III. India – az ezer isten országa

„A JÖVŐ ÉRDEKÉBEN BÁNJUNK TISZTELETTEL A MÚLTTAL,

ÉS LEGYÜNK GYANAKVÓK A JELENBEN.”

 

JOSEPH JOUBERT (1754-1824)

 

Útikönyvek a dél-indiai várost, Madrast „mérsékelt klímájú”-nak nevezik. Ilyen kellemes időjárást még negyedik látogatásom – 1968, 1975 és 1980 után – alkalmával sem sikerült kifognom. Ismét fojtogató volt a hőség, ingem ismét a testemre tapadt a legcsekélyebb mozdulatra is. Érthető, hogy a maharadzsák lépten-nyomon szolgákkal kísértették magukat, akik pálmalegyezők mozgatásával enyhe légáramlatot hoztak létre. Ezek a nyári napok 1984-ben forróbbnak tűntek az összes korábbi hőségnél.

Sajnos nem a klímának megfelelő kellemes semmittevésre érkeztem Tamil Nadu fővárosába, a Bengáli-öböl partjára: meghívtak, hogy tartsak két előadást, egyiket egy jó hírű szanszkrit iskolában, a Kuppuswami Sastri Research Institute-ban, a másikat az Anna Egyetemen; ezenkívül, kívánságomnak megfelelően, templomlátogatások is programba voltak véve.

Madras nemzetközi repülőterén Mahadevan professzor, a brit származású, alacsony, de eleven tudós fogadott, és az ország szokása szerint kísérői jázminból és szantálfa virágából font füzéreket akasztottak nyakamba. Hogy ez a kedves szokás a szaglóérzéket mily kellemesen bódítja, csakhamar tapasztalnom kellett. Nem véletlenül gyártanak a tropikus szantálfélékből illatos olajat.

A hotelhoz vezető jó 4 órás út után Mahadevan professzor ellátott az első szükséges adatokkal: a három és fél milliós város 2188 km-re fekszik Új-Delhitől, tudományos intézmények és társaságok székhelye, múzeumok és könyvtárak színhelye, fejlett vagon- és gépgyártással, valamint elektronikai iparral rendelkezik, nagy filmmetropolis.

 

Hétköznap Madrasban

 

 

E tények, a kocsi ablakából látottak tanúsága szerint, nem szabad, hogy nyugati elképzeléseket élesszenek. Az egyik utcasarkon kígyóbűvölő kígyója mungóval szállt szembe; mialatt a közlekedési lámpa vöröset mutatott, a kis, bohókás cibetmacska hosszú pórázon futva megkísérelte a menekülést. Amikor a lámpa sárgára váltott, úgy nézett ki, a mungó marad alul, zöldnél viszont gyors fordulattal már legyőzte a kobrát. Bámészkodók tapsa. A forgalomban sétáló, kóborló, tülekvő inas, barna városiak, kéregetők csoportjai közt kínlódva haladt előre a kocsi, rudak közt futó férfiak húzták a még mindig legolcsóbb taxit, a riksát. Fagylaltárusok, újságosok, deszkastandok, mozgó árudák. Egy szánalomra méltó, kosztól merev nyomorék kéregetett a kocsiablaknál, s mikor letekertem az üveget, hogy adjak a szegény öregnek néhány rúpiát, fojtogató bűzfelhő áramlott felém, izzadság- és vizeletszag, füstölgő buszok olajbűze. Felfogtam a szantálfa füzérének áldását, s orrom alá tartottam a virágokat. Egy fiatalember idomított majmot táncoltatott furulyaszóra.

A bennszülöttek azonban bármely más klímazónából érkező vendéggel szemben előnyben vannak, mert mit sem tudnak a hosszú repülőutakból eredő időeltolódásról. Az idegen mélyet lélegzik, és megkísérli, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Épp annyi időm volt, hogy lezuhanyozzak, fehérneműt váltsak, és máris a Kuppuswami Sastri szanszkrit iskolába szállítottak.

Előadás a szaunában

A kollokviumot a nagy iskolaudvar körüli lapos épületek egyikének auditóriumában tartották. A rövidebb falnál asztal állt, rajta mikrofon, az asztal mögött indiai istenek színtől tobzódó képei.

Lusta ventilátorok kavarták a nyúlós, vastag levegőt. Törökülésben – hogyan lehet ezt ilyen hosszú ideig kibírni? – üldögéltek a földön diákok, tanárok, s ahol csak lábfejnyi hely jutott, a fal mellett ácsorogtak. Ismét virágfüzéreket aggattak rám. A tömeg közepén fiatalember, akit villanyszerelőként mutattak be nekem; beavattam őt a múzeumi korú diavetítő kezelésének titkaiba, és megállapodtunk, ha feltartja a hüvelykujját, indulhat a vetítés. A hüvelyk nem emelkedett a magasba. Míg az intézet vezetője üdvözlő szavakat mondott, feszülten figyeltem villanyszerelőmet, amint a fehérbe öltözött diákok tömegébe ékelődve kétségbeesetten kínlódott, hogy áram alá helyezze a vetítőt. Alélt mosolyt küldött felém a hallgatók feje felett.

 

Szemem sarkából figyeltem a „villanyszerelőmet"

 

A szónok meghajolt és leült. Felemelkedtem, abban a kézenfekvőnek tűnő tudatban, hogy én következem – gyors pillantással még felfogtam, hogy villanyszerelőm hüvelykujja változatlanul a gépnél babrál –, a mikrofon mögé akartam lépni, mikor szelíd kezek visszanyomtak a helyemre. Második, harmadik és negyedik szónok következett, és én csupán saját nevemet hallottam ki az egészből, mert tamilul beszéltek, mely nyelvet egy európainak nem feltétlenül kötelező ismerni, még akkor sem, ha a legnagyobb közép-, illetve dél-indiai nyelvcsaládhoz, a dravidához tartozik, és régibb, mint a többi, újindiai nyelv.

Kerek 45 perc múlva a legtökéletesebb angolsággal kértek fel beszédem megtartására. Mindenfelé meghajlások. Izzadva léptem a mikrofon mögé. Olyan csönd lett, hogy azt is meg lehetett volna hallani, ha gombostűt ejtenek le – ha az embertömeg ezt lehetővé tette volna. Kinyitottam a szám, de még mielőtt szólhattam volna, két fiatalember emelkedett fel, s magas hangon litániaszerű, felelgető éneklésbe kezdett. Sri K. Chandrasekharan professzor a fülembe súgta, hogy a Rig-véda – a legrégibb indiai áldozati mítoszok gyűjteménye – egyik himnuszát éneklik, s az univerzum és minden világok ezerfejű, ezerszemű, ezerlábú alkotóját dicsőítik.

 

A professzorok és az egyetemisták törökülésben kuksoltak

 

A tonális énekelgetés örömteli zenévé vált fülemnek, mikor villanyszerelőm hüvelykujja a magasba szökött! A himnusznak méltó utózöngét adtam, majd megkértem, oltsák el a villanyt, hogy hatásosan vetíthessük a diákat. A fények kialudtak, a ventilátor megállt... és a diavetítő is kikapcsolt. Aztán a fény ismét felgyulladt. Szerelőm jókedvűen intett – hogyhogy? –, egy cigarettásdobozból kiszedte az ezüstpapírt, s a körülállókat is hasonló cselekvésre szólítva gyűjtést rendezett, és – heuréka! – ezzel az „anyaggal” kötötte össze a két kábelt! Fény ki! Minden pórusomból gőzölögtem: premierem volt, első előadásom a szakmában megkezdődhetett!

Előadás után – melyről másnap az angol nyelvű sajtóban azt olvashattam, hogy érdekes volt – teát ittunk, tejjel, citrommal. Tamil Nadu és Gujarat államokban szigorú alkoholtilalom uralkodik, más államokban enyhébbek a törvények, de alkohol szabadon csak Biharban, Nyugat-Bengáliában és Kasmírban kapható. Turisták kaphatnak egész Indiára érvényes alkoholfogyasztási engedélyt, ezzel a szállodák melléktermeiben leihatják magukat. Mi tehát teáztunk. Megkérdeztem Mahadevan professzort, mi a jelentése a homlok közepére festett vörös, sárga és barna pettyeknek, melyet olyan sok indiai nőnél és férfinál látok, s hogy valójában a pontokkal azt jelzik-e, ha valaki házas, eljegyzett, illetőleg érzelmileg foglalt...

 

Premier: első előadásom egy szaunában

 

Mahadevan professzor nevetett.

– Butaság! Az idegrendszer központja a homlokon van, az orrgyök felett. A pettynek ezt a helyet kell szimbolikusan hűvösnek tartania. A jelhez általában szantálfa porát, gyakran gyökérlevet vagy őrölt mészkövet használnak. A pettynek ezenkívül vallásos jelentése is van, attól függően, hogy felülről lefelé keskenyedve, mint a vessző fut-e, vagy fordítva! Felülről lefelé keskenyedve Visnu istent jelenti, alulról fölfelé Sivát, a hinduk egyik fő istenségét, aki a pusztításnak éppúgy istene, mint a szerencsének. A homloki pettyet gyakran horizontális vonalkával keresztezik, hogy az emberben állandóan tudatosítsák a tényt, hogy hamuból ered, és hamuvá válik. Vannak hinduk, akik egyáltalán nem használnak színeket, egyszerűen hamut kennek homlokukra.

Dr. Mahalingam, akinek a madrasi meghívást köszönhettem, ismert személyiség – ezt megállapíthattam a helyszínen –, s nemcsak mint sikeres fizikus és mérnök; évekig a parlament tagja volt, és sok jó nevű intézetben dolgozik. Minden ajtó kinyílik előtte. Dr. Mahalingam ismertetett meg R. Nagaswamy régésszel, az Állami Egyetem professzorával; korábban a madrasi múzeum igazgatója volt, ma Tamil Nadu legrangosabb archeológusa. A magas, karcsú, fekete hajú tudós régi barátként üdvözölt, ismerte néhány, több indiai nyelven megjelent könyvemet, és nem mutatott előítéleteket, többet akart megtudni elméletemről, s én is mohón ismertem fel benne azt az embert, ki gyakran ellentmondásos, az irodalomból merített ismereteimet megalapozott tudásával kiigazítani képes.

 

R. Nagaswamy archeológusprofesszor

Mahabalipuram

Első közös vállalkozásunk a templomok városában tett látogatás volt. Mahabalipuram jó órányira az óceán partján fekszik. A „Mariná”-nak nevezett parti úton haladva kaptam először ízelítőt a finom homokkal borított strand képéről, melyet a világ második legnagyobb homokstrandjának tartanak. Este, visszatéréskor a városlakók hangyabolyát találtam itt: a bénító hőség elől menekülve felfrissülést kerestek a vízben és hűs szélben, mezítláb gázoltak a homokban s a szelíden fodrozódó hullámokban. A vallás nem engedélyezi a mezítelenséget, a hosszú leplek levételét. Ha valahol fürödni szerettem volna, kísérőim óvtak, ne ússzak mélyre, a tenger tele van cápákkal.

Az út a városszéli nyomornegyedeken vezet keresztül, aztán kiszáradt vidéken, melynek egyhangúságát csak néhány pálma és nádfedelű vályogkunyhó szakította meg; szegényes standok mögött árusok kínáltak gyümölcsöt, néha vásznat és selymet a turistáknak. Faszén tűzrakások előtt anyák és gyerekek guggoltak: kukoricacsöveket sütöttek, vagy furcsa lepényfajtát, az édeskés szag kloákák bűzével keverődött. Orrom alá tartottam a friss szantálfüzért, melyet reggel kaptam ajándékba.

– Van-e különbség a virág- és a szantálfüzérek közt? – érdeklődtem.

Dr. Mahalingam mosolygott.

– A virágok gyorsan elhervadnak, a szantálfa sokáig megtartja jó illatát. A szantálfafüzér a hosszú barátság jele.

Körültekintő barátság, még a szaglásra is kiterjed.

Közvetlenül a tengerparton van a Jalasyana-templom ötemeletes épülete, melyet Rajasimha király a 7. században építtetett. A többi templomot a tengermozgás lerombolta, lecsiszolta.

Végre Mahabalipuram! Az első pillantás a 25 m hosszú és 9 m magas templomra lenyűgöző, a részletes szemrevételezés elragadó. A kőből vésett, szellemlényekkel, istenszobrokkal és állatokkal tele épület Nagaswamy professzor szerint India legnagyobb és művészileg legjelentősebb sziklatemploma. A főrelief Ardzsuna, a Mahábhárata hősének életéből mutat be jeleneteket: a hagyományok szerint ez az Ardzsuna Indra „isteni szekerén” a világmindenségbe utazott (Indra isten emberi vonásokkal rendelkező indiai hős, aki titkos fegyvert, vadzsát használt a démonok ellen, hajítva a „halált osztó buzogányt” – az „Istenek királyaként” tisztelték). Ott Ardzsuna sok „isteni szekeret” látott, a planéták lámpáknak tűntek számára, annak ellenére, hogy tudta, „azok nagy, sajátos testek”.¹ Ardzsunának valamilyen vétek miatt bűnhődnie kellett, s ennek a vezeklésnek részletei – a figyelő istenek mosolyától kísérve – vannak a szikladomborműbe faragva, amely egyébként a világ legnagyobb felületű domborműve. Ezért a domborművet általában „Ardzsuna büntetése” vagy a „Gangesz leereszkedése az égből” névvel illetik, s a szikla közepén levő nyílás hivatott a Gangeszt, Elő-Ázsia legnagyobb folyóját szemléltetni.

 

Ardzsuna vezeklése

 

A templomfülkéket a sziklából vésték ki

 

Ardzsuna emlékműve

Ahol a sziklák s a föld találkoznak, ott faragták a felszínbe a nyolc Mandapamot, a barlangtemplomokat. Bár az irodalom így nevezi, a barlang szó mégsem felel meg a valóságnak, inkább nagyobb fülkékről beszélnék. A Yamapuri Mandapam előtt súlyos monolitikus elefántok állnak, jobbra egy peremen vízszintesen hatalmas sziklatömb egyensúlyoz, mintha akármelyik pillanatban felborulhatna, pedig 1300 esztendeje tartja magát vakmerő helyzetében.

Krisna, Visnu isten újraszületett megtestesítője egykoron „mint vajat” formálta ki a sziklából, kétségtelen, ez a munka a „pásztorok királyá"-nak jól állt. A hinduk által szent földként tisztelt helyre állította Krisna a hatalmas tömegű követ, s ilyen helyzetben, hogy az embereket állandóan emlékeztesse hatalmára, s gondolom, azért is, hogy leplezze kalandjait a tejeslányokkal (gopik), akiket előszeretettel lesett meg fürdés közben. A kb. 200t súlyú kő sok mindent takar, és a legenda, hogy Ardzsuna egy szép nap Govardhana hegyét kisujjával felemelte, szintén nagy szerepet játszik Ardzsuna hírességében. Az egyensúlyozó monolittól nem messze fekszik egy gránittömb, melyből 2 m átmérőjű kádat vájtak; ebben formálta és dolgozta fel Krisna a köveket, mint „a vajat”. Ismerek hasonló, sziklából vájt kádakat Dél-Japánban, és a perui magasföldön. Hasonló furcsaságok nemzetközi volta újra és újra elképesztő számomra.

 

Isten és az üdvözítő Krisna állítólag ebben a teknőben formázta, „mint a vajat”, a köveket

 

Az öt ratha – istenkocsi – egyike

 

Az elefánt mintha szeretné eltolni ezt az elrontott rathát

 

Ratha típusú modellek

Mahabalipuram abszolút attrakciója az öt ratha, az „isteni szekerek”. Ezek is egy tömbben, sziklából vannak kifaragva, tehát stabilak, nem mozgathatók, mint a fából vagy fémből más templomokban álló „járművek”, melyek kerekei ennek megfelelően forognak is. Ilyen rathákat vontatnak emberek vagy elefántok még ma is vallásos felvonulásokon, processziók alkalmával; minden szekéren istenfigura, a jármű tulajdonképpeni gazdája. Az öt ratha a Pándava fivéreknek – Yudhistira Bhima, Ardzsuna, Nakula, Sahadeva, – és Draupadi hercegnőnek van ajánlva.*

Az egyik „isteni jármű” egyszerű kunyhó másolata, a másik Ardzsunának ajánlva csodálatos szobrokkal, piramis formájú tetővel, oroszlánokkal, elefántokkal s ökrökkel van díszítve, a harmadik ratha kis házikóból és templomocskából áll, ebben ül az isteni hős, a negyedik többemeletes, és csúcsát nyolcszögletű tornyocska díszíti, az ötödik nem hat valami sikerültnek, kicsi és távol áll egy elefántkolosszus előtt, mely látszólag kedvetlenül próbálja ormányával odább tolni a szekeret.

 

* A Mahábhárata a Pándava- és Kaurava-dinasztiák hatalmi harcáról tudósít. A híradás katasztrófával végződik, mely majdnem felőrli a győztes Pándavákat is. A négy herceg és a hercegnő az indiai nép nagy legendái közé tartoznak

 

Indiai panteon

Az Indiában tisztelt istenségek panteonjában csaknem 40 000 isteni lény gyűlt össze, s úgy tartják, mindegyik más, különleges képességekkel rendelkezik. Mi, nyugatiak, monoteista vallásokon felnőve hajiunk arra, hogy a politeista hitszövetségek isteneinek nagy számát babonának tartsuk. Nehezünkre esik az érthetetlen mögött valami érthetőt felfedezni. Hogy lehet, gondoljuk, tisztelni azt a Sivát, kit holttest hamujával beszórva, aszkétaként, homlokán harmadik szemmel ábrázolnak? És Garudát, a sasszerű madárherceget, akit Visnu isten lovagolt meg? És Ganesát, Siva fiát, akit elefántfejű, pocakos férfiként, gyakran patkányon lovagolva személyesítenek meg? Negyvenezer kérdést tehetünk fel...

Mielőtt azonban a furcsaságokat mint pogány kényszerképzetet, tiszta babonát intéznénk el, a cargokultuszok keletkezését kell emlékezetünkbe idézni. Az indiai mitológiai alakok, akik mind az égből érkeztek, erősek voltak, mint az elefántok, cselesek, mint a patkány, gyorsak, mint a tigris, repültek, mint a madár, mintha ezernyi szemmel láttak volna mindent, és a dolgokat sok kézzel ragadták meg. Ha mindezt nem tekinthetnénk félreértett technikai dolgoknak is, úgy viselkednénk, mint „a gladiátorok, kik bekötött szemmel akarnak küzdeni” (Voltaire). A technika meg nem értése és a tárgyra irányuló vágy kapcsolatában gyökerezhet a mitikus lények magyarázata.

A szobrok közt léteznek a Marutok, égi ifjak is, akik az istenekkel együtt figyelik, hogyan teljesíti Ardzsuna büntetését. A védákban mint viharistennek, a felhők gyermekei szerepelnek, világítanak, mint a tűz, isteni szekerük gyors, mint a villám, vállukon nyílszerű fegyvert viselnek, bokájukon fémgyűrűket, mellkasuk előtt pedig fémlemezt, melybe ismeretlen jeleket véstek. S ezzel az isteni kiegészítők listája még nem ért véget. A Marutok kezében tekergő villám van, fejüket sisak borítja. Minek? A védákban az ifjak pompás leplekben harcolnak Indráért, az ég uráért. Az a Syavasa szövegekben, a Rig-védábán, az istenekhez szóló himnuszokban így hangzik: „Dicsőség nektek... kik a légben vagy az ég óriás terében születtetek... Gyertek, Marutok, gyertek a légből, az égből... ne tűnjetek el a távolban!... Utaztok az éjszakában, nappal, a térben, a légben... Erővel szelitek át az űrt. Együtt növekedve szépségetek Naphoz hasonló... Tegyetek minket is halhatatlanná! Sem a hegyek, sem a folyamok nem tartanak fel titeket! Oda mentek, ahová szándékoztok, ti, Marutok, égen és Földön...”²

 

Ardzsuna istenkocsija a legnagyobb és legszebb Mahabalipuram templomterén

 

A Visnu-templom

 

Gyönyörű dicshimnusz a „felhők gyermekeinek” külsejéről, képességeiről s a velük szembeni elvárásokat illetően! Zabolátlan fantázia szülötte, vagy „minta után készült” leírás? Ezek a viharistenek, úgy tűnik, lökésszerű invázióval érkeztek a levegőből a Földre; sok ezer templomi szobor örökíti meg őket. Megint csak indokolt a bátorító utalás, hogy vajon a képek és szövegek összehasonlító analízisével nem lehetne-e felismerni, azonosítani, illetőleg leleplezni a technikát, amely a Marutok rendelkezésére állt? A viharisteneken túl az óindiai istenekről szóló mondák anyagot szolgáltatnak komoly, elfogulatlan kutatásokhoz.

Elmenőben a templom doborművén szép női alakot fedeztem fel, jól fejlett kebleire lettem figyelmes. Aztán azt hittem, képzelődöm. Más perspektívában ugyanaz a szobor férfiként hatott. Jobbra léptem egyet, majd néhányat balra: a figura állandóan változtatta nemét. Nem volt a képzelet játéka, a művész hermafrodita lányt ábrázolt, összes testi jegyeivel, az arcot is beleértve – nyilván nem volt biztos benne az öreg kőfaragó, milyen nemű is volt az isten. Ezt meg kell tanulni, hogy ha az istenekkel foglalkozunk, állandóan meglepetéssel szolgálnak, nekik mindent szabad, ők mindent tudnak, még cselesen megtéveszteni is.

Közvetlenül a tengerparton egy hétemeletes templomba léptünk, árnyékos belseje a világfenntartó Visnu isten túlméretezett alakját rejti – a tengerpart felőli oldalon a sötét szentélyben 15 élű oszlop.

Az oszlop lingamábrázolás, magyarázta dr Mahalingam, és mosolygott, mert ez a szó saját nevének is részét alkotta, másrészt óind nyelven „jelet”, illetőleg „férfi nemi szerv”-et jelent. Többet éreztet azonban, mint a Görögországban kultikusan tisztelt phallosz, az erő és termékenység jelképe. A lingam Siva isten bálványa, gyakran találkozni vele egészen realista oszlopcsonk formájában, ugyanis bár az alkotóerőt szimbolizálja, „test nélküli alakot” is jelent, tehát a világszellemet, és általában jóni, az „anyaöl” is mellette van, mint a szülő természeti erő szimbóluma. A jóni az alapzat, melyből a lingam középen kiemelkedik.

Dr. Mahalingam kifelé mutatott a tengerre.

– Itt, előttünk a víz alatt ősrégi kultúra van eltemetve. Templom is állt itt 4-5 ezer évvel ezelőtt vagy még régebben. Azt sem tudjuk bizonyosan, milyen idősek védáink. Még hosszú utat kell megtennünk, míg megismerjük múltunkat. A források alapján teljesen egyértelműnek tekinthető, hogy kezdetben voltak az istenek...

Visszautazás.

A parasztok a szelíden leereszkedő alkonyatban még földjüket művelték, régies ekék előtt ökrök húzták a barázdát, csaknem özönvíz előtti idill képét nyújtva. Skriperumpudur. Ennek a nyomorult fészeknek a nevét sosem felejtem el. Ott az út mentén kallódott a szélnek s más időjárási viszontagságoknak kitéve egy fakuló színű, fából készült isteni jármű ; a körmenetekben nem sok hasznát lehet venni már.

A bizonytalan fény miatt az egykor büszke isteni járművet három, különböző objektívvel rendelkező kamerával is lefényképeztem, miközben száriba öltözött lányok ügyeltek, akik motoron ülő, bajszos fiatalemberrel csevegtek. Amikor autónk elindult, az egyik fényképezőgép, melyet az autó tetején felejthettem, leesett, egyikünk sem vette észre. Néhány pillanattal később vadul gesztikulálva előzött le minket az előbb látott motoros, és jelezte, hogy álljunk meg. Ragyogva nyújtotta felém a kamerát. És nem fogadott el egy rúpiát sem. Ez is India.

 

Mint hajdanában, még ma is ökrök húzzák az egyszerű eszközöket

 

Az utcán áll ez a tönkrement istenkocsi

 

A Teozófiai Társaság parkjában árnyékot adó lombok alatt tanulnak

 

Madras színesebb városnak tűnik, mint a többi, amit ismerek Indiában. A tamil asszonyok szeretik a merész színű selyemszárikat, keveredik az okkersárga és világoskék, zöld, vörös és rezeda. Ezek a világító színek túlharsogják az utcakép szürke tónusát. Nem tudom, miért, de sok gyalogos visel virágfüzéreket a nyakában, talán a vidékről érkezett látogatót köszöntik így. Férfiak nem kevésbé tarka turbánokat illesztenek fejükre, lányok virágot tűznek színfoltként fekete hajukba. Sárga motorkerékpárok bűzlő kipufogógázcsíktól kísérve szántanak keresztül a tömegen.

Madrasban halt mártírhalált Tamás apostol. Csontvázának darabját a San Thome-bazilikában ereklyeként őrzik. „Hitetlen Tamás”, aki kételkedett Jézus feltámadásában, Indiában prédikált; gnosztikus írások patrónusa volt, a szíriai ortodoxok mélyen tisztelték, „tamáskeresztények” közt töltötte öregkorát Madrasban.

Óindiai szövegek egy „Titkos tan”-ban

A Madras melletti Adjar a Teozófiai Társaság világszékhelye.

Bizonyos állítások ellenére a teozófia – görög bölcselettan – nem akar vallássá válni, ez a társaság ősi, spirituális tényeket akar közvetíteni, és hirdeti, hogy az evolúció az emberi világon túl a kozmoszig hat, s hogy az érzékeléssel nem felfogható anyag természetfölötti képességekkel vizsgálható.

A Teozófiai Társaságot 1888-ban az Ukrajnában született Helena Petrovna Blavatszkij (1831-1891) alapította New Yorkban, ma szinte minden országban vannak hívei. 1888-ban Londonban jelent meg Blavatszkij háromkötetes műve Titkos tanok címmel; a mű feltűnést keltett, nem utolsósorban azért, mert az előszóban a szerző biztosította az olvasót, hogy az általa feldolgozott források ősi indiai szanszkrit szövegmaradványok, melyek még tibeti kripták mélyén nyugszanak, s még színhelyeket is megjelölt, ahol a titkos iratok megtalálhatók; adatait sosem vizsgálták felül, csak gúnyosan legyintve félretették.

A Titkos tanok lényeges alapja a Dzyan könyve, melynek keletkezési ideje ismeretlen. Egészen a legutóbbi időkig a szent könyv szimbólumrajzai érthetetlennek tűntek, sőt csaknem értelmetlennek. Ma már legalább annyit tudunk, hogy Dzyan nem egy próféta neve, nem is a számtalan isten valamelyikéé, hanem régi tibeti iskolák fonetikus összesítése – a legrégibb tibeti források összes tudásának, a Kandzsúr 108 és a Tandzsúr 225 kötetének birtokosa.

Az írást 1 m széles, 10-20 cm vastag és 15 cm magas fatáblákba vésték. A szövegek nem egészen 1%-a van lefordítva, ezek sokat árulnak el az istenekről és földi tevékenységükről. Bár nem utal dátum a könyvek keletkezésének idejére, feltehetően a Dzyan könyvének tanai jutottak a Himalája vidékéről Japánba, Kínába, majd Indiába.

Nem csoda hát, hogy Blavatszkij asszony már életében is sok támogatást kapott indiai tudósoktól. 1890-ben Svama Dayanand Sarasvati volt India legjelentősebb szanszkritszakértője. Amikor az India-szakértő Max Müller oxfordi professzor a Blavatszkij-forrásokról negatívan nyilatkozott, Sarasvati szót kért: „Ha Max Müller úr felkeresne, elvezetném őt egy guptabarlangba, a Himaláján fekvő Okhee Math közelébe, ahol hamarosan felismerné, hogy ami a források (kalapani) révén Indiából Európába eljutott, az a mi szent könyveink bizonyos részeiről készült másolatok részeinek tulajdonítható. Létezett egy eredeti kinyilatkoztatás, és ez még megvan, sőt nem lesz mindig hozzáférhetetlen a világ számára, hanem ismét megjelenik majd, még akkor is, ha az embereknek erre még várakozniuk kell.”

Kozmikus evolúció

Az ezoterikus és teozófustársaságok által hirdetett Titkos tanok könyve máig is vitatott. A tudományok, melyek csak az anyag létezését fogadják el, a Dzyan könyvének leírásait nem tekinthetik ténynek. Mit titkoljam, én is szkeptikus voltam. El kell mondanom, miért tudom ma más szemmel nézni a dolgokat.

Az űrtelepülések létrehozása reális lehetőség. Ezek elláthatók olyan hajtóművekkel, melyek segítségével a naprendszertől naprendszerig való közlekedés lehetővé válik. Mesterséges nehézségi erő létrehozása érdekében ezek az űrlétesítmények valószínűleg óriáskerekek formáját kapják majd, és így saját tengelyük körül forognak. Nem ok nélkül beszéltem a jövő űrlakóiról, akik misszionáriusként akarnak tevékenykedni. Ugyanilyen vakmerő és mégis lehetséges feltevés, hogy a település lakóinak nagy része a hosszú utazást elaltatva, ezáltal táplálékot és energiát megtakarítva teszi meg. Sience fiction szerzők, kiknek fantáziáját a valóság már sokszor megelőzte, milliónyi megtermékenyített petesejtről beszélnek, melyek egy naprendszer közelében mesterséges anyaméhben kerülnek kihordásra. (Házi használatra ez a módszer már heves viták tárgya!)

Mindez és még több van megírva a Dzyan könyvében! Ismeretlen ősi időkből, ma még ismeretlen szerzőktől! Ha a kutatók számolnak a jövőben megvalósítható űrtelepülésekkel, az állítólag érthetetlen szövegek értelmezése könnyűvé válik. íme, strófák a Dzyan könyvéből, a Kozmikus evolúció címszó alatt:³

"...Nem volt idő, mert alva feküdt a végtelenség ölében...

...Csak sötétség töltötte be a végtelent, apa, anya és fia ismét egyet képezett, a fiú még nem ébredt életre, hogy vándorútra keljen a keréken...

...az élet öntudatlanul lüktetett az űrben...

...hol voltak az építők, a feltörekvő Manvantara fényes fiai?... Akik formát adtak a forma nélkülinek... Még nem ütött az óra, a sugár még nem irányult a csírára, a matriadma még nem duzzadt meg...

...Föld fiai, hallgassatok tanítóitokra, a tűz fiaira... halljátok, mit tanultunk mi, az ősi »hetek« leszármazottai, kik az őstűzből erednek, apáinktól...

...a fényből, mely az örök sötétségből sugárzott, új életre kelt energiák keletkeztek az űrben...

...mikor művét elkezdi, kiválasztja az alsó rész szikráit, melyek diadaltáncot lejtenek ragyogó lakhelyükön, és ezekből képzi a kerekek magvát... az űr hat iránya felé tájolva, egyet a középre illeszt, s kész a főkerék...

...minden szögletben csapatostul állnak a fény fiai, s a középső kerékben a lipika. Azt állítják, így jó. Az első isteni világ elkészült... Fohat öt lépést tesz, és a négyszög minden szögletében szárnyas kereket képez...

...hogyan épít Fohat? Összegyűjti a tüzes port... tüzes golyókat alkot, keresztülmegy rajtuk, megkerüli őket, élettel tölti meg mindegyiket, majd egyiket az egyik, másikat a másik irányban, mozgásba hozza őket...

...a negyedikben megparancsolják a fiaknak, hogy alkossák meg képmásaikat... szenvedni fognak és szenvedést fognak okozni. Ez az első harc.

...az alkotók és rombolók közt harcok dúltak, harc az űrért; a mag megjelent, és állandóan újra létrejött...”

Idegen világban

Ezt az eredeti szöveget figyelmesen elolvasva nincs szükség kommentárra. Találkozhatunk azzal az ellenvetéssel, hogy a Dzyan könyvének forrásai ellenőrizhetetlenek. De miért voltam én a megbízható felvilágosítás közelében? Másnap megkérdeztem Ma-

hadevan professzort, aki dr. Mahalingammal és Nagaswamy professzorral értem jött a szállodába:

– Vannak olyan helyek, melyeken ősi, túlnyomórészt még nem lefordított kéziratokat őriznek?

– Természetesen léteznek ilyen rejtett szöveggyűjtemények kolostorokban és templomi iskolákban – válaszolta a tudós. – Ott őrzik ezeket, mint őstörténetünk fontos részét. Sok teljes pusztulásnak volt kitéve, ezért szükséges a konzerválásuk; sokszor teljesen átmásolják őket. Sziszifuszi munka, némelyek egy életen át ülnek mellette, magasan kvalifikált szakemberek.

 

Mahadevan professzor mindig velünk tartott

 

A fémpolcokon furcsa „fadarabok” százai sorakoznak

 

Nagaswamy professzor bekapcsolódott a beszélgetésbe:

– Nem messze innen csodálatra méltó gyűjteményt tudok önnek mutatni.

Háromnegyed órányi autóút után Madrason keresztül, egy kis, meszelt falú, kétemeletes házba léptünk. Az őr, egy méltóságteljes aggastyán, Nagaswamy professzort meghajlással köszöntötte, kezét mellén összekulcsolva; üdvözlő gesztus, melyet én is iparkodtam gyakorolni. Az urak tamil nyelven folytatott beszélgetését nem értettem, az őr ábrázatán azonban láttam, hogy készségesen meg fogja mutatni kincseit.

Röviden, állva történt ismertetés útján hozták tudomásomra, hogyan keletkezett a gyűjtemény: dr. U. W. Swaminatha Iyer hordta össze a tárgyakat, miközben évtizedekig utazgatott Indiában régi mondákat, írásos emlékeket kutatva s ezeket a vásárlással a pusztulástól megóvva. Több mint 3000 kéziratot nagyrészt máig sem lefordítva tartanak ebben a házban. 91 szanszkrit könyv szerzőként vagy kiadóként dr. Iyer nevét viseli. Kollégái a legnagyobb tisztelettel beszélnek róla.

Nagaswamy professzor megkezdte a vezetést. Óvatosan sorba rakva, fémállványokra rendezve sok száz, 10 cm vastag, 30-40 cm hosszú zsinórral összekötött fadarabot láttam. Nagaswamy professzor elővigyázatosan nyúlt a facsomaghoz, megoldotta a zsinórt, kibontotta és lapozgatta a fadarabokat. Nos, láthatóvá vált, mit őrizgetnek itt: vékony falemezeket vagy pálmaleveleket, néhányat balról és jobbról lyukak is szegélyeztek, melyeken zsinór vezetett keresztül, másokat legyezőszerűen lehetett kinyitni. Bevésve ezernyi apró írásjel. Nagaswamy, aki további csomókat nyitott ki, elmagyarázta, hogy minden jelet, a mikroszkopikusan finomakat is, késheggyel karcoltak be, ezáltal azonban az írásjelek a munka folyamán a háttérből nem emelkedtek ki. Hogy az írás láthatóvá váljék, hamut vagy festékport kellett a lamellákba kefélni.

– Miről szól? – kérdeztem.

Nagaswamy professzor vállat vont.

– Egy része védaszöveg, más része ősi tamil irodalom; bizonyos szövegrészeket papírra másoltak, bizonyos gondolatokat lefordítottak, de több mint a felét máig sem fejtették meg.

Eszembe jutottak a föld alatti barlangok Ladakh, Tibet területén, ahol évekkel azelőtt ezernyi pálmalevelet csodáltam meg így, lapocskák közé préselve; ott is csak csekély a lefordított szövegrész.

Vajon az ősi krónikás szándéka az volt, hogy közléseit érthetetlenül hagyományozza az utókorra, vagy magasabb parancsra cselekedett? Arra az időre gondolva, mikor megértik majd a történelmet? Fontosnak tűnik, hogy az ősi szövegeket okosabb, többet tudó generációnak megőrizzék – mind itt, mind a Kandzsúr és Tandzsúr esetében.

Kell, hogy különös oka legyen annak, hogy az embereket annyi vallásos és mitikus hagyomány figyelmeztette arra, hogy a szövegeket ne változtassák, és az utókor számára megtartsák! A keresztények sajnos nem így jártak el a Bibliával, mint az ősi szerzők ezt kívánták; lerövidítették, megszabdalták, a nemkívánatos részeket, a kellemetlent kitallózták, folytonosan új szavakkal, az új idők szája íze szerint értelmezték.

Pedig a vallás latin megfelelője – religio – megőrzést, megtartást jelent. Hála istennek, voltak bölcs vallásalkotók, „istenek”, akik – mint például itt vagy Tibetben – gondoskodtak arról, hogy mondanivalójuk megmaradjon, és kódolt üzeneteik a kozmikus ébredés századára megmaradjanak.

 

A vékony fafóliákra milliméteres írásjegyek vannak bevésve

 

 

A lingam hármas jelentése

A Kanchipuram felé vezető másfél órás úton – India szent városainak egyike és vallási centrum, 124 templommal és imahelyekkel – mellékesen érdeklődtem Nagaswamy professzortól a minden hindu templomban megtalálható lingam szimbolikus jelentéséről.

– A lingam fallikus szimbólum?

– Nem csak – felelte. – Igazi jelentése tűzoszlop, a tűzoszlop viszont a kozmikus tűz jelképe is, a fallosz viszont életadó és a világ hamuja.

Hogy jutott eszükbe a tűzoszlop; csak nem valamilyen technikai dolog félreértéséről, téves interpretációjáról van szó?

A professzor így folytatta a magyarázatot:

– A mi hagyományaink szerint Brahma és Visnu istenek azon vitatkoztak egymással, melyikük hatalmasabb, s köztük a kozmikus erő tűzoszlop alakját öltötte. Visnu vadkanná változott, leereszkedett a tűzoszlopon, hogy körülássa annak talapzatát, de az oszlopnak a földben nem volt sem talapzata sem gyökere. Nos, Brahma hattyúvá változott, és felfelé repült az ég felé, de az oszlopnak nem volt vége. Ezért maradt meg az oszlop a kezdet és vég nélküli erő kozmikus jelképének.

Mint értesültem róla, hindu templomok százával, ezrével rejtenek lingamokat, de a legszentebb szentélyben mindig különös lingam van, a szentély általában vimánát* is rejt, mely fölé a templomtornyot emelték.

 

* Vimána – isteni jármű. A „Szanszkrit Kutatás Nemzetközi Akadémiája” Mysoréban megkísérelte átültetni a szanszkrit szöveget a mai, modern fogalomvilágba. A vimánával kapcsolatban úgy hangzanak az értelmezések: „készülék, melyet belső erő hajt... mely egyik helyről a másikra mozog... a repülő eszközök építésének nyitja... az ellenséges repülő eszközök repülési irányának megállapítására szolgáló titok... stb.” A bangalorei szanszkrit kolléga megerősítette a fordítások hibátlan tudományos hitelét

 

Szinte ijesztőek ezek a kőistenek Madras szélén

 

Nagaswamy úgy vélte, hogy itt talán régi félreértésről van szó: talán a vimána központjában kozmikus, nukleáris tűz égett, és ez vezethetett a lingam szimbólumához. Mint mondták, a papoknak nap mint nap rituális mozdulatokkal kell tisztítaniuk a lingamot, hogy konkrétan milyen manipulációkról van szó, nem sikerült megtudnom. Vicces annak elképzelése, hogy a mit sem sejtő papok évezredek óta technikai fogásokat utánoznak!

Kanchipuram

Kanchipuram templomváros India legrégibb városai közé tartozik. Buddha i. e. 5. században már prédikált itt. Asóka császár i. e. 3. században építtetett buddhista templomokat, melyeknek nyoma sincs már. I. sz. 7. században Kanchipuram a Pallava-dinasztia rezidenciája lett; a dinasztiának 575 óta Dél-Indiában hegemóniája volt. Építőkedvű uralkodóház lehetett, mert 150 év alatt, 600-750-ig emeltetett vagy ezer templomot, közülük 124 ma is megcsodálható. Ezek a legkülönfélébb alkalmakra szolgáló építmények – óriások, nagy templompiramisokkal, mitológiai figurákkal díszítve, vagy kicsi, ereklyetartókkal ellátott épületek, melyeket tehetős hinduk, illetőleg a faluközösségek valamely istennek tulajdonított jótéteményekért rendeztek be.

A templomokat ősi brahmanfamíliák őrzik, szolgáik híven őrködnek azon, hogy a látnivalókat ne ingyen élvezhesse a látogató. Gyerekek ajánlkoznak – „Me only ten rupees!” – templomvezetésre.

A szent város attrakcióját nyújtva Kanchipuram a turisták, koldusok, mutatványosok, üzletemberek eldorádója. Idősebb asszonyok fekete öltözékben, csecsemő unokáik batyuban a hátukon, mindent koldulnak a golyóstolltól a cipőfűzőig.

Mielőtt a nagy Siva-templomba beléptünk volna, az őrök megállítottak, le kellett vennünk cipőinket, tőlem elvették a fényképezőgépet is. A templombelső sötét, nedves, forró és kissé kísérteties. A tömeg izzadságszagát a szantálfa illata jótékonyan elfeledteti, a korhadás kigőzölgését a virágok elviselhetővé teszik. Valahonnan a félhomályból furulya magas hangja szól, a sihar, egy lantféle ritmikus pengései kísérik; ez a fajta zene, mint tudomásomra hozzák, bizonyos napszakokat kísér, mert színt és hangulatot vált bizonyos intervallumonként; i. e. 500 óta létezik.

Szentélyek előtt hívők állnak, és istenfigurákhoz imádkoznak, melyeket rikító színűekre festettek és virágfüzérekkel díszítettek. Különböző színű gyertyák fénye lobog. Néhány istenfigura értékes selymekbe borítva, sajátos kellékekkel a kezében. Pitypangsárgán megvilágított beugróban lótuszülésben imádkozik egy pap, törökülésszerű lábtartása nyitott lótuszvirágot szimbolizál, s a lótusz a vallásszerű tisztaság jelképe. A pap távolról tudomást vesz jelenlétünkről – gondolataiba merülve jobb mutatóujjának hegyét piros porral teli tálkába süllyeszti, majd jelet rajzol homlokunkra. Közben felvilágosítva, a tükörben aztán felismerem magamon a vesszőt, mely alulról felfelé mutat; az imádkozónak Siva-papnak kellett lennie, saját istene jelét adta tovább. Siva soktulajdonságú isten. Pusztító és megújító, ugyanakkor az „idő megsemmisítője” és a „tánc ura”. A hinduk meg vannak győződve arról, hogy Siva személyesen tanította táncolni őket. Színe a bíborvörös, ezért templomaikban a plafon bíborvörös, a figurák is pirosak, arcuk démoni torzkép. Sivát, a tánc mesterét elegáns lábtartással ábrázolták – négy karja kecsesen mutat a négy égtáj felé. Hát istenem, ez egy isten!

 

A kanchipurami templompiramisok ugyanolyan meredekek és magasak, mint a maja kultúra templomai

 

A szentélyben, a templom központjában vimána áll, Siva isten járműve, 28 beugróval körülvéve – mint ablakocskák, mindegyikükben olajmécses, bennük úszó kanócok, meleg fényük fátyolba burkolja a figurákat; a hangulat áhítatra kényszerít. Szemem sarkából a hindukat figyeltem, és igyekeztem utánozni őket, fogalmam sem lévén róla, hogy a kérlelhetetlenül szigorú hívők mit tesznek, ha nem hívő hatol a szentélybe. A vörös folt homlokom közepén mimikri volt, mégis utánoztam az adagolt meghajlásokat, a hely szelleme megérintett; eléggé biztonságban éreztem magam ahhoz, hogy tartózkodó pillantásokkal csodáljam az ősi művészet kézművesremekét. Siva és Visnu, Krisna, Ráma és Brahma – mint a mítoszok leírják – tökéletesen formázottak, akár a melléjük helyezett elefántok, hattyúk és ökrök is, csak kihívóan rikító festésük hat első pillanatban giccsesnek; második pillantásra nyugati búcsújáróhelyek jutnak eszünkbe, ahol a kép hasonló. Azt hiszem, a félhomályban, mely ezeken a helyeken az áhítat elmélyítésére kedvelt, szükséges az intenzív színek alkalmazása, hogy a mélyen tisztelt alakoknak hatásos aurát kölcsönözzenek.

A napfény vakított. Előttünk két magas templompiramis emelkedett, amelyekhez hasonlót – nem ment ki a fejemből – Közép-Amerikában láttam. Átmentünk egy 15 m magas gránitmonolitba vájt ajtón – a templom alapzata is gránit, az épület homokkőből épült. A templom megtekintése megterhelő feladatnak bizonyult, mert Mahadevan professzor minden figura mondai jelentőségét elsuttogta.

 

Fényképezőgépeimet nem vihettem be a Siva-templomba

 

Az isteni jármű a templomtorony tetején

 

Ráültem a kis kőfalra Nagaswamy professzor mellett. Nem mentek ki a fejemből Kanchipuram és Közép-Amerika párhuzamai. Itt is, ott is világító színű szobrocskák, istenek lótuszülésben, mindkét helyen több istenség, hasonlóan kecses táncmozdulatokkal ábrázolva, mindkét helyen piramishoz hasonló kontúrok a párás levegőben. Itt is, ott is emberek, kik bőrük színét, arcvonásaikat, mozdulataikat tekintve hasonlítanak egymáshoz, csakúgy, miként hasonlóak modern városaik is. Madrasban úgy éreztem magam, mint Meridában vagy Yucatánban. Anélkül hogy magyarázatát tudtam volna adni, éreztem, hogy a szemmel látható hasonlóságok nem véletlenül ennyire szembeötlők, de óvakodtam attól, hogy hangosan gondolkozzam, miszerint az ősi időkben indiaiak Yucatánba, a Mexikói-öböl partjára vándoroltak, és kultúrájuk esszenciális lényegét ott megújították.

Ma már többet tudok: nem kivándoroltak, kirepültek! Bizonyítékokat ebben a fejezetben sorolok fel.

A 124 Kanchipuram-templom láttán ajkamra tolult a kérdés:

– Hogyan keletkeznek a templomépítmények? Ki dönti el építésüket, a papok, az uralkodók, a nép vagy az istenek? Ki fizette az építőmunkásokat? Léteznek erre vonatkozó utalások?

Nagaswamy professzor odakiáltott valamit egy fiatalembernek, aki két rudacskával tért vissza. A régész az egyik pálcát beleszúrta a talajba, s árnyéka keletre mutatott.

– A templomépítést a legkülönfélébb okokból határozták el. Itt, Kanchipuramban az uralkodó Pallava-dinasztia volt a kezdeményező. De falvak vagy kolostori iskolák is eldönthették templomok építését, hogy közösségüknek megszentelt helyet biztosítsanak a meditáció, az istenekkel való beszélgetés számára; a templomok gyakran iskolákhoz, egyetemekhez voltak hasonlók. De az a kívánság is ok lehetett a templom építésére, hogy az isteneket magukhoz csalogassák.

Amint ma már tudjuk, az építkezést előre meghatározott helyre telepítették, a földnek jó színűnek kellett lennie, az alapnak keménynek, lehetőleg gránitnak, a közelben ivóvíznek kellett lennie, hogy megfelelő vegetációt biztosítson. Ha mindezek az előfeltételek megvoltak, az építkezés helyét planírozták, kijelölték az égtájakat: a papok botot szúrtak a földbe, napfelkeltekor az árnyék nyugatra, napnyugtakor keletre mutatott... így a templomhoz a legszükségesebb dolgok immár adva voltak.

 

A torony alatt, hátul, a vimána

 

Az építőmesterek zsinórt kötöttek egy botra, és köröket húztak, így határozták meg a templom nagyságát. Vonalakat húztak a kelet-nyugati tengellyel párhuzamosan is. A vonalak és körök metszéspontjain szegmensek jöttek létre, melyek a centrumtól, mely a majdani szentély helye volt, közelebb vagy távolabb feküdtek. A centrum volt a legszentebb hely, az isten székhelye, neki volt szentelve a templom. Ide, a szentélybe, a közvetlen közepébe került egy lingam, amely fölé a piramist végül építették. A középpontból mindenfelé sugárzott az isteni erő. A központ körüli bemélyedésben alárendelt istenségek oltárai épültek. Nincs templom a 12 naptári istenség nélkül, ezek 12 hónap szegmensei; a templomszéleken a különböző csillagok isteneinek építettek kegyhelyet.

Világosbarna bőrű fiú kanyarodott elénk háromkerekű biciklijén, és átható csengetéssel vonta magára a figyelmet. Csípője köré kék kendőt kötött, lábkörmeit sárgára lakkozta. Ládából árulta a csomagolatlan fagylaltot és a jégkockává fagyasztott gyümölcslevet. Nem akaródzott vennünk semmit.

– Tudom, ki ez – mondta provokálón a kölyök, és rámutatott a templomfal egyik szobrára.

– Ha tudod, kapsz tőlem 10 rúpiát – mondta professzor Mahadevan.

– Ez a táncoló Siva, és Parvati istenei nézik a táncát...

– Jól van – ismerte el a professzor. – És milyen táncot jár Siva?

– Az égi táncot járja.

Megkapta a tízrúpiást, és büszkén karikázott tovább.

– Valóban ez az égi tánc? – tudakoltam.

– Ez a pusztulás és a teremtés kozmikus tánca, melyet az istenek furulyával, cimbalommal és más hangszerekkel kísérnek... Rögtön mellette ott látja Indrát, az univerzum urát, Matalival, a légi csaták harcosával – világosított fel a professzor.

A „légi csaták harcosa” kifejezésnél hegyezhettem a fülem, mert másnap Mahadevan professzor egy Matali istenre vonatkozó szöveget adott nekem Rámájanából, mely a Mahábhárata mellett az indiaiak másik nagy eposza. Ebben ez olvasható:

 

„»Gyorsan Matali! – szólt Indra – Siess az égi kocsival! Az igazattevő Indra eltalálja az ellenségeit...« Matali odairányította a kocsit, mely ragyogott, mint a nap, ahol az igazságot osztó Ráma ellenségeit eltalálta. »Vedd ezt az égi kocsit! – kiáltotta Matali Rámának. – Az istenek az igazakat támogatják! Itt van, szállj ebbe az aranykocsiba, az égi erők támogatni fognak. Én leszek a vezetőd, s majd felgyorsítom a dübörgő kocsit.«

Égi szövetféleségekbe burkoltan Ráma a kocsira szállt, és emberi szem által soha nem látott csatába indult. Istenek és halandók figyelték a harcot, remegve nézték, miként avatkozik Ráma az égi harckocsival az ütközetbe.

 

Nagaswamy professzor válaszolt a kérdéseimre

 

Halálos lövedékek felhői sötétítették el az égbolt ragyogó ábrázatát. A csatatérre homály ereszkedett.

Dombokat, völgyeket és az óceánt szörnyű szelek korbácsolták, a nap sápadtan sütött. Amikor a csata még mindig nem akart véget érni, Ráma haragjában Brahma fegyveréhez nyúlt, mely égi tűzzel volt töltve. Ez volt a szárnyaló fényfegyver, halálos, mint a villám. A kerek ívtől gyorsítva lecsapott a villámfegyver, s átfúrta Ravan fémszívét. Amikor csönd lett, a véres síkságra égi virágok esője hullt, és láthatatlan hárfák megnyugtató zenéje hangzott az égből.”

 

Hasonló szövegekhez soha nem kaptam elfogadható magyarázatot, kivéve a modern és befutott indiai akadémikusokét. S ha némely kritikusomnak a lélegzete elállna – tekintetbe véve egész egyletük elbizakodottságát – ez érthető és figyelemre méltó reakció lenne. Miután a Rámájanából a „légi csaták harcosainak” akcióit és fegyvereit jellemeztem, hadd jusson szóhoz a Mahábhárata 5. könyve is, melyben isteni fegyvereket sorolnak fel, melyek minden harcost megöltek, kik testükön fémet viseltek; ha a harcosok időben értesültek e fegyver bevetéséről, letéptek magukról mindenféle fémet, beugrottak a folyóba, megmosták magukat és mindent, amit csak megérintettek. E fegyver hatására a harcosok haja kihullt, körmeik leváltak, minden élő elsápadt, mert „isten halálos lehelete” érte.

 

A táncoló Siva

 

Példa a formagazdagságra

 

A Mahábhárata ezt így írja le:

 

„A fegyver hevétől felperzselve botorkált a világ a hőségben... A víz fölforrt, a halak elpusztultak... A fák sorokban dőltek ki... A lovak és szekerek elégtek. Szörnyű látvány volt. A holttesteket a hőség megcsonkította, nem volt emberi formájuk. Soha azelőtt nem létezett hasonlóan szörnyűséges fegyver, soha azelőtt nem is hallottunk róla.”

 

Mint egy hirosimai riport az első atombomba bevetése után, 1945. augusztus 6-án! Nem szeretném, ha a Mahábhárata a jövő emlékeit hordozná...

Alkonyodott. A hőség elviselhetőbbé vált. Kis faszén tűzrakásokat gyújtottak mindenfelé. Fent a templompiramison fény pislákolt!

Az ég felé nyújtózó templomcsúcsokon hordószerű képződmények sötétlettek.

– Lakik ott fenn valaki? – kérdeztem.

– Nem, ott nem lakott és nem lakik senki. Emeletről emeletre vezetnek a lépcsők – magyarázta Nagaswamy professzor. – Arra kell, hogy figyelmeztessen bennünket, milyen meredek és fáradságos az égbe vezető út. Az a kerek valami, amit hordónak nevezett, a járművet szimbolizálja, mely közel van az éghez...

– Vehetem ezt szó szerint, vagy allegorikus megfogalmazásról van szó?

Nagaswamy professzor vállat vont, mintha azt akarná kifejezni: „Higgyen, amit akar.” Aztán a figyelmet elterelendő megkérdezte:

– Akar selymet venni? Dél-India központja a selyemiparnak, még ha a nagy gyárak Mysoréban, Bangalorénál fekszenek. – Mosolygott. – Sok mindent tudnak, de olyan selymet készíteni, mint mi... – Nem fejezte be a mondatot.

 

Rámájana, Mahábhárata... Talán a szövegek hatása volt, hogy amikor a kanchipurami piramistornyokat megpillantottam, egy rakétabázisra kellett gondolnom?

 

Miért védi a selyem a természetet?

Nagaswamy professzor figyelemelterelő trükkje a világ egyik legrégibb iparágával ismertetett meg. A selyem már az időszámításunkat megelőző századokban is rentábilis exportcikk volt. A selyem Kínából Közép-Ázsián, Nyugat-Ázsián és Indián keresztül karavánokkal jutott el Nyugatra. Egy utazás kiindulópontjától a Földközi-tengerig és vissza 6-8 évig tartott. A selyemért cserébe üveget, nemesfémeket, luxuscikkeket vásároltak – a lóhere, őszibarack, mandula a visszaúton jutott Ázsiába, és meghonosodott ott is.

Jelentéktelen házikó előtt állította meg az autót Mahadevan professzor, beszélt valamit a tulajdonossal, majd odaintett bennünket; miután cipőnket lehúztuk, egy terembe vezettek minket. A padló olyan fényesre volt polírozva, amilyet még soha nem láttam. Két indiai asszony és férfi ült lótuszülésben a helyiségben, és professzoraim melléjük telepedtek. Követtem példájukat.

Rövid tárgyalás után az egyik asszony felemelkedett, és selyembálát hozott oda, szegélyénél kiteregetve az egészet. Mintha varázslat történt volna, a padló tengerkéken ragyogott, csak a selyembe szőtt fehér jázminvirágok tarkították. Odasúgtam Mahadevannak, hogy inkább egyszínű selymet szeretnék. Mintha csak kitalálták volna a kívánságom, a kék szőnyeg visszatekeredett, és új, mindig más színű selyembálák kápráztatták el a szemet. A szivárvány egy tónusa sem maradt ki. Négy végből levágattam magamnak néhány métert, és megjegyeztem, hogy szívesen megtanulnám, hogyan szövik ezeket a csodálatos anyagokat.

Három hátsó udvaron kellett átkelnünk. Egy állványról a ház ura lapos kosarat emelt le; eperfalevelek közt csúszott-mászott szorgosan rágcsálva száz meg száz, cigaretta hosszúságú hernyó. Selyemlepkéktől, egy 300-féle fajjal rendelkező keleti lepkefajtából származnak, a legfontosabbak színe a szürkésfehér és a gyöngyszürke közt változik, szárnyukon sárgásbarna csík. Kelet-Ázsiában több mint 4000 éve domesztikálva már nem tud repülni, csak verdes szárnyaival. A párzás röviddel a lárvából való kikelés után történik, a nőstény csaknem félszáz 1 mm-es petét rak, és egy héttel később elpusztul. A nyár vége felé lerakott petékből 10 hónap múlva hernyó fejlődik, mely ezt követően állandóan a fehéreperfa levelével táplálkozik. A hernyók már öthetes koruktól megkezdik a selyemtermelést a selyemgubóban: a nyálmirigyek váladékából termelik a selyemszálakat, amelyek hossza a gubóban feltekeredve4000 m-t is elérhet. A zabálós, gyors munkások belül laza, kívül kemény szövedékterméke 3-4 nap alatt feldolgozásra kész.

 

Tipikus utcakép: kunyhók, egy templom maradványai

 

Mahadevan tamil nyelven megbeszélte a szövőde vezetőjével, mutassák be a munkafolyamat egyes lépcsőit. Nagy teremben lógtak a gyékényből font spirálok, melyeknek zegzugaiban a bolyhos gubók megtapadtak.

– Ha a hernyókra bíznánk – jegyezte meg Mahadevan professzor –, két hét alatt kikelnének a lepkék. Ezért forró levegőjű kemencébe akasztják őket, ott gyorsan elpusztulnak. A gubók forró vízbe vagy gőzbe kerülnek, a szál megszilárdul, már csak le kell gombolyítani.

– Mennyi selyem készül egy gubóból?

A főnök magyarázni kezdett:

– 2-4 km. A hernyók hallatlanul nagy étvágyúak, naponta néha hatszor kell levélutánpótlást biztosítani.

– Hány gubó szükséges 1 kg nyers selyemhez?

– Mintegy 10 000 selyemhernyó, melyek aztán hál’ istennek nem termelnek már új selyemlepkéket. Kopaszra rágnák az országot!

A visszaúton Madrasig mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. A sofőr óriási kátyúk és alvajárón közlekedő indiaiak szekerei mellett húzott el.

– Visnu hány nevét ismeri? – törte meg Mahadevan professzor a csendet.

Rápillantottam.

– Miért, hány neve van?

– Ezer.

– És mindet ismerni kell?

– Minden tanult ember ismeri őket... – mondta Mahadevan, és szavaiból kihallatszott a kérdést illető enyhe kritika.

– Mondja el hát Visnu ezer nevét! – ugrattam én.

Mahadevan professzorból ömlöttek a nevek, minden tizedik után szünetet tartott. Nem tartottam volna elképzelhetőnek, de kis idő után a sofőr is részt vett a Visnu-litániában. Lopva megnyomtam a stopperomat: 9 perc és 35 másodperc alatt a férfiduó felmondta Visnu ezer nevét!

– Nincs olyan szinonima, amely Visnu minden nevét magában foglalná?

Mahadevan professzor, akinek e memóriateljesítmény – ehhez képest egy rózsafüzér semmi! – meg se kottyant, mosolygott.

– A Ráma szó Visnu mindegyik nevét, mind az ezret egyesíti. Ha Visnu védelmét kéri, Rámának is nevezheti!

Ismét hallgatásba burkolóztunk. Amint beleástam magam az indiai mitológiába, csak úgy zúgott a fejem az istenek nevétől. Túl sok van belőlük ahhoz, hogy egy európai, aki nem indológusnak tanult, kiismerné magát. 40 000 istennév! Hol kell kezdeni, hol befejezni?

Istenek az űrkutatás hajnalán

Célomnak megfelelően szelektálnom kell, s lehetőleg azokról az istenekről sokat megtudni, akikkel a világűr felé vezető úton találkozni lehet; Ráma, Indra, Ardzsuna, a Marutok; századnyira tehető a Mahábhárata és a védák égi alakjainak száma.

Itt vannak az isteni ikrek, az Asvinok, jó lovasok, akik a Földet az égi szekéren egy nap alatt megkerülték. Itt van a barátságos Napisten, Szúrja, állandóan kezében lótuszvirágokkal ábrázolva, aki isteni járművéről hírszerző szolgálatot teljesített az isteneknek – lévén hogy a nagy magasságból mindent látott, s így mint isteni „kém” került az irodalomba. Itt lenne a lótuszban született Agni, a tűz istene, egy fényjármű tulajdonosa, „mely aranyló és világító egyszerre”⁴, ő vitte az áldozatként elégetetteket az istenekhez, az égen villámként, a Földön tűzként tűnt fel. Itt van Garuda, a madarak keselyűszerű királya, aki Visnu gyors mozgását szolgálta, önállóan is cselekedett, bombákat hajított, tüzet oltott, s egész a Holdig repült. Itt van Visvakarnam, az istenek építőmestere, aki Indrának nemcsak egy palotát épített, amely istenhez méltó, ő állította be az istenség kocsiparkjába a legszebb járműveket.

A Visnu-purána az i. e. 4-5. századból származó nagy tradíciójú monda, melyben egész fejezet foglalkozik azokkal az időszakokkal, mikor az emberiség ősei – saját „repülőikkel” – megjelentek az égből.⁵

„Miközben Kalki még beszél, az égből két napszemen ragyogó, mindenféle ékkövekből álló, önmagától mozgó jármű érkezett eléjük, sugárzó fegyverektől védve.”

 

Mellékesen. Ez a Kalki szintén rendelkezett egy isteni járművel, „melyet csupán a pilóta akarata” irányított!

Berthold Laufer (Chicago, 1928) The Prehistory of Aviation (A repülés előtörténete) c. munkájában beszámol egy Vicvila nevű emberről, aki feleségével a „levegőn keresztül menekült” a királyi palotában az elfogatás ellen, és Rumanvat királyról, aki olyan hatalmas űrhajót építtetett, hogy egy város lakói is belefértek. Erről így szól az indiai legenda:⁶

 

„A király beült hát háreme összes személyével, feleségeivel, méltóságaival és a város különböző részeit képviselő csoportokkal az égi járműbe. Elértek a mennybolt távolságába, majd a szelek útját követték. Az égi szekér körbekerülte a Földet, az óceánok felett azonban Avantis város felé irányították, ahol éppen ünnepeltek. A gép megállt, hogy a király az ünnepen részt vehessen. Rövid tartózkodás után az égi szekérnek csodájára járó számtalan kíváncsiskodó tekintetétől kísérve ismét felszálltak.”

 

A szanszkrit irodalom számos istene volt rendszerezendő – a tulajdonságok alapján, melyek a vonatkozó istenséget jellemzik, valamint a technika szerint, melyekkel ezek az istenek rendelkeztek.

 

 

 

A templomokba már nem léphetnek be táncosnők, de speciális iskolákban még ma is éveken át tanulják a régi templomi táncokat régi templomi zenére, régi rítusok szerint

Lecke

A kép túlságosan nevetséges volt, de csak akkor mertem teli torokból kacagni, mikor mindkét professzor a sofőrrel együtt nevetésben tört ki.

Az út szélén, egy kis hindu templom mellett két utcalány – az egész világon azonnal felismerhetők – püfölt egy katonát, talán keveset vagy egyáltalán nem fizetett.

Tréfát űztek abból, hogy a katona sapkáját letépjék, ha sikerült megkaparintania és ismét feltennie, mindjárt újból az utcára repült. Ez ismétlődött néhányszor, míg a katona egy ugrással beérte a fejfedőt, hóna alá kapta, és eliramodott. Inkább becsmérlő, mint hívogató mozdulatokkal emelte meg az egyik lány oldalt fenékig felsliccelt száriját: Nyasgem! A beszéd nélküli értekezés nemzetközi módja.

– Templomi kurvák? – kérdeztem magától értetődően, mint egy svájci.

Nagaswamy professzor rendreutasító pillantást küldött felém, és azt mondta:

– Templomi prostitúció nem létezik. Valamikor az imádkozás rituáléjába táncok, dalok, zene is tartozott, mint sok más monoteista vallásnál. A kiválasztott hajadonokat évekig avatták be a tánc művészetébe. A hagyomány csak az európaiak megérkezésével, a 18. században változott meg. Ők voltak, akik a templomi táncosnőket szépségük, bájuk miatt körüludvarolták, ezenkívül biztosan tudták, hogy hajadonokról van szó. A briteknek fogalmuk sem volt a templomi rítusokról, feltételezték, hogy a táncosnők a papok prostituáltjai. Abszurd gondolat! Prostitúció egy szent helyen! Egyetlen eset sem ismeretes, mikor a templomban szexről lett volna szó. 30 évvel azelőtt a templomi táncot a törvény megtiltotta, értetlenül és alaptalanul. Ősrégi, köztiszteletnek örvendő családok, akik a templomi tánc művészetét 1800 éve kultiválták, így maradtak kenyér nélkül. Nagy kár!

Vimána mindenütt

Kalkuttába való repülésem előtt Nagaswamy professzor a Pantheon Roadon levő állami múzeumba kalauzolt, amely több épületben rejti a dél-indiai kulturális fejlődés archeológiai gyűjteményét, az ősidőktől a Pallava- (Chalukya-) és Chola-dinasztiákig.

 

Vimána

 

Lingam

 

Siva

 

Ganesa

 

Vimánák, égi lények repülő rezidenciái, kőistenek falansztere, lingamok. A táncoló Siva bronzszobra előtt Nagaswamy professzor magyarázni kezdett:

– Siva táncol, egyik lábával emberi háton áll, a szimbolika szerint ez tudatlanságot jelent. Baljában harang, hanghullámokat szimbolizál, az univerzum rezdülését. Jobbjában lángot tart, ez illúziót jelent; a kozmosz lángra gyúl, majd újjászületik. A középső, harmadik kéz gesztusa mint általános védelem jele értendő.

Nagaswamy a múzeum igazgatója volt, minden zugát úgy ismerte, mint a tenyerét. A múzeumi őrök tisztelettel köszöntötték. Érzékelhető elégtétellel figyelte a tanárnőket és tanárokat, amint osztályaikat – halkan magyarázgatva – az óriási gyűjteményben kalauzolták.

Majd megbotlottam egy bronzszoborban, emberfigura volt elefántormánnyal; ismertem hasonló szörnyeket Közép-Amerikában, 20 000 km-re innen!

– Hogyan nevezik ezeket az ormányos alakokat?

– Ez Ganesa egyik ábrázolása. Ő egyike a hinduizmus öt nagy istenének, Sivát szolgálta. Ganesát az akadályok leküzdőjének és a tudás őrzőjének tartják.

– Ellenőrizhető ősi tradíció alakja?

A professzor mérlegelte a kérdést:

– Legalább 2000 éves, valószínűleg még több. Siva e fiát már a védák említik.

– Mit jelent a neve?

– Ganesa összetett szanszkrit szó. A ganes seregeket jelent, isa az úr; együttesen a seregek ura.

Az „akadályok legyőzőjéről” – elhatároztam – minden fellelhető adatot össze kell gyűjtenem! Nem számoltam akadályokkal.

 

Csoportkép „professzoraimmal” az istenkocsi előtt, amelyet i. e. 100 körül építettek a tudós Thiruvalluvar tiszteletére

 

Még egy a sok impozáns istenkocsi közül

Meglepetés Kalkuttában

Kalkutta. A kelet-indiai Bengália fővárosa. A repülőgépen olvastam, hogy vérhasjárvány van a városban. Akit ez visszatart a látogatástól, Kalkuttát törölheti menetrendjéből: itt mindig van valamilyen járvány. Aki Kalkuttát átéli, a továbbiakban immúnis a piszokra. Ennyit Kalkuttáról.

A repülőtéren bengáli kiadóm, Ajit Dutt és a szanszkritkutató Kanjilal professzor fogadott. Ismerjük egymást korábbi találkozásokról, sőt levelezésben is állunk egymással.

10 évvel azelőtt tartottam egy előadást az egyetemen kedvenc témámról, így ismertem meg a professzort. Az előadás utáni vitában elmélyült szanszkrittudása alapján sokat támadott engem a kérdéseivel. Régóta tudtam – más professzoroktól –, hogy Kanjilalnak különös rangja van: úgymond, a szanszkriton nőtt fel, akármilyen kicsi növésű is ez a sötét hajú, vastag szemüveget viselő emberke; a kalkuttai szanszkrit kollégiumban tanult, később Oxfordban; a nyugat-bengáliai Coohbear híres Viktória Kollégiumának volt a rektora. Ma az állam őt delegálja szanszkrit kérdésekben, az Ázsiai Társaság tiszteletbeli tagja és a kalkuttai egyetem tanára. Szavának mint szanszkritszakértőnek nagy súlya van.

Épp taxiba préselődtünk, mikor Kanjilal professzor minden bevezetés nélkül megjegyezte:

– Attól tartok, igaza van.

– Hogy értsem?

– Ez itt mindent megmagyaráz – mondta, és kezembe nyomott egy 321 oldalas, sűrűn gépelt, spanyol nyelvű anyagot.

Elolvastam a kézirat címét: Repülő gépek az ősi Indiában. Még azon az éjszakán végigolvastam. Amit Kanjilal professzor többéves munkával utolsó találkozásuk óta felfedezett és kommentált – itt csak egy szót használhatok: szenzációs! Olyan szenzációs, hogy tanult kritikusainak csak egy menedéke lesz: azt állítani, hogy ez a Kanjilal professzor nem létezik, és a szövegeket én találtam ki. Ezért a tudós hozzájárulásával közzéteszem teljes címét:

Professzor Dr. Dileep Kumar Kanjilal

Nishi-Saran

Railpukur Road

Deshbandhunagar

Calcutta 59

Kanjilal professzor hozzájárult ahhoz, hogy munkájából a saját maga által kivonatolt részeket közöljem ebben a könyvben. Még csak annyit, hogy a szerző megállapítja, hogy az összes védaszövegeket, klasszikus szanszkrit írásokat s a buddhista szanszkrit irodalmat áttanulmányozta a földönkívüliek nyomait kutatva, konzultált a kollégákkal, és vitázott a papokkal. Az eredmény lehangoló – mármint hipotézisem ellenzői számára.

„Sokszor több bátorság kell ahhoz, hogy megváltoztassuk véleményünket, mint ahhoz, hogy hűek maradjunk hozzá.”

Friedrich Hebbel (1813-1863)

Repülő gépek a régi Indiában

Dr. Dileep Kumar Kanjilal prof.

 

 

 

A Rig-védából ismeretesek azok a himnuszok, amelyek az Asvinokat, a Ribhukat és más istenségeket dicsőítenek. Ezekben a himnuszokban jelennek meg az első utalások olyan járművekre, amelyek élőlényeket is szállíthattak a levegőben. A Rig-védában ezeket a repülő járműveket többnyire „ratháknak" nevezik. (Ez a szó értelemszerűen a jármű vagy kocsi szavakkal adható vissza.) A Ribhuk egy repülő szekeret készítettek a két ikertestvér, az Asvinok számára, akiket orvosoknak tekintettek az istenek világában. Ezek a repülő szekerek szerfölött kényelmesek voltak. Mindenhova el lehetett velük repülni, még a legmagasabb felhők fölé, sőt az „égbe" is. A himnuszokból azt is megtudhatjuk, hogy ezek a repülő szekerek még a gondolatnál is gyorsabbak voltak. Az írásokból kiderül, hogy ez a repülő szerkezet nagy volt, három részből állt, és háromszögletűre készítették. Irányításához legalább három emberre volt szükség. A járműnek három kereke volt, amelyeket repülés közben behúztak. Arról is szó esik, hogy a repülő szekérnek három „pillére" volt. A Rig-védában megjelenő repülő járművek rendszerint aranyból, ezüstből vagy vasból készültek, ám a védikus szövegekben a leggyakrabban alkalmazott fém a csodálatosan csillogó arany volt. Szegekre vagy szegecsekre emlékeztető elemek erősítették össze a járművet. Az így leírt égi harci szekeret olyan folyadékok hajtották, amelyek neve ma már nem fordítható le pontosan. A „madhu" és „anna" szavak legkönnyedebben a „méz" és „folyadék" szavakkal adhatók vissza. A kocsi madárnál is könnyedebben mozgott a levegőben, elrepült a Nap, sőt a Hold felé is, és nagy robajjal leszállt a Földre.

Említésre méltó tény, hogy a Rig-védában többféle hajtóanyagról is szó esik, amelyeket különböző tartályokban tároltak. Ráadásul világosan kiderül a szövegekből, hogy a jármű mindenféle „igavonó állat" nélkül mozgott az égen. Amikor a jármű előbukkant a felhők közül, lent hatalmas embertömegek gyűltek össze, hogy tanúi lehessenek a földet érésnek. Az égi járművön – a már említett három pilótán kívül – helyet kapott még a tengerből kimentett Bhujyu király, Szúrja leánya, Csandra asszony, valamint további két-három ember is. Eszerint a járművön összesen hét-nyolc személy utazhatott. Ráadásul kétéltű jármű lehetett, mivel minden baj nélkül leszállt a tengerre, és a partig vízen tette meg az utat.

Sőt a Rig-védában (1.46.4) szó esik három repülő harci szekérről is, amelyek különböző mentőakcióknál kerültek bevetésre. Több mint 30 hőstett felsorolását olvashatjuk, különféle mentőakciókat a tengerből, barlangokból, az ellenség hadrendjéből és kínzókamrákból. A Rig-védában található leírás szerint ezek a speciális harci szekerek igen tágasak lehettek, amelyek sokféle hadműveletet hajtottak végre, és indulásnál hatalmas lármát csaptak. Külsejüket illetően pompás jelenségek voltak.

Ebben a bonyolult összefüggésben a védikus szövegek néhány szava speciális figyelmet igényel. A „madhu", „anna", „trivrt" és „tribandhura" szavakra gondolunk. A „madhu" szó a klasszikus szanszkritban „méz" jelentésű, de a lexikonban a „folyékony anyag" jelentésű „szoma" szóval hozzák összefüggésbe. Az „anna", amely rendszerint főtt rizs jelentésű, itt erjesztett rizsié értelemben használatos. Valószínűleg egy alkoholból és szomaléből álló folyadékról van szó, amelyet tankokban tároltak, és hajtóanyagként használtak. Az is figyelemre méltó, hogy a repülő járművek keréknyomokat hagytak maguk után, ha a földön mozogtak. Egyes repülő szerkezetek meghatározott menetrend szerint indultak és érkeztek: háromszor nappal és háromszor éjjel.

A Rig-véda 1.166.4-5,9 részlete igen valósághűen mutatja be a „Marut"-ok repülését. Az épületek megremegtek, a kisebb fák és növények kiszakadtak a földből, barlangok és dombok visszhangozták az indulás zaját, a repülő jármű hangos robajától az ég mintha felbolydult volna, hogy aztán darabokra szakadjon.

E helyütt szeretnék mint szakember egyet s mást elmondani a „vimána" szóról.

A repülő jármű jelentésű „vimána" szó először a Jadzsur-védábán (17.59) jelenik meg. Addig ezt a szót más összefüggésekben használták, és általában „levegőtűz", „a nap számlálója" vagy „az ég teremtője" jelentése volt. Ezekben a származékokban a szót az égbolt kiterjedésével és méreteivel hozzák kapcsolatba. De a Jadzsur-véda említett részében és az ezt követő szövegrészletekben a „vimána" egyértelműen repülő járművet jelent.

A szó, amelyet ezekben a verssorokban alanyesetben találunk meg, olyan valamit jelent, ami „fénnyel tölti meg az égboltot", ami „az egész vidéket megvilágítja", amely „folyékony anyagot" tartalmaz, és ami követni képes a Nap és Hold feljöttét és lementét. Az egész klasszikus és puránairodalomban a repülő járművet jelentő köznév a „vimána".

Az itt következő szövegrészletek talán elegendő bizonyítékul szolgálnak arra, hogy a Rámájana hőseposzban a „vimána" és „ratha" szavak „repülő tárgy" jelentésűek voltak:

– Kharával együtt beszállt a repülő járműbe, amely drágakövekkel és démonok képmásaival volt díszítve. Olyan zajjal mozgott, amely hasonlatos volt a felhőkből jövő dörgéshez. (3.35.6-7)

– Szállj be ebbe a járműbe, amely drágakövekkel van megtöltve, és a levegőbe emelkedhetsz. Ha elcsábítottad Szítát (egy király feleségét), oda mehetsz, ahova kedved tartja, a levegő útjain én majd Lankára (a mai Ceylon) viszem őt... Azzal Rávana és Máricsa beszálltak a légi járműbe, amely egy palotára („vimána") hasonlított... (3.42.7-9)

– Te gazember, azt hiszed, jólét lesz a részed, ha ezt a légi járművet megszerzed? (3.30.12)

– És akkor az önálló légi jármű, melynek sebessége, mint a gondolaté, ismét megjelent Srí Lankán a szegény Szítával és Trijatával együtt (4.48.25-37)

– Ez az a pompás légi jármű, melynek Puspaka a neve, és úgy ragyog, mint a nap. (4.1 21.10-30)

– A repülő tárgy, amelyet egy hattyú díszített, hangos dörgéssel a levegőbe emelkedett. (4.123.1)

– Szugríva majomkirály valamennyi háremhölgye igen sietősen befejezte a díszítéseket, és beszálltak a repülőbe... (4.123.1-55)

A Rámájanában levő szövegek olyan égi járműveket mutatnak be, amelyeknek hegyes orruk volt, rendkívül gyorsan mozogtak, és a törzsük aranyhoz hasonlóan csillogott. Belsejükben különböző fülkék voltak gyöngyökkel körberakott ablakokkal. Kényelmes, gazdagon díszített belső helyiségekkel rendelkeztek. Az alsó emeleteket kristály ékesítette, és az egész belső teret berakások és szőnyegek borították. Ezek a járművek igen tágasak voltak, mindenféle luxussal ellátva. A Rámájanában leírt légi járművek tizenkét személyt szállíthattak. Reggel indultak Srí Lankából (Ceylonból), és délután érkeztek Ajodhajába, s közben kétszer szálltak le: Kiskindhyában és Vasisthasramában. Ily módon kereken 2880 kilométert tettek meg kilenc óra alatt. Ez 320 kilométer óránkénti sebességnek felel meg.

Az eddig említett szövegrészletekben – két eset kivételével – mindig a „vimána" szót találjuk a repülő jármű megjelölésére.

Az eddig idézett szövegrészletekből nem következtethetünk arra, mintha „isteni" vagy „égi" lények utaztak volna az égi járművekkel. Ezeket a repülő szerkezeteket kiválasztott emberek, ha úgy tetszik, uralkodócsaládok vagy hadvezérek használták. De az egész szanszkrit irodalomban sok helyen találunk utalást arra, hogy a repülő objektumok építési technikája az istenektől származik. Világosan megkülönböztethetők a hatalmas űrvárosaikban lakó istenek azoktól a kiválasztott emberektől, akik bizonyos esetekben meglátogathatták ezeket a városokat.

Ardzsuna égi utazásának leírásából kiderül, hogy Ardzsunának az ég sok régióját kellett bejárnia, és más légi járművek százait figyelhette meg. Egyik-másik éppen repült, mások a földön álltak, ismét mások pedig éppen felszállni készültek.

A Szabhaparvan szövegeiben részletes utalások találhatók ezekre az „égi lényekre". Állítólag azért jöttek valamikor a Földre, hogy az embereket tanulmányozzák. Ezek az „égi lények" kedvük szerint mozogtak a világűrben és a Földön. Különböző szerkezetekkel, úgynevezett szabhákkal ismerkedhetünk meg ezekből a szövegekből, amelyek nyugodtan rótták pályájukat az égen, mint a mai műholdak. Ezekből a gigantikus műholdakból – amelyeket ma űrszerkezeteknek vagy űrvárosoknak nevezhetnénk – különféle „vimánák" repültek ki. Óriási űrszerkezetek voltak ezek, és mint az ezüst, úgy csillogtak az égen. El voltak látva élelmiszerrel, italokkal, vízzel, az élethez szükséges minden komforttal, de rettenetes fegyverekkel és lőszerrel is.

Az egyik ilyen, állandóan a saját tengelye körül forgó űrvárosnak a neve Hiranyapura volt, amit körülbelül az „aranyból való város" szavakkal fordíthatnánk le. Brahma építtette Pulama és Kalaka démonoknak. Ez az űrváros bevehetetlen volt, és a két démon oly sikeresen védelmezte, hogy még az istenek is távol tartották magukat tőle.

Ám egyszer mégis csatára került a sor. Ennek leírását a Vanaparvan (a Mahábhárata egyik része) 168., 169. és 173. fejezetében találhatjuk meg. Ardzsunának, a Mahábhárata istenhősének valamiféle nézeteltérése támadt az űrvárosban lakó démonokkal, akik ijesztő mértékben megszaporodtak. Amikor Ardzsuna az űrtelepüléshez közeledett, a démonok elképzelhetetlen fegyverekkel védekezni kezdtek. íme, egy idézet:

„Rettenetes csata vette kezdetét, amelynek során az űrváros messze az egekbe vettetett, majd pedig ismét a Föld felé közeledett. Hol az egyik oldalára billent, hol a másikra. Miután már hosszú ideje tombolt a harc, Ardzsuna egy pusztító lövedéket indított útjára, amely az egész várost darabokra tépte, s az a földre hullott. Az életben maradt démonok előmásztak a romok közül, és makacsul tovább küzdöttek.

Végül valamennyi démon elpusztult, Indra és a többi isten hősként dicsőítette Ardzsunát.

A Vanaparvanban vannak még más űrvárosok is, amelyek a saját tengelyük körül forognak. Ezeknek a neve Vaihayasi, Gaganacara és Khecara. Sőt, a Szabhaparvanban olyan sajátságos építményekről is szó esik, amelyeket Mája isten alkotott meg, majd ezekbe az űrvárosokba telepítette. (Ezen építmények fogalma nem fordítható le egyértelműen. A szótőből a „valamivel tele levő helyiségek" jelentést hámozhatnánk ki.) Ebben az összefüggésben figyelemre méltó az a tény, hogy szabályszerű űrállomások keringtek a Föld körül, amelyek hangárnyílásai elég szélesek voltak ahhoz, hogy kisebb repülő objektumokat befogadhassanak. Sok hasonlóság van a régi leírások és az űrvárosokkal kapcsolatos mai elképzelések és rajzos ábrázolások között. Egyrészt ezekből az űrvárosokból repülő objektumok indultak a Földre, másrészt magán a Földön repülő járműveket építettek. Ezek legnagyobb részének „vimána" a neve. Csupán a Mahábháratában 41 helyen esik szó repülő „vimánák"-ról. Gyakran nehéz különbséget tenni az űrvárosokból induló és a Földön épített vimánák között. E megállapítást illusztrálják az itt következő mondatok:

– Az istenek ama mechanikus szerkezetet meghatározott célra alkották.

– Az istenek csodálták azt a nagyvonalú személyt, aki felszállt az égi járműre.

– Ó, Uparicara Vasu, eljön majd hozzád a tágas repülő gépezet, és ha felülsz e járműre, te leszel az egyetlen ember, aki istenséghez hasonlatos.

– Egy ima varázsereje révén Jama isten egy repülő járművel érkezett Kuntiba.

– Ó, Kurus ivadék, az a gonosz ember önmagától repülő járművön jött, amely mindenhol tud mozogni, és szaubhapura néven ismeretes...

– Amikor eltűnt a halandók szeme elől, magasan fent az égen ezernyi különös repülő járművet vett észre.

– Belépett Indra isten kedvenc palotájába, ezernyi repülő járművet pillantott meg, amelyek az isteneknek készültek, néhány csak állt, mások pedig mozogtak.

– A Marutok csoportjai isteni repülő járműveken érkeztek, és Matali, miután ezeket mondotta, magával vitt engem (Ardzsunát) repülő járművébe, és megmutatta a többi repülő szerkezetet.

– Emberek is járnak az égen légi járműveken, amelyeket hattyúk díszítenek, és olyan kényelmesek, mint a paloták.

– A nagy úr átadott neki egy magától mozgó légi járművet...

– Az istenek saját repülő járműveiken jöttek el, hogy Kripacarya és Ardzsuna harcának tanúi legyenek. Maga Indra, az ég ura speciális repülő objektummal érkezett, amely 33 isteni lényt tudott befogadni.

A buddhista irodalom terjedelmes szövegeiben a légi járművet jelentő „vimána" fogalom sok helyen előfordul. így például a Mahavamsához tartozó Vimána Vatthuban azokat a pompás helyeket nevezik „vimánáknak", amelyek a boldog „szellemek" lakóhelyéül szolgáltak.

Itt egy csillogó palotáról esik szó, amely a levegőben lebegett. Néhány tudós hajlamos arra, hogy a buddhista irodalomban található „vimána" fogalmat olyan palotaként értelmezze, amely isteneknek és boldog szellemeknek szolgált lakóhelyéül. Ám a „vimána" szó szerfölött ritkán hozható összefüggésbe emberi lakóhelyekkel. így például a Szulavamsza első részében a „vimána" kifejezés egyértelműen légi járművet jelent. A pontos szöveg a következő: „...A hatalmas város aranyból, drágakövekből és gyöngyökből készült légi kocsik százaival volt tele, s ezért olyan volt, mint a csillagos égbolt."

A buddhista irodalom nagy részében a „vimána" fogalom jelentése mozgó égi palota vagy légi kocsi. Ebben a jelentésében volt használatos a védikus és puránairodalomban és később is többször a klasszikus irodalomban. Ennek illusztrálására álljon itt három példa:

– A nagy istenség leszállt a légi kocsiról.

– Az isteni, Matali által kormányzott légi jármű leszállt az égből.

– Ha Szuparna király kockázni ment, felesége, Szusroni leszállt a légi járműről.

Egy másik, autentikus hivatkozást repülő járművekre a régi Indiában Kálidásza művében találhatunk. Szemléletesen és tudományos pontossággal mutatja be Ráma repülésének különböző szakaszait Lankából Ajodhjába. Amikor Ráma felemelkedett a magasba, feltárult előtte a hullámzó tenger, a tengeri állatok és a víz alatti képződmények látványa. A tenger partvonala vékony vaskerék széléhez hasonlított. A légi kocsi hol felfelé mozgott, hol pedig lefelé, néha a felhők között, majd a mélyebb rétegekben, ahol madarak repültek, s azután ismét az „istenek országútjain" haladt. Az égi repülő kocsi, miután elrepült az óceán részei, néhány folyó, néhány tó és egy remetelak fölött, Uttarakosalában szállt le. A leszállás helyén összegyűlt emberek nagy csodálkozással nézegették a járművet. Ráma elegáns, csillogó fémből készült lépcsőn hagyta el azt.

A találkozás után Ráma Bháratával és másokkal együtt ugyanazon a lépcsőn visszament a zászlókkal díszített égi járműbe. Bhárata köszöntötte Szítát, aki a repülő belsejében ült. A jármű körülbelül egy mérföldet repült kis sebességgel, aztán felgyorsított, és elérte Ajodhját, Ráma fővárosát.

Végül is nagyon szemléletes leírása ez egy több mint 2900 kilométer hosszú légi utazásnak Srí Lankától (Ceylon) Ajodhjáig Setubandhán, Mysorén és Allahabadon keresztül.

Kálidásza néhány elképesztő tényről tudósít, amely talán töprengésre késztethet bennünket. Amikor Dusyanta király kiszállt Indra légi járművéből, csodálkozva vette észre, hogy a légi jármű kerekei nem verték fel a port, és zajt sem okoztak, bár forogtak. Elképedten vette tudomásul, hogy a kerekek nem érintik a talajt. Matali kijelentette, hogy ez Indra légi kocsijának kitűnő minőségével magyarázható. Ez az utalás azt bizonyítja, hogy voltak olyan repülők, amelyeket istenek állítottak elő és használtak, de olyanok is, amelyek földi műhelyekből származtak.

A földi repülőgép-építés példája lehet a két testvér, Pranadhara és Pajyadhara története. Mája démontól tanulták meg, hogyan lehet készíteni önmagától mozgó, mechanikus légi szerkezeteket. Az általuk készített jármű 3200 kilométert tudott megtenni leszállás nélkül, és a két hős testvér evvel a repülő szerkezettel hagyta el hazáját, hogy egy távoli kontinensre repüljenek.

Sőt ugyanebben a történetben mechanikus, emberhez hasonló robotokkal is találkozhatunk. Végül ugyanitt annak leírását is megtalálhatjuk, hogyan utazott Narabahanadutta király egy hatalmas légi járművön. E gigantikus égi jármű körülbelül 1000 személyt szállíthatott, és sok férfit vitt Kausambiba.

A Katha-szaritszágara különböző korokból származó történetek gyűjteménye, amely egy elmúlt időszak történelmi hagyományait és mondáit tartalmazza. Itt is szó esik egy olyan légi járműről, amelynek „soha nem kellett tankolnia", és amely embereket szállított egy távoli országba a tengereken túl. Ezekből a hagyományokból és mondákból kiolvasható, hogy a régi Indiában élő emberek különböző formájú repülő gépezeteket ismertek. És mást is: számtalan utalás található még műszaki és mechanikus szerkezetekre is, mint például vízórák, mesterséges babák, mechanikus öntözőberendezések, műmadarak és mesterségesen előidézett esőfelhők.

Ennek az ősrégi repüléstudománynak az eredetét nyomozva, a Mahábháratában egy megjegyzést találunk, amely szerint Visvakarman és néhány más, néven nevezett istenivadék „az istenek főépítészeiként" tevékenykedtek, és repülő kocsikat készítettek. E tudás egy részét az emberek is birtokba vették. A Mahábhárata Szabhaparvan c. részében egy további utalást találunk arra, hogy Mája, a „démonok" főépítésze nemcsak repülő gépezeteket tervezett, hanem gigantikus űrvárosokat is, amelyek Gaganacaraszabha néven voltak ismertek. Ráadásul még csodálatos paloták is viselik tervező tudományának a bélyegét. Ha ezen a nyomon még távolabbi időkbe megyünk vissza, a Samaranganasutradhar szövegeiben az található, hogy maga Brahma idős korában öt tágas léghajót alkotott, amelyeknek még nevet is adott (1. Vairadzsa, 2. Kailásza, 3. Puspaka, 4. Manika, 5. Tribistapa). E hatalmas léghajók vagy lebegő városok tulajdonosai Brahma, Siva, Kuvera, Jama és Indra voltak. Ugyenebben a műben található meg továbbá a palotaépítés egyik alapelvének megfogalmazása, amely az indiai templomok vonatkozásában döntő jelentőségű. Ez az alapelv ugyanis kategorikusan azt a felfogást képviseli, hogy a templomok és paloták az égi repülő kocsik építészeti kópiái. Különböző művekben, így például a 7. századból származó Manasarában felfedezhetjük ennek az ősrégi hagyománynak a megerősítését. A paloták és templomok alaprajzukban és felépítményükben azonosak voltak a régi repülő járművekkel. Az óriási templomok hatalmas űrlétesítmények kicsinyített másai voltak, a kis helyi templomok az alárendelt lények repülő járműveit szimbolizálták. Ily módon igen világosan elhatárolódtak egymástól az istenek által használt égi járművek a halandókétól.

Az ókori India ezen hagyományaival kapcsolatban felmerül a kérdés, vajon azok az isteni lények, akik repülő szerkezetekre szálltak, testileg léteztek-e. Ha ugyanis úgy tekintjük az isteneket, mint absztrakt fogalmakat vagy mint természeti erők megszemélyesítőit, úgy ez ellentmond annak az elképzelésnek, amely szerint testtel rendelkező lények voltak a Föld és a világűr között közlekedő, repülőgéphez hasonló szerkezetekben. De ha emberi tevékenységeket és emberi jellemet tulajdonítunk az isteneknek, máris nyilvánvaló lesz az ellentmondás. De a védikus szövegek kifejezetten azt állítják, hogy 35 ilyen égi isten volt. Ám a puránaszövegek 100-ban állapítják meg az égi aszurák számát. A védikus szövegek úgy mutatják be a két isteni ikertestvért, az „Asvinokat", mint nagyon fiatalokat. Emberi alakjuk van, és emberi tulajdonságokkal rendelkeznek. Ráadásul még Sayana a Rig-védával kapcsolatos egyik kommentárjában kerek perec megállapítja, hogy az istenek „az ég" egy távoli pontjáról érkeztek, és visszatértek a Földre.

A régi tudósvitában azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy az istenek szellemi vagy testi természetűek voltak-e, Yaska, a Nirukta szerzője kompromisszumos megoldást képvisel. Neki ugyanis az a felfogása, hogy mind a kettő igaz. Az istenek egyszerre voltak testi és szellemi lények. A védikus istenségek fő jellemzőinek modern kutatásai azonban azt a felfogást támasztják alá, amely szerint az istenek testtel rendelkező lények voltak, akik nagyon régen érkeztek Naprendszerünkbe. A Mahábhárata, amely korábbi forrásokon alapul, ezeket az isteneket mint testi lényeket írja le, akik nem izzadnak, akiknek a szeme nem hunyorog, akik örökké fiatalos kinézetűek, és akiknek „koszorúja" (nyilván a testük körül levő sugarakról van szó) soha nem hervad el.

Ha ilyen nagy volt a leírt különböző repülő objektumok száma, felmerülhet a logikus kérdés, hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen értékes tudomány feledésbe merült, és soha nem kerültek elő e repülő szerkezetek archeológiai maradványai. Ám egy részletesebb vizsgálat azt bizonyítja, hogy csupán kevés olyan pionír technikus volt, aki a repülő szerkezetek tudományát elsajátította. Közülük kettő Visvakarman és Mája volt. Ráadásul e technológia használata csupán az elitre korlátozódott, és a köznép körében nem terjedt el. Még ma is az a helyzet, hogy a repülőutakat csak a vagyonosok vagy az üzletemberek élvezhetik, míg a fejlődő országokban élő nagy tömeg aligha örvendezhet ennek a szállítási eszköznek. Az ókori repüléstechnika jól őrzött titok volt. Ráadásul az ókori Indiában szokás volt, hogy a tudás döntő aspektusait csupán a tanítók és tanulók szűk körére korlátozták. Maguk az istenek emberi tanítványaik kötelességévé tették, hogy a repülő szerkezetek titkait nem árulhatják el tudatlan személyeknek. Rettenetes büntetések kilátásba helyezésével tiltották a visszaélést evvel a régi tudománnyal. A Samaranganasutradharban azt az egyértelmű megállapítást találjuk, hogy a gépezetek műszaki részletei maradjanak titokban. A Vaimanika Sastra Bodhananda-kommentárjának definíciója szerint csak olyan férfinak van joga ahhoz, hogy repülésvezető legyen, aki a vimánák valamennyi titkának birtokában van. Mielőtt egy pilóta repülhetett volna, meg kellett tanulnia a vimánák titkainak mind a 32 fajtáját. Mivel a vimánák nemcsak szállítási eszközök voltak, hanem stratégiai fegyverként is használhatták azokat, nagyon is érthető a szerkezetükkel és eredetükkel kapcsolatos titoktartás.

Arra, hogy miért merült feledésbe az emberek és istenek repüléstudománya, további magyarázatul szolgálhatnak a különböző csaták és katasztrófák a Krisztus születése előtti évezredekben. így például indiai csillagászok egy csoportjának az a véleménye, hogy a khurukset-rai csata i. e. 3102 körül volt. Ez a dátum azokból a csillagászati megfigyelésekből adódik, amelyekről a régi szövegekben esik szó evvel a csatával kapcsolatban. Csillagászoknak egy másik csoportja a Bhárata-háború ütközetét i. e. 2449-re datálja, míg európai tudósok úgy vélik, hogy ez az esemény i. e. 1000 körül játszódott le. A konzervatív indiai tudósok a négy véda, a bráhmanák és az upanisadok keletkezését i. e. 6000 és 2000 közé teszik, sőt közülük néhányan egy még távolabbi múltba. Egy olyan alapos és bölcs nyugati tudós is, mint H. Jacobi, a védák keletkezését i. e. 4500-ra datálta.

A Mahábháratában hatalmas pusztítások leírását találhatjuk, amelyeket az istenek félelmetes fegyverei okoztak. A leírt szituációk rémségei szinte csak a mai atomháborúk rémségeivel hasonlíthatók össze. A pusztítások oly rettenetesek voltak, hogy a túlélőknek hosszú időre volt szükségük egy új társadalom megszervezéséhez. Ezen idő alatt, a tudás eme sötét periódusaiban mindenféle repülő gépezet használata eltűnt.

A világméretű pusztításokat a különböző szanszkrit szövegek is bizonyítják. Az emberi civilizációt sújtó katasztrófákra nemcsak a védákban és a puránákban találunk utalást, hanem a későbbi klasszikus indiai irodalomban is. A pusztítás különböző hullámainak különböző okai voltak, amelyek közül az alábbiakat a szanszkrit irodalom is feljegyzi:

– kozmikus katasztrófa (istenek háborúi);

– természeti katasztrófák, például árvizek és földrengések;

– regionális és világméretű háborúk.

Az indiai hagyományok szerint az emberi civilizáció nagyon régi, és nem periodizálható a modern kutatás által megállapított időlimitekkel. Mindezen okok alapján nem lehet különösebben csodálkozni azon, ha az archeológiai lelőhelyekből nem kerülnek elő a repülő szerkezetek maradványai. Európában ma már kevés reliktumot találunk az első világháborúból, és a harmincéves háborúval kapcsolatos tárgyak legjobb esetben is már csak a múzeumokban tekinthetők meg.

Ám az indiai szanszkrit szövegekben nem néhány évszázadról, hanem néhány évezredről van szó. Ezért nem csodálkozhatunk, ha a repülő gépezetek használatának tudása a védák korába helyeződött át, és gyakran legendák pókhálója lepte be. Bár a háborús pusztítások és az ezt követő katasztrófák eltüntették a tudást, az ősrégi repülő szerkezetek építésének és tervezésének a tudását, de epikai formában életben maradt az ezekre való emlékezés. Ezen ősrégi emlékezet részei élnek még ma is a folklórban, így például a kínai sárkányrepülőknél vagy az indiai istenkocsikban.

Már csak az a kérdés van hátra, hogy az emberek templomépületeikben miért utánozták az isteni járműveket.

Ezek az égi alkotások az évezredekkel ezelőtt élt emberek számára érthetetlenek voltak, valamiféle isteni jelenségek, amelyek erősen hatottak képzelőerejükre. Ezeknek az isteneknek mindenféle kényelemmel ellátott palotákat emeltek, amelyekhez cselédség is (papok) tartozott. A vallás területén ezeket a palotákat „templomoknak" nevezik. Építésük során megpróbálták utánozni az égi lények különböző repülő alkotásait, hogy az istenek ugyanolyan jól érezzék magukat itt a Földön, mint égi rezidenciájukon. Az első istenek a világmindenség óriási távolságaiból érkeztek. Amint ezt a Vanaparvanban olvashatjuk, rendkívül nagy és kényelmes városokban laktak a Földön kívül. Egy ilyen városról azt olvashatjuk, hogy fényes és nagyon szép volt, tele házakkal. Négy bejárata volt, amelyeket őrök vigyáztak, akik különféle fegyverekkel voltak felszerelve. A Szabhaparvan (a Mahábhárata része) 3. fejezete ilyen űrvárosokat mutat be. Megtudhatjuk belőle, hogy Mája, az aszurák építésze Yudhisthira, a legidősebb Pándava számára egy pompás gyűléstermet tervezett aranyból, ezüstből és más fémekből, amelyet 8000 munkással feljuttattak az égbe. Amikor Yudhisthira megkérdezte a bölcs és tudós Naradát, hogy építettek-e már valaha is ilyen csodálatos termet, Narada elmondta, hogy valamennyi isten – Indra, Jama, Varuna, Kuvera és Brahma – hasonló égi csarnok tulajdonosa. Ezek az űrvárosok mindig a kozmoszban voltak. A kényelmes élethez szükséges minden berendezéssel el voltak látva. Jama űrvárosáról azt olvashatjuk, hogy fehér fal vette körül, amely sugárzóan csillogott, amikor a város égi pályáján haladt. Sőt ennek az égi városnak még a méreteit is megtudhatjuk a szanszkrit irodalomból. Állítólag Kuveráé volt a legszebb űrváros az egész galaxisban. Mai mértékegységekkel számolva 550x800 kilométer lehetett, szabadon lebegett a levegőben, és a város épületei aranyosan csillogtak.

Az ilyen repülő városok leírásai ősidők óta szerves alkotórészei az óind eposzoknak, amelyek valódisága nem vonható kétségbe. Csupán az jelentette a nehézséget, hogy mi csak az újabb időkben ismerhettük fel az olyan kifejezések egzakt jelentését, mint „vaihayasi" (repülni), „gaganacara" (levegő) vagy „vimána" (repülő szerkezet). Csak a modern technika ismerete tette lehetővé az értelmes interpretációt.

Következmények

Kanjilal professzor akadémikus munkája tisztáz néhány zagyvaságot. Nyilvánvaló egyezéseket mutat a Dzyan könyvével; az ottani állítás, hogy a csíra a világűrből jött, a szanszkrit szövegekben meg van erősítve; itt is, ott is óriás kerekekről van szó, melyekkel a lények a világmindenségből érkeztek. Kanjilal utalást talált egy óriás űrhajóra, melynek sose kellett tankolnia, s ennek reális lehetőségét a jelen bizonyitja: a Lockheed technikusai egy polgári légi óriás terveit készítik a rajztáblákon, mely atommeghajtású lévén, 10 000 órát képes repülni újabb üzemanyag-felvétel nélkül. A szanszkrit iratok szerint embereket távoli országokba szállítottak, mely a tenger mellett feküdt. Talán Közép-Amerika volt az úticél? Akkor lenne magyarázat a Közép-Amerika és India közti sajátos párhuzamokra! Archeológusok bizonyították, hogy Észak-, Közép- és Dél-Amerikában népvándorlások történtek északról délre. Délen viszont az ásatások révén olyan darabok kerültek napvilágra, melyek sokkal régebbiek, mint azok, „melyek északról kerültek délre”, ezért állítható, hogy nemcsak kizárólagosan észak-dél mozgásokról lehetett szó.

A dolog még komplikáltabb: olyan kultúra maradványait is megtalálták, mely nem „bevándorolt”. Egyszer csak ott termett, ősök nélkül. A szanszkrit szövegek segítségével a probléma megoldódott: emberek csoportjai – gyakran ezrével – repülnek be, s így magyarázatát kaphatjuk egy ősök nélküli kultúrának.

Kanjilal feltárásai az ég felé irányított földi jelzések készítőinek motivációira is fényt derítettek. A repülő gépeknek két típusa létezhetett: olyanok, melyeket emberek vezettek, s olyanok, melyek az isteneknek voltak fenntartva. Ezzel elődeink végül is cargokultuszokra emlékeztető viselkedése érthetővé válik. Jeleket rajzoltak az emberek által irányított repülőknek, tudták viszont, hogy létezik egy emberi világon túli, nagyobb lépték: az istenek világmindensége.

Gyakran kérdezték tőlem, miért feltétlenül Földön kívüli lényeknek kellett lenniük azoknak, akik az égbolton repültek. Vajon az őskor embere valóban nem tudott repülni?

Nos, a történelmileg ismert időkben az emberek a repülés művészetét bizonyíthatóan nem ismerték, viszont sokkal korábban, s erről mindig meg voltam győződve, létezhettek emberek által vezetett repülő eszközök. Már korábban utaltam Salamon király irányítható hőlégballonjára. Csak az emberek által irányított és vezetett repülő eszközök ismeretében érthető, miért tűntek el egész törzsek a föld alá, miért ásták ott be magukat, s rendezkedtek be hosszas tartózkodásra: féltek a légi kalózoktól, akik bombákat dobáltak, és embereket sanyargattak. Az ősi, föld alatti óvóhelyeket, amelyekhez képest a modern bunkerek nyomorúságosak, Derinkuyuban, Kaymakliban (Törökország), San Augustinban (Kolumbia) és Kahnheri (India) közelében lehet legkönnyebben megtekinteni. Ennyiben a kérdezők elképzelése, hogy az emberek ismerték-e a repülést, elfogadható volt. Közben éltem a gyanúperrel, hogy az ősidők emberi repülése nem magyarázhat meg mindent, ehhez túl sok az utalás a Földön kívüli lényekre minden ránk maradt ősi forrásban. Szeretnék Kanjilal professzor nyakába jázminfüzért akasztani a Szabhaparvan könyvében talált mondatért: „Az ég távoli pontjáról érkeztek, hogy tanulmányozzák az embereket.”

Galaktikus etnológusok voltak úton!

Szeretnék visszatérni egy dologra, melyet a professzor említett, de véleményem szerint nem fejtett ki teljesen, mert abszolút bizonyossággal ismét terítékre kerül: hol vannak ezek a repülő szerkezetek – Kanjilal szerint – ezrével?

40 évvel ezelőtt volt vége a második világháborúnak. A németek, amik, lengyelek, angolok, oroszok, franciák, kanadaiak és japánok hány gépe sötétítette el az égboltot, mint darazsak raja? Nagy részük lezuhant, kiégett, más részüket a háború után kiselejtezték, roncsként bezúzták. Múzeumokban nagyon kevés lelhető fel. Hány marad meg belőlük száz, ezer év múlva? Talán találnak majd a parasztok szántás közben vagy gyerekek játék közben egy-egy rozsdást részt, s hogy repülőgéppel hozzák-e kapcsolatba, már önmagában is kérdéses. Semmi esetre sem fognak a részből azonnal az egészre vonatkoztatni. Hogyan lehetne ez másképp a szanszkrit irodalomban is említett repülő szerkezetek esetében, melyek évezredekkel azelőtt használt eszközökre vonatkoznak?

„Semmi sem maradandó” – mondta már Hérakleitosz, az epheszoszi filozófus. A jelen repülőgépeit is megemlíti majd a hagyomány – évezredek múlva, sok azonban nem marad belőlük.

Nagy kiterjedésű úrtelepülésekkel jöttek az „istenek” Naprendszerünkbe. Akinek nincs ideje vagy kedve a szanszkrit irodalomban e sokféleképpen előforduló állítást tanulmányozni, egy jól felszerelt könyvtárban a Drona Parva kötetét megtalálhatja a Mahábháratából⁷; én a baseli egyetemi könyvtárban kértem ki. Ahol ez az 1888-ban megjelent kiadás nem érhető el, a könyvtárak közt létező cserekapcsolat révén megszerezhető. A Drona Parva 62. versében a 690. oldalon ez olvasható:

 

Úton egy óriás űrlakóteleppel

 

„Az istenek, kik elmenekültek, visszatértek. Valójában a mai napig félnek Mahecvarától. Eredetileg a bátor Aszurák három égi várossal rendelkeztek. Mindegyikük nagy volt, és kiválóan épített. Az egyik vasként nézett ki, a másik aranynak, a harmadik ezüstösnek. Az aranyvárosban Kalamaksha, az ezüstben Tarakaksha, a vasban Vidyunmalin volt az úr. Összes fegyvere ellenére Maghavatnak nem sikerült ezeket az égi városokat elnyomnia. Az istenek szorult helyzetükben Rudránál kerestek védelmet. Az istenek szószólója, Vasava azt mondta neki: »Az égi városok szörnyű lakói Brahma támogatását élvezik. Ennek következtében a világegyetemet fenyegetik. Ó, istenek ura, rajtad kívül senki sem képes legyőzni őket! Ezért, ó, Mahadeva, semmisítsd meg az istenek ellenségeit!«”

A 691. oldalon a 77. szakasz írja le az égi városok megsemmisítését:

„Civa, aki ezt a csodálatos kocsit vezette, melyet egyébként az ég minden erőiből szereltek össze, felkészült a három város elfoglalására. És Stahnu, a bosszúállók vezetője, az Aszurák megsemmisítője, e mérhetetlen bátorságú derék harcos, akit csodáltak az égiek... kiváló harci felállást rendelt el... Amikor azután a három város a mennybolton találkozott [előnyös lőhelyzetbe kerültek], Mahadeva isten átfúrta őket szörnyű sugarával a háromszoros támadóövezetből. A dánavák nem tudtak ellenállni ennek a sugárzásnak, melyet Yuga-tűz hatott át, Visnu és Szoma egyesülését jelentette. Mialatt a három város lángba borult, Parvati odasietett, hogy megtekintse a színjátékot...”

Ehhez még egyszer a Dzyan könyvének 6. szakasza: „Harcok dúltak a teremtők és pusztítók közt, harcok a világűrért.”

 

Így hangzik az emberi őstörténet. És ilyen háborúskodások szellője a keresztény-zsidó Nyugat történetében is fújdogál. Nem tanítja-e a hittan, hogy Lucifer arkangyal mennyei seregeivel az ég ura elé állt, s lázadóan így szólt: „Nem szolgálunk téged többé!” És nem adott-e parancsot az egek ura Gábriel arkangyalnak, hogy semmisítse meg Lucifer seregeit? A mitológiai nyelvezet ”hitszegő angyaloknak” nevezte Lucifer engedetlen seregét.

Kanjilal fontos felfedezése után megkísérlik majd a szövegbizonyítékok világos kontúrjait vallásos-pszichológiai ködbe burkolni. A Drona Parva – fogják állítani – „égről, mennyről” és nem űrről beszél. A szanszkrit szövegek szakértői mindenesetre azt állítják, hogy az „ég, menny” semmiképp sem az örök üdvösség jelentéssel áll; a szócsalád a szanszkrit gyökerek szerint „ott fenn” és a „felhők fölött” jelentéssel bír elsősorban. Amikor Protap Chandra Roy⁷, az akkori idők legismertebb szanszkritszakértője a múlt század nyolcvanas éveiben a Mahábháratát angolra fordította, nem sejtett még semmit az űrvárosok jövőbeli perspektívájáról. így az „in heaven 3 cities” kifejezést „három égi város”-ra fordította. Valójában a világmindenség három városára gondolt, mert az 50. szakaszt így fordította le: „the three cities came together in the firmament”, magyarul „a három város az égbolton találkozott”.

Zátonyra kell futnia minden próbálkozásnak, mely a kényelmetlen űrvárosokat az általános üdvözülés vallásos mennyországába akarja helyezni, ugyanis e városok bevétele, illetőleg elesése annyit kell jelentsen, hogy az égben szörnyű fegyverekkel harcoltak, az ég tehát teret, űrt jelent, nem a gondolatban létezik csak, s nem a tartós boldogság örökkévalósága, hanem ellenfelek csatatere. És egy ilyen égi ország lehet-e még áhított cél az örök életre?

Mai tudásunkkal az űrvárosok léte és megsemmisítésük elképzelése nem okoz nehézséget. Soha nem tudjuk meg, mit értettek konkrétan Yuga-tűz alatt, mely Visnu és Szoma egyesüléséből jött létre. Anélkül hogy túl sokat töprengenék, exzimer lézersugárnak és nukleárisan pumpált röntgen-lézer sugárnak, valamint részecskesugárzásnak tekinthetném.

Az Ótestamentum az izraeliták istenét mint féltékeny parancsolót írja le: „Más istened mellettem ne legyen!” (Mózes 2. és 5. könyve) Ez az Isten kiválasztott magának egy népet, bár tudta, hogy a Földön „más népek is vannak” (Mózes 2. könyve). Isten hagyott alkudozni magával, sőt intézkedéseit meg is bánta: „Akkor az Úr megbánta, hogy szerencsétlenséggel fenyegette népét.” (Mózes 2. könyve)

Ha a szanszkrit szövegeket megvizsgáljuk, sejteni lehet, hogy az Ótestamentum nem is olyan mindenható istene miért cselekedett úgy, ahogy tette. Isten és az istenek Földön kívüli lények voltak, és egymással nem boldogultak, a különböző települések különböző pártokra szakadtak. Az istenek egyik csoportja az embereket vizsgálta és tanította, a másik dínomdánomban élt a napnak és örökkévalóságnak, de volt egy, mely a kiválasztott néppel biológiai óriásvállalkozásba kezdett: mesterségesen – kémiailag – előállított, speciális táplálékot, mannát⁸ adtak az egyedeknek.

Az istenek internacionáléja

Az olyan részletesen és sokoldalúan leírt indiai istenek más népek mítoszvilágába is bekerültek, néha eltorzítva, néha töredékeikben az emberiség minden ősi hagyományában nyomuk van. íme, a nemzetközileg elismert istenségek seregéből egy kis ízelítő:

– Viracocha, az inkák teremtő istensége, tanítómestere, aki az égben élt;

– a maják négy ősi istensége az univerzum sötétjéből szállt le az emberekhez;

– a csendes-óceáni térség istenei Tagaloa (Szamoa), Kané (Hawaii), Ta aora (Maui), Rupe (Új-Zéland) és sokan mások, amint meg van írva, mennydörgés, villámlás és földrengés közepette ereszkedtek alá a világmindenségből;

– a hopi indiánok tanítómesterei Arizonában a Katchina istenek voltak;

– az özönvíz előtti próféta, Énokh beszél azoknak a „mennyei ifjaknak” nevéről és tevékenységéről, akik Hermon hegyéről jöttek le;

– a kínaiak a világmindenség legyőzőjét tisztelik Pan Kuban – ősidők óta a repülő sárkány az isteni eredet és halhatatlanság szimbóluma;

– sumérok, babiloniak, perzsák és egyiptomiak csodálják az „égi isteneket”, akiket „repülő géniuszként”, szárnyas kerékként vagy gömbként, illetőleg „égi bárkának” ábrázoltak.

Biztosíthatom az olvasót, hogy a listát közepes nagyságú telefonkönyvvé bővíthetném.

Hésziodosz, a koronatanú

Egy „esetet” külön kell említenünk. I. e. 700 körül Görögországban élt a költő Hésziodosz. Theogoniájában az isteni származásúak zavaros bőségét rendszerbe szedte, ábrázolta az istenek és földi asszonyok szerelmi kapcsolatait, amelyekből hősi nemzetségek születtek. Az öt emberi faj mítoszában⁹ írja: „Kezdetben a gyarló emberek aranynemzetsége létrehozta a halhatatlanokat, akik az olümpiai épületeket lakják. Ők Krónosz társai, abból az időből, mikor még ő uralkodott az égen.”

Hésziodosz, mint a minket érdeklő események koronatanúja, megállapítja, hogy azok sokkal az ő idejét megelőzően történtek, s arról tudósít, hogy az istenek az embereket távoli földrészekre küldték – s igazolja, akárcsak a szanszkrit szövegek, a megvívott csatákat:

„Azon hősök fölött álló nemzetség, kiket félisteneknek neveztek, lakta előttünk a végtelen Földet. Áldatlan háború és szörnyű csaták pusztítottak.”

Az ősidőkben, egészen a görögök és rómaiak klasszikus idejéig az istenek alakjával kapcsolatban kerékszimbólumokat tarthatunk dominánsnak. Sejtették vajon az ősi földlakók, hogy a világmindenségben űrlények léteznek óriáskerekeken? Égi kerekeket találtak sziklarajzokon, Jupiternek, Zeusznak, Baalnak emelt oltárokon, perzsa és babiloni templomi frízeken, kelta érméken; egész római-kelta Európa tele égi kerekekkel. így Jane Green¹⁰ régész is „uralkodó égi kultúrákról” és „kerékistenekről” beszél.

Stonehenge

Csak Európában több mint 200 kerek vagy kerék formájú, kőből készült lelet van, melyeket Zeusznak, a „magasságos ég istenének”, az elemi erők urának ajánlottak. – Az angliai Stonehenge is ezekhez a nyomokhoz tartozik. Inigo Jones (1573-1652) udvari építész foglalkozott először I. Jakab megbízásából alaposabban a „lógó kövek”-kel, azokkal a csaknem koncentrikus kőkörökkel, melyek Salisbury, Wiltshire közelében találhatók. Jones „szakértői véleménye” biztosította a királyt, hogy Stonehenge Coelus (latinul Égi) isten tiszteletére épült, akit mások Uranosznak* neveznek. Jones így írt a királynak:¹¹

„Felteszem, nem impertinencia ezzel kapcsolatban elmondanom, amit az elődök erről a Coelusról állítottak. Elsősorban a történész, Diodorus Siculus írja: az, aki először uralkodott az Atlantisz fölött, Coelus volt... Ő tanította meg az embereket arra, hogyan éljenek közösségekben, hogyan műveljék a földet, miként építsenek városokat. Ő nevelte a vadembert civilizált, társalgó lénnyé... A Föld nagy része felett uralkodott kelettől nyugatig. Kitűnően figyelte meg a csillagokat, és jelezte az embereknek a történéseket. A Nap állása szerint az évet hónapokra osztotta... A csillagos égre vonatkozó hallatlan tudása miatt az emberek elhalmozták halhatatlan megtiszteltetésekkel, s mint istent ünnepelték. Coelusnak nevezték, így utalva az égitestekkel kapcsolatos tudására... Ebben a régi kövületben a kövek csillagképekből összerakott összművet alkotnak, ezek a csillagok az égen körformát alkotnak, s égi koronának nevezik őket... Stonehenge-et Coelusnak, az ég istenének építették áldozatul..

 

* A Föld istennőjének, Gaiának fia; Hésziodosz szerint Gaia a Khaosz után önmagából szülte az eget és Uranoszt, aki őt megtermékenyítette

 

I. Jones megnevezte a forrásokat, melyekből idézett, s az egészből azt következtette, hogy a kőoszlopokat Coelusnak emlékműként hozták létre, hogy minden idők emlékezzenek majd az „Égi”-re.

Tűzoszlopok (lingam) az istenekre emlékeztetnek, kőkörök az „Égi”-re, aki a naptárt alakította ki. A talányoknak sok metszéspontja van, melyekből – ha alaposan megvizsgáljuk – tanulni tudunk.

Elfeledett őstörténet

Miért nem jönnek rá etnológusok és régészek arra, hogy a Földön látható emlékeket összehasonlítsák, hiszen kérdőjelként tolakszanak válaszra várva? Nem elrejtett szövegekről van szó, vagy emlékművekről, amelyek pontos helyrajzi adatai nem ismeretesek, minden hozzáférhető. Az egyik ok feltehetően a szakterületek magas fokú specializáltsága. Állandóan azt kérdezem magamtól: vajon vannak-e régészek, akik az űrutazás és technika jövőbeli aspektusaival legalább periferikusan foglalkoznak? Létezik valahol összehasonlító részéget a töredékes mitikus szövegek figyelembevételével? Egyiptológusok a saját területüket művelik, az Amerika-kutatók is, az indológusok is és így tovább. Vajon kicserélik-e felismeréseiket?

A kutatás hiányának másik oka a következő: egyetlen tudós, aki ad valamit a rangjára, sem kíván a mítoszok által hagyományozott tényekkel foglalkozni. Pedig az etnológusoknak lehetne rá okuk: céhük egy nagyra becsült tagja (A. E. Wollheim da Fonseca¹²) 120 évvel azelőtt az ősi India mítoszainak vizsgálatával kapcsolatban ezt írta: „Ha csak értelmetlen mesék füzérének és szép allegóriáknak tartják, nincs fogalmuk jelentőségükről. A mitológia valami egészen más: a minden kétségen felül álló valóság legerősebb kifejezője... sőt sokkal több: egyben az emberiség őstörténete.”

 

A Ghatsila város közelében található sziklarajzok óriás sisakos alakokat ábrázolnak. Sajnos a vandálok nem állhatták meg, hogy ne véssék bele a rajzokba teljesen jelentéktelen nevüket

 

Wollheimnek igaza volt, a mítoszoknak igazságmagva van, ezt bizonyítja Samarangana Sutradhara Bhojából: ebben „230 sort szentelnek a repülő gépek alapvető konstrukciós elveinek. Emellett a forrás kifejezetten céloz rá, miként támadhatók a látható és láthatatlan repülő testek...”¹³

Etnológusok a régészekkel együttműködve megállapíthatnák a mitikus hagyományok korát.

Bhopaltól délre fekszik a Bhimsbetka sziklalabirintusa, sok épen maradt barlangrajzzal, köztük óriás kerék, mellette istenség alakja, akit Krisnának tartanak. Az istenség/kerék szimbolikája évezredes, tehát valószínűleg a kőkorszakra nyúlik vissza, ilyen régiek lehetnek a Krisna-mítoszok is. Kalkuttától nyugatra, Ghatsila közelében uránbányászok barlangrajzokat találtak, melyek óriási, sisakos emberi alakokat ábrázoltak, mintha csak a mítoszokat illusztrálnák. (25 évvel ezelőtt a „kerekfejűek” korának hasonló figuráit a Szahara Tassili hegységében is megtalálták.) Még Ganesa isten¹⁴, az elefántfejű emberi alak is megjelenik az indiai sziklaképeken. Az „akadályok megsemmisítőjéről” Indiában, Jáva szigetén és az otthoni egyetemi könyvtárakban igyekeztem mindent megtudni.

A népszerű Ganesa

Ismertetőjelei: Ganesa Siva egyik fia volt, az óind nyelvben a Ganák urát jelenti, a Sivának szolgáló szellemet.

Ganesa az ember és a Mindenható közti összekötő, ezért gyakran idézték a szanszkrit művek elején; kövér testű, elefántfejű emberként ábrázolták, négy karja volt, s patkányon lovagolt.

Máig is a legnépszerűbb hindu istenség. Ez nem meglepő, hiszen az akadályok legyőzői az egész világon kedveltek és kívánatosak. Például a házépítésnél: „Ha egy hindu házat épít, először Ganesa képét helyezi el az építkezésen. Ha egy könyvet ír, először Ganesát üdvözli. Ganesát ábrázolják a levél fejrészén, s egy utazás megkezdése előtt tőle kérnek védelmet.”¹⁵ Az indiai közlekedési viszonyok ismeretében érthető bajmegelőző kísérlet. Az „akadályok legyőzőjének” képe vagy szobra áll útkereszteződéseknél, ránk köszönt a pályaudvarokon és az üzletekben, sőt a bankok bejáratánál ügyel a pénzforgalom zavartalan lebonyolítására. Ganesa népszerűségét Indiától Nepálig, Balitól Tibetig egy hazai vagy nemzetközi filmsztár felé irányuló érdeklődés sem közelíti meg.

 

 

Ganesa elefántisten ábrázolásának változatai. Balra: esetlen emberi alak elefántfejjel, félrefordított ormánnyal (Denpasari Múzeum, Bali, Indonézia). Középen: az ormányból tömlőszerű képződmény lett. Jobbra: az ormányból teljesen tömlő lett

 

 

Hogyan nyert ekkora fontosságot a kerek hasú istenség?

A monda szerint Siva és Parvati legidősebb fia, de az adatok nem egészen pontosak: nem a szülőpár nemzette, hanem inkább szellemük hozta létre Ganesát. Az égi lények tanácskoztak földi látogatásuk előtt, hogyan is lehetne az idegen világban elhárítani az akadályokat, szükségük volt landolóhelyekre az isteni szekerek számára, megtámadhatatlan sziklaraktárakat kellett létesíteniük. A gyülekezet Siva segítségét kérte¹⁶: „Ó, Istenek Istene, Háromszemű, a háromágú szigony használója, csak Te vagy képes olyan lény létrehozására, ki legyőz minden akadályt...” Siva és Parvati kigondoltak egy embertestű, elefántfejű lényt, aki minden irányban látott, kézzel, lábbal, ormánnyal meg tudott ragadni dolgokat; így jött létre Ganesa, a konstruktőrök által jól kigondolt istenség. Ősi ábrázolások dicsfénnyel övezik a megtervezett égi sarjat, „amint lefelé repül az égből”¹⁷, a hindu templomokban is kapcsolatban áll a kilenc planétával.

A Kis-Szunda-szigetek nyugati részén, Balin megtekintettem az ún. Elefántbarlangot, melyet Ganesának ajánlottak; ott „az akadályok legyőzőjét” Ganának, „ormányos istennek” nevezik. Emellett Bali szigetén sosem voltak élő elefántok!¹⁸ És a Bali szigeti templomokban így éneklik meg Gana érkezését¹⁹:

 

Bocsáss meg, tisztelet Sivának,

Szolgád forró és jó illatú

Szantálfa és tömjénfüst

Esszenciáját kínálja Neked.

Engedd leszállni Gana istent,

Az istenek segítőjét,

Hadd ereszkedjen le

A napsugaras égből.

 

Egy német disszertációban²⁰ szorgalmasan összeállították azokat a neveket és tulajdonságokat, amelyekkel Ganesát illették az idők folyamán: vezető, akadálylegyőző, sikeradó, lógó hasú, kacskaringós ormányú. Robothoz hasonlóan posztol, „mint kapuk és bejáratok őre”, hogy feltartsa azokat, akiknek tilos a belépés – ezért is van letörve egyik agyara. (Egy hasonló tehetségű, robotképességű figura kísért a sumérok Gilgames eposzában. Ezt csak azoknak a tudósoknak a kedvéért mondom, akik hajlandók párhuzamosságot keresni!)

Mi teszi olyan egyedülállóvá az elefántistent? Azt hiszem, senki sem mond ellent, ha elefántormánnyal rendelkező emberek létét az ősidők homályában is tagadom. Miután sok helyen megtalálható, a figura nem lehet valami szürrealista művész őrült ötlete. Emberi testrészekkel rendelkező ormányos alakok éppoly talányosnak tűnnek, mint a szárnyas emberek, szárnyas oroszlánok, melyekkel a múzeumok tömve vannak. Miért kap egy meghatározhatatlan figura elefántormányt, elmélkedem, miért díszítik a Földön élő állatokat szárnyak? Csak azt tudom következtetni, hogy modellként valódi alakok szolgáltak, melyeket a későbbi kortársak nem érthettek meg.

Olvasóim megfigyelőképességére hivatkozom: manapság nincsenek ormányos alakok köztünk? A gázálarcos katona, az oxigéncsöves űrhajós, az energia-hátizsákhoz kábellal kapcsolódó robotember? Példának okáért.

 

 

„Szárnyaló géniuszok”

(Török Múzeum, Ankara. Válogatás. Itt és a következő két oldalon.)

 

 

 

 

Az ősi indiaiak specialitása Ganesa? Éppen hogy nem! Más népeknek is voltak ormányos lényei:

– Costa Ricában, a Diquis folyó deltájában egy kőplasztika feltűnően nagy szemű, sajátosan lapos fejű emberi alakot ábrázol. Óriási szájnyílásából, mely fültől fülig ér, cső vagy ormány nyúlik ki, és ez a vállán keresztül tankhoz hasonló szekrénykében végződik.

– Guatemalában, a tikali maja romok kövei alatt lefényképeztem egy hasonló figurát, mely dacolt az évezredekkel: hátán fogazott szekrényke, melyből 2 cm átmérőjű cső vezet a lény sisakjához.²¹

– Mexico City antropológiai múzeumában egy masszív, térdelő figurát láttam, koponyája széles, lapos volt, szemei egymástól távol fekvők. Itt az ormány a koponya közepétől nyúlt ki, és a mellkasból kiálló duzzanatban végződött.

– Egy, úgymond, klasszikus Ganesa-alakot fotóztam le Mexikóban, a Monte Albánon épült templom falán. Ezt a Ganesát sugarakkal koszorúzott ormányos fej díszíti. A test többi részének emberi arányai vannak, nadrágba bújtatták a cipőben végződő lábakat is. A keze valamilyen műszert fog.

Hagyjátok beszélni a képeket!

A régészek szerint Közép-Amerikában 12 ezer évvel ezelőtt létezhettek elefántok, melyek a befagyott Bering-szoroson keresztül vándorolhattak be. Oké! Ha így van, csináljanak rendet ezek az urak a kódexeikben: a régészek szerint ugyanis Közép-Amerikában 12 ezer évvel ezelőtt nem létezett nép, mely képes lett volna templomok, piramisok építésére.

Hát akkor hogy is van ez?

1972-ben a megboldogult Crespi atya gyűjteményében furcsa fémlemezeket fotografáltam, melyeket Maria Auxiliadore templomában Quencában (Ecquador) őriztek. A fémlemezeken és fóliákon elefántok és emberábrázolások az emberek szájából kivezető csövekkel láthatók. Sikerült lencsevégre kapnom egy fémlemezt 56 bevésett írásjellel, amelyekkel senki sem tudott mit kezdeni.²² Modellutánzatok! – mondták a szakemberek. Azóta szanszkrittudósok az 56 jel közül 52-t ősi brahman írásjelként azonosítottak.²³ Ez csak azok számára csoda, akik nem akarják tudomásul venni, hogy valamikor a földönkívüliek és a földi emberek vidáman repültek a világban.

Kanjilal professzor szerint sok templom alaprajzát és felépítését tekintve égi szekerek kópiája. Példaként Vrhadiswaw (Tanjore), Uldayeswara (Gwaliar), Virupaska (Bombay) templomait említette. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy minden nagy templomban léteznek „égi rezidenciák” ábrázolásai, melyek stukatúráiból megállapítható, melyik istent melyik vimánával hozták kapcsolatba.

 

A Sivának szentelt prambanani főtemplom

 

Ganesa kollégája Costa Ricában

 

Ganesa-változat a mexikói Monte Albánon

 

Isteni járművek a templomokban

Jáva szigetén, Prambanan Siva-templomában megerősítették a felvilágosítást. Ezt az épületet a 19. században a Sailendra-dinasztia királyai építették. A régészek megállapították, hogy ugyanazon a helyen létezett egy épület, amely sokkal régebbi időből származik.

A több mint 100 templomból álló hindu-buddhista építményben – Dzsakartától nem messze – a Sivának áldozott főtemplom hatalmas toronyból áll, melyet két kis torony szegélyez, ezeket Brahmának és Visnunak szentelték. Előtte három még kisebb templom fekszik, ezeket „isteni járműveknek” nevezték. Az összesen hat torony körül 156 szimmetrikus, egyforma nagyságú, ládaszerű építmény, különböző istenségeknek ajánlva, kvadratikusan elhelyezve. Négy igen keskeny lépcső torkollik a megemelt területen a sötét portálokba. Az épület fennköltsége szinte elképzelhetővé teszi Siva istent, amint kísérőivel bevonul a templomba.

 

156 szimmetrikus ereklyetartó veszi körül a templomot

 

Három kis tornyot „az istenek járműveiként” tartanak számon

 

Részlet a Rámajána reliefjéből

 

Az indiai mitológia angyalszerű lényei

 

A négykarú Siva kőfigurája – feje körül ovális glóriával – a központi vimánában áll; fején tiara, csuklóin karperecek. Innen nem messze egy kamrában Ganesa áll őrt. A jelenetet további 24 őr vigyázza, a ballusztrádokról 22 táncos és muzsikus gondoskodik a többiek szórakoztatásáról. Minden zenecsoporthoz kecses mozdulatú égi megfigyelő van rendelve. A ballusztrádok fő képei szemléltetik az egész indiai történelmet, mint az a Rámájanából ismert. Az istenek arca dühöt, reményt, mérget és örömöt fejez ki; mindez a hősök, szolgák és gonoszok ábrázatán is tükröződik.

Látható a repülő jármű is, melyben Szíta királynőt elrabolták, és az is, mellyel Bhima király kiszabadította. Visnu furcsa madara, a Garuda szintén nem hiányzik e comic stripen, éppúgy, mint a majomkirály Hanuman, aki repülő gépével Indiából Ceylonba utazott.

Ormányos lények őrködnek a lépcsőkön

 

Borobudur

 

Borobudur

Jáva középső részén Jakarta tartományi főváros közelében terül el a déli félteke legjelentősebb és legnagyobb emlékműve, Borobudur. Több mint 20 évvel ezelőtt, 1963-ban, a buddhista szentélyt a világsajtó állandóan visszatérő főcímekkel emlegette. A templomot – mint Abu-Szimbel i. e. XIII. századi sziklatemplomát a Nílus nyugati partján, Felső-Egyiptomban – a pusztulás fenyegette. Abu-Szimbelt az UNESCO megbízásából megmentették: 1964 és 68 között az épületet a romboló Nílus vize fölé emelték, és eredeti helyétől 65 méterre a részeket korhűen állították össze.

A „Mentsétek meg Borobudurt!” felszólítás is visszhangra talált. Az UNESCO költségvetési keretein belül 28 állam bocsátotta rendelkezésre szakembereit és műszereit, az IBM komputert ajándékozott. A régészek sóhajtoztak: „Szakemberekre, pénzre és munkásokra van szükségünk, nem komputerekre, hogy szanálhassuk a templom alapját, a köveket és a szobrokat.” Az IBM szakemberei meggyőzték az indonéz kormányt és a régészeket is, hogy a néma szolga pótolhatatlan. Komputer nélkül nem lettek volna képesek eredeti helyére visszarakni az 55 ezer köbméter andezittömböt, a teraszok 1460 reliefjét, melyek összekevert puzzle-részekként szanaszét hevertek. A komputer a lebontott, szétfűrészelt, megtisztított kövek helyét betáplálta tévedhetetlen memóriájába, és az összeállításhoz szükséges sorrendben szállította vissza. így a 10 000 munkás lázas tevékenysége ellenére sem történt zavar.

Borobudurt i. sz. 800 körül építették, elfeledték, majd 1835 körül ismét felfedezték. Ha a helyreállítás nem történt volna meg, megmaradtak volna a feltételezés mellett, hogy a templom természetes geológiai dombtetőn áll. Ma már tudják: a dombot ad hoc lapátolták össze. Már magában is teljesítmény!

 

Borobudur – egy misztikus diagram

 

Feljárat Borobudurhoz

 

Egészen fent: kőkör a sztúpával

 

1300 relief = 2,5 km képfelület

 

Borobudurt 1472 sztúpa ékesíti

 

A templompiramis eredetileg 42 m magas volt, most már csak 35 m. Kőtortaemeletenként épült egymásra a 9 terasz: öt kvadratikus fölött 3 kerek lap terül egymásra, melyek kőkörökben, sztúpával* zárulnak.

Kilenc lépcső, mint a maja piramisoknál? Ugyanazon iskola építészei?

 

* Sztúpa – félgömb alakú szakrális építmény ereklyék, szent iratok tárolására; gyakran csak kultikus emlékmű

 

Az alapnégyzet oldala 123 m hosszú, a következők néhány méterrel rövidebbek, így folyosók alakultak ki, melyeken végig lehet menni. A folyosók falán 1300 dombormű van, melyek a nepáli Katmandu völgyeiben született Buddha életét ábrázolják; egymás mellé sorba rakva 2,5 km hosszúságú képfelületet alkotnak. Még ez sem elég! Van még 1212 mindenféle panel, különböző ornamensekkel díszítve, 1740 háromszögletű díszítő tábla, 100 óriásfejű vízköpő, 432 Buddha-figura és 1472 sztúpa – a fantázia, gazdagság, kézművesművészet megrázó orgiája. „Kőbe vésett himnusz a megvilágosodás mezsgyéjére lépett Buddhához.”²⁴ Borobudur annyit jelent, mint „a feltöltődés hegye”, illetőleg „a szent hegy urai”.

Buddha és istenei

A hinduizmus a brahmanizmusból, a dravidák Dél-Indiájának zsidóság előtti vallásaiból és a bevándorlók hitformáiból létrejött szimbiózis. Más vallásoktól eltérően a hinduizmus, melynek elsősorban India 300 millió lakosa a követője, nem ismer alapítót: ez az „örök vallás”, tehát öröktől fogva létezik, mindenki híve lehet, aki a védát és a nagyszámú istenek panteonját elfogadja.

Buddha (i. e. 560-480) az óind nyelvben „megvilágosodottat” jelent. Eredetileg Sziddhárthának hívták – az óind jelentés szerint valaki, aki elérte célját –, nemesi családból származott, a nepáli Himalája vidékén, apjának hercegi palotájában, luxuskörülmények között nőtt fel. 29 éves korában, úgy érezvén, hogy léte haszontalan, elhagyta hazáját, a felismerés útját kereste; 7 évig gyakorolta a meditáció művészetét, és ahogy a buddhisták mondják, elérte a „középső ösvényt”. Már régóta létezett a mennybolt, a mondák, a mítoszok és legendák számtalan istene; Buddha velük és bennük létezett. A szellemi koncentráció állapotában arra a felismerésre jutott, hogy az ősi istenek már nem tudnak közvetlenül segíteni, csupán csak meditáció útján; minden embernek saját magának kell hát igyekeznie azon, hogy a felismerésig jusson. Saját magát isteni lény inkarnációjának tartva, tanítványainak a „négy igazságot” prédikálta, azt az utat, amelyen haladva mindenki Buddha, mindenki megvilágosodott lehetne.

Nem jelölt ki utódot, csak a tanok maradtak meg örökségeként. Hogy melyik töredékírások őrzik meg szavait, bizonytalan, de feltételezik, hogy a „szentbeszéd”-szentencia, a Buddha-O-Ton az, hiszen az ország hagyományai közé tartozott, hogy a szájról szájra terjedő szövegeket szó szerint megőrizzék, illetőleg gondosan feljegyezzék. így történt a védák, illetőleg a Mahábhárata esetében is. Ugyanakkor iskolák jöttek létre, amelyek Buddha szavait különbözőképp interpretálták, de mindegyik iskola hozzátette saját „istenét” is.

Így Borobudurban Buddha életén és az isteneken kívül a vallási iskolák jóval ősibb istenei is meg vannak örökítve. Látni az égi régiókat, melyeket Buddha állítólag beutazott – a Napisten Szúrját, a Holdistent, Agnit, a tűz istenét és sok vimánát, amelyek égi palotaként vannak ábrázolva. Buddha az istenekkel tanácskozva, az ég felé haladva, a Földre visszatérve, lobogó zászlócskák jelzik a repülő eszközökön, hogy a légtérben tartózkodik. Az a jármű, amelyben Buddha a megvilágosodás és üdvözülés mezejére igyekezett, egy sztúpa – harangszerű alapzat csúcsos tornyocskával. A sztúpák formája különböző, de fortélyuk ugyanaz. A buddhisták a sztúpáknak különböző jelentéseket tulajdonítanak – az életút végének szimbóluma, az alkotó erők sírja, valamint centruma; a buddhista hármas egység jelentkezik az alap-dóm-torony hármas tagolásban, a „hármas” a tér „karakterisztikus dimenziója”²⁵.

 

Stációk Buddha életútjából

 

 

 

 

 

 

A sztúpa az istenek világához vezető szállítóeszköz is és „ősi hagyomány folytatása”, mint isteni jármű, melyben rituális mozdulatokat kellett végezni.

Borobudur egész lenyűgöző tömege alapjában kolosszális méretű sztúpa. „Mint sztúpa, Borobudur a buddhizmus legszentebb építményeinek kategóriájába tartozik. Ez a forma Borobudurban legalább 1500-szor ismétlődik.”²⁶ Fent a harmadik teraszon csupán 32 sztúpa áll, afölött a másodikon 24, aztán a legfelsőn 16, összesen 72. És legfelül az egészet lezáró, égnek mutató csúccsal teszi fel a koronát.

 

 

A sztúpákban ül Buddha mint kormányos

 

 

A Srí Lanka-i magazin címlapja

 

Karl With²⁷ filozófus írta: „Ami tehát az épületben látható, egy hatalmas ív, a tér töréseinek kupolája, mely a tömeg kristályosodott formájában látható... A tér fellazítja a hatalmas tömeget anélkül, hogy szétrobbantaná, lebegő rugalmasságot ad neki, mozgalmasságot, szinte Valószerűtlen izgalmasságot..

India megérte a negyedik utazást is. Az Air India gépe Madrasban még leszállt. Mahadevan professzor nagy csomag újsággal és magazinnal köszöntött. Néhány angol nyelvű újságot kivéve, csak a fotókon tudtam felismerni, hogy mindegyik a madrasi, illetőleg a kalkuttai egyetemen tartott előadásommal foglalkozott, így közölve riportot látogatásomról.

Különösen szembeötlő volt egy Sri Lanka-i magazin színes címlapja: a híres palenquei* sírt mutatta függőlegesen – mint azt az archeológusok kívánták –, mely egy maja piramis alatt fekszik a mélyben.

Hogy találó legyek: a rajz letaglózott! Egy sztúpa háromemeletes felépítését mutatta függőleges állásban. Bent Buddha – mezítláb, bájos kézmozdulattal, tiara a fején –, mint Borobudurban százszor is láttam.

 

* Részletesen foglalkoztam vele A nap, amikor az istenek jöttek,²⁸ című könyvemben

 

Az eredeti Palenque-szarkofág

 

Mi volt először, a tyúk vagy a tojás?

Mi volt a kezdet, egy tárgy eszmei elképzelése vagy a látottak ábrázolása? Egy művészi tárgy kétségtelenül nem jön létre az ábrázoltak konkrét elképzelése nélkül. Hogy az emberi elmék milyen vicces elképzelésekkel játszadoztak, a mai embernek meglepetésként szolgáló cargokultuszok bizonyítják.

„Félgömb-harang alakú eszközzel, melynek csúcsa a mindenség felé mutat, elérhető a szerencsés istenek rezidenciája!” – mondhatták az ősidők inkái... és megépítették a sztúpákat.

Manapság a világon kereken 2400 elektronikus adatbank létezik, becslés szerint ötmilliárd adattal, amelyeket a különböző tudományágak, technika, orvostudomány, sport és művészetek, vallás és gazdaság területéről tápláltak be. Percek alatt lehívhatók a bázisinformációk, sőt előttünk fekszenek az asztalon kinyomtatva.

Vajon a régészek és az etnológusok miért nem használják a technika ezen adományát hírek szerzésére, adatok összehasonlítására, hogy átugorhassák végre monomán építményeik alacsony falait?

„A haladás menetében minden generációnak megvan a maga adagja. Amelyik a már elért eredmények talaján visszafelé lépked, megduplázza gyerekei adagját.”

David Lloyd George (1863-1945)

 

 

Bibliográfia

I. Újabb emlékeztetők a jövőre

1. Bethe, Hans A. – Garwin, Richard L. – Gottfried, Kurt – Kendall, Henry W.: Raketenabwehr im Weltraum (Rakétaelhárítás a világűrben). In: Spektrum dér Wissenschaft, 1984. december, Heidelberg

2. Wolf, Dieter O. A. – Hoose, Hubertus M. – Dauses, Manfred A.: Die Militarisierung des Weltraums – Rüstungswettlauf in dér vierten Dimension (A világűr militarizálása – fegyverkezési verseny a negyedik dimenzióban). Koblenz, 1983

3. Rosen, C. – Burger, R. – Sigalla, A.: Aeronautical Technology 2000:

A Projection of Advanced Vehicle Concepts (Repüléstechnika 2000-ben: Modern járműelképzelések vázlata). Előadás, Nr.

AIAA-84-2501. Elhangzott: AIAA/AHS/ASEE Aircraft Design Systems and Operations Meeting (Az AIAA/AHS/ASEE repülőgéptervezési rendszerekkel és műveletekkel foglalkozó tanácskozása). 1984. október 31.-november 2. San Diego, Kalifornia

4. Steinbuch, Kari: Die rechte Zukunft (Az igazi jövő). München, 1981

5. Tremaine, S. A. – Arnett, Jerry B. : Transatmospheric Vehicles -A Challenge for the next Century (Transzatmoszferikus járművek – A következő század kihívása). Előadás, Nr. AIAA-84-2414. Elhangzott az 5. pontban jelzett tanácskozáson.

6. Skudelny, Heide: Unterwegs mit Mach 29 (Úton 29 mach sebességgel). In: Hobby, Magazin der Technik, Nr. 12. 1984. december

7. Kline, Richard L.: Space Commercialization as viewed by Grumman Aerospace Corporation, Hearing of the U. S. House of Representatives Committee on Science and Technology (A világűr kereskedelmi hasznosítása, ahogy a Grumman Űrhajózási Társaság látja. Az USA Képviselőháza Tudományos és Technikai Bizottságának meghallgatásai). Washington, D. C. 1984. június 19.

8. Kline, Richard L.: Grumman Aerospace (A Grumman Űrhajózási Társaság); Horizons, Vol. 19. No. 2. (Speciális kiadás)

9. MBB-Erno space special. Vol. 9. No. 2., 1984. július, Bremen/Ottobrunn

10. Lemke, Dietrich: Die Raumstation kommt! (Jön az űrállomás!) In: Sterne und Weltraum, 23. évf. 1984. augusztus/szeptember, Heidelberg Königstuhl

11. The Columbus Dispatch, 1984. augusztus 12.: Reagan article extols manned space station (Reagan cikkében dicsőíti az embereket szállító űrállomást)

12. David, Leonard W.: Space as motivational propulsion (A világűr mint motiváló erő). Előadás, Nr. IAF-84-407, elhangzott az International Astronautical Federation (Nemzetközi Űrhajózási Szövetség) 35. kongresszusán. Lausanne (Svájc) 1984. október 7-13.

13. Eldred, Charles H.: Shuttle for the 21 st century (Űrrepülőgép a 21. században). In: Aerospace America, Vol. 22. No. 4. 1984. április, New York

14. O’Neill, Gerard K.: Unsere Zukunft im Raum (Jövőnk a világűrben). Bern/Stuttgart, 1978

15. Koelle, Heinz-Hermann és mások: Entwurf eines Projektplanes für die Errichtung einer Mondfabrik (Egy, a Holdon létesítendő gyár tervvázlata). ILR Mitt., 123/1983. (1983. 8. 15.) Berlini Műszaki Egyetem Repülési és Űrhajózási Intézete. Berlin, 17-19. o.

16. Nozette, S. – Duke, M. – Mendell, W.: What the Moon Offers Mankind – A Review of the Lunar Initiative (Mit kínál a Hold az emberiségnek – A Lunar Initiative beszámolója). Előadás, Nr. IAF-84-197, elhangzott az IAF 35. kongresszusán. (L. 14. o.)

17. A Transrapid International füzetei. 8000 München 22. Steindorfstr. 13.

18. Vajk, Peter J.: Industrien in der Erdumlaufbahn (Iparágak Föld körüli pályán). In: Auf ins all – Unsere Zukunft im Weltraum (Fel az űrbe – Jövőnk a világűrben). Kiadta Larry Geis és Fabrice Florin, Basel, 1980

19. Ehrike, Krafft A.: Mehr Mut, die Brücke in eine grosse Zukunft zu betreten (Több bátoságot, ha a nagy jövő felé vezető hídra akarunk lépni). In: Die Welt, Nr. 304. 1982. december 31.

20. Interjú dr. Hermann Oberth professzorral. In: Hobby, Magazin der Technik, Nr. 6. 1984. június, Hamburg

21. Stanek, Brúnó L.: Kommerzielle Raumfahrt – „Ölboom” des 21. Jahrhunderts? (Kereskedelmi űrhajózás – a 21. század „olajárrobbanása”?) J. Vontobel, 1985. január Zürich

22. Time Magazine, No. 48. 1984. november 26.: Roaming the High Frontier (Kalandozások a magasságok határán)

23. Ruppe, Harry O.: Die grenzenlose Dimension Raumfahrt (A végtelen dimenziójú űrutazás). I + II. k., Düsseldorf, 1980 + 1982.

24. Forward, Robert L.: Das Paradoxon des interstellaren Verkehrs (Az interstelláris közlekedési paradoxonja). In: Die Sterne, 60. Band, Heft 4. 237-245. o. Leipzig, 1984

25. Papagiannis, Michael D.: The importance of exploring the asteroid belt (Az aszteroidöv kutatásának fontossága). In: Acta Astronautica, Vol. 10., 709-712. o. Pergamon Press Ltd., 1983

26. Papagiannis, Michael D.: Bioastronomie – Herausforderungen und Gelegenheiten bei der astronomischen Suche nach ausserirdischem Leben. (Bioasztronómia – Kihívások és lehetőségek a Földön kívüli élet asztronómiai kutatásában). In: Die Sterne, 60. Band, Heft 4. 201-211. o. Leipzig

27. Oberg, James Edward: New Earths – Restructuring Earth and Other Planets (Új földek – A Föld és más bolygók restrukturálása). New York, 1981

28. Oberg, James Edward: Paradiese vom Reissbrett (Paradicsomok a rajztábláról). In: Magazin OMNI, Nr. 4. 1984. április, Zürich

29. Crick, Francis: Das Leben selbst (Az élet mikéntje). München, 1983

30. Ball, John A.: The Zoo Hypothesis (Az állatkert-hipotézis). In: Icarus

19. 347-349 o. 1973

31. Vogt, Nikolaus: Gibt es ausserirdische Intelligenz? (Létezik-e Földön kívüli intelligencia?) In: Naturwissenschaftliche Rundschau, 36. Jahrg., Heft 5.1983. május, Stuttgart

II. Fantasztikus valóság

1. A DRS 1985. január 4-ei tévéadása: Als die weissen Geister kamen (Amikor a fehér szellemek jöttek – Hogyan élték át a pápuák felfedezőiket 50 évvel ezelőtt). Bob Connolly és Robin Anderson filmje

2. Steinbauer, Friedrich: Die Cargo-Kulte – Als religionsgeschichtliches und missionstheologisches Problem (A cargokultusz – mint vallástörténeti és küldetésteológiai probléma). Erlangen, 1971

3. Casa y cosas de la mision de kamarata c. folyóirat, XXII. évf. No. 252. 46-47. o. 1960. február

4. Eibl-Eibesfeldt, Irenäus: Sie hielten uns für Geister (Szellemeknek tartottak bennünket). In: GEO, Nr. 1. 1984. január, Hamburg

5. Aram, Kurt: Magie und Zauberei in der alten Welt (Mágia és varázslás az ókori világban). Berlin, 1927

6. Kosok, Paul és Reiche, Maria: Ancient Drawings on the Desert of Peru (A perui sivatag ősi rajzai). Archaeology II., 1949

7. Reiche, Maria: Geheimnis der Wüste (A sivatag titka). Stuttgart, 1968

8. Mason, Aldon J.: Das alte Peru (Az ókori Peru). Zürich, 1965

9. Woodman, Jim: Nazca (Nazca). München, 1977

10. Waxmann, Siegfried: Unsere Lehrmeister aus dem Kosmos (Tanítómestereink a kozmoszból). Ebersbach/Fils, 1982

11. Ditfurth, Hoimar von: Warum der Mensch zum Renner wurde (Miért lett az ember versenyló). In: GEO, Nr. 12. 1981. december, Hamburg

12. Hawkins, Gerald S.: Beyond Stonehenge (Stonehenge felett). London, 1973

13. Isbell, William H.: Die Bodenzeichnungen Alt-Perus (Talajrajzok az ókori Peruban). In: Spektrum der Wissenschaft, 1978. december

14. Tributsch, Helmut: Das Rátsel dér Götter – Fata Morgana (Az istenek rejtélye – a délibáb). Frankfurt, 1983

15. Stierlin, Henri: Nazca, la clef du mystére (Nazca – a rejtély kulcsa). Párizs, 1983

16. Baumann, Peter: Mysterien Alt-Amerikas – Spurendeutung in den Anden (Az ókori Amerika titkai – Nyomfejtés az Andokban). In: Der Tagesspiegel, Nr. 11589. 1983. 11.6. és Nr. 11595, 1983. 11. 13. Berlin

17. Ist das Liniensystem in der Nazca-Ebene eine Landkarte? (Térkép-e a Nazca-fennsík vonalrendszere?) In: Vorarlberger Nachrichten, 1981. május 16. Bregenz

18. Blumrich, Josef F.: Da tat sich dér Himmel auf (S akkor megnyílt az ég). Düsseldorf, 1973

19. Stingl, Miloslav: Die Inkas (Az inkák). Düsseldorf, 1978

20. Die geheimnisvollen Pfeile von Ustjurt (Titokzatos nyilak az Usztyurt fennsíkon). In: Szovetszkaja Kultura, 1981. augusztus 11.

III. India – Az ezer isten országa

1. Bopp, Franz: Ardschuna’s Reise zu Indra’s Himmel (Ardzsuna utazása Indra egébe). Berlin, 1824

2. Geldner, Karl Friedrich: Der Rig-Veda (A Rig-véda). II. rész. Wiesbaden, 1951

3. Blavatsky, Helena P.: Die Geheimlehre (A titkos tan), I. kötet. Kozmogenezis, A, Kozmikus evolúció. Den Haag, é. n.

4. Rámájana: The War in Ceylon (Háború Ceylonban). A további adatok hiányoznak

5. Abegg, Emil: Der Messiasglaube in Indien und Iran (A messiáshit Indiában és Iránban). Berlin, 1928

6. Laufer, Berthold: The Prehistory of Aviation (A repülés előtörténete). In: Field Museum of Natural History, Anthropological Series, Vol. XVIII. No. 1. Chicago, 1928

7. Roy, Chandra Protap: The Mahabharata, Drona Parva (A Mahábhárata, Drona Parva). Kalkutta, 1888

8. Sassoon, George és Dale, Rodney: Die Manna-Maschine (A mannagép). Rastatt, 1979

9. Roth, Rudolf: Der Mythos von den fünf Menschengeschlechtern bei Hesiod (Az öt emberfaj mítosza Hésziodosznál). In: A doktorok jegyzéke, „Bölcsészettudományi Kar”, Tübingen, 1860

10. Green, Miranda Jane: The Wheel as a Cult-Symbol in the Romano-Celtic World (A kerék mint kultikus szimbólum a római-kelta világban). In: Collection Latomus, Vol. 183. Bruxelles, 1984

11. Jones, Inigo: The most notable Antiquity of Great Britain vulgarly called Stonehenge (Nagy-Britannia legnevezetesebb régisége, amelyet közönségesen Stonehenge-nek neveznek). 1655. Reprinted in London, 1973

12. Wollheim da Fonseca, A. E.: Mythologie des alten Indien (Az ókori India mitológiája). Berlin, 1856

13. Dikshitar, V. R. Ramachandra: War in Ancient India (Háború az ókori Indiában). Madras/London, 1944

14. Wanke, Lothar: Zentralindische Felsbilder (Közép-indiai sziklaképek). Graz, 1977

15. Thomas, P.: Epics, Myths and Legends of India (Epika, mítoszok és legendák Indiában). Bombay, 1973

16. Rao, T. A. Gopinatha: Elements of Hindu Iconography (A hindi ikonográfia elemei). Vol. I. Part I. Madras, 1914

17. Getty, Alice: Ganesa – A Monograph on the elephant-faced God (Ganesa – Monográfia az elefántarcú istenről). Oxford, 1936

18. I Gusti Agung Gede Putra és Stuart-Fox, David J.: The Elephant Cave – Goa Gajah Bali (Goa Gajah Bali – az elefántbarlang). Denpasar, 1977

19. Hooykaas, C.: A Balinese Temple Festival (Templomfesztivál Bali szigetén). Den Haag, 1977

20. Rassat, Hans-Joachim: Ganesa, eine Untersuchung über Herkunft, Wesen und Kult der elefantköpfigen Gottheit Indiens (Ganesa, az indiai elefántfejű istenség eredetének, lényegének és kultuszának vizsgálata). Disszertáció, Tübingen, 1955

21. Däniken, Erich von: Reise nach Kiribati (Utazás Kiribatiba). 267. és 265. o. Düsseldorf, 1981

22. Däniken, Erich von: Meine Welt in Bildern (Világom – képekben). 157. és 161. old., valamint a 228. oldalon levő színes tábla. Düsseldorf, 1973

23. Kanjilal, Dileep Kumar: Decipherment of the Quenca Script – Revisited (A Quenca-szöveg megfejtése – Javított kiadás). In: Ancient Skies, Vol. 9. Nr. 3, Highland Park, 111. (USA), 1982

24. Holt, Claire: Art in Indonesia – Continuities and Change (Művészet Indonéziában – Kontinuitás és változás). Ithaca (N.Y.) 1967

25. Govinda, Lama Anagarika: Der Stupa – Psychokosmisches Lebens-und Todessymbol (A sztúpa – pszichokozmikus élet- és halálszimbólum). Freiburg i. Br. 1978

26. Theisen, Heide: Borobudur, kiállítás a zürichi Műcsarnokban. 1977. október 21. – 1978. január 8.

27. With, Karl: Geist, Kunst und Leben Asiens (Ázsia szelleme, művészete és élete). I. kötet. Jáva. Hagen, 1920

28. Däniken, Erich von: Der Tag an dem die Götter kamen (A nap, amikor az istenek jöttek). München, 1984