3. fejezet SZTÚPÁK ERDEJE

 

Bár a gondolatok vámmentesek, azért akad velük vesződség.

(Karl Kraus)

 

Az utcán félhomály volt. Mindenfelé piaci konyhák kis tüzei világítottak. Nyüzsögtek a barna emberek, akik mind kicsi, éppen csak hogy tizenöt centiméter magas székecskéken ültek, és asztalaik sem voltak magasabbak, mint a törpék országában. Liliputiak közé kerültem? Nem, körülöttem az emberek teljesen normális méretűek voltak, csupán az apró székecskék miatt térdük a mellükig ért. Tanácstalannak éreztem magam, még annak a gondolatától is, hogy itt le kellene ülnöm. Mint egy óriás az óvodában. Pedig csak 1,68 méter magas vagyok. Különböző illatok, akárcsak különböző színű kis zászlók hatoltak orromba. Az édeskéstől a savanykásig, az avastól az égettig minden volt közte.

A sakktábla alaprajzú városban a következő kereszteződésnél értem el a fő közlekedési utat. Az eddigi illatok a kipufogógázok bűzével keveredtek. A főút két oldalán is székecskék és asztalkák százai álltak. Közöttük hatalmas mennyiségű áru, kipakolva a földre: műanyagból készült giccsek a kicsiknek, szandálok és cipők, ingek és mindenféle színű rongylabdák mellett hevertek, és utána mintegy hatvan méter hosszan szemüvegek voltak kirakva, melyek a világon mindenféle arcra és orra ráillenek. Oda kellett figyelnem, nehogy rájuk lépjek.

Az ázsiai városok mind hasonlóan néznek ki, hasonló a szaguk, és a felületes szemlélő számára az emberek is teljesen hasonlóaknak tűnnek. Az a város azonban, amit éppen átszeltem, teljesen más volt.

Közvetlenül előttem, még 300 méter távolságra sem volt tőlem, ráadásul egy kereszteződés kellős közepén, egy lépcsőzetes űrrakéta emelkedett az égnek. Számos fényszóró világította meg, és tetőtől talpig színarannyal volt bevonva. Tiszteletet gerjesztő látvány volt. Tiszteletet gerjesztett a vallás nevében véghezvitt hatalmas teljesítmény iránt.

Ami úgy nézett ki, mint egy rakéta, az egyike volt a több ezer pagodának, amely az aranysztúpák ezen országában található. Korábban Burmának hívták ezt az országot, ma az India, Thaiföld és Kína között elterülő ország neve Mianmar. Az általam bebarangolt várost Yangonnak (korábban Rangoon) hívják.

Itt csak úgy nyüzsögnek – az autók, üzletek és gyalogosok zűrzavarának kellős közepén, de az Ayeyarwady (Irrawaddy) folyó partján is – a minden képzeletet felülmúlóan nagyszerű pagodák. Ebben az országban csak Buddha és a kormány gazdag. Sehol a világon nem tisztelik annyira Buddhát, mint Mianmarban. Évezredek óta a lemezarany és drágakövek tonnáit áldozzák fel a hívők azért, hogy azzal díszítsék a pagodákat, és ezáltal ebben vagy a következő életükben valamilyen kedvezményre tegyenek szert. A Sule-pagoda előtt álltam, amit a „város szívének” is neveznek. Habár már régen leszállt az éjszaka, és a pagoda körüli autóforgalom bűzössé tette a levegőt, itt-ott az apró szekrénykék előtt hívőket fedeztem fel, akik odaadóan bámulták a rácsok mögötti szoboralakokat és a kis fényeket. Varázslat uralkodik itt, amit a Mianmaron kívüli világ nem képes reprodukálni.

Ezt az országot át- meg átjárja a vallás és az asztrológia. A gyerekek nem kapnak igazi keresztnevet, és apáik nevét sem veszik át. Ráadásul a keresztnévből nem lehet kikövetkeztetni, hogy viselője fiú-e vagy lány. A fiúknak éppúgy, mint a lányoknak, lehet Kyan Kyan, Zan Zan, Maung Maung vagy akár Cho Cho a neve. A nők és a férfiak közötti különbséget csak később az „asszony” vagy „úr” megszólításnál veszik figyelembe. Minden névnek van valami köze a születés napjához és hónapjához, de ezt életük folyamán újra meg is változtathatják. Így például csak akkor használhatja valaki a hónap első öt betűjét, ha hétfőn született. Ráadásul a nevekben úgy kell egymás után következniük a betűknek, mint ahogy a 33 betűből álló abc jegyei egymás után állnak. Vagy folytatólagosan, mint kedd, szerda, csütörtök. Mivel az élet is előre halad. Ha valaki céget alapít, a cég nevét asztrológus határozza meg. Csak egy jobb asztrológus változtathatja meg a nevet, ha rosszul megy az üzlet. Aki pénteken született, az főként olyan oltárnál áldozik, amit a pénteknek szenteltek. Semmi csodálatos nincs abban, hogy ebben az országban a sok ezer pagoda asztronómiai szempontok szerint van építve. A Sule-pagoda, ami előtt álltam, a bolygókhoz, az állatövekhez és a nyolc égtájhoz volt tájolva.

A britek megérkezése előtt Mianmar monarchia volt. 1861-ben, pontosan Buddha halálának 2400. évfordulóján az akkori király, Mindon (1853–1878) Mandalayba, a Mianmar középső részén elhelyezkedő meseszerű városba tette át rezidenciáját.

A nyugati fül számára már a Mandalay névnek is melodikus csengése van. Mandalay Buddha városa volt, és az angol fenyegetést tekintetbe véve Mindon király Mandalayba hívta össze „az ötödik nagy zsinatot”. Ez egy gyűlés, amely hasonló a keresztény egyház zsinataihoz. 1872-ben 2400 buddhista tudós gyűlt össze Mandalayban, és kidolgozták a Tripitaka-kánont, a buddhista „három kosár tant”. Ez a tan korábban csak pálmaleveleken létezett, Mindon király most rávésette 729 márványtáblára, melyeknek elpusztíthatatlanul kellett megmaradniuk a következő Buddha megjelenéséig. A (buddhista) tan szerint ötezer évente jelenik meg újra egy Buddha. Mivel 2400 év már eltelt az utolsó Buddha óta, a márványlapoknak még 2600 évig kellett fennmaradniuk. Mindon király ezért minden márványlap fölé egy pagodát emeltetett. A következmény egy olyan létesítmény lett, melyet „a világ legnagyobb könyve”-ként írnak le. Jogosan. Egy ma rendelkezésre álló papírmásolat 38, darabonként 400 oldalas kötetből áll. Ezzel a kereszténység semmit sem állíthat szembe.

Természetesen az angolok, haditechnikájukat figyelembe véve, legyőzték Mandalay királyait. Felépítettek egy erődítményt, és északig, a kínai határig uralmuk alatt tartották az országot és a folyót. Rudyard Kipling, az angol gyarmati uralom krónikása és főszereplője egy költeménnyel tette halhatatlanná Mandalayt;

 

Mandalay

 

Vén moulmeini pagodánál, tengernek kelet felé,

burmai lány üldögél és vár rám még hogy sejtem-é!

Pálma mintha szélbe súgná, harangszó ezt zengené:

Gyere vissza, brit katona, visszavár ám Mandalay!

Visszavár Mandalay,

kis hajóraj ring elé,

nem hallod az evezőket? csobban Rangoon, Mandalay!

Útra hív Mandalay,

hal szökken a víz fölé,

Kína felől ott a hajnalt mintha szélvész keltené!

(Tandori Dezső fordítása)

 

Az angolok Mianmart még Burmának nevezték, az ország 1989-ben újra felvette eredeti nevét. Mint minden ország története, ezé is a mitikus korban kezdődik. Valamikor sárkányok és szárnyas kígyók (Naga) szálltak le az égből, és tanították az első embereket. [71]

Azt is megmutatták az embereknek, hogyan lehet aranyat és drágaköveket a föld és a vizek mélyéről felhozni. A mianmariak még ma is a „sárkány kantárának” tekintik a 2170 kilométer hosszú Ayeyarwady folyót, és az ország körvonalait is azonosnak tartják egy sárkányéval. Az egyiptomi Nílus folyóhoz hasonlóan az Ayeyarwady az ország ütőere. A sárkánymotívum egész Ázsiában jól ismert, és az emberiség történelem előtti rejtélyeinek egyike.

Soha nem láthatott egyetlen ember sem repülő és a tetejébe még tüzet is okádó sárkányt, mert az evolúció folyamán nem volt ilyen lény. Hallottam már olyat, hogy ezek a dinoszauruszok idejéből való ősi emlékek. Ez az állítás azonban nem állja meg a helyét. Amikor több mint 60 millió évvel ezelőtt a dinoszauruszok elterjedtek a Földön, még élő emberek sem voltak. Kínába, a Mianmarral szomszédos országba a sárkánykirályok hozták el egykor a kultúrát, és ők alapították az első dinasztiát. Több kínai uralkodó élvezte azt a kiváltságot, hogy a szolgálatukban álló személyekkel együtt egy repülő sárkányon felszállhattak az égbe. [72] A kínai mítoszok beszámolnak arról, hogyan repült ez az égi sárkány a föld fölé, félelmet gerjesztve és nagy zajt csapva, ugyanakkor azonban kultúrjavakat is hozott az embereknek, és sok fontos dologra megtanította őket. [73] Kína ősi császárainak egyike, Csuen uralkodásának idejében Jü, az isteni építőmester állítólag egy tó közepén nagy tornyot építtetett, hogy jobban megfigyelhesse a sárkány repülés közben tett mozdulatait az égbolton. [74] Az égi sárkány mindenütt jelen van a mitológiákban – egészen a keresztény korig –, habár ekkortájt bizonyosan egyetlen sárkányt sem láttak. A szenteket, Györgyöt, Szilvesztert és Mihályt kapcsolatba hozzák a sárkánnyal, a sárkány előfordul az Újtestamentumban a János Jelenésekben és magától értetődően az Ótestamentum prófétáinál is. Képeken ábrázolt sárkányok vannak már a sumér hengerpecséteken, az egyiptomi sminkpalettákon, vagy repülő kígyóként megjelenítve a Királyok völgyének fáraósírjaiban is. Nem is beszélve a (sokkal későbbi) közép-amerikai népekről. Náluk a szárnyas kígyó a valaha az égből leereszkedett istenek szimbóluma. És – pusztán széljegyzetként – az észak-amerikai indiánoknál ez a thunderbird (viharmadár) szimbóluma.

Senki sem vitathatja, hogy a repülő sárkánynak sok teremtésmítoszban stabil helye van. Miért? A pszichológusok úgy gondolják, hogy elődeink rendkívüli madarakat láttak. Azok azonban nem fújnak tüzet, nem csapnak nagy zajt, nem reszkettetik meg a völgyeket, nem visznek magukkal utasokat, és nem nemzenek gyermekeket (ami Kínában megtörtént), embereket pedig már aztán igazán nem tanítanak. A kőkori ember ismerte a madarakat, és volt rájuk megfelelő szava is. Az azonban, amit világszerte láttak, nem lehetett madár. Szavakat és hasonlatokat keresgéltek, mert a leírhatatlanra nem volt szavuk. Ebből lett valamikor tüzet fúvó kígyó, és az ázsiai térségben sárkány. Az élménytől sokkoltan számoltak be az apák fiaiknak és ők az unokáknak a rájuk mély benyomást tevő eseményekről. Az idők folyamán az egykori tényalapú beszámolók egyre jobban elhalványultak, míg végül a mítoszokba fészkelték be magukat. A mítosz az elhomályosult népi emlékezet.

Így volt ez Mianmarban is. Mivel a kőkorban nem voltak országhatárok, a kínai mitológiára nézve jelentős elemek a (ma) szomszédos ország, Mianmar számára is meghatározóak voltak. Az első, az Ayeyarwady folyó országában észlelt történelmileg is bizonyítható népcsoport a mon nép volt. (A szónak nincs semmi köze a mai Mond [hold] szavunkhoz.) A monok Közép-Ázsiából jöttek, és nyelvileg a mon-khmer kultúrához tartoztak. Ezt egykori feliratokból tudjuk. A mon nép felvette a buddhizmust, és a legenda szerint már 2500 évvel ezelőtt felépítette az első pagodát: a yangoni Sve Dagon-pagodát.

A mai Sve Dagon-pagoda leírhatatlanul szép.

„Azt mondják, a Swedangon-palotában több arany van, mint az Angol Bank széfjében.” Ez az idézet a Wilhelm Klein és Günter Pfann-Müller által Mianmarról írott egyetlen, ugyanakkor kiváló útikönyvből származik. Mindketten rendkívül jól ismerik az országot.

„Maga a masszív harang alakú sztúpa egyetlen 100 méter magas kincseskamrát alkot. A belsejében, ha hiszünk a legendának, az utolsó Buddha 8 hajszála, továbbá az őelőtte élt három másik Buddha (akikről azt állítják, hogy 5000 évenként jönnek) további relikviái találhatók. És kívül… nos, a sztúpa 8688 aranylemezzel van borítva, melyek közül mindegyik mai érték szerint kb. 500 euróba kerül. A tetejét 5448 gyémánt, továbbá 2317 rubin, zafír és topáz díszíti; és egy hatalmas smaragd, mely a nap első és utolsó sugarait magába fogadja, koronázza az építményt.” [75]

Amikor felkerestem a Sve Dagon-pagodát, nehézséget okozott, hogy elhatároljam egymástól a múltat és a jelent. Gyakran az volt az érzésem, mintha egy valószínűtlen science-fiction filmben lennék. Először egy előcsarnoktól előcsarnokig vezető végtelen lépcsősort mászik meg az ember, míg végül – lépcsők százai után – a kerek, aranyozott központ közelébe ér. Itt szentély szentélyt követ. A Buddha-fejek mögött elektronikusan irányított apró lámpácskák találhatók, melyek köröket és sugarakat lövellnek ki Buddha agyából. Úgy tűnik, mintha gyűrűk és sugárnyalábok zuhognának az univerzumból Buddhára. A teljes megvilágosodás. (Lehet, hogy gúnyosan hangzik, de nem az volt vele a szándékom.) A mi keresztény zarándokhelyeinken sem igen történik ez másképpen. Mindössze a Sve Dagon-pagodában az embert szinte agyonnyomja az arany és a gyémántok ragyogása. Önkéntelenül is a spanyol hódítókra kellett gondolnom, akik útra keltek Közép-és Dél-Amerika felé, és ott az arany miatt meggyilkolták a majákat és az inkákat. Hála az égnek, hogy az európai hódítók semmit nem tudtak a már évezredek óta fennálló aranyországról, Mianmarról. A kereszt nevében bizonyára megsemmisítették volna ezt a páratlan kultúrát.

Órákon keresztül kószáltam a Sve Dagon-pagodában, és gyakran erőfeszítésembe került, hogy elszakítsam tekintetemet a szoboralakokról. Álltak ott meghatározhatatlan arany-ezüst ötvözetű szobrok, éppen olyanok, mintha a Star Wars című filmből származnának. Mellettük a misztikus segítők, Buddha védelmezői, akik, legalábbis az utolsó Buddha életében, nem létezhettek. Itt a mitológiát öntötték aranyba és ezüstbe. Az örökkévalóság számára, nem rozsdásodó anyagból. Egyedülálló szemléltető oktatás. Természetesen a sárkánymotívum sem hiányzott.

A legfelső terasz márványlapokkal van kirakva. Közepén trónol a 433 méter kerületű aranysztúpa. Maga a sztú-pa egy nyolcszög alakú alaplapon helyezkedik el, melynek minden sarkán 8 kisebb sztúpa áll, összesen tehát 64. Előtte egy szfinxhez hasonló átmeneti lény. Színtiszta mitológia. A kereken 100 méter magas sztúpa úgy mered az égnek, mint egy, a világűrbe mutató világító ujj, melyet sziporkázó gyémántok vesznek körül, legtetején pedig egy 25 cm átmérőjű kis gömb van súlyos aranyból. Ez még nem elég. Az aranygolyón egy 76 karátos smaragd szikrázik, amely az elsőtől az utolsó napsugárig eltelt időben energiával töltődik fel.

A lézertechnikusok szíve örülne ennek láttán.

Bolygórendszerünk és az univerzum mindenhol jelen van a Sve Dagon-pagodában. A mianmari hagyományok szerint a Nap és a Hold is gömbnek számít. [76] Ezért van egy Nap-imahely, melyhez a vasárnapot és Garudát, az Isteni Madarat kapcsolják. A Hold-imahelyhez a hétfő és a tigris tartozik. Minden bolygónak megvan a maga napja és állata. Ennek megfelelően a Sve Dagon-pagodában minden bolygónak van egy helye, ahol tiszteletben részesül.

 

• A Mars a keddnek felel meg. Az állata az oroszlán.

• A Vénusz a pénteknek felel meg. Az állata a tengerimalac.

• A Jupiter csütörtöknek felel meg. Az állata a patkány.

• A Szaturnusz a szombattal azonos. Az állata egy mitikus kígyólény (Naga).

• A Merkúr a szerdának felel meg. Az állata az elefánt.

 

Ehhez jönnek még azok a helyek, ahol az ismeretlen bolygókat, a hét nyolc napját és a Meru-hegy mennyei vidékéről származó Sakka királyokat tisztelik. Mivel minden mianmari már nevéből eredően is összeköttetésben áll a napokkal és így a bolygókkal, ezért a hívők a nekik rendelt helyeken is imádkoznak: a keddel kapcsolatos nevűek a Marsnál, a csütörtökkel kapcsolatban állók a Jupiternél stb… A mianmariaknak magától értetődően van saját naptáruk is. A hétnek itt nyolc napja van. És az 1999-és év, amikor felkerestem az országot, Mianmarban az 1361. évnek felelt meg.

Ahogyan a keresztény zarándokhelyeken, úgy itt is akadnak csodák. A Sve Dagon-pagodában bizonyos helyeket kifejezetten csodák számára tartanak fenn. Itt különösen intenzíven imádkoznak a hívők, és könnyítéseket kérnek a jelenlegi vagy a jövendő életükben. „A kívánság megvalósulásának köve” előtt a hívők meghajolnak, felemelik a követ, és közben így beszélnek: „Váljon könnyűvé ez a kő, ha teljesedik a kívánságom.” Ha a kő olyan nehéz marad, mint volt, akkor a csodára még várni kell, vagy a mennyei gondviselés akaratából a kívánság nem teljesedik. Itt és az ország más pagodáiban már sok csoda történt. És kinek a számlájára írhatók ezek? Az univerzum nagyszerű szellemének számlájára? Azéra, mely körülöttünk és bennünk van, és melynek mikroszkopikus méretű összetevői vagyunk? A Sve Dagon-pagodában még egy emelvény is van, melyre csak férfiakat engednek fel. Itt is csodák történnek.

Este lett. A pagoda aranya sötétsárga színben ragyogott. A magasban, a sztúpa csúcsán szikrázott a smaragd. Hirtelen egy csapat ember tűnt fel a márványemelvényen: mindegyik egy söprűvel volt felfegyverkezve. A csoport vezényszóra körbesöpörte a templom emelvényét, és itt-ott egy kupac szemetet hagyott, amit egy másik csapat a szemeteskukába szállított. Megtudtam, hogy a hölgyek és urak önkéntesen végzik munkájukat, de erre csak az kap engedélyt, akinek az adott napon születésnapja van.

Így van ez a mianmariaknál. Az életet a születéstől a halálharang megszólalásáig és a következő életben is az asztrológia határozza meg.

A Sve Dagon-pagoda egykori keletkezéséről van egy olyan hagyomány, mely a buddhizmusnál messzebbre nyúlik vissza a múltba. Az óind nyelvben Buddha jelentése: „a felébredett”, „a megvilágosodott”. Buddhát polgári néven Sziddhárthának hívták, ami a szanszkritben azt jelenti: „az ember, aki elérte célját”. Buddha születésének évét körülbelül Kr. e. 560-ra teszik. A Sákják nemesi családjából származott, és apjának hercegi palotájában nőtt fel a nepáli Himalája előterében elterülő vidéken.

Az indiai nemesi nemzetségek azon szokásának megfelelően, hogy a szent iratokból (védák) származó nevet vesznek fel, személynévként a Gótama (Gautama) nevet viselte. Huszonkilenc éves korában elege lett unalmas, haszontalan és fényűző életéből. Elhagyta hazáját, koldusként vándorolt, és éveken keresztül gyakorolta magát a meditáció művészetében. Új utat keresett, mely értelmet adhat az életnek. Hogy mindez mikor történt, azt senki sem tudja pontosan. Egy napon, amikor Bodh Gajában a bódhifa alatt ült, megnyílt előtte a világmindenség: eljött a megvilágosodás napja. Hirtelen egy mennyei lény inkarnációjának érezte magát. Elkezdett prédikálni, tanítványokat gyűjtött maga köré, és dicsérte a megismerés útját, melyet minden húsból-vérből való lénynek járnia kell. Megalapította a szangha szerzetesrendet, keresztülvándorolt Észak-Indián, és a nepáli határ közelében halt meg.

Maga Buddha – akárcsak Jézus – egyetlen írást sem hagyott hátra. Prédikációit tanítványai jegyezték le és terjesztették. Ezek szerint Buddha a „négy igazságot” tanította, az utat, ahogyan minden ember megvilágosodottá válhat. Ennek kapcsán Buddha feltételezte múltbeli és jövőbeli Buddhák (Megvilágosodottak) létezését. Búcsúbeszédeiben, a Mahaparinibbana-Szuttában az eljövendő Buddhákról szólt.

Kinyilatkoztatta, hogy ezek közül egy akkor fog eljönni, amikor India túlnépesedik. A falvak és városok olyan sűrűn lakottak lesznek, mint a baromfiudvarok. Egész Indiában 84 ezer város lesz. Ketumati (ma Benáresz) városában egy Szankha nevű király fog élni, aki az egész világon fog uralkodni, méghozzá nem erőszakkal, hanem kizárólag igazságosság által. Az ő uralma alatt fog a földön a fennkölt Mettejja (Majtrejának is nevezik) felbukkanni. Met-tejja különleges és egyedülálló „kocsihajtó és a világ ismerője”, Istenek és emberek tanítója. A tökéletes Buddha.

A kereszténységgel ellentétben, ahol a vallásalapító Jézust Isten teremtette, Buddha nem isten. A hívők nem közvetlenül hozzá imádkoznak, hanem Buddha tanításának és szellemének közbenjárásával szeretnének megvilágosodáshoz és segítséghez jutni. A 2500 év folyamán a legkülönbözőbb buddhista iskolák fejlődtek ki. Minden iskola az egykori Buddha-tanítványok által hátrahagyott szövegekre és megvilágosodás útján szerzett felismerésekre hivatkozik.

A legfőbb pontokat illetően azonban egységesek.

A buddhista mianmariak abban hisznek, hogy a világ középpontjában a Meru nevű szent hegy áll. Körülötte hét tenger helyezkedik el, és ezekben is megtalálhatóak a lét különböző szintjei. Ott van például az érzékek birodalma, az alaktalanság birodalma vagy a finomlelkűség birodalma. Összesen 31 szintje van a létnek, melyek magasan a Meru-hegy fölé, az univerzumba vezetnek. Ott kint számtalan világ és ég létezik, melyek nagy távolságra fekszenek egymástól. Maguk a galaxisok is keletkeznek és elmúlnak. Jelenleg állítólag 10 100 000 miénkhez hasonló univerzum van. Az élet minden fajtájával.

A mianmari buddhizmus elképzelései szerint minden 5000. évben megjelenik egy új Buddha. Nos, a Sve Dagon-pagodával kapcsolatos legenda arról számol be, hogy az a domb, melyen később ezt a szentélyt felépítették, már hosszú idővel ezelőtt is szent hely volt, mivel állítólag ezen a helyen őrizték egy korábbi Buddha relikviáit. Méghozzá egy ruhadarabot, egy merőkanalat és egy botot. Amikor közel 5000 év eltelt, egy Okkalapa nevű király az új Buddhát várta. Ez abban az időben történt, amikor a jelenlegi Buddha, még mint ifjú, szülei fényűző palotájában időzött. Az évezred már majdnem véget ért, amikor a jelenlegi Buddha a Bodh Gaja-i bódhifa alatt átélte a megvilágosodást, és Mianmarban Okkalapa királynak azon a helyen jelent meg, ahol ma a Sve Dagon-pagoda áll. A Sve Dagon-pagoda helye ezek szerint ősidők óta szent hely volt, hiszen itt már egy korábban létezett Buddha relikviáit is tisztelték.

Ami a kereszténységben a templomtorony, az iszlámban a minaret, az a buddhizmusban a sztúpa: egy harang formájú építmény, amelyik karcsú toronyban végződik. A buddhisták számára a sztúpának sok jelentése van, tekinthető az életút végét jelző szimbólumnak, lehet sír, vagy a teremtő erők központja. A sztúpa három része – alap, dóm, torony – a buddhizmus hármasságát is tükrözi. A buddhizmusban a hármas szám a tér jellegzetes dimenziójának számít. A sztúpákat „az istenvilágba szállító eszköznek” is tekintik, egyes sztúpákban ezért ül egy Buddha és tesz rituális kézmozdulatokat. Állítólag eredetileg a sztúpának fél tojás formája volt, tetején egy árboccal. A tojásból szálltak ki a tanítómesterek, de a sztúpa egyben a kozmosz másolata is volt, formája a világhegyet, Merut jelképezte. A sztúpák tanulmányozása közben nekem, mint régi világjárónak és „az istenek szőlőskertje” munkásának, rögtön feltűnt egy távoli földrészről származó párhuzam. Kis kerülővel fogok visszatérni a sztúpákhoz:

Dél-Amerika. A kolumbiai Santa Martában lévő Sierra Nevadában élt valaha a kogi (vagy kagaba) indiánok törzse, melyet a 16. században a spanyolok majdnem kiirtottak. Kevés túlélő volt. Csak a mi évszázadunkban fedezték fel újra és tárták fel legalább részben városaikat, melyeket benőtt a dzsungel. A legjobb európai kutató, aki a kogi indiánokkal foglalkozott, Theodor Preuss osztrák professzor volt. [77] Preuss rájött, hogy a kogik a teremtést egy Gau-teován nevű ősanyának tulajdonították. Tőle származott a négy őspap is, a papi nemzetség ősatyjai. Ezeknek az őspapoknak a világűrben volt a hazájuk, a törvények a kogi törzshöz „kívülről” kerültek. Amikor az őspapok a Földre érkeztek, maszkokat hordtak, amiket csak jóval később vetettek le. A papok fiaikra hagyták hivatalukat. Őket a kilenc évig tartó noviciátus idején templomokban nevelték, azért, hogy az atyák tudását külső befolyás nélkül adhassa át az egyik generáció a másiknak. Ez a nevelés kilenc évig tartó sötétségben történt.

A kogi mitológia beszámol a négy őspap démonok és állatok elleni harcairól. Villámokat hajigáltak, repültek a négy égtáj irányába, és különböző növények magjait hozták a Földre. Istenmaszkokat hordtak, és egyet közülük elrejtettek a hegyben. Hosszú idő telt el, amikor a földön természetellenes hajlamú emberek jelentek meg, akik az állatok minden fajtáját párosodásra is felhasználták. Erre a legfelsőbb Úr megnyitotta az ég kapuit, és négy évig esett az eső. A papok azonban építettek egy varázshajót, amelybe az állatok és madarak minden fajtáját felvették, sőt a növények magjait is. Négy éven keresztül vörös és kék eső esett, és az egész földet ellepték a tengerek. Végül a varázshajó megfeneklett a Sierra Negra (a kogi legendában még így hívták) hegygerincén. „Minden gonosz megsemmisült, és a papok, az idősebb testvérek valamennyien lejöttek az égből, mire Mulkueikai (egy pap) kinyitotta az ajtót, és minden madarat, négylábú állatot, minden fát és növényt kirakott itt a földre. Ezt tették az isteni, Kalgasiza apának nevezett személyek. És minden templomban emlékmű idézi emléküket.” [78]

Különös: a kogi hagyomány szodómiáról beszél. Ez történik Mózes első könyvében is a 19. fejezetben Szodoma és Gomora megsemmisítése előtt. „Mindnyájan az égből jöttek” a kogi mítosz szerint. A sumér királylistában olvasható: „miután elmúlt az özönvíz, a királyság ismét leereszkedett az égből”, és ha most valaki azt gondolná, hogy a keresztény spanyolokon keresztül került ez a tudás Kolumbiába, akkor az tévúton jár, mert a kogi mítosz már a spanyolok érkezése előtt is létezett, és a sumér királylistát csak a múlt században találták meg. És mi köze mindezeknek az ázsiai sztúpákhoz?

Dr. Reichel-Dolmatoff professzor ismerte legalaposabban a kogi kultúrát. Több éven keresztül tanulmányozta. Reichel-Dolmatoff rájött, hogy minden kogi épület sztúpa formájú, és csak a világűrben történtek alapján lehet megérteni őket. A kogiknál a kozmosz tojás formájú térnek számított, melyet 7 pont segítségével lehetett meghatározni: észak, dél, nyugat, kelet, zenit, nadir (az ég zenittel szembeni talppontja) és középpont. Az ily módon meghatározott téren belül 9 réteg, 9 világ helyezkedik el, melyek közül az ötödik, a középső réteg jelenti a mi világunkat. Ilyen mintára épült az összes kogi ház. Egyidejűleg a kogi kozmoszt is modellezi mindegyik.

A Föld alatt négy szint terül el, az ötödiken élnek az emberek, és további négy szint van a Föld fölött. Ez tojás formát eredményez, melyben az emberek feletti négy szint egy sztúpát képez. A férfiházak – sztúpák tetejéből egy hatalmas karó mered az égnek, akár egy zászlórúd. Vele ferdén szemben van a női ház, melynek tetejéből két egymást keresztező gerenda áll ki. Minden év március 21-én (a tavasz kezdetén) a férfiház tetején lévő cölöp hosszú árnyékot vet a női ház keresztbe tett gerendáira. A két árnyék összeolvad. A phallosz behatol a vaginába, ami a tavasz szimbóluma, a magot el kell vetni a földbe. A kogi épületek teraszosan egymás fölött helyezkedtek el, mint a mianmari pagodák. A legnagyobb kogi várost, amit már húsz évvel ezelőtt felkerestem, [79] Burritacának hívják. Jóllehet még sehol nem láttam kapcsolatot a kolumbiai kogik és a korai ázsiai népek épületei és tudása között, a kapcsolat azonban nyilvánvaló.

A sztúpák harang formája sokkal régebbi, mint a mai buddhizmus. Nem csoda, hiszen a buddhista tradíció szerint az utolsó Buddha előtt már több Buddha is időzött a Földön. Végül is minden 5000. évben megtisztel minket egy új Buddha a jelenlétével. Évszázadokkal az utolsó Buddha megvilágosodása előtt az egész indiai kontinensen a dzsainák vallása volt uralkodó. A dzsainizmus követői írásaikban kijelentik, hogy vallásuk megalapítása olyan korból datálódik, mely több százezer évvel korábban volt, és tudásuk eredetileg mennyei lényektől származik. (Egy korábbi könyvemben már foglalkoztam ezzel. [39])

Marad a sztúpa, egy olyan harang alakú, égbe nyúló építési forma, amely már a mai buddhizmus előtt is létezett. És Mianmarban van a sztúpák „tetőpontja”, az országban „sztúpák erdeje” található. Csak az Ayeyarwady folyó mentén lévő városban, Paganban több mint 2000 van belőlük. Gyakorta különböző méretűek állnak szorosan egymás mellett. Néhányuk több mint 2000 éves. Néhány kisebb réginek látszik, és kezd rogyadozni, mások a múlt századból származnak, és állandóan renoválják őket. Az 1075 és 1287 közötti, kereken 200 évben a pagani síkságon 13 000 templomot, pagodát és sztúpát építettek. „Sehol máshol nem tapasztalható olyan nagy hatású látvány, mint amit az ember a pagani síkság megpillantásakor érez – egyik téglaszínű pagoda a másik mellett, néha fehér csúccsal, amely a legnagyobb mianmari folyó partján a ködös távolból az ég felé emelkedik.” [75]

Útban Pagan legnagyszerűbb építményei, az Ananda-templom és a Shwesandaw-pagoda felé, néhány elárusítóstand mellett haladtam el, ahol újra és újra kerek, összehajtogatott zöld levelekkel megtöltött apró csomagokra lettem figyelmes. Az idevalósiak a leveleket a szájukba tömték, ezeket rágták, és végül piros folyadékot köptek ki. Mit rágtak? Először a katra, egy főként Jemenben fogyasztott kábítószerre gondoltam, de eszembe jutott a perui és ecuadori kokalevél is. Az összegöngyölt zöld levelek esetében valójában a karcsú arecapálmán növő, a mianmariak nemzeti kábítószeréről van szó. Ott terem a bételdió, egy kemény burkú kis pálmadió, amelyet a mi szerecsendiónkhoz lehetne hasonlítani, és a belseje nagyon emlékeztet is rá. A mianmariak felaprítják a diót, a borslevélhez hasonló bétellevelekre helyezik, és meszet és egyéb fűszereket kennek rá. Utána az egészet apró csomagocskákká hajtogatják össze, és a szájukba teszik. Az arecalevelekben lévő cserzőanyagok erős nyáltermelést idéznek elő, amely a bételdiónak köszönhetően piros színű lesz. Kipróbáltam, de a piros levet rövid idő múlva kiköptem.

Ahogyan a yangoni Sve Dagon-pagodához, úgy a paga-ni Ananda-templomhoz is számtalan lépcső vezet. Az eredeti épületet a mon nép építette, és 1091-ben, szent földön lett kész, melynek – hogy is lehetne másként – mitikus jelentősége van. A mianmari királyok üvegpalota-krónikája egy történeti-mitológiai mű, melyet a 18. században írtak. E szerint a krónika szerint egy napon nyolc szerzetes jelent meg Kyanzitthas király palotája előtt. A szerzetesek arról számoltak be a királynak, hogy egy távoli országból jönnek, és egykor a Nandamula-barlangban laktak. Állítólag ebben a barlangban élt egy korábbi Buddha is. A király megkérte a szerzeteseket, hogy mutassák meg neki a szent barlangot. A szerzetesek meditációjának köszönhetően a király szeme előtt feltűnt a varázslatos táj, a Nandamula-barlanggal egyetemben. A király elhatározta, hogy a szent barlangot, amely valahol a behavazott Himalája hegyei között található, felépítteti Mianmarban. És ma e fölött a barlang fölött emelkedik az Ananda-templom. Logikus módon, az idő végtelenségét demonstrálva, az Ananda-templom négy magas arany Buddha-szobra a világidő négy utolsó Buddháját jeleníti meg: Kakuszandhát, Konagamanát, Kasszapát és Gotamát. Ha néhány méter távolságból szemléljük, az egyik szobor csöndesen mosolyog maga elé, azonban arca elkomolyodik, mihelyt közeledünk hozzá. Okosan kigondolták. Maga a templom az építőművészet szinte felfoghatatlan remeke, középpontjában egy hatalmas sztúpával. Buddha ezer alakban van jelen, és vele együtt a buddhizmus előtti kor időtlen szellemei és démonjai. Ráadásként a mianmari asztrológia bolygószimbólumai és bolygóoltárai. Enyhe ködben vagy szórt fénynél a központi sztúpa hosszú árboca egészen az égig ér. Ahogyan a távoli Kolumbiában a kogi ház is kiemelkedik a dzsungel lombtetejéből.

Paganban a pagodakozmosz örök körmozgásával mindenütt jelen van. Minden pagoda más fontos mitológiai momentumra utal, melyek a hívő mianmariak számára nem mítoszt, hanem a távoli korok igazságát jelenti. Itt megkövültek olyan ősi emlékek, melyeket a nyugati világ nem ért meg. A látogató lépten-nyomon lehetetlen ábrázolásokkal találkozik – de a fantázia számára és a távoli múltban semmi sem lehetetlen. A Shwesandaw-pagodában állítólag ereklyeként őrzik Buddha néhány hajszálát. A pagoda a Ganesa melléknevet viseli, ami tulajdonképpen egy hindu elefántisten neve. Mi köze neki Buddhához? A buddhizmus időtlensége miatt a hindu istenalakok összeszövődtek vele. A hinduizmusban Ganesa egyike az öt nagy istenségnek, Siva isten egyik fia. Ő volt az, aki a Földön minden akadályt elhárított az útból. A Ganesa szó egy szanszkrit összetett szó. Ganasz jelenti a „seregeket”, isa jelenti az „urat”. Értelemszerűen tehát a „Seregek Ura”. Ganesa az emberek és a Mindenható közötti összekötő. A hinduizmus hite szerint Ganesát szülei – Siva és Párvati – nem nemzették, hanem agy formájában hozták létre. A mennyei lények ugyanis földi látogatásuk előtt arról tanácskoztak, hogyan tudnának egy új bolygón minden akadályt elhárítani az útból. Siva és Párvati ekkor embertestű és elefántfejű lényt gondoltak ki, amely minden irányba képes volt látni, és képes volt egyszerre kézzel, lábbal és az ormányával dolgozni. Ez az isteni ivadék, akit gyakran ábrázolnak dicsfénnyel, szintetikus termék, genetikai tervezés eredménye.

Egy disszertációban tudományos buzgalommal szedtek össze minden nevet és tulajdonságot, amelyet Ganesára aggattak. [80] Irányító, Az akadályok legyőzője, Sikeradományozó, A lógó hasú, A csavart ormányú. Robotalakban állítják ajtók és bejáratok elé mint őrt. Itt mindenkit összever, akinek tiltva van a belépés. Indiában lépten-nyomon találkozunk vele. Ha egy hindu házat épít, először egy Ganesa-képet állít az építkezés helyére. Neki kell elhárítania a várható akadályokat. Ha valaki könyvet ír, először Ganesát köszönti benne. Halló, Ganesa! Isten hozott! Ganesát hívják egy utazás megkezdésekor is; ezért áll az indiai vasútállomások kapujában. Ily módon minden szabályozva van, és senki sem veszi észre, hogy a háttérben egy ősi igazság rejlik. Évezredeken keresztül félreértették ugyan, de a vallásoknak köszönhetően fennmaradt.

Néhány évvel ezelőttig Mianmar el volt zárva a turizmus elöl. Akkor azonban a katonai vezetésnek devizára volt szüksége, és megnyitotta az országot. Ma a turizmus szervezett iparág, és az ország minden kategóriájú hotellel rendelkezik.

Az Ayeyarwady folyón egy légkondicionálóval felszerelt és gazdag büfét kínáló luxushajó közlekedik, amely az egyszerű part menti lakosság szemében valószínűleg egy másik világból származó űrhajónak tűnik. A hajó a Road to Mandalay nevet viseli, és több napig tartó útját mindig egy bizonyos vasárnapon kezdi meg, a Nap napján, amelyet Garudának, az Isteni Madárnak szenteltek.

Mianmarban mindenhol azon frissiben mosakodott szerzetesekkel és vörös és narancssárga ruhás ifjakkal találkozik az ember, mivel minden mianmari buddhistának le kell szolgálnia idejét egy kolostorban.

Itt nem az a benyomásunk, mintha az emberek közönséges módon járnának, sokkal inkább lebegni látszanak. Felsőtestük szinte mozdulatlan, ezért úgy néz ki, mintha görgőkön közlekednének. Ez különösen a törékeny alkatú nőkre igaz, amikor terhet visznek a fejükön. Itt minden reggel új virágokkal díszítik az autókat – hogy illatosak legyenek.

A pagoda- és sztúpakozmosz az egész országban kísért. Vasárnap Garuda uralkodik, aki az indiai hagyományok szerint a madarak fejedelme. Sasszárnyakkal és sascsőrrel, esetleg sárkánypofával és embertesttel ábrázolják.

Visnu istennek szolgált hátasállatként, és figyelemre méltó tulajdonságokkal rendelkezett. Garuda nagyon intelligens volt, és önállóan cselekedett, még csatákat is nyert teljesen egyedül. Szülei nevét is ismerjük: Kasjatának és Vinatának hívták őket. Egykor anyja, Vinata tojást rakott, amelyből Garuda kelt ki. Egészen normálisan kezdődött hát, úgy tűnik. Garuda arca fehér volt, teste vörös és a szárnyai aranyszínűek. Bármilyen ornitológiai könyvben jól mutatott volna. Amikor azonban Garuda felemelte szárnyait, megreszketett a föld. A világűrbe is tett utakat, és ezenkívül utálta a kígyókat. Ennek a hóbortnak nyomós oka volt:

Vinatát, az anyját ugyanis a kígyók fogságban tartották, miután elveszített egy fogadást velük szemben. A kígyók megígérték, hogy szabadon engedik a mamát, ha a fia hoz egy csészével az istenek halhatatlanná tevő eledeléből. Az agyafúrt Garuda mindent megpróbált, hogy teljesítse a feltételt, de dühítő módon csak egy lángtenger közepén volt megtalálható a halhatatlanná tevő isteni eledel. Erre az okos Garuda arany testét csurig feltankolta vízzel, amit a környékbeli tavakból szívott fel. A vízzel végül kioltotta a lángtengert. De – ó, borzalom – az istenek hegyén nyüzsögtek még kígyók, melyek mind tüzet okádtak. Most Garuda porfelhőt vert fel, úgyhogy a kígyók többé nem tudták betájolni magukat. Végül „isteni tojásokat” dobott a kígyókra, és ezer darabra tépte szét őket. Néhánynak, amely túl közel ment hozzá, kettészelte a nyelvét. Érthető.

Anyja kiszabadítása után Garuda rögtön elindult a Holdra. A Hold azonban idegen istenek tulajdonában volt, akik nem adtak neki leszállási engedélyt. Izzó nyilakat lőttek ki Garudára, de ő ezekkel szemben érzéketlen volt. Garuda teste sebezhetetlen volt. Amikor a Hold istenei ezt belátták, kompromisszumot ajánlottak. Garuda halhatatlanságot nyer, és Visnu isten hátasa lesz. Azóta Visnu (szanszkritul: a Jóságos, a Barátságos) a halhatatlan és sebezhetetlen Garudán közlekedik a világmindenségben.

Csak egy ostoba, jelentéktelen történet? A történet nagyon régi, és teljesen utópisztikus elemeket tartalmaz: sebezhetetlenség, bombázás, repülés a Holdra, és magának Visnu istennek is szüksége van űrjárműre. Mianmarban már a gyermekek is megtanulják ezeket a történeteket. Nem úgy, mint nálunk, szép meseként, hanem egy olyan, meg nem értett igazság alkotóelemeként, amely valahol és valamikor megtörtént. Mindegyik történet a vallás részét képezi.

A mi vallás szavunk származása vitatott. Le lehet vezetni a latin relegeréből (lelkiismeretesen megfigyelni), vagy a religariból (Istenhez kötött). A vallásnak meg kell őriznie az ősit. Ez történik a buddhizmusban és a hinduizmusban. Lelkiismeretesen megfigyelnek valami Istenhez kapcsolódót, és megőrzik, akkor is, ha nem értik. Az, hogy ezeket a vallásos történeteket templomokban és szobrok alakjában örökítik meg, ellenőrizhető. A nyugati világban sem zajlik ez másként, még ha vitatjuk is. Aki valaha felkereste a csodás gótikus vagy barokk katedrálisok egyikét, az megérti, hogy mire gondolok. Nagyszerű ábrázolások vannak ott Szent Mihályról, amint a sárkánnyal harcol; találhatók ott szentek ábrázolásai, amint mennybe mennek; fiatal fiúk, akik sértetlenül ülnek egy tüzes kemencében; Mózes, aki egy csipkebokorral beszél; állatok, amelyek áhítattal hallgatják Szent Antalt; angyalok, akik az égből a földre, majd visszarepülnek; lángpallosok, melyeket angyalok lóbálnak; tárgyak, melyek sugarakat bocsátanak ki (frigyláda, szentségtartó); ördögök szarvakkal és háromágú vasvillával; Jézus, aki a vízen jár; és mennyei seregek, amelyek a világmindenségben lakoznak. Mi kijelentjük, hogy mindez és még más is az egykori valóság művészi ábrázolása. A buddhisták és hinduisták sem gondolják máshogy. Az egykori igazságban való szilárd hit nemcsak a vallás kulturális területén csapódik le, hanem ősrégi tudást is (a hit ellentéteként) tartalmaz. Erre hoz példát könyvében, a Természeti népek titkaiban [81] Peter Fiebag.

Fiebag – eredeti foglalkozását tekintve gimnáziumi tanár – egy személyben kutató, világjáró és író. Néhány évvel ezelőtt a Sulawesi-szigetet (Celebesz, Indonézia) is felkereste, és ott a toraja törzs által lakott felföldet is. Hamarosan megállapította, hogy a toraják a „csillagok gyermekei”-nek tekintik magukat. Mivel Fiebagnak ez megütötte a fülét, elkezdte a törzs hihetetlen hagyományait tanulmányozni. A toraják biztosították arról, hogy őseik a homályos előidőkben ereszkedtek a világűrből, amit még ma is megjelenítenek vallásukban, bizonyos szavakban és házaikban. A toraják „manurun di langi”-nak, „az, ami lejött az égből” vagy „lejött az égből”-nek nevezik vallásukat. Még házaik is azoknak a képződményeknek utánérzései, amelyekkel az ősatyák az univerzumból jöttek. Fiebag szerint a házat kozmológiailag értelmezik, és nem hajóként foglalják énekekbe. A ház tetejét egy madárral, a repüléssel hozzák gondolati összefüggésbe. Szimbolikusan a világűrt jelképezik. A bejárati rész fölötti bivalyfejből a toraja mitológia hosszú nyakú égi madara, a „katik” lóg ki, amely erősíti a szimbolikus jelentést. A napkerék is a világmindenség szimbóluma, éppúgy, mint az oromzaton a kakas, amelynek a feje a Plejádok csillagcsoporttal, és amelynek a teste az Orionnal és a Szinusszal áll kapcsolatban…

Ármin Achsin, a nyelvész és született toraja ezt így fogalmazza meg: „A tongkonán ház az univerzumot szimbolizálja. A tető az eget jelképezi, és gondolatban a világmindenséggel hozzák összefüggésbe. A központi oszlop… köti össze a Földet és az eget.”

A kolumbiai kogi indiánok üdvözletüket küldik.

Fiebag megtudta, hogy Tamborolangi, a toraják ősapja „egy vasépítményben”, „egy leereszkedő házban” érkezett a Földre. Itt asszonyt vett magának, és a Föld és mennyei lakhelye között ingázott. Egy napon megdühödött, és lerombolta a „mennyei lépcsőt”. „De mivel még egyszer fel akarta keresni a Földet, mennyei házával repült a csillagoktól a Földig. Nem messze Rantepaótól, Tana-Torajában, Ullin hegyei között szállt le. A toraják házai tehát a Tamborolangi által egykor a Plejádokból a Földre hozott csillaghajó mintájára épültek.” [81]

Ez nem egyszerűen egy meseszerű történet, hanem egy még ma is élő törzs tudása. Nevekkel és épületekkel demonstrálva.

Házak az égen? Nem egyéb, mint fantasztikusan kiszínezett történet? Ajánlom minden turistának, aki – bármilyen okból is – Thaiföldre utazik, keresse fel Bangkokban a királyi palota nyilvánosság számára is hozzáférhető részét. Ott egy nagyszerű festménygalérián a thaiföldi királyság történetének jelenetei vannak megörökítve. Köztük házak és paloták, melyek a felhők között repülnek. És az Emerald Buddha-templomában a Ramakián képi ábrázolását lehet megcsodálni. A Ramakián az indiai Rámájana eposz thaiföldi változata. 178 részben ábrázolják teljes színpompával a Rámájana történeteit, és a néző földöntúli fegyverekkel rendelkező istenek létezéséről értesül. Az istenalakok közül többen képesek mozogni a levegőben, és halált hozó sugárlövedékeiket a felhők közül lövik ki.

Az ázsiai térség istenei szörnyűséges fegyvereket vetnek be. Ezek közül néhányat ma ismerünk, mások még az utópia birodalmába tartoznak számunkra. Erről többet a következő fejezetben.

 

 

4. fejezet AZ ISTENEK FEGYVEREI

 

Aki méltóságára hivatkozik, az már el is vesztette azt.

(Max Rycher)

 

El tud képzelni olyan fegyvert, mely bumeránghoz hasonlatosan tér vissza a támadóhoz, de ragyogó tűzből van? Olyan fegyvert, melytől minden víz elpárolog, és amely vízgőzbe takarja a bolygókat? Olyat, mely az ellenséges sereget villámgyorsan elaltatja? Olyan fegyvert, mely „illúziókat” kelt, úgy, hogy az ellenség olyan dologra lő, amely egyáltalán nem is létezik? Olyan fegyvert, amely képes egész bolygókat darabokra széttépni? Olyan fegyvert, mely a támadót csodafegyverével egyetemben láthatatlanná teszi? Olyan fegyvert, mely a világűrből egész országokat éget el? El tud képzelni akkora világűrlakásokat, melyekben emberek ezrei élnek? Saját kerttel, szántóföldekkel, folyóvízzel és minden elgondolható kényelmi fölszereléssel? A legkülönfélébb űrhajókat, amelyek valamilyen antigravitációs elv alapján működnek, és felfoghatatlanul gyorsak?

El tud képzelni ilyen utópikus dolgokat? Talán ezer év múlva? Nos, mindezek és még sok más egyéb már létezett valamikor. Ezt már lehet tudni, ha akarja az ember. Honnan? Az óind irodalomból. Évszázadok óta, mióta a nyugatiak elkezdtek terjeszkedni Indiában, olyan dölyfösen tekintünk az ősi indiai hagyományokra, mintha azok valami kibogozhatatlan fantáziaszülemények volnának. Okos tudósok mindig olyan arrogáns hozzáállással fordították le a nagy indiai eposzokat angolra és franciára, mintha a nyugatin kívül nem létezne más tudomány. Szokás szerint – erről már igazán nem szeretnék írni – pszichológusok és teológusok estek neki az ősi szövegeknek, és nagyjából mindent meghamisítottak és kiforgattak bennük. Nem gonosz szándékkal, csupán nem értettek hozzájuk. Az idő még nem érett meg rá.

Változnak az idők. Az indiai szanszkrittudósok felébredtek Csipkerózsika-álmukból, és elkezdték saját eposzaikat, védáikat és ősrégi szövegeiket vizsgálni és korunk tudásának megfelelő szinten szemügyre venni. Folyton új szövegek kerültek elő, az információhegy egyre nőtt, közben pedig a nyugati indológusok értetlenül állnak szemben az egésszel. Az ősi Indiában nem science-fictionről zagyváltak, nem mesés fegyverekről okoskodtak, nem űrhajókról fantáziáltak – mindez valaha maga a realitás volt. Ezt többé nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, és az indológusok, akik ezt még mindig nem értik, jobb, ha önként elhagyják tanszékeiket.

Kezdjük egészen szerényen. Egy ránk maradt ősrégi írásban, a különböző szövegekből összeállított Vimánika-Sásztrában a következőkről található leírás [82]:

 

– egy tükör, mely magához vonzza az energiát,

– egy készülék, mellyel repülés közben lehet a repülőgép méretét növelni vagy csökkenteni,

– egy készülék, amely sugárenergiát tárol,

– egy műszer, amely a villámok intenzitását méri,

– készülékek, melyekkel a bolygó felszíne alatti különböző kincsek helyét precízen meg lehet határozni (ásványi anyagok, ércek, arany stb.),

– egy szerkezet, amellyel a nappali világosságot sötétséggé lehet változtatni,

– egy készülék, mely a szél erejét semlegesíti,

– egy zajkeltő ágyú,

– tizenkét fajtája az elektromosságnak,

– egy szerkezet, amely a „semmiből” állít elő energiát,

– egy szerkezet, mellyel ellenséges repülőgépekből származó képeket és beszédet lehet fogni,

– egy gép, amely a napenergiát csapolja meg,

– egy szerkezet, amellyel az ellenséges repülőgép mozgását le lehet állítani,

– egy szerkezet, mely láthatatlanná teszi a repülőt,

– kristályok, melyek elektromosságot hoznak létre,

– egy szerkezet, mely a kémiai és biológiai fegyvereket elhárítja,

– egy saját gép körüli védőpajzs,

– több, hővisszaverő fém,

– higanyenergiával működő repülőgépmotorok,

– leírhatatlan ötvözetek, amelyeket ma még nem értünk, mert a szavakat nem lehet szanszkritról lefordítani.

 

Dr. Kanjilal professzor, a szanszkrittudós a következő forrásokat nevezi meg, melyekben félelmetes fegyverekről, különböző repülő szerkezetekről és űrhajókról tudósítanak: [83]

 

1. a Vimánika-Sásztra

2. a Szamarangana Szutradhara

3. a Juktikalpataru

4. a Majamatam

5. a Jajurvéda rigvedája

6. a Mahábhárata

7. a Rámájana

8. a Puránák

9. a Bhagavata

10. a Raghuvamszam

11. a bhsai Abimaraka

12. a Jatakák

13. az Avadana-irodalom

14. a Kathaszaritszagára

15. a bhodzsai Juktikalpataru

 

A kimondhatatlan szavakat csak a szanszkrittel foglalkozó tudósok értik, de éppen nekik tudniuk kell, hol találhatnak szövegeket régmúlt korok utópiáiról.

A hihetetlen eseményekről szóló szövegek Swami Brahamuni Parivrajaha vezetésével készült első fordításai Indiában, 1968-ban jelentek meg, melyet 1973-ban a mysore-i Academy of Sanskrit Research publikációi követtek. A Vimánika-Sásztra mysore-i kiadásában megvan a folyamatos angol fordítás, de nincsen kommentár. Ezzel szemben a hindi kiadáshoz van bevezetés, melyből megtudhatjuk, hogy a Vimánika-Sásztrát 1918-ban találták a Barodában lévő királyi szanszkrit könyvtárban. (A szöveg egy lefotózott és 1919. augusztus 19-ére datált másolatát a Poona College-ben őrzik. Címszó: Venkatachalam Sarma.)

A Szamarangana Szutradhara XXXI. fejezete sok apróságot tartalmaz a repülő masinákról. Még akkor is, ha ezen művek közül néhány csak a mi időnkben jelent meg, kivétel nélkül ősrégi, indiai szövegekre hivatkoznak. A Vimánika-Sásztra hindi kiadása 97 olyan óind szövegre utal, melyek repülő masinákkal foglalkoznak. A bhodzsai Juktikalpataru a 48-50. sorában említi a repülő járműveket. A legrégebbi fordítás 1870-ből származik, amikor a nyugati világnak fogalma sem volt még repülőgépekről, pláne nem űrhajókról.

Az első olyan utalás repülő gépekre, melyek fedélzetükön élő személyekkel, de akár istenekkel is bejárják a világűrt, az ikerpár Asvinákhoz és a Rbhus félistenekhez intézett himnuszokban tűnik fel. Ez a Rig-véda. A véda (óind véda = tudás) az indek legősibb vallásos irodalmát foglalja magába. Az óind nyelv, melyen a Védákat megszövegezték, jóval idősebb, mint a későbbi szanszkrit nyelvű irodalom. A Védák mindazon írások gyűjteménye, melyeket „emberfelettinek” és ihletettnek tartottak. A Védáknak összesen 4 nagy egysége van. A Rig-véda 1028 himnusza egyes istenekhez szól. Ehhez még hozzáadódik a Mahábhárata, az óind nemzeti eposz kereken 160 000 sorral. Ez a legterjedelmesebb költemény, amely egy nép sorsát taglalja. Ezenkívül a Rámájana, amely még további 24 000 sokából (két verssorból álló indiai versmérték) áll. És végül, de nem utolsósorban a puránák. Az alábbiakban felsorolom őket, hogy a laikusnak is legyen elképzelése arról, milyen hatalmas terjedelmű és abszolút hihetetlen mennyiségű irodalom áll rendelkezésre:

 

– Visnu-purána, 23 000 verssor

– Náradija-purána, 25 000 verssor

– Padma-purána, 55 000 verssor

– Garuda-purána, 19 000 verssor

– Varáha-purána, 18 000 verssor

– Bhágavata-purána, 18 000 verssor

– Brahmanda-purána, 12 000 verssor

– Brahmavaivarta-purána, 18 000 verssor

– Márkandeja-purána, 9 000 verssor

– Bhavisja-purána, 14 500 verssor

– Vamana-purána, 10 000 verssor

– Brahma-purána, 10 000 verssor

– Matszja-purána, 14 000 verssor

– Kurma-purána, 17 000 verssor

– Linga-purána, 10 000 verssor

– Siva-purána, 24 000 verssor

– Skanda-purána, 81 000 verssor

– Agni-purána, 15 400 verssor

 

Ha hozzászámítjuk a Mahábháratát és a Rámájanát is, akkor kereken 560 000 sort kapunk végeredményül. Ó, igen. Az óind irodalom nagyon terjedelmes. A Föld egyetlen más népe sem rendelkezik ilyen hatalmas mennyiségű írott hagyománnyal – ezzel az információáradattal szembeállítva a mi Ótestamentumunk csupán kis csermely. Az óind szövegek mindig is megvoltak, még ha részben el is voltak rejtve kolostorokban és pincékben. De miért csak most támad az a gondolatunk, hogy repülő masinák és űrhajók után nyomozzunk ezekben a szövegekben? A 19. és 20. századi fordítók látását elhomályosította a korszellem. Ha például a Rámájanában egy olyan repülő kocsiról volt szó, „melynek hatására a hegyek megreszketnek, mely mennydörgések közepette emelkedik fel, és lángba borítja az erdőket, mezőket és az épületek tetejét”, akkor ezt a leírást a fordító így kommentálta: „kétségkívül egy trópusi vihart értettek ezen.” [84] Az 1884. év tudósa nem értelmezhette ezt másként, mert világa így volt kerek. Dühítő módon ez a szemlélet végigkíséri az egész ősi Indiával foglalkozó nyugati irodalmat. Iszonyatos. 1893-ban Hermann Jacobi, egy német professzor lefordította a Rámájanát. De nem ám szép rendesen, sorról sorra, hanem egyszerűen kihagyott egész, számára feleslegesnek tűnő egységeket. A passzusokat nagy dölyfösen olyan megjegyzésekkel látta el, mint „értelmetlen fecsegés”, vagy „ezt a helyet nyugodtan ki lehet hagyni, csak fantazmagóriák vannak benne”. [85]

A nagyszerű állománnyal rendelkező Berni Városi és Állami Egyetemi Könyvtárban számtalan kötetet találtam az óind irodalomról, az indiai misztikáról, az indiai mitológiáról, és nagy mennyiségű kommentárt találtam a Mahábháratához, a Rámájanához és a Védákhoz. Csak éppen konkrét fordításokat nem. Őrület! Valamennyi nagy szellem, aki valaha óindból németre fordított, alfaemberke lehetett. Ne gondolkodj máshogy, mint én. Elringatta őket a boldogító korszellem, rövidlátó szakbarbárok voltak, és a Bibliával voltak beoltva. Számomra nem maradt más hátra, mint hogy a nagy angol fordításokhoz tartsam magam, a Mahábhárata Chandra Potrap Roy által készített fordításához (Kalkutta, 1896) és az M. Nutt Nath Dutt-féle Rámájanáéhoz (Kalkutta, 1891). [86, 87] Az ezen kívül felhasznált irodalmat szögletes zárójelben jelzem, és utalok a könyv végén található irodalomjegyzékre. Német nyelvterületen mostanáig csak két műről tudok, melyek modern szemlélettel mertek közelíteni az óind szövegekhez: az indológus Lutz Gentes [88] kiváló kutatómunkákon alapuló Az istenek valósága című kötete, és Ármin Risi indológus modern védikus szöveginterpretációja az Isten és az Istenek című könyvben. [89]

A bhodzsai Szamarangana Szutradharában 230 soron keresztül a repülő gépek alapvető konstrukciós elveit magyarázzák meg. A mi helikoptereinkhez hasonlónak írják le őket, mint amelyekkel különösen jól lehet manőverezni. Képesek megállni a levegőben, a Föld körül vagy attól eltávolodva mozogni. Bár a leírások nem elégségesek arra, hogy ma elkészítsük egy ilyenfajta jármű hasonmását, de ebben – már akkor – rendszer volt. Az ismeretlen szerző ugyanis már évezredekkel ezelőtt azt a megjegyzést tette, hogy nem tudatlanságból közöl hiányos információkat, hanem azért, hogy a visszaéléseket megelőzze. A légtér és a világűr uralma már akkor is kiválasztottak számára volt fenntartva. Ott olvasható:

„A testet erősnek és tartósnak kell megformálni, könnyű anyagból. (A csillámot említik – a szerző.) Köszönhetően a higanyban lévő erőnek, amely a szagoldó forgószelet mozgásba hozza, egy ember csodás módon nagy távolságot tehet meg az égen. Egy vimánát (óind repülőgép) olyan nagyra is lehet építeni, mint egy templomot a »mozgásban lévő isten« számára. Négy erős higanytartályt kell beleépíteni. Ha ezeket a vastartályokban lévő szabályozott tűzzel felforrósítjuk, akkor a higany erejének köszönhetően a vimánában a mennydörgés ereje fejlődik ki, és nemsokára megjelenik az égbolton, akár egy gyöngyszem.” [83]

A Visnu-puránában olvasható:

„Miközben Kalki még beszél, az égből leereszkedve két – naphoz hasonlóan fénylő, mindenféle drágakőből készült, magától mozgó – kocsi érkezik meg eléjük, melyeket fénylő fegyverek védelmeznek.” [90]

Ruman Vat király egy jumbo jet nagyságú vimánával rendelkezett:

„A király és a hárem személyzete, sőt minden városrész tisztviselője is beült a mennyei kocsiba. Elérték az égboltot, és a szelek útját követték. A mennyei kocsi átrepült a Föld és az óceánok felett, azután Avantis város felé vette az irányt, ahol éppen nagy ünnepélyt tartottak. A vimána megállt számtalan bámészkodó szeme láttára, akik az égi kocsit csodálták. A király kiszállt, hogy jelen lehessen az ünnepségen. Rövid látogatás után a király ismét elindult.” [91]

A Rig-véda himnuszaiban, azon a helyen, ahol az Asvina testvérpár vimánájáról beszéltek, részleteket is megtudhatunk a repülő szerkezetről. Háromszög alakú volt, nagy, háromemeletes (trivrt), és három pilóta vezette (tri bandhura). Behúzható kerekei voltak, és könnyűfémből készült, amely aranyhoz hasonlított. A repülő kocsi tartalmazott folyadékokat, „madhu” és „anna” nevűeket, melyek üzemanyagként szolgáltak, és amelyeket a szanszkrittal foglalkozó tudósok nem tudnak lefordítani. A vimána a madaraknál is könnyedébben mozgott a levegőben, és könnyűszerrel elrepült a Holdig és vissza. A Földre nagy lármát keltve szállt le. A Rig-véda nyomatékosan megemlít többféle üzemanyagot, melyek különböző tartályokban voltak. Amikor a repülőgép leszállt a felhők közül, mindig nagy embertömeg gyűlt össze, hogy jelen legyen a színjátéknál. Az űrutazásra alkalmas szerkezet összesen nyolc személyt szállított. Nem is rossz.

A Rig-véda az 1.46.4. szakaszban három légi járművet mutat be, melyek mind képesek voltak arra, hogy a levegőből szabadítási műveleteket hajtsanak végre. Legalább az egyik ezek közül a vimánák közül kétéltű képességgel is rendelkezett, ugyanis vízben éppoly biztonságosan mozgott, mint a levegőben. Harminc – tengerből, barlangokból, sőt kínzókamrákból történő – mentést említenek.

A Rig-véda 1.166.4-től 5.9.-ig terjedő szakaszaiban azt írják le, hogyan inogtak az épületek, dőltek ki fák és verték vissza a dombok a startrobajt, amikor az égi hajó felemelkedett. Nem sok különbség volt a maihoz képest. Az ősi India klasszikus és puránai irodalmában a vimána szó olyan repülő járművet jelent, amely az égboltot – nem az ominózus eget – fénybe borítja, és üzemanyag céljára folyékony anyagokat tartalmaz.

Annak ellenére, hogy ezek az évezredes szövegek tiszták és világosak, az európai indológusok még mindig úgy viselkednek, mintha mindez egyáltalán nem is létezne. Mintha a szövegek csak kitalálások lennének, bár feltehetően egy igazságmagot foglalnak magukba. A szakemberek úgy gondolják, hogy a szövegek valóságmagva két ősi család közötti vitában fedezhető fel. Lehet, hogy létezett ez a vita, de se a szörnyűséges fegyvereket, se a vimánákat nem magyarázza meg, nem is beszélve a világűrben létező városokról.

A Mahábhárata alapját (a legterjedelmesebb óind eposz) két királyi nemzetség harca képezi. A Kuruk nemzetsége állítólag a Hold-dinasztia egyik királyától származik, melyből két testvér született, az idősebb Dhritarastra és a fiatalabb Pandu. A fiatalabb Pandu uralkodott, mert bátyja vak volt. A vak testvér azonban 100 fiat nemzett: a Kauravákat. A fiatalabbnak, Pandunak csak öt fia lett: a Pandavák. A sors úgy akarta, hogy Pandu halálakor fiai még kiskorúak voltak. Csoda-e, ha a Kauravák a legkülönbözőbb cselvetésekkel próbálták a kiskorú Pandavákat eltenni az útból? Amikor ez nem járt sikerrel, le kellett mondaniuk unokatestvéreik számára a királyságnak legalább egy részéről. És ezzel elkezdődött a családi dráma.

A Kauravák, akik mégiscsak többségben voltak, kihívták a Pandavákat kockajátékra. A Pandavák vesztettek, és arra kényszerítették őket, hogy a királyságnak birtokukban lévő részét visszaadják, és 13 évre száműzetésbe menjenek. A Pandavák elkerülhetetlenül visszakövetelték királyságukat, amikor letelt a 13 éves száműzetés. A Kauravák azonban, akik időközben igen hatalmasok lettek, megtagadták ezt. Ezzel azután kezdetét vette a legborzalmasabb háború, amit az antik irodalomban valaha is leírtak. Sőt a Mahábhárata azt állítja, hogy a Föld minden népe pártját fogta egyik vagy másik harcoló félnek. Az utolsó csatát a kuruksetrai mezőn vívták, ritka mód kitartóan küzdve. Ekkor iszonyatos isteni fegyvereket vetettek be, melyekkel szemben az emberek tehetetlenek voltak. Egyik dicsőséges és erős harcos a másik után esett el. A Pandavák csak a 18. napon győztek, amikorra a hadsereg 18 „nagy egységét” mészárolták le. Mai számítások szerint ez kereken négymillió ember lenne. A csatában részt vevő óriási tömegű harcos közül a végén csak hatan maradtak a Pandavák oldalán harcolókból – köztük Pandu mind az öt fia. A Kauravák közül éppen csak három élte meg a testvérháború végét.

Ez a Mahábhárata váza, hogy úgy mondjam, a vezérfonal. A háború hősei – részben maguk is isteni eredetűek – folyamatosan új fegyvereket kértek mennyei védelmezőiktől, ha a csatában az a veszély fenyegetett, hogy vesztenek. Az istenek pedig – nem érzékenykedtek – teljesítették a kéréseket. Ily módon elképzelhetetlen fegyvereket vetettek be, valamennyi a mennybéliek arzenáljából származott. Az istenek vimánáikban köröztek, vagy gigantikus világűrvárosaikban élvezték az édes életet – míg az emberek a csatamezőn véreztek.

A Vaszudeva nevű hős például új fegyvert kért istenétől, Agnitól (a tűz istene), és az isten a csarka nevű diszkoszt adta neki. Ennek a diszkosznak a közepén egy fémfogantyú volt, és mindig visszatért Vaszudevához, akkor is, ha az ellenségeket már agyonütötte. Így történik ez a Mahábhárata második fejezetében is: a diszkosz harcosokat terít a földre, lenyisszantja még egy jól védett király fejét is, majd végül ismét visszarepül Vaszudevához. Félelmetes.

A Pana Parvában (a Mahábhárata harmadik könyvében) Ardzsuna fegyvert kért istenétől, Sivától. Az isten ezekkel a szavakkal lepi meg:

„Neked adom kedvenc fegyveremet, pasupatát. Senki, még a legnagyobb istenek sem ismerik ezt. Nagyon óvatosnak kell lenned, nehogy helytelenül használd fel, mert ha gyenge ellenféllel szemben veted be, elpusztíthatja az egész világot. Senki sincs, akit ne lehetne ezzel a fegyverrel agyonütni. Kilőheted egy íjjal, de a szemeddel vagy a szellemed erejével is.”

Végül Ardzsunát istene beavatja a fegyver titkaiba. Rögtön ezt követően egy félisten, Kuvera szegődik hozzájuk. Ő az antardhana nevű fegyvert ajándékozza Ardzsunának. Ennek ereje abban állt, hogy minden ellenséget villámsebesen elaltatott. Hipnózisfegyver? Végül még személyesen Indra, az ég ura is megjelent egy mennyei harci kocsiban, és hívta Ardzsunát, szálljon be a repülő kocsiba, és látogassa meg vele az égi tájakat. A Vana Parvában (a Mahábhárata egy része) olvasható, hogyan hívják meg Kauravát is, hogy keresse fel a földöntúli helyeket:

„Fel kell szállnod az égbe. Ezért készülj fel. Saját mennyei kocsim fog nemsokára Matalival, a pilótával [charioteer] leszállni a Földre. Ő fog téged az égi mezőkre hozni, és én megígérem neked valamennyi mennyei fegyveremet [celestial weapons].” [92]

Olyan jól próbálom lefordítani – azt, ami németül nincs meg – a 19. századi angolból, amennyire egyáltalán lehetséges. Kétes esetekben, amikor több lehetőség is adódik, feltüntetem az angol eredetit is. A következő passzus Indralokagamana Parva címmel a Vana Parva XLII. szakaszából származik (a Mahábhárata része):

„És miközben a nagyon eszes Gudakesa még gondolkodott, megjelent a felhők közül a Matali által irányított hatalmas fölénnyel rendelkező kocsi. Bevilágította az egész égboltot, és zajjal és mennydörgéssel töltötte el az egész környéket. Iszonyú alakú lövegek és… mennyei szépségű szárnyas nyilak [winged darts of celestial splendour] és ragyogó pompájú fények és villámok és Tutagudák (nem lehet lefordítani), melyeknek kerekei voltak, és ezek a légkör kiterjesztésével dolgoztak [atmospheric expansion], és olyan zajt keltettek, mint a felhőkből jövő mennydörgés – mindez a repülő kocsi részét képezte. És az égi kocsin vad »nagák« (nem lehet lefordítani, valószínűleg valami kígyóhoz hasonló dolog) is voltak, melyek tüzet okádtak… És az égi kocsi felemelkedett, mintha ezer aranyszínű ló húzná, és gyorsan elérte a szél sebességét. Az égi kocsi nagyon gyorsan olyan sebességet ért el a benne lakozó erőknek köszönhetően, hogy a szem már nem volt képes követni [that the eye could hardly mark ist progress]. És Ardzsuna látott az égi kocsin egy »zászlórúd«-szerűt [flag-staff] is, amit »vaidzsajantá«-nak neveztek, és fényesen csillogott, színét tekintve egy sötét smaragdhoz hasonlított, és aranyszínben csillogó díszítmények voltak rajta… Ardzsuna azt mondta: Ó, Matali, te csodálatos, úgy irányítod ezt a kiváló kocsit, időveszteség nélkül, mintha lovak százainak ereje egyesülne benne. Még nagyon gazdag királyok… sem képesek ezt az égi kocsit irányítani… És Ardzsuna, a Kuru törzsének bölcs leszármazottja, a varázseszközzel, a mennyei, Naphoz hasonlatos kocsival felszállt. A mennyei kocsi rendkívüli sebességgel mozgott, és a földi halandók számára gyorsan láthatatlanná vált.”

XLIII. szakasz: „És Indra égi városa, ahová Ardzsuna megérkezett, elragadó volt és a »Sziddhák«-nak és »Csaranák«-nak pihenőhelyként szolgált. És Ardzsuna megpillantotta a mennyei kerteket, melyekben mennyei zene szólt. És azután ott fent, ahol se a Nap, se a Hold nem süt, ahol a tűz nem ragyog, hanem minden saját fényében világol, más égi kocsikat is látott Ardzsuna, égi kocsik ezreit, sorokba rendezve helyeiken, melyek képesek voltak a vezető akaratának megfelelően bárhová elmenni [and he beheld there celestial cars by thousands, capable of going everywhere at will stationed in proper places]. És azután kocsik tízezreit vette észre, amelyek minden lehetséges irányba repültek. A csillagok, amelyeket lent a Földön a nagy távolság miatt olyanoknak látnak, mint a lámpácskák, a valóságban nagy égi testek.” [92]

Ebben a fantasztikus történetben, mely valamikor évezredekkel ezelőtt a világűrben játszódott le, arról számolnak be a továbbiakban, hogyan kereste fel Ardzsuna ennek az űrlakóhelynek minden részét, és hogyan mutatják be neki az égiek legkülönbözőbb fegyvereiket. Meg kell tanulnia a szörnyű fegyverekkel bánni. A tréningprogram teljes öt évig tartott, és ezalatt az égiek minden luxusa vette körül [he lived for full five years in heaven, surrounded be every comfort and luxury]. Ardzsunát még azoknak a zeneszerszámoknak a kezelésére is megtanították, amelyek csak az égiek számára vannak fenntartva, és „az emberek világában nem léteznek”.

Mindez meseszerűen hangzik, de nem az. Itt a valóságról kapunk leírást. Emlékszem olyan beszélgetésekre, melyek során újra és újra azt hozták fel, hogy a szorult helyzetben lévő emberek egy végzetes fegyverre vágytak. Azonban nem olyan fegyverre, amely a kőkori ember képzeletének világában nem is létezhetett, mint például a hipnózisfegyverre.

Azt az ellenvetést tették, hogy az emberek látták a madarakat, amint békésen köröznek az égbolton, és arra vágytak, hogy ők is a madarakhoz hasonlóan cselekedhessenek. Jól van. De a madarak nem okoznak rémítő lármát, és hatásukra sem a hegyek, sem a völgyek nem reszketnek meg. A madaraknak nincs szükségük olyan pilótákra, akiket a tetejébe még különlegesen ki is kellett képezni. A madaraknak nincsen higanymeghajtású motoruk. És a madarak egyáltalán nem repülnek ki a világűrbe.

Ardzsuna, a Mahábhárata hőse azonban egyértelműen ott volt, és nem az álmok birodalmában. Végül is leírják, hogy ott fent sem a Nap, sem a Hold nem süt, hanem minden saját fényében világol. Megtudjuk, hogy egyéb repülő kocsik ezrei parkoltak odafent, és hogy azok, amik a nagy távolság miatt a Földről lámpáknak látszanak, a valóságban nagy (égi) testek.

Nem, más karokon dolgozó barátaim, pszichológiával és gyanús varázslattal itt nem boldogulunk. Éppenséggel a „földhözragadt” emberek, akik felnéznek az égre, kellene hogy azt gondolják, hogy odafent a Nap sokkal fényesebben süt, mint a Földön. Ennek az ellentéte igaz: a világűrben sötét van. Ilyesmit nem álmodik meg az ember. Aki tagadja, hogy a Mahábháratában űrvárosokat, űrhajókat, szállítóhajókat és repülő járművek ezreit írják le, az azért nem akarja ezt elismerni, mert nem illik a világképébe.

Az a megfontolás, hogy a homályos múltban nem lehettek űrjárművek, még az evolúció törvényszerűségeinek is ellentmond, mely szerint mi, emberek is fokozatos fejlődésen megyünk keresztül. De ha az evolúció valóban folyamatos esemény, akkor kérném megmagyarázni, minek köszönhetően kerülnek a világ minden pontján megtalálható ősi könyvekbe égi járművekről szóló leírások? Mi az oka annak, hogy őseink mindig az égből érkező istenekről számoltak be? Honnan szedték elődeink, akik éppen csak kiléptek a kőkorból, a leírt égi kocsik szerkezeti rajzait? Honnan voltak ismereteik a felhasználandó ötvözetekről és a navigációs műszerekről? Az istenek se repültek pusztán a szemükre hagyatkozva. Nem papírsárkányokról vagy hőlégballonokról volt szó! A vimánák többemeletesek voltak, akkorák, mint egy templom, és olyan sebesen közlekedtek, amiről még a madarak is csak álmodozhattak.

Az egész szanszkrit nyelvű irodalomban egyetlen sor sincs, amely technikusokra, gyárakra vagy próbarepülésekre utalna. Az égi járművek hirtelen jelentek meg. Istenek csinálták és használták őket. Az újítás, a tervezés és a kivitelezés nem a mi bolygónkon történt. Nem volt evolúció. Semmi olyasmi, hogy lépésről lépésre fejlesztettek volna. Ha lett volna ilyen, akkor az emberiség már évezredekkel ezelőtt a Marson kötött volna ki! Az indiai szövegekben leírt járművek előrébb jártak jelenlegi technológiánknál. Körberepülték a Földet, játszva eljutottak a Holdra, megálltak, amikor és ahol akartak, és olyan energiák birtokában voltak, amiket mi még csak elképzelni sem tudunk. Az evolúciókutató Loren Eiseley, a pennsylvaniai egyetem antropológiaprofesszora már negyven évvel ezelőtt felismerte, hogy valami nem stimmel:

„Minden okunk megvan arra, hogy azt higgyük, az emberi agy kialakításában részt vevő erők meglétének dacára a több embercsoport között a létért folytatott szívós és hosszan elhúzódó harc lehetetlen, hogy olyan magas szellemi képességeket hozott volna létre, mint amely ma a Föld valamennyi népénél felismerhető. Valami egyéb, egy másik kialakulást segítő tényező kerülhette el a fejlődésteoretikusok figyelmét.” [93]

Így van. Eiseley professzor a legjobb társaságnak örvend. Egyre több, a leszármazástant molekuláris alapon művelő antropológus és genetikus figyel fel erre. A hiányzó faktornak van neve: istenek. Csak az a dühítő, hogy az új felismeréseket alig terjesztik a médián keresztül, mert a tudományos intézetekben még mindig a régi, parókás urak gyakorolják a hatalmat.

Ha azonban csak egyetlen példa erejéig elfogadjuk az Isten-faktort (földönkívüli), akkor az Indián kívüli régi szövegek egy csapásra világossá válnak. Beleértve az Ótestamentum kötekedő és féltékeny Istenét is. És ez az egyszerű felismerés az őskor egyes építési technológiájára is fényt derít. Ha elfogadjuk, a megvilágosodás bejárja az egész világot.

Mahábhárata, CLXV. szakasz, Nivata-Kavacha-yuddha Parva:

„Feltűnt a Matali által vezetett égi jármű, mely hirtelen bevilágította az égboltot. Olyan látványt nyújtott, mint a füst nélküli lángnyelvek, vagy mint egy világító meteor a felhők között.; [92]

Madarak? Álmok? Hókuszpókusz?

Mahábhárata CLXXII. szakasz, Nivata-Kavacha-yuddha Parva:

„Még mindig láthatatlanul, a Daitják illúziók segítségével kezdtek harcolni. És én is velük harcoltam, és felhasználtam a láthatatlan fegyverek energiáját [the energy of invisible weapons]… És amikor a Daitják elmenekültek, és ismét minden láthatóvá vált, meggyilkoltak százezrei feküdtek a földön… Elbizonytalanodtam, és Matali ezt észrevette. Amikor látta, hogy megrémültem, így szólt: »Ó, Ardzsuna, Ardzsuna! Ne félj! Használd a mennydörgő villámfegyvert.« Amikor hallottam ezeket a szavakat, kibiztosítottam az égiek királyának kedvenc fegyverét [I then discharged that favorite weapon of the king of the celestials].” [92]

Ostoba fantazmagóriák? Aligha, hiszen amikor bevetette a fegyvert, egész hegyeket és völgyeket zúzott szét vele, erdőket gyújtott fel, és szörnyű dúlást vitt véghez soraiban.

Eközben az égben egy másik csata vette kezdetét. Mivel az égiek nyilvánvalóan az egyik vagy a másik földi pártot támogatták, ezért az istenek is elkezdték egymást kölcsönösen lelövöldözni. A Szabha Parva (a Mahábhárata része) könyvének harmadik fejezetében különböző méretű űrvárosokat írnak le. Ezeknek Indra, Brahma, Rudra, Jama, Kuvera és Varuna volt a vezetőjük. Ezek az űrvárosok a Szabha gyűjtőnevet viselték. Gigantikus méretűek voltak, és úgy csillogtak – a Földről nézve –, mint a réz, az arany vagy az ezüst. A városokban volt mindenféle élelmiszer, víz minden mennyiségben, voltak kertek, források, lakóhelyiségek és gyűléstermek. Voltak még hatalmas hangárok a vimánák számára, és magától értetődő módon rettenetes fegyverek. Egy ilyen – saját maga körül forgó – város a Hiranjaoura (Aranyváros) nevet viselte, és eredetileg Brahma építette. Két másikat Gaganacarának és Khecarának hívtak. Egy idő elteltével ezekben a városokban gonosz lények (a Mahábhárata démonoknak nevezi őket) kezdtek lakni. Ezek a démonok a rossz oldalon álló embereknek fogták a pártját. Ez bizonyára nagyon megfeküdte Indrának, a főistennek a gyomrát, mert megparancsolta, hogy semmisítsék meg ezeket az égi városokat. A feladatot Ardzsuna vállalhatta magára, akit végül öt éven keresztül oktattak az égiek a borzalmas fegyverek használatára, és ráadásul neki állt rendelkezésére a legjobb űrhajópilóta, Matali. Ezenfelül Ardzsuna nem volt egyedül, képzett harci pilóták által vezetett űrhajók támogattak.

Valódi világűrcsata fejlődött ki. A démonoknak ismételten sikerült láthatatlanná tenni hatalmas égi városaikat. Ráadásul ők is rendelkeztek alattomos fegyverekkel, melyekkel a támadó ellenséget egy időre feltartóztatták. A démonok űrvárosait kilőtték messzire a világűrbe, és Ardzsuna biztos lövési pozícióra várt: „Amikor a három város összetalálkozott az égbolton, háromszoros lángból álló szörnyű sugárral döfte őket keresztül. A démonok képtelenek voltak ezzel a sugárral szemben – amelyet Juga-tűz élénkített, és Visnuból és Szomából tevődött össze – bármit is bevetni. Amikor a három város elkezdett égni, Parvati odasietett, hogy lássa a színjátékot.” [94]

Korábbi könyveimben már utaltam erre a világűrben lefolyt csatára, de ezúttal egy még régebbi fordítás állt rendelkezésemre. A 19. század valamennyi fordítója azonosan fordította ezeket részeket, habár a maga idejében (1860–1890 között) közülük egynek sem lehetett a leghalványabb fogalma sem űrvárosokról.

Mindnyájan a „celestial cities in the sky” és „the three cities came together on the firmament” fogalmakat használták.

A mai tv-sorozatokban az űrvárosok, melyekben az egymással rivalizáló fajok harcolnak, semmi újat nem jelentenek. Mindezt már az óind irodalomban leírták. Csak akkor nem stimmel, ha a szimpla evolucionáris gondolkozási sémát követjük. Ennek logikai kényszere van. Ugyanez igaz az istenek fegyvereire, melyeket a Mahábháratában bevetnek. Példák:

„Ez a fegyver félelmet és rémületet keltett, amikor Kar-na kihozta a fegyvertárból… A levegőben a madarak szörnyű kiáltozásban törtek ki, heves vihar keletkezett, villámok cikáztak és mennydörgött. A fegyver nagy zajjal zuhant Ghatotkacha szívére, átfúrta, és eltűnt a csillagokkal telehintett égen.”

„Aszvathama legveszedelmesebb fegyverét, a »narajaná«-t vetette a Pandava csapatokra. A levegőben repült, és sziszegő kígyókhoz hasonlatos nyilak ezrei lövelltek ki belőle, és minden oldalról a harcosokra zuhogtak. Vaszudeva megparancsolta a csapatoknak, hogy ne harcoljanak tovább, és dobják el fegyvereiket, mert tudta, hogy a narajana fegyver egy varázslatnak engedelmeskedik. Azokat ölte meg, akik harcoltak vagy harcolni akartak, míg megkímélte azokat, akik letették fegyverüket.” [95]

Bhima, a bátrak egyike nem akarta eldobni a fegyverét, és nemsokára lángtenger vette körül. Ekkor lépett Ardzsu-na a csatatérre, és a Baruna isteni fegyvert alkalmazta. Ez kioltotta a tüzet, de ez csak azután vált lehetségessé, miután Bhima eldobta fegyverét.

Ma ismerünk Sztálin-orgonákat, de olyan lövegeket nem, melyek csak a fegyveres ellenséget találják el. Hogyan működött ez? Az istenek számára sok minden lehetséges, sőt a Mahábháratában radioaktív fegyvereket is bevetnek:

„Parancsára Ardzsuna kilőtte a fegyvereket, melyeknek ereje a pusztítás megakadályozásában rejlett. A fegyverek magasra repültek a levegőben, és lángok törtek elő belőlük, melyek ahhoz a nagy tűzhöz hasonlítottak, amely a földi élet végén elemészti a Földet. Meteorok ezrei hullottak az égből, a vizek állatai és a szárazföldi élőlények reszkettek a félelemtől… A Föld megreszketett. Ebben a pillanatban az akkor élő leghíresebb bölcs közeledett, Vjásza… nyomatékosan azt tanácsolta, hogy a szabadjára engedett fegyvert vonja vissza. Ha nem teszi meg, Ardzsuna erre a fegyverre »brahmasztrájával« fog válaszolni, amely soha nem véti el a célt. Ha ez megtörténne, tizenkét évi szárazság szakadna az országra. Ardzsuna tudja ezt, és az emberiség javának érdekében eddig várt azzal, hogy ily módon mentse meg magát. Aszvathama ezért haladéktalanul vonja vissza fegyverét, és váljon meg a drágakőtől… Aszvathama azt mondta: »…ez a csalhatatlan fegyver minden meg nem született gyermeket megfog ölni…« Ezért minden gyerek holtan jött a világra.”

Ez nem az egyetlen olyan rész a Mahábháratában, amely halálos sugárzásra utal. A következő, már 1890-ben lefordított idézet a Mahábhárata ötödik könyvéből származik:

„Úgy látszott, a Nap körben forog. A fegyver izzásától megperzselt föld támolygott a forróságtól. Az elefántok megégtek, és vadul rohangáltak ide-oda… A tűz tombolása úgy döntötte ki a fákat soronként, mintha erdőtűz lenne. Lovak és harckocsik égtek el, olyan volt, mint egy szörnyű tűz után. Kocsik ezrei semmisültek meg, azután mély csönd ereszkedett a Földre. Iszonyatos látvány volt. Az elesettek hulláit a rémítő forróság megcsonkította, már nem is látszottak embereknek. Soha azelőtt nem láttunk ilyen borzalmas fegyvert, soha nem hallottunk korábban ilyen fegyverről… Olyan, akár egy sugárzó villám, a katasztrofális halál hírhozója, mely hamuvá tette a Vrisni és az Andhaka valamennyi hozzátartozóját. A szétégett testek felismerhetetlenek voltak. Az életben maradottaknak kihullott a hajuk, és leesett a körmük. A cserépedények ok nélkül széttörtek, az életben maradt madarak fehérek lettek. Rövid időn belül mérgező lett az élelmiszer. A villám leereszkedett, és finom por lett belőle.” [96]

További információkat a Mahábhárata nyolcadik könyve, a Muszala Parva közöl. Ott az olvasható, hogy az istenek egyike, Curkha egyetlen, a napnál fényesebb löveget dobott a három városra.

„Az elefántok üvöltöttek és lángoltak, minden madár lezuhant az égből, az élelmiszer mérgezővé vált, azok a harcosok, akiket nem talált el közvetlenül, patakokba és tavakba vetették magukat, mert mindent az isten halálos lehelete borított be. Még a meg nem született gyermekek is meghaltak anyjuk testében.”

Nem, mélyen tisztelt szkeptikusok, ezúttal színt kell vallani. Amit a krónikások évezredekkel ezelőtt megörökítettek, nem valamiféle hátborzongató képzelet szüleménye. Itt az egykori valóságot rögzítették. A második világháborús Hirosima és Nagaszaki előtt senki semmit nem tudhatott ilyen mértékig irtóztató fegyverekről. Senki nem tudhatta, hogy a radioaktivitás minden élelmet megmérgez; senki nem tudhatta, hogy a radioaktivitás egy napnál fényesebb isteni villámmal együtt még a meg nem született gyermekeket is megöli az anyaméhben; senki nem tudhatta, hogy a radioaktivitás hatásától kihullik a haj, és leesnek a körmök. Miért? „Mert mindent az isten halálos lehelete borított be.”

Ezeknek az isteni fegyvereknek a nyomai még a sumér–babiloni Gilgames-eposzban is megtalálhatóak. Íme az Ötödik tábla egy részlete: „Az ég mint megsebzett oroszlán ordított, hogy vére fagyott meg az élőknek; a föld kiáltott, mintha iszonyú zuhanással a poklok fenekére hullnék… Az éjjellé sötétült nappal sátorát villám hasogatta, a fellegek megsűrűsödtek, s halál hullott alá belőlük. Aztán a villám kilobbant, s a magasból alázuhant tűz hamuvá hűlt a lábaimnál.” És a Nyolcadik táblán Gilgames megkérdezi haldokló barátját, Enkidut: „Eltalált az égi állat mérges lehelete?” [97]

Miért produkál elődeink fantáziájában egy madár halálos hatású „mérges leheletet”? Miért kell a Mahábháratában Aszvathamának megválnia drágaköveitől, és ezáltal visszavonni egy szörnyű fegyvert? Mit értettek drágakőn? Egy kis irányítószerkezetet, melyet az istenek kovácsműhelyében készítettek? Álszentek voltak ezek az istenek, az emberek szemszögéből nézve nyugodtan bűnözőknek is lehetne őket nevezni. Kedvenceiket iszonyatosan romboló hatású fegyverekkel szerelték fel, és azután nézték, hogyan irtják ki kölcsönösen egymást. Az embereknek pusztán statisztaszerepük volt. Úgy tűnik, az istenek számára nem volt értéke az emberéletnek. Végül is az istenek teremtették az embereket, az istenek voltak élet-halál urai, ahogyan mi urai vagyunk a hangyák életének és halálának. És ezeknél az isteneknél az idő nyilvánvalóan alárendelt szerepet játszott. Tudták, hogy az emberek száma ismét szaporodni fog, mint a hangyáké. Nem szimpatizálok az ilyen istenekkel.

Senki, aki tanulmányozta az óind irodalmat, nem vonhatja kétségbe, hogy az istenek a legkülönbözőbb fajtájú űrutazásra alkalmas repülő gépeket használtak. A szanszkrit szakértő Kanjilal professzor csak a Vana Parvában (a Mahábhárata része) 41 szöveghelyre hívja fel a figyelmet. [98] Íme a legfontosabb részek:

 

– Ó, te, Uparikara Vaszu, a tágas repülő gép el fog jönni hozzád. (63. fejezet, 11–16.)

 

– Ó, te, a Kuruk leszármazottja, az a gonosz ember olyan magától repülő járművön jött, amely bárhol képes folytatni útját, és Szaubhapura néven ismert. (14. fejezet, 15–22.)

 

– Mikor eltűnt a halandók látómezejéből, az ég magasában ezernyi különös légi járműre lett figyelmes. (42. fejezet, 30–34.)

 

– Belépett abba az isteni palotába, amely Indra kedvence volt, és ezernyi, istenek számára készült repülő járművet látott, néhány csak egy helyben állt, mások mozgásban voltak. (43. fejezet, 7–12.)

 

– A Marut-csoportok isteni légi járművekben jöttek, és Matali magával vitt engem repülő kocsijában, és megmutatta nekem a többi légi járművet. (168. fejezet 10–11.)

 

– Az istenek saját repülő járműveikben jelentek meg, hogy jelen legyenek a Kripakarja és Ardzsuna közötti harcnál. Maga Indra, az ég ura egy különleges repülő objektummal jelent meg, és vele együtt harminchárom isteni lény. (274. és 275. fejezet)

 

– Egy magától mozgó, puszpaka néven ismert légi járművet ajándékozott neki. (207. fejezet, 6–9.)

 

Egy régi korokból származó indiai szöveggyűjteményben, a Katha-szaritszágarában, olyan légi járművet említenek, amelyiknek „soha nem kellett tankolnia”, és embereket szállított tengeren túli távoli országokba. Ugyanitt értesül a csodálkozó olvasó egy olyan légi jármű létezéséről, mely a mi mértékegységeinkre átszámítva 3200 kilométeres utat tett meg megállás nélkül, illetve egy másik légi járműről, mely Narabahanadutta király tulajdona volt, és amelyben egyetlen repülés alatt 1000 embert szállítottak Kauszambiba. (43. fejezet, 21.)

A Kr. u. ötödik században Kálidásza, a legnagyobb indiai drámaíró és költő az indiai Gupta-királyok udvarában élt. Eposzaiban és drámáiban a Mahábháratából és Rámájanából vett anyagot használt fel, így Raghu-vamsa című művében is. Szemléletes részletekkel és meglepő tudományos pontossággal írja le az Ajodhjába repülő Ráma útjának szakaszait. A hullámzó óceán és a víz alatti hegységekre nyíló tüneményes kilátásról lehet olvasni. Ráma légi kocsija különböző magasságokba emelkedett, egyszer a felhők között kanyargott, aztán a madarak között, és időnként olyan utakon, „amelyeken az istenek járnak”. (13. fejezet, 19.) A légi jármű áthaladt az egész Dekkán-fennsík – beleértve az Aljaban-hegységet is – felett, aztán egy tó és a Godávari folyó, az agasztjai és a szaszabhangai remetelak és végül a Csitrakúta-hegy felett. Az út a Gangesz és a Dzsamúna folyamok összefolyása felett, a nisádai király főváros mellett, a Szaraju folyó mentén található Uttarakoszala irányába vezetett tovább. Amikor a jármű leszállt Uttarakoszalában, összeszaladtak az emberek. Ráma, utasai kíséretében, egy csillogó fémlépcsőn hagyta el a járművet (13. fejezet, 69). Miután találkozott az ottani uralkodóval, Ráma és kísérete ugyanazon a fémlépcsőn szállt be repülő gépébe. A manapság könnyen rekonstruálható repülőút kereken 2500 kilométeres volt.

Ugyanaz a drámaíró, Kálidásza számol be egy, Indra mennyei járművében megtett repülésről is, aminek – ismét csak – Matali volt a pilótája. Amíg repülő szerkezet nedves felhőkön repült keresztül, a kerekeket behúzták. Magasabb vidékekre is fölemelkedett, ahol már nem volt a légzéshez elégséges levegő, de repült olyan alacsonyan is a fák koronája fölött, hogy a madarak rémülten menekültek. A leszállás után az utasok egyike, Duhszantra meglepetten vette észre, hogy a kerekek nem vertek fel port, és még csak nem is érintették a földet. Matali, a pilóta barátságosan elmagyarázta, hogy a föld fölötti lebegés egy Indrától származó fölényes technikának köszönhető. Olyan készüléke volt Indrának, mely megszüntette a nehézségi erőt?

Kálidásza költő volt, aki drámái mellett még egy bohózatot is írt. Úgymond, kibérelte magának a fantáziát, mely a költő tulajdonát képezi. De a fantáziának is szüksége van ösztönzésre. Ezt Kálidásza a sokkal régebbi Mahábhárata és Rámájana eposzból vette. Mi ez a Rámájana?

A szó azt jelenti „Ráma élete”. A cselekmény eredete valahol az ősi Indiában vész el. A Rámájana a Nap-dinasztia egy királyáról számol be, aki valaha Ajodhjában élt. A királynak négy különböző feleségétől négy fia volt. Ráma, a legidősebb testvéreit minden téren messze felülmúlta. Ezért is választotta őt a király utódjául. Ezt az anyai intrikák megakadályozták, és Rámának 14 évre el kellett hagynia az országot. Rámának volt egy Szita nevű gyönyörű felesége, akit Rávana, Lanka (Ceylon) uralkodója elrabolt. (Ugyanilyen eset adott alkalmat Görögországban a trójai háborúra.) Az okos Ráma egy Indiát és Lankát összekötő hidat épített, melyet később csapatai használtak. Szeretett feleségét, Szitát maga Ráma hozta vissza – repülő vimánái segítségével. Végül atyja örökébe lépett, trónra került. Happy end.

A történet váza egyszerű, a felhasznált technológia ezzel szemben igazán drámai. A Rámájanában kétféle repülő szerkezetet vetnek be: a vimánákat és a rathákat. Az előbbiek rendkívül gyors mozgásúak voltak, elöl ék alakban végződtek, és több fényűző helyiség volt bennük. Még gyöngyökkel kirakott ablakok is voltak, és minden belső helyiséget szőnyegek borítottak. A Rámájanában említett legtöbb vimána 12 utast szállított. Egy Lanka és Vaszisthaszráma közötti repülőút részletesen le van írva. Ez ma 2800 kilométeres távolságnak felel meg, melyet a kényelmes vimánákban néhány óra alatt megtettek. A Mahábháratával ellentétben a Rámájanában főként emberek vezetik a rendkívüli repülő szerkezeteket, méghozzá képzett hadvezérek vagy királyok. Természetesen az istenek képezték ki őket. Közben folyton utalásokat találunk arra, hogy a vimánaépítés technológiája az istenektől származott. Semmit sem az emberek találtak ki. Az olyan emberek, akik repülhetnek vimánával és az istenek között is – akik nagyszerű mennyei városaikban éltek –, világos a különbségtétel.

Á, igen, mit kerestek itt voltaképpen eredetileg ezek az istenek? Nagyon ősi időkben jöhettek a Földre, hogy tanulmányozzák az embereket. Szép kis tanulmányozás, tekintetbe véve az általuk szított katasztrofális háborúkat! Még korábban is jelen kellett lenniük az isteneknek, hogy megteremtsék az embereket, ami, úgy tűnik, nem sikerült különösebben jól, különben nem kellett volna később teremtményeiket ismét elpusztítaniuk.

A szkeptikus indológusok számára, de az érdeklődő laikusoknak is, akik ezt ellenőrizni szeretnék, következik néhány repülőjelenet a Rámájanából:

 

– Kharával együtt beszállt a repülő járműbe, melyet gyémántok ékesítettek. A jármű olyan zajt csinált, ami a felhőkből jövő mennydörgéshez hasonlított.(3. fejezet, 35. 6–7.)

 

– Mehetsz, ahova akarsz, én Szitát fogom légi úton Lankába vinni… így szállt be Rávana és Máricsa a palotához hasonlatos légi járműbe. (3. fejezet, 42. 7–9.)

 

– Azt hiszed, csirkefogó, hogy jólétbe kerülsz, ha megszerzed ezt a repülő járművet? (3. fejezet, 30. 12.)

 

– Újra megjelent Lankában a gondolat sebességével közlekedő légi jármű. (4. fejezet, 48. 25–37.)

 

– Ez az a kiváló légi jármű, melyet puspakának hívnak, és úgy ragyog, akár a Nap. (4. fejezet, 212. 10–30.)

 

– A repülő objektum… nagy zajjal emelkedett a levegőbe. (4. fejezet, 123. 1.)

 

– A majomkirály valamennyi háremhölgye gyorsan befejezte a díszítést, és beszálltak az égi járműbe. (4. fejezet, 123. 1–55.)

 

A kerettörténetet már felvázoltam. A „Ráma és Szita” című rész arról számol be, hogy rabolta el a gonosz Rávana a varázslatos Szitát „egy Naphoz hasonlatos légi kocsiban”. Az út völgyek, magas hegyek és erdők fölött vezetett. Az elrabolt Szita sem segélykiáltásokkal, sem imádságokkal nem tudja visszafordulásra bírni a szöktetőt. Amikor Ráma tudomást szerez a szöktetésről, ezt a katonásan rövid parancsot adja: „Azonnal hozzák ki a légi kocsit!”

Időközben a gonosz Rávana máris az óceán fölött repül Lanka irányába. De Ráma repülő kocsija gyorsabb. Utoléri Rávanát, és légi harcra kényszeríti. Egy mennyei nyíllal lelövi a rabló járművét, amely lezuhan az óceánba. Szita megmenekült, és átszáll férje mennyei kocsijába, amely hatalmas zajjal emelkedik a felhők közé.

A Rámájana hősének, Rámának ügyes szövetségesei voltak. Ezeknek a tehetséges társaknak egyike volt a majmok királya Hanumán nevű miniszterével együtt. A majmok királya kedve szerint tudott óriássá vagy törpévé változni. Ezenkívül merész pilóta volt. Amikor egy hegyről startolt, sziklacsúcsok törtek le, hatalmas fák dőltek ki, és a hegyek megrázkódtak. A madarak és az állatok rémülten menekültek legbiztonságosabb rejtekhelyükre. A vakmerő pilóta néha egy városból szállt fel. Ilyenkor a tavak kiöntöttek, és „a vimána égő farokkal emelkedett a tetők fölé, és nagy tüzeket okozott, amitől leomlottak az épületek és a tornyok, és a díszkertek elpusztultak”.

Valóban szörnyűséges repülő eszköz. De végül is az istenek kovácsműhelyéből származott, és ezeknek nem számítottak az elpusztult emberi hajlékok. És ha azt olvasom az indiai szövegekben, hogy a repülő jármű nagy tüzeket idézett elő, kerteket tett tönkre, és tornyok omlottak le miatta, akkor az egyiptomi királyok könyvére, a Kabra Negestre kell gondolnom. [99] Ebben Salamon király egyik fia, Baina-lehkem Jeruzsálemből Egyiptomba tartó útja közben átrepült Egyiptom fölött mennyei kocsijával. Az egyiptomiak panaszkodtak, hogy a repülő kocsi istenek szobrait és obeliszkeket döntött le („…miközben úgy repültek a kocsin, mint az angyalok, és gyorsabbak voltak, mint a sasmadár az égen”).

A Védák, az indiai (ma kevésbé) szent iratok olyan leírásokat tartalmaznak, amelyeket csak a mi időnkben lehet megérteni. Ebben bizonyos logikát látok. Az égiek, a nagyképű istenek természetesen tudták, hogy az akkori emberek semmit nem képesek megérteni a technológiából. Nincs ez másként ma az etnológiailag elfogadott Cargo-kultusz (erről többet: lásd 9. jegyzet) fogalmával sem. Az akkori emberek számára a varázslás, a mágia birodalmából származónak tűnt a mennyei technológia. Éppenséggel isteninek. De a képzett embereknek be kellett számolniuk erről. E mögött rendszer rejlik. Csak az akkori legendás idők hagyományaiból tudhatják meg a jövő emberei – mi! –, hogy mi történt akkor. És csak ez a felismerés vetne fel számunkra, jövendőbeliek számára új kérdéseket, amelyeket az ősi szövegek nélkül soha nem tennének fel. Amikor 1968-ban Emlékek a jövőről címmel azt a provokatív kérdést vetettem fel, hogy évezredekkel ezelőtt érkeztek-e esetleg elődeinkhez a világűrből látogatók, akkor ezt a kérdést nem puszta fantáziálás vagy hasra ütés alapján tettem fel. Voltak bizonyos okok, amik erre a kérdésfeltevésre késztettek. Azonban csak az után a kérdés után, hogy meglátogatták-e elődeinket a világűrből, váltak lehetővé újabb kérdésfeltevések. Földönkívüliek? Léteznek-e egyáltalán? Hogy néznek ki? Miért kerestek fel minket? Mért éppen minket? Mért éppen most? Milyen technológiával? Hogy hidalták át a fényéveket? Honnan tudtak egyáltalán létezésünkről? Miért tették, amit tettek? Mi volt a motivációjuk? Maradt-e valami bizonyíték utánuk? Esetleg újra eljönnek? Ha igen, mikor? Hogyan viselkednénk stb. stb. Ez az egész kérdéskatalógus csak az után a kérdés után válik lehetővé, hogy meglátogatták-e elődeinket a világűrből. Korábban nem volt meg a fő kérdés – és így a kiegészítő kérdések sem. Éppen e mögött ismerek fel rendszert. Ez egy bizonyos rejtvényfejtés, hogy a jövő emberei rákényszerüljenek arra, hogy lépésről lépésre helyes kérdéseket tegyenek fel, és végül eljussanak a helyes válaszokig.

Ebben a dologban sem az nem játszik szerepet, hogy az akkori emberek megértették-e, amit láttak és átéltek, sem az, hogy milyen misztikus, homályos módon örökítették meg élményeiket. Csak a tartalomnak, mindegy, milyen csomagolásban, kellett meghökkentenie a jövő embereit. És ez meg is történik. Bevált a számításotok, ti istenek ott fent! A Rig-védában például technológiákat, de filozófiai gondolatokat is leírnak, melyek sehogy sem passzolnak az akkori korhoz. Íme egy kis ízelítő:

„Mindenki, aki ebből a világból elutazik, először a Holdra megy… a Hold az égi világ kapuja, és aki választ tud adni a kérdéseire, azt engedi továbbmenni.” (Rig-véda 1, Adhyana) [100]

Magától értetődően a Hold a bolygóközi és csillagközi utazások kiindulási pontja. Kis tömegvonzásának köszönhetően a Holdról jókora űrhajókat lehet kilőni. Vagy a Hold keringési pályáján – építőkocka-rendszerben – állítják össze őket, amit itt könnyebben lehetett megvalósítani, mint a Föld keringési pályáján. Persze ezeket a szerkezeti elemeket először a Földről a Holdra kellett szállítani, de a Hold felszínéről vagy egy Hold körüli bolygóról a felszállások az építés alatt álló anyaűrhajóhoz nevetségesen egyszerűek, összehasonlítva a Földről történő felszállásokkal. Csakhogy évezredekkel ezelőtt ezt senki sem tudhatta.

„A világűr nagyobb, mint a parázs, hiszen a világűrben van mind a Nap, mind a Hold, ott van a villám, a csillagok és a tűz. A világűrnek köszönhetően beszél, hall és válaszol az ember, a világűrben az ember örül és nem örül; emberek születnek a világűrben, az ember a világűr számára születik; tiszteld a világűrt. Aki tiszteli a világűrt, az a világűr gazdagságára, fényben gazdag világokra tesz szert, határtalanokra, ahol jól ki lehet lépni, és ameddig a világűr kiterjed, addig barangolhat tetszése szerint.” (Rig-véda 7) [101]

Ezeknek a kijelentéseknek mindegyike stimmel. Most már csak az hiányzik, hogy kiszűrjük belőle az eredeti értelmet. Az olyan mondatokat, mint „Aki tiszteli a világűrt, szert tesz a világűr gazdagságára” úgy is lehet fordítani: „Aki a világűr kutatásával foglalkozik, az szert tesz a világűr gazdagságára.” Kanjilal professzortól, az indológustól Kalkuttában azt az információt kaptam, hogy a szanszkritben a „tisztelni” és a „foglalkozni, művelni” szótövek azonosak, mivel az ember a tiszteletet is műveli. És az, hogy az ember a világűrben és a világűr számára születik, minden űrhajós számára régi dolog. Nemzedékek számára fognak űrhajókat építeni, a fedélzeten fognak élni, szeretni, meghalni és szülni. Csakhogy: évezredekkel ezelőtt ezt senki sem tudhatta.

Amikor azt olvasom a Mahábháratában, hogy a leghatalmasabb isten, Indra, hogyan fejti ki Ardzsunának, hogy az idő az univerzum csírája, akkor leesik nekem a tantusz – másoknak valószínűleg nem. Kérdezzen meg egyszer egy modern asztrofizikust, hogy mikor vagy hogyan kezdődött az idő: az idő egyszerre jött létre az univerzummal. Az idő valóban az univerzum csírája. Amikor azt olvasom, hogy Ardzsunát a mennyei városban olyan hangszerek kezelésére tanították, amelyek csak az égiek számára voltak fenntartva, akkor ugrándozni tudnék örömömben. Miért? Mert itt (ahogyan máshol is) világosan megkülönböztetik az égieket és minket, embereket. Ez nem volt egyenlősdi.

Amikor egy olyan passzust olvasok, hogy Matali vezetésével, hirtelen megvilágítva az égboltot, úgy néznek ki, mint a füst nélküli lángnyelvek, vagy mint egy világító meteor a felhők között, akkor virágos kedvem támad. Miért? Matalit különböző részekben kifejezetten Indra égi kocsija pilótájaként mutatják be. A fölfelé bámuló emberek felismerik a lángnyelveket a járművön, de csodálkoznak azon, hogy ennek a tűznek nincsen füstje, és a tetejébe egy meteorral hasonlítják össze a szerkentyűt. Végül is a meteor egy olyan objektum az égbolton, mely csóvát húz maga után (az emberek szemében). Indra repülőjét egy világító meteorral hasonlították össze, mely füst nélküli lángnyelveket köpköd. Mit akarunk ennél többet?

Amikor egy szörnyű fegyverről olvasok, amilyet az emberiség korábban még soha nem élt át, olyan fegyverről, mely minden élelmet megmérgez, és a meg nem született gyerekeket is megöli anyjuk méhében, akkor a 21. század világpolgáraként tudom, hogy mire gondolnak. Csak az évezredekkel ezelőtti emberek nem tudhatták. Van még kérdés?

Mi manapság össze vagyunk zavarodva, és ez a zavarodottság a vallások évezredes indoktrinációjának következménye. Minden földi halandónak azt szuggerálták, hogy mindenhol érezze a maga közelében Istent, és hogy Isten még a legeldugottabb helyen is figyeli őt. Ez egy mindenütt jelenvaló Isten-Szellemet kíván. Csak egy Isten-Szellem lehet képes mindent és mindenkit áthatni. A mindenség Isten – a panteizmus, a „minden Isten-tan” minden olyan vallásfilozófiai tanításban dominál, melyben Isten azonos a világgal. E szerint a tan szerint Isten személytelen. A nagy filozófus, Arthur Schopenhauer (1788–1860) ezt a felfogást aposztrofálta „udvarias ateizmusnak”. Magában a kereszténységben is, amely Isten fiát emberként lépteti fel, rejlik egy adag panteizmus, különben Krisztus sem lehetne mindenütt jelenvaló. Isten szellem kell hogy legyen. Mindenütt jelenvalóként, mindenhatóként és mindentudóként birtokában van annak az omnipotens adománynak, hogy előre tudja, ami történni fog. Mivel ennyire felette áll mindennek, az emberi szükségletek idegenek tőle. Istennek – szellem mivolta miatt – az egyik helyről a másikra való eljutáshoz nincs szüksége objektív és látható járművekre. A szellem ott van mindenütt. Nem hiába: AZ.

Mindegy, hogy Ószövetség vagy óind vallás, az Isten vagy az istenek, akik ott megjelentek, járműveket használtak, nem voltak mentesek a hibáktól, szörnyű fegyvereket vetettek be, ártatlan gyermekeket semmisítettek meg, és kedveztek valamilyen pártnak. Mi következik ebből? Akárki játszott is akkor az emberekkel, az nem az Isten volt.

Az óind iratok felsorolják az isteni járművek fémötvözeteit, és folyadékokat említenek, amelyek üzemanyagként szolgáltak, többek között a higanyt is. Mi ez voltaképpen?

A higanynak nemesfémjellege van, és tiszta állapotban nagyon állandó. Az ezüstös anyag 38,83 °C-on szilárdul kristályosodó masszává, amely könnyebb, mint az ólom. 357 °C-on kezd el forrni. Azonban már alacsonyabb hőmérsékleten is csendesen párologni kezd, miáltal higanygőz szabadul fel, ami nagyon mérgező. A különös fém oldja a legtöbb fémet, az aranyat, az ezüstöt, a rezet, az ólmot, sőt a platinát is – azonban csak magas hőmérsékleten. Furcsamód azonban nem oldja sem a vasat, sem a nikkelt, a szilíciumot és a mangánt sem. Hogyan lehet a higanyt tárolni, ha még az aranyat is oldja? Ez csak üvegben, vasban vagy megüvegesedett kőanyagban megy (korsókban). És honnan származik? Ércekből könnyen nyerhető, hiszen már gőz vagy ecet is elegendő a higany kioldásához. Az ókorban a higanyt a Merkúr bolygóhoz tartozónak tekintették. Sok nép feldolgozta. (A görög Arisztotelész, Kr. e. 384-ben „folyékony ezüstként” említi, és Theophrasztosz Kr. e. 315-ben még a fém fejtését is leírja.) A higany és a higanygőz is a legkülönbözőbb elemekkel lép kapcsolatba, amit az iparban minden lehetséges módon felhasználnak.

Ha követjük az óind szövegek adatait, akkor a higanyt üzemanyagként használták, amit a vimánában vagy vastartályban, korsóban, vagy csillámból készült tartályban szállítottak.

Engem újra és újra megdöbbentenek azok a tények, melyekre a régészek rábukkannak valahol, és amelyeket nem képesek beilleszteni a rendszerbe. A Csin-dinasztiához tartozó kínai császár, Si Huang-ti, akinek vitatottak életrajzi adatai, sírjában higanyt találtak. És hogyan! 1974 márciusában víz után kutató parasztok Lintung közelében (Sanszi tartomány) egy sírdombra akadtak, amelyben később a császár kereken 7000 agyagkatonáját találták meg. Menetalakzatba rendezve. (Mellékesen: már maga a 7000 figura is ipari méretű termelésre utal.) Apránként több folyó tűnt fel, a Jangce, a Huang-ho és a tenger, vályogrétegekkel voltak vízmentesen elzárva – és mind higanyból volt. És fölöttük egy nagyszerű égbolt sok égitesttel. Nagy mennyiségű higany egy misztikus kínai császár sírjában – egyedülálló lelet? Nem: légvonalban 25 000 kilométer távolságra tőle, Közép-Amerikában egy még meglepőbb higanylelet volt.

A mai Honduras területén lévő Copán a „maja világ Párizsának” számít. Piramisaival és templomaival Copán gigantikusnak hat. Sok rejtélyes szobor és úgynevezett „antropomorf ábrázolás” jelentését máig sem tisztázták. Egykor Copán város ellenőrzött egy fontos jadelelőhelyet a Motagua-völgyben. A maják számára a jade fontosabb volt, mint az arany. Copanbán a „hieroglifalépcső” is híres, melynek 56 fokára a copani királylistát kőbe vésték. Értelemszerűen ezt egy Butz’Yip nevű király, ami azt jelenti, hogy „a füstben van az ereje”, csináltatta. Milyen füstben?

A Copan-projekt ásatásainak igazgatója, Ricardo Agurcia 1992-ben felfedezett egy föld alatti templomot. A föld fölötti részt 16-os számú templomnak, a föld alattit Rosaliának nevezik. Rosalia természetesen sokkal idősebb, mint a 16-os számú templom, hiszen az utóbbit építették a Rosalia fölé. „Az ember kibukkan egy alacsony alagútból – és hirtelen egy hatalmas fal előtt áll: a régi templom frontja 12 méter magas, amely vakítóan kék, vörös és okker színű”, írta Nikolai Grube régész. [102] A színes templomfalon isten- és emberarcok maszkjai függtek, éppúgy, mint „a legfelsőbb madáristen több mint két méter magas maszkja számos kiváló állapotban megmaradt díszítménnyel”. [102] Innen egy akna még mélyebbre vezetett lefelé, melynek lépcsőjén néhány olyan maja hieroglifa volt, amit még a legjobb specialisták (L. Schele és N. Grube) sem tudtak megfejteni. Csak később, a számítógép segítségével, vélték úgy a rejtjelfejtők, hogy rájöttek, a templomot egy Hold-Jaguar nevű király szentelte fel. Végül a szakembereknek sikerült feltárniuk a Rosalia alépítményét, és itt, úgy gondolták, ráakadtak a dinasztiaalapító, Yax K’ uk’ Mo sírjára.

Azonban egy régész sem léphetett be a sírba: csurig tele volt erősen mérgező higannyal! Rémlik valami?

Időközben állítólag egy védőöltözetet viselő szakember leszállt a higannyal teli kriptába. Megállapították, hogy nem a dinasztiaalapító feküdt a sírban, hanem egy nő. Valamivel mélyebben egy másik kamra volt. Egy aknán keresztül állítólag egy férfisírt láttak, „értékes sírmellékletekkel”. [102] Hogy milyen értékes sírmellékletekről van szó, arról hallgat a szakma – mint mindig, ha valami érthetetlen, vagy főleg titokzatos.

Egyébként: manapság a turisták az új copáni múzeumban megcsodálhatják Rosalia tökéletes másolatát a rémisztő maszkokkal együtt. Szemlélődés közben az ember az ősi Indiában érzi magát, de ez Közép-Amerikában gyakran fordul elő. Hasonlítsuk csak össze az ottani és itteni szobordíszítményeket vagy az ábrázolt mozdulatokat, vagy a közép-amerikai templompiramisokat az indiaiakkal. Hogy is van az a Katha-szaritszágarában, a régi korokból származó szöveggyűjteményben? „A légi járműnek soha nem kellett tankolnia, és távoli országokból vitt embereket a tengerentúlra.”

Régészeink fantáziátlanok, mert nem szabad, hogy fantáziájuk legyen. A régészet egy minden ízében konzervatív tudományág, melyet szellemdús, humoros és nagy többségében kifogástalan tudósok művelnek. Elkerülhetetlenül a tudományág ugyanazon generálszószát kellett bebiflázniuk, mely szemellenzősen tartja magát az evolúciós elvhez. Minden lassan, fokozatosan fejlődött. A Közép-Amerika-szakértő nem tud semmit az indiai mítoszokról, és nem is érdeklik. Az Egyiptom-specialistának alig-alig van fogalma a perui felföld nagyszerű őskori építményeiről. Az indológus soha nem foglalkozott az Ótestamentummal, semmit sem tud Ezekiel könyvének technikai leírásairól egy űrhajót illetően. Ha tudna róla, feltehetően felfedezné az összefüggéseket. De álljunk meg! Nem szabad, hogy ilyen történjen, mivel az ókortudomány dogmái közé tartozik, hogy évezredekkel ezelőtt nem volt kapcsolat az egyes földrészek között.

Földönkívüliek? Évezredekkel ezelőtt létező istenek? Lehetetlen! Ide a vezeklőruhát! És az olyan szakértő, aki még rendelkezik a szabad kombinációs készség maradékával, óvakodni fog attól, hogy azokat a leleteket, melyek nem illenek a képbe, megvitassa kollégáival, nem is beszélve arról, hogy írjon róluk. Azonnal nevetségessé tennék. Amit nem szabad, az nem is lehetséges. Így hát nem csodálkozunk, ha roppant érdekes felfedezések veszendőbe mennek, és egyáltalán nem is tárják őket a nyilvánosság elé. Még rosszabb: a szakma sem tud meg semmit a titokzatos leletekről.

Ugyanez a rendszer jellemzi a médiáinkat. Amíg egy újságírónak sikerült a kultúrarészleg szerkesztőjévé vagy netán főszerkesztővé válnia, addigra bizonyságot kellett adnia szaktudásáról és komolyságáról. Mindkettő a jól bevált generálszósz eredménye. Éppúgy, ahogy egy régész egy semmilyen sémába nem illő szenzációs lelettel nem léphet a nyilvánosság elé, úgy egy komolyan veendő újságíró sem hozhat le egy valóban szenzációs hírt anélkül, hogy korábban be ne biztosította volna magát a szakembereket illetően. Ezek azonban pontosan ezt nem teszik, lásd fent. Egy ilyen jól működő rendszernél nincs azon semmi csodálkoznivaló, ha a társadalom tegnapelőtti tudással rendelkezik, és a tetejébe még azt is szuggerálják neki, hogy jelenlegi tudásunk minden tudás csúcspontja.

Nos, én egyike vagyok azoknak, akik egyszer-egyszer megtudhatnak valamit egy szakembertől. De természetesen mindig a hallgatás pecsétje alatt, és a lojalitás azt parancsolja, hogy a megbeszélt hallgatást betartsák. Ez rám is érvényes. Nem szeretném egyetlen bizalmi emberemet sem leleplezni, és ezzel kiszolgáltatni kollégái bonckésének. Ráadásul így tönkretenném a kapcsolatot, és az információk forrása elapadna. Mit lehet ez ellen az ördögi kör ellen tenni? Úgy segítek magamon, hogy az engem bizalmába avató személytől megkérdezem, hogy továbbadhatom-e az információk egyikét-másikát. Néha sikerrel járok, de mindig azzal a kéréssel, hogy nevet ne említsek. Így hát tartom magam ehhez egy jó és egy rossz érzéssel. Jó érzés: hogy nem blamáltam az informátort, nem adtam ki. Rossz érzés: értékes információkat tartok vissza. Melyik a fontosabb? Számomra az adott szó. A médiáknál ezt a magatartást törvény erősíti meg. Egyetlen újságírót sem lehet arra kényszeríteni, hogy nevezze meg az informátorát.

Ehhez a kutyaszorítóhoz, melybe mindenki, aki azt teszi, amit én, hozzájárul még a saját szavahihetőség problémája is. Szokásom információim forrását precízen felsorolni, hogy ellenőrizhetők legyenek. Nem szeretnék a hitre apellálni, mert a hit a vallás „szakterülete”. Ha a következőkben mégis csak úgy csevegek, anélkül, hogy bebizonyíthatnám, akkor az olvasó számára nem marad más hátra, mint hogy vagy elhiggye, vagy se.

Copánban találták meg a legrégebbi higannyal töltött sírt. Tudom, hogy a maják földjén máshol, Tikalban és Palenquében is tettek hasonló felfedezéseket. A higany, a régi indiaiak szerint, üzemanyagként szolgált, és ma már tudjuk, hogy a higanygőz erősen mérgező. Miért hordtak a maja főpapok közül olyan sokan maszkot? Mi több, Indiában gumicsővel ellátott maszkot, mely a mi gázmaszkjainkra hasonlít? Megtudtuk az ősi indiai szövegekből, hogy a higanyt többek között csillámtartályokban szállították. Miért találtak Közép-Amerikában a majáknál éppúgy, mint a Mexikói-fennsíkon élt teotihuacanoknál föld alatti csillámkamrákat? Még ha nem is fedeztek fel ezekben a kamrákban higanyt – miközben nem vagyok biztos abban, hogy a régészek nem sumákoltak-e már ezt illetően is –, ez nem sokat jelent. Ha egy csillámkamrát nem szigetelnek le, akkor az évezredek során a higany el is párologhat. Ami mellékesen a főpapok – a tudás birtokosai – és az uralkodók különös haláleseteit is megmagyarázná. Micsoda valójában a csillám?

A csillám ásvány, mely évezredek alatt keletkezik a hegységekben. Gránit–gnejsz–csillám. Szilikon-, alumínium- és oxigénionokból áll. A csillámot úgy lehet lapozni, akár egy könyv oldalait, és különböző színeket vehet fel. Vékony csillámrétegeket ősidők óta használnak a kohókban ablakként, mivel a csillám tűzálló. A csillám jelen van az elektromos iparban és az antennaépítésnél, mivel különösen jó elektromos szigetelőnek bizonyult. Még a savaknak is ellenáll ez az anyag, legalábbis minden szerves savnak.

Az észak-amerikai fejedelmek – lebecsülően nagyfőnököknek nevezik őket – régi sírjaiban csillámot találtak. Tudtak volna a csillám multifunkcionális jellegéről? És honnan származik? Teotihuacánban, a Mexikóváros szélén lévő gigantikus létesítményben, már 20 évvel ezelőtt felfedeztek egy föld alatti csillámkamrát. (Korábban már beszámoltam róla. Lásd: 103. jegyzet.) A felfedezést követő első években a mexikóvárosi régészet és antropológia igazgatósága szent titkot csinált belőle. Miért? És senki sem vitathatja: publikációmat követően 1984-ben megtört a titokzatoskodás, és három év óta a turisták, ha ragaszkodnak hozzá, megcsodálhatják a csillámkamra fedelét. Egy őr felemeli a fémtetőt, amit a felfedezés óta ráraktak, és lakatokkal tettek biztonságossá. Van olyan régész, aki meggyőző indokát tudja adni ennek a titokzatossági színjátéknak? Ilyen esetekben szokás szerint „védelemről” beszélnek. Állítólag meg kell valamit védeni az ostoba közönség elől. Sorry! De a csillám nem rozsdásodik, elnyűhetetlen, és se villámcsapás, se savak, amik esetleg elhalt növényekből keletkezhetnek, nem árthatnak neki.

Nos, a hiszékeny turista úgy gondolja, most, hogy már nem titok a titok, a felelős hivatal nyílt kártyákkal játszik. Csak hiszed! A teotihuacáni Nappiramisba egy – a turisták számára tiltott – alagút vezet. A piramis alatt a központban van néhány helyiség, ahonnan a turisták és a kutatók ki vannak tiltva. A nyilvánosság soha nem tudta meg, mit találtak valójában ezekben a helyiségekben. Én szívesen láttam volna mindent, nem csak azt a pár tárgyat, amit engedélyeznek. És amit a közönség egyáltalán nem tud meg – én megbízható forrásból tudom: ezeknek a föld alatti helyiségeknek egyikéből egy csillámmal szigetelt cső vezet. Valahova. Fontos lenne követni ezt a csővezetéket, hogy megtudjuk, hova vezet, és ott mi található. Nem hallottam arról még semmit, hogy ez titokban nem történt-e meg már régen.

2001 tavaszán amerikai régészek a Nabta-hegyen – Kairótól 1350 kilométerre délre – két sírt fedeztek fel őskori csontvázakkal. Nemcsak hogy mindkét sírt Hathor égistennő festményei ékesítették, hanem szigetelve is voltak csillámmal. Mivel azon a vidéken nem fordul elő csillám, a szudáni hegyekből kellett hogy importálják. Miért és kicsoda importálta? Krisztus előtt 4000 évvel?

Égbekiáltó ez a titokzatoskodás, és ami engem a leginkább feldühít, az az illetékes helyek álszent fontoskodása, melyek minden alkalommal úgy tesznek, mintha semmiféle titkolózás nem létezne. De még mennyire hogy van! A német mérnök, Rudolf Gantenbrink csaknem nyolc évvel ezelőtt felfedezett a Kheopsz-piramis belsejében egy 20 x 20 cm széles, több mint 60 méter hosszú aknát. Az akna végén egy ajtócska volt két rézverettel. Erről is beszámoltam már. [39] Se pénz, se technológia nem hiányzik ahhoz, hogy az ajtócskát a világ nyilvánosságának szeme láttára kinyissák. De mi történik? Titkolózás. A Kairói Műemléki Felügyelőség hihetetlenül átlátszó érvekkel megakadályozza a kinyitást. És ha titokban kinyitják, vagy talán már ki is nyitották, akkor a Nagy piramisért felelős régészek minden hitelüket elvesztették. Elefántcsonttornyukban ülnek, és még mindig felháborodva gondolják, hogy a nagyközönségnek hinnie kéne nyilatkozataikban. Nem képesek felfogni, hogy a nagyközönség kritikus és szkeptikus lett – mintha nem adtak volna közre az elmúlt évtizedekben politikai és tudományos álinformációkat.

És ha már benne vagyok a rendrakásban – még néhány mondat a jelenlegi álinformációkról: Chariots of the Gods (Emlékek a jövőről) című könyvem nyilvánosságra hozatala után egy új szervezet alakult az USA-ban azzal a céllal, hogy egyszer s mindenkorra leleplezzék ezt a Däniken- és Uri Geller-féle „esztelenséget”, és a nyilvánosságot tárgyilagosan informálják az igazságról. CSICOP-nak (Comitee for Scientific Investigation of Claims of the Paranormal) hívják az amerikai egyesületet (Németországban „Szkeptikusok Szervezete”). Nos, magától értetődően minden szkeptikusnak és kritikusnak jogában áll saját ellenvéleményét hangosan kinyilvánítani, és ha akarja, meg is botránkozhat. Csak kérem, ne hamis tények látszatával. Azonban gyakran éppen ez történik a CSICOP nevében. Egy a CSICOP-ról írott tanulságos könyv szerzője, Robert Wilson előszavában így gondolja:

„Az »új inkvizíció« kifejezéssel olyan kifinomult elnyomó és megfélemlítő eljárásokat szeretnék jellemezni, melyek a mai tudományosságban egyre szilárdabban vetik meg lábukat.” [104]

Hogyan történik ez? Az ember néhány tudóst gyűjt maga köré, akik magától értetődően meg vannak arról győződve, hogy nincs szükségük kioktatásra, és pontosan tudják, mi lehetséges és mi nem. Ezekkel a jó nevekkel egy magazint adnak ki, a CSICOP-nál ez a The Sceptical Inquirer. A következő lépés abból áll, hogy a tévések, akik megbíznak a tudósok jó nevében, csinálnak egy tévésorozatot. Az angol nyelvterületen ez a Horizon, melyet a BBC készít. Mivel a BBC-nek és a szóhoz jutó tudósoknak is jó hírük van, a Horizon-programokat nemsokára világszerte sugározzák. Na és? Mi a rossz ebben? A néző felé kihagyások, összefüggésükből kiragadott interjúk, feltételezések és célzatos manipuláció segítségével objektív és látszólag igaz képet közvetítenek – miközben az igazság egészen máshogy néz ki. Ez utoljára 1999 októberében és novemberében történt meg. [105] Akkor adott ki a két angol, Robert Bauval és Adrian Gilbert egy könyvet Az Orion titka címmel, és még egy tv-dokumentációban is beszámoltak róla. [106] Egyiptológusokkal és csillagászokkal együttműködve a két szerző be tudta bizonyítani, hogy a gízai nagy piramisok az Orion csillagkép szerint vannak betájolva, és ezért jóval idősebbnek kell lenniük, mint ahogyan a régészeti doktrína elismeri. A BBC Horizon-adása ízekre szedte ezt a vélekedést, meghamisította Robert Bauval kijelentéseit, eltorzította az Orion-képet, és a csillagászt, aki az új teória számára a döntő számításokat készítette, nem is engedte szóhoz jutni. A tudományos igazság nevében! Nagyszerű felvilágosítás! A jó tudósok közül, akik a CSICOP számára tevékenykednek, néhány feltehetőleg azt sem tudja, hogy ki irányít a szervezet hátteréből.

Ma minden gimnazista tudja, hogy micsoda egy DNS-teszt, és hogy ezzel bűnözőket lehet leleplezni és vérrokonságokat felfedni. Nos, japán szakértők néhány múmián DNS-tesztet akartak végezni, melynek többek között azt is tisztáznia kellett volna, hogy Tutanhamon apja királyi vérből származott-e. A Kairói Supreme Council of Antiquities rövid úton megtiltotta ezeket a teszteket. Dr. Zahi Hawas professzor, a Műemlékkezelő főnöke rögtön meg is magyarázta a News Agentur Associated Press hírügynökségnek, miért: „A vizsgálatok eredményeit arra használhatnák fel, hogy újraírják az egyiptomi történelmet.” És: „Van néhány ember, aki meg akarja változtatni az egyiptomi történelmet.” [107] És van néhány, aki nyilvánvalóan meg akarja akadályozni, hogy ez megtörténjék.

Az óind szövegeknél nem vetődik fel a hitelesség kérdése. Senkinek nem kell hinnie ezeknek a szövegeknek, mert itt a tartalom önmagáéit beszél. És ez nem törődik a hittel. Maga a kijelentés, még ha mitológiai csomagolásban van is, elegendő. A régi indiaiak nem tudhattak semmit azokról az iszonyatos fegyverekről, amiket bevetettek, és még kevésbé a legkülönbözőbb fajtájú vimánákról, nem is beszélve világűrben lévő lakóhelyekről. Az iratokban ezek mégis megtalálhatók, akár akarjuk, akár nem.

A múlt évszázad ötvenes évei óta az indiai tudósok – időnként bölcsek vagy mesterek (szvámí) is – a modern felfogásnak megfelelően vették szemügyre az óind írásokat. Vannak szövegek, melyek vallásos színezetűek, például a Krisna-mozgalom szövegei. Ez nem változtat semmit a tartalmon, mivel a szövegek kora hiteles igazolást nyert. A következő történet a Szrimad-Bhágavata tizedik énekéből származik: [108]

A Jadu-dinasztia és egy Szalva nevű démon közötti csata történetét meséli el. Szarvának sikerült egy Saubha nevű csodálatos égi-repülőgép birtokába jutnia. Szalva Siva félistenhez fordult, hogy segédcsapatokat kapjon Krisna ellen, akit utált és meg akart ölni. Így hát Szalva egy olyan erős légi járművet kért Sivától, amit se félisten, se démon, se ember, gandharva vagy nága, még egy ráksasza se semmisíthet meg. Azt kívánta továbbá, hogy a légi város képes legyen bárhova elrepülni. Siva, a félisten beleegyezett, és Maja, a nagyszerű tervező segítségével – akit ugyanilyen szerepben említenek az eposzokban és a puránákban is – egy rémületkeltő és szilárd repülő szerkezet született, amit senki sem tudott megsemmisíteni. Olyan nagy volt, mint egy város, és olyan magasan és gyorsan tudott repülni, hogy gyakorlatilag nem lehetett látni. Miután Szalva átvette ezt a csodás légi járművet, azonnal Dvárakába repült vele, hogy megtámadja a jádavák városát, akik ellen soha nem csituló gyűlöletet táplált.

Mielőtt Dváraka várost Szalva a levegőből támadta volna meg, körülvetette egy hatalmas gyalogossereggel. A város stratégiailag legfontosabb pontjait, de azokat a helyeket is, ahol a lakosok összegyűltek, megrohanták. Ennek megvolt az oka. Szalva elpusztíthatta volna a várost a levegőből, de előbb néhány kiválasztott embert kezébe akart kaparintani. Ráadásul a légitámadások elleni védelmi erők a város alatt helyezkedtek el, és ezeket ki kellett vonni a forgalomból. Miután a szárazföldi csapatok sikerrel jártak, Szalva a levegőből bombázta a várost villámokkal, szikladarabokkal, mérges kígyókkal és más veszedelmes dolgokkal. Sikerült előidéznie egy orkánt is, ami olyan heves volt, hogy egész Dvárakát sötétségbe borította, mert az eget por sötétítette el.

Ekkor Dváraka hős harcosai összegyűltek, és elhatározták az ellentámadás megindítását. Vezetőjüket Pradjumnának hívták, és ő is rendelkezett varázsfegyverekkel. Haladéktalanul ellenhatást gyakorolt a Szalva légi járművéből áradó varázserőre. Pradjumna és a többi hősök szörnyű veszteségeket okoztak az ellenséges haderőnek. Harci kocsik ezreit pusztították el, és elefántok ezreit ölték meg. De még mindig ott volt a szörnyű légi jármű, melyből Szalva támadott. Ez a légi jármű annyira titokzatos volt, hogy az ember néha úgy vélte, hogy több járművet lát repülni az égbolton, és néha azt hitte, hogy egy sincs ott. Időnként látható volt, aztán megint láthatatlan. A Jadu-dinasztia harcosai nagyon össze voltak zavarodva, mivel mindig más helyen látták feltűnni a különös légi járművet. Néha úgy tűnt, mintha a földön állna, aztán az égbolton tűnt fel, azután feltűnt egy pillanatra egy hegy csúcsán, hogy azután rögtön a víz felszínén jelenjen meg. A csodás kocsi úgy mozgott az égbolton, mint a szentjánosbogárka a szélben, mindig csak rövid ideig maradt ugyanazon a helyen. Ezen manőverek ellenére a Jadu-dinasztia harcosai rögtön rárohantak a repülőre, mihelyt megpillantották. A harcosok nyilai úgy fénylettek, mint a Nap, és olyan veszélyesek voltak, mint a kígyók nyelve.

Huszonhét napig tartott a csata. Ebben az időben a legfelsőbb Isten, Krisna, aki éppen emberi alakot öltött, egy királynál volt. Ott kapott hírt a csatáról, és azt is tudta, hogy Szalva meg akarja őt ölni. Saját égi kocsijával, mely úgy fénylett, mint a Nap, Dváraka városba repült, és látta a Szalva által okozott katasztrófát. Abban a pillanatban kocsihajtójához, Dárukához fordult, és megparancsolta: „Vigyél engem gyorsan Szalvához. Bár ő nagyon erős és titokzatos, mégsem kell a legkevésbé sem félned tőle.” Krisna harci kocsiján egy zászló volt Garuda képével. Szalva észrevette Krisna közeledését, és egy erős löveget lőtt ki rá, mely dübörgő zajjal repült át a légen. Annyira vakítóan fénylett, hogy az egész eget bevilágította. De Krisna kilőtt egy ellenlöveget, mely Szalváét ezer darabra forgácsolta szét. Aztán nyilak áradatával árasztotta el Szalva égi városát, ahogy tiszta időben a nap árasztja el az egész eget számtalan fényrészecskével.

Szalva azonban még nem ismerte el vereségét, és különböző illúziókat keltett az égen, de Krisna átlátott ezen a taktikán. Nem tévesztették meg ezek a varázslatok, betájolta Szalva égi szerkezetét, és lángnyelv-sorozatokat lőtt ki rá. Szalva harci kedve olyan repülők szenvedélyéhez hasonlított, akik egyenesen belevetik magukat az ellenséges tűzbe. Krisna számos olyan felfoghatatlanul nagy erejű nyilat lőtt ki, amelyek széttépték Szalva páncélzatát, és drágakövekkel kirakott sisakja ezer darabra tört szét. Ezután Krisna egy hatalmas ütéssel szétzúzta Szalva csodálatos légi járművét, melynek roncsai a tengerbe zuhantak. Szalvának még azelőtt sikerült elérnie a szárazföldet, hogy járműve becsapódott a vízbe, de most Krisna felemelte csodás tűzkerekét, mely úgy világított, akár a vakító Nap. Amikor ez történt, Krisna úgy nézett ki, mint a hegyek fölött felkelő, vöröslő Nap. Ugyanabban a pillanatban Szalvát már le is fejezte a tűzkerék, és feje a fülbevalókkal és a sisak maradékával a földre zuhant. Ekkor Szalva katonái velőtrázó jajgatásba és siránkozásba kezdtek. Most feltűntek a félistenek repülő járműveiken, és különböző mennyei bolygókról származó virágesőt hullattak a csatamezőre. Valamivel később Krisna felkereste a Szútala bolygót, és az ottani uralkodó „a boldogság óceánjában merült el”.

Kísérteties. Sugárfegyvereket, illúziófegyvereket, rakétasemlegesítő rakétákat és éghajlati változást előidéző fegyvereket írnak le, és világűrben használatos szerkezeteket, melyek a legrövidebb időn belül változtatják meg pozíciójukat. Ilyen szövegek olvasása után teszem fel magamnak a kérdést, hogy voltaképpen milyen újdonságot találnak ki science-fiction íróink.

Kivédhetetlenül fel kell hogy bukkanjon az ilyen fegyverrendszerek maradványaival kapcsolatos kérdés. Ha az indiai szövegekben leírt harcok közül néhány lezajlott, akkor hol vannak a maradványok? Hol vannak a lezuhant világűrvárosok részei, hol vannak a védők megmaradt bunkerei, hol vannak a sugárágyúk maradványai, melyek hihetetlen erejű világító nyilakat lőttek ki a világűrbe?

Ellenkérdés: Hol vannak a maradványai az ezernyi második világháborús páncélosnak és repülőgépnek? Még nincs hatvan éve, hogy véget ért a háború, és a múzeumokon kívül alig lehet valahol ilyeneket találni. Az ősi Indiában a csaták évezredekkel ezelőtt zajlottak le – hogy pontosan mikor, azt senki sem tudja. Ráadásul impozánsan leírják, hogyan romboltak porig egész országokat, hogyan vetettek be még sugárfegyvereket is, és hogyan zuhantak szétrobbant világűrvárosok az óceánba. Ki az, aki ilyen körülmények között sikeresen akar nyomok után kutatni? És ha egyszer ténylegesen találnak megmagyarázhatatlan objektumokat – ismerek egynéhányat –, akkor a fontoskodók méltóságteljesen a titokzatoskodás fátyla mögé rejtik őket. Mégis meg vagyok győződve arról, hogy nagyon rövid időn belül világűrháborúk nyomait fogjuk felfedezni. A Holdon, az aszteroidövben és a Marson biztosan. De ha keressük, a Földön is. Ez a keresés már megkezdődött – sikeresen.

A fent elmondott történetben Dváraka városról volt szó, amelyet a gonosz Szalva a levegőből megtámadott. Ugyanez a történet kis változtatással a Mahábháratában is előfordul (a Sabha Parva, a Bhíshma Parva és a Mausala Parva fejezetben). Mindig Dváraka város elpusztításáról van szó. Létezett ez a hely?

Az indiai régészek 50 év óta ugyanezt a kérdést teszik fel maguknak – és megtalálták. Ahogyan Heinrich Schliemann hitt Homérosz történeteiben, ugyanúgy az indiai tudósok is hittek a Mahábhárata beszámolóiban. Ez jól használható utalásokat tartalmaz Dváraka geográfiai helyzetére vonatkozóan, és ezek 30 évig tartó aprómunka után elvezettek a célhoz. A leírt város egykor a (mai) Kutch-öbölben feküdt (Bombay és Karacsi között, pontos pozíciói: 22. szélességi fok, 14. perc keletre, 68. hosszúsági fok, 58. perc északra). Akár Trójában (mai Törökország), a régészek Dvárakában is összesen nyolc, egymás fölött elhelyezkedő réteget találtak a mai városkáig bezárólag, mely a 16. században az ősi romok fölött jött létre. Apály idején falak vezettek a vízbe, ami arra bírta a szakembereket, hogy víz alatti régészet útján kutassanak. Először víz alatti kamerákat vetettek be, aztán megkezdődtek a magnetométeres mérések, következett a víz alatti fémdetektorok bevetése, és végül a búvárok. Miközben a nyugati médiák az Alexandriánál a Földközi-tengerben talált víz alatti leletekről számoltak be, az indiaiak rábukkantak – távol minden médiahírveréstől – a Mahábháratában leírt Dváraka városra. A fényképezőgépek objektívjei először mesterségesen megmunkált sziklatömböket vettek fel, „amelyek méretéből következően a természetes szállítás minden lehetősége kizárt” [109], így például víz alatti áramlatok és árapályok útján történő szállítások. Aztán egymással derékszöget alkotó falak, utcák és egy „fejlett civilizáció” egykori épületeinek, templomainak és palotáinak körvonalai, a Dvárakáról szóló tudományos beszámoló szerint. [109] Végül szilícium és magnézium alkotóelemű vasat tartalmazó szegek tűntek fel. „Nincs kétség aziránt, hogy a dvárakai tengerágyban még több fémötvözet is hever.” Ezt a fémdetektorok jelzései alapján feltételezik. A leletekről, melyek a parttól több száz méter távolságra találhatóak, írott tudományos beszámoló ezekkel a szavakkal zárul: „A Mahábháratában Dváraka városra történő utalások nem voltak se túlzások, se mítoszok. A szó legigazabb értelmében valóságosak voltak.”

Indiai geológusok, akik a dvárakai víz alatti romokon végzett vizsgálatokban közreműködtek, olyan falmaradványokra akadtak, melyek kőzetüvegesedés nyomait mutatták. A kő csak magas hőmérsékleten olvad. Ilyen megüvegesedett kőzet nemcsak Dvárakában, hanem máshol is van, de ennek okaira mindmáig nincs értelmes magyarázat. Egy geológus, Patrick Clayton, aki akkor az egyiptomi kormány megbízásából tevékenykedett, már 1932-ben talált a „Nagy Homoktenger” (Szaad-fennsík, Egyiptom legdélnyugatibb csücskétől északra) dűnéiben rejtélyes, zölden csillogó megüvegesedéseket a homokban. Az angol tudományos magazin, a New Scientist 1999 júliusában a Líbiai-sivatagban lévő homokmegüvegesedésekről számolt be. [110] Ott azonban nem léteznek vulkánok, amelyeket a jelenség okaként fel lehetne hozni. A beduinok ősidők óta ebből a „sivatagi üvegből” készítik késeiket és baltáikat. Eddig több mint 1000 tonna ilyen sivatagi üveget lokalizáltak – anélkül, hogy meggyőző magyarázat lenne keletkezésére. Már a 19. században kísértettek a sajtóban jelentések megmagyarázhatatlan megüvegesedésekről. 1881-ben az American Journal of Science megüvegesedett gránittömbökről számolt be [111], melyeket elszórtan a francia Châteauvieux és Puy de Gaude helységek (északi tengerpart) váraiban találtak. David Hatcher Childres, amerikai író legújabb könyvében [112] 22 helyre hivatkozik Földünkön, ahol megmagyarázhatatlan homok-és kőzetüvegesedést lehet megcsodálni. Én a magam részéről a perui város, Cuzco fölött ismerek néhány helyet, ahol üvegesedés található. A rejtélyt soha nem oldották meg, hanem mindig csak félretették.

És most? Ez a kezdete a modern műszerekkel történő keresésnek. Évtizedek óta ismeretes, hogy a Jodhpur körüli vidéken (India, Radzsasztán állam) a rákos megbetegedések aránya jóval magasabb, mint az indiai átlag. A környékbeli madarakon természetellenes mutációkat figyeltek meg. Csak 1999-ben támadt a tudósoknak az az önmagában véve abszurd ötlete, hogy radioaktivitást mérő detektorokat vessenek be, habár a környéken közel s távol nem volt sem atomerőmű, se atomfegyver-kísérletek nem történtek soha. A Geiger-számlálók váratlan eredményt mutattak ki. A homok és a kőzetek alatti hamurétegek tisztán mérhető, fokozott radioaktivitást mutattak. Honnan származik ez?

A Trud című orosz újság 2000. június 24-én beszámolt Ernest Muldasev professzor expedíciójáról, aki a Tibet és Nepál közötti határvidéken tartózkodott. Itt állítólag tibeti szerzetesek egy olyan város romjairól szolgáltak híradással, melyet az istenek építettek. Ez a helység állítólag a Kaila szent hegyén van. Csak fenntartással adom tovább a hírt, mert nem tudtam ellenőrizni. Talán egyszer útra kel majd egy expedíció annak a hegyvidéknek irányába, ahol – legalább ezt megerősíthetem – csodás tradíciók élnek az istenekről, akik sok évezreddel ezelőtt az embereket tanították.

Hová vezet az utunk? Az emberiség távoli múltjába. Egy olyan őskorba, melyet nem akarunk elismerni, mert a szentként tisztelt evolúció elvakította szemünket és értelmünket.

Bár az utóbbi évtizedekben a kínai régészetben tapasztalható néhány előrelépés, Kína őstörténete továbbra is egyetlen nagy titok marad. Az a kevés azonban, amire rájöttek, napnál világosabban azokra a misztikus „őscsászárokra” utal, akik egykor repülő sárkányokon szálltak le az égből. A Közép birodalmának uralkodói és papjai évezredeken át az egyetlen és legfejlettebb földi civilizáció képviselőinek tekintették magukat, mert véleményük szerint tanaikat, technológiáikat és csillagászati ismereteiket eredetileg közvetlenül az istenektől kapták. A kínai kolostorokban fennmaradt híradások „Szan Huang”-ról, a „három fennköltről” és „Vu Ti”-ről, az „öt őscsászárról” mesélnek. Ezek az alakok történetileg értelmezhetetlenek. A történetírás csak Jüvel kezdődik, mert vele indult el az öröklés útján történő trónutódlás Kínában. Jü állítólag valamikor a Kr. e. 21. és 16. század között működött. Természetesen isteni lénynek tekintették, és ez még hosszú ideig Jü utódaira is érvényes volt. A kínaiak még ezer évvel később is isteni lénynek tekintették uralkodójukat, „a nagy Jüt” (Csou-kor, a Kr. e. 11. századtól Kr.e. 771-ig), aki az országot árvizek közül emelte ki. Hosszú idővel a nagy Jü előtt létezett a Hszia- és a Sang-dinasztia, amelyeket a régészek mindig misztikusként és nem valódiként osztályoztak, amíg hirtelen úgynevezett jóscsontokon meg nem tudták fejteni 23 uralkodó nevét, akik egyértelműen a Sang-dinasztiához tartoztak. A Hsziao-tuj melletti (Honan tartomány északi részén) föld alatti létesítményekben összesen 100 000 írott csont került elő. Eredetileg azonban jóval többnek kellett lennie, mivel a helybéli lakosok a csontokat évszázadok óta gyógyszerként porrá őrölve használták fel. Könyvtár csontokból. Jelenleg éppen egyharmada olvasható, mivel a csontokon található vésetek egy 3000 jeles ábécét fognak át. Már akkor!

A Kr. e. 11. században a Sang-dinasztia utolsó uralkodóját legyőzték a Csouk, és az ember azt hihetné, hogy ezáltal megszűnik a mennyei uralkodót övező kultusz. Tévedés, ekkor kezdődött csak igazán. A Csou-uralkodók a mennyei felhatalmazás „Tien-ming” szabályai szerint éltek. Az ég, kínaiul „Tien”, szilárdan meggyökerezett a papok és uralkodók fejében. Minden uralkodót „Tien-ce”-nek, az Ég fiának neveztek. Azok az uralkodók, akik nem a „Tien-ming” szellemében éltek és uralkodtak, nem lehettek az Ég valódi fiai, és ezért detronizálták vagy megölték őket.

Csodálkozhatunk-e, hogy a kezdetektől fogva (senki sem tudja, meddig terjed ez) minden kínai uralkodónak bizonyos szertartásokat kellett végeznie egy „mennyei oltáron”, és az ősi istenekkel kellett beszélnie? Az uralkodókat a földiek és a mennyei hatalmak közötti összekötő láncszemnek tekintették, ők maguk kivétel nélkül „az Ég fiainak” tartották magukat. Ma még kettőt ismerünk ezek közül az „mennyei oltárok” közül, egyet Pekingben és egyet, amit csak röviddel ezelőtt ástak ki, Hszian városában. Ez a „mennyei oltár” egy kerek alakzat, mely négy, egymás fölött elhelyezkedő és egy ötödik, központi emelvényből áll. Ezeknek az emelvényeknek mindegyike kerek egy méterrel van magasabban, mint az alatta lévő. Keresztirányú falak segítségével, melyek föntről lefelé vezetnek, az emelvények 12 fokra oszlanak, mert a 12-és szám a régi kínai csillagászok számára az ég 12 részre történő felosztását jelentette.

És mi köze mindennek Indiához, Közép-Amerikához vagy a higanymeghajtású vimánákhoz? A perui inka uralkodók és magától értetődően, még csak amúgy igazából elődeik, szintén „az Ég fiainak”, „a Nap fiainak” (ahogyan a japán, a perzsa és az etióp császári ház is) tekintették magukat. Az „Ég fiai” Peruban is egy „mennyei oltáron” vitték véghez szertartásaikat és párbeszédeiket az isteni elődökkel. Egyike ezen oltároknak a perui város, Cuzco felett helyezkedik el, meglehetős pontossággal a Sacsayhuaman-erődítmény rejtélyes romjai fölött. Ugyanolyan a felépítése, mint a kínai „mennyei oltároké”. Köztük van azonban a fél földgömb! Ki kitől mit vett át, vagy ki kit befolyásolt?

Bármikor régészeti, etnológiai vagy vallásfilozófiai könyveket tanulmányozok – és ez a munkám miatt minden héten megtörténik –, soha nem tudok megszabadulni attól az érzéstől, hogy sötétben tapogatózom, mivel ezekben a művekben soha semmi alapvetően új nem tűnik fel.

Ez egy borzasztóan unalmas irodalom, melyet azonos gondolkodású emberek írnak azonos gondolkodásúak számára. Olyan egységesen viselkednek mindnyájan, mintha öntudatlan állapotban lévő emberek ütemre rángatóznának. Nem csodálkozhatom ezen, hiszen tudom, hogyan működik a rendszer. A megtanult tudományágon kívül álló összefüggéseket nem vázolják fel – hiszen nem ismerik őket.

Én azt állítom, hogy az óind hagyományokban leírt fegyverek közül legalább néhány ténylegesen létezett és bevetették őket, éppúgy, mint a vimánákat és a világűrvárosokat is. Ez azonban nem lehet egyedül csak az én és kis számú fegyvertársam dolga, hogy bizonyítékot szolgáltassunk ezekre az állításokra. Sem én, sem kollégáim nem rendelkezünk olyan intézménnyel, mely anyagilag abban a helyzetben lenne, hogy meghatározott szakembereket ellásson az ahhoz szükséges eszközökkel, hogy különleges kérdéseket tisztázhassanak. A víz alatti régészet nagyon sokba kerül, a levegőből végzett régészeti kutatás nem kevésbé. A Synthetic Aperture Radar (SAR) segítségével időközben már lehetséges nagy felbontású képen kiértékelve olyan romokat lokalizálni, melyek 25 méter mélyen vannak a földben. Ennek folyamán kereken 3000 méter magasból p sávú mikrohullámokat sugároznak. Ezeknek 380 és 450 MHz közötti a frekvenciaterjedelmük. A mikrohullámok mélyen behatolnak a talajba, és visszatükröződnek. Mindössze 30 centiméter nagyságú objektumokat is láthatóvá lehet tenni a SAR-rendszerrel. A régészeti szondázás ezen fajtája azonban nagyon drága. India nem engedheti meg magának. És végül a leleteknek utána kellene járni, és analizálni kellene őket. Ha ilyen technikát vetnének be Dváraka ősi városának kutatásánál, akkor bizonyára nemsokára egykori fegyverek, ahogyan a Mahábháratában említik őket, nyomaira akadnánk.

Mit lehet tenni? Csak a kölcsönös összefüggésekre tudok utalni, és a tudósokat arra kérni, hogy lépjenek végre valamit, ebbe vagy abba az irányba. Mert ha a világűrben háborúk voltak, azok nyomainak még ma is fellelhetőknek kellene lenniük: valahol a földön, mély homok- és földrétegek alatt eltemetve, vagy talán valahol az óceánokban, korallhegyekkel benőve. Nem hiányoznak a technikai eszközök ahhoz, hogy az ilyen irányú kutatások területén megtegyük az első lépéseket. A részletekbe menő munkát el lehetne később kezdeni, éppen elég pontos ötletet tudok adni a földrajzi térségek kiválasztásához. Ilyet a Holdhoz nem tudok adni, a Marshoz még kevésbé, bár a világűrszondák mérési eredményeivel már ott is sok minden eddig ismeretlen dolog világossá vált.

Már 1976. július 31-én különleges képződményeket fényképeztek az amerikai Mars-szondák (Viking-projekt), amelyek elméletek és spekulációk kiindulópontjaivá váltak. [113] A Mars Cydonia-régiójában látható volt egy arc (Viking-felvétel 35A72), továbbá derékszögű struktúrák, mintha mesterséges falak lettek volna (Viking-felvétel 86A10), és piramisalakok a Mars felületén (Mariner–9-felvétel sz. 4205–78, és még pontosabbak a Viking-felvételek: 35A72, 70A13 és 70A11). Természetesen ezeket a különleges formációkat a természet számlájára írták. A NASA húsz évvel későbbi Mars-felvételei már nem mutattak semmiféle arcot. A rejtélyt ad acta tették. Véleményem szerint túl korán. Habár a legutolsó felvételeken a Mars-arc nem volt rajta, ugyanazon a helyen, ahol az arc egykor található volt, felfedeztek egy hatalmas kőből való ellipszist. A falhoz hasonló derékszögű formák még mindig ott vannak, és a piramis háromszögformája is. Eközben az első szerves nyomok is feltűntek a Mars-kőzetben, és a NASA bejelentette, hogy a Mars felszíne alatt víznek is kell lenni, ha jég formájában is. [114] Ez a Marson történt egykori aktivitásokra utal.

Még mindig nyitva maradt a régi kérdés, hogy mi nincs rendben a két Mars-holddal. Ezeket Phobosznak és Deimosznak hívják (Félelem és Rémület). Mielőtt 1877-ben az amerikai asztronómus, Asaph Hall a holdakat felfedezte, azok már ismertek voltak. Johann Kepler már 1610-ben feltételezte, hogy a Marsot két bolygó kíséri. Mindenesetre meghökkentő Jonathan Swift leírása 1726-ban, a Gulliver utazásainak harmadik részében (Utazás Laputába stb.): ebben nemcsak megemlíti a két holdat, hanem ismeri mindkettő méreteit és pályáját is. A harmadik fejezetben így olvasható:

A laputai csillagászok „életük java részét az égitestek állandó megfigyelésének szentelik, ebben nagy segítségükre vannak teleszkópjaik, melyek tökéletességben messze felülmúlják a mieinket. […] Ez természetesen oly nagy előny, hogy nem is csodálatos, ha csillagászati felfedezésekben mérhetetlenül gazdagabbak, mint az európai obszervatóriumok. Az állócsillagok hivatalos katalógusában már a tízezrediknél tartanak – pedig a hazai jegyzékek ennek alig egyharmadát tartalmazzák csupán. Legutóbb a Mars körül két apró mellékbolygót fedeztek fel, a belső csillag a főbolygó középpontjától három, a külső viszont öt átmérőnyi távolságban futja ellipszisét; az első tíz, a második huszonegy és fél óra alatt végez pályájával. Ha tehát keringési idejüket négyzetre emeljük, az arányskála feltűnően közeledni fog a Mars-középponttól vett távolságuk köbéhez…” (Szentkuthy Miklós fordítása)

Hogyan tudta Jonathan Swift ezeket a holdakat leírni, jóllehet csak 150 évvel később fedezték fel őket? Valóban, ezek a kis holdak naprendszerünk legkisebb és legkülönösebb égitestei: majdnem kör alakú pályán keringenek a Mars egyenlítője felett. A Phobosz és a Deimosz naprendszerünk eddig ismert holdjai közül az egyetlenek, amelyek a bolygójuk körül gyorsabban keringenek, mint ahogyan az maga forog. Figyelembe véve a Mars forgását, Phobosz egy Mars-nap alatt kétszer kerüli meg a bolygót, míg Deimosz csak alig gyorsabban kering a Mars körül, mint ahogyan az a saját tengelye körül forog. Phobosz keringési pályájának sajátosságai semmilyen kapcsolatban nincsenek látszólagos tömegével.

Természetesen a Mars-holdaknál is ugyanazt a keletkezési módot feltételezik, mint a többi bolygó körüli holdaknál. A világűrből származó törmelékekről van szó, amelyeket a Mars befogott. De ez a meggondolás sántít. Mindkét Mars-hold majdnem ugyanazon a síkon kering ugyanis a Mars egyenlítője felett. Egy törmelék ezt véletlenül megteheti, de kettőnél már ez erőszakolt véletlen lenne. Időközben különböző műholdak ezeket a Mars-holdakat megcélozták, és jó felvételeket továbbítottak róluk a Földre. Krumpli alakú rögöknek látszanak különböző becsapódási kráterekkel. Kétszer meg is próbálták a Mars-holdakat viszonylag alacsony magasságban átrepülni. Egy műhold sem érte el célját. Földi szondáink „megvakultak”, mielőtt felvételeiket a Földre továbbíthatták volna. A Mars-holdak problémája azokkal a felvételekkel, melyeket a korábbi műholdak a Földre küldtek, nem került le a napirendről. Bár most már van „krumplink kráterekkel”, de ezeknek a parányi égitesteknek a belső életéről éppen olyan keveset tudunk, mint különös keringési pályájukról.

És a kráterek kérdését – melyekkel naprendszerünk minden holdja és bolygója tele van szórva – sem oldották meg soha megnyugtató módon. Természetesen állandóan csapódnak be a világűrből meteordarabok azoknak a bolygóknak a felületére, amelyeknek nincs védő légkörük, amelyben legalábbis a kisebb darabok elizzanának. De miért ilyen sok? És miért olyan pirinyókra is, mint a Phobosz és a Deimosz? Nos, Isten tudja, miért, hiszen egyiknek sincs olyan vonzóereje, mint a nagy bolygóknak. Az ember nem tud megszabadulni az elképzeléstől, hogy valamikor egy hihetetlen aszteroid-pergőtűz zúdult naprendszerünkre. Honnan? Mi okozta mindezt? Az, hogy a Mars és a Jupiter között – a kisplanéták övezetében – különböző nagyságú bolygóközi töredékek százezrei gyűltek össze, ismeretes. Ennek az okát senki nem ismeri. Csillagok háborúja?

Itt is érvényes, hogy az emberiségnek meglenne a technikai eszköze, hogy ezeknek a rejtélyeknek utánajárjon – de nem teszi. Vajon miért? Mert „a rendszer” nevetségesnek tartja, hogy anyagi eszközöket ilyen jellegű kutatásra rendelkezésre bocsásson.

Nincs másképp ez a csak 384 000 km távolságban lévő Holddal sem. Ott NASA-szondák „ismeretlen tektonikus rendellenességeket” fényképeztek. Ezek közül egy a Mare Crisium területén egy bizonyosfajta hídra emlékeztetett. A végtelenül szorgalmas Luc Bürgin – időközben főszerkesztője egy bázeli újságnak – tudósított erről. [115] Egy másik jelenség, amely a Földről egy tisztességes teleszkóppal megfigyelhető, a Mare Vaporum területén fekszik (csillagászok számára: 16,5° észak és 4–6° kelet). A Hold sziklatörmelékei között egy leszállópályához hasonlatos vonal húzódik, ami, úgy tűnik, hogy sziklarészeket szel át, és mindkét végén egy egyenes vonallal és két jobb kanyarral fejeződik be. Ilyen vonalakat a természet nem szokott produkálni. Semmiképpen sem, főleg harminc kilométer hosszúságban nem. Valamit eddig kifelejtettünk, mivel ezt nem is akarjuk pontosabban tudni. Ez változni fog, mivel az ember be fog rendezkedni a Holdon, később pedig a Marson is. Ez olyan biztos, mint az imádság végén az ámen. Ezért fordulok az értelemhez, és küzdők a feszültségek feloldásáért: kutassuk fel a rejtélyeket, és hagyjátok abba a gyerekes titkolózást.

Időmeghatározásokat végezni a Holdon vagy a Marson, kizárólag fényképfelvételek alapján, meglehetősen kalandosnak tartom. Természetesen tudják a geológusok a Föld sziklarétegeiről, hogy körülbelül hány millió évig tartott, amíg bizonyos formációk jelenlegi struktúrájukat felvették, és természetesen a földi ismereteket más bolygókra is át lehet vinni. Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy a Mars felületén lévő falhoz hasonló derékszögű formák életkorát ebből a távolságból meg tudjuk határozni, mivel a környező sziklák lehetnek sok millió évesek, de a mesterségesen megmunkált dolgok nem. Ez olyan, mintha a Marsról a Föld felületét fényképeznénk, és egy völgyben valami falféleséget fedeznénk fel. Geológusok biztosan megállapítanák, hogy mikor képződött a völgy, és nem értenék, hogy a fal a valóságban egy duzzasztógát, vagy az volt. A következtetéseket túl elhamarkodottan vonják le. Ami a Holdat és a Marsot illeti, ezekről csak akkor lesznek megbízható adataink, ha ott egy ember vagy egy robot megjelenik. Bár az ember megbízhatóbb, mint a robot, mivel az ember tud kombinálni és részleteket is észrevesz, ami a robotprogramban nem szerepel.

A legkülönbözőbb időszámítási módszerek vannak a világon, mindnek megvan a maga gyenge oldala. És az ősi szövegek eredetét akkor sem lehet datálni, ha a legrégibb kéziratot is felhajtottuk. Miért nem? Mert nem tudjuk, milyen idős volt a történet, mikor egy írnok első ízben rögzítette írásban. Indiai csillagászok megkísérelték a csillagászati jellegű említések alapján a Mahábhárata keletkezési dátumát rekonstruálni. Kr. e. 6000 és 3000 között minden lehetséges. [116] Talán több is.

Egy másik probléma az eltérő naptárok különböző időszámításaiból következik. Korábban már utaltam rá, hogy a maja naptár – a miénkre átszámítva – Kr. e. 3114. augusztus 11-én kezdődött. [103] Miért? Mert ezen a napon „szálltak le az istenek a csillagútról. Az ég csillagainak mágikus nyelvén beszéltek.” [117] Ez ötezer évvel ezelőtt egy olyan korban történt, amiről semmit sem tudunk. Ez azonban nem akadályoz meg minket abban, hogy úgy tegyünk, mintha ott lettünk volna. 2000. március 21-én az ajmara indiánok a tiahuanacói romok között (Bolívia) naptáruk kezdőpontját ünnepelték meg. Ez pontosan 5008 éve volt. Az indiaiak hivatalosan a nyugati naptárt használják, de vallási szokásaikban húsz különböző naptár fordul elő, mindegyik más, a távoli múltba visszanyúló kezdőponttal. A régi egyiptomiakra egy Szíriusz-naptárat fogtak rá, amely sohasem létezett, és a zsidó világvallás a világ teremtésétől datálja naptárát. Ez Kr. e. 3761. október 7-én volt. Nos, a zsidó hagyomány szerint Isten számára 1000 év egy nap. Ha tehát a zsidó naptár hetedik évezrede kezdetét veszi, akkor Isten számára a hetedik nap kezdődik meg, és ez a sabbat. A zsidók elképzelése szerint ekkor kell visszatérnie a Messiásnak.

Azt, hogy minden népcsoport – akár kihalt, akár nem – ismeri egy üdvözítő visszatérésének eszméjét, már korábban tárgyaltam. [39] Ebből nem tanultunk semmit. Hogy is fogalmazta meg a szellemes gúnyolódó, a természettudós dr. Erwin Chargaff professzor?

„Az egyetlen, amit meg lehet tanulni a történelemből, az, hogy semmit nem tanulunk belőle – de ezt rögtön több ezer oldalon.” [118]

Az emberiség múltjára vonatkozó felismeréseink nyomorúságosak. Korábbi évszázadokban a politikusok és a vallások könyvégetéseket rendeztek, mert csak egy igazság lehetett érvényben. Ilyen megsemmisítő akciók ma nincsenek – ellenkezőleg: a bolygó tele van könyvekkel, és az interneten milliószámra köröznek üzenetek a világban. Használni semmit sem használ, mert az ember csak azt csippenti ki belőle, ami hasznára van. És ezt is csak egy mikroszkopikusan kis számú ember engedheti meg magának – kék bolygónk hatmilliárd lélekszámához viszonyítva. Quo vadis, homo sapiens?

Az elmúlt években a francia csillagász, Chantal Jčgues-Wolkiewicz nagyon megdöbbentő megállapítást tett, mely számos őskorral foglalkozó tudóst feldühített. Madame Jégues éveken keresztül tanulmányozta a sziklarajzokat, köztük a francia Dordogne-ban lévő lascaux-i barlangban találhatóakat is. A barlangrajzokat 17 000 évvel ezelőttre datálják. Logikus módon – az evolúciódogma nem hagy más lehetőséget – akkoriban csak primitív kőkori emberek létezhettek. Valóban, a sziklafestmények lovakat, szarvasokat, bikákat, fura vonalakat és pontokat ábrázolnak, mindegyik olyan színekkel készült, melyek a kőkorban rendelkezésre álltak. A régészet ezekben a sziklarajzokban soha nem látott semmi mást, mint az akkori vadászok arra irányuló szükségletét, hogy barlangjaikat szebbé tegyék. De a kidekorált barlangok közül a legszebbek nem azokon a helyeken találhatók, ahol a kőkori vadászok letelepedtek, hanem több kilométer távolságban, és mindig nehezen megközelíthető helyeken. Ebből arra következtettek az őskortudósok, hogy a barlangok gyülekezési helyként szolgáltak, ahol bizonyos szertartásokat végeztek. Feltehetően a szellemek és a sámánok számára fenntartott helyek, akik amúgy is minden esztelenségért felelősek. A kőkori emberek tehát egy őskori szentélyt csináltak – kőkori templomot.

Madame Jčgues egészen más összefüggésekre bukkant. Csillagászként olyan dolgok tűntek fel neki, ami a régészeknek semmiképpen nem juthatott volna eszébe. A sziklaképek a valóságban csillagokat és egész csillagképeket mutatnak, melyekről mindig úgy gondoltuk, hogy a babilóniaiak és káldok – sokkal később – fedezték fel őket. Felbukkant a Skorpió, a Kos, a Bika és a Bak csillagképe stb.

Mindez nem lehetett véletlen, mivel Madame Jčgues felismeréseit a csillagászat és a barlangok helyzete évről évre megerősíti. A nyári napforduló idején a barlang bejáratán keresztül a lemenő nap sugarai minden évben pontosan a bikacsarnok festményeire esnek. Madame Jčgues: „Ezt a helyet nem véletlenül választották. A festmények egy fantasztikus színjáték részeként keletkeztek, mely akkor zajlik le, ha a Nap az egész bikacsarnokot bevilágítja.” [119]

A csillagász először elkészítette a csillagos ég térképét abban a formában, ahogyan 17 000 évvel ezelőtt a szemlélőnek megmutatkozott. Aztán az állatfigurák minden pontját és vonalát pontosan lemérte, és a kapott eredményeket összehasonlította egy számítógépes programmal, mely a 17 000 évvel ezelőtti csillagos eget tartalmazta. Tökéletesen megfeleltek egymásnak. Erről Gerald Jasniewicz csillagász (Franciaország, montpellier-i egyetem), aki Madame Jčgues adatait ellenőrizte: „Számos részlet minden kétségen kívül áll. A barlang napfordulónak megfelelő tájolása, a bak, a skorpió és a bika elhelyezése a csarnokban megfelel az akkori csillagos égnek.” [119] Mi a véleménye erről az őstörténet-tudománynak? „Színtiszta spekuláció”, mondja dr. Harald Floss a tübingeni egyetemről.

Nincs új a nap alatt. Aminek nem szabad léteznie, az nincs is. A kőkori csillagászok nem illenek a boldogító evolúció sémájába. A barlangi emberek legyenek primitívek, vadászhatnak nagyvadakra, tisztogathatják az állatbőröket, kereshetnek bogyókat, és farigcsálhatnak lándzsákat, lehetnek őskoriak, és felkenhetnek egyszerű sziklafestményeket barlangjaik falára, de nem szabad elvontan gondolkozniuk és legkevésbé pontos csillagászoknak lenniük. Végül is 17 000 évvel ezelőtt bőségesen esett az eső, és az eget nem lehetett egész évben megfigyelni, hogyan csillagászkodhattak volna hát a kőkoriak? Ráadásul a kis állatbőrös butusoknak idejük se lett volna erre. Mamutokra kellett vadászniuk, medvék ellen védekezniük, meg kellett védeniük családjukat, és tüzet kellett rakniuk. Magas szintű csillagászatra nem maradt idő.

Mi lenne, ha megpróbálnánk máshogy? Tegyük fel, hogy a Mahábháratában elmesélt csaták, az istenek világűrfegyvereivel egyetemben (Radioaktivitás! Megüvegesedett homok és kőzet!) megtörténtek, és visszavetették ennek az iszonyú kornak a túlélőit a kőkorba. Semmijük sem maradt. Se könyvtár, se fémeszközök, se díszkertek, se swimming pool, de még anyagok vagy íróeszköz se, még a túléléshez legszükségesebb dolgokat is újra kellett előállítani. Az istenek fegyverei alapos munkát végeztek. Ez nem valami abszurd jelenség, a filozófus Platónnál ismételten olvasható. [4] A katasztrófa ellenére a túlélőknek maradt valamijük: a tudásuk. Ezt szóban adták tovább a következő generációnak, és a rendelkezésükre álló eszközökkel megpróbálták ábrázolni, ami számukra fontosnak tűnt: az istenek hazáját, az égbolton található helyeket.

Manapság senki, aki ismeri az anyagot, nem vitathatja, hogy minden kőkori törzs jószerivel őrültje volt az asztrológiának. Csak a Morbihan-öböl (Franciaország, Bretagne) területén az összesen 156 dolomitból 135 van a nyári vagy a téli napforduló szerint betájolva. [120] Az angliai Stonehenge hatalmas csillagvizsgálónak bizonyult, melynek segítségével csillagászati előrejelzések egész sorát lehetett elkészíteni. Az őskori építőmesterek sok olyan csillagnak, mint a Capella, a Castor, Pollux, Vega, Antares, Atair vagy a Deneb, szemmel tartották a pályáját. [121] Némi késéssel még a német csillagászok is rájöttek, hogy a stonehenge-i kőkoriak minden nap- és holdfogyatkozást képesek voltak előre jelezni. [122] És – ha hiszünk a hivatalos datálásnak (melyben nekem jó okom van kételkedni) – a mi állatbőrös kőkori testvéreink jóval Stonehenge előtt (5143 évvel ezelőtt) építették fel gigantikus mesterremeküket, az írországi Newgrange-et. Csillagok szerint tájolva, hogyan máshogy? [123, 124]

Csakhogy: miért voltak a fáról éppen leereszkedett kőkori emberek ennyire csillagászatmániások, erről viták folynak az okosok között.

Minden olyan furcsaság, amit érintek, létezik. A velük kapcsolatos részletek a nyilvánosság számára hozzáférhetők, akár könyvekben, az interneten vagy a szakfolyóiratokban. Csak a konzekvenciákat nem vonják le. Ellustult az emberi társadalom? Ellanyhult a kíváncsiságra ösztönző belső kényszer? Egyszerűen telítődtünk az információkkal? Szívesebben ülünk a tévé vagy a számítógép képernyője előtt, mintsem hogy a szabadban kószálnánk? Mit segít az elektronika korában a tudás megsokszorozódása, ha semmit nem kezdünk vele? A nyugati országokban az ifjúság internetezés közben a klaviatúrát babrálja, a színes képernyők képeket és adatokat köpködnek a retinára, amiket rögtön el is felejtenek. „Átszörfözünk” az információk felett, de nem merülünk le közéjük. Tíz évvel ezelőtt hírt adtam egy 5000 éves szerszámgyárról, ami a Maastricht és Aachen közötti holland helységtől, Rijckholttól nem messze létezett, de nem illik bele a kőkori emberekről alkotott képünkbe. Amikor 1998 nyarán felkerestem ezt a helyet, csak annyit tudtam meg, hogy az illetékes tudományág nem érdeklődött az őskori kovakőbánya iránt. Háttérbe szorították és elfeledték. A televízió, ami minden bugyuta demonstrációnál jelen van, soha nem vette magának a fáradságot ezzel az izgalmas rejtéllyel kapcsolatban, és a szakemberek legjobb esetben a Woodstock-időkből megmaradt szakállukat húzgálják – és nem tudnak semmit. Számomra rejtélyes, hogy mit olvasnak.

Miről volt szó? íme, egy rövid összefoglaló arról, amit bővebben A kőkor teljesen más volt [120] című könyvemben írtam:

A húszas években a rijckholti dominikánus kolostor szerzetesei aknákat fedeztek fel a földben, melyekből végül 1200 kovakő szekercét hoztak fel a felszínre. A Holland Geológiai Társaság idealistái a hetvenes években 66 bányaaknát kutattak fel, de még további néhány ezret feltételeznek. A tárnák számából és méretéből kiszámítható, hogy a kőkorban kereken 41 250 köbméter kovakövet bányásztak ki. Ebből 153 millió szekercét lehetett előállítani! A tárnákban 15 000 szerszámot lokalizáltak, és szerény becslések szerint még körülbelül 2,5 millió ilyen kőkori szerszámnak kell a földben lennie. Ha feltesszük, hogy a bányát 500 évig használták, mindennap 1500 szekercét kellett előállítaniuk. És mindez megközelítőleg 5160 éve.

Nos, közismert, hogy a kőkori vadászok a kovakövet minden lehetséges dologra felhasználták. A kovakövet a krétakor mészkőrétegeiben találjuk meg. A természetben akkor kerül felszínre kovakő, ha a mészkőréteg lemállik róla. Ez a mállás azonban nagyon ritkán történik a felszínen, Rijckholtban pedig egyáltalán nem így történt. Ki látta el egyáltalában a kőkoriakat, akik nem voltak szakszervezetekbe tömörülve, olyan utasításokkal, hogy a föld mélyében, homok, kavics és mészréteg alatt kovakő van? Ki szervezte meg a tárnaépítést? Annak érdekében, hogy egy köbméter (nevetséges mennyiség) mészkövet eltávolítsanak, körülbelül hét kőbalta ment tönkre. Ki „adta el” az anyagot ilyen hatalmas mennyiségben? Hová került a termék? Milyen utakon? Milyen főnök szervezte meg az egészet? Van valami rejtett dolog a környéken, amihez kovakő szekercék ezreire volt szükség? Napi legkevesebb 1500 szekerce végül is nem semmi.

Nem ismerem a válaszokat, de a szakmának érdeklődnie kellene eziránt. Mindegy neki. Az internet által elkényeztetett fiatal régészek nem utaznak az ásás kedvéért. A kőkori bánya, mindazzal, ami hozzá tartozik, nem illik bele azokba a kőkori emberekről alkotott elképzelésekbe, amelyeket az őskorral foglalkozó tudósok évtizedek óta belénk diktálnak. Így van ez a nyugati világban. De az ázsiaiban nem így van. Bár a tudományban ott is gyökeret eresztett az evolúció alapgondolata (az egyik dolog a másikból adódik), de itt egészen más időösszefüggésekben gondolkodnak, mint az uralkodó nyugaton. Ezek az összefüggések ráadásul a vallás részét képezik, ami miatt egy indiai tudós sem zavartatja magát a jugáktól (óriási időszakok). Lehet, hogy az ember evolúció útján vált majomból Homo sapiensszé, de valamilyen körülmények, például isteni fegyverekkel folytatott háborúk, újra visszavetették a kőkorba, és újra össze kellett szednie magát. Vagy az istenek genetikai beavatkozásai (az antik irodalom tele van mesterségesen nemzett emberekkel) lökést adtak az evolúciónak a jövő irányába. Az ázsiai világ teljesen más időösszefüggésekben gondolkodik, mert a vallási hagyományok a társadalom gondolkodásmódjának részét képezik. Ezek a hagyományok – még ha mindig újra és újra is – templomokban és szobrok formájában „kövültek meg”. Minden indiai templom azoknak az isteni hajlékoknak a másolata, melyek valamikor az égbolton köröztek. Kővé vált isteni járművek. Az Orissza állambeli Konárak-templom, mely időközben már rajta van a világ védett műemlékeinek UNESCO-listáján, évszázadokon keresztül partjelzőként szolgált azoknak a tengerészeknek, akik Kalkutta felé hajóztak. A pagoda hollófeketén nyúlt az égbe. Csak földet érve észlelték a hajósok, hogy a templom szerkezete egy hatalmas isteni járművet ábrázol, körülötte összesen 24 kerékkel. Az építmény természetesen a csillagok szerint van betájolva, és magától értetődően összefüggésben van a naptárral. A templom állítólag annak a járműnek a képmása, amellyel valaha Indra röpült az égbolton. De ez nem valami különleges dolog Indiában. Az összes templom isteni jármű, és minden templom tetején egy vimána trónol, azon kisebb repülő kasznik egyike, amelyekkel akkortájt kiválasztott emberek és az istenek köröztek a légben és a világűrben. Ők és/vagy utódaik éppúgy feltűnhettek a perui Nazca-sivatag fölött, és akármi volt is az oka, a mai Rijckholtban hatalmas mennyiségű kovakövet kapartattak ki a földből. Semmi sem akadályozta őket ebben. Az istenek és a félistenek hatalmasak voltak, és az átejtett ember mindent megtett értük.

Használtak volna az istenek bizonyos fegyvereket? Kőfaragók és márványmívesek megpróbálták tehát ezeket a fegyvereket rekonstruálni. (Ami soha nem sikerülhetett nekik!) Erről tudományos tanulmányok vannak [125], amik nyugaton senkit sem érdekelnek. Az istenek és a kiválasztott emberek titkos tudással rendelkeztek, ez áll az óind szövegekben. Változott ebben valami? Amióta a 16. században Francis Bacon meghirdette, hogy a tudás hatalom, minden csoportosulás megkísérli titokban tartani tudását – amíg lehet. Titkosított üzenetek, titkos technológiák, insider tudás stb. nem csak a múltban létezett. Ma is van – jobban, mint valaha. „A titkos tudás hatalom.” [126] Az indiai szövegek éghajlatot megváltoztató fegyvereket említenek. Lehetetlen? Az amerikai hadsereg jelenleg egy ilyen fegyver után folytat kutatásokat. Hol? Gakona városkától (USA, Alaszka) északra. A projekt neve HAARP (High Frequency Active Auroral Research Program). Ha egyszer teljesen kifejlesztik, a HAARP-pal szabályosan lyukakat lehet vágni az égboltba, és tudatosan meg lehet változtatni az éghajlatot. Nincs új az Isten által teremtett világban.

Az indiai istenek állítólag egyes embereket és kisebb csoportokat szolgálóikká választottak, akiktől aztán királyi házak eredtek. Nem egyéb, mint a rasszizmus rejtett formája? Hogy is van ez a régi zsidókkal, akik választott népnek tekintették magukat? Ez még ma is érvényben van, és a zsidó hívők nagy családjából egyesek kiválasztottabbaknak tekintik magukat, mint a többiek. Talán azok is. A léviták ősi nemzetségéből származó zsidó főpapoknak, akiket különleges módon képeztek ki, és akik a frigyládának viselték gondját, az utóda a mai kohén. A világ zsidó férfilakosságának körülbelül öt százaléka tartozik közéjük és y kromoszómájuk bizonyos helyein valóban ugyanazok a ismertetőjelek vannak. Erről Jakob Kleinmann jeruzsálemi rabbi: „A gének megmutatják, hogy Isten megtartja ígéretét: Nem veszünk el.” [127]

Semmi nem vész el, és a régi igazságok apránként napvilágra kerülnek. Már amennyire nyilvánosságra lehet őket hozni.

Még rövid idővel ezelőtt is azt tanították a csillagászok, hogy Földünk egyedülálló helyet foglal el az univerzumban. Végső soron „a Föld nevű véletlen” szerencsének köszönhető, mivel a Föld ideális távolságban köröz a Nap körül: nincs túl meleg és nincs túl hideg. Csak így fejlődhet ki élet. Ez az elképzelés elintézettnek tekinthető. A brit csillagász, Sir Martin Rees, a cambridge-i King’s College professzora nyíltan beismerte: „Galaxisunkban a bolygórendszerek olyannyira mindennaposak, hogy a Földhöz hasonló bolygók valószínűleg milliószám fordulnak elő.” [128]

Fogadni mernék, hogy legalább tíz év eltelik, amíg ez a meglátás bekerül a tankönyvekbe és negyven év, amíg a totalitárius vallási közösségek hívői is értesülhetnek róla. „Minden cenzúra végcélja az, hogy csak olyan könyveket engedélyezzen, amelyeket amúgy sem olvas senki.” (Giovanni Guareschi)

 

 

UTÓHANG

 

Okos emberek butának színlelhetik magukat, fordítva nehezebb.

(Kurt Tucholsky)

 

Mióta könyveket írok, gúnyolódom az evolúción. Teszem ezt, bár pontosan tudom, hogy az élet minden formáját az evolúció törvényszerűsége szabályozza. Nem arról van szó, hogy az evolúció alapirányát megkérdőjelezem. De az evolúció nem egyenes vonalúan haladt, hanem bakugrásokkal két irányba. Egyrészt állandóan genetikai üzenetek folynak bele a „Föld rendszerébe”. Ezek kozmikus poron keresztül érkeznek hozzánk. Másrészt földönkívüliek tudatosan beleavatkoznak az emberi genomba. Pontosan úgy, mint ahogyan az emberiség hagyományaiban állítják, hogy az istenek az embert „saját képükre és hasonlatosságukra” teremtették. Genetikai anyagot az evolúciós fejlődésünkbe mesterségesen vittek be. Hogy én ezeket a gondolatokat már több mint 35 éve miért képviselem, nem akarom megismételni.

Az antropológia évről évre ellentmondásos adatokat szolgáltat elődeinkről. Alig bukkant fel valahol egy koponya, a legújabb előember lett belőle. Állandó ide-oda táncolás. Alig szoktuk meg az „Out of Africa” elméletet, mi szerint a Homo sapiens első képviselője jó 100 000 évvel ezelőtt Afrikából elindult, hogy a Földet benépesítse, máris ismét kérdésessé válik ez az elmélet. „Minél többet tudunk, annál zavarosabb lesz a kép”, mondta az amerikai tudós, David Mann. [129] A zavarosság még fokozódni fog.

1973-ban sikerült az első vírusgént egy baktériumba bevinni. 1978-ban az emberi inzulingén szintetikus variációját egy kólibaktériumba ültették át. 1981-ben következtek az első transzgén emlősök: hét egér. 1988-ban megajándékozták a meglepett emberiséget a Harvard-rákos egérrel, és egy évvel később jöttek a transzgén juhok és kecskék, röviddel utána a transzgén marha. Időközben az emberi spermalevételek és mesterséges megtermékenyítések rutinná váltak, és az első lombikbébik világra jöttek. A botanikusok sem tétlenek, elkezdtek növényekkel génmanipulációkat végrehajtani. Ezt követték a klónozott egerek, birkák és legújabban marhák is. Következőként előálltak a genetikai design keverék lényei, és mialatt én ezeket leírom, már olvashatok a genetikusok legújabb vitájáról, melynek tárgya az első géntechnikailag megváltoztatott főemlős. [130] A portlandi egyetem (USA) tudósai már egy kedves nevet is adtak a majmocskának, ANDi (ez fordítva írva DNA, hozzátéve egy kis i betű).

Szokás szerint ezeket az eredményeket magazinokban és tévéshow-kban kommentálják, és embercsoportok, akiknek halvány segédfogalmuk sincs arról, hogy tulajdonképpen miről van itt szó, beleavatkoznak. Ez alapvetően jó egy ilyen demokráciában. Sokat beszélnek etikáról és erkölcsről, és arról, hogy az embernek nem lenne szabad Isten dolgaiba beavatkozni. Van egy végső határ, amelynek átlépését Isten nem tűri, mondják a megfontolt teológusok. Csak egy ember fogta fel a dolgot, sőt hangosan ki is mondta: az angol fizikus, Stephen Hawking. Nagy hallgatóság előtt Bombayben úgy vélte, hogy a géntechnika egy napon új embereket fog előállítani, akik okosabbak és ellenállóbbak lesznek, mint a mai ember. [131]

Semmiféle erőlködés és semmiféle törvények nem tudnak ezen változtatni. Hawking nyilatkozata azonban nem vet fel semmi újat, mivel ami genetikailag az emberiségre következik, abban nincs semmi új. Ez már évezredekkel ezelőtt megvolt, és elődeink irodalmában is olvasható. Sok hagyomány szól az emberi genomba genetikailag való beavatkozásról, tudatos mesterséges mutációkról, és természetesen a kimérákról, a mitológia keverék lényeiről. Az annak idején végrehajtott beavatkozásokat kivétel nélkül az istenek végezték. Ők voltak a váltókezelők. Tettük okairól lehet vitatkozni, de arról, hogy ez megtörtént, arról már hamarosan nem. Miért nem? A DNA (desoxyribonucleic acid, magyarul DNS, azaz dezoxiribonukleinsav), az öröklési alapanyagunk már fel van tárva, megjelent az átlátszó ember. A feladat annak ellenére nincs még lezárva, hogy az emberi genomot feltárták. Bár most már ismerjük a könyv oldalait, de a mondatokat és a szavakat még nem. Amikor húsz évvel ezelőtt az emberi genom feltárásáról írtam, csak gúnyt és visszautasítást arattam. Soha nem lesz ez lehetséges, úgymond, a DNS-ben lévő milliárdnyi lehetőség mellett – és ha egyáltalán valamikor, akkor is csak ezer év múlva. És most? Az ember családfája a genetikai üzenetben van elrejtve, és a mi okos genetikusaink hihetetlen technikai lehetőségeikkel ezt már nem tudják nem észrevenni. Néhány év múlva kénytelenek lesznek megállapítani, hogy a terv bizonyos részletei nem lehetnek az evolúció szerinti fejlődés eredményei, és hogy bár olyasvalami, mint ősszülők (Ádám és Éva) voltak ugyan, de nem egyetlen pár. Meg fogják állapítani, hogy a génjeinket manipulálták, és fel kell tenniük maguknak a kérdést – akarva, akaratlanul –, hogy ki a felelős ezért. A felelet már a kérdés feltevése előtt kézenfekvő: az istenek. A következő vita arról a kérdésről fog folyni, hogy milyen istenek, és végül jön a kérdések sora, amelyek engem társaimmal együtt évtizedek óta foglalkoztat. Ez a tudomány, a történelem, netán a vallások végét jelentené? Nem.

Két hatalom uralja az emberi gondolkodást: a tudomány és a vallás. Mindkettő külön utakon jár, de az ok és a cél mindkettőnél mégis ugyanaz. Az ok? Kíváncsiság. A cél? Megismerés. Egész gondolkodásunk és cselekedeteink a tudomány és a vallás körül forognak. Mi köze van a hitnek a kutatáshoz? És mi köze van a tudományos megismerésnek a hithez? Egy olyan egyház, mely biztos tudományos felismeréseket nem vesz tudomásul, az dogmatikus, és a bolygók társadalmában nem fog tudni fennmaradni. Makacsság nem egyeztethető össze a tudománnyal. És a tudomány, amely az alázatot, a vallásos érzület belső hangját nem veszi figyelembe, nem fogja tudni megállni a helyét, mivel mi végül is mindnyájan ugyanabban a világban élünk. Mármint a vallásosak is, a tudományosak is. A vallásos oldal késleltetheti a tudományos kutatást. A múltban ez gyakran meg is történt. A hit és a teológia kérdései alapvetően különböznek a tudomány kérdéseitől? Végeredményben nem, mindkettő a végérvényes igazságot kutatja. A megismerés útjai különbözőek. Így juthat a kolostorbeli barát ugyanarra az eredményre Isten és az univerzum létrejöttével kapcsolatban, mint az asztrofizikus. Természetesen azzal a különbséggel, hogy az asztrofizikus saját felismerését be tudja bizonyítani, a barátnak ezek adottak. Az ő felismeréseit az embernek hinnie kellene. Újabban a kutatások összhangot mutatnak az emberi egészség és a lelki beállítottság között. Statisztikák bizonyítják, hogy az optimista emberek ritkábban betegszenek meg rákban, mint a depressziósok. Az ember pszichoszomatikus egység. Nos, bár neurológiai tanulmányok megmagyarázzák, hogy a mi agyunkban mi történik, sőt még az elektromos impulzusokat is láthatóvá tudják tenni, de nem tudjuk, hogy hogyan állnak elő ezek. Tudomány és vallás ugyanabban az emberben játszódnak le. Mi az a szellem bennünk, ami a fantáziát lehetővé teszi, kíváncsiságot, sőt gyógyulást is kivált?

Egyes emberek megkísérelték a legkülönbözőbb drogokkal kitágítani a horizontjukat. Az LSD-kábulatban egy egészen más világot éltek át. Ez a más világ azonban ugyanaz volt, mint korábban, csak az érzékeik és ezzel a valóság érzékelése változott meg. Eddig egyetlen tudományos megismerés sem származott a tablettákból. Honnan jön tehát a szellem? Ez tudományos és egyben teológiai kérdés is. A tudomány választ ad a Nagy Bumm vagy a Nagy Bummok kérdésére, a fekete lyukak és az univerzum kitágulására. A vallás kérdéseket tesz fel az eredetre és az eredet utánra. Válaszokat a tudomány ad. Vallásfilozófusok tudni szeretnék, hogy vajon egyedül vagyunk-e az univerzumban, és a teremtés csakis mi miattunk, emberek miatt jött-e létre. Válaszokat erre csak a tudomány tud adni. És ha rájön, hogy mi nem egyedül vagyunk az univerzumban, az semmi esetre sem lesz a vallás vége, hanem annak folytatása. Milyen teológiai megismerésekhez jutottak a földönkívüliek? Milyen tudományos adatok alapján? Tudomány és vallás összeegyeztethető, ha a vallás nem dogmatikus. A világmindenség mögött egy intelligens de-signer rejtőzik? Isten az első (és utolsó) forrása egész viselkedésünknek? A tudományos kíváncsiságnak is?

Egy biztos: a vallás nem tudja mentesíteni magát a tudományos felismerésektől. A gravitáció törvényei nem függnek vallási vagy kulturális dolgoktól. És keresztes hadjáratok a vallás nevében már nem vezethetők. (Bizonyos korlátozott önfejűséget még egy ideig el kell viselnünk.) A tudomány és vallás tiszteletteljes együttélésének meg kell maradnia. A fundamentalizmus árnyéka ránehezedik az emberiségre. A vallás és a tudomány feladata, hogy annak a szellem fegyverével békés módon gátat vessen.

 

 

FÜGGELÉK

 

Kedves olvasók!

 

Érdeklik Önöket azok a témakörök, melyeket könyvemben tárgyalok? Ha igen, akkor szeretném bemutatni Önöknek az Archeológiai, Űrhajózási és SETI (AAS) Társaságot. (A SETI a Search for Extraterrestrial Intelligence rövidítése, magyarul: kutatás földönkívüli intelligens lények után.)

Az AAS gyűjt és nyilvánosságra hoz információkat, amelyek azt az elméletet támogatják, amelyekkel több mint negyven éve foglalkozom. Vajon idelátogattak-e már számtalan évezreddel ezelőtt földön kívüli lények? Hogyan lehet egy ennyire izgalmas elméletet bebizonyítani? Mi szól mellette? Mi szól ellene?

Az AAS kongresszusokat, tanfolyamokat, szemináriumokat és tanulmányi utakat szervez. Az AAS két hónaponként kiadja a képekkel gazdagon ellátott magazint, a Sagenhafte Zeitent. Ott találhatók a legaktuálisabb adalékok a témához, valamint megkaphatók az információk tevékenységünkről.

 

Látogassanak meg minket honlapunkon:

 

Privát: www.Däniken.com

AAS: www.aas-fg.org

USA e-mail: info@legendarytimes.com

 

Az AAS-beli tagság mindenki előtt nyitva áll. Mi laikusokból és tudósokból álló szervezet vagyunk, minden lehetséges szakterületről. Az éves tagsági díj SFR 65,– (svájci frank, 2001-es állapot). Német nyelvterületen jelenleg kereken 8000 tagunk van. Küldjön nekünk egy postai levelezőlapot pontos feladóval a következő címre:

 

AAS, CH-3803 Beatenberg

 

Ön négy héten belül meg fogja kapni az AAS ajándékprospektusát.

 

Szívélyes üdvözlettel

Erich von Däniken

 

 

JEGYZETEK

 

[1] A mű német eredetijében valamennyi Biblia-idézet az alábbi kiadásból származik: Die Heilige Schrift des Alten und Neuen Testaments. Zwingli-Bibel. Zürich, 1961. A magyar kötetben szereplő Biblia-idézetek Károli Gáspár Biblia-fordításán alapulnak.

[2] Ruegg, Walter (szerk.): Die ägyptische Götterwelt. Zürich és Stuttgart, 1959.

[3] Blavatsky, Helena P.: Die Geheimlehre. I. köt., London, 1888.

[4] von Däniken, Erich: Im Namen Zeus. München, 1999.

[5] White, John: History of the Maori. I–II. köt., Wellington, 1887.

[6] Roy, Potrap Chandra: The Mahabharata, Drona Parva. Calcutta, 1888.

[7] Berdyczewski, M. J. (Bin Gorion): Die Sagen der Juden von der Urzeit. Frankfurt am Main, 1913. Magyarul e témában több kötet is olvasható. A legismertebb: Robert Graves – Raphael Patai: Héber mítoszok. A Genezis könyve. Gondolat, Budapest, 1969.

[8] Gundert, Wilhelm: Japanische Religionsgeschichte. Stuttgart, 1936.

[9] von Däniken, Erich: Der Götter-Schock. München, 1992.

[10] Kautzsch, Emil: Die Apokryphen und Pseudepigraphen des Alten Testaments. Viertes Buch: Esra. Hildesheim, 1962. Az apokrifek magyar kiadása: Apokrifek. Ókeresztény írók, 2. köt., Szent István Társulat, Budapest, 1988. (Nem tartalmazza valamennyi apokrifet.)

[11] Rahner, Karl: Herders Theologisches Lexikon. I. köt., Freiburg–Bázel–Bécs, 1972.

[12] Pritchard, James B.: Near Eastern Texts related to the Old Testament. London, 1972.

[13] Burckhardt, Georg: Gilgamesch. Eine Erzählung aus dem alten Orient. Wiesbaden, 1958. Magyar kiadása: Gilgames. Agyagtáblák üzenete. Ékírásos akkád versek. Fordította: Rákos Sándor. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966.

[14] Lambert, Wilfried G. és Millard, Alan R.: Atra Haris. The Babylonian Story of the Flood. Oxford, 1970.

[15] Der Midrasch Bereschit Rabba. Német nyelvre fordította: A. Wünsche, Lipcse, 1881.

[16] Der Midrasch Schemit Rabba. Német nyelvre fordította: A. Wünsche, Lipcse, 1882.

[17] Roy, Potrap Chandra: The Mahabharata, Musala Parva. Calcutta, 1896.

[18] The Jewish Encyclopedia: Aaron. New York–London, 1906.

[ 19] Ginzberg, Louis: The Legends of the Jews. III. köt., Philadelphia, 1968.

[20] Sassoon, George és Rodney, Dale: „Deus est machina?” L.: New Scientist, 1976. április.

[21] Sassoon, George és Rodney, Dale: The Manna Machine. London, 1976.

[22] Abhandlungen der Philosophisch-Philologischen Klasse der Königlich Bayrischen Akademie der Wissenschaften, 23, köt., 1. szakasz: Kebra Negest. Die Herrlichkeit der Könige. München, é. n.

[23] Schmitt, Reiner: Zeit und Lade als Thema alttestamentlicher Wissenschaft. Gütersloh, 1972.

[24] Dibelius, Martin: Die Lade Jahves – eine religionsgeschichtliche Untersuchung. Berlin, 1835.

[25] Vatke, R.: Die biblische Theologie – wissenschaftlich dargestellt. Berlin, 1835.

[26] Torczyner, Harry: Die Bundeslade und die Anfänge der Religion Israels. 1930, a kiadás helye ismeretlen.

[27] Eissfeldt, Otto: Einleitung in das Alte Testament. Tübingen, 1964.

[28] Bendavid, Lazarus, 1. Neues Theologisches Journal, Nürnberg, 1898.

[29] Der Große Brockhaus. Wiesbaden, 1954.

[30] Salibi, Kamal: Die Bibel kam aus dem Lande Asir. Reinbek bei Hamburg, 1985.

[31] Der Spiegel, 1985/39. sz., „Hat die Bibel doch nicht recht?”

[32] Wüstenfeld, Ferdinánd: Geschichte der Stadt Medina. Göttingen, 1860.

[33] von Däniken, Erich: Wir alle sind Kinder der Götter. München, 1987. Magyar kiadása: Istenek ivadékai vagyunk. Ha a sírok beszélni tudnának. Háttér Kiadó, Budapest, 1989.

[34] Enzyklopädie des Islam. II. köt., Leiden–Lipcse, 1927.

[35] Janssen, Enno: Testament Abrahams. L. Unterweisungen in lehrreicher Form. Jüdische Schriften, II. köt., Gütersloh, 1975.

[36] Falk-Rřnne, Arne: Auf Abrahams Spuren. Graz, 1971.

[37] Lury, Joseph: Geschichte der Edomiter im biblischen Zeitalter. Inaugural-Dissertation der philosophischen Fakultät der Universitát Bern. Berlin, 1896.

[38] Becker, Jürgen: Die Testamente der zwölf Patriarchen. L. Unterweisungen in lehrreicher Form. Jüdische Schriften, III. köt., Gütersloh, 1974.

[39] von Däniken, Erich: Der jüngste Tag hat langst begonnen. Die Messiaiserwartungen und die Außerirdischen. München, 1995. Magyar kiadása: A végítélet napja régen megkezdődött. A messiásvárás és a földönkívüliek. Magyar Könyvklub, Budapest 1997.

[40] Krassa, Peter: Gott kam von den Sternen. Bécs, 1969.

[41 ] Davies, Paul: Die letzten drei Minuten. München, 1996.

[42] De Chardin, P. Th. Der Mensch im Kosmos. München, 1965.

[43] Puccetti, Roland: Außerirdische Intelligenz. Düsseldorf, 1970.

[44] Bertone, Tarciso: Die Botschaft von Fátima. A Hittani Kongregáció kiadásában, Vatikánváros, 2000. június 29.

[45] Fiebag, Johannes és Peter: Die geheime Botschaft von Fátima. Tübingen, 1986.

[46] Delitzsch, Fr.: Die große Täuschung. Stuttgart–Berlin, 1921.

[47] Kehl, Robert: Die Religion des modernen Menschen. L. Stiftung für universelle Religion, 6/a füzet, Zürich, é. n.

[48] Der Koran. Das heilige Buch des Islam. München, 1964. A Korán magyar kiadása: A Korán. Simon Róbert ford. Helikon Kiadó, Budapest 1987. II. kiad., Budapest 1994.

[49] Die Welt, 208–36. sz., 2000. szeptember 6., „Katholische Kirche erklärt sich für einzigartig – EKD empört.”

[50] Focus, 2000/37. sz., „Ganze Größe von Gottes Wort.”

[51] Algermassen, Konrad (és mások): Lexikon der Marienkunde. Regensburg, 1957.

[52] Apio, García: Bodas de uoro de Fátima. Lisszabon, é. n.

[53] Renault, Gilbert: Fátima, esperança do mundo. Párizs, 1957.

[54] Welt am Sonntag, 30. sz., 1999. július 25.: „Der Papst verkündet das Paradies neu.”

[55] Aus dem Tagebuch von Johannes XXIII. vom 17. August 1959. Audienzen P. Philippe, Kommissar des Heiligen Offiziums.

[56] Generalaudienz vom 14. Oktober 1981 über „das Ereignis vom Mai”. L. Insegnamenti di Giovanni Paolo II., IV/2. Vatikánváros, 1982.

[57] Der Spiegel, 1983/51. sz.: „Dir, o Mutter, ganz zu eigen.”

[58] Tengg, Franz: Ich bin die geheimnisvolle Rose, Bécs, 1973.

[59] N. N.: Marienerscheinungen in Montichiari und Fontanelle. (Immaculata.) Luzern, 1967.

[60] Speelmann, E.: Belgium Marianum. Párizs, 1859.

[61] Haesle, Maria: Eucharistische Wunder aus aller Welt. Zürich, 1968.

[62] Mensching, Gustav: Die Söhne Gottes aus den heiligen Schriften der Menschheit. Wiesbaden, é. n.

[63] Welt am Sonntag, 36. sz., 2000. szeptember 3.: „Marienerscheinungen am Nil.”

[64] Küng, Hans: Unfehlbar? Eine unerledigte Anfrage. München–Zürich, 1989.

[65] Drewermann, Eugen: Der sechste Tag. Die Herkunft des Menschen und die Frage nach Gott. Zürich–Düsseldorf, 1998.

[66] Drewermann, Eugen és Biser, Eugen: Welches Credo? Bázel–Bécs, 1993.

[67] Fiebag, Johannes: Die Anderen. Begegnungen mit einer außerirdischen Intelligenz. München, 1993.

[68] Augstein, Rudolf: Jesus Menschensohn. München, 1972.

[69] Lehmann, Johannes: Jesus Report. Düsseldorf, 1970.

[70] Carmichael, Joel: Leben und Tod des Jesus von Nazareth. München, 1965.

[71] Ludu, Hla: Folk Tales of Burma. Mandalay, 1978.

[72] Krassa, Peter: Als die gelben Götter kamen. München, 1970.

[73] Gould, Charles: Mythical Monsters. London, 1886.

[74] Kohlenberg, Karl F.: Entratselte Vorzeit. München, 1970.

[75] Klein, Wilhelm és Pfannmüller, Günter: Birma. München, 1996.

[76] Aung, Htin: Burmese Monk’s Tales. London, 1996.

[77] Preuss, Theodor Konrad: Forschungsreise zu den Kagaba. Bécs, 1926.

[78] Reichel-Dolmatoff, Gerardo: Die Kogi in Kolumbien. L. Bild der Völker, 5. köt., Wiesbaden, é. n.

[79] von Däniken, Erich: Die Strategie der Götter. Düsseldorf, 1982.

[80] Rassat, Hans-Joachim: Ganesa – Eine Untersuchung über Herkunft, Wesen und Kult der elefantenköpfigen Gottheit Indiens. (Disszertáció.) Tübingen, 1955.

[81] Fiebag, Peter: Geheimnisse der Naturvölker. München, 1999.

[82] Bhardawâja, Maharshi: Vymânica-Shâstra. Josyer, J. R. angol fordításában. Mysore, 1973.

[83] Kanjilal, Dileep Kumar: Vimana in Ancient India. Kalkutta, 1991.

[84] Ludwig, A.: Abhandlungen über das Ramayana und die Beziehungen desselben zum Mahabharata. Prága, 1894.

[85] Hermann, Jacobi: Das Ramayana. Bonn, 1893.

[86] Roy, Potrap Chanda: The Mahabharata. Kalkutta, 1891.

[87] Dutt, Nazh, M.: The Ramayana. Kalkutta, 1891.

[88] Gentes, Lutz: Die Wirklichkeit der Götter. München, 1996.

[89] Risi, Armin: Gott und die Götter. Das vedische Weltbild revolutioniert die moderne Wissenschaft, Esoterik und Theologie. Zürich, 1995.

[90] Mani, Vaidhyanathan, Raja: The Cult of Weapons. Delhi, 1985.

[91] Laufer, Berthhold: The Prehistory of Aviation. L. Field Museum of Natural History, Anthropological Series. XVIII. köt., 1. sz. Chicago, 1928.

[92] Roy, Potrap Chanda: The Mahabharata, Section Vana Parva. Kalkutta, 1891.

[93] Eiseley, Loren: Von der Entstehung des Lebens und der Naturgeschichte des Menschen. München, 1959.

[94] Roy, Potrap Chanda: The Mahabharata, VI.. köt., Drona Parva. Kalkutta, 1893.

[95] Biren, Roy: Das Mahabharata – ein altindisches Epos. Angolból fordította E. Roemer. Düsseldorf, 1961. Az eposz történetének teljes prózai átiratát lásd az alábbi magyar nyelvű könyvben: Mahábhárata. Bharata nagy nemzetsége. Az indiai hősköltemény nyomán elbeszéli: Dr. Baktay Ervin. Tericum Kiadó, H. n. 1994.

[96] Roy, Potrap Chanda: The Mahabharata. Kalkutta, 1891.

[97] Burckhardt, Georg: Gilgamesch. Eine Erzählung aus dem alten Orient. Wiesbaden, 1958. Magyar kiadása: Gilgames. Agyagtáblák üzenete. Budapest, 1966.

[98] Bhandarkar Oriental Research Institute: Vana Parva. Kalkutta, 1891.

[99] Abhandlungen der Philosophisch-Philologischen Klasse der Königlich Bayrischen Akademie der Wissenschaften, 23, köt., 1. szakasz: Kebra Negest. Die Herrlichkeit der Könige. München, é. n.

[100] Grassmann, Herman: Rig-Veda. Lipcse, 1876.

[101] Deussen, Paul: Sechzig Upanishad’s des Veda. Lipcse, 1905.

[102] Zick, Michael: Das Geheimnis des begrabenen Tempels. L. Bild der Wissenschaft, 1997/1. sz.

[103] von Däniken, Erich: Der Tag, an dem die Götter kamen. 11. August 3114 v. Chr. München, 1984.

[104] Wilson, Robert Anton: Die neue Inquisition. Irrationaler Rationalismus und die Zitadelle der Wissenschaft. Frankfurt, 1992.

[105] BBC, London. Horizon-programok október 4. és november 4. között: Atlantis uncovered and Atlantis reborn.

[106] Bauval, Robert és Gilbert, Adrian: Das Geheimnis des Orion. München–Lipcse, 1994.

[ 107] Bild der Wissenschaft online, Newsticker vom 2. Dezember 2000: Ägyptische Behörden verhindern in letzter Minute Gentests an den Mumien von Tutenchamun und Amenhotep III.

[108] Vyasadevas, Srila: Srimad-Bhagavatam. A. C. Bhaktivedenta Swami Prabhupada német fordításában. L. Krsna, die Quelle aller Freude, 2. köt., Bécs, 1987.

[109] Rao, S. R.: The Lost City of Dvaraka. Új-Delhi, 1999.

[110] Wright, Giles: The Riddle of the Sands. L. New Scientist, 1999. július 10.

[111] Daubree, M.: On the Substances Obtained from Some »Forts Vitrifés in France«. L. American Journal of Science. 3. köt., 22. sz., 1881.

[112] Childress, David Hatcher: Technology of the Gods: The Incredible Science of the Ancients. Kempton, Illinois, 2000.

[113] Di Piettro, Vincent és Molenaar, Gregory: Unusual Mars Surface Features. 4. kiad., Glenndale, Maryland, 1988.

[114] Welt am Sonntag, 1966/41. sz.: „Wieder Spuren von Leben in Stein von Mars entdeckt.”

[115] Bürgin, Luc: Mondblitze. Unterdrückte Entdeckungen in Raumfahrt und Wissenschaft, München, 1994.

[116] Raghavan, Srinivasa. The Date of the Maha Bharata War. Madras, é. n.

[117] Makemson, Worcester M.: The Book of the Jaguar Priest. A Chilam Balam of Tizimin könyv fordítása kommentárokkal. New York, 1982.

[118] Chargaff, Erwin: Warnungstafeln. Die Vergangenheit spricht zur Gegenwart. Stuttgart, 1982.

[119] Focus, 2000/50. sz.: „Sternstunde der Steinzeit.”

[120] von Däniken, Erich: Die Steinzeit war ganz anders. München, 1991.

[121] Wawkins, Gerald S.: Stonehenge Decoded. New York, 1965.

[122] Meisenheimer, Klaus: Stonehenge, eine steinerne Finsternisuhr? L. Sterne ind Weltraum, SuW-Special, 4. sz., Heidelberg, 1999.

[123] O’Kelly, M.: Newgrange. London, 1983.

[124] Ray, I. P.: The Winter Solstice Phenomenon at New-Grange, Ireland. L. Nature, 1989. január, 337. köt.

[125] Mani, V. R.: The Cult of Weapons. The Iconography of the Ayudhapurusas. Delhi, 1985.

[126] Singh, Simon: Geheime Botschaften. Frankfurt am Main, 2000.

[127] Der Spiegel, 1999/50. sz.: „Ahnenpass aus dem Labor.”

[128] Rees, Martin: Hallo, hier Erde – hört da draußen jemend zu? L. Die Welt, 2001. január 9.

[129] Die Welt, 2001. január 10.: „Neue Erkenntnisse zur Evolution des Menschen.”

[130] Lossau, Norbert: „Von Bruder zu Bruder.” L. Die Welt, 2001. január 12.

[131] Bostanci, Adam: „Evolution durch genetisches Design.” L. Die Welt, 2001. január 16.

 

 

 

Nyomdai előkészítés Art-is Kft., Szentendre

Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft.

Felelős vezető Vadász József igazgató

Megjelent 14,17 (A/5) ív terjedelemben