18

Más­nap este ki­lenc­kor in­dult el az el­nö­ki pár­nak és kí­sé­re­té­nek né­hány au­tó­ból álló, las­sú kon­vo­ja a Fe­hér Ház­ból, a Ti­zen­ötö­dik ut­cán át az ál­la­mi nyom­da felé. Az el­nök pull­man­ko­csi­ja a rám­pán vá­ra­ko­zott, ott száll­tak vo­nat­ra. A to­ló­ko­csi­já­ban ülő el­nö­köt szo­kás sze­rint ina­sa, Art­hur Pretty­man gör­dí­tet­te a vo­nat­ra. Nor­má­lis kö­rül­mé­nyek kö­zött az el­nök a fel­szál­lás után ha­ma­ro­san vissza­vo­nult. Ál­ta­lá­ban jó­kat aludt a New York felé las­san ha­la­dó vo­na­ton, él­vez­te a va­gon rin­gá­sát, az éj­sza­kai csön­det. A mai este azon­ban más­nak ígér­ke­zett. A hát­só ko­csi tele volt a már ko­ráb­ban fel­szállt em­be­rek­kel: Mrs. Ro­o­sevelt ugyan­is meg­ter­vez­te az el­nök ál­tal „konf­ron­tá­ci­ó­nak” ne­ve­zett ta­lál­ko­zót. Ott volt Joe Ken­ne­dy is. Az el­nök me­leg mo­sollyal üd­vö­zöl­te. Ken­ne­dy be­mu­tat­ta Lin­demannt. Az el­nök egy ki­me­rült, sá­padt, bi­zony­ta­lan, ro­zo­ga öreg­em­bert lá­tott. Bob Han­nah meg egy szé­gyen­lős, fe­ke­te hajú fi­a­tal lányt ve­ze­tett elé; Moi­ra Las­ky­nek hív­ták, és iga­zán min­den­nek hit­te vol­na, csak an­nak nem, ami­re a fe­le­sé­ge elő­re fi­gyel­mez­tet­te. Va­la­ki el­árul­ta Missy­nek, és ő sem tud­ta el­rej­te­ni a kí­ván­csi­sá­gát, va­ló­ság­gal il­let­le­nül bá­mul­ta a fi­a­tal nőt. Ad­ri­a­na egy pam­la­gon ült, gyö­nyö­rű volt, mint min­dig, de szin­te sis­ter­gett az ide­ges­ség­től. Lin­demann szé­ke mö­gött egy tes­tes fi­a­tal­em­ber állt, sen­ki sem vet­te a fá­rad­sá­got, hogy őt is be­mu­tas­sa. Az el­nök hal­kan meg­kér­dez­te, ki az, és meg­tud­ta, hogy Harry Bled­soe, Bob Han­nah test­őre.

Az el­nök­nek ne­he­zé­re esett úgy ten­ni, mint­ha min­den­kit öröm­mel lát­na, de meg­pró­bál­ta, és va­ló­szí­nű­leg egyi­kük sem sej­tet­te, mennyi­vel szí­ve­seb­ben ma­rad­na egye­dül. A vo­nat in­du­lá­sa előtt uta­sí­tást adott, hogy szol­gál­ja­nak fel ita­lo­kat; hát­ra­dőlt, rá­gyúj­tott, és igye­ke­zett ké­nyel­me­sen el­he­lyez­ked­ni.

Bob Han­nah oda­jött.

– Örök­re há­lás le­szek ön­nek, el­nök úr.

– Re­mél­he­tem, hogy ezen­túl a de­mok­ra­ták­ra sza­va­zol? – mo­soly­gott az el­nök.

– Fel­tét­le­nül – mo­soly­gott vissza Bob.

Pö­fög­ni kez­dett a moz­dony, a ke­re­kei fo­rog­tak és csi­ko­rog­tak a sí­ne­ken, ahogy eről­kö­dött, hogy a sú­lyos el­nö­ki vo­na­tot az ál­lo­más­ról el­moz­dít­sa. Mér­ges gőz­pa­ma­csok száll­tak, amint a moz­dony ve­ze­tő­je ki­eresz­tet­te, vissza­fog­ta, majd új­ból ki­en­ged­te a foj­tó­sze­le­pet, és el­in­dí­tot­ta a ti­zen­két ko­csi­ból álló PO­TUS-t. A sze­rel­vény vé­gül si­mán ki­gör­dült a wa­shing­to­ni pá­lya­ud­var­ról. Egy ke­resz­te­ző­dés­nél hosszan fü­tyült.

Mrs. Ro­o­sevelt szánt­szán­dék­kal Moi­ra mel­lé ült. Érez­te, hogy a lány mi­lyen za­var­ban van. Moi­ra teg­nap új ru­hát vá­sá­rolt, sze­rény és csi­nos volt a hal­vány­zöld se­lyem­ben.

– Ugye nem en­ged­nek fel új­ság­író­kat erre a ko­csi­ra? – kér­dez­te.

– Nem. Az el­nök már szin­te túl­zot­tan védi a ma­gán­éle­tét ezen a vo­na­ton.

– Rosszat ten­ne a hír­ne­vé­nek, ha ki­tu­dód­na, ki va­gyok, és hogy itt uta­zom az el­nö­ki vo­na­ton.

– Ben­nün­ket nem ag­gaszt – mond­ta Mrs. Ro­o­sevelt.

Ad­ri­a­na és Missy ki­csit ar­rébb sug­do­ló­zott.

– Iga­zán vissza­küld­het­te vol­na más mó­don is New York­ba – mor­gott Ad­ri­a­na.

– Én nem bosszan­kod­nék raj­ta – vél­te Missy. – A fog­lal­ko­zá­sa át­hág­ha­tat­lan kor­lá­to­kat von köré.

Ad­ri­a­na mély lé­leg­ze­tet vett.

– Ó, iga­zá­ból nem za­var! Csak nem tu­dom el­kép­zel­ni, hogy…

– Én sem. De hogy jö­vünk mi ah­hoz, hogy ítél­kezzünk?

Ad­ri­a­na lop­va Moi­rá­ra pil­lan­tott. Akár­hogy is, bá­tor­sá­ga az van, is­mer­te el.

Art­hur Pretty­man be­tol­ta az ita­lok­kal, jég­gel és po­ha­rak­kal meg­ra­kott zsúr­ko­csit, és az el­nök fel­szó­lí­tot­ta ven­dé­ge­it: ki-ki tölt­sön ma­gá­nak. A maga ré­szé­ről há­lás len­ne, ha va­la­ki egy ujj­nyi gint töl­te­ne a li­mo­ná­dé­já­ba.

Bob Han­nah Ken­ne­dy­vel be­szél­ge­tett.

– Nem – mond­ta –, az öreg­fiú az­óta egyet­len szót sem szólt. Azon túl, amit első este el­árult, egy muk­kot sem le­het ki­húz­ni be­lő­le.

– Re­mé­lem, ez az este több ered­ményt hoz, mint egy in­gyen fu­vart New York­ba – dünnyög­te Ken­ne­dy. A whis­kyért nyúlt, és ki­adós ada­got töl­tött ma­gá­nak.

Mrs. Ro­o­sevelt át­ad­ta a fér­jé­nek a gin­nel dú­sí­tott li­mo­ná­dét.

– Med­dig ma­rad­jak fenn? – kér­dez­te az el­nök. – Ugye nem bá­nod, ha majd el­né­zést ké­rek és le­fek­szem?

– Ha unat­koz­ni fogsz…

A vo­nat át­vál­tott a Bal­ti­mo­re and Ohio sín­je­i­re, Ma­ry­land tá­ja­i­ra, a Pa­tu­xent fo­lyó felé dö­cö­gött, im­már órán­ként hu­szon­öt-har­minc mér­föl­des se­bes­ség­gel, ame­lyet egész éj­sza­ka tar­ta­ni fog.

Joseph Ken­ne­dy le­ült Art­hur Lin­demann-nel szem­ben. Mrs. Ro­o­sevelt elég kö­zel fog­lalt he­lyet ah­hoz, hogy a tár­sal­gá­suk­ban részt ve­gyen. Bob Han­nah Art­hur Lin­demann szé­ké­nek hát­tám­lá­já­hoz tá­masz­kod­va áll­do­gált.

– Mr. Lin­demann, haj­lan­dó el­be­szél­get­ni ve­lünk? – kér­dez­te Ken­ne­dy.

Lin­demann el­fo­ga­dott egy po­hár sherryt; a keze re­me­gett, az ital majd­nem ki­loccsant.

– Mi­ről, Mr. Ken­ne­dy? – kér­dez­te óva­tos, majd­nem el­len­sé­ges han­gon. Kö­rül­né­zett: ész­re­vet­te, hogy min­den­ki el­hall­ga­tott, és az ő sza­vát les­te. – Mi­ről akar be­szél­ni?

– Azt hi­szem, a Nort­hern Uni­ted ügyé­vel kezd­het­nénk.

– Mit akar ten­ni? Bör­tön­be akar csu­kat­ni?

– Az at­tól függ, nem­de? At­tól függ, mennyit akar be­val­la­ni.

– Nincs mit be­val­la­nom – ál­lí­tot­ta ha­tá­ro­zot­tan az öreg­úr. – Le­het, hogy hi­bá­kat kö­vet­tem el, de én…

– Mi­ért ra­bol­ták el a szó szo­ros ér­tel­mé­ben a kór­ház­ból? – kér­dez­te Bob. – Mi­től resz­ket most is? Mi­ért fél ha­za­men­ni? Mi­ért fél az iro­dá­já­ba men­ni? Ki­től fél?

– Azok a né­me­tek… – sut­tog­ta az öreg­úr.

Bob, uj­ját fel­emel­ve, szól­ni ké­szült, de a hom­lo­kát rán­co­ló, fe­jét csó­vá­ló Ken­ne­dy, va­la­mint Mrs. Ro­o­sevelt meg­ro­vó pil­lan­tá­sa meg­ál­lí­tot­ta.

– Tu­dunk né­hány dol­got az önök üz­le­te­i­ről, Mr. Lin­demann – mond­ta Ken­ne­dy. – Tud­juk pél­dá­ul, hogy cége köz­re­mű­kö­dött rész­vé­nyek és bi­zo­nyos össze­gek to­váb­bí­tá­sá­ban New York vá­ros szál­lí­tói és né­mely köz­hi­va­tal­no­kok kö­zött. Fo­lyó­szám­lá­i­kon ki­ta­lált ne­ve­ket tün­tet­tek fel, hogy a csú­szó­pén­zek át­ját­szá­sát meg­könnyít­sék. Tud­juk pél­dá­ul, hogy a De Lo­ach and Co. te­te­mes össze­ge­ket jut­ta­tott Cote bí­ró­nak az önök iro­dá­já­ban nyil­ván­tar­tott fik­tív szám­lá­kon ke­resz­tül. Na­gyon nyer­sen fe­je­zem ki ma­gam, ha ezt pa­na­má­zás­nak ne­ve­zem?

– Sem­mi tör­vény­el­le­ne­set nem tet­tem – til­ta­ko­zott Lin­demann. – Le­het, hogy a szám­lá­kon ki­ta­lált ne­vek sze­re­pel­tek, de ne­kem sen­ki sem szólt er­ről.

– De tu­dott róla.

Az öreg­úr vál­lat vont.

– A bró­ker­nek nem kö­te­les­sé­ge meg­vizs­gál­ni azok sze­mély­azo­nos­sá­gát, akik ér­ték­pa­pí­ro­kat vesz­nek vagy ad­nak el. Az ér­ték­pa­pí­rok rend­ben vol­tak. Meg­kap­tuk és el­ad­tuk őket, majd a pénzt azon a fo­lyó­szám­lán he­lyez­tük el, ame­lyik­ben meg­ál­la­pod­tunk. On­nan vet­te ki…

– Cote bíró – mond­ta ko­mo­ran Ken­ne­dy. – Lé­nye­gé­ben te­hát egy köz­hi­va­tal­nok nagy mennyi­sé­gű pénzt ka­pott egy ál­la­mi szál­lí­tó­tól. Ezt ne­ve­zik pa­na­má­nak.

– Le­het­sé­ges. De én nem vol­tam ben­ne. Én csu­pán vet­tem és el­ad­tam. Ve­lem sen­ki sem kö­zöl­te, hogy a nye­re­sé­get meg­vesz­te­ge­tés­nek szán­ják.

– Sa­já­tos el­já­rás – je­gyez­te meg Mrs. Ro­o­sevelt.

– Olyan, ami­lyet a Wall Stree­ten ál­lan­dó­an, ha­gyo­má­nyo­san al­kal­maz­nak.

– Apám is ezt tet­te? – kér­dez­te Bob.

Art­hur Lin­demann a vál­la fö­lött a háta mö­gött álló Bob­ra né­zett.

– Apád­nak sem­mi köze nem volt a De Lo­ach cég­hez és Cote bí­ró­hoz.

– És má­sok­hoz? Más ilyen ügy­höz?

Az öreg­úr mély lé­leg­ze­tet vett, és hosszan, han­go­san fúj­tat­va en­ged­te ki a tü­de­jé­ből.

– Azt gon­do­lod ta­lán, hogy apád szent volt? Ha így hi­szed, mély­sé­ge­sen saj­nál­lak. Ra­vasz üz­let­em­ber volt. Ag­resszív, rá­me­nős. Nem, a De Lo­ach-Cote-ügy­ben nem volt ben­ne, de az ira­tai kö­zött szám­ta­lan ha­son­ló tranz­ak­ci­ót ta­lál­hatsz.

– És ez­zel el­ér­kez­tünk ah­hoz a kér­dés­hez, mi­lyen sze­re­pet ját­szott Al Han­nah a Nort­hern Uni­ted össze­om­lá­sá­ban.

Art­hur Lin­demann is­mét só­haj­tott.

– A vád­in­dít­vány lo­pá­si szán­dék­kal el­kö­ve­tett csa­lás­ról szólt. Erős túl­zás. A ma­gam ré­szé­ről biz­tos vol­tam ben­ne, hogy fel­men­tik.

– Mi­ért öl­ték meg? – kér­dez­te Bob.

– Nem tu­dom.

– A né­me­tek – kezd­te Ken­ne­dy –, ez a von Sch­wartz­berg-cso­port… Mi­lyen sze­re­pet ját­szot­tak a Nort­hern Uni­ted-ügy­ben?

– Be­fek­te­tők vol­tak.

– Nagy be­fek­te­tők?

Az öreg bó­lin­tott.

– Ti­tok­ban?

– Igen.

Joseph Ken­ne­dy Mrs. Ro­o­sevelt­re, majd az el­nök­re pil­lan­tott.

– Te­hát fel­té­te­lez­he­tő, hogy ezek a né­met be­ru­há­zók ugyan­úgy el­ve­szí­tet­ték a be­fek­te­tett tő­ké­jü­ket, mint bár­ki más?

– Épp az el­len­ke­ző­jét fel­té­te­lez­he­ti – mond­ta csön­de­sen Lin­demann. Ar­cán ke­se­rű mo­soly su­hant át, olyan vil­lám­gyor­san, hogy csak a köz­vet­len kö­ze­lé­ben ülők ve­het­ték ész­re.

Meg­szó­lalt az el­nök:

– Ké­rem, Mr. Lin­demann. Mi­ért kell min­den szót ha­ra­pó­fo­gó­val ki­húz­ni ön­ből? Mi­ért nem mond­ja el, mi és ho­gyan tör­tént?

Lin­demann az el­nök­ről is­mét Ken­ne­dy­re né­zett.

– Ha elég hosszan és elég ala­po­san vizs­gá­lód­nak, min­den­re rá­jön­nek. – Megint az el­nök­höz for­dult. – Hosszú és bo­nyo­lult tör­té­net. Nem sok­kal a há­bo­rú be­fe­je­zé­se után kez­dő­dött, lé­nye­gé­ben a bé­ke­szer­ző­dés alá­írá­sa előtt. Ezek a né­me­tek ele­in­te egy­sze­rű­en el akar­ták rej­te­ni a va­gyo­nuk egy ré­szét az Ál­la­mok­ban, mert at­tól tar­tot­tak, hogy Ber­lin­ben a kom­mu­nis­ták jut­nak ha­ta­lom­ra. Ké­sőbb az óri­á­si inf­lá­ció mi­att me­ne­kí­tet­ték át a pénzt. Még ké­sőbb nem akar­tak színt val­la­ni a ná­cik ügyé­ben. Akár­hogy is, ele­in­te csu­pán be­fek­te­tők vol­tak. De ren­ge­teg pénzt he­lyez­tek el itt, így abba a hely­zet­be ke­rül­tek, hogy jog­gal vár­hat­tak el kü­lön­le­ges bá­nás­mó­dot.

– Úgy érti, a De­utsch, Lin­demann cég­től.

– At­tól és más bró­ke­rek­től is. Kö­ve­te­lé­se­ik oly nagy­ra nőt­tek, hogy egyes cé­gek már nem vol­tak haj­lan­dók ve­lük ke­res­ked­ni.

– De a De­utsch, Lin­demann igen.

– Igen. 1924 kö­rül kezd­tek köz­üze­mi hol­ding vál­la­la­tok iránt ér­dek­lőd­ni, ezek­től re­mél­tek nagy nye­re­sé­get. – Az öreg el­hall­ga­tott, és Bob­ra né­zett. – Al Han­nah-nél jobb part­nert nem is ta­lál­hat­tak vol­na. Ez volt az ő spe­ci­a­li­tá­sa. Va­ló­já­ban Grif­fin Ba­i­ley ügy­fe­lei vol­tak, de Grif­fin fel­kér­te Alt: dol­goz­zon vele. Kezd­ték össze­ku­szál­ni a szá­la­kat. Tu­laj­don­kép­pen két gu­banc volt: maga a hol­ding, to­váb­bá a ke­res­ke­dő­há­zak rend­sze­re, vagy­is a né­me­tek fe­dő­szer­ve. Az egész rend­kí­vül bo­nyo­lult.

– És mi volt az ön sze­re­pe? – kér­dez­te Mrs. Ro­o­sevelt.

– Én va­gyok az idő­sebb cég­társ. Tud­tam, mit mű­vel­nek.

– Egy óri­á­si csa­lás­ból mér­he­tet­len nye­re­ség­re tesz­nek szert – szö­gez­te le ke­se­rű­en Ken­ne­dy.

– Nem – vá­la­szolt Lin­demann. – Bár­mi­lyen hol­ding­ról le­gyen szó, úgy szer­ve­zik meg, hogy a nye­re­sé­get oda össz­pon­to­sít­ják, ahol a leg­na­gyobb be­fek­te­tők egy­út­tal a leg­na­gyobb ha­szon­él­ve­zők is; a Nort­hern Uni­ted­nél a csa­lás csak a leg­vé­gén kö­vet­ke­zett be, és ak­kor már sem Griff Ba­i­ley, sem Alf­red Han­nah nem volt ben­ne az ügy­ben.

– Hogy mond­hat ilyet?! – kér­dez­te az el­nök.

– A csa­lást ott kö­vet­ték el, hogy osz­ta­lé­kot von­tak ki a vál­la­la­tok­ból, ame­lyek nem hoz­tak nye­re­sé­get, te­hát az osz­ta­lék sem volt jo­gos. A né­me­tek fél tu­cat vál­la­lat igaz­ga­tó­ta­ná­csát el­len­őriz­ték, és olyan osz­ta­lé­kot sza­vaz­tat­tak meg ön­ma­guk­nak, amely a vál­la­la­to­kat – és vég­ső so­ron a tel­jes épít­ményt – meg­fosz­tot­ta az alap­tő­ke nagy ré­szé­től. Ez okoz­ta az össze­om­lást, és ezt sem Griff, sem Al Han­nah nem aka­dá­lyoz­hat­ta meg.

– Vagy­is el­vesz­tet­ték az irá­nyí­tást – mond­ta Bob.

Az öreg­em­ber vál­lat vont.

– Soha nem is volt az övék. Ők csak ki­épí­tet­ték, de nem bir­to­kol­ták a hol­din­got.

– Mennyit fö­löz­tek le a né­me­tek? – kér­dez­te Ken­ne­dy.

Lin­demann a fe­jét ráz­ta.

– Nem tu­dom. Becs­lé­sem sze­rint öt­ven­mil­li­ót. Ta­lán töb­bet is.

– És az egé­szet ki­vit­ték az or­szág­ból…

– Ta­lán nem.

– Apám mi­ért foly­tat­ta to­vább a rész­vé­nyek vá­sár­lá­sát?

– Az az ér­zé­sem, hogy el­fo­gad­ha­tó vé­del­met pró­bált ki­épí­te­ni ma­gá­nak. Arra gon­dolt, ha to­vább­ra is vá­sá­rol rész­vé­nye­ket, ta­lán meg­győz­he­ti a nyo­mo­zó­kat vagy az es­küdt­szé­ket ar­ról, hogy nem tud­ta: az egész vál­lal­ko­zást ki­ra­bol­ták.

– De ha ár­tat­lan volt, mi­ért szo­rult vol­na vé­de­lem­re?

Az öreg­úr az aj­kát biggyesz­tet­te, és a fe­jét ráz­ta.

– Nem tu­dom – mor­mol­ta. – Azt sem tu­dom, ho­gyan halt meg. Bo­csás­sa­nak meg egy perc­re, a mos­dó­ba kell men­nem.

Moi­ra tá­tott száj­jal, fe­szült ér­dek­lő­dés­sel hall­gat­ta, és ek­kor te­kin­te­te vé­let­le­nül össze­ta­lál­ko­zott Ad­ri­a­na pil­lan­tá­sá­val. Ad­ri­a­na egy má­sod­perc­re be­huny­ta a sze­mét, majd egye­ne­sen Moi­rá­ra né­zett. Hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott. Moi­ra fog­ta ma­gát és mel­lé ült.

– Unat­ko­zol? – kér­dez­te hal­kan az el­nö­köt Mrs. Ro­o­sevelt. Az el­nök kun­cog­va föl­szeg­te az ál­lát.

– Még nem.

– Joe – mond­ta Mrs. Ro­o­sevelt –, be­szél­ni sze­ret­nék ma­gá­val. – Az el­nök mögé, a sa­rok­ba mu­ta­tott, erre Ken­ne­dy fel­állt, és mel­lé ült. Az el­nök hát­ra­for­dul­va hall­gat­ta őket, de raj­tuk kí­vül sen­ki más nem hall­hat­ta, hogy Mrs. Ro­o­sevelt csön­de­sen kö­zöl­te: Lio­nel Pic­ke­ring a fi­vé­re an­nak az ügy­véd­nek, aki tető alá hoz­ta a Bre­me­ner Aus­fuhr-Ein­fuhr cé­get. Ken­ne­dy el­vö­rö­sö­dött és meg­me­re­ve­dett, de nem szólt sem­mit.

Moi­ra hal­kan azt mond­ta Ad­ri­a­ná­nak:

– Bob min­dig kon­cer­tek­re vitt. Sose félt at­tól, hogy va­la­ki együtt lát­hat ben­nün­ket.

– Nem is tu­dom, mit mond­jak – sut­tog­ta Ad­ri­a­na.

Moi­ra meg­érin­tet­te a ke­zét.

– Sem­mit sem kell mon­da­nia. Nincs mit mon­da­ni.

Ad­ri­a­na fel­pil­lan­tott Bob­ra.

– Ret­te­ne­tes meg­pró­bál­ta­tá­so­kon megy ke­resz­tül.

Joseph Ken­ne­dy újabb adag whis­kyt töl­tött ma­gá­nak.

– Bob Han­nah tud­ja, ki­cso­da Pic­ke­ring? – kér­dez­te hal­kan Mrs. Ro­o­sevelt­től, mint­ha hir­te­len, utó­lag ju­tott vol­na eszé­be ez a gon­do­lat. – És Ad­ri­a­na?

– Egyi­kük­nek sem szól­tam.

– Egye­lő­re ne is szól­junk – mond­ta Ken­ne­dy.

A vo­nat né­hány vál­tón ro­bo­gott át, s egy vá­ros fé­nyei vil­lan­tak be a fül­ké­be. Az el­nök újabb Ca­m­elt rá­zott ki a ci­ga­ret­ta­do­bo­zá­ból, és az órá­já­ra pil­lan­tott. Ugyan­ar­ra gon­dol­ha­tott, ami­re Harry Bled­soe, aki szin­tén az órá­já­ra né­zett, majd sar­kon for­dult, és ki­nyi­tot­ta a fül­ke aj­ta­ját. Ha arra gon­dol­tak, hogy az öreg­úr­nak rég vissza kel­lett vol­na tér­nie, fö­lös­le­ges volt ag­gód­ni­uk, mert Art­hur Lin­demann pon­to­san ak­kor lé­pett be, ami­kor Harry ki­nyi­tot­ta az aj­tót. Is­mét le­ült a he­lyé­re.

– Mi­ért nem me­sél ne­künk az egy­mil­lió dol­lár­ról? – kér­dez­te Ken­ne­dy.

– Mi­lyen egy­mil­li­ó­ról?

– A sváj­ci bank­szám­lán el­he­lye­zett pénz­ről. A zü­ri­chi Sch­wei­zeri­sche Kre­di­tans­talt­nál lévő egy­mil­lió dol­lár­ról!

Lin­demann mind­ed­dig eny­he bosszú­sá­got mu­ta­tott csu­pán a ke­reszt­kér­dé­sek hal­la­tán – most azon­ban el­vö­rö­sö­dött, az álla re­me­gett.

– Hon­nan tud­nak róla?

– Han­nah az író­asz­ta­lá­ban tar­tot­ta a fo­lyó­szám­la szá­mát. Ha­lá­la után Bob rá­ta­lált.

– Bob, fel­hasz­nál­tad? – kér­dez­te vissza­foj­tott lé­leg­zet­tel Lin­demann. – Ki­vet­ted a pénzt?

– Nem, én… Ho­gyan te­het­tem vol­na? Én…

– Bob ed­dig a pil­la­na­tig nem tud­ta, hogy azok a szá­mok, ame­lye­ket ne­kem meg­mu­ta­tott, va­ló­já­ban a tit­kos bank­szám­lá­ra utal­nak – mond­ta Mrs. Ro­o­sevelt. – Gya­ní­tot­tuk, de nem tud­tuk biz­to­san, amíg Mr. Ken­ne­dy meg nem erő­sí­tet­te.

Bob le­ve­gő után kap­ko­dott.

– Egy­mil­lió?!

Mrs. Ro­o­sevelt a fe­jét ráz­ta, és in­tett, hogy a fiú tür­tőz­tes­se ma­gát.

– Mr. Lin­demann – kér­dez­te eré­lye­sen Ken­ne­dy –, mi­ért he­lyez­tek le­tét­be egy zü­ri­chi bank­szám­lán Alf­red Han­nah ré­szé­re egy­mil­lió dol­lárt?

Az öreg­úr egy pil­la­nat­ra a te­nye­ré­be rej­tet­te az ar­cát.

– A té­mát önök ve­tet­ték fel. Nem kel­lett vol­na. – Föl­emel­te a fe­jét, jobb­ra-bal­ra csó­vál­ta, és Bo­bot néz­te.

– Al­nak szó­ló se­gély volt… Gon­dos­ko­dás a jö­vő­ről.

– Ki­től szár­ma­zott a pénz?

– Nem tu­dom. Tő­lem nem. Azt hi­szem, a né­me­tek­től. Von Sch­wartz­berg­től.

– Ez, ugye, nem csak ta­lál­ga­tás?

– Nem – is­mer­te be fá­rad­tan az öreg­úr. – Túl­nyo­mó ré­szét von Sch­wartz­berg cso­port­ja adta össze. Hoz­zá­já­rult Griff Ba­i­ley is. Leg­alább­is így mond­ták. Sze­mé­lye­sen sem­mi kö­zöm nem volt hoz­zá.

– Lás­suk csak – szólt Ken­ne­dy. – Ugye, azt mond­ta: „gon­dos­ko­dás a jö­vő­ről”? Ez pon­to­san mit je­lent?

Art­hur Lin­demann kö­rül­né­zett, mint­ha azt vár­ná, hogy va­la­ki a se­gít­sé­gé­re si­es­sen, és azt mond­ja, hogy nem kell vá­la­szol­nia. Le­ver­ten bó­lin­tott.

– Tud­ták, hogy a SEC nyo­moz­ni kez­dett. Wa­shing­ton­ból el­árul­ta ne­kik va­la­ki. Tud­ták, hogy az egész vál­lal­ko­zás szét­esik. Von Sch­wartz­berg nem akar­ta, hogy az ő ne­vét is be­le­ke­ver­jék. Azt akar­ta, hogy a né­met kap­cso­lat ti­tok­ban ma­rad­jon. Griff Ba­i­ley ne­ki­lá­tott a dosszi­ék tisz­to­ga­tá­sá­nak, hogy meg­sem­mi­sít­se mind­azo­kat a pa­pí­ro­kat, ame­lyek­ből ez a kap­cso­lat ki­de­rül­ne. Az én ira­ta­i­mat is át­néz­te, Alf­red és Aus­tin irat­tá­rá­val együtt. A lé­nyeg az volt, hogy szű­kít­sék a kört.

– De tud­ták, hogy a kárt kí­sé­rő bot­rány be­kö­vet­ke­zik, és bűn­bak­ra volt szük­sé­gük.

– Igaz. Egy­re na­gyobb nyo­mást gya­ko­rol­tak Han­nah-re. És rá­vet­ték. A terv az volt, hogy a gya­nút rá­irá­nyít­sák. Ő ma­gá­ra vál­lal­ja a vét­ket, lát­vá­nyo­san ki­rúg­ják a cég­től, kegy­vesz­tett lesz, ha szük­sé­ges, rö­vid idő­re még bör­tön­be is megy, s bár­mi tör­té­nik, soha nem em­lí­ti a né­me­te­ket, soha nem ke­ve­ri bele őket. Zü­rich­ben tit­kos bank­szám­lán egy­mil­lió dol­lárt he­lyez­tek el a ne­vé­re, és ő meg­kap­ta a fo­lyó­szám­la szá­mát. Az el­kép­ze­lés az volt, hogy ami­kor el­mú­lik a vi­har, a fe­le­sé­gé­vel együtt le­te­lep­szik Svájc­ban, ahol ha­lá­lá­ig ké­nyel­me­sen el­él­de­gél­het.

– És most hol az a pénz? – kér­dez­te Ken­ne­dy.

– A zü­ri­chi bank­ban.

– Ott nincs.

– De ott kell len­nie! – til­ta­ko­zott dü­hö­sen az öreg­úr. – Így ál­la­pod­tak meg!

– Ki tu­dott még a tit­kos bank­szám­lá­ról?

– Sen­ki. Az ő pén­ze volt, az ő fi­zet­sé­ge azért, hogy… ó… – Az öreg­úr feje resz­ket­ni kez­dett. – Ha azt gon­dol­ták róla, hogy idő előtt fel­vet­te, mi­előtt tel­je­sí­tet­te vol­na a meg­ál­la­po­dás rá­eső ré­szét…

– Nem­csak ő tud­ta a szá­mot – mond­ta Ken­ne­dy – ha­nem egy zü­ri­chi ügy­véd, bi­zo­nyos Gros­sens­tadt is.

– Sose hal­lot­tam róla.

– És még va­la­ki, aki né­hány nap­pal Alf­red Han­nah ha­lá­la előtt ki­vet­te a tel­jes össze­get.

– El­árul­ták! – gyöt­rő­dött az öreg­úr. – Alt el­árul­ták…

– És meg­gyil­kol­ták – szólt Bob.

– Azt nem tu­dom – erős­kö­dött Art­hur Lin­demann, jobb ke­zé­vel a le­ve­gő­ben ha­do­nász­va. – De fé­lek, hogy ez az igaz­ság.

– Önt mi­ért tar­tot­ták fog­va? Mit ke­res­tek az ön há­zá­ban? – kér­dez­te Mrs. Ro­o­sevelt.

– Pa­pí­ro­kat – kö­hé­cselt Lin­demann. – Ira­to­kat, ame­lyek fel­fed­he­tik a né­met kap­cso­la­tot. Nem tu­dom, mi­től fél­nek job­ban: at­tól-e, hogy a mi kor­má­nyunk jön rá, mennyi pénzt szip­pan­tot­tak ki a vál­lal­ko­zás­ból, vagy at­tól, hogy Herr Hit­ler tu­do­má­sá­ra jut.