Harmadik könyv

 

 

 

108

 

Új küzdelmek. – Miután Buddha meghalt, még évszázadokig mutogatták az árnyékát egy barlangban – egy iszonyatosan félelmetes árnyékot. Isten halott: ám az ember természete már csak olyan, hogy talán még évezredekig lesznek barlangok, amelyekben megmutatják az Isten árnyékát. – És nekünk – nekünk még az árnyékát is le kell győznünk!

 

109

 

Óvakodjunk! – Óvakodjuk attól a gondolattól, hogy a világ élőlény! Merrefelé is terjeszkedhetne? Miből táplálkozhatna? Hogyan növekedhetne és szaporodhatna? Hisz körülbelül tudjuk mi az, hogy szerves: és ezt, a csak föld kérgén észlelt végtelenül esetlegest, késeit, ritkát, véletlenszerűt kellene átértelmeznünk valami lényegessé, általánossá és örökké, mint azok teszik, akik a világmindenséget organizmusnak nevezik? Ettől undorodom. Már attól a hiedelemtől is őrizkedjünk, hogy a mindenség gép, bizonyára nem adott cél érdekében hozták létre, a „gép” szóval túlságosan is magasra értékeljük. Óvakodjunk attól, hogy mindenkor és mindenhol feltételezzük szomszédos csillagaink ciklikus mozgásának formai tökéletességét, már a Tejútra vetett egyetlen pillantás is kétségeket támaszt bennünk, hogy nincsenek-e ott sokkalta nyersebb és ellentmondásosabb mozgásformák, nincsenek-e olyan csillagok, amelyek esési pályája örökké egyenesvonalú és hasonlók. Az a csillagászati rend, amelyben élünk, kivételt képez, ez a rend és az a meglehetősen hosszú időtartam, amelyet feltételez, tették lehetővé a kivételek kivételét: a szervesség kialakulását. A világ összkaraktere ezzel szemben öröktől fogva a káosz, nem a hiányzó szükségszerűség értelmében, hanem a hiányzó rend, tagoltság, forma, szépség, bölcsesség értelmében, meg akárhogyan is hívják emberi világunk esztétikai kategóriáit. Észítéleteinknek megfelelően messzemenően a szerencsétlen kockavetések a szabályok, a kivételek pedig távolról sem valamiféle titkos célra irányulnak és az egész játékszerkezet vég nélkül ismétli önmagát, amely ismétlést sohasem lehet melódiának nevezni, és végtére is maga a kifejezés: „szerencsétlen dobás” már rosszallást magába foglaló emberiesített fogalom. Ám hogyan is bírálhatnánk vagy dicsérhetnénk a mindenséget? Óvakodjuk attól, hogy szívtelenséget, esztelenséget vagy ezek ellentéteit vessük a szemére: sem nem tökéletes, sem nem szép, nem is nemes és nem is akar semmi ehhez hasonló lenni, egyáltalán nem arra törekszik, hogy az embert utánozza! Egyáltalán nem vonatkoznak rá esztétikai és morális ítéleteink! Nincs benne önfenntartási ösztön és egyáltalán semmiféle ösztön vagy késztetés; törvényeket sem ismer. Óvakodjunk attól a kijelentéstől, hogy a természetben törvények vannak. Csak szükségszerűségek vannak: ott nem parancsol senki, nem engedelmeskedik senki, nem követ el kihágást senki. Ha tudjátok, hogy nincsenek célok, akkor azt is tudjátok, hogy nincs véletlen: mert csak a célok világában van a „véletlen” szónak értelme. Óvakodjunk attól a kijelentéstől, hogy a halál ellentétes az élettel. Az élő csak a halott egy létezési módja, ráadásul nagyon ritka módja. – Óvakodjunk attól a gondolattól, hogy a világ örökké újat alkot. Nem léteznek örökké tartó szubsztanciák, az anyag éppen olyan tévedés, mint az eleaták istene. De hát mikor érünk már a végére ennek az egész elővigyázatoskodásnak? Istennek ezek az árnyékai meddig borítanak még sötétbe minket? Mikor fosztjuk meg a természetet végérvényesen istentől? Mi emberek, mikor kezdhetünk végre természetesek lenni a tiszta, újra megtalált, újra megváltott természet kebelén?

 

110

 

A megismerés eredete. – Az értelem iszonyatosan hosszú ideig csak tévedéseket termett, néhány ilyen tévedés hasznosnak és fajfenntartónak bizonyult: aki ezeket elfogadta vagy örökölte, nagyobb sikerrel harcolt önmagáért és utódaiért. Az állandóan továbböröklődő és végül csaknem az emberi faj alapvető javaivá vált téves hittételek például a következők: hogy léteznek huzamos ideig tartó dolgok, hogy vannak azonos dolgok, hogy léteznek dolgok, anyagok, testek, hogy valamely dolog az, aminek látszik, hogy akaratunk szabad, hogy ami nekem jó, az önmagában szintén jó. Az ilyen tételek tagadói, a kételkedő emberek csak nagyon későn léptek föl – csak nagyon későn lépett föl az igazság, mint a megismerés legerőtlenebb formája. Sokáig úgy tűnt, nem is lehet együtt élni vele, egész szervezetünk az ellenkezőjére volt beállítva, minden magasabbrendű funkció, az érzékszervek észleletei és egyáltalán mindenfajta érzéklet az ősidőkben belérögzült elemi tévedésekkel dolgozott. Sőt, mi több: e tételek a megismerésen belüli normákká lettek, amelyek alapján az „igazat” és „nem igazat” megítélték – egészen a tiszta logika legtávolabbi területeiig. Tehát: az ismeretek erejét nem igazságfokuk adja, hanem életkoruk, megemésztettségük mértéke, valamint életfeltétel jellegük. Ahol élet és megismerés látszólag ellentmondásba keveredett, ott sohasem folytak komoly küzdelmek, ott a tagadás és a kétely őrületnek minősült. Az olyan kivételes gondolkodók, mint az eleáták, akik mégis megalapozták és fenntartották a természetes tévedések antinómiáit, hittek abban, hogy ez az antinómia megélhető: föltalálták a bölcset, mint a szemlélet változatlanságának, személytelenségének és egyetemességének emberét, aki egy személy s ugyanakkor mindenki is, és sajátos képességgel rendelkezik e fordított megismeréshez; azt hitték, hogy megismerésük egyszersmind az élet alapelve is. De ahhoz, hogy mindezt állíthassák, tévedniük kellett tulajdon állapotuk lényegét tekintve: el kellett képzelniük a változatlan személytelenséget és tartamot, félreismerni a megismerő lényegét, tagadni az ösztönök erőszakosságát a megismerésben és egyáltalán az értelmet teljesen szabad, önmagából fakadó aktivitásként fölfogni; szemet hunytak ama tény fölött, hogy ők maguk is úgy jutottak tételeikhez, hogy ellentmondtak az érvényesnek, vagy hogy nyugalomra, a kizárólagos birtoklásra és uralomra sóvárogtak. A becsületesség és a szkepszis kifinomultabb fejlődése végül lehetetlenné tette ezeket az embereket is, az ő életük és ítéletük is függetlennek bizonyult minden érzékelő létezés ősi ösztöneitől és alapvető tévedéseitől. – Eme kifinomultabb becsületesség és szkepszis mindenütt azokon a pontokon keletkezett, ahol látszólag két egymásnak ellentmondó tétel volt alkalmazható az életre, mivel mindkettő összeegyeztethető volt az elemi tévedésekkel, vagyis ott, ahol vitatható volt az élet szempontjából a hasznosság kisebb vagy nagyobb foka, valamint ott is, ahol az új tételek, ha nem mutatkoztak is hasznosak az élet számára, de legalább károsak sem voltak rá nézve egy intellektuális játékösztön megnyilvánulásaiként, ártatlanul és boldogan, mint minden játék. Az emberi agy apránként megtelt ilyen ítéletekkel és meggyőződésekkel, e halmazban aztán erjedés, harc és hatalomvágy keletkezett. Nem csupán a hasznosság és az öröm, hanem minden ösztönfajta részt vett az „igazságok” körüli harcban, az intellektuális harc foglalatosság, öröm, hivatás, kötelesség, méltóság lett –: a megismerés és igazra való törekvés végül is szükségletként kapott helyet a többi szükséglet között. Ettől kezdve nem csupán a hit és a meggyőződés volt hatalom, hanem a vizsgálódás, a tagadás, a bizalmatlanság, az ellentmondás ugyancsak, az összes „rossz” ösztönt a megismerés alá rendelték és szolgálatába állították és így megkapták a megengedett, tiszteletreméltó és hasznos dolgok fényét, végül pedig a jó szemét és ártatlanságát. A megismerés maga tehát az élet egy darabkája lett és mint élet egyre nagyobb hatalomra tett szert: míg végül az ismeretek és a régi elemi tévedések megütköztek egymással, mindkettő életként, mindkettő hatalomként, mindkettő egyazon emberben. A gondolkodó: most ő az a lény, akiben az igazság ösztöne és a létfenntartó tévedések először küzdenek egymással, miután az igazságösztön ugyancsak létfenntartó hatalomnak bizonyult. E harc fontosságához képest minden egyéb elenyésző: itt az élet feltételeinek végső kérdésével állunk szemben és tegyünk egy első próbálkozást, hogy a kérdésre kísérlettel válaszoljunk. Milyen mértékben viseli el az igazság, ha saját magunk részévé tesszük? – ez hát a kérdés, ez hát a kísérlet.

 

111

 

A logika eredete. – Miből keletkezett a logika az ember fejében? Bizonyára a logikátlanságból, amelynek birodalma eredetileg szörnyű nagy lehetett. De megszámlálhatatlan lény ment tönkre, akik másként gondolkodtak és döntöttek, mint ahogy most mi gondolkodunk: mindig lehetett még egy kicsit igazabb! Aki például az „azonost” nem tudta elég gyakran megkülönböztetni eledel vagy ellenséges állatok dolgában, aki tehát túlságosan lassan osztályozott, túlságosan óvatos volt az osztályozásban, annak a túlélése kevésbé volt valószínű, mint azé, aki bárminemű hasonlóság esetén mindjárt azonosságra gondolt. Az a túlsúlyba került hajlam, amely a hasonlót rögtön azonosként kezeli, logikátlan – mivel azonos, mint olyan, nem létezik – eszerint tehát a logikátlanság hajlama alkotta meg a logika alapjait. Ugyanígy, a dolgok változékonyságát nagyon sokáig nem volt szabad meglátni vagy észlelni, hogy a szubsztancia fogalma létrejöhessen, amely nélkülözhetetlen a logika számára, jóllehet a valóságban egyáltalán semmi sem felel meg neki, a pontatlanul látó lények bizonyára előnyben voltak azokkal szemben, akik észlelték a dolgok „folyását. Önmagában véve már minden túlzott óvatosság a döntésekben, minden szkeptikus hajlam nagy veszély az életre. Egyetlen élőlény sem maradna életben, ha nem tenyésztették volna ki benne azt a rendkívül erős ellentétes hajlamot, amely szerint inkább megerősíti, semmint felfüggeszti az ítéletet, inkább téved és fantáziál, semmint várakozik, inkább helyesel semmint tagad, inkább ítél, semmint igazságos lenne. – A logikus gondolkodás és következtetés folyamata mai agyvelőnkben ösztönök harcának felel meg, amelyek egyenként fölöttébb logikátlanok és igazságtalanok; mi rendszerint csak a harc kimenetelét észleljük: olyan gyorsan és annyira elrejtve játszódik le bennünk ez az ősrégi mechanizmus.

 

112

 

Ok és okozat. – „Magyarázatot” mondunk, ám voltaképpen csak „leírás” az, ami megkülönböztet bennünket a megismerés és tudomány régebbi szakaszaitól. Jobban írunk le – ám éppen olyan kevéssé magyarázunk, mint a régiek. Ahol a régi kultúrák naiv embere, ősi kutatója csak két dolgot látott, „okot” és „okozatot”, ahogy mondani szokták, ott mi többszörös egymásutániságot fedeztünk fel, tökéletesítettük a levés képét, de nem jutottunk tovább, nem jutottunk el a kép mögé. Az „okok” sora minden esetben tökéletesebben áll előttünk és így következtetünk: ennek vagy annak kellett előbb történnie, hogy ez meg ez bekövetkezzék – de ezzel még semmit sem értettünk meg. Például a minőségi változás minden kémiai folyamatban továbbra is ugyanúgy a „csoda” erejével hat, mint korábban, ahogy minden folytonos mozgás ugyancsak, az „ugrást”, a „kezdőlökést” senki sem magyarázta még meg. De hogyan is tudnánk megmagyarázni? Csupa nemlétező dologgal operálunk, vonalakkal, síkokkal, testekkel, atomokkal, osztható időkkel, osztható terekkel – hogyan is volna lehetséges a magyarázat, ha először mindent a magunk képére képiesítünk? Elegendő, ha a tudományt a dolgok viszonylag hű emberiesítésének tekintjük és máris megtanuljuk önmagunkat egyre pontosabban leírni, pusztán azáltal, hogy a dolgokat és egymásutániságukat leírjuk. Ok és okozat: ilyen kettősség valószínűleg sohasem létezik, a valóságban egy kontinuum áll előttünk, amelyben elszigetelünk néhány szakaszt, ahogy egy mozgást mindig csak elszigetelt pontokként észlelünk, voltaképpen tehát nem látunk, hanem kikövetkeztetünk. Az téveszt meg bennünket, hogy az okozatok olyan nagyfokú hirtelenséggel jelennek meg, ám ezt csak mi észleljük hirtelennek. A hirtelenség egyetlen másodpercében végtelen sok olyan folyamat van, amelyet mi nem észlelünk. Egy intellektus, amely képes volna kontinuumként látni az okot és az okozatot, tehát nem úgy, mint mi, önkényesen tagolt és földarabolt módon, hanem az események folyója tudná észlelni – elvetné az ok és az okozat fogalmát, valamint tagadna minden feltételhez kötöttséget.

 

113

 

A mérgek tanához. – Sok mindenre van szükség a tudományos gondolkodásmód kialakulásához: és a szükséges erőket egyenként kellett föltalálni, kiművelni és gondozni! Egyenként azonban nagyon gyakran egészen más volt a hatásuk, mint most, amikor a tudományos gondolkodás határain belül kölcsönösen korlátozzák és kordában tartják egymást – egykor még méregként hatottak, mint például a kételkedés ösztöne, a tagadás ösztöne, a kivárás ösztöne, a gyűjtés ösztöne, a föloldás ösztöne. Emberek számos hekatombája esett áldozatul, mielőtt ezek az ösztönök megtanulták az egymásmellettiséget és együtt egyazon egyénben működő szervező erő funkcióinak érezték magukat. És milyen messze vagyunk még attól, hogy a tudományos gondolkodás megtalálja a művészeti erőket és az élet gyakorlati bölcsességét is, hogy egy magas rendű szerves rendszer alakuljon ki, amelyhez képest a tudós, az orvos, a művész és a törvényhozó, ahogy jelenleg ismerjük őket, csak szánalmas, ásatag alakoknak látszanak!

 

 

 

114

 

A morális elem terjedelme. – Egy képet, amelyet akkor pillantunk meg először, összes régi tapasztalatunk segítségével szerkesztünk meg, minden alkalommal becsületességünk és igazságosságunk foka szerint. Még az érzékelés terén is csak morálisan megélt tapasztalatok vannak.

 

115

 

A négy tévedés. – Az embert tévedései nevelték csak igazán: először, mindig csak tökéletlenül látta magát; másodszor, képzeletbeli tulajdonságokkal ruházta föl önmagát; harmadszor, úgy érezte, hogy a lények hierarchiájában nincs jó helyen a rangsorban az állat és a természet között; negyedszer, állandóan új értéktáblázatokat talált fel és ezeket egy ideig öröknek és változhatatlannak tekintette, ekképp hol az egyik, hol pedig a másik emberi ösztön és állapot állt az első helyen, és lett e becslés által fölmagasztosítva. Ha leszámítjuk e négy tévedés hatását, azzal mindjárt az emberséget és az „emberi méltóságot” is leszámítottuk.

 

116

 

Csordaösztön. – Ahol morállal találkozunk, ott megtalálható az emberi ösztönök és cselekedetek értékelése és rangsora is. E becslések és rangsorok mindig valamely közösség és csorda szükségleteit fejezik ki: elsősorban azt, ami neki hasznos – meg másod- és harmadsorban is –, és minden egyén számára is ez a legfőbb értékmérő. A morál vezeti rá az egyént, hogy a csorda funkciójává váljon és csak mint funkciónak tulajdonítson értéket önmagának. Mivel valamely közösség fönnmaradásának feltételei nagyban különböztek egy másik közösség fönnmaradásának feltételeitől, a morálok nagyon sok tekintetben különböztek egymástól, és ha figyelembe vesszük a csordák, közösségek, államok és társadalmak eljövendő változásait, akkor megjósolhatjuk, hogy még nagyon sok különféle morál lesz e földön. A moralitás nem egyéb az egyén csordaösztönénél.

 

117

 

Csorda-lelkiismeretfurdalás. – Az emberiség réges-régi múltjában egészen másféle volt a lelkifurdalás, mint manapság. Ma csak azért érezzük felelősnek magunkat, amit akarunk és teszünk, és magunkban hordjuk büszkeségünket: valamennyi jogtudósunk az egyénnek ebből az önérzetéből és kielégülésérzéséből indul ki, mintha örök időktől fogva itt volna a jog forrása. Ám az emberiség történetének legnagyobb részében nem volt annál félelmetesebb, mint ha valaki egyedül maradt. Egyedül lenni, egyedül érezni, nem engedelmeskedni, de nem is parancsolni – akkoriban ez nem öröm volt, hanem büntetés, ez az illető arra ítéltetett, hogy „individuum” legyen. A gondolatszabadság maga volt a rossz közérzet. Míg mi a törvényt és a beilleszkedést kényszernek és büntetésnek érezzük, hajdan az emberek az egoizmust kínos dolognak, valamiféle bajnak értékelték. Hogy valaki önmaga legyen és önmagát saját mértéke és súlya szerint ítélje meg – ez hajdan a jóízlés ellenére volt. Már a hajlamot is őrültségnek ítélték volna: mert az egyedülléttel nyomorúság és szorongás járt együtt. Akkoriban a „szabad akarat” a rossz lelkiismeret tőszomszédságában kapott helyet: és minél kevésbé szabadon cselekedtek és a cselekedetből minél inkább a csordaösztön és nem a személyes indíték beszélt, annál erkölcsösebbnek tartották magukat. Az egyén lelkifurdalásának – sőt a szomszédjáénak, sőt az egész csordáénak – egyedüli forrásául az szolgált, ami a csordának kárt okozott, akár az egyén akaratával, akár nélküle történt! Erre vonatkozóan változott meg a felfogásunk a legalaposabban.

 

 

118

 

 

Jóakarat. – Erényes dolog-e, ha egy sejt egy nála erősebb sejt funkciójává válik? Nincs más választása. És gonoszság-e, ha az erősebb asszimilálja? Ő sem tehet mást. Szükségszerű a számára, mert önmaga bő pótlására törekszik és regenerálódni akar. Eszerint a jóakaratban megkülönböztetendő: a kisajátítási ösztön és az alárendeltségi ösztön, aszerint, hogy az erősebb vagy a gyöngébb érzi-e a jóakaratot. Az erősben az öröm és a birtoklás vágya van együtt, mert valamit a saját funkciójává akar alakítani, míg a gyöngébbre, amely funkció szeretne lenni, az öröm és az odaadás vágya a jellemző. – A gyöngébb láttán érzett szánakozás lényegében a kisajátítási ösztön első kellemes érzése: de ne feledjük, hogy „erős” és „gyönge” relatív fogalmak.

 

119

 

Nem altruizmus! – Sok embernél túlzott erőt és kedvet látok a funkcióvá alakulásra, szinte tolonganak e cél érdekében és a legfinomabb szimatuk van az olyan helyek iránt, ahol éppen ők funkcionálhatnak. Ide tartoznak azok az asszonyok, akik egy férfi funkciójává válnak, akinél épp az a funkció csak gyöngén fejlett, és ekképp e férfi pénztárcája, politikája vagy társadalmi kapcsolatrendszere lesznek. E lények akkor maradnak fönn a legbiztosabban, ha beilleszkednek egy idegen organizmusba, ha ez nem sikerül nekik, akkor zsörtölődők és ingerlékenyek lesznek, majd fölemésztik önmagukat.

 

120

 

A lélek egészsége. – A közkedvelt orvosi morálformula (amelynek szerzője khüoszi Ariston volt): „Az erény a lélek egészsége” – a használhatóság szempontjából mindenképpen némi módosításra szorul: „A te erényed a te lelked egészsége”. Mert egészség önmagában nem létezik és szánalmasan kudarcot vall minden olyan kísérlet, amely egy dolgot ilyenképpen határozna meg. Itt célod, láthatárod, erőid, ösztöneid, tévedéseid a fontosak, nevezetesen lelked eszményei és fantáziaképei, hogy meg lehessen határozni, mit jelent éppen a te testednek az egészség fogalma. Ekképp tehát a test végtelen sok egészsége lehetséges, és minél inkább megengedik az egyszeri és megismételhetetlen egyénnek, hogy fölemelje fejét, minél inkább elfelejtik az „emberek egyenlőségének” dogmáját, orvosainknak annál inkább meg kell lenniük egy normál egészség, normál diéta és valamely betegség normális lefolyásának fogalma nélkül. És csak ezután jön el annak az ideje, hogy a lélek egészségén és betegségén elmélkedjünk és meghatározzuk kinek-kinek a saját egészségéhez tartozó erényt: amely az egyiknél persze úgy nézhet ki, mint a másiknál az egészség ellentéte. Végül még nyitva marad az a nagy kérdés, hogy egyáltalán nélkülözhetjük-e a betegséget, akár erényünk kifejlesztésében is, és hogy a beteg lélek megismerését és önismeretét nem éppen úgy szomjazza-e megismerési vágyunk, mint az egészségesét: röviden szólva, vajon az egészség egyedüli akarása nem előítélet, gyávaság, talán afféle kifinomult barbár maradvány és visszahúzó erő-e?

 

121

 

Az élet nem érv. – Fölépítettünk magunknak egy világot, amelyben élni tudunk – testek, vonalak, síkok, okok és okozatok, mozgás és nyugalmi helyzet, forma és tartalom feltételezésével: e hittételek nélkül ma senki sem tudna élni! Ám ezzel még nem nyertek bizonyítást. Az élet nem érv, az életfeltételek között a tévedés is szerepelhet.

 

122

 

A morális szkepszis a kereszténységben. – A kereszténység is tekintélyes mértékben hozzájárult a felvilágosodáshoz: a morális szkepszist tanította – mégpedig roppant nyomatékos és hatékony módon: keserűen vádolva, de fáradhatatlan türelemmel és finomsággal, minden egyes emberben megsemmisítette az „erényeibe” vetett hitet: mindörökre eltüntette a föld színéről az erény nagy alakjait, amelyekben az ókor bővelkedett – azokat a saját tökéletességük tudatával átitatott népszerű embereket, akik torreádorok méltóságával jöttek-mentek föl s alá. Amikor most mi, a szkeptikus keresztény iskolákban nevelkedett mai emberek a régiek, például Seneca és Epiktétosz morális könyveit olvassuk, pillanatnyi fensőbbséget érzünk magunkban és tele vagyunk titkos megértéssel és áttekintéssel, őket olvasva az az érzésünk támad, mintha egy gyermek beszélne egy aggastyán előtt, vagy egy ifjú széplélek La Rochefoucauld előtt: mi jobban tudjuk, mi fán terem az erény! De végül ugyanezt a szkepszist alkalmaztuk minden vallásos állapotra és eljárásra is, mint amilyen a bűn, megbánás, kegyelem, szentség és hagytuk a kételyt olyan mélyre hatolni, hogy most már minden keresztény könyv olvastán is ugyanazt a könnyed fölényt és fennsőbbséget érezzük – mi jobban ismerjük a vallásos érzéseket is! Pedig igencsak itt az ideje, hogy jól ismerjük és jól le is írjuk őket, mert a régi hit jámbor hívei is kihalófélben vannak – mentsük meg képüket és típusukat legalább a megismerésnek!

 

123

 

A megismerés több mint eszköz. – Ezen új szenvedély – mármint a megismerés szenvedélye – nélkül is haladna a tudomány: eddig is nélküle nőtt nagyra. A tudományba vetett erős hit, a számára legelőnyösebb előítélet, amely ma uralkodik államainkon (amint hajdan az egyházon uralkodott), alapjában véve azon nyugszik, hogy az a bizonyos feltétlen törekvés olyan ritkán nyilvánult meg a tudományban és hogy a tudomány éppen hogy nem szenvedély, hanem állapot és „ethosz”. Gyakorta elegendő a megismerés amour-plaisir-je (szeretet-öröme – A ford.) ez a kíváncsiság, elég az amour-vanité (szeretet-hiúság – A ford.), a tudomány megszokása, a megbecsülés és az anyagi biztonság hátsó gondolatával, elég, ha egyszerűen sok olyan ember van, aki tömérdek szabad idejével nem tud mást kezdeni, mint hogy olvas, gyűjtöget, adatait rendezi, megfigyel és másoknak is beszél róla; az ő „tudományos ösztönzőjük” az unalom. X. Leo pápa egyszer (a Beroaldohoz írott apostoli levélben) megénekelte a tudomány dicséretét: életünk legszebb ékszereként és legnagyobb büszkeségeként jellemzi a tudományt, nemes foglalatosságként boldogságban és balsorsban egyaránt, „nélküle – mondja végül –, minden emberi vállalkozás szilárd támasz nélkül maradna – pedig vele együtt is túlságosan változékony és bizonytalan az élet!” Ám ez a meglehetősen szkeptikus pápa elhallgatja végső ítéletét a tudományról, ahogyan ezt teszi a tudomány valamennyi egyházi dicsőítője. Hiába halljuk ki szavaiból, hogy a tudományt a művészet fölé helyezi, ami elég különös a múzsák e híresen nagy barátjától, végső soron csak merő udvariasságból nem beszél egyáltalán arról, amit magasan mindenféle tudomány fölé helyez: a „kinyilatkoztatott igazságról” és a „lélek örök üdvösségéről” – ezekhez képest mit neki ékszer, büszkeség, szórakozás, az élet biztosítása! „A tudomány valami másodosztályú, nem végső, föltétlen, nem szenvedély tárgya” – ez az ítélet Leo lelke mélyén maradt: a tudomány valódi keresztény megítélése! – Az ókorban az mérsékelte a tudomány méltóságát és tekintélyét, hogy még legszorgosabb művelői is többre tartották nála az erényre való törekvést, és úgy gondolták, akkor adják meg a megismerésnek a legmagasabb tisztességet, ha az erény legjobb eszközét ünneplik benne. Új szín a történelemben, hogy a megismerés több akar lenni, nemcsak eszköz.

 

124

 

A végtelen láthatárán. – Elhagytuk a szárazföldet és hajóra szálltunk! Fölégettük magunk mögött a hidakat, sőt nem csupán a hidakat, hanem a földeket is! No most már hajócskánk, csak óvatosan! Melletted csak az óceán, igaz, nem mindig bömböl fenyegetően, néha kisimul, akár a selyem, szelíden fénylik, mint az arany és az álmodó jóság. De jönnek majd oly órák, amikor rájössz, hogy végtelen és nincs iszonyatosabb a végtelenségnél. A szegény madár jajszava, amelyik szabadnak érezte magát és most e kalitka rácsába ütközik! Jaj neked, ha elfog a honvágy a föld után, mintha ott nagyobb szabadság lett volna – és nincsen már „föld” többé!

 

125

 

Az őrült. – Nem hallottatok arról az őrültről, aki fényes délelőtt lámpást gyújtott, a piacra rohant s közben folyton azt kiabálta: „Istent keresem! Istent keresem!” – Mivel a jelenlévők között épp sokan voltak, akik nem hittek Istenben, nagy nevetés támadt. Tán elvesztetted? – kérdezték egyesek. Talán csak nem szaladt el valamerre, mint valami gyerek? – így mások. Vagy netán elrejtőzött? Fél tőlünk? Hajóra szállt? Kivándorolt? – így kiabáltak és nevetgéltek összevissza. Az őrült közéjük vetette magát, szinte átlyukasztva őket a tekintetével. – „Hová lett Isten? – kiáltott föl. – Majd én megmondom nektek! Megöltük őt – ti és én! Gyilkosai vagyunk mindannyian! De hogyan is csináltuk ezt? Hogyan is lehettünk képesek kiinni a tengert? Ki adta kezünkbe a spongyát az egész láthatár letörléséhez? E vonalak nélkül mi lesz egész építőművészetünkből? Állnak-e házaink a jövőben is? És mi magunk vajon megleszünk-e még? Mit tettünk, amikor e földet elszakítottuk napjától? Merre halad most? Mi hová tartunk? Minden naptól egyre távolodunk? Nem zuhanunk egyenesen előre? Vagy hátra vagy oldalt vagy minden irányba? Van-e még fönt, és lent van-e? Nem a végtelen semmiben bolyongunk? Nem érezzük az üres tér borzongató fuvallatát? Vajon nem lett-e hidegebb? Nem jön-e közelebb és mindegyre közelebb az éj? Nem kell-e lámpást gyújtanunk fényes délelőtt? Nem halljuk tán az Istent temető sírásók ricsaját? Nem érezzük-e az isteni rothadás szagát? – elrohadnak az istenek is! Isten halott! Halott is marad! És mi öltük meg őt! Mivel vigasztaljuk magunkat mi, minden gyilkosok gyilkosai? A világ eleddig legszentebbje és leghatalmasabbja elvérzett késszúrásainktól – ki törli le rólunk a vérét? Milyen vízzel mossuk le magunkról? Miféle vezeklést, milyen szent játékot találjunk ki önmagunknak? E tett nagysága nem túlságosan nagy hozzánk képest? Nem kell-e istenné lennünk nekünk is, hogy méltónak mutatkozzunk e tett nagyságára? Ennél nagyobb tett nem létezett soha – és aki e tett után születik, az éppen e tett révén magasabb rendű történelemhez tartozik majd, mint az előző volt!” – Az őrült most elhallgatott és megint hallgatóira nézett: ők szintén hallgattak és idegen tekintettel bámulták őt. Végül a földhöz vágta a lámpást, hogy az menten kialudt és ezer darabra tört. „Túl korán jövök – mondotta –, még nincs itt az én időm. Még útban van ez az iszonytató esemény, még vándorol – még nem jutott el az emberek fülébe. A mennydörgésnek és a villámlásnak időre van szüksége, a csillagok fényének időre van szükségük, a tetteknek időre van szükségük, még elkövetésük után is, hogy meglássák és meghallják őket az emberek. Ez a tett még sokkal messzebb van tőlük, mint a legtávolabbi csillagok – és mégis ugyanezt tették meg!” – Beszélik még, hogy az őrült azon a napon különféle templomokba tolakodott be és rázendített Requiem aeternam deo-jára (örök nyugodalmat istennek – A ford.). Amikor kivezették és felelősségre vonták, egyre csak azt hajtogatta: „Ugyan mi egyebek ezek a templomok, ha nem Isten kriptái és síremlékei?”

 

126

 

Misztikus magyarázatok. – A misztikus magyarázatokat mélynek tartják, az igazság azonban az, hogy még csak nem is felületesek.

 

127

 

A legrégebbi vallásosság utóhatása. – Minden ember, aki nem gondolkodik, úgy véli, csak az akarat az egyetlen ható tényező, az akarat valami egyszerű, közvetlenül adott, nem levezethető, hanem magától értetődő dolog. Meg van győződve arról, hogy ha valamit tesz, például üt egyet, akkor ő az, aki üt és azért ütött, mert ütni akart. Mit sem vesz észre abból, hogy a jelenség milyen problémát hordoz, elég neki az akarat érzése és nem csupán az ok-okozat valóságának elfogadásához, hanem ahhoz a hithez is, hogy érti kapcsolatukat. Mit sem tud az esemény mechanizmusáról, sem a százféle apró finom munkáról, amelyet el kell végezni, hogy eljusson az ütéshez, sem arról, hogy az akarat önmagában képtelen a munka akár csak legparányibb törtrészét is elvégezni. Az ő szemében az akarat mágikusan hatóerő: az akaratba vetett hit, csakúgy mint az abban való hit, hogy az akarat hozza létre az okozatot, a mágikusan ható erő hite. Márpedig eredetileg az ember mindenütt, ahol csak történést látott, hitt egy akaratban, mint okban és a háttérben egy személyesen akaró lényben – minthogy a mechanika fogalma még teljességgel meghaladta értelmét. Mivel azonban az ember iszonyatosan hosszú ideig csak személyekben hitt (nem pedig anyagokban, erőkben, dolgokban stb.), az ok és az okozat hite elemi hit lett a számára, amelyet mindenütt alkalmaz, ahol csak valami történik – még ma is, ösztönösen és egyfajta legrégebbi eredetű atavizmusként. A következő tételek: „ok nélkül nincs okozat” és „minden okozat megint csak ok lesz” sokkal korlátozottabb tételek általánosításának tűnnek: „ahol okozat van, ott előzőleg akarat is volt”, „csak akarattal rendelkező lényekre lehet hatni”, „soha nincs okozati, következmény nélküli szenvedőlegesség, hanem minden szenvedőlegesség az akarat ösztönzése” (tettre, védekezésre, bosszúra, megtorlásra) – ám az emberiség őskorában e tételek azonosak voltak, az elsők nem a másodikak általánosításai voltak, hanem a másodikak az elsők magyarázatai. – Schopenhauer ősrégi mitológiát emelt trónra azzal a feltételezéssel, hogy minden, ami létezik, csak valami akaró lehet; mintha azért nem kísérelte volna meg sohasem az akarat elemzését, mert hű minden akarat egyszerűségében és közvetlenségében, mint mindenki – míg az akarat nem egyéb, mint olyan jól beidegződött mechanizmus, hogy a megfigyelő csaknem szem elől téveszti. Schopenhauerrel szemben állítom föl a következő tételeket: először is, hogy akarat jöhessen létre, ahhoz szükség van az öröm és ellentéte, a kellemetlenség képzetére. Másodszor: az interpretáló értelem dolga, hogy valamely heves ingert örömként vagy kellemetlenségként fogunk föl, amely értelem persze többnyire számunkra öntudatlanul dolgozik, egy és ugyanaz az inger örömként és kellemetlenségként is interpretálható. Harmadszor: csak értelmes lénynél van öröm, kellemetlenség és akarat, az organizmusok túlnyomó többsége mit sem tud ilyesmiről.

 

128

 

Az ima értéke. –Az imát olyan embereknek találták ki, akiknek nemigen támadnak saját gondolataik és akiknél a lélek fölemelkedése ismeretlen, vagy észrevétlenül megy végbe: mit is csinálnának ők a szent helyeken és minden fontos, nyugalmat és egy kis méltóságot követelő élethelyzetben? Hogy legalább ne zavarjanak, minden bölcs vallásalapító, kicsi és nagy vallás alapítója egyaránt, az ima formuláit ajánlotta nekik, az ajkak hosszú, mechanikus munkájaként az emlékezet erőltetésével, a kéz és a láb meghatározott, kötött tartásával – sőt a tekintet irányának megszabásával! Ezek után már teljesen mindegy, hogy számtalanszor kérődzik-e ugyanazt, mint a tibetiek az „Om mane padme hum”-ot (Ó, te, lótuszvirág hordozója – A ford.), vagy mint Benaresben az isten nevét Ram-Ram-Ram (és így tovább, könnyed bájjal, vagy anélkül) ahányszor csak kimondják, az ujjaikon számolják: vagy Visnut imádják, ezer nevének fölemlegetésével, esetleg Allahot, kilencvenkilenc nevét elősorolva: használhatnak imamalmot vagy rózsafüzért – a fő dolog az, hogy e munka lekösse őket egy időre és közben elviselhető látványt nyújtsanak: az ő saját imájukat a jámbor hívek részére találták föl, akik tapasztalatból ismerik a gondolatokat és a fölszárnyalásokat. És még őket is megrohanja néha a fáradtság, ilyenkor jót tesz nekik a becses szavak és hangok elősorolása és az egész jámbor gépiesség. Ám föltéve, hogy e ritka emberfajta – a vallásos ember minden vallásban kivétel – tud segíteni magán: az említett lelkiszegények nem tudnak segíteni magukon, ha megtiltják nekik az imakereplést, akkor ez annyit tesz, mintha eltiltanák őket a vallástól: amint a protestantizmus révén ez egyre világosabbá válik. A vallás ezektől nem vár többet, mint hogy megőrizzék nyugalmukat, a szem, kéz, láb és minden egyéb szerv tekintetében: így egy időre megszépülnek és – emberi formát öltenek!

 

129

 

Isten föltételei. – „Maga Isten sem lehet meg bölcs emberek nélkül” – mondotta Luther, éspedig joggal, de: „Isten még kevésbé lehet meg ostoba emberek nélkül” – ezt viszont nem mondotta a derék Luther!

 

130

 

Veszélyes döntés. – Az a keresztény döntés, amely a világot csúfnak és rossznak találta, tette csúffá és rosszá a világot.

 

131

 

Kereszténység és öngyilkosság. – A kereszténység a születése idején tetőző, hihetetlenül nagy, az öngyilkosságra való vágyakozást a hatalomba való felemelkedése egyik eszközéül használta: az öngyilkosságnak csupán két formáját engedélyezte, ezeket fölékesítette méltósággal, felruházta a leghőbb reményekkel és minden más öngyilkosságot szörnyű átokkal sújtott. De a vértanúságot és az aszkéták lassú önpusztítását megengedte.

 

 

132

 

A kereszténység ellen. – Most az ízlésünk szól a kereszténység ellen, már nem az érveink.

 

133

 

Alapelv. – Egy megkerülhetetlen hipotézis, amelyhez az emberiségnek újra meg újra vissza kell térnie, hosszú távon hatalmasabb, mint valamely nem-igaz dologba vetett hit (mint a keresztény hit). Hosszú távon: ez jelen esetben százezer évet jelent.

 

134

 

A pesszimisták, mint áldozatok. – Ahol mélységes életundor lesz úrrá, ott hamarosan világosan látszódnak egy nép hosszú időn át elhibázott diétájának utóhatásai. Így például a buddhizmus elterjedése (nem a keletkezése) túlnyomórészt a hinduk majdnem kizárólagos rizsfogyasztásának tulajdonítható, és az ebből eredő általános legyengülésnek. Talán a modern idők európai elégedetlenségének okát abban kellene keresnünk, hogy elődeink az egész középkor folyamán keményen ittak az Európában uralkodó germán befolyás nyomán: a középkor nem más, mint Európa alkoholmérgezése. – A német életundor lényegileg téli sorvadás, beszámítva a pincék áporodott levegőjének és a német lakóterek kályhabűzének hatásait.

 

135

 

A bűn eredete. – A bűn, amint azt mindenütt átélik, ahol a kereszténység uralkodik vagy uralkodott valaha, zsidó érzés, zsidó találmány és minden keresztény moralitás ezen hátterét figyelembe véve a kereszténység voltaképpen arra törekedett, hogy az egész világot „elzsidósítsa”. Hogy ez milyen mértékben sikerült neki Európában, azt legfinomabban annak az idegenségnek mértékén érezzük, amelyet a görög ókor – a bűntudat nélküli világ – vált ki még mindig belőlünk, minden közeledési és beolvasztási jó szándék ellenére, amelyet egész nemzedékek és nagyszerű személyiségek tanúsítottak. „Isten csak akkor irgalmas hozzád, ha bűnbánatot mutatsz” – e mondat egy görögből bosszús nevetést váltana ki: azt mondaná: „Így csak a rabszolgák éreznek”. Itt egy hatalmas, mindenható és mégis bosszúvágyó lényt feltételeznek: a hatalma olyan nagy, hogy egyáltalán nem lehet kárt okozni neki, legföljebb becsületén eshet sérelem. Minden bűn függelemsértés, crimen laesae majestatis divinae (az isteni fölség megsértésének bűne – A ford.) – és semmi egyéb! Bűnbánat, megalázkodás, leborulás a porba – ez a kegyelem első és utolsó feltétele: tehát az isteni becsület helyreállítása. Az már teljesen közömbös e becsületét féltékenyen őrző, mennyekben trónoló, keleti kényúrnak, hogy a bűn okoz-e még egyéb károkat, hogy gyorsan terjedő mételyt olt az emberekbe és egyiket a másik után fertőzi és öli meg: a bűn őrajta esett sérelem és nem az emberiségen! – akit megajándékoz a kegyelmével, azt megajándékozza a bűn természetes következményei iránt érzett tulajdon közönyével is. Isten és emberiség itt annyira különválasztott módon léteznek, annyira szembeállították őket egymással, hogy alapjában véve az utóbbit nem is lehet vétkessé tenni – mert minden aktust csakis természetfölötti következményei viszonylatában kell megítélni, nem pedig természetes vonatkozásaiban: így akarja a zsidó érzés, amelynek minden természetes dolog már önmagában méltatlan. A görögökhöz viszont közelebb állt a gondolat, hogy a szentségtörésben és a bűnben is lehet bizonyos méltóság – még a tolvajlásban is, mint Prométheusz esetében, még a jószág lemészárlásában is, Ajax őrült irigységének kitörésében is: vágyukban, hogy a bűnnek méltóságot adjanak, föltalálták a tragédiát – azt a művészetet és örömöt, amely a zsidóktól lényegileg idegen maradt, minden költői tehetségük és emelkedettségre való hajlandóságuk ellenére.

136

 

A választott nép. – A zsidók, akik a népek között kiválasztott népnek érzik magukat, éspedig azért, mert a népek között ők képviselik a morális zsenialitást (azon képességük révén, hogy önmagukban az embert mélyebben megvetették bármely egyéb népnél) – a zsidók szent és isteni uralkodójukkal érintkezve ugyanazt az élvezetet érzik, amelyet a francia arisztokrácia érzett XIV. Lajossal érintkezve. Ez az arisztokrácia hagyta, hogy megfosszák minden hatalmától és önállóságától és ezért megvetendő lett: hogy ezt ne érezze és hogy feledni tudjon, szüksége volt a királyi pompára, a királyi tekintélyre és arra a példátlan hatalomra, amely csak az ő rendelkezésére állhatott. Amint e kiváltságnak köszönhetően az udvar magasságába emelkedett, mindent maga alatt látott és megvetéssel szemlélt, ezzel fölülemelkedve minden lelkiismereti gátláson. Így épülgetett a királyi hatalom tornya egyre magasabbra, föl a felhőkbe, mert utolsó építőkőként mindig hozzáadták a saját hatalmukat is.

 

137

 

Példázattal szólva. – Jézus Krisztus csak egy zsidó tájban volt lehetséges – úgy értem, olyan tájban, amelyre állandóan a haragvó Jehova vészterhes viharfelhői nehezedtek. Egyedül itt érezték a „szeretet” csodájának, a ki nem érdemelt „kegyelem” sugarának a ritka, hirtelen áttűző napsugarat, amely áttörte az állandó szürkeséget, az általános és örökös nappali éjszakát. Krisztus egyedül csak itt álmodhatott szivárványáról és mennybéli lajtorjájáról, amelyen Isten leszállt az emberekhez, a jó idő és a napfény máshol mindenütt szabályként és hétköznapiságként hatott.

 

 

 

138

 

Krisztus tévedése. – A kereszténység megalapítója úgy vélte, hogy az emberek semmitől sem szenvednek úgy, mint bűneiktől – és ez volt a tévedése, egy olyan ember tévedése, aki bűntelennek érezte magát, akiből a bűn élménye, tapasztalata hiányzott. Ezért áradt lelkéből az a csodával határos irgalom egy olyan féle ínség felé, amely még népénél, a bűn feltalálójánál is csak ritkán volt nagy! – Ám a keresztények értettek hozzá, hogyan adjanak utólag igazat mesterüknek és miképp szentesítsék a tévedést „igazsággá”.

 

139

 

A szenvedélyek színe. – Az olyan jellemek, mint például Pál apostol, „ferde szemmel” nézik a szenvedélyeket, csak a piszkot, a szívfájdalmat, és azt látják bennük, hogy kifordítja az embereket önmagukból – a legszívesebben teljesen kipusztítanák a szenvedélyeket a föld színéről: úgy látják, az isteniből a szenvedélyek teljesen hiányoznak. Pállal és a zsidókkal szöges ellentétben a görögök pontosan a szenvedélyekben találták meg ideális törekvésük irányát, ezeket szerették, magasztalták, dicsőítették és istenítették. A szenvedély állapotában nyilvánvalóan nem csupán boldogabbnak érezték magukat, hanem tisztábbnak és istenibbnek is, mint egyébként. – Hát a keresztények? Ebben is túl zsidók akartak lenni? Talán azok is lettek?

 

140

 

Túl zsidós. – Ha Isten a szeretet tárgya akart lenni, akkor le kellett volna mondania az ítélkező és igazságosztó szerepéről: egy bíró nem lehet szeretet tárgya, még akkor sem, ha irgalmas. A kereszténység megalapítójának – zsidóként – ehhez nem volt elég finom érzéke.

 

141

 

Túl keleties. – Hogyhogy? Egy isten, aki az embereket csak azzal a feltétellel szereti, hogy hisznek benne és félelmetes, fenyegető pillantásokat lövell afelé, aki nem hisz ebben a szeretetben! Hogyhogy? A mindenható isten szeretete csak afféle szerződéses szeretet volna? Olyan szeretet, amely még a becsületen és a lebírhatatlan bosszúvágy érzésén sem emelkedett felül? Milyen keleties ez az egész! „Mi közöd hozzá, ha szeretlek is?” – ez akár az egész kereszténység kimerítő kritikája lehetne.

 

142

 

Tömjénfüst. – Buddha így szólott: „Ne hízelegj jótevődnek!” E mondást keresztény templomban kellene megismételni: azonnal minden keresztény elemtől megtisztítaná a levegőt.

 

143

 

A politeizmus legnagyobb haszna. – Mindeddig az volt a legnagyobb emberi eltévelyedés és az istenkáromlás netovábbja, ha az egyén fölállította a saját ideálját, ebből vezetve le saját törvényét, örömeit és jogait, annak a néhány embernek, aki ilyesmire vetemedett, még önmaga előtt is mindig apológiára volt szüksége, amely általában így hangzott: „nem én tettem! nem én mondtam! hanem egy isten általam!” A csodálatos erő és művészet, amely isteneket alkotott – a politeizmus – volt az, amelyben ez az ösztön kifejezésre juttathatta magát, megtisztulhatott, tökéletesedhetett, megnemesedhetett: mert eredetileg közönséges és csúnya kis ösztön volt ez, a makacsság, az engedetlenség és az irigység rokona. A saját ideálra való törekvés ösztönével szemben ellenségesnek lenni: hajdan ez volt minden morál törvénye. Egyetlen norma létezett csupán: „az ember” – és minden nép úgy gondolta, hogy ezen egyedüli és végső norma birtokában van. Ám azt megengedték, hogy az ember önmaga fölött és önmagán kívül, egy távoli felsővilágban akár számos normát képzeljen el: az egyik isten nem számított a másik tagadásának vagy káromlásának! Itt engedtek meg maguknak először egyéniségeket, első ízben itt adták meg a tiszteletet az egyén jogainak. Az istenek, hősök és minden rendű és rangú emberfölötti, melletti és alatti ember kitalálása, törpék, tündérek, kentaurok, szatírok, démonok és ördögök kitalálása volt az egyéni önérzet és öntudat igazolásának felbecsülhetetlen értékű előjátéka: a szabadságot, amelyet az istennek a többi istennel szemben megadtak, végül önmaguknak is megadták a törvényekkel, szokásokkal és szomszédokkal szemben. A monoteizmus viszont, a normál-ember tanának ez a merev következménye –, tehát egy normál-istenbe vetett hit, amely istenen kívül már csak hamis, hazug istenek lehetnek – talán eleddig az emberiség legnagyobb veszedelme volt: innen fenyegette a korai állandósulás veszélye, amelyet, amennyire ma láthatjuk, a legtöbb egyéb állatfaj már régen elért; mint olyan, mindegyik hisz egy normál-állatban, fajának ideáljában és a közerkölcsöt már végérvényesen hússá és vérré lényegítette. A politeizmus alakította ki az ember szabadszelleműségét és szellemi sokoldalúságát: benne van az erő, hogy egyre új és sajátabb szemmel nézze a világot, és mindig újra és egyre egyénibb módon: ekképp tehát az összes állat közül csak az ember számára nem léteznek örök láthatárok és perspektívák.

 

144

 

Vallásháborúk. – A tömegek által megtett legnagyobb előrehaladás mostanáig a vallásháború volt: mert bizonyítja, hogy a tömegek már bizonyos tisztelettel közelednek fogalmak felé. Vallásháborúk akkor robbantak ki, ha már a szekták közötti finomabb nézeteltérések kifinomították a közgondolkodást, ha már a csőcselék is finomkodik és fontosnak tart apró-cseprő dolgokat, sőt lehetségesnek tartja, hogy a „lélek örök üdvössége” a fogalmak apró különbségein múlik.

145

 

A vegetáriánusokra leselkedő veszély. – A túlzott rizsfogyasztás az ópium és egyéb narkotikus szerek alkalmazására ösztönöz, ugyanúgy, ahogy a túlzott burgonyafogyasztás a pálinka élvezetére: – finomabb utóhatása azonban narkotikus hatású gondolkodásmódra ösztönöz és érzelmekre indít. Ezzel összevág, hogy a narkotikus gondolkodásmódok terjesztői, mint a hindu „doktorok”, éppen azokat a diétákat dicsőítik és szeretnék a tömegek törvényévé tenni, amelyek tisztán vegetáriánusak: pontosan így provokálják és fokozzák azt a szükségletet, amelyet ők képesek kielégíteni.

 

146

 

Német remények. – Ne feledjük, hogy a népek nevei eredetileg csúfnevek voltak. A tatárok neve például „kutyát” jelent: a kínaiak keresztelték el őket így. A „németek” (Deutschen) szó eredetileg „pogányokat” jelentett, megtérésük után a gótok nevezték így a nagy tömegű, meg nem keresztelt rokonságot a Septuaginta görög szövegének fordítására utalva, amelyben a pogányokat „a népek” névvel jelölik, nézzünk utána Ulfilasnál. – Még mindig lehetséges volna, hogy a németek régi csúfnevükből utólag megtisztelő nevet csináljanak, ha Európa első nem keresztény népévé lennének: Schopenhauer érdemükként említette, hogy erre nagymértékben alkalmasak. Ekképp teljesedne be Luther műve, aki arra oktatta őket, hogy legyenek Róma-ellenesek, mondván: „Itt állok! Én nem tehetek másként!”

 

147

 

Kérdés és válasz. – Mit vesznek át ma elsőként a vad népek Európától? A pálinkát és a kereszténységet, ezeket a európai narkotikumokat. – És mitől mennek tönkre a leggyorsabban? Az európai narkotikumoktól.

148

 

Ahol a reformációk keletkeznek. – A nagy egyházromlás idején éppen Németországban volt az egyház a legkevésbé romlott: ezért keletkezett itt a reformáció, annak jeleként, hogy már a romlás kezdetét is elviselhetetlennek érezték. Viszonylag egyetlen nép sem volt keresztényibb, mint a német Luther idejében: a németség keresztény kultúrája éppen arra a pontra jutott, hogy ezer árnyalatú, pompás virágot bontson – már csak egyetlen éjszaka hiányzott hozzá, ám akkor tört ki a mindent elpusztító vihar.

 

149

 

A reformációk kudarca. – Hogy a görögöknek már az aránylag korai időkben is magasrendű kultúrájuk volt, abból is kitűnik, hogy több alkalommal kudarcba fulladtak az új görög vallások alapítását célzó kísérletek, ez arra a tényre mutat rá, hogy Görögországban már korán nagyon sok különféle egyéniség létezhetett, akiknek különféle szükségleteit nem lehetett a hit és a remény egyetlen fajta receptjével kielégíteni. Püthagorasz és Platon, sőt talán Empedoklész is, valamint jóval előttük az orphikus látnokok mind új vallásokat igyekeztek alapítani, az elsőként említett kettő annyira kifejezetten vallásalapító lélek és tehetség volt, hogy kudarcukon nem tudunk eléggé csodálkozni: de csupán szektákat hoztak létre. Mindahányszor egy egész nép megreformálása megbukik és csak szekták alakulnak ki, arra következtethetünk, hogy a nép már nagyon sokféle önmagában és igyekszik szabadulni a durva csordaösztöntől, valamint a szokás erkölcsiségétől: jellemzően ingadozó állapot ez, amelyet a romló erkölcsök és a korrupció állapotaként szoktak pocskondiázni: holott mindez inkább a tojás érlelődését és a tojáshéj széttöredezését jelenti. Luther reformációjának sikere északon annak a jele, hogy észak elmaradott volt Európa déli részéhez képest, és hogy északon az igények meglehetősen egyöntetűek és színtelenek voltak: és Európa egyáltalán nem keresztényesedett volna el, ha a dél régi világa az apránként benyomuló barbár germán vérkeveredés hatására nem barbarizálódott volna, végül elveszítve kulturális fölényét. Minél általánosabb és abszolútabb módon fejtheti ki hatását az egyén, vagy az egyéni gondolkodás, minden bizonnyal annál egyöntetűbb és alantasabb a tömeg, amelyre hatást gyakorol, míg ellentétes törekvések belső ellentétes igényekről árulkodnak, amelyek a kielégülés és az érvényesülés irányába tartanak. És megfordítva: mindig magas kulturális színvonalra következtethetünk, ha hatalmas és uralomvágyó természetű emberek csak csekély és szektás hatást váltanak ki: ez érvényes az egyes művészetekre és a megismerés területére is. Ahol valaki uralkodik, ott tömegek vannak: ahol tömegek vannak, ott eleven a rabszolgaság igénye. Ahol rabszolgaság van, ott csak kevés egyéniség található, akikkel szemben ott a csordaösztön és a lelkiismeret.

 

150

 

A szentek kritikája. – Vajon ha valaki erényre akar szert tenni, mindjárt a legbrutálisabb formában kell azt birtokolnia? – ahogy a keresztény szentek akarták és ahogy szükségük is volt rá, keresztény szentként csak azzal a gondolattal tudták elviselni az életet, hogy erényeik puszta látványára mindenkit megragad az önmegvetés. Ám én brutálisnak tartom azt az erényt, amelyiknek ilyen hatása van.

 

151

 

A vallás eredetéről. – Nem a metafizikai szükséglet a vallások eredete, miként azt Schopenhauer szeretné, hanem ez a vallások kései leszármazottja csupán. A vallásos gondolatok uralma hatására hozzászoktunk egy másik világ (mögöttes világ, alvilág, felsőbb világ, túlvilág) képzetéhez, mégpedig oly mértékben, hogy a vallásos elragadtatottság megszűntével nyugtalanító űrt érzünk, nélkülözünk – és ebből a kellemetlen érzésből születik meg ismét egy „más világ, de ez már csak metafizikai és nem vallási. Ám ami az ősidőkben egy „más világ” létének elfogadására indította az embereket, az nem ösztön volt vagy szükséglet, hanem bizonyos természeti jelenségek téves értelmezése, tehát értelmi zavar.

 

152

 

A legnagyobb változás. – Az összes dolog megvilágítása és színe megváltozott! Már nem egészen értjük, miképp fogták föl a régi emberek a legközelebbi és leggyakoribb dolgokat – például a nappalt és az ébrenlétet: az ébrenlét más fényt kapott azáltal, hogy a régiek hittek az álmokban. Ugyanígy az egész élet a halál visszfényében és jelentésével: a mi „halálunk” egészen másfajta halál. Minden élmény másként fénylett, mert egy isten világossága ragyogta be, ugyancsak mások voltak az elhatározások és a távolabbi jövő kilátásai: mert voltak jóslatok, titkos utalások és hittek a jövendölésben. Az „igazságot” másként élték át, mert hajdan az eszelős is lehetett az igazság szócsöve – amitől mi elborzadunk vagy amin jót nevetünk. Minden jogtalanság másként hatott az érzelemre, mert isteni megtorlástól féltek, nem csupán a polgári büntetéstől és megbecstelenítéstől. Milyen volt az öröm akkoriban, amikor hittek az ördögben és a kísértőben? Milyen volt a szenvedély, amikor démonok ólálkodtak a közelben? Milyen a filozófia, amikor a kételyt a legfélelmetesebb bűnnek tekintették, szentségtörésnek az örök szeretettel szemben, bizalmatlanságnak mindennel szemben, ami jó, nemes, tiszta és irgalmas? – Mi újjászíneztük a dolgokat, állandóan átfestjük őket – de mire is lehetnénk mi képesek az öreg mester, mármint a régi emberiség színpompájához hasonlítva.

 

 

 

153

 

Homo poeta (A költői ember – A ford.). – „Én, aki saját kezemmel alkottam meg a tragédiák e tragédiáját, amennyiben tényleg elkészült, én, aki saját kezűleg csomóztam a morál kötelét a létezésbe, mégpedig olyan erősen, hogy csak egy isten tudná kibontani – hiszen Horatius így kívánja! –, én magam öltem meg valamennyi istent a negyedik felvonásban – a morál sugallatára! Miről szóljon akkor az ötödik? Honnan vegyem a tragikus megoldást? – Nem kellene-e inkább komikus végkifejleten gondolkodnom?”

 

154

 

Az élet különféle veszedelmei. – Fogalmatok sincs, mi az, amit átéltek, részeg gyanánt botorkáltok át az életen, időnként legurulva egy-egy lépcsőn. De a részegségeteknek köszönhetően tagjaitok nem törnek össze: izmaitok petyhüdtek, fejetek túl tompa, ezért nem érzitek a lépcső köveit olyan keménynek, mint mi! Számunkra az élet nagyobb veszélyt jelent: üvegből vagyunk – jaj nekünk, a legcsekélyebb ütközésre is! És minden elveszett, ha elesünk!

 

155

 

Ami hiányzik nekünk. – Szeretjük a nagy természetet és mi fedeztük föl, ennek az az oka, hogy a fejünkből hiányoznak a nagyemberek. A görögöknél fordítva áll a helyzet: természet-érzékük teljesen más, mint a miénk.

 

156

 

A leghatásosabb ember. – Ha egy ember egész korával szembeszáll, úgymond feltartóztatja a kapunál és mindenről elszámoltatja – kell, hogy hatása és befolyása legyen! Hogy akarja-e, az már mindegy, a lényeg, hogy képes erre.

157

 

Mentiri (Hazudni, kitalálni valamit – A ford.). – Vigyázzatok! épp gondolkodik: mindjárt elhangzik egy hazugság!
A kultúra e fokát egész népek érték el. Gondoljuk csak meg, mit fejeztek ki a rómaiak a mentiri igével!

 

158

 

Kényelmetlen tulajdonság. – Kényelmetlen tulajdonság, ha valaki minden dolgot mélynek érez: ettől aztán az illető állandóan erőlteti a szemét és a végén többet lát, mint amennyit szeretett volna.

 

159

 

Minden erénynek megvan a maga ideje. – Aki most hajlíthatatlan, annak a becsületesség gyakorta okoz lelkifurdalást, mert a hajlíthatatlanság más korszak erénye, mint a becsületesség.

 

160

 

Az erényekhez való viszony. – Lehetünk méltóság nélküliek egy erényhez és hízelkedők.

 

161

 

Az idő szerelmeseihez. – A kiugrott pap és a szabadon bocsátott rab állandóan keresi a felöltendő arckifejezést: múlt nélküli arcot akarnak maguknak. – De láttatok-e már olyan embereket, akik tudják, hogy a jövő tükröződik arcukon és akik olyan udvariasak veletek, ti „idő” szerelmesei, hogy jövő nélküli arcot vágnak?

 

 

162

 

Egoizmus. – Az egoizmus a lélek perspektivikus törvénye, amely a közeli dolgokat nagynak és súlyosnak mutatja: távolodva a dolgok veszítenek nagyságukból és súlyukból.

 

163

 

Egy nagy győzelem után. – A nagy győzelemben az a legjobb, hogy eloszlatja a győztesnek a vereségtől való félelmét. „Most már miért is ne veszíthetnék egyszer? – mondja magában: Igazán megengedhetem magamnak.”

 

164

 

A nyugalom kedvelői. – A nyugalomra vágyó szellemeket arról a sok sötét tárgyról ismerem fel, amelyet fölhalmoznak maguk körül: aki aludni akar, elsötétíti szobáját, vagy bemászik egy barlangba. – Intelem azoknak, akik többnyire nem tudják, tulajdonképpen mit is keresnek, de szeretnék tudni!

 

165

 

A lemondás emberének boldogságáról. – Aki határozottan és hosszú időre lemond valamiről, az, ha véletlenül megint összeakad azzal a dologgal, amelyről lemondott, tévesen szinte azt hiszi, hogy felfedezte – és mennyire örül minden felfedező! Legyünk okosabbak a kígyóknál, amelyek túl sokáig maradnak egyazon tűző napon!

 

166

 

Mindig a saját társaságunkban vagyunk. – A természetben és a társadalomban, ami csak rokon velem, mind beszél hozzám, dicsér, ösztönöz, vigasztal – a többit meg sem hallom vagy azonnal elfelejtem. Mindig megmaradunk a saját társaságunkban.

167

 

Mizantrópia és szeretet. – Csak akkor mondjuk, hogy torkig vagyunk az emberekkel, ha már nem tudjuk őket megemészteni, mikor pedig tele van velük a begyünk. A mizantrópia csupán egy túlságosan torkos emberszeretet, „emberevés” következménye – de hát ki mondta neked, Hamlet hercegem, hogy úgy nyeld az embereket, akár az osztrigákat?

 

168

 

Egy betegről. – „Rosszul néz ki!” – Mi baja? – „Szenved a vágytól, hogy dicsérjék és e vágyát nem képes kielégíteni.” – Érthetetlen! Mindenki ünnepli és nemcsak hogy a tenyerükön hordják, hanem állandóan ajkukon is felcsendül a neve! – „Igen, csakhogy rossz a hallása a dicsérethez. Ha egy barátja dicséri, úgy hallja, mintha önmagát dicsérné ez a barát, ha ellensége, akkor mintha maga ez az ellenség szeretne dicséretben részesülni; végül pedig, ha valaki közömbös személy dicsőíti – ilyen egyébként nem sok van, hiszen olyan híres! – akkor emberünk azon sértődik meg, hogy az illető nem akar se barátja, sem pedig ellensége lenni; azt szokta mondogatni: „Miért érdekelne az, aki velem szemben a tárgyilagost próbálja játszani?”

 

169

 

Nyílt ellenségek. – Az ellenséggel szemben állva bátornak lenni – az egy dolog: ám attól még lehet gyáva vagy határozatlan, zavaros fejű az illető. Napóleon szerint például a „legbátrabb ember”, akit csak ismert, Murat volt – amiből kiviláglik, hogy bizonyos emberek számára nélkülözhetetlenek a nyílt ellenségek, amennyiben az ő erényükhöz, férfiasságukhoz és vidámságukhoz kell felemelkedniük.

 

 

170

 

A tömeggel. – Mostanáig csak sodródott az árral és dicsőítette a tömeget: ám egy napon majd az ellensége lesz! Mert abban a hitben követi, hogy a saját lustasága megtalálja majd a számítását: még nem vette észre, hogy a tömeg nem elég lusta neki! hogy a tömeg mindig előre tolong! hogy senkinek sem engedi meg, hogy megálljon! – Pedig ő annyira szívesen áll meg!

 

171

 

Dicsőség. – A dicsőség akkor születik, amikor sok ember egyvalaki iránt érzett hálája minden szemérmet félredob.

 

172

 

Az ízlésrontó. – A.: „Úgy hírlik, rontod a közízlést!” B.: „Így van! Mindenkinek a saját pártja iránti kedvét, ízlését rontom – ezt aztán egyetlen párt sem bocsátja meg nekem.”

 

173

 

Mélynek lenni és mélynek látszani. – Aki mélynek gondolja magát, átlátszó világosságra törekszik, aki a tömeg szemében akar mélynek látszani, sötétségre törekszik. Mert a tömeg mindent mélynek lát, aminek nem látszik az alja: annyira fél, és oly kevéssé szívesen megy vízbe.

 

174

 

Kívülálló. – A parlamentarizmus, vagyis az a nyilvános engedély, hogy öt politikai alapvélemény között lehessen választani, nagyon sok olyan embernek hízeleg, aki függetlennek és egyéninek akar látszani és szívesen harcolna a nézeteiért. Végtére is azonban közömbös, hogy a csordára egy nézetet erőszakolnak rá, vagy öt közül választhat. – Aki az öt alapvető véleménytől eltér, és kívül áll, mindig az egész csordával találja magát szemben.

 

175

 

Az ékesszólásról. – Kinek a birtokában volt mostanáig a legmeggyőzőbb ékesszólás? A dobpergésében: és ameddig ez a királyok hatalmában lesz, addig ők lesznek a legjobb szónokok és a nép szemében leghatásosabb agitátorok.

 

176

 

Együttérzés. – Szegény uralkodó hercegek! Mostanában valamennyi joguk észrevétlenül változik igénnyé és az igény hamarosan úgy hangzik, mint valami követelés! Ha csak azt mondják, hogy „mi” vagy „a népem”, máris gúnyosan vigyorog rajtuk a vén, gonosz Európa. Bizony, a modern világ szertartásmestere velük ugyan nemigen bánna szertartásosan, talán még ki is jelentené: „Les souverains rangent aux parvenus.” (Az uralkodók a fölkapaszkodott újgazdagok után következnek. – A ford.)

 

177

 

A „neveléstudományhoz”. – Németországban az értékes ember az egyik jelentős nevelési eszközzel nem rendelkezik: az értékes ember nevetésével: az ilyen ember Németországban nem nevet.

 

178

 

A morális felvilágosításhoz. – A németeket fel kell szabadítani Mefisztofelészük hatása alól: meg Faustjuk hatása alól is. Mindkettő morális előítélet a megismerés értéke ellen.

 

179

 

Gondolatok. – A gondolatok érzelmeink árnyékai. Mindig sötétebbek, üresebbek, egyszerűbbek érzelmeinknél.

 

180

 

A szabad szellemek kedvező korszaka. – A szabad szellemek szabadok a tudománnyal szemben is és azok is maradnak, ameddig az egyház áll. Ennyiben élik manapság kedvező korszakukat.

 

181

 

Követni és megelőzni. – A.: „E kettő közül az egyik mindig megelőzi a másikat, a másik meg mindig követi az előzőt, ahová csak a sors vezeti őket. És mégis az előbbi uralja a másikat erénye és szelleme révén!” B.: „És mégis? És mégis? Ezt valaki másnak mondtad, nem nekem, nem nekünk! – Fit secundum regulam. (A szabály szerint történik – A ford.)

 

182

 

A magányban. – Ha valaki egyedül él, nem beszél túl hangosan, nem is ír túl hangosan: mert fél az üres visszhangtól Echo nimfa kritikájától. – És a magányban minden hang másként cseng!

 

183

 

A legszebb jövő zenéje. – Számomra az első számú muzsikus az lenne, aki csak a legmélyebb boldogság szomorúságát ismeri és semmi más szomorúságot: ilyen eleddig nem született.

 

 

184

 

Igazság. – Inkább hagyom meglopni magam, semmint madárijesztők vegyenek körül. És ez minden körülmények között ízlés kérdése csupán – semmi egyéb!

 

185

 

Szegény. – Ő szegény ma: de nem azért, mert mindent elvettek tőle, hanem mert mindent eldobott – de hát mit számít ez neki? Megszokta, hogy majd csak talál valamit. – Csak a szegények értik félre önkéntes szegénységét.

 

186

 

Rossz lelkiismeret. – Csak derék és rendes dolgokat művel mostanában – és mégis rossz a lelkiismerete. Mert az ő feladata pontosan a rendkívüli.

 

187

 

Sértő hangnem az előadásmódban. – Ez a művész azzal sért meg engem, ahogyan ötleteit, nagyon jó ötleteit előadja: olyan nyomatékosan szól, a rábeszélés annyi durva műfogását használja, mintha a csőcseléknek beszélne. Valahányszor időt áldozunk művészetének, kisvártatva úgy érezzük, „rossz társaságba” kerültünk.

 

188

 

Munka. – Manapság még a leglustább emberhez is milyen közel áll a munka és a munkás! E szavak királyi udvariassága: „mindannyian munkások vagyunk!” XIV. Lajos király udvarában még cinizmus és arcátlanság lett volna.

 

 

189

 

A gondolkodó. – Ő gondolkodó: vagyis ért hozzá, hogy egyszerűbbnek lássa a dolgokat, mint amilyenek.

 

190

 

Azok ellen, akik dicsérnek. –A.: „Az embert csak a hozzá hasonlóak dicsérik!” B.: „Igen! És aki dicsér téged, azt mondja: te hasonló vagy hozzám!”

 

191

 

Bizonyos védelem ellen. – A legalattomosabb módon úgy ártunk egy ügynek, ha szándékosan hibás érvekkel védelmezzük.

 

192

 

A jó szándékú emberek. – Mi különbözteti meg a jó szándékú embereket, akiknek már az arcáról is szinte sugárzik a jóindulat, a közönséges emberektől? Jól érzik magukat minden újdonsült ismerős társaságában, és hamar belészeretnek, jót akarnak neki, első ítéletük „tetszik nekem”. A sorrend náluk a következő: a kisajátítás vágya (a másik személy értékével keveset törődnek), gyors kisajátítás, a birtoklás öröme és cselekvés a birtokba vett személy javára.

 

193

 

Kant tréfája. – Kant az „egész világ” számára meghökkentő módon akarta bizonyítani, hogy az „egész világnak” igaza van – így festett e lélek titkos tréfája. A tudósok ellen írt, a népi előítéletek érdekében, de a tudósoknak, nem pedig a népnek.

 

194

 

A „nyíltszívű”. – Az az ember valószínűleg mindig előttünk elhallgatott okokból cselekszik, mivel mindig szinte tálcán hordozza cselekvésének okait, készen arra, hogy az orrunk alá tartsa őket.

 

195

 

Nevetnivaló! – Nézzétek! Nézzétek csak! Az az ember elmenekül a többiek elől: ők azonban követik, mivel előttük fut – a csorda már csak ilyen!

 

196

 

Hallásunk határai. – Csak azokat a kérdéseket halljuk meg, amelyekre képesek vagyunk választ találni.

 

197

 

Tehát vigyázat! – Semmi sincs, amit szívesebben osztanánk meg másokkal, mint a hallgatás pecsétjét – azzal együtt, ami alatta van.

 

198

 

A büszke ember bosszúsága. – A büszke embert még azok is bosszantják, akik őt előbbre viszik: haraggal tekint kocsijának lovaira.

 

199

 

Bőkezűség. – A gazdag embernél a bőkezűség gyakorta bizonyos félénkség csupán.

 

 

200

 

Nevetni. – Nevetni annyit tesz: kárörvendőnek lenni, de jó lelkiismerettel.

 

201

 

Helyeslés. – A helyeslésben mindig van valamiféle lárma: még abban is, amivel önmagunknak tartozunk.

 

202

 

Tékozló. – Még nem olyan szegény, mint az a gazdag, aki már egyszer minden kincsét átszámolta – a tékozló természet esztelenségével tékozolja szellemét.

 

203

 

Hic niger est (Fekete lélek – A ford.). – Általában nincsenek gondolatai – de kivételképpen rossz gondolatai támadnak.

 

204

 

A koldusok és az udvariasság. – „Az ember nem udvariatlan, ha kődarabbal kopogtat az ajtón, amelyről hiányzik a csengő” így gondolják a koldusok és minden szűkölködő, de senki sem ad nekik igazat.

 

205

 

Igény. – Az igény a keletkezés okának számít: valójában azonban gyakorta csak a létrehozott dolog okozata.

 

 

 

 

206

 

Esőben. – Esik, és a szegény emberekre gondolok, akik összezsúfolódnak sokféle gondjukkal és ezek palástolásában oly gyakorlatlanok, tehát mindegyik kész rá, hogy megbántsa a másikat és megszerezze magának a jó közérzet szánalmas érzését még ebben a rossz időben is. – Ez, és csak ez a szegények szegénysége!

 

207

 

Az irigy. – Ez az ember irigy – nem szabad neki gyermekeket kívánni, csak irigy lesz rájuk, mert ő már nem lehet többé gyermek.

 

208

 

Nagy ember! – Abból, hogy valaki „nagy ember” még nem következtethetünk arra, hogy meglett férfi, talán csak egy fiú, vagy az összes életkor kaméleonja, esetleg amolyan kis hisztériás boszorka.

 

209

 

Okaink kérdezésének egy módjáról. – Létezik okaink kérdezésének olyan módja, amely nemcsak ahhoz segít hozzá minket, hogy legjobb okainkat is elfelejtsük, hanem felébreszti bennünk a dacot és ellenszenvet mindennemű ok iránt – nagyon butító kérdésfeltevési mód ez, általában zsarnoki emberek műfogása!

 

210

 

A szorgalom mérséklése. – Ne igyekezzünk túlszárnyalni apánk szorgalmát – ez beteggé tesz.

 

211

 

Titkos ellenségek. – Titkos ellenséget tartani – ez akkora luxus, amelyhez általában még az emelkedett szellemek moralitása sem elég gazdag.

 

212

 

Ne hagyjuk megtéveszteni magunkat. – Szellemének rossz a modora: kapkod és valósággal reszket a türelmetlenségtől: ekképp alig gyanítjuk, milyen beláthatatlanul hatalmas lélekben lakozik.

 

213

 

A boldogság útja. – Egy bölcs megkérdezte egy bolondtól, melyik a boldogság útja. A másik készséggel válaszolt, mint akitől a legközelebbi városhoz vezető utat kérdezték: „Csodáld önmagadat és élj az utcán!” „No várj csak – kiáltott föl a bölcs –, túl sokat kívánsz, elég, ha csak csodáljuk önmagunkat!” A bolond így válaszolt: „De hát állandó megvetés nélkül hogyan lehetséges az állandó csodálat?”

 

214

 

A hit boldoggá tesz. – Az erény csak azokat teszi boldoggá és azoknak szerez bizonyos üdvöt, akik hisznek is erényükben nem pedig azokat a finomabb lelkeket, akiknek az erénye abban áll, hogy mélységesen bizalmatlanok önmagukkal és minden erénnyel szemben. Végső soron itt is „a hit tesz boldoggá!” – és jól jegyezzük meg, nem az erény!

 

215

 

Ideál és anyag. – Nemes ideál lebeg a szemed előtt: ám te magad elég nemes kőből vagy-e ahhoz, hogy ilyen istenképmást lehessen faragni belőled? Enélkül pedig – egész munkád nem barbár szobrászat csupán? Ideálod káromlása?

 

216

 

Veszély a hangban. – Ha valakinek túl erős a hangja, csaknem képtelen rá, hogy finoman gondolkodjék.

 

217

 

Ok és okozat. – Az okozat előtt más okokban hiszünk, mint az okozat után.

 

218

 

Ellenszenvem. – Nem szeretem azokat az embereket, akiknek valósággal föl kell robbanniuk, mint valami bombának, ha valamilyen hatást akarnak elérni és akiknek a közelében az ember mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy hirtelen elveszíti a hallását – sőt annál többet is.

 

219

 

A büntetés célja. – A büntetés célja, hogy megjavítsa azt az embert, aki büntet, – ez a büntetés védelmezőinek végső mentsvára.

 

220

 

Áldozat. – Az áldozatról és áldozat bemutatásáról az áldozati állatok másként gondolkodnak, mint a nézők: de még sohasem engedték szóhoz jutni őket.

 

221

 

Kímélet. – Apák és fiúk sokkal jobban kímélik egymást, mint anyák és lányok.

222

 

A költő és a hazug. – A költő tejtestvérét látja a hazugban, aki elől ő itta el a tejet, ezért maradt alultáplált az utóbbi és még addig sem jutott el, hogy jó lelkiismeretre tegyen szert.

 

223

 

Az érzékek helynöksége. – „A szemek azért is vannak, hogy halljunk”, mondta egy öreg gyóntató pap, aki megsüketült, „és a vakok között az a király, akinek a leghosszabb a füle”.

 

224

 

Az állatok kritikája. – Attól tartok, az állatok magukhoz hasonló lénynek tekintik az embert, aki a lehető legveszedelmesebb módon elveszítette egészséges, állati értelmét, – úgy tekintik, mint tébolyodott állatot, nevető állatot, síró állatot, boldogtalan állatot.

 

225

 

A természetes emberek. – „Mindig a gonosznak volt nagyobb hatása! Márpedig a természet gonosz! Tehát legyünk természetesek!”, titkon így gondolkodnak az emberiség nagy hatásvadászai, akiket túl gyakran soroltak a nagy emberek közé.

 

226

 

A bizalmatlanok és a stílus. – A legerősebb dolgokat mondjuk egyszerűen, föltéve, hogy olyan emberek vannak körülöttünk, akik hisznek erőnkben: az efféle környezet „egyszerű stílusra” nevel. A bizalmatlanok indulatosan beszélnek, a bizalmatlanok indulatossá tesznek.

227

 

Rossz következtetés, elhibázott hálóvetés. – Az a férfi nem tud uralkodni magán és ebből a nő azt a következtetést vonja le, hogy könnyű lesz uralkodni rajta és kiveti rá a hálóját, – szegény asszony, rövidesen a férfi rabszolganője lesz.

 

228

 

A közvetítők ellen. – Aki két eltökélt gondolkodó között közvetíteni akar, azt középszerűnek jellemzik, nincs szeme arra, hogy észrevegye, ami egyszeri, a rossz szemre jellemző, hogy mindenütt azonosságokat és hasonlóságokat lát.

 

229

 

Dac és hűség. – Dacból tart ki egy ügy mellett, amelyen keresztüllátott – de e kitartást „hűségnek” nevezi.

 

230

 

A diszkréció hiánya. – Egész lényében nincs semmi meggyőző ennek pedig az lehet az oka, hogy soha egyetlen jócselekedetét sem hallgatta el.

 

231

 

Az „alapos” emberek. – Akik lassúak a megismerésben, úgy vélik, hogy a lassúság a megismeréshez tartozik.

 

232

 

Álmok. – Az ember egyáltalán nem álmodik, vagy ha igen, akkor érdekes dolgokat. Meg kell tanulnunk ugyanígy virrasztani – vagy sehogy, vagy érdekesen.

 

233

 

A legveszélyesebb szempont. – Amit most teszek vagy nem teszek, minden eljövendő dolog számára pontosan olyan fontos, mint a múlt legnagyobb eseménye: a hatásnak ebben a rendkívül tág perspektívájában minden cselekedet egyformán nagy vagy kicsi.

 

234

 

Egy zenész vigasztaló szavai. – „Életed nem ver visszhangot az emberek fülében: őszerintük néma életet élsz és rejtve marad előttük minden melodikus finomság és a hangok egymásutánjának és egymáselőttiségének minden könnyed feloldása. Igaz: nem az út közepén jössz a katonazene hangos csinnadrattájával – ám ezért e jó emberek még nem mondhatják, hogy az életedből hiányzik a zenei mozgalmasság. Akinek füle van, hallja.”

 

235

 

Szellem és jellem. – Néhányan jellemként érnek el életük csúcspontjára, szellemük azonban elmarad e magasságtól – míg mások éppen fordítva.

 

236

 

A tömegre hatni. – Nem kell-e önmaga színészének lenni annak az embernek, aki a tömegre akar hatni? Nem kell-e önmagát már szinte groteszkül érthető módon átformálnia, egész személyét és ügyét e durva leegyszerűsítésben előadnia?

 

237

 

Az udvarias ember. – „Olyan udvarias!” – Igen, mindig van nála egy darab csokoládé a Cerberus számára és olyan félénk, hogy mindenkit Cerberusnak néz, téged is meg engem is – ebben áll az „udvariassága”.

 

238

 

Irigység nélkül. – Nincs benne irigység, de ez nála nem érdem, mert olyan országot akar meghódítani, amelyet eddig még senki sem szállt meg, sőt még csaknem is igen látott.

 

239

 

Az örömtelen ember. – Egyetlen egy örömtelen ember is képes arra, hogy az egész házban tartós rosszkedvet és állandó lehangoltságot okozzon, és valóságos csodának kell történnie ahhoz, hogy ilyen ember ne legyen a házban! – A boldogság távolról sem ilyen ragályos betegség – ennek mi lehet az oka?

 

240

 

A tengernél. – Nem építenék magamnak házat (és egyenesen a boldogságomhoz tartozik, hogy ne legyek háztulajdonos!). De ha házat kellene építenem, akkor bizonyos rómaiakhoz hasonlóan, egészen a tengerig építeném a házat – lehet, hogy van néhány közös vonásom ezzel a szép szörnyeteggel.

 

241

 

Mű és művész. – E művész becsvágyó és semmi több: végső soron műve nagyítóüveg csupán, amelyet mindenkinek felkínál, aki csak feléje fordul.

 

242

 

Suum cuique (Mindenkinek a magáét – A ford.). – Bármilyen nagy is a tudásszomjam, semmi egyebet nem tudok kivenni a dolgokból, csak ami már egyébként is az enyém – míg a más tulajdona a dolgokban marad. Hogyan lehet az ember tolvaj vagy rabló?!

 

243

 

A „jó” és „rossz” eredetéről. – Javulást csak az képes kitalálni, aki át tudja érezni: „Ez nem jó”.

 

244

 

Gondolatok és szavak. – Még saját gondolatainkat sem tudjuk szavakban teljesen visszaadni.

 

245

 

Dicséret a választásban. – A művész kiválasztja anyagát: nála ez a dicséret módja.

 

246

 

Matematika. – A matematika finomságát és szigorát minden tudományba be akarjuk csempészni, amennyire csak lehetséges, nem abban a hitben, hogy ezen az úton majd megismerjük a dolgokat, hanem azért, hogy emberi viszonyt létesítsünk a dolgokkal. A matematika az általános és végső emberi megismerés eszköze csupán.

 

247

 

Megszokás. – Minden megszokás elmésebbé teszi kezünket, de kevésbé kezessé elménket.

 

248

 

Könyvek. – Mit ér az a könyv, amely nem emel bennünket még az összes könyv fölé sem?

249

 

A megismerő ember sóhaja. – „Ó, átkozott mohóságom! E lélekben nem lakik önzetlenség – inkább egy mindenre sóvárgó Én, amely sok egyén szemével szeretne úgy látni, mintha csak a saját szemével látna, kezével úgy szeretne fogni, mintha csak a sajátjával fogna, – ez az Én visszahozná az egész múltat, semmit sem akarván elveszíteni abból, ami egyáltalán hozzá tartozhat! Ó, a mohóságomnak ez az átkozott lángolása! Ó, bárcsak újjászülethetnék száz meg száz lényben!” – Aki e sóhajt nem ismeri tapasztalatból, az nem ismeri a megismerő ember szenvedélyét sem.

 

250

 

Bűn. – Jóllehet a boszorkányok legéleseszűbb bírái, sőt maguk a boszorkányok is meg voltak győződve a boszorkányság bűnének létezéséről, a bűn nem létezett. Minden bűnnel így áll a helyzet.

 

251

 

Félreismert szenvedők. – A nagyszerű jellemek máshogy szenvednek, mint ahogy tisztelőik elképzelik: a legkeményebben néhány gonosz pillanat alantas, kicsinyes felindulásától szenvednek, vagyis a tulajdon nagyszerűségükben való kételkedéstől – nem pedig az áldozattól és a vértanúságtól, amelyet feladatuk megkövetel tőlük. Amíg Prométheusz együtt érez az emberekkel és föláldozza magát értük, boldog és nagy önmagában, de amikor irigykedik Zeuszra és a halandók hódolatára – akkor szenved.

 

252

 

Inkább adósnak maradni. – „Inkább adósnak maradni, mint olyan pénzzel fizetni, amelyen nincs rajta a képmásunk!” – függetlenségünk kívánja így.

253

 

Mindig otthon. – Egy nap elérjük célunkat – és büszkén mutatunk rá a tényre, hogy milyen hosszú utat tettünk meg érte. Valójában észre sem vettük, hogy utaztunk. Ám éppen azáltal jutottunk olyan messzire, hogy minden egyes megálláskor azt képzeltük: otthon vagyunk.

 

254

 

A zavar ellen. – Aki mindig erősen elfoglalja magát, sohasem jön zavarba.

 

255

 

Utánzók. – A: „Hogyan? Te nem akarod, hogy utánozzanak?” B.: „Nem akarom, hogy utánam csináljanak valamit, azt akarom, hogy mindenki magától állítsa példának önmaga elé: amit én csinálok” – A: „Tehát –?”

 

256

 

Bőrösség. – A mélység embere akkor boldog, ha a repülőhalakra hasonlíthat, míg a hullámok taraján való siklást élvezi, a dolgokban azt tartják a legtöbbre – hogy van felszínük, vagyis a bőrösségüket – sit venia verbo (engedtessék meg nekem e kifejezés, bocsánat a szóért – A ford.)

 

257

 

Tapasztalatból. – Néhányan nem tudják, milyen gazdagok, egészen addig a napig, míg meg nem tudják, milyen gazdag emberek lopnak tőlük.

 

 

 

258

 

A véletlen tagadói. – Egyetlen győztes sem hisz a véletlenben.

 

259

 

A Paradicsomból. – „Jó és Rossz Isten előítéletei” – szólt a kígyó.

 

260

 

Egyszeregy. – Egy mindig téved, de kettővel elkezdődik az igazság. – Egy nem tud bizonyítani, de kettőt már nem lehet megcáfolni.

 

261

 

Eredetiség. – Mi az eredetiség? Látni valamit, aminek még nincs neve, amit még nem lehet megnevezni, jóllehet mindenkinek egyformán a szeme előtt van. Általában jellemző az emberekre, hogy valamely dolog neve teszi láthatóvá magát a dolgot. – Többnyire az eredeti emberek adtak nevet is a dolgoknak.

 

262

 

Sub specie aeterni (Az örökkévalóság jegyében – A ford). – A: „Egyre gyorsabban távolodsz az élőktől: hamarosan törölnek a listáikról!” B.: „Ez az egyetlen eszköz arra, hogy a holtak előjogában részesüljünk.” A.: „Miféle előjogban?” B.: „Hogy többé ne kelljen meghalni.”

 

263

 

Hiúság nélkül. – Amikor szeretünk, azt akarjuk, hogy fogyatékosságaink rejtve maradjanak – nem hiúságból, hanem mert nem akarjuk, hogy a szeretett lény szenvedjen. Igen, a szerelmes ember Istennek szeretne látszani – és ennek sem a hiúság az alapja.

 

264

 

Amit teszünk. – Amit teszünk, soha nem értik meg, mindig csak dicsérik vagy szidják.

 

265

 

Végső szkepszis. – Végső soron mik az ember igazságai? – Az ember megcáfolhatatlan tévedései.

 

266

 

Ahol a kegyetlenség szükséges. – Akiben nagyság él, az kegyetlen másodlagos erényeivel és megfontolásaival szemben.

 

267

 

Ha nagy célunk van. – Ha nagy célunk van, akkor ez az igazságosság fölé is helyez bennünket, nem csupán tetteink és bíráink fölé.

 

268

 

Mi tesz hősiessé? – Ha elébe megyünk és nekimegyünk legnagyobb szenvedéseinknek és legnagyobb reményeinknek.

 

269

 

Miben hiszel? – Abban, hogy minden dolgok súlyát újból meg kell határozni.

 

 

270

 

Mit mond lelkiismereted? – „Légy, aki vagy!”

 

271

 

Miben rejlik a legnagyobb veszély? – Az együttérzésben.

 

272

 

Mit szeretsz másokban? – Saját reményeimet.

 

273

 

Kit nevezel hitványnak? – Azt, aki mindig a megszégyenítésre törekszik.

 

274

 

Mi számodra a legemberibb dolog? – Megkímélni a szégyentől valakit.

 

275

 

Mi a kivívott szabadság pecsétje? – Ha már nem szégyelljük magunkat önmagunk előtt.