Gyors, mint a gondolat - 1
„Ha megfigyeled azt, ami mindent magába foglal, akkor megérted, hogy azt, ami testetlen, semmi sem korlátozza. Nála semmi sem gyorsabb vagy erősebb. Minden dolog közül egyedül ez korlátlan, ez a leggyorsabb és a legerősebb. Figyeld meg önmagad! Parancsold meg lelkednek, hogy utazzon el Indiába, és íme, még ki sem mondtad, már meg is érkezett. Parancsold meg, hogy keljen át az óceánon, és már ott is van; nem úgy, mint amikor valaki egyik helyről egy másikra utazik, hanem egy szempillantás alatt. Parancsold meg neki, hogy szálljon fel az égbe, és még szárnyakra sem lesz szüksége. Semmi sem fogja akadályozni útjában, sem a nap tüze, sem az éter, sem a szél, sem a csillagok teste. Mindezen átvágva eljutsz majd a legkülső testig. És ha a kozmosz végső határán is túl akarsz jutni, és látni akarod mindazt, ami azon kívül van (ha van egyáltalán valami a kozmoszon kívül), képes vagy arra is.”
Hermész Triszmegisztosz: Corpus Hermeticum, XI.
(Hamvas Endre fordítása)
Tripler professzor óvatosan lépett ki a Robert Lee More Buildingből, a Texasi Egyetem Asztrofizika Tanszékének székhelyéről. A campus fasorait fürkészte, meg-megállva a diákok sorfalai és csoportjai között, majd megindult gyors léptekkel, folyton a háta mögé kémlelve.
Azonban nem vette észre, hogy egy éjfekete hajú, tömött, göndör szakállú, elszánt tekintetű fiatalember lépett ki mögötte, és szorosan a nyomában haladt. Valahányszor a professzor hátranézett az egyik irányba, a másik oldalra mozdult tekintete elől.
Egy kereszteződéshez érve a fiatalember véget vetett ennek a furcsa pantomimnak. Felgyorsította a lépteit, és megérintette Tripler vállát.
- Jó napot, professzor! - kiáltotta teli tüdőből.
Tripler ijedtében olyan hirtelen ugrott fel, hogy majdnem elveszítette az egyensúlyát.
- Ó, maga az! - morogta fintorogva. - Már épp kezdtem félni, hogy ma reggel nélkülöznöm kell a társaságát.
A fiatalemberből kirobbant a nevetés.
- Jól tudja, hogy addig nem fogom békén hagyni, amíg bele nem egyezik, hogy meghallgat. Ez gyakran visszatérő szituáció filmekben és könyvekben.
- Rossz filmekben és rossz könyvekben - válaszolta Tripler savanyúan. - Rajta, fiatalember, fejezze be ezt a bohózatot! Már megmondtam, nincs időm magára.
- Az tegnap, tegnapelőtt és az előző héten volt. Ma új nap van.
- Ez mára is érvényes. Nem érdekelnek a történetei.
A fiatal makacs kifejezést öltött magára.
- Akkor továbbra is eljövök az óráira, beveszem magam a kedvenc éttermeibe és bárjaiba, és végül az utcájában is ott talál.
- Azt akarja, hogy hívjam a rendőrséget?
- Két évvel ezelőtt már megtette, és látja az eredményt. Ez nem olyan figyelmeztetés, ami megállíthat.
Tripler nagy levegőt vett.
- Értem. Most azt várja, hogy kimondjam azt a végzetes mondatot, hogy „Ha meghallgatom, abbahagyja a zaklatásomat?”
- Pontosan.
- És mi a válasza?
- Talán.
- Maga nyert. Kövessen!
Tripler morcosan, de mégis kicsit derűsen tért vissza a More Buildinghez vezető útra. Amíg felfelé mentek a lifttel, nem szólt egy szót sem. Csak miután megérkeztek az irodájába, helyet foglalt egy papírlapokkal telezsúfolt íróasztal előtt, és hosszú pillantással végigmérte a fiatalembert, akkor döntött úgy, hogy megszólítja.
- Üljön le, … úr! Nem emlékszem a nevére - hazudta
szégyentelenül.
- Frullifer. Marcus Frullifer.
- Nézze, Frullifer úr, talán jobb lenne, ha tanszékünk vezetőjétől, Wheeler professzortól kérne meghallgatást.
- Nem, köszönöm. Maga az időszakértő. Maga az, akivel beszélni szeretnék.
Tripler hüvelyk- és mutatóujjával végigsimította vörös bajszát.
- Hiszen amikor először járt nálam, két évvel ezelőtt, elég világosan beszéltem. A kutatásait őrültségnek tartom, a tudományos világ számára teljességgel érdektelennek. Valami parapszichológiával, misztikus dolgokkal foglalkozó embert kellene felkeresnie. Mi itt fizikával foglalkozunk.
Frullifer nem hagyta magát elkedvetleníteni. Előrehajolt a kis fotelben.
- Két évvel ezelőtt még csak az első lépéseket tettem meg. Mostanra tudtam csak befejezni az elméletemet, amely olyan jól felépített és koherens lett, hogy nem félek semmilyen kritikától. Mindezt természetesen Dobbsnak köszönhetem.
- Dobbs? És ő kicsoda?
- Adrian Dobbs, cambridge-i filozófus és matematikus. - Frullifer pödörgette az arca felét beborító sűrű szakállát. - Kevesen ismerik, de ő
volt az, aki 1965-ben először kimondta a pszitronok elméletét. Nagyon tökéletlen formában ugyan, de…
- Pszitronok elmélete? - szakította félbe Tripler. - Sosem hallottam róla. Hallgasson rám, Frullifer úr, maga tényleg csak az idejét vesztegeti!
- Egyezzünk meg, professzor! - az ifjú hangja olyan agresszíven csengett, hogy Tripler kicsit megijedt tőle. - Maga hagyja, hogy megszakítás nélkül végigmondjam, amit szeretnék, én pedig cserébe igyekszem a lehető legrövidebben megtenni ezt. Ó, kérdéseket persze feltehet nekem…
- Nagyon kedves.
- Igazán semmiség. Akkor elfogadja?
Tripler egy pillantást vetett a faliórára. Nagyot sóhajtott.
- Rendben, elfogadom. De tényleg siessen!
Frullifer felállt, és a tábla felé indult.
- Hova megy?- kérdezte Tripler.
- A fizikusok a tábla előtt beszélnek.
- Igen, a fizikusok. De magának előbb meg kell győznie arról, hogy az. Üljön vissza, és adja elő a gondolatait szóban! Aztán majd meglátjuk.
Frullifer szomorú arccal süppedt vissza a fotelbe. A széles ablak üvegén keresztül nézte a fák koronáit, és csendben volt egy ideig, mintha most gyűjtené össze a gondolatait. Azután elkezdte: - Ahogy bizonyára emlékszik, minden Heisenberg határozatlansági elvével kezdődött. Ez a dolog a fotonokkal, amelyek hol testekként, hol hullámokként viselkednek, legalábbis a megfigyelő szerint, engem egyáltalán nem győzött meg.
- Senkit nem győz meg, de így van - tárta szét karjait Tripler.
- Hagyja, hogy folytassam! A kezdeti megérzésem az volt, hogy léteznie kell az emberi gondolat interferenciájának. Egyfajta erőtérnek, amelyet az agy bocsát ki, és interferál a fotonok mozgásával, ezzel megváltoztatva természetüket. Ha emlékszik az első
beszélgetésünkre…
- Nagyon jól emlékszem rá. Amikor ilyeneket mondott nekem, akkor kidobattam magát.
Frullifer hangja alázatosra váltott.
- És elismerem, jól tette. Az elméletem valóban abszurd volt. De a megérzés, amely az alapját képezte, nem. Akkor még nem olvastam Dobbst…
- Végül is ki ez a Dobbs? - szólt közbe türelmetlenül Tripler.
- Már mondtam. Egy angol matematikus. Dobbs, a kvantummechanikától lenyűgözve, feltételezte a pszitronok létezését.
Töviről hegyire mindent leír róluk Time and ESP című cikkében, amely 1965-ben jelent meg a Proceedings of the Society for Psychical Research 54. számában, Londonban. A neutrínókhoz hasonló részecskék, az emberi agy aktivitása bocsátja ki őket, és az egyik agy vetíti ki a másikba. Hétköznapi megfogalmazás szerint mondhatjuk úgy is, hogy a pszichikus mező energiasugarai a pszitronok, amelyek részecskék módjára viselkednek. Zseniális ötlet, majd belátja.
Tripler megrázta a fejét.
- Látott valaha Dobbs egy ilyen… pszitront?
- És maga látott már kvarkot? Vagy ízt? - Frullifer az asztal szegélyében megkapaszkodva előredőlt a székben. - Beszéljünk komolyan! Bizonyos jelenségeket nem lehet közvetlen megfigyeléssel feltárni, hanem csak következményeik tanulmányozásával. Amikor Dobbst olvastam, azonnal tudtam, hogy megtalálta a megoldást. A pszitronok azok, amik interferálnak a fotonokkal, ezzel változtatva meg azok természetét, amikor megfigyelik őket. Nem pedig a mező, amelynél elakadtam egészen addig a pillanatig.
Tripler bajsza alatt hatalmas mosoly rajzolódott ki.
- Attól tartok, rossz tanszéket választott a kalandozásaihoz, fiatalember. Épp intézetünk igazgatója, John Wheeler mutatta ki, hogy a fotonok természete már akkor megváltozik, amikor egy kvazár kibocsátja őket, tehát milliónyi fényévvel azelőtt, hogy születne valaki, aki megfigyelhetné. Miközben átmennek egy gravitációs lencsén, olyan, mintha már eleve tudnák, hogy egy nap valaki majd megfigyeli őket.
- Pontosan - Frullifer elégedett kifejezést öltött magára, mint aki meglátja, hogy felszolgálják azt a falatot, amelyre már régóta várt. - És Wheeler professzor azt állítja, hogy a fotonoknak nincs meghatározható természetük, amíg valaki meg nem figyeli őket. De Dobbs pszitron-elmélete lehetővé teszi, hogy megkerüljük ezt az ellentmondásos következtetést. Persze nem abban a formában, ahogy eredetileg megalkotta. Azonban én dolgoztam rajta, és most már…
Tripler unottan felemelte az egyik kezét.
- Még mielőtt folytatná, előbb inkább a saját elméletét részletezze!
Különben az utalásai süket fülekre találnak.
Frullifer komolyan bólintott.
- Rendben. Dobbsnak igaza volt, efelől nincs kétség. Az emberi agy részecskéket bocsát ki, és ezek a részecskék azok, amik interferálnak a kvantummérésekkel. De hogyha léteznek a pszitronok - márpedig én épp azon vagyok, hogy ezt bizonyítsam –, hogyan keletkeznek?
Mindenekelőtt muszáj, hogy nagyon kis tömegük legyen, hasonló ahhoz, amilyen feltehetőleg a neutrínóknak. Ellenkező esetben az anyaggal való interakciójuk erős lenne, és felfigyelnénk rá a hétköznapi életben. Ezenkívül sokkal nagyobb a sebességük, mint a fénynek.
Triplerből kitört a nevetés.
- Hihetetlen, hogy maga tanult fizikát. Semmi sem gyorsabb a fénysebességnél.
- Maga az, aki téved - válaszolta mérgesen Frullifer. - Hallott már a bradyonokról és a tachyonokról? A világon mindenfelé vannak olyan laboratóriumok, ahol naponta megfigyelnek fénysebességnél gyorsabb részecskéket. Arról nem is beszélve, ami a kvazárok belsejében történik.
Tripler ingerültnek tűnt a fiatal sértő hangnemétől.
- Azok a fénysebességnél nagyobb sebességek, amelyeket említ, egy bizonyos közegben észlelhetők. Azonban az űrben semmi sem képes felülmúlni azt.
- De hol van ez az űr? - mordult vissza rá Frullifer, majd széttárta karjait. - Maradjunk a megállapodásnál, engedje, hogy folytassam!
- Igaza van, hagyom, hogy befejezze. Végül is rám fér egy kis szórakozás. Nem múlik el hónap anélkül, hogy valami
relativitáselméletet tagadni próbáló, zseni fiatalember meg ne jelenne ebben az intézetben. - Tripler kinyitotta íróasztalának legalsó fiókját, és kivett belőle egy köteg papírt, amelyet meglengetett a levegőben. -
Nézze ezeket a papírokat! Mind ugyanaz a tartalom… És tudja, mit csinálok velük? Összegyűjtöm őket, hogy esténként a barátaimmal néhány korsó sör társaságában nevethessünk rajtuk. Szóval, ha maga az éter, a flogiszton vagy más értelmetlenség támogatója…
Sértett kifejezés rajzolódott ki Frullifer szakállas arcán.
- De hát én egyáltalán nem tagadom a relativitáselméletet! - tiltakozott. - Figyeljen rám! Tételezze fel egy pillanatra, csak egyetlen pillanatra, hogy Dobbs pszitronjai valóban léteznek! Tételezze fel, hogy kvantumállapotban a fényénél nagyobb sebességet érnek el…
- És miért kellene nekik a fénynél gyorsabbnak lenniük?
- Mert az összes nagy távolságú gondolatátvitel bizonyított esetében van azonnali kommunikáció.
Tripler összeráncolta vörös szemöldökét.
- Gondolatátvitel? Barátom, maga kezd olyan területre tévedni, amivel eléggé fel lehet húzni engem és jó néhány tudóst.
- Akkor hagyjuk a telepátiát! Maradjunk egyszerűen annyiban, hogy a gerjesztett pszitronok sebessége nagyobb a fényénél. Mi történik velük a mozgás során? Mi sem egyszerűbb. Éppen az általános relativitáselmélet miatt, az energiájuk végtelenné válik, így létrejön egy képzeletbeli energia, amely nem e világegyetemből való. És amikor elérik azt, ami vonzza őket, vagyis a fogadó agy idegsejtjeit, egyáltalán nem telt el semennyi idő, mert a képzeletben - amely akár meg is egyezhet az úgynevezett kollektív tudattalannal - nem létezik idő.
Tripler tátott szájjal bámult, a mesélő könnyedségétől letaglózva.
Csak ennyit bírt megkérdezni:
- De mi köze mindennek Wheeler paradoxonához?
- Nagyon is sok! - válaszolta Frullifer diadalmasan. - Már mondtam magának, hogy a pszitronoknak kell, hogy legyen tömegük, még akkor is, ha nagyon kicsi, akárcsak a neutrínóknak tulajdonított. Ha a kivetített pszitronok egy sugarat alkotnak, akkor az elsőknek, amelyeknek az energiája a végtelen felé közelít, a tömege és a sűrűsége is végtelen lesz. Ezek helyet adnak egy téridőtorzulásnak, amelybe az utolsók beleesnek, azok, amik hátrébb vannak a folyamatban, röviden a sugár szempontjából a sor végén lévők. Néhányan ezek közül a múltba kerülnek, azzal a temérdek információval, amely azonos az elsőkével.
Ezért van az, hogy a kvazárból kibocsátott fotonok már tudják - ha szabad így kifejeznem magam –, hogy valaki majd megfigyeli őket. -
Az ifjú hangja lelkesből óvatosra váltott. - Tudom, hogy ez a téma nem elfogadható magának, de engedje meg, hogy hozzátegyem: a folyamat, amelyet az imént leírtam, megmagyarázza a nagy részét az olyan jelenségeknek is, mint a jövőbe látás és a lélekvándorlás.
Tripler kézfeje hátuljával végigsimított homlokán, mintha láthatatlan izzadságcseppeket törölne le. Megrázta a fejét, és ismét az órára tekintett.
- Jobbnak látom, ha ehhez nem fűzök hozzá semmilyen megjegyzést. Egyedi elképzelés, Frullifer úr. Ha jól értettem, a kvantum-jelenségekről alkotott saját értelmezését terjeszti elő. Én azonban mindenekelőtt asztrofizikus vagyok. Miért éppen hozzám jött?
- Mert Dobbs pszitronjainak létezése az egész asztrofizikát felforgatja. Ismétlem: felforgatja. - Frullifer kijelentését kezének ollószerű mozdulatával kísérte. - Elgondolkodtam: honnan jönnek a pszitronok? Az agy hozza létre őket? Nem, természetesen semmi nem hoz létre semmit. A pszitronok már léteznek alapállapotukban. Az agyi szinapszisok szabályozzák az információletöltést és -gerjesztődést, ezzel megadva nekik azt a sebességet, amiről beszéltem.
- És hol lennének ezek a pszitronok? A plafonra ragasztva?
- Mindenhol ott vannak, akárcsak a neutrínók. Az idegsejthálózatok fogadnak belőlük bizonyos mennyiséget, ezzel formába öntve a személyiséget és a szubjektív gondolatvilágot. De a pszitronok a világegyetem minden szegletében jelen vannak. Sőt, éppen a tömegük akadályozza meg, hogy az univerzum összeessen.
Tripler állapota az unalom, a nyugtalanság és a szórakozás között váltakozott. Ezek az ellentétes érzelmek egy szarkasztikus grimasz formájában nyilvánultak meg az arcán.
- Tehát maga szerint a pszitronok lehetnek a titokzatos sötét anyag?
- Bravó! Látja, kezdi érteni! - kiáltotta Frullifer, aki nem érzékelte a tudós ironikus hanglejtését. - A pszitronok összessége, amelyet én személy szerint Pszichének hívok, az univerzum teljes egészét áthatja hol kisebb, hol nagyobb sűrűségben. Az ő tömegük, hozzáadva a neutrínókéhoz, az, ami megvédi az univerzumot az összeeséstől. A pszitronoknak viszont van valamijük, ami a neutrínóknak nincs: egy csomag információ, a bitekhez hasonló. De nem szeretnék túl homályossá válni.
- Az elejétől fogva az. - Tripler áthajolt az íróasztal felett, arcára nagyon komoly kifejezést erőltetve. - Most pedig válaszoljon egy döntő
kérdésre! Vannak kísérleti bizonyítékai állításának alátámasztására?
Vagy ezek csupán képzeletének szüleményei?
Frullifer magabiztosan elmosolyodott.
- Természetesen vannak bizonyítékaim. Három is, és mindhárom megcáfolhatatlan.
- Igazán? Mondjon legalább egyet!
- Ez egyszerű. Michelson kísérlete.
Tripler kezével az asztalra csapott, olyan erővel, hogy néhány papírlap a levegőbe repült, majd a padló felé szállingózott.
- Maga őrült! A Michelson-Morley-kísérlet a fizika történetének legnagyobb bukása! Még a gyerekek is tudják!
Frullifert ez cseppet sem befolyásolta.
- De én nem az 1904-es Michelson-Morley-kísérletről beszélek, hanem az 1925-ös Michelson-Gale-kísérletről, amely Sagnac 1913-as próbálkozásának a megismétlése volt. E két utóbbi kísérlet megfelelő skálákkal ismételte meg Michelsonét és Morley-ét, és teljes siker volt.
Kimutatták, hogy a fény útja során találkozik egy olyan közeggel, amely lassítja. Sagnac az éterre gondolt, Michelson már nem volt benne olyan biztos. Nem tudhatták, hogy a közeg létezik, de nem az éter az.
Hanem a Psziché, a pszitronok hatalmas tengere.
Tripler kimerülten dőlt hátra foteljében.
- Ezek lennének a bizonyítékok? Bánhatja, mert a türelmem kezd a vége felé járni.
- Nem, mondtam, hogy több is van! - kiáltott Frullifer, majd hangjára nyugalmat erőltetve folytatta: - Közismert tény a vörös irányába való elmozdulás, a galaxisok vöröseltolódása.
Tripler sötét arckifejezését döbbenet váltotta fel.
- Mégis, miket beszél? A vöröseltolódás csak azt mutatja, hogy a galaxisok távolodnak egymástól!
- Gondolják a Big Bang hívei, de ez csak egy szép és jó csalás. A Big Bang önmagában semmit nem bizonyít, hanem a vöröseltolódás létezése a bizonyíték. A vörös felé való eltolódás azért jön létre, mert a fény nagy távolságok esetén energiát veszít, eltorzul a kozmikus tereket kitöltő anyagtól. És ez az anyag a Psziché.
- Remélem, befejezte - vakkantotta Tripler.
- Nem, még hátravan a harmadik bizonyíték, a mindent eldöntő.
- És az mi lenne?
- A kozmikus háttérsugárzás.
Tripler az égre emelte szemeit.
- De az is a Big Bang bizonyítéka!
- Téved! - felelte Frullifer kategorikusan. - Ha az lenne, a mikrohullámú háttérsugárzás nem lenne homogén, holott egységes minden irányban. És most nehogy azzal jöjjön, hogy a COBE-műhold egy kvazárban eltérést fedezett fel! Elhanyagolható, mivel nagyon függhet a megfigyelés eszközétől. Nem tudnak átejteni.
Tripler kissé nyers hangnemet megütve fogta vissza türelmetlenségét.
- Régi probléma. Mi a magyarázata?
- Rendkívül egyszerű. Ha a Psziché torzító hatással van a sugárzó energiákra, kell, hogy legyen egy hasonló abszorpciós hatása is. Ez azt jelenti, hogy a fény felmelegíti, mert a kozmikus sugárzás mindenhol ugyanakkora. - Frullifer megállt levegőt venni. - Ahogy látja, professzor, egy egyedülálló, logikus magyarázatot kínálok a kvantum-paradoxonokra, az univerzum sötét anyagának problémájára, a galaxisok vöröseltolódására, az agyi aktivitás mechanizmusaira és még a telepatikus jelenségekre is. Mindezt anélkül, hogy ellentmondanék az általános relativitáselméletnek és a fizika többi alaptételének.
- Látom - jegyezte meg Tripler szórakozva.
- Vettem a bátorságot, és egy könnyen értelmezhető matematikai tenzor-modellbe foglaltam felfedezésem… Úgy értem, magam és Dobbs felfedezését, természetesen. - Frullifer előrehajolt, és a pulóvere alól a Speculations in Science and Technology hajóvá hajtogatott példányát vette elő. - Amint látja, csak Ausztráliában találtam olyat, aki hajlandó volt publikálni az anyagaimat. De a maga segítségével…
- A segítségemet akarja? Hogyne! Várjon egy pillanatot, hívom az egyik munkatársamat! - Tripler felkelt, kinyitotta az ajtót, és kikémlelt a folyosóra. Valakinek intett. - Rögtön jön.
Egy pillanattal később feltűnt az ajtóban egy izmos óriás a biztonsági szolgálat egyenruhájában. Tripler rámutatott Frulliferre.
- Mike, dobd ki innen ezt az idiótát! És úgy csináld, hogy soha többé ne zavarjon!
Frullifer arcán kétségbeesés tükröződött, miközben az óriás felkapta és kivonszolta. Éppen csak annyi ideje maradt, hogy még elkiabálhassa:
- Hibát követ el! Nem tudja, mi mindenre lehet alkalmazni! Egy nap meglátja majd, hogy az eget pszitronikus űrhajók szelik át, és mindenki az én nevemet…
Tripler hallgatta a lépcsőházban hosszasan zengő hangot. Azután felemelte a folyóiratot, gondosan távol tartva magától, mintha fertőző lenne. Megrázta a fejét, és betette a furcsa iratok fiókjába.
Malpertuis - A felszállás
A nemzetközi törvények által előírtaknak megfelelően névtelen tanúvallomás, amely 2194. november 14-én hangzott el a Cartagenai Űrközi Bizottság Malpertuis pszitronikus űrhajó útját vizsgáló ülésén.
Rövid összefoglalót kérnek tőlem a Malpertuis űrhajó balszerencsés útjáról. Figyelmeztetem önöket, nem tudok rövid lenni. Abban az esetben, ha beszámolóm túlságosan hosszúra nyúlna, szakítsanak félbe; de vannak részletek, amelyeket nem hagyhatok ki, már csak azért sem, mert hazudnék, ha azt mondanám, mindent értettem a történtekből.
Huszonkilenc éves vagyok, és Liverpoolban születtem. A Malpertuis a hatodik utam volt, de pszitronikus űrhajón akkor utaztam először. Az első öt utamat a Deimos és a Jupiter holdjai körül lévő űrállomásokat ellátó kereskedelmi járműveken tettem meg, mindvégig a Naprendszerben maradva.
A Malpertuis a Katalóniai Libertariánus Köztársaság vörös-fekete zászlaját viselte, nyilvánvalóan kényelmi okok miatt. A hajó tulajdonosa valójában néhány kisebb vállalat szövetsége volt, amelyek közül egyik sem katalán. Mindenesetre a szerződési feltételek elég jók voltak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam a pszitronikus űrhajókat általában övező rossz híreket.
Az indulás napján ámulva néztem a Ceuta űrkikötőjéből felszálló rengeteg űrrepülőgépet. A tulajdonosok választották ezt a helyszínt, valószínűleg a különösen alacsony vámtarifák miatt. Az űrrepülőgépek számából ítélve a Malpertuis személyzete legalább ezer egységből állt, vagyis tízszerese volt a legnagyobb űrhajóénak, amelyen valaha utaztam. Már nagyon kíváncsi voltam, milyen lehet a Malpertuis, amely a Holdon, egy Pszichében különösen gazdag terület közepén horgonyozva várt ránk.
Puszta véletlen folytán ugyanarra az űrrepülőgépre kerültem, amely a három tartalék pszitronikus Vezetőt szállította. A Fővezető, akit általában csak Médiumnak szoktak hívni (bár e kifejezés használata, ahogy mindenki tudja, szigorúan tilos), nem volt ott. Róla csak annyit tudtam, hogy Sweetladynek hívják, a Barbusquins rend apátja, és rossz hírnévnek örvend. De a három tartalék - két férfi és egy nő - is érdekes volt. Meghatározhatatlan, ám bizonyosan keleti rasszhoz tartoztak, de a kínaiakénál sötétebb bőrük volt, és egymás között egy számomra teljesen érthetetlen nyelven suttogtak. Mindig csoportosan mászkáltak, gondosan távol tartva magukat tőlünk, a személyzettől. Annak a kevés embernek, aki valamit kérdezni mert tőlük, meglepett és enyhén felháborodott pillantással válaszoltak, mielőtt hátat fordítottak.
Viselkedésük ellenére úgy tűnt, az űrrepülőgép parancsnoki tisztjei nagy tisztelettel bánnak velük, olyannyira, hogy még az ebédlőasztalukhoz is meghívták őket, ami nekünk, egyszerű halandóknak lehetetlen lett volna. Nem tudom, miről beszélgettek a vacsora alatt, de nem lehetett különösebben izgalmas.
Tisztában vagyok vele, hogy kicsit elkalandoztam. Nos, az utazás a Malpertuis-höz harmincöt óráig tartott. Kiderült, hogy társaim közül néhányan már utaztak pszitronikus űrhajón, de közülük csak egynek, egy izmos, teletetovált karú norvégnak volt Sweetlady a Médiuma.
- Tartsd magad távol tőle! - súgta, miközben fejadagjainkat fogyasztottuk a hálóteremben. - Alvilági teremtmény.
- Mit értesz ezen? - kérdeztem kicsit aggódva.
- Magadtól is rá fogsz jönni. A legmocskosabb, legundorítóbb személy, akivel életemben valaha találkoztam. Ha nem lenne rajta a csuhája, senki sem mondaná meg róla, hogy apát. Médiumnak viszont ügyes, talán a legjobb.
Mást is akartam volna tőle kérdezni, de hirtelen mindenki futni kezdett a híd felé, ami ráébresztett arra, hogy úti célunk a közelben van.
Én is rohantam. Amikor az űrrepülőgép keskeny ablakán keresztül végre megpillantottam a Malpertuis- t, elállt a lélegzetem. Akkora volt a sötét építmény, hogy felmerült bennem a kérdés, hol tudták ezt megalkotni. Alig látszódott mögötte a csillagos ég.
Általános megjelenését illetően egy finomítóra hasonlított, vagy legalábbis egy semmiben lebegő, hatalmas ipari komplexumra. Mégis különbözött attól az alapzata fölött és alatt kiálló ormoknak köszönhetően, amelyek keskeny fejű nagy szögekhez hasonlítottak. Bár nem igazán értek a pszitronikus űrhajókhoz, mégis tudtam, hogy „Frullifer-rakétáknak” hívják ezeket. Ha kinyithattam volna hengeres testüket, nátrium- és kálium-klorid-oldatba merített vezetékek bonyolult hálózatát láttam volna. A vezetékek találkozási pontjainál, ahol egymáshoz voltak hegesztve, kis konténerek álltak, amelyekben csövecskék labirintusán keresztül rejtélyes nevű folyadékok áramoltak: acetilkolin, szerotonin, hisztamin, glicin, dopamin. Fogalmam sincs, mire valók ezek az anyagok. Azt viszont tudom, hogy sötét nemzetközi szervezetek foglalkoznak illegális kereskedelmükkel. De erről biztosan önök is tudnak.
Olyan sok űrrepülőgép volt, hogy a leszállás órákon keresztül tartott, mivel egyenként kellett megközelíteniük az űrben lebegő túlnyomásos folyosókat, hogy beleereszthessék emberi rakományukat.
A fertőtlenítő helyiségből egyenesen a parancsnoki hídra vezetett az út, a legnagyobbra, amelyet valaha láttam. Olyan erőtlen volt a világítás, hogy amíg nem szokott hozzá a szemünk, kénytelenek voltunk tapogatózva közlekedni. Az átható hideg is arra utalt, hogy a tulajdonosok már előre eltervezték, hogyan tudnának a fölöslegesnek tartott dolgokon spórolni.
- Még szerencse, hogy egy pszitronikus utazás sosem tart sokáig - morogta a norvég, aki azt mondta, hívjam Thorvaldnak.
Prometeos parancsnok a híd végén várt ránk, azon a felemelt teraszféleségen, amelyet általában bástyának neveznek a régi vitorlás hajók emlékére. A kapitány ábrázata éppen olyan volt, mint egy vadállaté: kicsi szemek, előreugró állkapocs, övig leérő, csapzott haj.
Szőrös kezeivel a korlátot markolta, és nyílt megvetéssel szemlélt minket. A szokásokkal ellentétben semmiféle köszöntőt nem mondott, és amint mindannyian összegyűltünk, hátat fordított, és visszatért saját teendőihez.
Holz elsőtiszt, egy energikus repülési szakértő felolvasta angolul és spanyolul a csoportvezetők listáját és feladataikat. Miközben beszélt, feltűnt a bástyán egy alacsony ember szerzetesi csuhában, ami valaha fehér lehetett, de már az egészet szennyeződések borították.
- Nézd, ott van Sweetlady apát! - súgta Thorvald, egyfajta tisztelettel hangjában. - Istenem, micsoda szörnyeteg!
Ez az ítélet elsőre igazságtalannak tűnt számomra. Sweetlady fizikuma teljesen normális volt, leszámítva hatalmas hasát. Ami az arcát illeti, azt a hajszálerektől cinóberszínűre duzzadt orra uralta, és úgy tűnt, természetes jókedv ül rajta, amelyet a mindig sugárzó mosolyba rendezett, kiálló ajkai hangsúlyoztak.
Az apát keresztbe font karral megállt néhány lépésre az elsőtiszttől, és úgy nézett végig rajtunk, mintha mind a fiai lettünk volna. A három tartalék Vezető lesietett a lépcsőn, hogy csatlakozzon hozzá. Sweetlady néma biccentéssel köszöntötte őket.
Mire Holz úr befejezte, már tudtuk, hogy 1024-en vagyunk tizenkét csoportba osztva, és négy óra munka és négy óra pihenés váltakozásával fog telni az út. Hat csoportot jelöltek ki a rakomány pakolására, ami erőteljes túlzásnak tűnt. Persze senki sem tudta közülünk, miféle rakományról is van szó. Igaz, ha elmondták volna, sokan azonnal megtagadták volna a felszállást. A keresztény, zsidó és muzulmán vallásúak egészen biztosan.
A csoportvezetők felolvasták a beosztást. Engem szaktudás hiányában a két mindennapi karbantartásra kijelölt csoport egyikébe osztottak be. Búcsút kellett vennem Thorvaldtól, akit tapasztalata miatt a Frullifer-rakéták üzemeltetésével foglalkozó csoportba helyeztek az űrhajó egy teljesen más szektorába.
Új társaim nem igazán érdekeltek. Nagy részük fiatal, első vagy második űrutazását töltő Fülöp-szigeteki volt, és csak a saját nyelvüket, egy nagyon furcsa kiejtésű spanyolt, valamint a parancsok végrehajtásához elegendő űrhajós szakzsargont ismerték. A csoportvezető viszont egy szófukar olasz volt, Schedoni nevezetű, aki hozzánk hasonlóan mit sem tudott az expedíció hosszáról és céljáról.
Megnyugtatott a tudat, hogy ez a negyedik pszitronikus utazása, de sehogy sem sikerült rávenni, hogy mesélje el, mi fog történni.
- Majd meglátod - mondta zaklatottan, majd úgy tett, mintha nem értené az angolomat, és bezárkózott saját csendburkába.
A szállásunk egy hatalmas hálóterem volt, olyan sötét, hogy inkább kriptára emlékeztetett. Úgy tűnt, a tulajdonosok itt is ragaszkodtak a legszigorúbb gazdaságossági elvekhez. Annyira átható volt a hideg, hogy látszott a leheletünk, és a nekünk szánt takarók olyan használtak és szakadtak voltak, mintha a szemétből szedték volna ki őket. Az egyszemélyes higiéniai egységek zárjai nem tűntek megbízhatónak.
Még a szekrények is rozsdásak voltak, és csak erőlködésre nyíltak ki, nyikorogva.
- Nem kell megijedni! - nevetett Schedoni, amikor meghallotta hangos panaszáradatunkat. - Az út, ami előtt állunk, nem igényel kényelmet. Azért majd, ha felszálltunk, megkérem a Médiumot, javítson néhány részleten.
Az utolsó mondata elég homályosnak tűnt, de leginkább az lepett meg, hogy Schedoni fesztelenül használt egy olyan kifejezést - Médium - ami köztudottan tiltott minden űrhajón, főként a pszitronikusokon.
Ekkor fordult meg először a fejemben, hogy vajon teljesen legális-e a Malpertuis küldetése. A gyanú már megfogalmazódott bennem, amikor észrevettem, hogy a Vezetőkhöz tartozó keleti nőn kívül csak férfiak vannak az űrhajón. Akkor ezt azzal magyaráztam, hogy mivel az expedíciót egy apát vezeti, az egész személyzetet szerzetesi szabályok alá akarják vonni.
Elrendezhettük a holminkat, és pihenhettünk pár órát. Az ágyak egymás hegyén-hátán álltak, és mindegyikből kiállt egy fémes gömb, amiből gyantás hajra emlékeztető, rövid és vékony vezetékek fonata lógott. Schedoni figyelmeztetett, hogy ezek neuro-attraktorokat tartalmaznak, amivel a Pszichénk képzeletét továbbítják a Frullifer-rakétákba. Azt is mondta, hogy ha megsértenénk őket, megcsonkítva vagy groteszk szörnyetegek alakjában kellene utaznunk.
Kicsit nyugtalankodva gondoltam a fejem fölött lógó skalpszerűségre, de legyőzött az álom, és egészen addig aludtam, míg a csengő nem jelezte az első műszakot a hídon.
Aljafería ciszternája
Milliárdnyi csillag tarkította az eget Zaragoza felett, olyan sűrűn és fényesen, hogy Eymerich nem tudta nem felemelni a fejét. Borzongás szabott gátat születőben lévő elbűvöltségének. Ez nem olyan éjszaka volt, amikor elmélkedésekre vesztegethette volna az idejét. Szorosan vékony teste köré csavarta fehér reverendáját fedő fekete csuklyás köpenyét, és felgyorsította a lépteit.
A Bíróságnak és az Inkvizíció börtönének otthont adó téglatorony a várfalhoz épült, méreteivel megszégyenítette a mellette álló félkör alakú bástyákat. Eymerich gyors intéssel köszöntötte a tűz mellett ülő négy őrt, majd idegesen belépett a bejáraton.
A föld alatti ciszternából áradó sós szagtól összeszorult a torka.
Mindenki tudta, hogy a négy évvel ezelőtti pestisjárvány során, amikor egész Aragóniában halomban hullottak az emberek, számos holttestet dobtak az óriási kút sötét vizébe. A járvány után Agustín de Torrelles atya, a főinkvizítor összegyűjtette a pestis áldozatainak eltorzult maradványait, majd újra és újra kifüstöltette a víztárolóhoz vezető, szűk folyosót. Mégis maradt valami furcsa bűz, kellemetlen és átható, hogy emlékeztessen az akkori tragédiára.
Eymerich felment a börtönökhöz vezető lépcsősoron, ahol néhány őr figyelte, majd folytatta útját a második emeletre. Ott találkozott egy aggódó, fiatal domonkossal.
- Végre, Nicolas atya! Agustín atya folyton magáért kiált.
- Hol van?
- Az volt a kívánsága, hogy a tárgyalóterembe vigyük, a kandalló mellé. De ne menjen hozzá túl közel! A betegápolónak nincsenek kételyei. Fekete pestis.
Eymerich megvonta a vállát.
- Egyszer már túléltem. Vezessen hozzá!
Az ifjú könnyedén meghajolt, és elhúzta a mór stílusú, alacsony, patkó alakú ajtó előtt lógó függönyt. Eymerich elsőre nem látott semmit. A hatalmas, stukkókkal és freskókkal díszített termet, ahova beléptek, mindössze egy fáklya világította meg. Aztán meglátta az ágyat a kandalló előtt, amelyben gyenge tűz pislákolt. Nagy nehezen sikerült kivennie egy takarókba bugyolált, vézna testet. Sötét, szoborszerű alak térdelt mellette.
Önkéntelenül is tétovázva közeledett.
- Jó estét, Agustín atya! - mondta azután.
A betakargatott test nem mozdult. A térdelő személy azonban felemelte a fejét, ezzel fekete fátyla alól felfedte ráncoktól barázdált, öreg arcát és csimbókos ősz haját.
- Nem tudom, testvérem, hallja-e magát - mormolta. - Néha visszanyeri tudatát, de többször hörög, vagy úgy tűnik, mintha aludna, mint most. Talán jobb lenne, ha később visszajönne.
- Nem, nem! - hirtelen egy teljesen kopasz, sápadt arc emelkedett ki a takarók közül. Hatalmas, lázas szemei karikásak voltak, a szája pedig ajkak és fogak nélküli üregnek tűnt. - Én hívattam Nicolas atyát - mondta elhaló hangon a beteg. - Húzódjon közelebb a kandallóhoz, hogy lássam! De ne jöjjön a közelembe!
Miközben az öreg beszélt, Eymerich orrát a rothadó hús szörnyű
bűze csapta meg. A gondolat, hogy mi rejtőzik a takarók alatt, mélységes borzalommal töltötte el, a hideg is kirázta tőle. De megpróbálta palástolni viszolygását.
- Én is voltam beteg, Agustín atya. Négy évvel ezelőtt. Már immúnis vagyok a… - nem merte kimondani azt a szót.
- … a pestisre - fejezte be az öreg. - Igen, tudom, hogy túlélte az 1348-as nagy járványt. Pontosan ezért hívattam magát. Hány éves?
- Harminckettő.
Agustín atya sóhajtott, reszelésre emlékeztető hang hallatszott hörgőiből.
- Elég kevés. Mégis maga a legidősebb a bíróság tagjai közül.
Rosell atyát Avignonba hívták, a többiek pedig mind halottak - enyhe remegés rázta meg a testét. - És ma éjjel én is meghalok.
Eymerich heves türelmetlenséget érzett. Úgy tűnt, mintha látná a betegséget az ágy fölött lebegni, mint valami egészségtelen kipárolgást.
Ki nem állhatta a fertőzéstől rózsás, törékeny testeket. Szeretett volna kirohanni a szabadba, de erőltette magát, hogy együttérzés áradjon a hangjából.
- Maga is meggyógyulhat, Agustín atya, ahogy nekem is sikerült.
Annál inkább, mivel a járvány rég elmúlt. Idén ritkák a pestises esetek, és gyakran jóindulatúak.
Az öregember kicsit rázkódott. Hunyorgott.
- A pestis nem fog eltűnni, amíg az okozói jelen vannak. Rólam pedig annyit, hogy ha látná, ami a takarók alatt van, tudná, hogy csak órák kérdése. Már kétszer gyóntam.
Eymerich egy pillanatra megijedt, hogy a beteg megszabadítja magát ruházatától, és megmutatja a sebeit. Hogy leküzdje borzongását, hirtelen a tűzzel kezdett foglalkozni.
- Miért ilyen kicsik a lángok? - kérdezte szigorúan az ápolótól. -
Hol vannak a szolgák?
Azért tevékenykedett, hogy közben elrendezze az arcvonásait, de az öreg hirtelen mozdulata megállította.
- Ne, Nicolas atya! Ha túl meleg van, nem kapok levegőt, és akkor minden hiába. A bensőmben fázom - behunyta szemeit, és lassan újra kinyitotta. - Gyerünk, kevés az időnk! Fontos dolgokról kell beszélnünk. Helyezkedjen a fényre, és hallgasson figyelmesen!
Eymerich kiegyenesedett, és keresztbe font karokkal a kandalló mellé telepedett.
- Miután Isten engem magához szólít, Aragónia királysága inkvizítor nélkül marad - folytatta a beteg, suttogáshoz hasonló, elhaló hangon. - Ezért hívattam magát. Maga lesz az új főinkvizítor.
Eymerich összerezzent. Rendkívül meglepődött.
- De hát ez nem lehetséges! V. Kelemen pápa rendelkezései…
- Igen, tudom. Rögzítik, hogy az alsó korhatár negyven év. De Rosell atya hiányában egész Aragóniában nem maradt egyetlen domonkos inkvizítor sem, aki ilyen idős lenne. És ha van valami, amit mindenképp meg kell akadályoznunk, az az, hogy az Inkvizíció a ferencesek kezébe kerüljön. Ugyanolyan szörnyű lenne azokra a tudatlanokra bízni, mintha a király kezébe kerülne, akinek egy ferences a gyóntatója.
Eymerich bólintott.
- Értem. De kétlem, hogy a pápa érvényesítené a kinevezésemet.
- Már intézkedtem ez ügyben. Emlékszik arra a francia nemesúrból lett bencés apátra, aki egy ideig nálunk vendégeskedett?
- De Grimoard úrra? Úgy tudom, a marseille-i viktoriánusok vezetője.
- Pontosan. Most követ, és az egyik legbefolyásosabb ember Avignonban. Váltottunk pár levelet. Emlékszik magára. Meg fogja tenni a megfelelő lépéseket VI. Kelemen felé.
Eymerich megrázta a fejét.
- Még ha sikerülne is, Péter király nem egyezne bele. A védnöki jog lehetővé teszi, hogy önmagát javasolja a választótestületnek.
A pestises végtagjait borító takarók erősen megrázkódtak. Eymerich kissé hátrébb, húzódott, félve a szörnyűségtől, de az öregember csak fonnyadt, sárgás kezét vette elő a ruhák közül. Felmutatta az ujját.
- Hallgasson figyelmesen, Nicolas atya! - mondta, és hallhatóan nem kevés erőfeszítésébe került felemelni a hangját. Szemei megrándultak a dühtől. - Itt nem papokról van szó. Inkvizítorokról beszélünk. A hit legfelsőbb védelmezőiről, még a legbefolyásosabbak eretnekségeivel szemben is. Nincs király, császár vagy herceg, aki magasabban lenne nálunk. Mi a pápának engedelmeskedünk, és senki másnak. - Rövid, heves köhögési roham tört rá. - Istenem, de ki van száradva a torkom! Miért enged ennyire feldühödni?
Eymerich összeráncolta a homlokát.
- Nem állt szándékomban, Agustín atya. De attól tartok, a királlyal való kapcsolat nem lesz egyszerű.
- Akkor el kell érnie, hogy féljen magától - az öreg ajkai megrándultak. - De haladjunk sorrendben! Amikor innen kimegy, menjen a szobámba! Ott megtalálja majd az ideiglenes engedélyt, amelyet magának készítettem. Ebben magát jelölöm ki utódomul a pápai megerősítés megérkezéséig. Talál majd még három pápai bullát: Ad abolendam, Ut inquisitiones és Ad extirpanda címmel. Holnap pedig jelenjen meg a Justicia előtt az engedéllyel és a bullákkal!
- Nem fog fogadni. Még a királynál is ellenségesebb velünk.
- Fogadni fogja, ha tudja magát érvényesíteni. Mutassa meg neki a bullákat, és sorolja fel előjogait! Nem utasíthatja vissza.
Eymerich megrázta a fejét.
- Nagyon magabiztos, Agustín atya.
Az öreg nem is figyelt rá.
- Azután menjen el az érsekhez! Ennek csupán formalitásnak kell lennie, mindenképp tartózkodjon bármiféle alárendeltségre utaló megnyilvánulástól. Majd amikor találkozik a királlyal, ha lesz lehetősége négyszemközt beszélni vele, emlékeztesse őt a velem folytatott utolsó meghallgatására. Mondja meg neki, hogy magát bíztam meg a vizsgálat folytatásával!
- Miféle vizsgálatról van szó?
Agustín atyát ismét egy köhögési roham rázta meg, ezúttal olyan hosszú és erőteljes, hogy a nővér felugrott, mindenre felkészülve. Az atya egy intéssel eltessékelte, majd könnyekkel teli szemekkel folytatta.
- Ezek tényleg az utolsó perceim. Uram, adj erőt, hogy befejezzem!
- Eymerichre nézett. - Nicolas atya, ez a palota átkozott, ez a föld átkozott! Legyőztük ugyan a mórokat, de megengedtük nekik, hogy köztünk éljenek mindenféle hitetlennel együtt. A király a zsidó tanácsadóira hallgat. Feltűnt magának, hogy Aragónia még nem teljesen keresztény?
Eymerich szemei a terem mór boltozatára tévedtek, és a sötétben homályba vesző bonyolult mozaikokra, melyeknek vörös és arany színei a lángok táncával egy ritmusban jelentek meg és tűntek el.
- Ettől én is ugyanúgy szenvedek - mondta szárazon. - IV. Péter túlságosan toleráns.
- Van még rosszabb is. A város asszonyai között… - Az öregember hirtelen félbehagyta a mondatot, szája nyitva maradt. Végtagjai remegni kezdtek, az egész ágy rázkódott tőle. Megpróbált uralkodni magán, de a hang csak fojtott sikolyként tört elő belőle.
- Istenem! Engedd, hogy befejezzem, kérlek!
A nővér a vézna test mellé térdelt, és átkarolta, mintha ezzel megfékezhetné a görcsöt. Eymerichre nézett:
- Atyám, könyörgöm! Hívja ide az orvost, a szolgákat vagy akárkit!
- Ne! - Az öreg emberfeletti erőfeszítéssel kitépte magát a szorításból. Ezzel leestek róla a takarók, felfedve csontvázszerű testét, amelyet alig takart a rajta lógó véres ing. Karjait feketés kinövések borították, ránézni is szörnyű volt. Patakokban folyt a genny és a vér. -
Ne! Tudnia kell! Nem akarom… El kell mondanom… Istenem!
Istenem! - Az ágyról bomló hús és rothadás szaga szállt fel, olyan intenzíven, hogy szinte tapinthatónak tűnt.
Eymerichen úrrá lett a borzalom, kifelé igyekezett a teremből, de az öregember következő szavai maradásra bírták:
- Figyeljen! - kiáltott Agustín atya, karját felé nyújtva. - A ciszterna… Ami a ciszternában van… Ez az, amit felfedeztem… Az asszonyok, a tó asszonyai… Égesse meg őket, égesse meg őket! Még mielőtt késő lesz. Még mielőtt… - hirtelen visszahanyatlott az ágyra, teljesen erőtlenül. Szája szegletéből sötét váladék bugyogott elő. Még egyszer felköhögött, majd mozdulatlan maradt, szemei üresen meredtek a semmibe.
A nővér könnyekben tört ki, és az ágy szélébe fúrta az arcát.
Eymerich néhány pillanatig nézte a jelenetet, és önkéntelenül megkönnyebbült, hogy véget ért a kínszenvedés. Azután hosszú léptekkel átkelt a termen, hirtelen megijedve, nehogy belélegezze a szennyezett levegőt. A folyosón meglátott egy sarokban álló, talán éppen utasításra várakozó testvért.
- Agustín de Torrelles atya meghalt - mondta szárazon. - Hol vannak a kanonokok?
- Az éjjeli matutinum ot éneklik.
- Azonnal értesítsd őket! Hagyják abba az éneklést, és jöjjenek ide!
Ha szükség lenne rám, a legfelső emeleten leszek, Agustín atya cellájában. De nem szeretném, ha ok nélkül zavarnának.
Az ifjú kissé megszeppentnek tűnt a felsőbbrendű tekintettől, amelyet Eymerich hierarchikus elhelyezkedése nem indokolt, mindenesetre gyorsan meghajolt, és sietős léptekkel távozott.
Eymerich futólag beleszippantott a folyosó párás levegőjébe.
Ruhája szegélyét felemelve kettesével szelte a lépcsőfokokat.
A torony legfelső emelete egy freskók nélküli, keresztboltozatos teremből és egy sor cellából állt. Az ajtógerendák és a mennyezeti dekoráció nagyon aprólékosan voltak megmunkálva, hogy eltöröljék annak az időszaknak a nyomait, amelyikben az épület egy mecsetnek adott otthont. A megmaradt kiálló darabokról és geometrikus díszítésekről meszeléssel tüntették el a régi tökéletesség utolsó nyomait. A terem berendezése mindössze néhány ládából és egy hatalmas, fekete feszületből állt.
Eymerich az egyik cella felé indult, és önkéntelenül is óvatosan lökte be az ajtót. Belül teljes sötétség honolt. Visszament a terembe, és levett egyet a falakat összekormozó fáklyák közül. A cella egyetlen beépített tartójába helyezte, és körülnézett.
A szoba bútorzata egy ágyból, egy ládából és egy apró íróasztalból állt. Elképzelhetetlen luxuscikkek ezek egy kolostorhoz képest, ahol a szerzetesnek - de még talán az apátnak is - a pihenést is beleértve, élete minden egyes pillanatát meg kell osztania testvéreivel. De a koldulórendek, a domonkosok és a ferencesek tagjai nem tartották be az ilyen korlátozásokat. Ezenkívül egy inkvizítor olyan titkok birtokosa, amelyek terhét egyedül kell viselnie; még az Aljaferíán kívül lakó Eymerich is élvezte a saját cella kiváltságát az Ebro partján álló kis kolostorban, ahol a szállása volt. Ráadásul soha nem lett volna képes arra, hogy személyes terét megossza másokkal. Novícius kora óta visszatérő rémálma volt a nagy, közös hálóterem.
Azonnal megtalálta a számára fontos papírokat az asztalon, és gyorsan összeszedte őket. A latinul és katalánul is megírt engedély felruházta Agustín atya örökösének minden jogával, csak a pápai pecsét hiányzott róla. A bullák azok a rendeletek voltak, amelyekkel a múlt század pápái meghatározták az inkvizítorok hatalmát, annyira kiterjesztve azt, hogy végül minden ellenőrzés alól kikerült. De volt ott egy olyan rendelet is, amelyet Agustín atya nem említett; Canon Episcopi volt a címe, és néhány pergamenlapból állt. Eymerich a többivel együtt eltette, öve nem lévén, a nyakából lógó kicsi zsákba.
Ezután visszahelyezte a fáklyát, és lement a lépcsőn.
A főinkvizítor rothadó testének viszontlátása elviselhetetlen gondolatnak minősült. Gyűlölte a fizikai tökéletlenség minden formáját, de leginkább a betegséget, sajátját és másokét egyaránt.
Amikor négy évvel ezelőtt elkapta a pestist, bezárkózott a cellájába, és minden segítséget visszautasított. Gyengeségének felfedése sokkal jobban zavarta volna, mint a halál. A sarokban kuporogva várta a véget hat teljes napon keresztül, ezalatt csak vízen és kenyéren élt. Mikor elmúlt a láza, úgy sétált ki cellájából, mintha mi sem történt volna, semmibe véve a gratulációkat és megjegyzéseket. Tudta, hogy sokan becsülték, de kevesen szerették igazán. Nem is vágyott rá.
A második emeleten a zavart esperessel találkozott.
- Nicolas atya! Szerencse, hogy itt van. Senki nem mer Agustín atya holttestéhez érni. Félnek a fertőzéstől.
Eymerich bosszúsan vállat vont.
- Ez a maguk problémája. Fenyegesse meg, vagy kényszerítse őket, mit tudom én! Vannak fontosabb dolgaim.
Az esperes vonásai megkeményedtek.
- Nicolas atya! Emlékeztetnem kell, hogy engedelmességgel tartozik nekem.
- Már nem - felelte Eymerich halvány mosollyal. - Agustín atya engem jelölt ki utódjául. Maga az, aki engedelmességgel tartozik nekem.
A megdöbbent esperes próbált volna válaszolni, de Eymerich már sietve szelte a lépcsőket, reverendájának szegélyét fogva. Úgy látszott, egyfajta új méltóság karcsúsítja vékony alakját, ezzel még jobban elszomorítva szigorú vonásait. Az esperes megrázta a fejét, és zaklatottan visszatért társaihoz, hogy elmondja a hírt.
A földszintre érve Eymerich határozatlanul állt a víztárolóhoz vezető
folyosó előtt. A haldokló szavai után szeretett volna vetni egy pillantást arra a hatalmas tartályra, és felfedezni az Agustín atya által említett rejtélyek nyomait. Azonban irracionális félelmet érzett, hogy a második emelet szennyezett levegője egyik pillanatról a másikra szétterjed a toronyban, és összekeveredik a föld alatti vizek fertőző kipárolgásával.
Nem, jobb lesz, ha azonnal a friss levegőre siet.
Épp a pince boltozatát tartó két pillér egyike mellett haladt el, amikor szeme sarkából egy gyors mozdulatot észlelt a háta mögött.
Megpördült tengelye körül, épp időben ahhoz, hogy lásson egy távoli, sötét alakot eltűnni a víztárolóhoz vezető folyosón. Egy pillanattal később kihunyt a járatot megvilágító fáklya, ezzel sötét barlanggá változtatva a bejáratát.
Eymerich körülnézett, őrök után kutatva, de az előcsarnok kihalt volt. Így hát óvatosan megközelítette a folyosót, és egy pillantást vetett rá. Nem látott semmit. Azonban érzékelte valakinek a jelenlétét, aki a járat másik végéből, a homályból leste mozdulatait. Egy röpke pillanatig mintha egy bizonytalan vonású, sápadt arcot is látott volna, de az azonnal visszasüppedt a sötétségbe. Olyan erős borzongás futott végig a hátgerincén, amelyet nem tudott uralni.
- Ki van ott? - kiáltott, hogy legyőzze saját félelmét.
Senki sem válaszolt, viszont hangos sóhaj hallatszott, mintha a homályban rejtőzködő egészen idáig visszatartotta volna lélegzetét.
Eymerich meg volt győződve arról, hogy nem fél semmitől. Ez az elhaló hang azonban olyan váratlan félelmet váltott ki belőle, hogy néhány pillanatra felgyorsult a szívverése. Sietve lépkedett a kijárat felé, próbálta magát összeszedni, de csak akkor tért magához, amikor kilépett a szabadba, és meglátta a tűz mellett guggoló őröket.
- Kapitány! - szólt a csapat tisztjéhez. - Azt hiszem, valaki bujkál a ciszternához vezető folyosón. Utánanézne?
- Természetesen, atyám - válaszolt a katona, miközben kezébe vette a kardját, és felállt.
Amikor beléptek az előcsarnokba, már visszatért a fény a járatba. A tiszt elindult az alagútban, Eymerich inkább a bejáratnál várakozott, immár újra a maga uraként, de még mindig fájdalmasan emlékezve az iménti félelmére.
Néhány pillanat múlva a tiszt visszatért.
- Nincs itt senki, atyám, de ezt találtam. - Egy zöld textildarabot nyújtott át Eymerichnek. - Nagyon különös.
Eymerich gyanakvón vette szemügyre a foszlányt.
- Valamilyen toknak látszik vagy inkább sapkának. Újszülöttek számára készült sapkának. - Összeráncolta a homlokát. - Hallott mostanában pletykákat a ciszternában talált tárgyakról?
- Mostanában? Nem. De általában a királyi termekben őrködöm, ez az első este, amikor a toronyba vezényeltek.
- Köszönöm, kapitány. Laudetur Jesus Christus!
- Semper laudetur, atyám!
Eymerich beburkolta magát reverendája fölött viselt fekete köpenyébe, és homlokába húzta fehérrel csíkozott csuklyáját. Egy boltív alatt átmenve rápillantott az udvarnak otthont adó gótikus épületre, amely a régi mecset központi tömbjén állt. Nemrégiben IV. Péter ebbe a mór stílusú építménybe költöztette át a királyi udvart, és még távolról sem volt kész a teljes belső tér gótikussá alakítása. Közvetett tünete ez egy olyan társadalomnak, amelyben népek, kultúrák és vallások egymás mellett élnek, összeolvadás nélkül, az inkvizítoroktól és a keresztény felsőbbrendűség híveitől való állandó rettegésben.
Az óriási kaput katonák tömkelege felügyelte, akik felismerték őt.
Majd Eymerich rálépett az Aljaferíát támasztó hatalmas kőalapzatra. A matutinum már véget ért, az éjszaka nyirkos és csendes volt. Csak a tiszta, derült ég jelezte a következő napra várható hőséget.
Miközben az Ebro irányába sétált egy rablóktól védett, az udvar emberei számára fenntartott füves úton, büszkeség és aggodalom kavargott benne. Nyers, félénk, magamutogatástól vonakodó személye mindig is tartott bármilyen pozíció betöltésétől. Jobban szeretett névtelenségbe burkolózó, titkos irányító maradni, még azzal együtt is, hogy ki nem állhatta, amikor érdemeit nem ismerték el vagy másoknak tulajdonították. Másrészről viszont a hatalom birtoklása nem volt kedve ellen való, és a főinkvizítor hatalma már egy évszázada felsőbbrendű volt az összes főpapénál, a bíborosokat is beleértve.
Attól félt, hogy túlságosan a nyilvánosság elé kerül abban a bonyolult helyzetben, amely 1352 őszén Aragónia kicsi, de erős királyságában uralkodott. A szertartások iránti szenvedélye miatt Szertartásos ragadványnévvel ellátott IV. Péter egyre kevésbé tartotta be a sajátos aragóniai rendeletek által hatalmának állított korlátokat. A világon egyedüli uralkodóként attól szenvedett, hogy egy főbíró felügyelete alatt állt, akit Justicia de corté nak neveztek, és akinek a koronázás alatt fejet hajtott. A Justicia a Zaragoza és a környező nagyvárosok nemessége között létrejött Union jogait védelmezte, amelyeket a fueros és az 1283-as privilegio general alapján nagyon részletes jogszabály garantált.
1348-ban a királyság történetében fordulópont következett: IV.
Péter legyőzte a nemeseket, és elégette az Union kiváltság-levelét, de nem tudta magát felszabadítani a Justicia alól, sem a fueros t hatályon kívül helyezni. Sőt, büszkesége számára rendkívül megalázó ceremónián hűségesküt kellett tennie a magisztrátusnak a Cortes, a katonák, lovagok, papok és a városi polgárság képviselőiből álló tanácsadó testület előtt. Még tovább nehezítette a sanyargatott uralkodó helyzetét az ezt követő pestisjárvány, amely elragadta tőle első feleségét, a lányát, Mariát és egy unokahúgát.
1352-ben úgy tűnt, törékeny nyugalom szállta meg Aragóniát és az alárendelt királyságokat: Katalóniát, Szicíliát és Valenciát. De megmaradt a nemesség IV. Péter iránti ellenségeskedése, amelyet ő nyíltan viszonzott. Agustín de Torrelles atya, az egyik legnevesebb aragóniai család sarja kapta a nehezét. A domonkosok, akik mindig is tartózkodtak az állásfoglalástól, és régóta az udvar támogatását élvezték, kegyvesztettek lettek, és velük együtt az Inkvizíció is. A szegénység elhanyagolása csökkentette népszerűségüket a nép körében, akik nem voltak érzéketlenek a begina eretnekség szigora iránt. Néhány hónapja Péter király ferences gyóntatót választott magának, és mert a ferencesekre volt bízva a Szent Hivatal, elkezdett nyomást gyakorolni Avignonra. Mindeddig azonban eredmény nélkül.
Eymerich szorongását az a tény szülte, hogy éppen akkor örökölte meg Agustín atya terhét, amikor az Inkvizíció befolyása a legalacsonyabb volt, és a ferences veszély egyre növekedett. Arról nem is beszélve, hogy az uralkodó legbizalmasabb tanácsosai zsidók voltak, akik szintén ki nem állhatták az Inkvizíciót.
De Eymerich nemcsak kinevezésének kedvezőtlen társadalmi körülményei miatt félt. Mélységesen gyűlölte produkálni magát, másokkal foglalkozni, nyilvánosan beszélni. Boldog pillanatai egyedül azok voltak, amikor saját cellájának fehér és megszállottan kitisztított falai között dicsőségről szóló álmait szövögethette, amelyeknek megvalósulását lehetetlenné tette a társadalmi élettől való idegenkedése; vagy amikor a színfalak mögött sikerült úgy irányítania a körülményeket és a személyeket, hogy azok az ő akaratának bonyolult mintázatát követve mozogjanak.
A hűvös és nyugodt éjszaka derűje sem tudta mérsékelni aggályait.
A szállásául szolgáló kis kolostorba - amely egyszerű, fehér, négyszögletes épület a „La Zudra” nevű nagy mór torony oldalában -
bizonytalan lelkiállapotban és a fáradtságtól izgatottan érkezett meg.
Átlépett néhány csavargó felett, akik a homlokzat előtt aludtak rongyos takaróikba burkolva, és megrántotta a bejárat mellett lógó csengőzsinórt.
- Agustín atya meghalt - mondta a kései óra miatt álmosan ajtót nyitó őr atyának. - Pestis, természetesen.
- Ó, Istenem! Felkeltsem a többieket?
- Nem szükséges. Már van, aki foglalkozzon vele. - Elvette az égő
gyertyát, amelyet a testvér nyújtott neki, és belépett a kolostorba.
Átvágott az apró belső udvaron, belépett a cellájába, és anélkül, hogy levette volna reverendáját és csuklyáját, levetette magát az ágyául szolgáló padra. Pár perc múlva már aludt. Sok éve ez volt az első eset, hogy kihagyta a lefekvés előtti imádságot.
Jóval később ébredt, mint amikor szokott. A prior - egy öregember, aki folyton az utcákat járta, és elrettentő prédikációkat tartott a bűnösöknek - engedélyezte neki ezeket a jogokat. Talán azért, mert Eymerich volt a házban az egyetlen, aki az Inkvizícióhoz tartozott; vagy talán azért, mert időszakos dühkitörései, még ha kontrollálta is őket, nem ritkán vérfagyasztóak voltak. Ezenkívül a toulouse-i domonkos rendház e kis kolostorában Eymerich jelenléte az éjszakai órákra volt korlátozva, és azokban a ritka pillanatokban, amikor együtt volt a testvérekkel, közmondásokat gyártottak mogorvaságáról.
Az erős napsütés már javában hevítette Zaragoza fa-, szalma- és palatetőit, mikor kilépett az udvarra. Két, a sarokban beszélgető szolga rövid intéssel köszöntötte. Szórakozottan válaszolt, és az őrházhoz ment.
- Hol van a prior? - kérdezte az őrködő atyát.
- Az Aljaferíába ment. Mélységesen megrázta Agustín atya halála.
Reggelizett már?
Eymerich megrázta a fejét, és átment a kovácsoltvas kapu alatt. Úgy tűnt, a házak vörös téglái gyönyörűséggel szippantják be a meleget, amelyet az éjszaka megtagadott tőlük. Az impozáns Zudra körül vásárt tartottak. A levegőt intenzív szegfűillat töltötte be, ami fűszerekkel és kevéssé kellemes testszaggal keveredett. Zajos és színes tömeg gyűlt össze a padok és a parasztok sátrai körül, nagyrészt mórok, és lábukkal a toronytól az Ebróig tartó szennyvízben tapicskoltak, zöldségleveleket és egyéb szemetet hagyva maguk után. Zsidó szakállak, muzulmán turbánok és keresztény ruhák kavarodtak össze egy három nyelven és azok számtalan dialektusában zajongó embertömeggé. De leginkább csavargókat lehetett látni mindenfelé: csapatokban tántorogtak; vagy az útszéleken, a sárban ülve énekeltek; kéregettek; vagy fekélyes sebeiket mutogatták.
Eymerichnek tömegiszonya volt. Felhúzta csuklyáját, mintha az megszabadítaná mások jelenlététől, és befordult egy fakunyhók között vezető, büdös és fullasztó utcába. A beszögezett ablakok azt sugalmazták, hogy a fekete pestis erősen érintette ezt a negyedet, és a járvány utáni törékeny nyugalomban nem volt lehetőség a teljes újjáépítésre. Az utca végén meglátott három nőt hagyományos mór hímzett selyemblúzban, akik az arcukat fehér vászonból készült maszkkal fedték el. Ezzel emlékeztek a négy évvel ezelőtti tragédiára, amikor még a belélegzett levegőt is halálosnak gondolták.
Amikor elhaladt az idegen nők mellett, az egyikük minden szokást és szabályt megsértve lágyan megérintette a vállát. Eymerich, aki ki nem állhatott bárminemű érintést, akaratlanul is összerándult. Rosszalló tekintetét a nőkre emelte, de azok már messze jártak, maguk közt vidáman nevetve. Egyikük megfordult, és az égre mutatott. Azután eltűntek az utcasarok mögött, csilingelő kacajt hagyva maguk után.
Eymerich megvonta a vállát, és folytatta útját. Majd szórakozottan felemelte a tekintetét, abba az irányba, amerre a nő mutatott. A látványtól elakadt a lélegzete.
Az Aljafería tornyai felett, a távolban hatalmas nőalak látszott közeledni. Felhőkből és fényből állt, mégis tisztán kivehető volt.
Nemes és szép arc, fehér tunikába burkolt, karcsú test, egy meghatározhatatlan eszköz felé nyúló kéz. Csak egy pillanat volt az egész, és az alak eltűnt a napsütésben.
Eymerich torkában dobogó szívvel pislogott. Néhány másodperc alatt visszanyerte teljes önuralmát, de egy meghatározhatatlan, kellemetlen érzése maradt. Most tiszta volt az ég, és a levegő egyetlen szikrázása csak a folyó csillámlásának tükröződése volt a templomok rózsaablakain és keresztjein. Még lejjebb húzta a csuklyáját, és folytatta útját.
Biztos volt benne, hogy nem álmodott. Az éjfekete hullámokkal keretezett büszke arc még mindig túlságosan elevenen élt elméjében.
Nem, a jelenséget nem lehetett kétségbe vonni. Az Oszlopos Szűzanya jelent volna meg neki, akinek egy hét múlva tartják az ünnepséget?
Zaragoza, a Miasszonyunk iránt nagyon elkötelezett város bármelyik lakosa ezt gondolta volna, de az ő logikus, néha már embertelen elméje ösztönösen elutasította ezt a magyarázatot.
Látott már testvéreket elájulni és utóbb azt állítani, hogy látták valamelyik szentet fénykoszorúval övezve, vagy magát Jézus Krisztust személyesen. Másokat egész éjjel sátáni jelenések kínoztak, éppen ezért vált szokássá a domonkosok között az esti imádság után a Salve Reginá t énekelni. De egészen eddig a pillanatig az ezekhez hasonló hallucinációkat egyszerűen a rendkívül szigorú életstílusnak vagy a miszticizmustól túlfűtött képzelgéseknek tulajdonította.
Azonban a nő, akit látott, nem volt sem Szűz Mária, sem valami alvilági teremtmény. A megjelenését bejelentő fiatal nők sem voltak azok. Hirtelen furcsának, zavarónak tűnt számára a város. Eszébe jutott Agustín atya, aki figyelmeztette Zaragoza asszonyaira. Elgondolkodott.
Az is elképzelhető, hogy éppen ez a figyelmeztetés hívta életre látomását. Egy halkan elmondott rövid ima után engedélyezte magának a valóságba való visszatérést. De az az arc…
Elérte a katonákkal őrzött mellékutat, amely az Aljaferíához vezetett.
Gyors léptekkel száguldott rajta végig, saját gondolataiba temetkezve.
Amikor meglátta a kőalapzatot, amelyen a palota állt, a főbejárat előtt gyülekező kisebb tömeg vonta magára figyelmét. Felismerte a priorját, a kórusvezetőt és néhány udvari nemest a criados nak nevezett magas rangú szolgák nagy csoportjával keveredve. Először azt gondolta, Agustín atya gyászszertartása miatt gyűltek össze, de ahogy közeledett feléjük, rájött, hogy éppen rá várakoznak.
- Nicolas atya! - A prior tárt karokkal fogadta, ráncos arcának redői megfeszültek mosolyától. - Tényleg igaz, amit az esperes mondott?
- Mit mondott? - kérdezte védekezve Eymerich.
- Hogy a mi szegény de Torrelles atyánk magát nevezte ki utódjául!
Hogy maga a királyság új főinkvizítora!
- Ez igaz - válaszolta Eymerich szűkszavúan. - Végrendeletet is hagyott.
Az öreg felemelte karjait, és az ott állókhoz fordult.
- Tényleg igaz a hír! Micsoda megtiszteltetés a rendházamnak!
Nicolas Eymerich Aragónia új inkvizítora!
A csoportból felhangzó dicséretek kórusa rendkívüli módon idegesítette Eymerichet. Arcára mosolyt erőltetve nyomakodott előre a tömegben, és néhány körülményes mondattal válaszolt a gratulációkra.
A bejárathoz érve észrevette az őrök kapitányát, akit előző éjjel a víztárolóhoz vezető alagút felderítésére kért. Integetett Eymerichnek.
Megszabadult egy különösen alázatos criadó tól, és odalépett a tiszthez.
- Nos, mi újság, kapitány?
- Ma reggel visszatértem a ciszternába - felelte a katona fojtott hangon. - Megtaláltam a gyermeket.
- Miféle gyermeket?
- Emlékszik a tegnap estére? A kis csuklyára?
- Igen. És?
- A kút szélén egy kisgyermek teste volt. Elvágták a torkát.
Eymerich összerezzent.
- Micsoda?
A tiszt a szemébe nézett.
- És ez még nem minden. A holtteste nem egy normális test. Nem fog hinni a szemének. - Mély lélegzetet vett. - Istenem, nem is tudom elmondani.
Az inkvizítor összevonta szemöldökét.
- Mutassa az utat!
Gyors, mint a gondolat - 2
Marcus Frullifer késésének tudatában rohant be a Texasi Egyetemhez vezető főút melletti Hamburger House ajtaján. Olyan erősen csapta be az üvegajtót, hogy majdnem betört. A vendégek bámulták, egy pincérnő értetlen pillantást vetett rá, a pénztáros aggódva fürkészte, az üzletvezető gyűlölettel nézte.
De Frullifer nem vesztegette az idejét a szemtanúkra. Cynthia Goldstein már ott volt, egy asztalnál ült egy hatalmas papírpohárral maga előtt, ami úgy tűnt, tele van Pepsivel. Egyértelműen ideges volt, olyannyira, hogy a hely teljes dohányzási tilalma ellenére egy csomag cigarettát szorongatott.
Miközben odasétált az asztalához, Frullifer tekintetével átölelte a lány alakját. Szíve azonnal hevesebben kezdett dobogni. Nem akármilyen nő volt. Ő volt a Nő. Az abszolút tökéletesség. Már maga a tény, hogy rávette a találkozóra, sikernek minősült. A többi Frulliferen múlott.
Lehuppant a párnázott padra.
- Ne haragudj, hogy késtem! - hadarta. - Újra megpróbáltam Tripler professzorral beszélni. Futni kezdett, én meg követtem. De hiába.
Cynthia ajkai szétnyíltak, megmutatva hófehér fogait.
- Ne aggódj! Nem reménykedhetsz abban, hogy erőszakkal meggyőzöd Triplert. Meg kell találnod a módot, hogy elmagyarázhasd neki az ötleteidet! - A lány mosolya még szélesebb lett. - Gondolom, ezért vagyok én itt.
Frullifer épp kezdett magához térni a futás után, mikor hirtelenjében egy teljesen más érzelem öntötte el. Most közelről is láthatta beszélgetőtársnőjét. Nagyon hosszú, gesztenyeszín haj. Telt ajkak.
Fitos orr, szeplőkkel megszórva (imádta a szeplőket). Magas arccsontok. Enyhén fénylő, fekete szemek.
Annyira szép volt, hogy Frullifernek le kellett sütnie a szemét. Ilyet még soha nem csinált! A lány ígéretes domborulatainak látványa egy hőhullámot indított el benne, ami a füleinél gyűlt össze, azt a másodlagos áramlást leszámítva, amely az ágyéka irányába tartott.
Eddig mindig csak fehér köpenyben látta a lányt. Hogy zavarát enyhítse, a pincért hívta.
- Egy sört! - rendelte fanyarul.
A pincér, egy szemüveges, aranyos, pufók arcú diáklány, mosolyogva rázta meg a fejét.
- Ilyen korán csak alkoholmentes italokat szolgálunk fel.
- Akkor egy pohár kólát kérnék… - tudatosan lehalkította hangját –, de sörrel tele.
A pincérlány egy pillanatig habozott, majd szélesen elmosolyodott.
- Megteszek minden tőlem telhetőt - kacsintott, és távozott.
Frullifer megkönnyebbülten nézett újra Cynthiára, aki láthatóan jól szórakozott az előbbi beszélgetésen. Csak a szemeire koncentrált, megpróbált minden mást kizárni.
- Elolvastad az iratokat, amelyeket adtam. Neked is őrültségnek tűntek? Miért nem akar Tripler tudomást venni róluk?
A lány kissé összevonta szemöldökét.
- Nem, biztosan nem őrültség. Az egyenletek helyesek, a matematikai modell elegáns - hangja meleg volt, de kicsit rekedtes. -
De van néhány dolog, ami nem illik bele. Kezdve a címmel: Gyors, mint a gondolat.
- A tartalmat tükrözi, nem?
- De, csak úgy hangzik, mintha egy regény címe lenne. Ráadásul a világegyetemben létező, fénysebességet meghaladni képes részecskék bemutatásának végén azt állítod, hogy egy nap ezeknek az energiáját fel tudják majd használni galaxisokat átszelő utazásokhoz. Onnantól kezdve semmit nem lehet érteni.
Frullifer leforrázottan magyarázta:
- Tudom, ez egy összetett értekezés. El kell felejteni az űrutazásról a mai napig alkotott elképzeléseket. - Most úgy érezte, jobban ura önmagának, és szabad utat adott lelkesedésének. - Az űrutazás e típusa, amelyet a mai relativisztikus fizikában ismerünk, csak a Naprendszer néhány részének átjárását engedi. Ezzel szemben a pszitronikus mozgásba hozza a képzelet erőit, és lehetővé teszi uralásukat, így bármikor kiléphetünk a megfigyelhető univerzumból, hogy aztán egy tetszőleges pontján újra belépjünk. Ez nemcsak mozgás a kozmoszban, hanem egy szempillantás alatti áthelyeződés, amelyet a képzelet anyagi dimenziójának használatával hajtunk végre.
Cynthia csillogó szemei enyhén opálossá váltak.
- Nem hiszem, hogy értettem.
- Megpróbálom egy példával megmagyarázni. Ha pszitronikus űrhajót akarnék építeni, elsősorban az emberi idegsejtek mesterséges utánzataival ruháznám fel azt. Valójában az agy idegsejtjeiben történő molekuláris folyamatok a pszitronok kibocsátásának tényezői, rendszerint „fogságban” tartva ugyanazon idegsejtek által nyugalmi állapotban. Igazából ez csak látszólag nyugalmas. Agyi területen való kényszeredett tartózkodásuk alatt a pszitronok feltöltődnek információkkal, annak megfelelően, hogy az idegsejtrétegek mit tanultak a külső ingerektől függően.
Frullifernek szünetet kellett tartania, mert visszatért a pincérlány, egy tálcán hatalmas papírmasé poharat egyensúlyozva.
- Itt a kóla - mondta pajkosan, és elé helyezte a poharat.
Frullifer elégedetten nyugtázta a sör ír minőségét jelző sötét habot.
- Tökéletes. Nagyjából negyed óra múlva kérek egy következőt!
Ez alkalommal a lány nem ellenkezett. Szélesen elmosolyodott, és elment.
Cynthia mosolygott.
- Be akarsz rúgni?
- Soha nem rúgok be. Jó, majdnem soha. - Frullifer mohón lenyelt egy nagy kortyot. Most sokkal könnyedebbnek érezte magát, és kevésbé zavartan nézett beszélgetőtársa arcára. - Eddig sikerült követni az értekezésemet?
- Csak részben. Vagy talán igen. Attól függ, mi következik.
- Rendben, folytatom. Mivel a pszitronok alapállapotból gerjesztett állapotba kerülnek, szükségszerű, hogy az agy produkálja az output ot az akaraton át, tehát a változások, az ingerület-átvivő fázis szinapszisai kémiai és elektromos folyamatainak szabályozó funkcióján keresztül mennek végbe. És akkor kezdetét veszi a pszitronok „utazása”, amely olyan gyors, hogy kivonja magát a fizikai világegyetemből, és bekerül az idő nélküli, képzeletbeli területre.
Cynthia elegáns tiltakozó gesztust tett.
- Nyugalom, nyugalom! Magától értetődőnek veszed ennek a képzeletbeli területnek a létezését. Ezt a hiányosságot már a kéziratodban is észrevettem. Összekevered a képzetes számokat a psziché precíz területével.
- De mit gondolsz, mik azok a számok? Az az olvasat, amelyet lelkünk az univerzum szabályaira ad. Onnan szedünk mindent. Honnan máshonnan? - Frullifer hirtelen félbehagyta. Cynthia egyértelműen összezavarodva csücsörített, ajkait rózsaszín szívecskévé formálva. A férfi erős késztetést érzett, hogy megcsókolja. De hogy lehetne ezt a szituációt egy csók felé mozdítani? Mások hogyan csinálják? Erősen megrázta a fejét.
- Talán értelmetlenségeket beszélek.
- Nem, nem - válaszolt a lány. - Folytasd csak, azt hiszem, értelek!
A képzeletbeli dimenzió a valóságban létezik. És aztán?
Frullifer, hogy folytatni tudja, kénytelen volt kólának álcázott sörébe mártani száját. Felemelte a fejét, de nem vette észre az orrán maradt habot.
- Az emberek nagy részénél a gerjesztett pszitronok tisztán és egyszerűen eltűnnek ennek a dimenziónak az örvényében az összes információjukkal együtt. De akadnak olyanok, akik tudatosan kontrollálják az agyi aktivitásukat, számukra a kivetített pszitronok bármikor újra előidézhetőek. Az ok nyilvánvaló: az „idegsejt-börtön” fázis során a szokásos információkon kívül feltöltődnek egy plusz információval, a mi univerzumunkba való visszatérés módjaira vonatkozóan. Más szavakkal: olyan, mintha ezek a pszitronok kapnának egy térképet a képzeletről, amelyen rajta van a valós dimenzióba való visszatérés pontos helye.
- És ez hogyan kapcsolódik az űrhajóhoz, amiről az értekezésedben szó van?
- Ez egyértelmű! Az űrhajót mesterséges idegsejthálózatokkal kell ellátni, olyanokkal, amik képesek szimulálni az emberi agyat, ha nem is teljes bonyolultságában, mert az virtuálisan lehetetlenség, hanem az „utazáshoz” használatos specifikus funkciókat. A hálózatok elrendezésének, amelyet egyszerűen leírhatunk vektor mátrixokon keresztül, egyszerűbbnek kell lennie az agyi hálózatokénál, de nem sokkal: képesnek kell lennie érzékelni a Pszichét azon a területen, ami tartalmazza, és letölteni a pszitronokat a saját szinapszisaik során szerzett információkkal együtt. Az információiknak két típusa lehet: az egyik a képzeleten belül és kívül folytatandó útra vonatkozó, a másik pedig az űrhajóra, a legénységet is beleértve.
Ebben a pillanatban Cynthia, aki már rég elvesztette a fonalat, olyat tett, amit nem kellett volna. Szórakozottan kikapcsolta sárga blúzának legfelső két gombját. Frullifer szeme lázasan fennakadt a pulóvert kitöltő, két kerek és rózsaszín mell közötti árok láttán.
Frullifer ismét orrig a sörbe temetkezett, de annyira remegtek a kezei, hogy a hab nagy részét a nadrágjára folyatta. Azután tapogatózva a lány cigarettájáért nyúlt, az ő öngyújtóját használva meggyújtott egyet. Akadozva beszélt:
- Az „irányítás” azonban nem teljesen a mesterséges idegsejtekre lenne bízva. A járművön jelen kellene lenniük olyan személyeknek, akiknek az átlagosnál élénkebb az agyi aktivitása, hogy képesek legyenek kölcsönhatásba lépni saját pszitronjaikon keresztül a hálózatokban foglyul ejtett Pszichével, hogy minél több és részletesebb információt kapjanak az útról és a személyzetről azért, hogy képzelettel formába tudják modellezni. Mivel az utazás, amiről beszélek, nem a tárgyak és emberek valódi fizikumával történik, hanem csak a pszichikus lenyomataikkal, amelyek újra materializálódnak és dematerializálódnak a tömeg-energia ekvivalencia alapján.
Frullifer abbahagyta. A pincérlány állt fölötte, és ez alkalommal ábrázata nem tűnt olyan kedvesnek.
- A sör rendben van, de a dohányzás egyáltalán nem. Oltsd el a cigarettát!
Frullifernek az ujjaira kellett néznie, hogy megértse, miről beszél.
Maga is elcsodálkozott. Évente pár cigarettát szívott csak el.
- Bocsánat - motyogta zavartan. - Egyáltalán nem akartam…
- Akkor most eloltod vagy sem?
Volt valami abban a hangsúlyban, ami előhozta a Frulliferben nyugvó lázadót. Nagyot szippantott a cigarettából, ettől köhögnie kellett, majd agresszíven megszólalt:
- Tudja, mióta megy ez a nagy dohányzásellenes kampány? A hatvanas évek óta. A nyílt téri atomkísérletek korszaka óta. Azóta szaporodnak a rákos esetek. Kellett nekik egy bűnbak, és…
Ahelyett, hogy válaszolt volna, a pincérlány a teremben ülők felé fordult.
- Ez az ember itt megmérgez mindnyájunkat. Meg akarjuk ezt engedni neki?
Még mielőtt Frullifer értelmezhette volna a felhívás jelentőségét, kezek tömkelege ragadta meg. Volt, aki a pulóverét rángatta, volt, aki kicsavarta a cigarettát a kezéből, és olyan is, aki megpofozta. Az egyetemre vezető főút közepéig lökdösték ki.
Félig kábán körülnézett, de Cynthiának nyoma sem volt. Ki tudja, miért kapcsolta össze a lány kihívó mellbimbóit a cigarettával, ami néhány pillanatig ajkai között volt. Leverten elsétált, tudva, hogy az életben soha nem vár rá semmi édes falat. Neki csak az űrhajói maradnak, és egy életnyi hideg józanság. Ez egy kicsit vigasztalta, de nem nagyon.