Feldmár András, Dr. Popper Péter,

Dr. Ranschburg Jenő

 

Végzet, sors, szabad akarat

 

SAXUM

 

© Feldmár András, Popper Péter,

Ranschburg Jenő - 2004

 

ISBN 963 7168 08 7

ISSN 1585-4000

ISSN 1786-2817

 

Saxum Bt. - InfoMed. Kft.

Felelős kiadó: Jenei Tamás

Felelős szerkesztő: Zsolnai Margit

 

Dr. Ranschburg Jenő

 

Szabad akarat,

végzet és sors...

 

H a az ember jó társaságban van, akkor az időjárás kivételével semmi másról nem beszélget annyit, mint a végzetről, meg a sorsról és a szabad akaratról. Úgy döntöttem, az időjárásra vonatkozóan a későbbiekben semmilyen előadást nem fogok elvállalni, hiszen a végzet, sors, szabad akarat éppen eléggé „embert próbáló" téma. Pedig látszólag olyan egyszerű. Amikor beszélgetünk róla, akkor a legtöbbször különféle jóslásokra, jóslatokra hivatkozunk. Mindenki kíváncsi a jövőjére. És akkor, amikor az ember jósnőhöz fordul - milyen érdekes, hogy a jóslás ilyen női szakma lett, és valójában az ókorban is leginkább nők jósoltak, bár Szophoklész egy nagyszerű férfi jóst is ismer -, lényegében elfogadja, hogy a jövőnk ugyanolyan kiszámítható és megváltoztathatatlan, mint a múltunk.

Aki hisz a jóslatokban, automatikusan úgy véli tehát: viselkedése determinált, azaz nem történhet vele más, csak az, amit egy különleges adottságokkal rendelkező ember előre lát. Az ókorban ez a vélekedés teljesen természetes volt. Oidipuszról például - Szophoklész drámájában - már születésekor megjósolták: ha felnő, megöli az apját, és feleségül veszi az anyját. És annak ellenére, hogy emiatt - ezt elkerülendő - kicsempészik csecsemőkorában a városból, mindez megtörtént: miközben nagy király lett, kiderült, hogy akit véletlenül meggyilkolt, az az apja volt, akit szerelemből feleségül vett, az az anyja. Ekkor Oidipusz kiszúrja mindkét

 

szemét - ahogy Szophoklész írja -, ott áll, csurog a vér és a váladék a kiszúrt szemeiből, odaáll a nép elé, és azt mondja: Nézzetek rám, Théba népe, itt a híres Oidipusz, ki a nagy talányt megoldta, leghatalmasabb király. Tele keserűséggel és megadással: a végzet elől nincs menekvés. Amikor arról beszélünk, hogy - mondjuk - egy gyerekgyilkosra menekülés közben rászakadt a mennyezet, akkor is azt szoktuk mondani: utolérte a végzet. Ezért van az, hogy a sors és a végzet csaknem szinonimaként szerepelnek nemcsak a magyar nyelvben, hanem az idegen nyelvekben is. Bár mindegyikre van külön szó, ezeket fel lehet cserélni, noha nem teljesen azonos jelentésűek. Aki a végzetben hisz, valójában azt vallja: az emberi élet előre megírt „forgatókönyv" alapján zajlik. Csak olyasmi történhet velünk, ami ebben a forgatókönyvben megtalálható, a döntés, életünk autonóm irányítása puszta illúzió.

A végzet filozófiája szerint az ember tehetetlen és sodródó bábu; élete színművének már lejátszott része a múlt, ami még a darabból hátra van: a jövő. Ráadásul a végzet szóban van valami pejoratív - a „vég"-re, azaz a halálra utaló - elem, ott mindig valami rossznak - legszívesebben így mondanám: rossz halálnak -, a törvényszerű bekövetkezéséről van szó. Az embernek lehet viszont „jó sorsa" és lehet „rossz sorsa" is. A sors szorítása tehát egy kicsit lazább, mint a végzeté; mintha a sors egy kicsit több teret adna az embernek arra, hogy - meghatározó pillanatokban - beleszóljon a saját életébe. Nem sokat engedélyez, igaz, de mégis: a sorsát megélő ember nem annyira kiszolgáltatott saját életének, mint az, akinek „beteljesül a végzete". De mindez hol van még a szabad akarattól?

A tudomány - a filozófiát kivéve - a legritkább esetben használja a sors, a végzet, a szabad akarat fogalmát, ugyanakkor „álnéven" mindegyik jelen van benne. Ilyen álnév a determinizmus és az indeterminizmus. Amikor fölvetik a problémát, hogy a viselkedést hogyan lehet interpretálni, akkor három lehetőség kínálkozik, és a tudomány valamilyen formában e három lehetőség közül választ. Az egyik ilyen lehetőség az emberi viselkedés értelmezésére az, hogy annak nincsen oka. Az angolok azt mondják erre, uncaused, vagyis ok nélkül való. A másik lehetőség: self caused, vagyis a viselkedés önmaga oka. A harmadik pedig az externally caused, vagyis valamilyen külső ok az, ami az emberi viselkedést előidézi. Ha most elkezdjük logikailag elemezni, akkor az első kettő látszólag teljesen értelmetlen. Nem mondhatjuk, hogy a viselkedésnek nincsen oka, mert a világon mindennek oka van. Ami ok, az egy másik nézőpontból okozat, mert annak is oka van, meg annak is van oka, ad infinitum, a végtelenségig. Ok nélkül nem történik semmi, a semmiből nem lesz valami, vagy a filozófia nyelvén szólva, semmiből csak semmi lehet, tehát nem mondható az, hogy a viselkedésnek nincsen oka. Kétségtelen, hogy a 20. század tudománya - a relativitás-és a kvantumelmélet - messze túllépett a hagyományos newtoni szemléleten, mely szerint a kutató, mint megfigyelő, regisztrálja a tőle függetlenül, egymással oksági összefüggésben zajló eseményeket. Heisenberg és Bohr bizonytalanság-elméletében a kutató nem elfogulatlan szemlélője, hanem része a folyamatnak; elméleteink, a világról alkotott mentális képek csupán eszközök arra, hogy tapasztalatainkat elrendezzük és megszervezzük, vagyis nem azt mutatják be: milyen a világ „maga", hanem azt: milyennek látjuk a világot. A „bizonytalanság" a kvantumelmélet fundamentális alkotóeleme, ami óhatatlanul vezet el a „jósolhatatlanság"-hoz. Az elektronoknak - és más szubatomikus részecskéknek - nincs meghatározható pályájuk: az egyik pillanatban itt találjuk őket, a másikban ott, mozgásuk kiszámíthatatlan. Még azt sem tudjuk eldönteni: részecskék-e vagy hullámok. Ezért aztán sok kutató tagadja, hogy minden történésnek feltétlenül van valami oka. Az ok-okozat lánc - állítják - csak arra jó, hogy Isten - mint a legvégső ok - létezése mellett érveljünk vele. Ugyanakkor a kvantumfaktor megtöri ezt a láncot, lehetőséget ad különböző történéseknek arra, hogy ok nélkül forduljanak elő. Ha az atomok szintjén minden ennyire megjósolhatatlan, mennyivel inkább így van ez - mondják a kutatók - a komplex emberi viselkedés esetében. Mások viszont - ezen a ponton - Einstein híres mondatát idézik: Isten nem szerencsejátékos (God doesn't play dice): ha valaminek nem ismerjük az okát, ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy ez az ok nem is létezik! Kétségtelen azonban, hogy a kvantumelmélet, Heisenberg és Bohr gondolatai alapjaiban rendítették meg elképzeléseinket az események előreláthatóságáról, az okról és az okozatról - de mondhatnám így is: a sorsról és a szabad akaratról.

A másik, amit említettem és szintén nem tartható: a viselkedés önmaga oka. Logikailag ez is teljesen lehetetlen, mert ha a viselkedés önmaga oka, akkor már azelőtt, hogy megszületett, léteznie kellett. Ennek következtében logikailag tarthatatlan, csak hát ebben is van egy kis bibi. Ugyanis akkor, amikor én a barátommal elmegyek pingpongozni, amit nagyon szeretek, akkor nem a pingpongozás az oka a játékunknak, hanem az, hogy úgy döntöttünk: pingpongozni fogunk, és ha úgy akarjuk, pingpongozni fogunk, ha nem akarjuk, akkor nem fogunk. Vagyis az emberi szándék - mint ok - feltételezhető, és a „pszichológiai determinizmus" kérdéskörében erre visszatérek még. Jean Paul Sartre - és az egzisztencialista filozófia - az önmegfigyelésre (introspekcióra) hivatkozva éppen ezt a „megoldást" hangsúlyozta (lényegében tehát azt, hogy a viselkedés nem korábbi események, vagy külső faktorok, hanem saját, szabad döntésünk következménye), ugyanakkor az „egzakt tudományok" képviselői szerint a szabadságnak ez a tapasztalása illúzió csupán, az introspekció pedig megbízhatatlan módszer az emberi viselkedés megismerésére. Éppen ezért a tudományban a harmadik lehetőség jelenik meg a leggyakrabban - és én ezt nagyon törvényszerűnek érzem -, vagyis hogy valami külső ok idézi elő a viselkedést. A tudomány még ma is, bár korántsem olyan egyértelműen, mint az elmúlt századokban, okkal és okozattal dolgozik, azaz feltételezi - mint annak idején Newton - hogy a világ a megfigyelőtől független ok-okozati viszonyokkal megmagyarázható.

De mi lehet az a külső ok, ami meghatározza az emberi viselkedést? A kérdésre persze nemcsak tudományos válasz adható. Az ún. theisztikus determináció szerint - erről nemigen szeretnék most szót ejteni - ez a külső ok: Isten maga. Egy mondatot mégis, annak ellenére, hogy nem akarok beszélni róla. Valójában ez a teológiában is sokat vitatott kérdés, és már a 12-13. században nagy filozófus egyéniségek - mint Aquinói Szent Tamás (1225-1274) vagy kortársa, pontosabban a kicsivel előbb élt nagy zsidó filozófus Moses Maimonides (1135-1204) is - rengeteget írnak arról, hogy valójában Isten szabad akaratot adott az embernek, mert ha nem így lenne - mondják nagyon sok érvük mellett -, akkor Isten lenne a felelős azért a sok disznóságért, amit az ember elkövet. Holott ezért az ember a felelős, és ez nyilván azért van, mert az ember szabad akaratot kapott Istentől. A másik: a tudományos megközelítés. Ebben pedig beszélhetünk biológiai és pszichológiai determinációról. És most már kezdem otthon érezni magam a témában. A biológiai determináció lényege az, hogy az ember viselkedésének az oka a génjeiben keresendő. Ezt genetikai determinációnak hívják, és a klasszikus genetikai determináció arról szól - úgy is hívják a tudományban, hogy puppet-determináció, vagyis marionettbábu-determináció - hogy az ember a génjei madzagjain táncol egész életében, a génjeiben egész élete benne van előre. Egy nagyon kedves genetikus barátom mondta egyszer, mikor a dohányzásom szóba került, hogy „ne aggódj Jenőkém, csak mondd meg nekem, meddig élt az anyukád, meddig élt az apukád, és én megmondom, hogy mikor fogsz meghalni". Itt genetikai értelemben megjelenik ugyanaz a végzet, amit Szophoklész-nél említettem, és tudják, ez természetesen ma is foglalkoztatja az embert. Én gyermekpszichológus vagyok, és amikor azt mondja az anyuka nekem, hogy „az apja is pont ilyen volt gyerekkorában, a génjeiben van a gyereknek a sok disznóság", tapasztalom, hogy most a gén az, amire hivatkozunk, a gén az, amivel - az egyéni felelősséget elhárítva - meg lehet magyarázni bizonyos nem kívánt viselkedésformákat. Ettől függetlenül ezek misztikus változatai is jelen vannak az ókortól kezdve egészen napjainkig. Bizonyára hallottak arról az ókori költőről, akinek a legenda szerint megjósolták, hogy egy kőszikla fog a fejére esni három napon belül, és meghal. Ez a költő akkor úgy gondolta, hogy dacol a végzettel, megpróbál tenni valamit - itt jön a szabad akarat és a determinált sors közötti összefüggés -, és kiköltözött a szabad ég alá, elhatározva, hogy három napig ott fog lakni egy óriási rét közepén, majd ő megmutatja, hogy a jóslat nem valósul meg. És mit ad Isten - a legenda szerint legalábbis -, egyik nap egy óriási sas repült el a feje felett, a karmai közül kiejtett egy kődarabot, ami pontosan a költő fejére esett, aki azonnal meghalt.

Ugyanez a modern világ legendái, vagy történetei között is megtalálható. Az egyik ilyen híres történet Irene Muza esete, ami nem is olyan nagyon régen történt. Ez a hölgy egy francia művésznő volt, aki időnként hipnózisnak vetette alá magát. Egyszer hipnotizálták, és azt kérdezte tőle a hipnotizőr a hipnózisban, hogy látja-e a jövőjét? És akkor a hölgy rettenetesen keserűen és idegesen azt mondta, hogy nem sokat lát, mert nagyon rövid időn belül valami szörnyű véget fog érni, amit nincs bátorsága elmondani. Látták, hogy nagyon nyugtalan a hipnotikus álomban, és a hipnotizőr felébresztette, de előtte adott neki egy poszthipnotikus parancsot, hogy felejtse el mindazt, amit a hipnózisban látott és elmondott. A hölgy felébredt, nem emlékezett semmire, élte tovább az életét, ám két-három hónappal később a fodrásznál, ahol a búra alatt ült, és a haját szárította éppen, valami rövidzárlat keletkezett, a haja lángra kapott, és ez a szerencsétlen hölgy néhány óra múlva a kórházban súlyos égési sérülések következtében meghalt.

De számomra a legizgalmasabb Gerard Croiset „tudománya". Ez a férfi híres holland parapszichológus volt - a múlt század második felében tevékenykedett, tehát nem is olyan régen. A feladat, amit különböző változatokban, többször is sikeresen megoldott - és ezt rengeteg tudományos kontroll igazolta - lényegében a következő volt. Mutattak neki egy fényképet, amin egy teljesen üres - azaz néptelen - ülésterem volt látható. Nem tudhatta, melyik városban, melyik országban. Azt mondták neki - például -, hogy ebben a teremben két hét múlva egy konferencia fog lezajlani. Nem mondták meg azt sem, milyen témakörben, ellenben megkérték arra: mondja el, milyen ember fog ülni az ötödik sorban, a harmadik széken. Croiset megnézte a képet, és leírta, hogy a megjelölt konferencián milyen ember fog ülni az ötödik sor harmadik székében. Elmondta, hogy fog kinézni: öt láb kilenc hüvelyk magas lesz, a bal halántékán lesz egy sérülés, művészetekkel foglalkozik, de a kereskedelmi életben is jelen van - és még néhány jellemző karakterisztikus apróságot. És két hét múlva - az ülés egyébként Denverben volt - kiderült, hogy mindent pontosan eltalált. Illetve: egy kicsit magasabb volt a leírt férfi, nem öt láb, kilenc hüvelyk, hanem öt láb kilenc és háromnegyed hüvelyk. Ezt leszámítva azonban minden egyezett, a férfi mindenben olyan volt, ahogy ő leírta. Nem is Croiset jóstehetségéről szeretnék most itt szót ejteni, hanem arról, hogy mennyiben beszélhetünk szabad akaratról. Ezek szerint annál a férfinál, aki ott ült az ötödik sor harmadik székén, szó sem lehetett szabad akaratról, hiszen a döntése, hogy elmegy arra a konferenciára, csak látszólag volt a sajátja, mert valahol már előre meg volt írva, hogy ott fog ülni, és ezen nem lehet (nem lehetett) változtatni. Akkor pedig miért ne tételezhetnénk fel, hogy még nagyon sok minden - az egész élete - meg volt és meg van írva róla a csillagokban?

A biológiai determinizmus, amelyről már beszéltem, tulajdonképpen a génekbe helyezi az ember jövőjét - a csillagok helyett -, és azt mondja, hogy az ember tulajdonképpen teljesen tehetetlen, sorsa és végzete a génjeiben található. Ez a puppet-determinizmus. Egy amerikai kutató drámai példával érzékelteti, milyen tehetetlen, és milyen kiszolgáltatott lenne az ember, ha génjei valóban ilyen mértékben meghatároznák viselkedését. Egy darázs fajtáról ír (latin neve sphex, angolul digger wasp - ásódarázs). Ennek a darázsnak van egy sajátságos tulajdonsága a szaporodásban. Amikor eljön az ideje, hogy a petéit lerakja, akkor fúr magának a homokba egy kis fészket, lerakja petéit, majd keres egy tücsköt, és megbénítja. Nem öli meg, csak teljesen magatehetetlenné teszi. Utána megfogja - az antropomorf leírást tudatosan alkalmazom, hiszen a példázat az emberi viselkedés genetikai meghatározottságáról szól -, odacipeli a fészekhez, leteszi a küszöbre, majd bemegy, körülnéz, hogy odabent minden rendben van-e. Ezután visszamegy a megbénított tücsökhöz, odahurcolja a petéi mellé, aztán örökre távozik. Amikor a peték kikelnek, akkor a magatehetetlen, de élő tücsök a kis darazsak táplálékává válik. Ezen nőnek fel, ebből táplálkoznak, amíg el nem hagyják a fészket. A tudósok megnézték, hogy mi történik akkor, ha valaki, amíg a darázs a fészket ellenőrzi, odébb teszi néhány milliméterrel a küszöbön hagyott tücsköt? Dráma. Mert a darázs kijön, meglátja, hogy nem ott van a tücsök, ahol hagyta, visszateszi a küszöbre, és megint bemegy körülnézni, hogy minden rendben van-e. Közben azonban valaki megint odébb teszi a tücsköt néhány milliméterrel. A darázs, amikor kijön a fészekből, látja, hogy a tücsök nem ott van, ahol hagyta, megint odateszi, ahová az elébb, megint bemegy körülnézni, hogy minden rendben van-e minden, és így tovább... Kérem akár hiszik, akár nem, ezt negyvenegynéhányszor játszották el, és a kutató unta meg előbb. Ennek a mechanizmusnak le kellett zajlania, ezen tovább lépni nem tudott. A biológiai determinizmusnak - mondja ez a kutató - ez a tragédiája, és ennek a darázsnak a latin neve után sphexizmusnak nevezte el ezt a jelenséget. A biológiai determinizmus lényegében felmenti az egyént a morális felelősség alól, hiszen a felelősséghez a döntés lehetősége, szabad akarat szükséges. Ha az emberi viselkedés biológiailag determinált, az egyén nem lehet felelős sem önmaga, sem mások sorsáért. A kérdés morális oldala elől mi sem zárkózhatunk el: ha a gyilkos a génjei alapján gyilkos, és elkerülhetetlen volt, hogy öljön, akkor a moralitás szóba sem jöhet, ő erkölcsileg felelősségre nem vonható. Csak abban az esetben vonható felelősségre, ha módjában állt dönteni, azaz: ha akarta volna, akkor nem öl. Ez a fajta biológiai determinizmus tulajdonképpen kizárja a döntés lehetőségét, és azt sugallja, hogy a legegyszerűbb dolog az, ahogy a régi görög sztoikusok gondolták - és hittek is ebben, bár a géneket még nem ismerték -, tehát ha az ember lefekszik az ágyra, és a szó valódi és átvitt értelmében is, ha szüksége hozza, maga alá ereszti a székletét és a vizeletét, és nem csinál semmit az égadta világon. Hiszen minden meg van írva a génekben, vagy a csillagokban - ilyen szempontból teljesen mindegy -, ő önmagáért nem felelős, az ő döntései a saját életét, a saját sorsát semmiféle módon nem befolyásolják. Ennek a sphexizmusnak van néhány általam ismert, az elmúlt években könyvben kiadott koncepciója. Az egyik ilyen Taylornak a könyve, mely könyv 1992-ben jelent meg, a címe: Segítő ösztön (TheTending Instinct). Arról szól, hogy a férfias és a nőies viselkedés közötti különbségek is biológiailag determináltak. A nő sajátos - a férfiétól karakterisztikusan különböző - magatartásformái ugyanis mindenekelőtt a női hormonoknak - ezek közül is elsősorban az oxytocin nevű hormonnak - köszönhetők, tehát veleszületettek, biológiailag meghatározottak. Tudománytörténetileg ez nagy előrelépés, mert korábban azt hitték a tudósok, hogy a nők viselkedésbeli „mássága" a férfi hormon hiányából ered. Aki nem férfias, az nőies, és ezzel a dolog el van intézve. És akkor a századfordulón megjelennek azok a kutatási eredmények, melyek szerint a jellegzetesen nőies tulajdonságokért speciális „női hormonok" - mint például az oxytocin - felelősek. Ezért aztán a nő feltétlenül és megkülönböztethetetlenül előnyt élvez például a gyermekgondozásban, mert az oxytocin anyai hormon. Hogyha a nőstény kecskébe oxytocint injektálunk, akkor az állat megindítóan anyáskodóvá válik.

Az oxytocin injekció hatására - írja a szerző - az anyakecske gyakrabban ér hozzá kicsinyéhez, többször kurkássza őt, vagyis olyan viselkedéseket produkál, melyek egyrészt az anya nyugalmát, gondoskodó kedvét tükrözik, másrészt hasonló, békés állapotot váltanak ki az utódból is.

És nem csak az utóddal lesz ilyen „dédelgetős", hanem - ahogy a kutató leírja - a társaságában lévő többi kecskével is barátkozó és kedves, csupa szeretet. Az oxytocin injekció hatására a nőstények... úgy viselkednek, mintha valaki elfordította volna bennük egy szociális kapcsoló gombját: több szociális kapcsolatot keresnek barátaikkal és rokonaikkal. Az oxytocin egyébként nemcsak az utód gondozásakor, de stresszhelyzetekben is termelődik a női szervezetben: csökkenti a stresszérzékenységet, hozzásegíti az anyát ahhoz, hogy a gyermek gondozására koncentrálhasson. (Mellesleg: nem kevés olyan anyát ismerek Magyarországon, akinek szívem szerint beadnék pár ilyen oxytocin injekciót.)

Kialakult tehát egy iskola, egy olyan endokrinológiai iskola, amely egyértelműen determináltnak mondja a nő hagyományos viselkedésformáit.

A nő - írja Taylor - biológiailag huzalozott arra, hogy gondozzon és gondoskodjék - de arra is, hogy stressz idején szociális támogatást keressen. Amikor otthon valami baj történik, a férfi merészen felveszi a harcot - vagy éppen visszahúzódik és duzzog. A nő viszont valószínűleg a telefonhoz lép, hogy jól „kibeszélje magát" a barátnőjével. A gyermek védelme és a táplálékról való gondoskodás alapvető női ösztön, és a legprimitívebb vadászó-gyűjtögető kultúrákban a nők, akik barátnőjükhöz fordultak segítségért, valószínűleg sikeresebbek voltak életfontosságú feladataik megvalósításában, mint azok, akik ezt nem tették.

Természetesen aztán a feministák támadták ezt a koncepciót, mert hiszen - értjük ugye, miért - azt a hagyományos szerepet próbálja biológiailag indokolni, amiből a nők éppen kitörni készülődnek. Hogy joggal vagy anélkül, abba én nem szívesen mennék most bele. A lényeg az, hogy a nő sorsa ebben az értelemben biológiailag determinált, és a determináció alapja a szervezetében termelődő oxytocin.

Rendkívül érdekes, hogy ezzel párhuzamosan hasonló álláspontra jut az evolúciós pszichológia.

2002-ben jelent meg egy könyv, Campbell írta, a címe: A női lélek. (A Mind of Her Own: The Evolutionary Psychology of Women.) Campbell szerint a nő és a férfi közötti lélektani különbségeket lehetetlen pusztán eltérő környezeti - szociális és kulturális - hatásokkal magyarázni. Gondolatmenetének kiindulópontja az a generációkon és kultúrákon átívelő tapasztalati tény, hogy a nő számára a szülő-gyermek kapcsolat összehasonlíthatatlanul fontosabb - és a gyermek „túlélése" szempontjából vitathatatlanul jelentősebb - viszony, mint a férfi számára. Bár a férfiak természetesen részt vesznek a gyermek gondozásában - védelmezik és élelmezik őt -, a nők igen gyakran szinte kizárólagosan felelősek a gyermek életéért és sorsáért. Mi lehet ennek a magyarázata? Az evolúciós pszichológia azt a választ adja: az anya személye mindig biztos, az apáé - ami a biológiai lényeget illeti - sohasem. (A nők - az emberiség történetében folyamatosan észlelhető - szigorú szexuális korlátai az evolúciós pszichológia szerint szintén ezzel magyarázhatók: a férj biztos akart lenni saját apaságában.) Az anyaszerep hangsúlyának másik evolúciós magyarázata már a nők pszichológiájának más területeit is érinti: a férfi szervezete naponta több millió hímivarsejtet termel, a nőnek viszont havonta egyetlen petesejttel kell „gazdálkodnia". Érthető, hogy - míg a férfi elegáns könnyelműséggel szórja szét ivarsejtjeit a világban, a nőnek erre a havi egy petesejtre - és a belőle megszülető gyermekre - különös figyelemmel és odaadással kell vigyáznia. Ebből következik, hogy a nő - önmaga és gyermeke biztonságát tartva szem előtt - csak kevés kockázatot vállalhat, az agressziónak csak közvetett formáit alkalmazhatja: fél a fizikai bántalmazástól, és ez az érzés meggátolja a nyílt agresszivitás alkalmazásában. Az evolúciós pszichológia szerint tehát a nő, mielőtt anyává válna, úgy tekint saját testére - természetesen öntudatlanul és biológiailag meghatározottan -, mint egy értékes ékszerdobozára: éppen úgy kell védelmeznie testében érlelődő petesejtjét, mint később, a megszületendő gyermekét. Campbell - mint Taylor a stressz erejét csökkentő oxytocin esetében - a női hormonokat teszi felelőssé a testet - és az utódot - védelmező félelemérzés kiváltásáért. Ezek a tanulmányok, kutatások egyre gyakoribbak és egyre divatosabbak.

Ezzel párhuzamosan kibontakozott azonban egy olyan kutatási irányzat is, mely megpróbálta összeegyeztetni a biológiai determinációt és a környezet alakító hatását. Ez az irányzat azt feltételezi, hogy sorsunk, mint valami mozdulatlan és stabil genetikai bázis (prediszpozíció), megszabja az embert érő környezeti, szociális hatások - és a szabad akarat - lehetőségeit. Hiszen - ne felejtsék el - mindaddig, amíg az emberi magatartást tisztán biológiailag meghatározottnak tekintjük, a „szabad akarat" kérdésköre jóformán szóba sem kerülhet. Ez utóbbiról a viselkedésnek abban a szegmensében beszélhetünk - mondják ezek a kutatók - amely a környezeti hatások terméke, és így az egyéni döntések által is könnyebben módosítható. Az intelligencia például - e kutatók szerint - 80 százalékban velünk született, génjeink révén determinált tulajdonság, a környezeti hatásoknak tehát - ha jól számolok - 20 százalék mozgásterük marad. Statisztikai nyelven kifejezve: intelligenciánk velünk született, biológiai része az „állandó", a környezet hatására kibontakozó része pedig a „változó": 20 százaléknyi lehetőségünk van tehát arra, hogy gyermekeinket okosabbakká neveljük, mint amilyenekké - génjeik alapján - amúgy is válhatnának, és ugyanez a 20 százalék áll rendelkezésünkre akkor is, ha saját elhatározásunkból szeretnénk intelligenciánkat fejleszteni.

Visszatérve a férfi és a nő magatartásbeli különbségeire, Reinish - ennek az irányzatnak egyik jellegzetes képviselője - azt mondja, hogy a „férfi agy" és a „női agy" a hormonok hatására már a méhen belüli életben kialakul. Ez azonban nem kész magatartást jelent, sokkal inkább prediszpozíciót, hajlamot, melyet - amikor a fiúk és a lányok megszületnek - a társadalom hatásai, a nemek iránt támasztott elvárásai megerősítenek. Azt mondja még bizonyítékként Reinish, hogy éppen a tizennégy éves kortól kezdve, amikor az, hogy valaki férfi, vagy nő, heteroszexuális vonatkozásban egyre fontosabbá válik, akkor erősödnek fel ezek a különbségek. És amikor valahova az én koromba jut el az ember, attól kezdve megint ellazulnak, mert a társadalom számára a kérdés nem fontos többé, így ettől kezdve a férfi és női vonások megint egyre jobban hasonlítani kezdenek egymásra. Én ez ellen személy szerint tiltakozom. Nekem meggyőződésem, hogy az ember hatvankilenc éves korában is férfi marad - vagy nő - de ez más kérdés. Reinish mindenesetre ezt írja, és vannak kutatások, melyek eredményei mintha ezt bizonyítanák.

Ugyanakkor számos - egyelőre főként állatokon végzett - kutatás felveti egy olyan interpretáció lehetőségét is, melyben a hormonális és a környezeti tényezők - a determinált és az indeterminált - közösen és egyidejűleg, egymástól elválaszthatatlanul alkotják meg azt a feltételrendszert, mely a nemre jellemző biológiai és viselkedésbeli sajátosságok kibontakozásához és fejlődéséhez szükséges. Ismerünk például halfajokat, melyeknél a hímnek más hímekkel kell kapcsolatba kerülnie ahhoz, hogy hormonálisan képessé váljon a reprodukcióra, illetve olyan madárfajokat, melyeknél a tojó a hím hangjának hallatára választja ki a tojás növekedéséhez szükséges hormonokat. Bizonyos hüllőfajtáknál a nemi szervek differenciációja nem annyira a kromoszómák, mint inkább a külső hőmérséklet függvénye az embriogenezis idején, egyes halfajok pedig hermafroditák, és nemük változása a szociális környezet hatására (például a domináns hím vagy a domináns nőstény eltűnése) alakul. A gyíkok egyik fajtájánál egyáltalán nincs szexuális differenciáció, valamennyien nőstények, és a reprodukció aszexuálisan (parthenogenezis - önmegtermékenyítés révén) megy végbe. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek az állatok egyáltalán nem lépnek szexuális kapcsolatba egymással: a nőstény párok szabályosan „eljátsszák" a szexuális aktust, és a kutatók feltételezik, hogy ennek hatására a parthenogenezis több tojást eredményez. Tudjuk, hogy a nőstény rhesus majmok képtelenek szexuális kapcsolatba lépni, illetve utódaikat gondozni, ha más majmoktól izoláltan nevelkednek, és az ember esetében tudjuk azt is, hogy a férfiak testosteron-szekréciója erős stresszhelyzetben csökken, míg a sport vagy a szexuális fantázia hatására emelkedik.

Ami pedig a női és a férfi hormonokat illeti: évekkel ezelőtt világossá vált, hogy az ún. „női hormonok" - az ösztrogén és a progesteron - aktív szerepet játszhatnak a férfi szexualitásában, míg a testosteron az emberi agyban ösztrogénné alakulhat át, és mind a férfi, mind a nő szexuális viselkedését aktiválhatja. Nos tehát: biológiai determináció (végzet) vagy biológiai és környezeti meghatározottság (mondhatnánk: sors), illetve indetermináció, azaz: szabad akarat?

Nem tudom, ismerik-e azt a régi kis történetet, ami a három vakról és az elefántról szól. A három vak odakerül az elefánt elé, az egyik megtapogatja a lábát, és azt mondja „fa". A másik megtapogatja az agyarát, és azt mondja „dárda". A harmadik megtapogatja az ormányát, és azt mondja „kígyó". Azt kell mondanom, se nem fa, se nem dárda, se nem kígyó. Se nem genetikai bázis, se nem környezet - nem végzet, nem sors és nem is szabad akarat - hanem mindhárom egyszerre.

És ezzel tulajdonképpen el is jutunk a pszichológiai determináció kérdéséhez. A pszichológiai determináció, ugyanúgy, mint más tudományokban is, valamilyen előfeltétele volt annak, hogy a tudomány működjék. Ennek primitív változata a viselkedés-lélektani determináció. Skinner volt ennek kiemelkedő képviselője, aki megjelentetett egy könyvet, melynek az volt a címe: Túl a szabadságon és a méltóságon (Beyond Freedom and Dignity). E könyv lényege az, hogy a szabadság puszta illúzió, az ember inger és reakció

függvénye. Meghatározott ingerekre, meghatározott reakciókat produkál. Hogy ott belül mi történik, ott a black boxban, azzal nem kell törődni. Inger van és reakció. Nekem mindig az jut eszembe, ha olvasom, hogy az ember tulajdonképpen instrumentumává, eszközévé válik az ingerreakció viszonynak. Nem egy önálló emberi lény, inkább olyan, mint egy kés a hentes kezében, vagy mint a kalapács egy asztalos kezében, hogy ennek az ingerreakció-folyamatnak ne szakadjon vége, és működhessen tovább. Erről nem is beszélek, mert primitív, és a viselkedés-lélektan leágazásai ezen már messze túlléptek.

De a pszichológia legnagyobb alakja, Sigmund Freud számára a determináció szintén teljesen egyértelmű! Azt írja a Bevezetés a pszichoanalízisbe című könyvének bevezetőjében, hogy valójában az emberi méltóságot - és gondoljanak Skinner-re, aki azt mondja, hogy túl a méltóságon... - három nagy felfedezés rázta meg.

Az emberiség naiv önimádatának az idők során két súlyos sérelmet kellett elszenvednie a tudománytól. Az első az volt, amikor tudomásul kellett vennie, hogy Földünk nem az Univerzum közepe. A második, amikor a biológiai kutatások megfosztották attól a kiváltságtól, hogy speciális módon alkották, és visszautalták őt az állatvilágból kivezető kapaszkodóra. De az ember feneketlen vágyakozása a grandiozitásra, most, napjaink pszichológiai kutatásaitól szenvedi el a harmadik és egyben legkeserűbb csapást. A pszichológiától, mely bizonyítani törekszik mindannyiunk egója számára, hogy egyáltalán nem mester a saját házában, hanem meg kell elégednie az információmaradványokkal arról, mi megy végbe tudattalanul a saját fejében. Ez a magva annak az egyetemes lázadásnak, ami tudományunk ellen végbemegy.

 

A pszichoanalízis nézőpontjából a szabad akarat puszta illúzió; az embert elfojtott, tudattalan vágyai, indulatai irányítják, vagyis cselekedetei ezekkel a vágyakkal és indulatokkal - és csakis ezekkel - magyarázhatók meg.

Tehát a viselkedés determinált, az ember nem szabadon cselekszik, vélekedése, hogy racionális döntések meghozatalára alkalmas, tévedés csupán. Hiszen gondolkodását, döntéseit olyan irracionális biológiai és szociális késztetések torzítják, melyeknek nincsen tudatában. Képtelen tehát ezeknek a késztetéseknek a kontrollálására, hiszen csak a tudatát ellenőrizheti, tudattalanját nem. Ami számára objektívnak és ésszerűnek tűnik, egyfajta „ál-ésszerűség", mely valójában saját önző érdekeit és vágyait szolgálja. Amikor részvétet érez, mögötte ott húzódik a megelégedettség, hogy másokat ért baj, nem őt, amikor mentséget keres a vétkes számára, tulajdonképpen gyilkos indulatait kompenzálja. Az ember viselkedése determinált, mert nincs tisztában saját motívumaival; nem cselekedhet másképp, csak úgy, ahogy cselekszik. Ilyenkor - bár Freud és

a pszichoanalízis nagy tisztelője vagyok - sokszor gondolok arra: ha az emberi viselkedés ennyire determinált, miért nem képes a pszichoanalízis jósolni? Vajon mi lehet az oka annak, hogy az analitikus mindig csak utólag tudja értelmezni betege magatartását - elmondani neki, hogy miért volt szükségszerű így, és nem másként cselekednie - ahelyett, hogy a személy ismeretében megjósolná előre: hogyan fog egy elkövetkező szituációban viselkedni?

Eszembe jut Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című műve, melyben, mikor már jönnek azok a bizonyos vonatok - amikor az író agyában az elváltozások már jellegzetes tünetekkel jártak -, egy tehetséges pszichoanalitikus fiatalemberrel beültek egy kávéházba. Ahol az analitikus néhány óra beszélgetés után megmagyarázta, hogy miért mennek a vonatok. Más kérdés, hogy utána kiderült: a tüneteknek mindehhez semmi közük sincs, Karinthynak agydaganata van, és meg kell műteni őt. (Freud egyébként foglalkozott az „előrefelé értelmezés" kérdésével - és elvetette a „tudományos jóslás" lehetőségét.) A lényeg tehát az, hogy a pszichoanalízis ok-okozati összefüggésekkel dolgozik, az emberi viselkedés okait keresi és megpróbálja megmagyarázni, hogy az egyén miért éppen úgy cselekedett, és nem másképp. Tanítása szerint az emberi viselkedés - a múltbeli tapasztalatok által és a tudattalan indítékok miatt - egyértelműen determinált, az összefüggések felfejtése azonban csak visszafelé lehetséges.

Mégis, az utóbbi tizenöt-húsz évben kibontakozott a pszichológiának egy olyan ága - fejlődési pszichopatológiának hívják - amely „jósolni" próbál, azaz a biológiai jellemzők és a környezeti hatások folyamatos együttműködésének elemzésével megkísérli a személyiségfejlődés prognosztizálását! A fejlődési pszichopatológia nézőpontjából az embernek „sorsa van", azaz viselkedése - mint ezt a pszichoanalízis esetében is láttuk - környezeti és biológiai tényezők által együttesen determinált. A sors azonban, korábban említettem már, nem azonos a végzettel: az élet bizonyos periódusaiban - a legtöbbször külső segítség igénybevételével - lehetőséget biztosít az akaratnak (ha úgy tetszik, a szabad akaratnak) a pályamódosításra. Ezek közül említenék néhányat, hiszen ezek mondhatni összefüggenek egymással, együtt adnak egyfajta longitudinális képet az ember fejlődéséről, bizonyos emberi magatartásformák fejlődéséről.

Ha az ember tizenöt-tizenhat éves bűnözővel találkozik, mint pszichológus, akkor az anamnézisben - a kórelőzmény fölvételekor - gyorsan kiderül, hogy ez a gyerek már nyolcévesen nevelési tanácsadóba járt. Járt pszichológusnál, pszichiáternél, kezelték így, kezelték úgy, és most mégis itt van, bűnöző lett belőle. Véleményem szerint ennek a döntő oka az, hogy a gyerek kezelése későn kezdődött el: biológiai adottságai és a környezeti hatások sajátos „összeműködésében" már csecsemőkorától kimutathatók azok a kóros vonások, melyek a gyermek „sorsát" a deviáns magatartás felé terelik. Nézzük most meg, melyek azok a magatartási jegyek, amelyek a szakember számára ezt a sorsot előre jelzik? Nos, ilyen például az agresszivitás. A longitudinális vizsgálatok jelentős része kimutatja, hogy az ötéves korig igen magas szintű agresszivitás a tizennyolc éves kori antiszociális magatartással statisztikailag igen szorosan összefügg. A gyermekkori agresszivitás (mely a későbbi antiszociális magatartás előképe) a gyermek és a környezet születéstől megnyilvánuló, sajátos és folyamatos tranzakcióinak következménye. A longitudinális vizsgálatok azt mutatják, hogy az agresszió mennyisége kettő-és ötesztendős kor között csökken ugyan (ennek speciális okai vannak), ugyanakkor a legagresszívabb gyerekek - e viszonylag hosszú periódus során - minden kétséget kizáróan azonosak.

De mi a helyzet azzal az idővel, ami a születéstől a kétesztendős korig telik el? Az adatok szerint kapcsolat mutatható ki a baba veleszületett temperamentum-jellemzői és az évekkel később regisztrált beilleszkedési rendellenesség, agresszív viselkedés között! Mindenekelőtt az ún. „hangulati jellemzők" (a negatív emocionalitás), a figyelemkereső magatartás és a harag csecsemőkori kifejezésének gyakorisága mutatott világos kapcsolatot az óvodáskorra kibontakozó oppozíciós, agresszív karakterrel. A kutatók úgy vélik: ez a karakter egyrészt közvetlenül (a háttérben hormonális és egyéb biológiai változókkal), másrészt az anyai magatartás közvetítésével jön létre! Nézzük először a deviáns fejlődés jeleit mutató óvodáskori „oppozíciós karakter" jellemzőit, majd a szülő-gyermek kapcsolatnak azokat a vonásait, melyek a gyermek viselkedésének torzulását okozzák. Az ilyen gyerekek mindenekelőtt ingerlékenyek és impulzívak - azaz előbb cselekszenek, és csak azután gondolkoznak. Az engedelmességet még hírből sem ismerik; simán belenevetnek a „törvényhozó" (a szülő vagy az óvónő) szemébe, és amint elfordul, nyugodtan teszik tovább azt, amit megtiltott nekik. A kortársközösségbe képtelenek beilleszkedni; a sorukat képtelenek kivárni, örökké attól félnek, hogy kimaradnak valamiből, nyugtalanok és kötözködők. A többi gyereket rendszeresen fenyegetik és bántalmazzák, ugyanakkor örökké arra hivatkoznak, hogy méltánytalanság érte őket. Talán a legfontosabb ismertetőjegyük azonban: nem tudnak különbséget tenni a véletlen és a szándékos között! Bizonyára tapasztalták már, minden fiút arra nevelnek otthon: „Te soha ne kezdeményezz, de ha téged bántanak, üss vissza, ne hagyd magad!" (A lányoknak nagyon ritkán mondják ugyanezt. Inkább azt tanácsolják neki, ha bántják, kérjen segítséget az óvó nénitől.) Nincsen szándékomban vitába szállni ezzel a „filozófiával", csak óvatosan megjegyzem: soha, senki nem néz utána annak, mikor hiszi azt egy gyermek, hogy bántják őt?

Illetve mégis: az amerikai Dodge végzett olyan kísérleteket hat-hét-nyolcesztendős gyerekekkel, melyekben nem lehetett pontosan eldönteni, hogy az „áldozatot" véletlenül vagy szándékosan bántalmazták. Dodge megállapítása szerint a nem agresszív gyerekek a bizonytalan oki hátterű bántalmazást általában véletlennek, az agresszívak pedig szándékosnak minősítették. Az agresszív gyerek tehát hajlamos arra, hogy az „elkövetőnek" minden esetben szándékot tulajdonítson - és ennek megfelelően reagáljon is. De hogyan alakul ki ez az „oppozíciós" gyermeki karakter? Elmondanék ezzel kapcsolatban egy fejlődés-pszichopatológiai modellt, mely a környezet és az öröklött - determinált - tulajdonságok folyamatos és önkéntelen együttműködésére épül, és egyfajta példázat arról is: miért rossz kérdés az, hogy determinált-e az ember, vagy szabad-e az akarata? Mert az én megoldásom az - mint ezt korábban bizonyára észrevették már -, hogy ez nézőpont kérdése, ugyanúgy, mint az elektronnál (emlékeznek? - hullám-e, vagy részecske?): az ember biológiai adottságai és korai tapasztalatai által determinált lény, ugyanakkor akarata szabad, tetteiért önmagának és környezetének felelősséggel tartozik. Igen, determináltak vagyunk, és közben akaratunk is van, szabad akaratunk (mert hiszen Skinnernél is van az embernek akarata, csak nem szabad).

20 éve tudjuk (az amerikai Patterson írta le 1982-ben), hogy három-négyesztendős korra a szülő és a gyermek interakciói sajátos „kényszerpályára" kerülhetnek, ami óhatatlanul az agresszív viselkedés erősödéséhez vezet. Patterson modelljének lényege az, hogy amikor a szülő megkísérli fegyelmezni gyermekét, illetve útját állni a problematikus viselkedésnek, a gyerek növekvő engedetlenséggel, hisztivel reagál. Ennek hatására a szülő visszavonul, és ezzel mintegy megerősíti a negatív viselkedést! A modell a rossz értelemben vett engedékenységről szól; a gyerek megtanulja, hogy agresszivitással, tombolással céljai megvalósíthatók, hiszen a szülő előbb-utóbb úgyis meghátrál. Sokéves klinikai gyakorlatom során olyan eset is előfordult, amikor az ötéves kisfiú rendszeresen megvárta, amíg a szomszéd hazaérkezik, és csak olyankor kezdte el a hisztit, mert pontosan tudta, hogy anyjának kellemetlen, ha mindezt a szomszéd is hallja, ezért neki kevesebb energia-befektetésre van szüksége célja eléréséhez. A félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, hogy ilyenkor a szülő nem saját „jóságának", vagy éppen gyermeke iránt érzett szeretetének áldozata: azért hátrál meg (azért teljesíti a gyerek kívánságát), amiért a recsegő rádiót is kikapcsolja: mit érdekel, hogy mi történik, csak legyen végre csend! Persze előfordul az is - amikor már végképp tűrhetetlennek érzi gyermeke viselkedését -, hogy a szülő durva agresszióval válaszol, magyarul szólva: megveri hisztiző gyermekét, ami ideig-óráig eleinte csakugyan használ. Az illúzió, ami ilyenkor keletkezik („Lám, ez a hatékony eszköz a gyerekneveléshez. Már korábban is ezt kellett volna tennem!") most a szülő durvaságát támogatja: legközelebb ugyanis még jobban meg kell vernie a gyermeket ahhoz, hogy a korábbi hatás elérhető legyen, és a folyamat - néha egészen a brutalitásig - megállíthatatlan.

Összegezve: a családi interakciós minták kétirányúak: a gyerek és a szülő egymás - hibás és káros - reakciómintáit erősíti meg. Patterson modellje azonban csak az óvodás-és a kisiskolás korra koncentrál. Napjainkra azonban látjuk, hogy a gyermekkori agresszivitás - mely, mint említettem, a későbbi antiszociális magatartás előképe - a gyermek és a környezet születéstől megnyilvánuló, sajátos és folyamatos tranzakcióinak következménye. Említettem már azt is, hogy az emberi temperamentum jelentős mértékben veleszületett tulajdonság, és azt is, hogy bizonyos temperamentum-jellemzők és a később kibontakozó antiszociális magatartás között összefüggés mutatható ki. Ugyanakkor a mindennapi életben a szülő értelmezi gyermeke viselkedését, és a veleszületett jegyek hatása ezen az értelmezésen átszűrve érvényesül.

A vizsgálatok szerint ennek a szülői interpretációnak döntő szerepe van a szülő és a gyermek közötti „kötés" minőségében és a szülői diszciplínák előbb említett kényszerpályára kerülésében. Ha a szülőnek tetszik kisfia mozgékonysága és „kalandvágya" - úgy véli például, hogy ez az igazi férfias viselkedés -, a veleszületett tulajdonságok következményei egészen mások lehetnek, mint akkor, ha mindez szorongással, a gyermek jövője iránti aggodalommal, vagy éppen türelmetlen és ideges indulattal tölti el. Képzeljék el, ha egy ilyen alacsony toleranciával rendelkező családba beleszületik egy magas temperamentumszintű baba. Ez már az első hetekben kiderül. Rendszerint úgy, hogy a gyerek az éjszakákat végigüvölti. Ekkor a rémült szülők hívják a gyerekorvost, aki azt mondja, hogy hasfájós a baba, vagy azt, hogy ne kényeztesse őt a szülő, hagyja, hadd sírjon. Általában azonban fogalma sincs, mi az oka a baba viselkedésének. Holott a válasz igen egyszerű: arról van szó, hogy éjszaka túlságosan ingerszegény számára a környezet. Nappal egész jól alszik, hiszen akkor ingergazdag környezetben van, és ahhoz, hogy belső egyensúlyát biztosítsa, kicsit vissza kell húzódnia. De éjszaka, amikor saját kis külön szobájában alszik (egyáltalán nem baj, sőt inkább előny, ha egy gyereknek élete első éveiben nincs külön szobája - ezt ugyanis ebben az időszakban csak a szülő igényli, a gyerek nem), az aktív, magas temperamentumszintű gyerek számára túlságosan sötét van, túlságosan nagy a csend, vagyis felborul az egyensúly belső igényszintje és a külvilág között. Tehát: ezt az egyensúlyt helyreállítandó, elkezd üvölteni, mint a sakál. (Ez az „üvöltés" szakszó, mert ilyenkor még a gyereknek nincsenek könnyei, így nem mondhatjuk, hogy sír.) És akkor mi történik? A szülők ilyenkor ülnek az ágy szélén, ülnek mindketten tehetetlenül, és a kezüket tördelik. Amikor aztán az anya nem bírja tovább, felveszi, és hosszú-hosszú ideig járkál a nehezen megnyugvó gyermekkel föl-alá a szobában. Mire a gyerek hat hónapos lesz, általában kialakul egy meghatározott szokásrend: amikor a gyerek éjszaka sír, akkor az anyuka átmegy, felveszi. Vagy melléfekszik az ágyra (az apa ilyenkor mérges, mert másképp képzelte ezt az éjszakát, azonfelül reggel korán kell kelnie stb.), és amikor látja, hogy elaludt, felkel mellőle, óvatosan, nehogy valami megreccsenjen, halk léptekkel, mint egy indián, megy a kilincsig. De abban a pillanatban, ahogy a kilincshez ér a kezével, a gyerek felriad, és kezdődik minden elölről. A lényeg ebben az, hogy a gyerek és a szülő elkezdi egymást tanítani, természetesen anélkül, hogy ezt észrevennék.

A helyzet pontosan olyan, mint a Patterson-modell esetén, amelyről az óvodás-és a kisiskolás korú gyerekek kapcsán már beszéltem. Mire tanítja a szülő a gyereket? Arra tanítja, hogy az üvöltés következménye ránézve mindig kedvező, mert a szülő ugyan egy darabig ellenáll, de aztán mindig enged - sokszor nem is az elomló nagy szeretete miatt, hanem mert zavarja a zaj. Végül tehát ölbe veszi a gyereket, megadja neki, amiért annyit harcolt. (Pontosan úgy, mint a hároméves gyereknek, aki megáll a kirakat előtt, és azt mondja: „azt a játékot kérem!"). De - mint a Patterson-modell esetén láttuk - a fordított megerősítés is elkezd működni ám! Mert a gyerek is elkezdi tanítani a szülőt, aki jó darabig bírja ugyan, de aztán egyszer mégiscsak „odacsap". És mi ennek a következménye? A gyerek halálosan meglepődik. Ez szokatlan dolog, ilyen még nem volt. Meglepetésében még tovább küzdeni is elfelejt, a szülő meg úgy érzi: bevált a módszer! Igen ám, de legközelebb már kisebb a meglepetés, a szülőnek már kétszer is oda kell csapnia, hogy eredményes legyen, és így tovább. Szóval a szülő megtanítja a gyereket a hisztire (ami végül mindig a cél eléréséhez vezet), a gyerek meg a szülőt tanítja arra: „ha üvöltök, hisztizek, tombolok (a megfelelő ige szabadon kiválasztható) csak rám kell csapni néhányat, ez biztosan beváló nevelési módszer!"

Szóval: előttünk áll az antiszociális személyiség fejlődésének vázlatos modellje, mely arról szól, hogy a gyermek veleszületett tulajdonságai (temperamentum-jellemzői) gyakorlatilag születése pillanatától kezdve nem egyeztethetők össze felnőtt környezete toleranciaszintjével - ahogy mondani szokták: a szülői „fogadókészséggel". Nem az a baj, hogy a gyerek az átlagosnál temperamentumosabb, hiszen születhetett volna olyan családba, amely ezt a tulajdonságot nagyon is értékelni képes, és ebben az esetben a szocializáció nem fut „vakvágányra". Önmagában az sem baj, hogy a szülők toleranciaszintje alacsonyabb az átlagosnál; ha kevésbé temperamentumos gyermekük születik, fejlődése ebben a családban harmonikusan alakul. A baj az, hogy a két struktúra a gyermek biológiai adottságai, valamint a szülők tűrőképessége és szociális elvárásai - összeegyeztethetetlen, és ez a tény meghatározza - ha úgy tetszik, determinálja - a személyiségfejlődést. Az ilyen gyermek csecsemőkorában üvölt és követelőző, óvodáskorában agresszív, impulzív és irritábilis, iskoláskorára pedig - miközben hasonlóképpen agresszív marad - megjelennek az antiszociális életvezetés egyéb jelei - csavargás, hazudozás, lopás, droghasználat - is. Talán fölösleges említenem, hiszen tudják - hogy a folyamatot számos kockázati tényező - például a szülők rossz anyagi helyzete, diszharmonikus házassága, válása - felgyorsíthatja, míg az ún. „protektiv faktorok" - harmonikus házasság, anyagi biztonság, értékes kortárskapcsolatok - lassíthatják, módosíthatják.

A legfontosabb faktor azonban: a gyermek empátiájának alakulása. A vizsgálati adatok szerint a négy-ötéves, nagyon agresszív gyerekek ugyanolyan empatikusak, mint a többi. Ha a felnőttel való közös játék során egy súlyosabb tárgy a felnőtt lábára esik, és az ütés láthatóan komoly fájdalmat okoz (mert a vizsgálatban a felnőtt ezt eljátssza), az agresszív gyerekek ugyanannyi és ugyanolyan részvétet mutatnak (sajnálkoznak, bűntudatuk van, igyekeznek segíteni), mint a többiek. Támogatnám az empátia szisztematikus nevelését. Azokban az óvodákban, ahol én megfordulok, mindig megpróbálom rávenni az óvónőket arra, hogy tanítsák a gyerekeket a véletlen és a szándékos közötti különbségre. Sokat beszélek arról is, hogyan kell a kívánt magatartásformákat - a nem kívántakkal szemben - megerősíteni. Ez nagyon egyszerű. Mert az szokott történni, hogy elküldik a gyereket a pszichológushoz, aki megvizsgálja és a lehető legjobb indulattal - és igaza is van - odaírja, hogy több szeretetet igényel. És akkor a pedagógus, akár óvónő, vagy tanítónő, széttárja a karját. Én most mit csináljak? Tessék valami konkrétumot mondani nekem, hogy mit tegyek ezzel a gyerekkel. Ma már léteznek ilyen konkrétumok, melyek köré lehetne - és kellene is - programokat szervezni.

Ugyanakkor a legagresszívabb gyerekek két év múltán (tehát már az iskolában), drámaian eltérő módon viselkednek. Együttérző reakcióik száma látványosan alacsonyabb, mint óvodáskorukban, és magatartásukban megjelenik egyfajta feltűnő részvétlenség; mintha kifejezetten szórakoztatná őket, ha másokat baj ér. Ez a részvétlenség minden valószínűség szerint azzal a cinikus közönnyel rokon, mely az antiszociális fiatalokra és felnőttekre egyaránt jellemző. Azokra az - óvodáskorukban szintén nagyon agresszív - gyerekekre viszont, akik a kisiskolás korukra is megőrizték empátiájukat, alig lehet hétéves korukban ráismerni! Jóval kevésbé agresszívak, mint két évvel korábban; empátiájuknak köszönhetően megrémíti őket a tény, hogy másoknak fájdalmat okoztak, és együttérzésüknek tulajdonítható az is, hogy felelősséget tudnak vállalni cselekedeteikért!

Úgy tűnik tehát, hogy négyéves kor körül még megfér egymással az agresszió és az empátia a személyiségben, de az elkövetkező két-három év során az egyik feltétlenül kiszorítja a másikat. Ha az empátia a „győztes", a gyerekek agresszivitása csökkenni kezd, a szocializáció esélyei pedig növekszenek. Ha viszont az agresszivitás „győz", a gyerek fejlődése alig feltartóztathatóan halad az antiszociális magatartás felé. Mindebből következik tehát, hogy mintha lennének bizonyos határok a személyiség fejlődésében (úgynevezett „szenzitív periódusok), melyeken belül az egyénnek van választási lehetősége, melyeken belül a döntés szabad, de ha túllép ezen a szenzitív perióduson, akkor egyre kevésbé az, egyre erőteljesebben szűkülnek azok a körök, amelyeken belül döntéseit nem befolyásolja jelleme, akarata tehát minden irányban, szinte korlátlanul szabad. Talán úgy is fogalmazhatnám: átlépve ezeket a szenzitív periódusokat, az

ember egyre inkább saját karaktere foglyává válik: vagy nem is akar olyan döntéseket hozni, melyek szemben állnak jellemével, vagy csak nagyon nehezen - segítség nélkül valószínűleg egyáltalán nem - képes az ilyen döntések megvalósítására. Többször hangsúlyoztam már, hogy a determináció és a szabad akarat jól megfér egymással a modern kutatásokban. A pszichológia akkor, amikor a moralitás felé fordul, képtelen dolgozni a szabad akarat feltételezése nélkül - hiszen a szabad akarat hiányában valószínűleg nem is létezik moralitás. Ismerjük ezeket a pszichológiai kifejezéseket: én-erő, önkontroll, önbizalom, melyek mind az akarathoz kapcsolódnak. Ugyanígy beszélhetünk belső kontrollról és külső kontrollról. A külső kontrollos ember a „sors" és a „végzet" híve, azaz úgy érzi, nincs szerepe saját életének irányításában. Amikor sikerül neki valami, akkor szerencséje volt, amikor nem sikerül neki valami, akkor balszerencséje. Tehát vele történnek az események, nem ő alakítja azokat. A belső kontrollos ember viszont részt vállal élete építésében; nem azt mondja, hogy szerencséje volt, hanem azt: „megdolgoztam érte", nem azt mondja, hogy balszerencséje volt, hanem azt: „hibáztam". A két embertípus világképe alapvetően eltér egymástól, és a háttérben az önértékelés szintje áll: a külső kontrollosé alacsony, a belső kontrollosé magas. A külső kontrollos úgy képzeli el életét, mintha egy deszkaszálba kapaszkodva lebegne a tenger felszínén. Ahhoz, hogy vihar kerekedik-e, mely őt pillanatok alatt a mélybe taszítja, vagy békés, napos idő lesz-e, és ő szép barnára sül, mire a mentőhajó rátalál, neki magának igazán semmi köze sincs. A belső kontrollos ugyanakkor még a deszkaszálon fekve is evezni próbál a kezeivel, és úgy érzi: rajta múlik, hogy jó irányba indul-e. A külső kontrollos csak úgy tudja a gazdagságot elképzelni, hogyha a lottón öt találatot ér el, a belső kontrollos viszont dolgozik, tervez, befektet, kockáztat - ha éppen milliomos akar lenni, és nincs jobb dolga. Tehát a szabad emberi döntés és akarat lehetőségének feltételezését a pszichológia nem tudja kihagyni elméleteiből és kutatásaiból. Például évtizedek óta kutatja: létezik-e az embernek olyan tulajdonsága, amit becsületességnek nevezünk. Természetesen még a pszichológusoknak sem kerüli el a figyelmét az a tény, hogy az élet különböző kihívásai során nagyon sok ember viselkedik becsületesen, azaz - lemondva kecsegtető esélyekről - ellenáll a kísértésnek, és megőrzi elvei és viselkedése harmóniáját. Ugyanakkor nem tudjuk pontosan, hogy ez a „tartás", ez az „akaraterő" mennyire tulajdonságértékű, azaz: ha valaki bizonyos szituációban becsületesnek mutatkozott, feltétlenül így viselkedik-e más - jellegében az előzőtől eltérő - helyzetekben is? Például a főkönyvelő, aki olyan helyzetekben, amikor milliókat sikkaszthatna, de ellenáll a kísértésnek, hasonlóképpen ellenáll-e ifjú és csinos titkárnője csábításának is, ami harmonikus házasságát, gyermekei egészséges személyiségfejlődését fenyegeti?

Ma már sejtjük: a becsületesség - vagy a becstelenség - mint általános emberi tulajdonság - tehát a megnyilvánulás helyzeteitől többé-kevésbé függetlenül - igenis létezik! A becsületességnek és az akaratnak egyik legérzékenyebb - és legtöbbet vizsgált - mutatója a „kísértésnek való ellenállás" képessége, melynek hátterében az emberi önuralom, az önkontroll - ha úgy tetszik: a szabad akarat - szintje áll. Szeretném hangsúlyozni, hogy az önkontroll nemcsak morális kategória! Az önkontroll teszi lehetővé például azt is, hogy koncentrálni tudjunk unalmas feladatokra, hogy óvatosan és körültekintően hajtsunk végre bizonyos mozgássorozatokat

(egyforma körök rajzolásától kezdve az úttesten való átkelésig), és ez teszi lehetővé az idő-perspektíva kiterjesztését is, olyanformán, hogy képesek legyünk előre tervezni, felhasználni a jelenben a múlt tapasztalatait, és így lemondani közvetlen előnyökről egy időben jóval később megvalósuló jutalom kedvéért. A vizsgálatok szerint a bűnözők például lényegesen alacsonyabb önkontrollal rendelkeznek, mint a társadalom többi tagja, és kutatások eredményei utalnak arra is, hogy a kísértésnek való ellenállás - tehát az erkölcsi korlátok betartása a megszegésükre csábító helyzetekben - szintén összefügg az önkontrollal. Az egyik kísérletben például a kísérleti személyek lehetőséget kaptak a csalásra, majd egy hónappal később ugyanezeknek az embereknek választaniuk kellett egy alacsony értékű azonnali, illetve egy jóval értékesebb, de késleltetett jutalom között. Azok, akik a késleltetett jutalmat választották, az előző kísérletben összehasonlíthatatlanul kevesebbet és ritkábban csaltak, mint a többiek, és a kísértéseknek jóval hosszabb ideig voltak képesek ellenállni társaiknál.

Sok évvel ezelőtt egy kedves kollégámmal - Kozéki Bélának hívták, már hosszú ideje nincs közöttünk - mi is végeztünk egy hasonló kísérletet, hetedik osztályos gyerekekkel. Nem dolgoztuk fel az anyagot teljesen - már nem emlékszem rá, hogy miért -, így azután nem is publikáltuk. Az osztályfőnök - természetesen előzetes megbeszélésünk alapján - azt mondta a tanulóknak, hogy most matematika dolgozatírás lesz, de a feladatok nem a dolgozatfüzetben vannak, hanem, külön lapon, mert ezeket számítógépen fogják értékelni. (Csak zárójelben jegyzem meg: akkoriban a számítógép még nagyon nagy dolog volt, a szó átvitt és valódi értelmében is. Nálunk az MTA Pszichológiai Intézetében egyetlen számítógép működött - a KFKI-ban készült -, és akkora volt, mint egy szoba.) Ezért, folytatta az osztályfőnök, a papír hátulján minden feladatnak ott található a megoldása. A papírt megfordítani tehát tilos! Talán mondanom sem kell: a papír túloldalára hamis eredményeket írtunk, tehát aki a dolgozatírás során ezekkel azonos eredményre jutott: nyilvánvalóan csalt. A papíron 5-6, fokozatosan nehezedő feladat szerepelt, így módunkban állt azt is megfigyelni, ki milyen szinten „csábul el", azaz milyen nehéz az a feladat, amelynél már képtelen ellenállni a kísértésnek. Feltétel-variációkkal is játszottunk: volt olyan kísérleti helyzetünk, amelyben a pedagógus árgus szemekkel járkált a padsorok között, a másikban újságot olvasott a katedrán, és volt olyan helyzet is, amikor kiment az osztályból a dolgozat írása idején.

Ilyen kísérleti helyzetekben mindig megtaláljuk az előbb említett összefüggést: azok a gyerekek, akik a többieknél hajlamosabbak a csalásra, a jutalmat sem szeretik késleltetni; inkább kevesebb legyen, de azonnal! Képtelenek arra is, hogy unalmas feladatokra koncentráljanak; ha például minden alkalommal, amikor a falon kigyullad a kék lámpa, le kell nyomniuk egy billentyűt, de nem szabad lenyomniuk, ha a piros lámpa gyullad ki, ezek a gyerekek egy-kettőre összezavarodnak, és meggondolatlanul nyomkodnak minden villanásra. Vagyis a jutalom késleltetése, a figyelem koncentrációja és a morális kísértésnek való ellenállás képessége egyaránt az önkontroll - de nevezhetjük úgy is: akarat - irányítása alatt áll, ami azt jelenti, hogy a morálisan csábító helyzetekben jelentkező önuralom nem valami független erkölcsi gátlás, hanem a személyiséget jóval szélesebb körben irányító, az erkölcsinél jóval általánosabb érvényességű faktor funkciója. A jellem tehát jóval többet jelent, mint egyszerű morális tartást: mindenekelőtt egyfajta általános emberi tartásra utal, mely erkölcsi és nem erkölcsi helyzetekben egyaránt megmutatkozik. Kétségtelen, hogy ez a széles értelemben vett, az önuralom képességére épülő jellem biológiai és környezeti tényezők által közösen meghatározott.

Éppen biológiai determináltságából ered a régi filozófiai vita, mely szerint: morálisan értékelhető-e, tekinthető-e a jellem összetevőjének az olyan viselkedés, amelyre az embert öröklött hajlam készteti? Kant erre a kérdésre „nem"-mel válaszol. Véleményéből az következik, hogy csak az olyan viselkedés tekinthető morális értelemben jellemesnek, melyben az ember „szabad akarata" segítségével küzdi le az ellenkező irányú késztetéseket. Schiller egyik verse például éppen ezt a filozófiai álláspontot szurkálja:

 

Szívesen szolgálom barátaimat,

De sajna erre hajlam késztet,

így aztán gyakran furdal a gondolat,

Hogy nem vagyok erényes.

 

Nos, ha a tisztességtelen magatartás - minden kockázat nélkül - számos előnnyel kecsegtet, míg a tisztességes nem ígér semmi jót, döntésem pillanatában az akaratom szabad! Természetesen - mint azt megpróbáltam kifejteni - a háttérben számos szociális és biológiai feltétel húzódik meg. (Saját kísérletünkben például még azt is észrevettük, hogy még az iskolai atmoszféra is szerepet játszik abban, hogy a gyerekek mennyire állnak ellen a kísértésnek. Voltak iskolák, ahol - a tanulók szociális-gazdasági hátterétől függetlenül - nagyobb valószínűséggel csaltak a gyerekek, mint a többiben.). A lényeg azonban az, hogy a „szabad akarat" elve működik, az ember morálisan felelős cselekedeteiért. És ez nem üti azt a gondolatot, hogy a másik nézőpontból (emlékeznek? - akkor, amikor az elektronokat nem részecskéknek, hanem hullámnak látjuk), az ember magatartása, viselkedése bizonyos értelemben determinált. Ennek következtében mintha felcsillannának bizonyos lehetőségek arra, hogy egyes életsorsokat előre láthassunk, megtalálhassuk azokat a szenzitív periódusokat, ahol még be lehet avatkozni és a „pályán" módosítani lehet. Mert amiről szó van, az - a mai előadás terminológiájával élve - mindig a sors és sohasem az a fajta megváltoztathatatlan végzet, amit például a genetika klasszikus korszakában állítottak, vagy amit az antik görögök a Párkák-kal (Moirákkal) érzékeltettek, akik fonogatták, majd elvágták az élet fonalát, és az embernek lényegében nem volt semmi köze sem az életéhez, sem a halálához.

 

Tulajdonképpen eddig az egyénről beszéltünk, az egyén szabad akaratáról, de beszélhetnénk a társadalomról is, bár nagyon nehéz kérdés, de nagyon ésszerű és nagyon időszerű is: melyek azok a helyzetek és mivel magyarázhatóak, amikor bizonyos esetekben az egyének és a csoportok kontroll nélküli, manipulált hordává tudnak válni, és hihetetlen, magunk által is döbbenetesnek minősített dolgokat képesek művelni. Úgy látom, ehhez bizonyos társadalmi szituáció szükséges, a háttérben különböző feltételekkel. Anyagi, gazdasági problémákkal például. Egészen más egy olyan országban szegénynek lenni, ahol mindenki szegény, és más dolog egy olyan országban szegénynek lenni, ahol az orrunk előtt morálisan megkérdőjelezhető vagyonok nőnek ki a semmiből.

Tehát vannak bizonyos társadalmi gazdasági feltételei az elégedetlenség növekedésének, és vannak bizonyos szocializációs mechanizmusok, melyek következtében az egyén, mint egyéniség, nagyon gyenge, rosszul körvonalazódott, és ennek következtében a manipulációnak, a „tömeggé válásnak" jobban kitett, mint egyébként. Tizenéves korban egyébként is gond van ezzel a körvonalazottsággal, ennek következtében hajlamos egy társaság könnyen a szó tudományos értelmében hordává válni - és a pejoráció nincs ebben benne -, tehát részévé válni a tömegnek, és ennek következtében akár öntudatlanul - önkontroll nélkül - cselekedni.

Freud is írt erről, a modern pszichológia is sokat foglalkozik vele. Ellene azzal tudunk a leghatékonyabban fellépni, ha erős, a „tömegvonzásnak" ellenállni képes egyéniségeket nevelünk, akik individuumként képesek részévé válni a közösségnek. Éppen ezért: mindenképpen fontosnak érzem a közösséget, a közösségépítést.

Én nem vagyok túl nagy híve a törvényeknek. Azok jobbára csak arra jók, hogy száz év múlva lássuk majd, hogy a társadalom mit tartott helyesnek, és mit nem. Tragédiának érzem, hogy a rendszerváltozás óta sorra hullnak szét a közösségek ebben az országban, az embereknek nincs kapaszkodójuk. Tapasztalataim szerint a gyermekés felnőttkori depressziónak is jellegzetes oka ez, hiszen még Isten sem kapaszkodó már a mai emberek legtöbbje számára. Nincs mibe, nincs kibe kapaszkodniuk, nincsenek gyermekközösségek és nincsenek felnőtt közösségek sem. Egyszer úgy fogalmaztam, hogy az úttörőkről mondhatnak nekem bármit, de ott mégiscsak „ej haj, száz torokból szállt az énekszó". Nincsenek meg tehát azok a gyermekközösségek, és hiányoznak azok a felnőtt közösségek is, akár faluházak, akár kultúrházak köré, vagy valamilyen tevékenységforma köré csoportosítva, ahol az egyén saját moralitását nem a törvényhez, hanem a többi emberhez méri. Ezek sokkal hatékonyabbak, mondhat a törvény, amit akar, de ha annak a közösségnek a tagjai neheztelnek rám, amelyhez tartozom, az nagyon nagy baj.

Éppen ezért én - a családi és iskolai nevelés „jobbítása" mellett - a közösségek létrehozásában látnám a megoldást. Valamiféle széles értelemben vett klubélet létrehozásában. Engem gyakran hívnak egy kis vidéki városkába előadásokat tartani. Ebben a városban alakult egy polgárőrség, melynek egyik tagja - aki egyébként fogorvos - többet lát ebben a funkcióban, mint az éjszakai őrjáratok megszervezését. Arra törekszik, hogy a várost igazi közösséggé formálja. Számos témakörben (például a gyermeknevelés gondjairól) előadásokat, közös programokat szervez, és teszi ezt azért, hogy közös értékek és normák alakuljanak ki. És milyen érdekes, ha lenne erre vonatkozó statisztika, jól látható lenne, hogy mióta ez a polgárőrség ott így dolgozik, és kezd kialakulni egy ilyen közösség, mintha csökkenne a fiatalkori devianciák száma. Azóta mintha sem politikai, sem egyéb kérdések nem tudnák annyira kiélezni az emberek közötti ellentéteket. A belső indulatok levezetésére nem kell csatornákat keresni ezek megoldódnak a közösségen belül. Én ebben látom a megoldást. Az ok pedig a személyiség kialakulatlanságában keresendő és mérhetetlen felkészületlenségében. A mai fiatalok nagyon okosak, de lelkileg éretlenek, és ez sebezhetővé teszi őket. Meggyőződésem, hogy ennek pszichológiai okai vannak. Mindenesetre sokat segítene, ha ők egy közösség részeként tudnák - autonóm személyiségként - megfogalmazni magukat.

 

Feldmár András

 

Végzet, sors, szabad akarat

 

Talán azzal szeretném kezdeni, hogy amikor a témáról kezdtem gondolkozni, akkor két angol szó jutott az eszembe, a fate és a destiny. Magyarul a két szó: a sors és a végzet. Hogy a sors a fate és a végzet a destiny? Lehet, mert a végzet szóban benne van a vég, és a destinyben van a destination, ami olyan, mint a végállomás vagy cél, valaminek a vége. Tehát úgy néz ki, hogy angolban talán a végzet, az a destiny. Viszont jó végzet nincs. A végzet az mindig rossz. A végzet az valamilyen tragédia.

Ugyanakkor lehet az embernek jó sorsa vagy rossz sorsa. Nem tudom pontosan, hogy mi a sors és mi a végzet közt a különbség magyarul, és ezért inkább a fate-ről és a destinyről fogok kicsit beszélni. Mert az angolban nagyon-nagyon tisztán lehet tudni, hogy a görögök tulajdonképpen erről a fate-ről beszéltek. A fate-nek az alapja a fátum, ami azt jelenti, hogy „amit valaki mondott", ami ki lett mondva. Tehát a fate az az, hogy a görögök és a rómaiak úgy képzelték el az életüket, mintha marionett bábuk lennének, és zsinóron rángatnák őket. Tehát az egész élet egy bábjáték, és az istenek mozgatják a zsinórokat. Az embereket csak annyira érdekelte az önmaguk sorsa, hogy jaj, mi lesz velem, hogyan fognak rángatni. Aztán a kereszténység és a zsidóság már másként vélekedett erről. Ha görögül gondolkodtak volna a zsidók, akkor soha nem hagyták volna ott Egyiptomot. Akkor azt mondták volna „itt születtünk, ez a sorsunk, itt maradunk". Tehát a faite és a destiny között az a különbség, hogy abban a pillanatban arra gondolhatok, hogy nem csak zsinóron rángatnak az istenek, hanem én is elhatározhatom, hogy hová megyek, vagy hogy milyen legyen az életem. Tehát abban a pillanatban, amikor az én akaratom számít, akkor jön be a destinyről való gondolkodás.

Az embernek tehát nagyon sok választása van. Bele kell néznie a saját szívébe, hogy görögül él-e vagy zsidóul. Mert ha görögül él, én úgy érzem, az lesz a baj, hogy depressziónak lesz. Hiszen, ha az amit én akarok, annak semmi köze ahhoz, ami történik, akkor az nagyon szomorú dolog. Akkor nincs remény. Akkor az embernek el kell szégyellnie magát. Mert ha olyan dolgok történnek velem, amin nem tudok változtatni, akkor inkább a szégyennel kell megbirkóznom, ami azt jelenti, hogy inkább arra várok, hogy a föld megnyíljon alattam, és nyeljen el - el akarok tűnni, láthatatlanná akarok válni.

Másrészt, ha úgy élek, mintha a destiny lenne a valóság, tehát, ha valami nem tetszik, megszüntethetem, el tudom hagyni, mint amikor a zsidók otthagyták Egyiptomot, akkor meglehet, hogy rosszul döntök, és lehet, hogy akkor közöttük is sokan voltak olyanok, akiknek emiatt bűntudatuk volt. Viszont a bűntudat más, mint a szégyen. A bűntudattól meg lehet szabadulni. A bűn olyan, hogy ha rosszat tettem, jót is tehetek, azt valahogy ki lehet javítani. A szégyentől csak úgy lehet megszabadulni, ha az ember bosszút áll. Hogyha engem valaki megszégyenít, akkor az az érzésem, hogy nem lehet ebből kikerülni, hacsak nem állok bosszút. És a bosszúállásnak nincs vége. Az egész életem így a szégyen és a bosszú közötti variáció. Ez így egy nagyon-nagyon deprimáló, nagyon szomorú élet lehet.

Felmerül a kérdés, hogy van-e szabad akarat? Vannak olyan pszichológusok, akik azt mondják, hogy a szabadság az egy illúzió. És a szokás a valóság. Úgy tűnik, hogy ezek a pszichológusok gépeknek gondolnak minket, hogy be vagyunk állítva, és úgy működünk, hogy előre meg lehet mondani, hogy mi lesz. És a pszichológusok a világon mindenütt tanácsot adnak. Például, amikor megkérik az ügyvédek a pszichológust, hogy vizsgáljon meg valakit, aki bűncselekményt követett el. És ekkor azt kérdezik a pszichológustól, hogy valószínű-e, hogy ez az ember ezt még egyszer meg fogja tenni? Szerintem ez őrültség.

Nem tudom, hogy valójában van-e szabad akarat vagy nincs, de a fenomenológiája számomra az, hogy ha akarok inni, iszom, ha nem, akkor nem, ha akarok enni, akkor eszem, ha nem, akkor nem. Rengetegen jönnek hozzám terápiára, akik azt állítják, hogy sok mindent akarnak csinálni, és nem csinálják, és sok mindent nem akarnak csinálni, és tovább csinálják. És ha figyelmesen elolvassuk Freud írásait, azok majdnem mind ilyen akaratproblémákról szólnak. Sőt, ha visszamegyünk Szent Ágostonhoz, akkor ő is arról írt, az Istennek arról panaszkodott, hogy miért van az - és pontosan így fejezte ki magát -, hogy akarok tenni dolgokat, és nem teszem, és nem akarok tenni dolgokat, és állandóan folytatom, és tovább teszem - miért van ez? Skinner szerint a szabadság illúzió, a szokás a valóság. Szerintem az egyetlen valóság az a szabadság, és a szokás az abszolút illúzió. És mint terapeuta, az a munkám, hogy bátorítsam az embereket arra, hogy ha olyan szokásaik vannak, amiktől meg akarnak szabadulni, azt megtegyék.

Én nem véletlenül használom a bátorítás szót, mert ez tulajdonképpen bátorság kérdése. Magyarul talán nem nyilvánvaló, de angolul a bátorság az courage - franciául pedig ugyanez a coeur (talán a magyar kurázsinak is van köze e szavakhoz), mindkettőnél a szív a szótő - tehát a bátorság valahogy a szívvel van kapcsolatban. Nem a pumpáló izommal, hanem amit itt érzünk, valahol a szív táján. Ha valaki annyira elszomorodik, hogy már nem akar semmit megpróbálni, akkor azt az angol szót használjuk, hogy disheartened. A szó annyit jelent, mintha elvesztette volna valaki a szívét, és elcsüggedt. Ha valakit megcsaltak, és nagyon csalódott, akkor az angolban azt mondják broken hearted, eltört a szíve, összetört a szíve. Hogyha valakit vigasztalnak, akkor úgy mondják hearten, hogy segít az egyik ember a másiknak, hogy megtalálja a szívét, bátorít, új erőt ad.

De ha - ahogy én sejtem - minden pillanatban szabadon választhatunk, tehát csinálhatnánk mást, mint amit csinálunk, minden pillanatban megszabadulhatunk attól, ami nem tetszik, akkor miért van az, hogy sokan azt érezzük, hogy nem tehetünk semmit. Csak várunk, és engem érdekel, hogy mire várunk. Az is eszembe jutott - és ez a terápiában nagyon is gyakran fölmerül -, hogy csak a rabszolgák várnak. A rabszolgatartók nem várnak.

Az, akinek hatalma van, nem vár. Csak az vár, akinek nincs hatalma. De mire vár a rabszolga?

Hegel azt mondta, hogy a tanítvány a mesterének a halálára vár. És valóban, a pácienseim nagyon sok olyan történetet mesélnek el, ami arról szól, hogy tulajdonképpen valamire állandóan vár az ember. Lehet, hogy a gyerek a szüleinek a halálára vár, lehet, hogy a férj a feleségének a halálára vár, de ezt nem tudják, nem mondják ki maguktól.

Nemrégiben egy családterápián vettem részt. Ott volt az apa, az anya, a két lányuk és a fiuk, meg a két lány férje és a fiú felesége. Vagyis négy pár. A probléma az volt, hogy a két lány utálta a nőt, akit a fiú elvett feleségül. A családnak volt pénze, és attól féltek, hogy ez a nő az ő pénzükre vadászik, ezért nem lehet benne megbízni. Észre sem vették, hogy ahogy beszéltek, az öccsüket leértékelték, hülyének nézték. Azt mondták, hogy ez a nő megbabonázott téged, és addig nem tudunk beszélni veled, amíg ezzel a nővel élsz. Nem tartott sokáig megéreznem, hogy a két lány az apjukhoz beszél, mert mind a kettő úgy hitte, hogy ő az apjuknak jobb felesége lett volna, mint a mamájuk volt. Valószínűleg ismerős a helyzet, amikor a lány azt hiszi, hogy a papa hülye volt, hogy elvette a mamát feleségül. Ahogy hallgattam, rájöttem, hogy ez a két lány arra vár, hogy a másik két nő meghaljon. Lelkük mélyén nagyon boldogok lettek volna, ha a mama és az öccsük felesége meghalt volna. Amikor én ezt kimondtam, úgy néztek rám, mint egy bolondra.

A várakozással az a baj, hogy rettenetesen unalmas. Úgy gondolom, hogy a halál azért jön, mert az ember unatkozik. Az ember teste elunja magát. Ha az ember vár és unatkozik, akkor azt hiszi, hogy mindennek vége van. A gyerekek nem várnak, nem unatkoznak, a pillanatnak élnek, de ahogy idősebbek leszünk, ahogy öregszünk, már ez is volt, már az is volt, ezt se merem megcsinálni, azt se merem megcsinálni, mindig ugyanaz van, várok valamire, unatkozom. Szerintem ebbe az ember nagyon beleöregszik. Ha sokat várunk, mire várunk? A halálra várunk. Mindannyian várunk a halálra.

Én azt állítom, hogy a szabadság létezik, hogy a szabadság élő valóság!

Ami engem érdekel az ez - és nekem ezért izgalmas -, mert akivel beszélgetek, akivel dolgozom, az előbb-utóbb rájön, hogy ő valóban szabad.

A Nobel-díjas orosz származású költő, Joseph Brodsky (Joszif Brodszkij, 1940-1996) sohasem akarta elveszíteni a saját szabadságát. Sokszor elmesélte, hogy amikor fiatal volt, és még Oroszországban élt, egyszer elkapták, és kérdezték tőle, hol dolgozik, és mondta, hogy ő költő. Akkor elvitték Szibériába - mert, aki nem dolgozik, ne is egyék - egy munkatáborba, ahol büntetésül sok fát kellett vágnia, írta arról, hogy nagyon-nagyon fontosnak találta, hogy egy pillanatra se érezze magát áldozatnak. Szerintem - nagyon helyesen - rájött arra, hogy ha az ember úgy éli az életét, mint egy áldozat, akkor vége az életének. És Brodsky szerint nincs olyan helyzet, amiben az embernek áldozatnak kell éreznie magát. Tehát akkor, amikor ott volt a táborban, nem volt hatalma - mert milyen hatalma lehet a rabnak egy szibériai táborban -, de amikor azt mondták, hogy ennyi fát kell felvágnia a nap végére, akkor ő kétszer annyi fát vágott föl. Így tartotta meg a szabadságát. Ilyenformán nem azt csinálta, amit más mondott, ő senkinek nem lett a rabszolgája, de azt is tudta, ha kevesebbet vágott volna fel, vagy azt mondta volna, hogy én nem vágok fát, akkor megölték volna, de hogy kétszer annyit vágott fel, így nem tudtak vele mit csinálni, csak néztek rá, mintha őrült lenne, de így megtarthatta a szabadságát.

Beszélgettem egyszer férfiakkal, akik megölték a feleségüket. Megkérdeztem tőlük, hogy ha tényleg úgy érezték, hogy meg kell ölniük a feleségüket, akkor miért nem választottak más utat, hogy megmeneküljenek tőlük. Például, mondhatták volna, hogy lemennek cigarettáért, és soha többé nem mentek volna haza. Akkor nem kellett volna börtönbe menniük. Komolyan rám néztek, és azt mondták, hogy ez soha nem jutott az eszükbe.

 

Azt kell mondjam, hogy tulajdonképpen a pszichoterápia értelmetlen lenne, ha szabad akarat nem lenne. Én úgy kerültem erre a területre, hogy nagyon-nagyon sokat szenvedtem fiatal koromban. Kezdetben matematikus voltam, halvány gőzöm nem volt a pszichológiáról vagy terápiáról. De mivel bizonyos dolgok megismétlődtek, és mert fájdalmas műsorok ismétlődtek meg, gondoltam, hátha ez nem véletlen, vagy elmebajom van - mert velem is elhitették, hogy ilyen van, aztán később kiderült, hogy nincs -, de szenvedtem, és arra gondoltam, hátha lehet élni szenvedés nélkül, és akkor találtam egy terapeutát, és kilenc hónapig jártam hozzá ötször egy héten. Gondoltam, ha belekezdek valamibe, akkor hát végig csinálom, így belekezdtem. Nagyon tradicionális terápia volt, le kellett feküdnöm a sezlonra, ő ült mögöttem, és az orrát piszkálta, de azért odafigyelt - ahogy mondtam, hogy mi történt velem, akkor azt mondta, hogy ezt én mind csak képzelem, mert soha semmi nem történik velem. Ő volt az első, aki azt mondta, hogy talán arra kellene figyelnem, hogy ki csinál, mit, kivel. Ki tesz, mit, kivel.

Hogy ez egy misztérium, hogy valami történik, tehát abban a pillanatban, amikor azt mondjuk, hogy ez történt vagy az történt, akkor az azért van, mert nem akarjuk tisztán látni, hogy ki csinált, mit, kivel. Ez egy olyan tabu dolog.

Például az első házasságom három és fél év után megszűnt. Aztán én nagyon reménykedtem, és megint megnősültem, és három és fél év múlva vége volt a második házasságomnak is. És én úgy véltem, hogy ezt a nők csinálják velem. És ez a terapeuta volt az első, aki azt állította, hogy erre nagyon büszke lehetek, mert ezt én értem el. Az én akaratom szerint történik pontosan. Akkor én azt hittem, hogy ő hülye, mert magamtól erre sohasem jöttem volna rá, de ő azt mondta, hogy nézzük meg a tényeket. Amikor három és fél éves voltam, akkor (1940-ben születtem) anyámat elvitték Auschwitzba, apámat munkaszolgálatba, nagyanyámat a gettóba, és egy fiatal, húszéves katolikus nő, akit én nem ismertem, az életét kockáztatta, és elrejtett. Különben megöltek volna. Három és fél éves koromtól ötéves koromig - pontosan nem emlékszem de valószínűleg - az volt az érzésem, hogy mindenki otthagyott. Tehát mindazoktól el kellett válnom, akiket három és fél éves koromig ismertem. Elvesztettem az apámat, az anyámat, a nagyanyámat, és egy ismeretlennel éltem. Ebben jó is volt, meg rossz is volt. A terapeuta szerint a legfájdalmasabb az volt számomra, hogy mikor egyedül találtam magam, az nem az én ötletem volt. Hogy ez történt velem. Ezt szenvedtem. Bosszúból, hogy „mestere legyek" a helyzetnek, húsz éves korom után elintéztem, hogy három és fél év után a kapcsolataimnak vége legyen. És az újabb kapcsolatnak is három és fél év után vége volt. Tehát ura voltam a helyzetnek, és ő szerinte ez olyan boldoggá tett belülről - bár a tudatom alatt -, hogy megérte a szenvedést, amit a tudatomban átéltem. Ő azt mondta, hogy a tudatomban nagyon büszke voltam arra, hogy most én vagyok az életemnek a mestere. Ez nagyon elgondolkodtatott akkor, és ez volt az első ötlet, ami annyira érdekes volt, mert a saját életemben éreztem, hogy van bennem valami, amiről nem tudok, és meg is ijesztett, de nagyon érdekes is volt.

S akkor kezdtem azon gondolkodni, hogyan tudnék összeköttetésbe kerülni önmagammal. Mert nyilvánvaló volt, hogy ha ezt nem teszem meg, akkor az a részem, amiről nem tudok, az fogja vezérelni az életemet. Akkor elhihetem, hogy nincs szabad akaratom, a sorsom diktálja, hogy mi történik, nagyon könnyen azt gondolhattam volna, ha nem megyek el terápiára, hogy nekem ez a sorsom. Három és fél év után mindenkit elveszítek... Gyerekkoromban is, felnőttkoromban is ez a sorsom. Itt jön be a hipnózis. Ez maga a hipnózis. Amikor a fogorvos azt mondja, hogy most nem kell lidocaint beadni. Ehelyett hipnózison keresztül érzéketlenné teszi - mondjuk - az ujjamnak a hegyét, tűvel szúrja, meg nem érzem, tűzbe tartja, nem érzem egyáltalán. Ha az ujjam érzéketlen, azt érintsem hozzá az ínyemhez, és akkor az is érzéketlen lesz. És akkor a fogorvos tud dolgozni.

Az az igazság, hogy a hipnózis segítségével lehasítom azt a részemet, ami érzi a fájdalmat. Tehát valahol itt van a másik énem, aki ordít a fájdalomtól, de ennek a részemnek halvány gőze sincs, hogy itt mi történik. Ebből a példából az is nyilvánvaló hogy minél jobban fáj valami, az ember annál inkább megtalálja azt az utat, hogyan lehet lehasítani, leszakítani az embert attól a részétől, ami fáj.

Valószínűleg sok fájdalmat okozott az elszeparálás, a szüleim elvesztése, de az is, hogy az, aki menedéket adott nekem, nem akarta, hogy állandóan sírjak, így aztán lehasítottam a fájdalmat, nem csak magam miatt, hanem udvariasságból is, hogy ne sírjak állandóan. Itt az az idegen nő, aki meghívott a családjába, akkor a legkevesebb, amit tehetek, hogy ne sírjak állandóan. Nagyon gyakran mélyen motiválva vagyunk, hogy elválasszuk önmagunkat azoktól a részektől, amik rettenetesen fájnak. Ha az életben soha nem találom az összeköttetést azzal a részemmel, ami egykor fájt, akkor az a részem, amitől elválasztottam magam, vezérli az életemet. És akkor csak csodálkozom, hogy nahát, mi történik velem. Freud ezt a „megismétlés kényszerének" nevezi.

Hogy lehet újra megölelni azt a részemet, amitől elválasztottam magam? Ez azon múlik, hogy olyan helyzetben vagyok-e már, hogy a túlélési problémáim meg vannak oldva. Mert addig, amíg azzal küszködöm, hogy életben maradjak, addig nagyon is jó, hogy leválasztom azt a részem, amelyik fáj. Mert ha elvesztem magam a fájdalmamban, akkor nem tudok túlélni. Az ember csak akkor tudja megölelni azt a részét, amit lecsatolt, ha már tud élni, ha úgy érzi, elmúlt a veszély.

De ehhez kell egy olyan társadalom, vagy egy olyan család, vagy egy terapeuta, akire emberileg számítani tudok. Ezt a dolgot egyedül nem lehet megcsinálni. Ehhez egy másik is kell, valaki, aki a karban tud tartani, aki meg tud ölelni, legalább is addig, amíg megsiratom azt, ami történt velem. Mert azért csatoltam le magamról, hogy ne kelljen meghalni a bánattól. Ehhez olyan környezet kell, ahol nem kell magamra vigyáznom. Nem könnyű manapság. A megsiratás és gyászolás az első lépés ebben.

A pszichiátria furcsa helyzetben van. Nem értem egészen, mi történt a pszichiátriával, miért szorgalmaskodnak azon, hogy egyre több betegséget találjanak ki. Például itt van az „anorexia". A pszichiátria azt gondolja, hogy ez egy betegség. Az egyik probléma azzal, hogy azt mondják valakiről, hogy anorexiás - abban a pillanatban, hogy valakiről azt gondolom, hogy az, akkor már nem is látom őt magát. Akkor már nem is tudom, hogy kiről beszélek. Mert akkor egy betegségnek a példázata az, aki előttem ül. Nem látom élesen, kivel vagyok, nem érzem, nem is kell vele lennem. És akkor már ő is érzi, hogy nem érdekel, és vége az egésznek. Akkor megint játszunk. Én játszom a pszichoterapeutát, ő játssza a beteget. Ezt a szót, hogy anorexia, fogom használni, de fontos tudni, hogy nem veszem komolyan. Ahány anorexiással találkoztam, mindegyiknek más volt a problémája. Mindegyik máshonnan máshová próbál kerülni. De gyakran ez egy olyan helyzetből fakad - legalábbis vannak családok, akik megengedték, hogy lássam, mi történik -, hogy van egy nagyon-nagyon erős mama, és van egy gyenge papa. Gyenge olyan szempontból, hogy beadja a derekát a mamának. Nem tud nemet mondani a mamának. És minthogy az evés a mamával kapcsolatos, egy olyan lány, aki azt mondja a mamának, hogy nem eszem, te főzhetsz, de én nem eszem, az a mamával veszekszik. Nemet mond. De nem csak nemet mond, hanem megmutatja a papának, hogy kell nemet mondani a mamának. Tehát a papát tanítja arra, hogy nem kell beadnia a derekát.

Én nem azt mondom, hogy ez mindig így van, de nem egyszer így van. Általában, ha van valaki, aki nem eszik, nem tud enni, lehet, hogy nem akar enni. Miért nem akar? Ez olyan, mintha sztrájkolna, vagy tüntetne. Ez egyfajta tüntetés. Egy plakátot is hordozhatna, amire az van írva, hogy ide kell figyelni, mert itt van valami, amiről senki nem beszél, és figyelem, figyelem, itt valami rossz dolog történik, amiről nem lehet beszélni. És amíg valami meg nem változik, addig sztrájkolok, addig azért sem eszem. Abban a pillanatban, amikor a környezete ezt elfogadja, egészen másképp kell beleilleszkednie a családba, mintha azt hiszik, hogy agybaja van a lánynak, vagy egy vírust kapott.

A diszlexia nem ebbe a kategóriába tartozik, legalábbis e felől nem vagyok biztos. Mert amit úgy hívnak attention deficit disorder, nem tudom magyarul, de azt jelenti: a gyerek nem tud odafigyelni. Hogy a figyelme túl rövid, vagy nagyon gyorsan megváltoztatja. Hogy nem tud egy dologra figyelni sokáig. Szerintem nagyon gyakran abból ered, hogy amikor pici volt, akkor nem figyeltek rá. Tehát nem volt elég figyelem, de nem a gyerekben, hanem a gyerekre. Lehet, hogy van valami az idegrendszerben, ami nehézzé teszi azokat a dolgokat, amiket mi elfogadunk arra, hogy hogyan kell helyesen írni, vagy hogyan kell a jobbot és a balt megkülönbözetni. Én mindig nagyon komolyan gondolkodom azon, hogy mi az agybaj, és mik az élet nehézségei, de kilencvenkilenc százalékban azoknak, akik hozzám járnak, azoknak az élet nehézségeivel vannak problémái, nem agybajuk van.

Vagy itt van az alkoholizmus. Sokan azt gondolják, hogy az egy betegség. A skizofrénia. Nagyon sokan gondolják azt, hogy az egy betegség. A depresszió. Rengetegen azt gondolják, hogy az egy betegség. Muszáj, hogy betegség legyen, ha van orvosság rá, akkor persze, hogy betegség. A multiple personality, magyarul hasadt személyiség, tudathasadás, az is egy betegség. Nem tudom, hogy jutottak erre a konklúzióra. Mielőtt erről beszélnék, szeretnék felolvasni egy idézetet. Csak, hogy tudjátok, hogy hogyan gondolkozom erről.

 

Hogy éljünk, és élni hagyjunk, hogy az embert megillető tiszteletet, jóakaratot, a belé vetett hitet kinyilváníthassuk, annak érdekében szükséges embernek emberrel beszélnie. - írta Camus A lázadó emberben.

Mert a szolgalelkűség, a hamisság és a terror elnémítja az embereket, és megakadályozza, hogy közösen munkálkodjanak sorsuk alakításán. Szükség van tiszta beszédre és egyszerű szavakra. Legalább azért, hogy a kétségbeesés valótlannak bizonyuljon. Vagy egyszerűen csak azért, hogy kiderüljön egyértelműbben, mint ahogy nyílt vita nélkül kiderülne, mi is a helyzet. A beszédnek, beleértve a hallgatást is, amely annak egyik válfaja, csodálatosan sok jelentése, útja, módja, határa van.

 

Tulajdonképpen ez a pszichoterápia alapja. A beszélgetés azért, hogy közösen munkálkodjunk a sorsunk alakításán. Szükség van tiszta beszédre és egyszerű szavakra (...) legalább azért, hogy a kétségbeesés valótlannak bizonyuljon.

Egy tizennyolc éves lányt a szülei elhoztak, hogy beteg, mert nagyon sovány.

Ahogy leültem, és beszélgettem velük, nagyon érdekes volt, hogy sokkal könnyebb volt arról beszélniük, hogy a lány nem tud enni, mint arról, hogy nem akar. És elképzelhető, miért. Ha nem tud enni, ha beteg, akkor nem kell megvizsgálni a papának és a mamának a kapcsolatát, nem kell megvizsgálni, milyen az otthoni légkör, amiben felnőtt, és azt sem, hogy mit éreznek egymás iránt. Hogy mi az igazság, színészkednek-e, vagy hazudnak. Akkor minderről nem kell beszélni. Mert hogyha beteg, akkor meg kell vizsgálni, meg kell találni az orvosságot, és akkor meg kell gyógyítani. És akkor nem kell beszélgetni. Ez a pszichológia alapelve.

Orvosok, akik pszichiátriára akarnak specializálódni, járnak hozzám terápiára, mesélik, hogy - még most is - a vancouveri Orvosi Egyetemen, ha egy pszichiáter az osztályon leül, és beszélget egy emberrel, akit skizofrénnek címkéztek, akkor a főorvos megszidja a gyakorlót, hogy „mi nem beszélgetünk a skizofrénekkel, mi csak orvosságot adunk nekik". Miért? Mert, ha beszélgetsz velük, akkor feldúlt lelkiállapotba kerülnek, és sokkal nehezebb velük együtt élni az osztályon. Végeredményben megtiltották a fiatal orvosoknak, hogy beszélgessen azokkal, akik az osztályon voltak.

Szerintem ez olyan, mint a sötét középkor! Én nem tudom megérteni, hogy ez hogyan lehetséges, de ez így van minden orvosi egyetemen, ez így van az egész úgynevezett civilizált világban. Elmondanám, hogy egy skizofréniás fiatalember eljött hozzám beszélgetni. Találkoztam az apjával is és az anyjával is. Egy nagyon kemény családból származott, nem volt sok melegség, szeretet, szabadidő, de amennyire lehetett, szerették a gyerekeiket. Semmi baja nem volt a fiúnak, nagyon is okos fiú volt, jól szerepelt az iskolában, addig a pillanatig, amíg tizenhat éves korában egy napon az öltözőben, amikor a többiek már bent játszottak a tornateremben, és ő még a cipőjét fűzte, akkor a tanára minden bevezető nélkül megkérte, hogy különböző szexuális dolgokat csináljanak együtt. Egyébként nagyon magas, erős, jól sportoló fiú volt, és nagyon szerette a tanárát, aki a kosárlabdát tanította nekik. Egy szó nélkül, öt perc alatt megtörtént az egész. Utána a tanár bement a tornaterembe, és szólt a fiúnak, hogy „na gyere, gyere!" Attól kezdve, hogy a fiú belépett a terembe, a tanár úgy viselkedett, mint azelőtt, mintha semmi sem történt volna. Soha többé szó sem esett erről. Amikor beszélgettem vele, azt tapasztaltam, mintha valami akkor, régen megtört volna benne. Mintha ez a titok teljesen meghasította volna az elméjét. Mert nagyon szerette ezt az embert, elkezdett kételkedni abban, hogy a hihetetlen dolog valóban megtörtént-e. Mert ha nem történt volna meg, akkor megtarthatta volna a kapcsolatát ezzel az emberrel, de ha megtörtént, akkor - úgy érezte - mindennek vége van.

Ha egy ember lelkiismeret-furdalás nélkül bánt egy másikat, a legrosszabb az, hogy amikor az, akit bántottak, belenéz annak a szemébe, aki bántotta, nem talál semmi jelet, nincs egy csillag a homlokán. Abban a pillanatban valami történik, ami azt jelenti, hogy attól a pillanattól fogva soha senkiben nem tudok megbízni. Mert a legnormálisabb arc mögött bújhat meg valaki, aki engem bántani fog. Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy gyakran megtörténik, hogy, ha engem valaki bánt, azt senki nem fogja felelősségre vonni, szabadon fog járni, senki se kérdezi, hogy ezt hogy tehette velem, tehát nincs igazság és senkiben sem tudok megbízni...

Azok, akik öngyilkosok lesznek, szerintem ezért lesznek öngyilkosok. Nagyon egyedül érzik magukat, mert senkiben sem tudnak bízni, és egy olyan világban, ahol nincs igazság, ahol nem lehet abban bízni, hogy felelősségre vonják, aki bántja a másikat, akkor azt mondják, hogy én ilyen világban nem akarok élni, nem akarok játszani. Szerintem ez sem őrültség vagy betegség, hanem egy szabad választás. Én meg tudom érteni azokat, akik úgy gondolják, hogy így nem lehet élni. Ez a fiatal fiú ebben a helyzetben volt, senkivel nem tudott beszélni. Ahelyett, hogy megértette volna, milyen reménytelen világban él, inkább kétségbe vonta saját józan elméjét. És egy ponton elkezdett ordítani, és így nagyon könnyű skizofrénné válni. Csak annyi kell, hogy beáll az ember egy útkereszteződésbe, ahol sok a jármű, megáll a közepén és elkezd ordítani. Akkor nagyon hamar beviszik az embert egy elmegyógyintézetbe, és ha akkor az ember még verekszik is, hogy ne fogják le, akkor úgy egy óra múlva úgy fognak róla beszélni, mint skizofrénről.

Más úton is oda lehet kerülni. Ismertem egy másik fiút, az lefeküdt az ágyára, és nem kelt fel, és ott végezte a dolgát is. Ezt is mindannyian megtehetnénk, ha akarnánk, akkor skizofrénnek fognak címkézni, és lehet, hogy ellátnának életünk végéig, és soha többé nem kellene arról gondolkodni, hogy keressek pénzt, hogyan tartom el magam.

Még egy történetet elmondok. Egy idősebb nő került hozzám, aki pár évig egy intézet zárt osztályán élt, és negyven vagy ötven elektrosokk kezelést kapott, aztán valahogy kikerült. Négyszer próbált öngyilkos lenni, de valahogy mindig megtalálták. Most már körülbelül öt éve dolgozom vele, és azóta nem követett el öngyilkosságot. Hároméves volt, amikor a szülei Európában utazgattak. Három idősebb testvére volt, akik közül a legfiatalabb is tíz évvel volt idősebb nála. Tehát valószínűleg véletlenül történt a fogantatása, és addigra a szülei inkább már szabadon akartak utazgatni. A hároméves gyereket meg otthagyták egy családnál három, négy, öt hónapig, amíg ők utaztak az idősebb gyerekekkel.

Vele is olyasmi történt, mint velem. Aki befogadta, valószínűleg nem akarta, hogy állandóan visítson, tehát elkezdett szerepet játszani. Háromévesen elkezdett színházat játszani. Belül rettenetesen érezte magát, de kívül úgy csinált, mintha minden rendben lett volna. Mikor a szülei hazaértek, akkor úgy csinált, mintha jó kislány lenne. Aztán úgy csinált, mintha jó tanuló lenne, aztán úgy csinált, mintha hozzáment volna valakihez, aztán, mintha jó anya lenne. És a második gyerekének a születése után megbolondult. Egyszer, amikor haza kellett volna mennie, egy hotelbe ment, és nem mozdult ki onnan. Aztán egy pszichiáter elment hozzá, beszélgetett vele. Aztán kórházban élt.

Amikor hozzám került, egy órán keresztül mozdulatlanul ült, és egy szót sem szólt. Én meg ültem vele szemben mozdulatlanul. Mert hogyha ő nem szól, én mit mondjak? Nekem nem volt mondanivalóm. De ott volt. Érdekes, hogy néha úgy érzem, hogy egyedül vagyok, hiába ül ott valaki. De én ezzel a nővel nem éreztem, hogy egyedül vagyok. Tudtam, hogy ott volt. Nem mozdult, nem szólt, de ott volt. Hetekig így ültünk, szó nélkül. Aztán az volt az érzésem, hogyha ő nem szól, akkor majd én. És elkezdtem beszélni. Egy váltott helyzetbe kerültünk, mintha ő lett volna a terapeutám, és én elmondtam neki, ami eszembe jutott. Egy szót se szólt. Az első szava - pár hónap múlva - az volt, hogy fél tőlem. Kérdeztem, hogy miért. Azt hiszi, hogy elveszem a szabadságát. Mondom: „milyen szabadságát?" Nagyon érdekes, hogy eddig úgy érezte, szabad volt neki megölnie magát. Szabadon öngyilkos lehet, amikor csak akar. Attól félt, ha valódi kapcsolatba kerül velem, akkor nem fogja tudni megölni magát. Gondoltam: az nem baj. De attól a ponttól kezdve ez a helyzet mostanáig is tart. De ez nem egy könnyű dolog. Nyilvánvaló lett, hogy nem tudja, hogy ő ki. Most már ötvenéves, és halvány gőze sincs, hogy mi az ő vágya. Mert eddig úgy élt, az volt a színház az életében, hogy a mások vágyát teljesítette, amíg tudta. Amikor már nem tudta, akkor eljátszotta, hogy őrült. De arra, hogy megérezze, vagy kitalálja, hogy mi az ő vágya, arra nem volt idő, arra nem kapott támogatást.

Nem könnyű az embernek megtudnia, mi a saját vágya. Azt meg lehet sejteni, hogy másoknak mi a vágya, azt is, hogy pontosan mit óhajtanak, hogy nekem milyen vágyaim legyenek. De hogy valóban mi az én vágyam, azt nem könnyű megtalálni.

 

Dr. Popper Péter

 

A kételkedő hite

 

Ezt a témát azért szeretem nagyon - nem minden témát szeretek egyformán -, mert bár én nem érzem, és soha nem is éreztem magam mesternek, semmilyen vonatkozásban, de azért a tudományban vagy a tudomány vidékén az a szép, hogy nem kell egyetérteni. Ki fog derülni, hogy sok mindent valóban másképpen látok, és másképpen értékelek, mint ahogy ez Ranschburg Jenő és Feldmár András előadásaiban elhangzott, és én ezt egyáltalán nem is tartom bajnak.

Rögtön a fogalmak használatánál el kell mondanom, hogy én más értelemben használom ezeket a szavakat. Vagyis én azt gondolom, hogy a végzet az ősi fogalom, ananké, ahogy a görögök mondták. A végzet az, ami könyörtelenül beteljesül az emberen, és amelyet az istenek írnak elő vagy határoznak meg az emberek számára, ami ellen nincs apelláta. A végzet ellen lehet harcolni, lehet küzdeni, de a győzelem reménye nélkül. Hadd említsem meg, a már ötszázezerszer elcsépelt példát Oidipus-ról, akinek megjósolják, hogy meg fogja ölni az apját, és feleségül fogja venni az anyját. És ő egész életében küzd ennek a végzetnek a beteljesülése ellen, de hiába. Éppen ez a küzdelem elleni harc okozza, hogy a végzet beteljesedjen rajta. Babits ezt nagyon szépen fejezi ki - van ugyanis egy görög drámája, illetve annak az utánérzése, a Laodameia. Ebben a drámában egy királynő halott férjét három órára vissza tudja hozni a szerelem erejével az alvilágból. Aztán mind a kettejüket elnyeli

a sötétség. És akkor azt mondja a Laodameia papája zárómondatként, hogy: ő megharcolta a harcot, s elhullt a végzet alatt. Én úgy gondolom, hogy ez az ananké lényege. Lehet ellene harcolni, de mindig az ananké győz. S valóban, ez a görög tragédiának is a lényege, hogy tragikus hősök, nagy jellemek felveszik a harcot a végzetük ellen - és elbuknak. És ez azért tragédia, mert ebben a harcban valami nagy emberi érték pusztul el, amikor a végzet legyőzi őt. Egy nyikhaj pusztulása nem tragédia. Az én fogalomhasználatomban az évezredek során a végzet megenyhült valamiért, és erről a valamiért-ről szeretnék majd beszélni.

Magyarul, azt állítom, hogy az ananké, a végzet sorssá enyhül, fátummá. Másképp használom ezeket a fogalmakat, mint Feldmár András. A végzetből sors lesz, a végzetből fátum lesz, az anankéból fátum lesz, és valóban - és ezt én is így gondolom -, hogy a sors lazább, mint a végzet, tendenciaszerű, vagyis az embernek van valamiféle befolyásolási lehetősége a saját sorsát, a saját fátumát illetően. Persze ebben sem kell olyan biztosnak lenni, mert hiszen ezek a régi bölcsek nagyon kétértelműek voltak, bölcsességeikben, tehát például ananké ide, fátum oda, Seneca erről azt mondja: vezetik a végzetek az akarót, aki hagyja, hogy vezessék, a nem akarót vonszolják. (Ducunt fata volentem, nolentem trahunt). A beleegyezőt vezetik a végzetek, a tiltakozót, az ellenállót vonszolják. Vagyis ugyanoda jut el, csak jól összetöri magát a vonszolásban. De ugyanarról van szó, a vezetés és a vonszolás végcélja, végeredménye mindig ugyanaz.

Ez a probléma, amit a végzet, a sors, illetve a szabad akarat érint, az egyik legősibb problémája az emberiségnek, és minden vallásnak, minden hitnek az alapkérdése. Hogy rögtön az elején kezdjem, az emberiség története egy testvérgyilkossággal kezdődik. A Káin nevű úr agyonüti testvérét, Ábelt. Ennek a gyilkosságnak állítólag az az oka, hogy Ábel áldozatának a füstje felfelé száll, az Istenhez, és Káin áldozatának füstje pedig nem, az a földön gomolyog. Vagyis Isten nem fogadja el Káin áldozatát. Ha az ember a Bibliát egy kicsit a mögé rejtett pszichológiai gondolatok szempontjából nézi, akkor ki fog derülni, hogy ez a Káin-Ábel történet egyrészt azt mondja el, hogy az életben nincs nagyobb sérelem az elutasításnál. Ennél nagyobb pszichés trauma és sérelem nem létezik, hogy valakit szerelmi partnerként, barátként, munkatársként - tehát bármilyen emberi vonatkozásban - elutasítsanak. „Nem kellesz!" Ez a legnagyobb trauma. És ezért öl Káin, ezért az elutasításért.

Aztán van még itt néhány biblikus magyarázat az áldozat körül. Talán arról van szó, hogy Káin meg Ábel megmérkőzik a papságért, a papi funkcióért, mert csak a papnak van joga áldozatot bemutatni az Istennek. Tehát esetleg van ennek a Káin és Ábel történetnek egy mélyebb vonulata is. De ami a legérdekesebb benne az, hogy Isten nem bünteti meg Káint ezért a gyilkosságért. A dolog úgy indul, hogy először egy haragvó Isten szólal meg, és azt mondja: „Káin, mit cselekedtél? Testvéred vére felkiált hozzám, az egekbe!" Thomas Mann szerint Káin nem rettent meg, ettől az isteni hangtól, hanem visszafeleselt:

 

Álljon meg a menet! Ki teremtett engem olyannak, hogy gyilkos indulatok lobbannak fel bennem, hogy olyan szenvedélyeim vannak, melyek arra kényszerítenek, hogy rögtön átvigyem az indulataimat cselekvésbe, azaz üssek! Nem te teremtettél engem ilyennek? És most engem vonsz felelősségre a te teremtésedért? Hát én a te kreatúrád, a te teremtményed vagyok. A dicséretet elvinnéd, a dicsérő szavakat, a zsolozsmákat elvárod tőlünk a világ teremtéséért, de a bűneidért nem akarod a felelősséget vállalni? Hát nem te felelsz azért, hogy én ilyen lettem, ilyennek teremtettél?

 

Ez egy vallásetikai alapkérdés mind a mai napig. Hogy a csudában van ez? Az ember egyrészt teremtmény, ha most ezt vallásosan nézem, Istennek az alkotása, kreatúrája, és mégis, aki valami disznóságot csinál, felelősségre vonatik az Isten által, aki őt ilyenné teremtette. Úgyhogy a determináció, a szabadság - felelsz-e magadért vagy sem - alapkérdések. Ugyanis, ha szabad az ember, akkor felelős magáért, akkor lehet bűnösnek nyilvánítani, és lehet felelősségre vonni. Ha viszont nem szabad, hanem determinált, illetve meghatározott egy isteni akarat vagy bármilyen transzcendens erő által, akkor nem lehet felelősségre vonni, nem lehet bűnössé nyilvánítani.

Ha szabad ezt mondanom, évezredeken keresztül minden vallásban és egyházban azt kutatták, hogy hogyan másszanak ki ebből a kutyaszorítóból. Hiszen egyrészt ott van az Isten mindentudása, mindenhatósága, totalitása - másrészt ott van az ember felelőssége önmagáért. Van egy középkori katolikus szerzetesi ima, mely úgy szól, hogy: Téged, fennen, szólítunk - mondja az Istennek -, hogy ilyennek teremtetted az embert, de az embert ugyanúgy szólítjuk, mert önmagáért mégis ő felelős. Ez az alapkonfliktus. Hogy az Isten ilyennek teremtette az embert, és megszóljuk érte szemrehányóan, hogy miért ilyennek? S az embert szintén szólítjuk, hiszen önmagáért mégiscsak felelős. Az ima úgy folytatódik, hogy:

 

Tekintsd hát ezt is az ördögi feleselést, emberi szívünkben, uram, mert bizony ezek is úgy etetik őt, minthogyha hallevest adnának elébe, és ne vígy minket a kísértésbe, de a bűn az ajtónkban kopog ám, és bejön a szobánkba és az asztalig jön előre. Távoztasd hát el a forró serpenyőt melyen ég a húsunk, lévén az állat mibennünk oly esendő.

 

Így szól a középkori ima. Vagyis nagyon féltek ezek a középkori szerzetesek, borzasztóan féltek az ördögi feleseléstől az ember szívében. És ez egy alapprobléma nyilvánvalóan vallásetikai szempontból, hogy hogyan is van ez? Felel az ember magáért, vagy nem felel? És itt minden antropomorf emberi megoldás csődöt mond. Hadd idézzem Jób könyvét ebből a szempontból, ahol az Isten és az Ördög fogadást kötnek Jób istenhűségére, hogy minden ronda csapás, átok ellenére hű marad-e az Istenhez? Így kiteszik Jóbot a szenvedések kvintesszenciájának. Ezt a nagyon is rendes embert, aki soha semmi rosszat nem csinált. Kínok kínjait állja ki Jób, a végén elveszti a türelmét, és megátkozza még a napot is, mikor megszületett. Akkor eljön hozzá három barátja, elkezdik korholni Jóbot, hogy Isten mindig igazságos, mindig emberszerető, mindig mindent az emberek érdekében cselekszik, még akkor is, ha az ember nem képes átlátni az isteni szándék hátterét és okait. Ezután a párbeszéd után megszólal az Isten, és azt mondja a Jób barátainak, hogy csak azért nem pusztítalak el titeket, azért nem öllek meg titeket, mert Jóbnak vagytok a barátai. Igen gyorsan menjetek vezekelésekre és megtisztító szertartásokra, mert nem az igazat vallottátok énrólam. Én nem vagyok igazságos, én nem vagyok jóságos, én nem vagyok emberszerető, én nem ilyen vagyok. Ezt Isten sokszor elmondja: Adok, akiknek adok, elveszek, akitől elveszek! Isten nem oszt egyformán se jót, se rosszat, se tehetséget, se okosságot, se szegénységet, se gazdagságot. Semmit se oszt egyformán az emberek között. Csakis az ő szándékán múlik, hogy kinek mit ad, és mit vesz el tőle. S ennek okai az ember számára átláthatatlanok.

Ennek az ellentétnek a feloldása - Isten mindenhatósága és az ember felelőssége önmagáért - borzasztóan nagy probléma, és amikor azt mondom, hogy fogalmam sincs a dolog lényegéről, akkor az erre is vonatkozik. Fogalmam sincs, hogy ez hogyan működik a valóságban. Az emberben van egy érzés, hogy igenis, felelős önmagáért, bizonyos határok között legalábbis, de nyilván felelős a Teremtő is. Itt minden vallás megpróbál valami magyarázatot, valami kibúvót találni. Ezt nem akarom felsorolni, egyet mesélek csak el.

A zsidó Kabbalában van egy szó, ami magyarul nagyon komikusan hangzik: cimcum. Ennek a szónak semmi köze nincs a csecsemőgondozáshoz, hanem azt jelenti, visszahúzódás, önmagába húzódás. A Kabbalának erről egy olyan tanítása van, hogy kezdetben minden tele volt Istennel, Isten a totalitás volt. Az egész kozmoszban nem volt egy milliméternyi hely, ahol Isten ne lett volna jelen. Igen ám, csakhogy amikor felmerült benne a teremtés gondolata, nem volt hova teremteni, mert mindenhol ő, az Isten volt. És ekkor következett be Isten visszahúzódása önmagába, tehát a világnak, a kozmosznak egy jelentős részét elhagyta az Isten, elhúzódott onnét, és ott, ahol már nincs Isten - mondja a Kabbala -, oda teremtette ezt a világot, az anyagi világot, a materiális világot. Nem akarok továbbmenni ebben a problémakörben, de ebből a szempontból annak a zsidónak a kétségbeesése, aki azt mondja, hogy nem hiszek Istenben, ha lenne Isten, nem engedte volna, hogy mindaz, ami megtörtént - deportálás és Auschwitz - megtörténjenek, ez csacsiság. Ugyanis a teremtés ott történt, ahonnan Isten visszahúzódott, Auschwitzban nincs ott az Isten. Ezzel próbálja kiegyensúlyozni a Kabbala ezt az isteni mindenhatóságot és az ember önmagáért való felelősségét. Vagyis olyan területeken garázdálkodik az ember, ahonnét az Isten visszahúzódott. És már az ember felelős azért, hogy ezeken a területeken mit csinál magával, másokkal, a világgal.

Az egész Káin és Ábel történet ezt az alapvető valláserkölcsi problémát élezi ki, melynek a vége az, hogy Isten nem bünteti meg Káint, hanem azt mondja, hogy „fuss, amerre akarsz". De Káin még itt is makacskodik, és azt mondja: „De hát én gyilkos lettem temiattad, engem most mindenki megölhet", és ekkor teszi rá Isten a bélyeget Káin homlokára, ami nem büntetés, hanem védelem: Káin az Istené, mindenki láthatja, nem szabad bántani. Egy ujjal sem szabad hozzányúlni Káinhoz, így végződik a történet. Tulajdonképpen ez ugyanaz a kérdés, mint a szabadság meg a determináció, az ember függetlensége vagy függősége Istentől.

Nagyon megragadta a figyelmemet, amit erről Feldmár András mondott, hogy „az ember nem tudja elviselni a bántást, vissza akar ütni, bosszút akar állni". És ezt pszichológiai problémaként vetette fel. Ez egy nagyon régi gondolat. Saul Bellow ezt úgy fogalmazza meg, hogy az összes élőlény közül az ember nem tudja elviselni, hogyha verik. Az állat elviseli, ha verik, az ember nem. Vissza kell ütnie. Elmesélnék erről egy történetet, mely ma az irodalomban auschwitzi legendaként szerepel. A történet a következőképpen szól:

 

Néhány ortodox vallású lengyel zsidó Auschwitzban elhatározta, hogy megpróbál vallásos életet élni. Volt egy vállalkozó szellemű rabbi, aki azt mondta, jó, óriási titoktartás mellett, teljes diszkrécióban próbálják meg a vallásos életet. Összegyűltek nagy titokban istentiszteletre, és kiderült, hogy nem tudnak imádkozni. De nem azért, mert nem tudják az ima szövegét, hanem azért, mert annyi keserűség, vád, kétségbeesés volt bennük - és elsősorban az Isten iránt, aki mindezt megengedte és lehetővé tette -, hogy ez lehetetlenné tette az imádkozást. Ekkor a rabbi azt mondta, hogyha ez a helyzet, akkor nem lehet mást tenni, mint vallásos bíróságot állítani föl, és a vádlottak padjára az Istent ültetni. És ezt meg is tették. Volt ügyész, bíró, ügyvéd, és Isten volt a vádlott - a deportálásokért, a gázkamrákért stb. Lezajlott a tárgyalás, és nem találtak mentséget az Isten számára, így a bírósági tárgyalás azzal végződött, hogy az Istent halálra ítélték. Amikor kimondták a halálos ítéletet Istenre, akkor a rabbi felnézett az égre, és azt mondta: „feljöttek a csillagok, eljött az ima ideje", és elmentek imádkozni. De ehhez ki kellett mondani a halálos ítéletet.

 

Az újkor hajnalán élt egy nagyszerű filozófus, Spinoza, aki az etikájának az elején rögtön kimondja, hogy Istennek nevezem azt, ami önmagának az oka - causa sui -, nincs külső oka, önmaga teremtője. Ha megnézzük az emberiség fejlődését az ókortól napjainkig abból a szempontból, hogy szabad akarat és önmagáért való felelősség, akkor először is válasszuk szét a kettőt. Először is nézzük az akarat szabadságát. Az ember akarata szabad. Mint pszichológus, én is azt gondolom, hogy akarati életem szabadon szárnyalhat, ugrálhat. Eljuthatok oda, hogy a nagymamát agyon kell ütni, mert egy ilyen undok vénasszony ne éljen a világon. Vagy oda, hogy a szomszéd papagájának ki kell tekernem a nyakát, igenis meg kell öljem azt a rohadt madarat, mert akárhányszor meglát, azt mondja, hogy: „mit csináltál, csúnya?!" Ezek ugye negatív akaratok éppen, és ha fel akarok szállni a Napig, mint Ikarus, szabadon akarhatom ezt, ki gátol benne? Tehát az akaratom az szabad. Ezért ezt az egész akarat-szabadság problémát álproblémának látom. De nem ugyanaz az akarat szabadsága, mint a cselekvés szabadsága. Itt a különbség. Hogy az akaratom szabad, de a cselekvésem nem. És ez már a papagájnál kiderül, hogy én hiába akarom a papagájt kitörölni az élők sorából, van-e nekem arra belső lehetőségem, hogy kitekerjem egy élőlény nyakát? Nincs! Van-e arra belső lehetőségem, hogy megöljek egy öregasszonyt? Nincs! Vagyis hiába akarok valamit szabadon, a cselekvésem nem szabad, nem engedi megvalósulni. A cselekvésnek vannak gátjai, korlátai, nem az akaratnak. Hiába akar Franciska elválni a férjétől huszonhat éve, meg tudja-e csinálni, hogy otthagyja? Ez a kérdés. Nem az, hogy akarja-e. Hát persze, hogy akarja, hiszen ronda, iszákos disznó, de meg tudja csinálni?

Azt a kérdést teszi fel Thomas Mann József és testvérei című regényében, hogy nem volt-e József gonosz, hogy meghagyta az apját húsz éven át abban a hitben, hogy ő halott? Miért nem értesíti valamilyen módon? Nem teszi meg. És erre azt mondja Thomas Mann, hogy óriási pszichológiai hibát követ el, aki összetéveszti a külsőleg megvalósíthatót a belsőleg lehetségessel. Mert külsőleg mindent lehet, mindent megcsinálhatok, de van-e rá belső lehetőségem? És ezt ne keverjük össze a külsővel, a külső megvalósíthatósággal. Az egész szabadság probléma ugyanis a belső lehetőségre vonatkozik. Hogy mire van egy embernek belső lehetősége.

Megaláztak és megvertek egy tinédzser gyereket a bőrfejűek, és ettől nagyon depressziós lett. Mondom neki, játsszunk! Mondjuk, van neked egy hatlövetű belga ismétlő fegyvered. Odajönnek a bőrfejűek, mit csinálsz? Előkapod, lelövöd őket? Azt mondja: „Nem, Péter bácsi". Kérdezem: „Miért nem?" Azt mondja: „Azért, mert én nem tudok egy méterről belelőni egy másik emberbe, én ezt nem tudom megtenni". A pisztoly tehát megadja neki a külső lehetőséget, de van-e belső lehetősége lőni vele?' Ha nincs rá belső lehetősége, akkor neki nincs más választása, áldozatnak kell lennie.

Na mármost, hogy ki mennyire szabad - persze a belső lehetőségekre gondolok, nem a külső megvalósításra -, itt nagyon nagy különbségek vannak valóban, és ebben megint csak igazat kell adjak Feldmár Andrásnak, aki ezt szintén említi. Itt van például a görög Odüsszeusz. Aki nem egy szabad ember, ő valóban egy marionettfigura, akit az istenek zsinórján lóg, és ami vele megtörténik az életben, a földi életben, az egy letükrözése annak, hogy mi történik az istenek birodalmában.

Tehát elfogadhatjuk az akkori emberiség reprezentáns figurájának, hogy volt ilyen korszaka az emberiségnek, mikor az emberiség az istenek marionettje volt. Ha most egy nagyot ugrunk, akkor találhatunk egy másik reprezentatív figurát is, akit úgy hívnak, hogy Hamlet. Hamlet ugyanúgy felkiált az egekbe, mint Odüsszeusz, és senki nem felel. Az egek üresek, nincs válasz. Hamlet végtelenül magányos marad a saját problémájával. Aztán van még egy, ha nagyon szorgosan kutatunk, ő Goethe Faustja, aki ugyancsak fölkiabál az egekbe, és ő abban a furcsa helyzetben van, hogy most megint felel valaki. Csakhogy, ki felel? Ez a kérdés. Az Isten felel, vagy az Ördög felel Faustnak? Hát persze, hogy az Ördög felel. Ami már előrevetítése az európai kultúra jövendőjének. Az, hogy ördögi válaszokat fog kapni egy idő után. De mindenesetre az is, hogy az ég kiürült, és az Olümposz üres.

Egyszer eltévedtem éjszaka Görögországban, és egy faluban kötöttem ki, ahol kivettem egy szobát, ott aludtam. Reggel fölébredtem, és egy furcsa hegy tövében találtam magam. Kérdeztem, hogy ez milyen hegy, és úgy néztek rám, mint egy hülyére. És mondták, hogy ez az Olümposz. Ez az Olümposz, és én itt aludtam a tövében. Aztán felmentem az Olümposzra, és becsületszavamra, nincs ott senki. Kétségbeestem, az Olümposz üres! Az istenek elmentek az Olümposzról. És ez az, amit minden nép folklórja ismer, és úgy hívják a folklórnak ezt a részét, hogy az istenek alkonya. Azaz, hogy az istenek elhúzódtak az ember és a Föld közeléből, elengedik az ember kezecskéjét, mint a jó szülő a járni tanuló gyerekét, és azt mondják, szíveskedsz most már transzcendentális támogatás nélkül élni, dönteni jó és rossz között! Tanulj meg járni morális értelemben is! És az istenek eltűntek. Az ember pedig magára maradt. Hogy ebbe belezüllik-e, vagy áthúzza magát ezen a szakadékon, ez a nagy kérdés. Ez mindmáig nem dőlt el.

Nekem még Indiában egy Síva pap azt mondta, hogy az első és második világháború a védikus hindu tanítás szerint nem volt benne az emberiség karmájában. E két világháború már karmikus kisiklás volt a kollektív emberi történetben. Azok a halálok, melyek tízmilliós nagyságrendben e korban bekövetkeztek, nem karmikus halálok voltak, olyan karmája senkinek sem volt, hogy gázkamra pusztítsa el. Ezek karmikus kisiklások, melyek azt mutatják, hogy nem biztos, hogy az emberiség kollektíven megússza ezt az „istenek alkonya" periódust - vagy ahogy a hinduk mondják, az isten nélküli sötétség, a „káli júga" periódusát. Ebben élünk pillanatnyilag. Tehát itt van az a kérdés, hogy mit csinál az ember, ha magára van utalva, ha nem kap spirituális segítséget sehonnan; a saját erejéből, saját morális erejéből hova tud eljutni?

Hogy eggyel tovább lépjek ebben a szabadság-végzet-sors ügyben, ebben igen eredeti álláspontot képviselnek az egzisztencialisták. Ugyanis az egzisztencialista filozófia azt mondja, hogy minden, az ember által készített tárgy - a motorcsónaktól a fecskendőig - úgy keletkezik, hogy

először van egy ideája, egy eszméje, azután lesz egy egzisztenciája, tehát egy tárgyi létezése, egy anyagi létezése. Ez úgy megy, hogy amikor már tizenhatodszor vérzik minden ujja az asztalosnak, mert nem bírja kihúzni a szöget a deszkából, akkor azt mondja, jó lenne egy szerszám, amivel ki lehet húzni a szöget. Tehát a harapófogó először eszmeileg jött létre, aztán megcsinálták a tárgyi valóságban. És minden, ami a világban körülöttünk a széktől a lámpáig jelen van, annak mind ez a története. Hogy először megszületik az eszme, az idea, és azután az egzisztencia, a tárgyi-anyagi létezés - kivéve az embert, így tanítja az egzisztencialista filozófia, mert az embernél ez fordítva van. Egy embert megszül a mamája, tárgyi létezése van, anyagi létezése van, de semmiféle idea vagy eszme egy újszülöttben nincs.

Tehát ebben az esetben fordítva van a dolog: először van az egzisztencia, létezés, és utána telítődik felnövése és neveltetése során eszmékkel, ideákkal. És hogy egy újszülöttből milyen ember lesz - egy szőrösszívű gonosz lény, vagy egy jó ember, vagy egy apostol, vagy ravasz ember vagy bármilyen más -, az attól függ, hogy milyen ideákkal szívja magát tele a felnövekedés évtizedeiben, milyen eszméket épít be magába. Vagyis az ideákat saját magának köszönheti. Saját magát tölti meg ideákkal, és ebben a vonatkozásban szabad. De ha egyszer megtöltötte magát különböző eszmékkel, ideákkal és ideológiákkal, akkor ezek már determinálják a cselekvéseit. Tehát a cselekvéseiben már megint nem szabad. Csak szellemi értelemben szabad. Csak akarati értelemben szabad, de cselekvési értelemben nem szabad. Ennek ellenére az egzisztencialista filozófia azt hirdeti, hogy a legfontosabb dolga az embernek a döntés és a választás. Tehát pontosan az ellenkezője annak, amit Feldmár várakozásnak nevezett: „amikor az ember vár". Dönteni kell, választani kell. Miért? Sartre azt mondja, hogy az ember, aki nem dönt, aki nem vállalja a döntések és a választások felelősségét, az kiengedi a kezéből a sorsának az irányítását. Sodródó lesz, rábízza a rajta kívüli erőkre, hogy hogyan formálják a sorsát. Tehát az embernek dönteni kell, választani kell. És ha valaki dönt és választ, akkor mi van? Erre azt mondja Sartre, hogy akkor is kiengedte a kezéből a saját sorsának irányítását, mert olyan bonyolult determinációs rendszerek befolyásolják az ember életét, hogy nem tudja kiszámítani a döntéseinek a következményeit. Hiába döntöm el, hogy elveszem feleségül a Jolánt, mert ennél nagyobb szerelem még a világon nem volt, és ásó, kapa, de három év múlva a válóperes tárgyaláson már rá sem tudok nézni. Hát mit érnek az én döntéseim a saját jövőm befolyásolásának a szempontjából? Mit érnek? Mit ér az akarat szabadsága, hát ki tudom én számítani, hogy a különböző akarati aktusaim és cselekvéseim hova vezetnek engem az életben?

Ennek a dolognak a magyarázására írt Sartre egy novellát, ami arról szól, hogy egy francia partizánt elfognak a németek. Ezek kínzással ki akarják verni belőle a partizán vezér rejtőzködési helyét. Ez a partizán önmagába néz, és azt mondja, hogy:

 

...nem tudom elviselni a kínzásokat, ismerem magamat, ha elkezdenek kínozni, köpni fogok. El fogom árulni a partizánvezért, áruló leszek. Tehát nem szabad eljutnom oda, hogy megkínozzanak. A halált viszont el tudom viselni, azt hogy lelőnek, volt-nincs, ezt el tudom viselni, tehát nekem látványosan be kell csapnom a Gestapót, az SS-t, olyan dühbe hozni őket, hogy lelőjenek dühükben. Mert a halált vállalni tudom, de a kínzásokat nem.

 

Az történik, hogy hősünk ismer egy elhagyott, kiszáradt kutat a pusztában - és azt hazudja a vallatóinak, hogy ott rejtőzik a partizánvezér. Igen ám, de a partizánvezér nem bízik ebben a partizánban, vagyis az állóképességében, és az eredeti búvóhelyét elhagyja - és elrejtőzik a kiszáradt kútban. A partizán halálos nyugalommal benyögi a kiszáradt kutat, a Gestapo kimegy, ott a partizánvezér a kútban, nyomban agyonlövik, és őt jutalmul elengedik. Azt mondja erre Sartre, hogy ez az ember felvállalta a döntést, és árulás helyett a halált választotta. De nem tudta kiszámítani döntésének a következményeit. Vagyis a partizánvezért éppúgy elfogják, mintha ő elárulta volna. Mi a különbség? Ha ez az ember elárulja a partizánvezér búvóhelyét, akkor öngyilkos lesz, ha kiszabadul, mert árulóként nem tud élni. De ő a halált választotta, és mégis, a partizánvezért ugyanúgy elfogták. De most már tud élni. Mert a halált választotta, mert döntött, és ez a döntés életben tartja őt morálisan. Ezért kell dönteni és választani, mert ez tartja egyedül egyben az embert pszichésen - a választások és a döntések -, különben úgy szétesik, hogy összeszedhetetlen. A dolgot mélyítendő, azt mondanám, hogy az ember azért is ilyen tétova, hogy mi az igazság, mert ez egy évezredes vita. A vitát egy görög filozófus, Szókratész kezdte el, aki azt tanította tanítványainak, hogy az erény, a jó, a jócselekedet tanítható.

Az embereket meg kell tanítani arra, hogy mi a jó. Szókratésznek ez a nézete máig is él. Rengeteg ilyen pedagógia körül nyüzsgő ember azt mondja: „nem tanítanak elég erkölcsöt az iskolában, mert ha tanítanának, nem lenne ennyi strici, meg bűnözés..."Tehát, hogy ezt tanítani kell. Szókratész hisz benne, hogy az erkölcs tanítható. Arisztotelész ennél kicsit már meginog, és bevezet egy új kifejezést a görög filozófiába, azt a szót, hogy: akrasztikus cselekvés. Megmagyarázni nem tudja, de azt mondja, hogy a mesternek igaza van, az erény tanítható, mégis vannak emberek, akik a rosszat cselekszik. Ez irracionális, mondja Arisztotelész. Mi oka lehet egy embernek, hogy ne a jót cselekedje? Lehet, hogy nem ismeri a jót. Tanítsuk meg rá, és akkor nem lesz oka, hogy ne a jót cselekedje, kivéve, hogy néha látunk ilyen akrasztikus cselekvéseket, ahol az ember egészen jól tudja, mi lenne a jó, mégis a rosszat cselekszi.

Harmadik vitapartnerként beáll Szent Ágoston, és azt mondja, mindez nem így van. Én ismerem a jót, tudom a jót, és mégis a rosszat cselekszem. Mert ilyen az emberi lélek. Mert ez nem egy tudás vagy ismeret kérdése, tehát a tolvaj nem azért lop, mert nem ismeri a jót, és nem tudja, hogy nem szabad lopni - nagyon is jól tudja -, hanem mert lopni akar. Ezt először Szent Ágoston mondta ki, de neki van egy nagy segítsége, nevezetesen maga az Ördög. És azt mondja, hogy tudom a jót, de a rosszat cselekszem, ez a sátáni megkísértés eredménye. A Sátán visz el engem ebbe az irányba, hogy a jó ismeretében is rosszat cselekedjem. Itt tart a vita, az évezredes vita, amikor színre lép a már említett Spinoza, az újkori filozófus, aki abszolút determinista. Aki azt tanítja, hogy az ember ugyanúgy a természet törvényei alá tartozik, mint egy kaktusz vagy mint egy sündisznó. És ahogy egy kaktusz és sündisznó egy determinált lény, akit törvények determinálnak arra - a természeti törvények -, hogy úgy viselkedjen, ahogy viselkedik, ugyanúgy az ember sem független a törvényektől, az ember egy ugyanilyen determinált lény. De mégis van szabadságtudata. És erre írja Spinoza, hogy a szabadság egy illúzió, egy hamis tudat. A szabadságnak az illúziója abból keletkezik, hogy olyan bonyolult egy ember életét meghatározó determinált rendszer, amit nem lehet áttekinteni. Azaz nem ismeri az őt determináló erőket, és ez a hiány hozza létre a szabadság illúzióját, hogy én szabadon cselekszem stb.

És innen már csak egy lépés, mikor Sigmund Freud még tovább fűzi ezt az évezredes vitát, az emberi szabadság determináltságáról, és azt mondja, Spinozának teljesen igaza van. Az ember egy determinált lény, és ő meg is mondja, miért van ez a szabadságillúzió. Valóban azért, amit Spinoza mond, mert nem ismeri az őt determínáló erőket, csak ehhez hozzáteszi még Freud, hogy azért nem ismeri, mert azok nagy része nem tudatos, hanem tudattalan. És a tudattalan determinációk, azok hatnak, és befolyásolják az ember viselkedését, de mert nem tud róluk, az az illúziója, hogy ő szabad, és szabadon cselekszik.

Ez egy nagyon nehéz probléma valóban, hiszen vannak olyan tudományok, melyek kénytelenek a szabadságot feltételezni. Ilyen például a büntetőjog. Ha ugyanis azt mondom, hogy az ember egy totálisan determinált lény, tehát a zsebtolvaj és a rablógyilkos is, akkor mi történik a bűnösség és a felelősség fogalmával? Hát hogy lehet őt bűnössé nyilvánítani? Hogy lehet a bűnösség fogalmát ráhúzni? Úgyhogy a jog - minden pszichológiai érvelés ellenére - kénytelen egy lépést visszalépni, és körülbelül azt az álláspontot képviselni, hogy az ember szabadsága kiterjedt a cselekvés és nem cselekvés körére. De csak ennyi. Tehát nem az elhatározáson és a szabad akaraton múlik, hogy én rablógyilkos leszek vagy apostol - ekkora szabadságom nincs még a jog szerint sem -, de a cselekvés és a nem-cselekvés szabadságom megvan, azaz van szabadságom arra, hogy eldöntsem: lopok, vagy nem lopok. Cselekszem, vagy nem cselekszem. Ütök, vagy nem ütök, szúrok, vagy nem szúrok. Tehát a cselekvés-nem-cselekvésre korlátozza ezt a nagyon labilis szabadságfogalmat.

A dolog lényegét még szeretném másképp megfogni - a gének, a csillagok, egyéb determinációs lehetőségek és az emberi szabadság összefüggésének az oldaláról. Nehéz ügy. Nincs az a jós, asztrológus, tenyérjós, akihez bárki betenné a lábát, ha tudná, hogy amit a jós mond, az mind beteljesedik. A jóslás lélektana, hogy az emberek mégis elmennek asztrológushoz, jósnőhöz stb., az abból ered, hogy nem hiszik el teljesen, amit mond. Csak egy lehetőség, ami kicsit könnyíti és szépíti az életet. Nem hiszi el száz százalékosan, de lehet. Vagyis a jóslás ereje abban van, hogy senki nem hiszi el teljesen, csak egy kicsit. Ez a „kicsit", ez segít élni. Nem igaz, hogy az emberek a jövőjüket tudni akarják. Nem igaz, hogy tudni akarják, milyen betegségeik lesznek, hogy mibe fognak meghalni stb. Az ember valamit akar tudni a jövőjéről, annak is lehetőleg a szebbik részéről, de mindig ott van egy „ha". Ez a dolog egyik része. A másik része a következő.

Volt egy érdekes pszichológus, Harris, aki foglalkozott ezekkel a dolgokkal, és vele történt a következő eset: New Yorkban rendelt, nagyon hideg tél volt, és jött egy nőbeteg bundában. Nagyon tanácstalanul megállt a rendelőben, hogy hova tegye a bundáját. Mondta Harris, hogy dobja a díványra.

Jött a nő legközelebb, és mondta, hogy igazat mondott, az anyja is megmondta, hogy felsőruházatot kárpitozott bútorra soha nem teszünk, csak fémfogasra vagy fafogasra.

- Él a nagymama?

- Él.

Elmegy a nő, megkérdezi.

Azt mondja Harris, hogy ez minden családban így van. Hogy vannak a család múltjában történések, események, amelyek ritualizálódnak az évek folyamán, valaha volt valami értelmük, ma már semmi értelmük sincsen, de lett belőlük egy értelmetlen rítus. Harmatos ifjúságomban egyszer nagyon megdöbbentem: udvaroltam egy lánynak, és egyszer azt mondtam neki, összeütök egy rántottát, te vágj addig kenyeret. Azt mondta, hogy az a férfi dolga. Mi van? Ő így szokta meg otthon, hogy ez a férfi dolga - mondta teljes meggyőződéssel.

Szóval Harris azt vette észre, hogy az emberi viselkedésekben olyan mechanizmusok vannak, amit mechanikusan utánoznak, újra meg újra meg újra megismételnek az emberek életükben. Elkezdte ezt a problémát pszichológiailag vizsgálni. Hol vannak azok a kritikus életszakaszok, ahol nyitott az ember lelke arra, hogy beépüljenek ilyen mechanikus viselkedési sémák, amiket aztán egy életen át ismételget.

Az első ilyen kor a bölcsődés kor, a kisgyermekkor. Ebben az életkorban berögzülhet a gyerekbe sokféle séma. Ha lelkileg rendben van, akkor kiegyensúlyozott, de ha valami megbontja a lelki nyugalmát, akkor a földhöz veri magát, üvölt, mint a sakál, tombol, szétrúgja maga körül a világot, tehát szélsőségesen agresszív lesz, vagy pedig szorongó lesz, mint egy sarokba szorított, nyüszítő kis állat.

Mert a szélsőséges szorongást és szélsőséges agresszivitást a gyerek kiskorában gyakorolja be, és mechanikusan ismételgetheti haláláig. Én ismerek egy olyan - egyébként normális - pasast, aki otthon, ha valami nem úgy történik, ahogy ő azt elképzeli, olyan üvöltésbe csap, hogy az ember nem érti. Ne nagy dolgokra tessék gondolni. „Egész nap dolgozom, és annyit nem kaphatok meg, hogy az újságot a rádióra készítsd nekem, Matild?" - őrjöng. Tehát valami megbillent, és ő rögtön elmegy a szélsőséges agresszivitás irányába. Vagy szélsőségesen szorong, és némán bünteti magát, mint egy hároméves dacos kisgyerek. És ezt végigviheti az egész életén. Ezek a mechanizmusok bizony nem hagyják szabadon az embert, hanem kényszerként jelentkeznek a viselkedésében.

A második ilyen életkor, amikor hajlamos az ember ilyen mechanizmusokat beépíteni a viselkedésébe, a kisiskolás kor. Harris azt mondja, hogy többféle típusú gyerek van. Van a nyílt, érdeklődő gyerek. Ez a gyerek stabil, aki bízik a környezetében. Szívesen vesz fel információkat a világból, szeret tanulni, minden érdekli. Van benne egy biztonság az ő és a világ kapcsolatát illetően. Erre szoktam idézni annak a Nobel-díjas fizikusnak a szavait, aki azt mondta a Nobel-díj bizottság előtt, hogy:

 

Hölgyeim és Uraim, azért állok én itt most Önök előtt, mert egész életemben úgy éltem, mint egy iskolakerülő nyolcéves gyerek egy tavaszi délelőttön. Lógtam, ide mentem, oda mentem, minden érdekelt, ami a szemem elé került, és mindennel játszani kezdtem. Most már huszonnyolc éve atomokkal játszom, és nagyon boldog ember vagyok.

 

És igazat mondott! Látjuk a tudósnak, a kreatív embernek ezt az infantilis nyitottságát a világ felé.

Ebben a korban, ebben a kisiskolás korban kialakul egy második típus, ezt úgy hívják, a lavírozó gyerek. A lavírozó gyerek is elég stabil ahhoz, hogy fölvállalja önmaga igényeit, hogy mit szeretne a világban. Tehát nem a várakozás álláspontján van, hanem önmaga igényei érdekében megtanul nagyon ügyesen lavírozni a különböző elvárások és a felnőttek között. És a végén eléri, hogy az ő igényei szerint alakuljanak a dolgok, de egy ilyen lavírozó technikával.

A harmadik típusú gyerek a Benjaminka. Benjaminkának nevezik azt a típust az amerikai irodalomban, akinek az a legfontosabb szempontja, hogy megfeleljen minden elvárásnak, amit vele szemben a felnőttek - apa, anya, nagymama, nagynéni, idősebb testvér, tanító néni, később főnök - támasztanak. Az elvárásoknak való megfelelés a legfontosabb motívum, a legnagyobb tragédia pedig, hogyha megharagszanak rá, ha nem tud megfelelni az elvárásoknak. Gyerekkorában ő az, aki cirkuszt csinál. Nem megy be az iskolába, mert a memoriterből még nem tanult meg másfél sort. És annyira hajtja ez a megfelelni akarás mindenkinek, hogy lassan már nem tudja, hogy mi az ő saját igénye. Elvész a megfelelések kiszolgálásában, elveszti saját magát és saját igényeit.

A negyedik típusú gyereket az egyszerűség kedvéért úgy nevezi, hogy a kis fasiszta. A kis fasiszta arról nevezetes, hogy a destrukció okoz neki örömet. A szemben állás, a nemet mondás és a pusztítás. Ő az a gyerek, akit kivisznek a Balaton partjára, gondosan végigsétál a strandolókon, és belelép a többi gyerek homokvárába. És boldog, hogy tönkretehet bármit. Felnőtt korában ő az, aki mindig furkálódik, rivalizál, igyekszik a másik munkáját, találmányát, ötletét tönkretenni, bebizonyítani róla, hogy marhaság. És ezeket az attitűdöket megint csak kisiskolás korban gyakorolják be, és vihetik magukkal életfogytig.

Harris talált egy harmadik korszakot is, a serdülőkor végén, a felnőtté válás küszöbén. Itt még két viselkedési formát lehet begyakorolni. Az egyiket úgy hívja, hogy karitatív, segítő, gondoskodó attitűd, a másikat pedig, hogy moralizáló attitűd. A kétfajta attitűd abban különbözik egymástól, hogy ha a moralizáló szembe kerül egy problémával, akkor rögtön erkölcsi tanító lesz belőle, míg a gondoskodó rögtön valami segítséget keres.

Amikor egy gyerek hazamegy az iskolából, és elmondja, hogy rosszul áll matekból, és lehet, hogy meg fog bukni, akkor a moralizáló anya reakciója az, hogy „tudtam, hogy ez lesz a vége, hányszor mondtam, hogy tanulj rendesen és tessék, most itt van..." A gondoskodó szülő azt mondja, hogy: „ez nagyon-nagyon nagy baj, de talán van megoldás, mondjuk fogadunk egy korrepetitort, és talán még ki tudod javítani". Ezt a két attitűdöt be lehet gyakorolni. Az ember vagy moralizálva reagál dolgokra, vagy ezzel a gondoskodó attitűddel. Ezek mechanizmusok. Ezeket gondolkodás nélkül különböző szituációk váltják ki az emberből, és egyben determinálják a viselkedését.

Harris azt mondja, hogy az a felnőtt ember, aki ezeket a mechanikus folyamatokat számba veszi vagy észreveszi, az felteszi a kérdést, van-e értelmük ezeknek a reakcióknak, vagy ki kell iktatnunk őket.

 

És ezt egyénileg vagy pszichoterápiás segítséggel véghez viheti.

Akinek egy ilyen belső revízió nem tarkítja az életét, az szerinte nem felnőtt, hanem infantilis, akit a mechanikus reakciói rángatnak ide-oda.

Harris szerint a férfi-nő kapcsolatok, így a házasságok nagy része is emiatt megy tönkre, hogy az emberek nem kommunikálnak azonos szinten. Mondok erre egy példát. Hazamegy a férj, és azt mondja a feleségének: „Ildikó, nagyon rossz napom volt, annyi méreg ért, de a legnagyobb, képzeld, elhagytam az autó kulcsait, a kocsi most is ott áll a parkolóban, nem tudtam vele hazajönni." A moralizáló feleség azt mondja erre: „Mert olyan rendetlen vagy, hogy az rettenetes, itthon is mindent szanaszét hagysz, nem csoda, hogy elhagytad a kocsi kulcsait is." Míg a gondoskodó feleség pedig azt mondja: „Szegény drágám, van pótkulcsod, majd másoltatunk másikat, megoldjuk, nyugodj meg."

Egy ilyen párnál, ahol a férj így beszél, a moralizáló feleség pedig úgy, mikor lesz azonos szintű a kommunikáció? Soha! Ezek a beszélgetések csak monológok lesznek. Ezekből a beszélgetésekből párbeszédek, vagyis valódi kommunikáció soha nem fog kialakulni. Harris azt mondja, lehet, hogy itt kellene elkezdeni a pszichoterápiákat, vagyis megtanítani az embereket azonos szinten kommunikálni. Mert így van remény arra, hogy párbeszédek alakuljanak ki - ez gyerekre és szülőre egyaránt vonatkozik -, és nem monológok. Mesélnék egy másik példát, amikor az emberek nem azonos szinten kommunikálnak egymással.

Van egy barátom, jó nevű tudósember, aki meghívott vacsorára. „Mi legyen a vacsora?" Mondtam: rakott krumpli. Hazafelé fölmentem hozzá a laborjába, ahol elbeszélgettünk komoly, férfias, tudományos dolgokról. Hazafelé már arról is beszélgettünk, hogy milyen éhesek vagyunk, és milyen jó, hogy rakott krumpli lesz.

Megérkeztünk. Az előszobában - nem is értettem, hogy min - összeveszett a feleségével, de olyan gyorsan, hogy már csak azt észleltem döbbenten, hogy ordítoznak egymással. Aztán elszégyellték magukat előttem. Ezután bementünk vacsorázni, tálalták a rakott krumplit, és az én haverom összeszorított szájjal mondta: „Köszönöm, nem kérek". A feleség még próbálta kérlelni, hogy legalább kóstolja meg. „Nem lehet megérteni, hogy nem vagyok éhes?" Aztán mindenki evett, de a férj nem, sőt, ettől olyan pipa lett, hogy mindenki eszik, csak ő nem, hogy aztán már nem is lehetett szólni hozzá. Én elnéztem ezt a pasast, aki nekem jó barátom, minden komoly dologról - mondjuk a tudományos kutatás nehézségeiről - el lehet vele beszélgetni felnőtt ember módjára. De ahogy hazaért, lesüllyedt egy hároméves, dacos gyerek szintjére, aki azzal bünteti a feleségét, hogy ő nem eszik.

Tehát nem egyenletes szinten kommunikálnak az emberek, meg kell tehát keresni azt a területet a pszichoterápiás szempontból, ahol ki lehet alakítani egy egyenletes szintű kommunikációt. Sokszor van az, hogy a férfiak - persze a nők is - a házasságban infantilizálódnak, kommunikációs szintjük megy lefelé, és elkisfiúsodnak. Ami nem baj, ha a feleség veszi a lapot, és ebből kialakulhat, az egy közös játék. Például a pasas - mondjuk egyetemi tanár - lefekvéskor azt mondja a feleségének: „takard be a medvét!" Ha a feleség erre azt mondja: „mit hülyéskedsz?", az nem jön össze, de ha azt mondja: „mindjárt hozom, macikám, a takaródat", akkor ebből kialakul egy infantilis játék, és ők ettől még komolyan is el tudnak beszélgetni bármiről. Végső soron játszanak egy jót. Arról van szó, hogy ráhangolódnak-e egymásra kommunikatív szinten, vagy nem. De ha nem hangolódnak egymásra, akkor az a kapcsolatot előbb vagy utóbb meg fogja ölni, formálissá teszi, és megszűnik a közös élményvilág. Vagyis én azt gondolom, hogy szabad

akarat van, szabad cselekvés nincs. A szabad cselekvés korlátozott a realitások és a belső lehetőségek által, de pszichoterápiában megnövelhető az ember belső szabadsága, és bár akkor sem lesz korlátlan, ám jelentősen megnövekedhet. Mert van egy csomó belső mumus, hogy jaj, mi lesz, ha ezt mondom vagy azt teszem. Általában semmi nem lesz, éppen ezért, ha ezektől megszabadul az ember, jelentős mértékben jobban érezheti magát a világban, és őszintébben élhet.

Nagyon nehéz a változás, legnehezebb azonban az embernek az önmaga megváltoztatása. Jung terminológiájával kifejezve magam, azt kell mondjam, hogy az emberi pszichikum a személyiségnek és a karakternek egy mélyebb lényegéből áll: nevezzük selfnek. És e köré épül egy persona, egy személyiség, amely körül veszi az énjének a legbelső magját, és ez egy szűrőként kezd el működni. Minden hatás, ami a külvilágból jön, átmegy ezen a personán - amiben sok ítélet, előítélet,

mechanikus dolog stb. van -, és eljut a belső maghoz. És minden, amit az ember akar, csinál, az is átmegy ezen a personán - és így jut el a külvilághoz. Ennek következtében a personán lehet változtatni, a belső magon nem. A legmélyebb lényegen, a karaktervonásokon, a személyiségen, a belső kemény magon nem lehet változtatni. Mondhatni, az alap nem változik. Minden pszichoterápia a personával dolgozik, a belső magra épült, a környezeti hatásra kialakult personát próbálja megváltoztatni, és ez nagyon sok esetben sikerrel is jár. Azért az is kérdés, hogy az ember jóban van-e önmagával, a belső énjével, vagy sem? Szereti-e önmagát ebben a mélységben, az „én" igazi valóságát szereti-e, vagy sem? Ezt sokkal szuggesztívebben fogalmazza meg Arthur Miller. A bűnbeesés után című darabjában a főszereplő nő, egy reggel, mikor felébred, így szól a szeretőjéhez:

Te, én olyan retteneteset álmodtam az éjjel. Képzeld, álmomban szültem egy hülyegyereket. És tudtam, hogy ez rettenetes, hogy ezt nem lehet kibírni, hogy ebbe bele kell dögleni. Kibírhatatlan, hogy nekem egy ilyen hülyegyerekem legyen. És akkor arra gondoltam, hogy ha meg tudnám csókolni, akkor talán minden könnyebb lenne, talán meg tudnám szeretni. És akkor fölé hajoltam ennek a hülyén vigyorgó, nyálas arcnak, a gyerekemnek, és megcsókoltam. És ekkor minden teher lement rólam. És tudod, azt hiszem, így vagyunk a saját életünkkel is.

 

Igen. Néha kicsit formátlanra alakítjuk magunkat és az életünket, nem olyanra, mint amilyenre szeretnénk, ami megfelelne az ideáljainknak, de mégsem tehetünk mást - mivel ez az egyetlen életünk -, minthogy szeretni kell. Szeretni kell önmagunkat. A világgal akkor lehet különbékét kötni - mondjuk egy pszichoterápiában -, ha az ember kibékül önmagával, és fölvállalja, hogy ő ilyen. Amíg az ember nem békél meg önmagával, addig azt sem fogja elhinni, hogy más ember szereti, szeretheti őt, mert ő sem szereti önmagát.