18
Másnap este kilenckor indult el az elnöki párnak és kíséretének néhány autóból álló, lassú konvoja a Fehér Házból, a Tizenötödik utcán át az állami nyomda felé. Az elnök pullmankocsija a rámpán várakozott, ott szálltak vonatra. A tolókocsijában ülő elnököt szokás szerint inasa, Arthur Prettyman gördítette a vonatra. Normális körülmények között az elnök a felszállás után hamarosan visszavonult. Általában jókat aludt a New York felé lassan haladó vonaton, élvezte a vagon ringását, az éjszakai csöndet. A mai este azonban másnak ígérkezett. A hátsó kocsi tele volt a már korábban felszállt emberekkel: Mrs. Roosevelt ugyanis megtervezte az elnök által „konfrontációnak” nevezett találkozót. Ott volt Joe Kennedy is. Az elnök meleg mosollyal üdvözölte. Kennedy bemutatta Lindemannt. Az elnök egy kimerült, sápadt, bizonytalan, rozoga öregembert látott. Bob Hannah meg egy szégyenlős, fekete hajú fiatal lányt vezetett elé; Moira Laskynek hívták, és igazán mindennek hitte volna, csak annak nem, amire a felesége előre figyelmeztette. Valaki elárulta Missynek, és ő sem tudta elrejteni a kíváncsiságát, valósággal illetlenül bámulta a fiatal nőt. Adriana egy pamlagon ült, gyönyörű volt, mint mindig, de szinte sistergett az idegességtől. Lindemann széke mögött egy testes fiatalember állt, senki sem vette a fáradságot, hogy őt is bemutassa. Az elnök halkan megkérdezte, ki az, és megtudta, hogy Harry Bledsoe, Bob Hannah testőre.
Az elnöknek nehezére esett úgy tenni, mintha mindenkit örömmel látna, de megpróbálta, és valószínűleg egyikük sem sejtette, mennyivel szívesebben maradna egyedül. A vonat indulása előtt utasítást adott, hogy szolgáljanak fel italokat; hátradőlt, rágyújtott, és igyekezett kényelmesen elhelyezkedni.
Bob Hannah odajött.
– Örökre hálás leszek önnek, elnök úr.
– Remélhetem, hogy ezentúl a demokratákra szavazol? – mosolygott az elnök.
– Feltétlenül – mosolygott vissza Bob.
Pöfögni kezdett a mozdony, a kerekei forogtak és csikorogtak a síneken, ahogy erőlködött, hogy a súlyos elnöki vonatot az állomásról elmozdítsa. Mérges gőzpamacsok szálltak, amint a mozdony vezetője kieresztette, visszafogta, majd újból kiengedte a fojtószelepet, és elindította a tizenkét kocsiból álló POTUS-t. A szerelvény végül simán kigördült a washingtoni pályaudvarról. Egy kereszteződésnél hosszan fütyült.
Mrs. Roosevelt szántszándékkal Moira mellé ült. Érezte, hogy a lány milyen zavarban van. Moira tegnap új ruhát vásárolt, szerény és csinos volt a halványzöld selyemben.
– Ugye nem engednek fel újságírókat erre a kocsira? – kérdezte.
– Nem. Az elnök már szinte túlzottan védi a magánéletét ezen a vonaton.
– Rosszat tenne a hírnevének, ha kitudódna, ki vagyok, és hogy itt utazom az elnöki vonaton.
– Bennünket nem aggaszt – mondta Mrs. Roosevelt.
Adriana és Missy kicsit arrébb sugdolózott.
– Igazán visszaküldhette volna más módon is New Yorkba – morgott Adriana.
– Én nem bosszankodnék rajta – vélte Missy. – A foglalkozása áthághatatlan korlátokat von köré.
Adriana mély lélegzetet vett.
– Ó, igazából nem zavar! Csak nem tudom elképzelni, hogy…
– Én sem. De hogy jövünk mi ahhoz, hogy ítélkezzünk?
Adriana lopva Moirára pillantott. Akárhogy is, bátorsága az van, ismerte el.
Arthur Prettyman betolta az italokkal, jéggel és poharakkal megrakott zsúrkocsit, és az elnök felszólította vendégeit: ki-ki töltsön magának. A maga részéről hálás lenne, ha valaki egy ujjnyi gint töltene a limonádéjába.
Bob Hannah Kennedyvel beszélgetett.
– Nem – mondta –, az öregfiú azóta egyetlen szót sem szólt. Azon túl, amit első este elárult, egy mukkot sem lehet kihúzni belőle.
– Remélem, ez az este több eredményt hoz, mint egy ingyen fuvart New Yorkba – dünnyögte Kennedy. A whiskyért nyúlt, és kiadós adagot töltött magának.
Mrs. Roosevelt átadta a férjének a ginnel dúsított limonádét.
– Meddig maradjak fenn? – kérdezte az elnök. – Ugye nem bánod, ha majd elnézést kérek és lefekszem?
– Ha unatkozni fogsz…
A vonat átváltott a Baltimore and Ohio sínjeire, Maryland tájaira, a Patuxent folyó felé döcögött, immár óránként huszonöt-harminc mérföldes sebességgel, amelyet egész éjszaka tartani fog.
Joseph Kennedy leült Arthur Lindemann-nel szemben. Mrs. Roosevelt elég közel foglalt helyet ahhoz, hogy a társalgásukban részt vegyen. Bob Hannah Arthur Lindemann székének háttámlájához támaszkodva álldogált.
– Mr. Lindemann, hajlandó elbeszélgetni velünk? – kérdezte Kennedy.
Lindemann elfogadott egy pohár sherryt; a keze remegett, az ital majdnem kiloccsant.
– Miről, Mr. Kennedy? – kérdezte óvatos, majdnem ellenséges hangon. Körülnézett: észrevette, hogy mindenki elhallgatott, és az ő szavát leste. – Miről akar beszélni?
– Azt hiszem, a Northern United ügyével kezdhetnénk.
– Mit akar tenni? Börtönbe akar csukatni?
– Az attól függ, nemde? Attól függ, mennyit akar bevallani.
– Nincs mit bevallanom – állította határozottan az öregúr. – Lehet, hogy hibákat követtem el, de én…
– Miért rabolták el a szó szoros értelmében a kórházból? – kérdezte Bob. – Mitől reszket most is? Miért fél hazamenni? Miért fél az irodájába menni? Kitől fél?
– Azok a németek… – suttogta az öregúr.
Bob, ujját felemelve, szólni készült, de a homlokát ráncoló, fejét csóváló Kennedy, valamint Mrs. Roosevelt megrovó pillantása megállította.
– Tudunk néhány dolgot az önök üzleteiről, Mr. Lindemann – mondta Kennedy. – Tudjuk például, hogy cége közreműködött részvények és bizonyos összegek továbbításában New York város szállítói és némely közhivatalnokok között. Folyószámláikon kitalált neveket tüntettek fel, hogy a csúszópénzek átjátszását megkönnyítsék. Tudjuk például, hogy a De Loach and Co. tetemes összegeket juttatott Cote bírónak az önök irodájában nyilvántartott fiktív számlákon keresztül. Nagyon nyersen fejezem ki magam, ha ezt panamázásnak nevezem?
– Semmi törvényelleneset nem tettem – tiltakozott Lindemann. – Lehet, hogy a számlákon kitalált nevek szerepeltek, de nekem senki sem szólt erről.
– De tudott róla.
Az öregúr vállat vont.
– A brókernek nem kötelessége megvizsgálni azok személyazonosságát, akik értékpapírokat vesznek vagy adnak el. Az értékpapírok rendben voltak. Megkaptuk és eladtuk őket, majd a pénzt azon a folyószámlán helyeztük el, amelyikben megállapodtunk. Onnan vette ki…
– Cote bíró – mondta komoran Kennedy. – Lényegében tehát egy közhivatalnok nagy mennyiségű pénzt kapott egy állami szállítótól. Ezt nevezik panamának.
– Lehetséges. De én nem voltam benne. Én csupán vettem és eladtam. Velem senki sem közölte, hogy a nyereséget megvesztegetésnek szánják.
– Sajátos eljárás – jegyezte meg Mrs. Roosevelt.
– Olyan, amilyet a Wall Streeten állandóan, hagyományosan alkalmaznak.
– Apám is ezt tette? – kérdezte Bob.
Arthur Lindemann a válla fölött a háta mögött álló Bobra nézett.
– Apádnak semmi köze nem volt a De Loach céghez és Cote bíróhoz.
– És másokhoz? Más ilyen ügyhöz?
Az öregúr mély lélegzetet vett, és hosszan, hangosan fújtatva engedte ki a tüdejéből.
– Azt gondolod talán, hogy apád szent volt? Ha így hiszed, mélységesen sajnállak. Ravasz üzletember volt. Agresszív, rámenős. Nem, a De Loach-Cote-ügyben nem volt benne, de az iratai között számtalan hasonló tranzakciót találhatsz.
– És ezzel elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, milyen szerepet játszott Al Hannah a Northern United összeomlásában.
Arthur Lindemann ismét sóhajtott.
– A vádindítvány lopási szándékkal elkövetett csalásról szólt. Erős túlzás. A magam részéről biztos voltam benne, hogy felmentik.
– Miért ölték meg? – kérdezte Bob.
– Nem tudom.
– A németek – kezdte Kennedy –, ez a von Schwartzberg-csoport… Milyen szerepet játszottak a Northern United-ügyben?
– Befektetők voltak.
– Nagy befektetők?
Az öreg bólintott.
– Titokban?
– Igen.
Joseph Kennedy Mrs. Rooseveltre, majd az elnökre pillantott.
– Tehát feltételezhető, hogy ezek a német beruházók ugyanúgy elveszítették a befektetett tőkéjüket, mint bárki más?
– Épp az ellenkezőjét feltételezheti – mondta csöndesen Lindemann. Arcán keserű mosoly suhant át, olyan villámgyorsan, hogy csak a közvetlen közelében ülők vehették észre.
Megszólalt az elnök:
– Kérem, Mr. Lindemann. Miért kell minden szót harapófogóval kihúzni önből? Miért nem mondja el, mi és hogyan történt?
Lindemann az elnökről ismét Kennedyre nézett.
– Ha elég hosszan és elég alaposan vizsgálódnak, mindenre rájönnek. – Megint az elnökhöz fordult. – Hosszú és bonyolult történet. Nem sokkal a háború befejezése után kezdődött, lényegében a békeszerződés aláírása előtt. Ezek a németek eleinte egyszerűen el akarták rejteni a vagyonuk egy részét az Államokban, mert attól tartottak, hogy Berlinben a kommunisták jutnak hatalomra. Később az óriási infláció miatt menekítették át a pénzt. Még később nem akartak színt vallani a nácik ügyében. Akárhogy is, eleinte csupán befektetők voltak. De rengeteg pénzt helyeztek el itt, így abba a helyzetbe kerültek, hogy joggal várhattak el különleges bánásmódot.
– Úgy érti, a Deutsch, Lindemann cégtől.
– Attól és más brókerektől is. Követeléseik oly nagyra nőttek, hogy egyes cégek már nem voltak hajlandók velük kereskedni.
– De a Deutsch, Lindemann igen.
– Igen. 1924 körül kezdtek közüzemi holding vállalatok iránt érdeklődni, ezektől reméltek nagy nyereséget. – Az öreg elhallgatott, és Bobra nézett. – Al Hannah-nél jobb partnert nem is találhattak volna. Ez volt az ő specialitása. Valójában Griffin Bailey ügyfelei voltak, de Griffin felkérte Alt: dolgozzon vele. Kezdték összekuszálni a szálakat. Tulajdonképpen két gubanc volt: maga a holding, továbbá a kereskedőházak rendszere, vagyis a németek fedőszerve. Az egész rendkívül bonyolult.
– És mi volt az ön szerepe? – kérdezte Mrs. Roosevelt.
– Én vagyok az idősebb cégtárs. Tudtam, mit művelnek.
– Egy óriási csalásból mérhetetlen nyereségre tesznek szert – szögezte le keserűen Kennedy.
– Nem – válaszolt Lindemann. – Bármilyen holdingról legyen szó, úgy szervezik meg, hogy a nyereséget oda összpontosítják, ahol a legnagyobb befektetők egyúttal a legnagyobb haszonélvezők is; a Northern Unitednél a csalás csak a legvégén következett be, és akkor már sem Griff Bailey, sem Alfred Hannah nem volt benne az ügyben.
– Hogy mondhat ilyet?! – kérdezte az elnök.
– A csalást ott követték el, hogy osztalékot vontak ki a vállalatokból, amelyek nem hoztak nyereséget, tehát az osztalék sem volt jogos. A németek fél tucat vállalat igazgatótanácsát ellenőrizték, és olyan osztalékot szavaztattak meg önmaguknak, amely a vállalatokat – és végső soron a teljes építményt – megfosztotta az alaptőke nagy részétől. Ez okozta az összeomlást, és ezt sem Griff, sem Al Hannah nem akadályozhatta meg.
– Vagyis elvesztették az irányítást – mondta Bob.
Az öregember vállat vont.
– Soha nem is volt az övék. Ők csak kiépítették, de nem birtokolták a holdingot.
– Mennyit fölöztek le a németek? – kérdezte Kennedy.
Lindemann a fejét rázta.
– Nem tudom. Becslésem szerint ötvenmilliót. Talán többet is.
– És az egészet kivitték az országból…
– Talán nem.
– Apám miért folytatta tovább a részvények vásárlását?
– Az az érzésem, hogy elfogadható védelmet próbált kiépíteni magának. Arra gondolt, ha továbbra is vásárol részvényeket, talán meggyőzheti a nyomozókat vagy az esküdtszéket arról, hogy nem tudta: az egész vállalkozást kirabolták.
– De ha ártatlan volt, miért szorult volna védelemre?
Az öregúr az ajkát biggyesztette, és a fejét rázta.
– Nem tudom – mormolta. – Azt sem tudom, hogyan halt meg. Bocsássanak meg egy percre, a mosdóba kell mennem.
Moira tátott szájjal, feszült érdeklődéssel hallgatta, és ekkor tekintete véletlenül összetalálkozott Adriana pillantásával. Adriana egy másodpercre behunyta a szemét, majd egyenesen Moirára nézett. Halványan elmosolyodott. Moira fogta magát és mellé ült.
– Unatkozol? – kérdezte halkan az elnököt Mrs. Roosevelt. Az elnök kuncogva fölszegte az állát.
– Még nem.
– Joe – mondta Mrs. Roosevelt –, beszélni szeretnék magával. – Az elnök mögé, a sarokba mutatott, erre Kennedy felállt, és mellé ült. Az elnök hátrafordulva hallgatta őket, de rajtuk kívül senki más nem hallhatta, hogy Mrs. Roosevelt csöndesen közölte: Lionel Pickering a fivére annak az ügyvédnek, aki tető alá hozta a Bremener Ausfuhr-Einfuhr céget. Kennedy elvörösödött és megmerevedett, de nem szólt semmit.
Moira halkan azt mondta Adrianának:
– Bob mindig koncertekre vitt. Sose félt attól, hogy valaki együtt láthat bennünket.
– Nem is tudom, mit mondjak – suttogta Adriana.
Moira megérintette a kezét.
– Semmit sem kell mondania. Nincs mit mondani.
Adriana felpillantott Bobra.
– Rettenetes megpróbáltatásokon megy keresztül.
Joseph Kennedy újabb adag whiskyt töltött magának.
– Bob Hannah tudja, kicsoda Pickering? – kérdezte halkan Mrs. Roosevelttől, mintha hirtelen, utólag jutott volna eszébe ez a gondolat. – És Adriana?
– Egyiküknek sem szóltam.
– Egyelőre ne is szóljunk – mondta Kennedy.
A vonat néhány váltón robogott át, s egy város fényei villantak be a fülkébe. Az elnök újabb Camelt rázott ki a cigarettadobozából, és az órájára pillantott. Ugyanarra gondolhatott, amire Harry Bledsoe, aki szintén az órájára nézett, majd sarkon fordult, és kinyitotta a fülke ajtaját. Ha arra gondoltak, hogy az öregúrnak rég vissza kellett volna térnie, fölösleges volt aggódniuk, mert Arthur Lindemann pontosan akkor lépett be, amikor Harry kinyitotta az ajtót. Ismét leült a helyére.
– Miért nem mesél nekünk az egymillió dollárról? – kérdezte Kennedy.
– Milyen egymillióról?
– A svájci bankszámlán elhelyezett pénzről. A zürichi Schweizerische Kreditanstaltnál lévő egymillió dollárról!
Lindemann mindeddig enyhe bosszúságot mutatott csupán a keresztkérdések hallatán – most azonban elvörösödött, az álla remegett.
– Honnan tudnak róla?
– Hannah az íróasztalában tartotta a folyószámla számát. Halála után Bob rátalált.
– Bob, felhasználtad? – kérdezte visszafojtott lélegzettel Lindemann. – Kivetted a pénzt?
– Nem, én… Hogyan tehettem volna? Én…
– Bob eddig a pillanatig nem tudta, hogy azok a számok, amelyeket nekem megmutatott, valójában a titkos bankszámlára utalnak – mondta Mrs. Roosevelt. – Gyanítottuk, de nem tudtuk biztosan, amíg Mr. Kennedy meg nem erősítette.
Bob levegő után kapkodott.
– Egymillió?!
Mrs. Roosevelt a fejét rázta, és intett, hogy a fiú türtőztesse magát.
– Mr. Lindemann – kérdezte erélyesen Kennedy –, miért helyeztek letétbe egy zürichi bankszámlán Alfred Hannah részére egymillió dollárt?
Az öregúr egy pillanatra a tenyerébe rejtette az arcát.
– A témát önök vetették fel. Nem kellett volna. – Fölemelte a fejét, jobbra-balra csóválta, és Bobot nézte.
– Alnak szóló segély volt… Gondoskodás a jövőről.
– Kitől származott a pénz?
– Nem tudom. Tőlem nem. Azt hiszem, a németektől. Von Schwartzbergtől.
– Ez, ugye, nem csak találgatás?
– Nem – ismerte be fáradtan az öregúr. – Túlnyomó részét von Schwartzberg csoportja adta össze. Hozzájárult Griff Bailey is. Legalábbis így mondták. Személyesen semmi közöm nem volt hozzá.
– Lássuk csak – szólt Kennedy. – Ugye, azt mondta: „gondoskodás a jövőről”? Ez pontosan mit jelent?
Arthur Lindemann körülnézett, mintha azt várná, hogy valaki a segítségére siessen, és azt mondja, hogy nem kell válaszolnia. Leverten bólintott.
– Tudták, hogy a SEC nyomozni kezdett. Washingtonból elárulta nekik valaki. Tudták, hogy az egész vállalkozás szétesik. Von Schwartzberg nem akarta, hogy az ő nevét is belekeverjék. Azt akarta, hogy a német kapcsolat titokban maradjon. Griff Bailey nekilátott a dossziék tisztogatásának, hogy megsemmisítse mindazokat a papírokat, amelyekből ez a kapcsolat kiderülne. Az én irataimat is átnézte, Alfred és Austin irattárával együtt. A lényeg az volt, hogy szűkítsék a kört.
– De tudták, hogy a kárt kísérő botrány bekövetkezik, és bűnbakra volt szükségük.
– Igaz. Egyre nagyobb nyomást gyakoroltak Hannah-re. És rávették. A terv az volt, hogy a gyanút ráirányítsák. Ő magára vállalja a vétket, látványosan kirúgják a cégtől, kegyvesztett lesz, ha szükséges, rövid időre még börtönbe is megy, s bármi történik, soha nem említi a németeket, soha nem keveri bele őket. Zürichben titkos bankszámlán egymillió dollárt helyeztek el a nevére, és ő megkapta a folyószámla számát. Az elképzelés az volt, hogy amikor elmúlik a vihar, a feleségével együtt letelepszik Svájcban, ahol haláláig kényelmesen eléldegélhet.
– És most hol az a pénz? – kérdezte Kennedy.
– A zürichi bankban.
– Ott nincs.
– De ott kell lennie! – tiltakozott dühösen az öregúr. – Így állapodtak meg!
– Ki tudott még a titkos bankszámláról?
– Senki. Az ő pénze volt, az ő fizetsége azért, hogy… ó… – Az öregúr feje reszketni kezdett. – Ha azt gondolták róla, hogy idő előtt felvette, mielőtt teljesítette volna a megállapodás ráeső részét…
– Nemcsak ő tudta a számot – mondta Kennedy – hanem egy zürichi ügyvéd, bizonyos Grossenstadt is.
– Sose hallottam róla.
– És még valaki, aki néhány nappal Alfred Hannah halála előtt kivette a teljes összeget.
– Elárulták! – gyötrődött az öregúr. – Alt elárulták…
– És meggyilkolták – szólt Bob.
– Azt nem tudom – erősködött Arthur Lindemann, jobb kezével a levegőben hadonászva. – De félek, hogy ez az igazság.
– Önt miért tartották fogva? Mit kerestek az ön házában? – kérdezte Mrs. Roosevelt.
– Papírokat – köhécselt Lindemann. – Iratokat, amelyek felfedhetik a német kapcsolatot. Nem tudom, mitől félnek jobban: attól-e, hogy a mi kormányunk jön rá, mennyi pénzt szippantottak ki a vállalkozásból, vagy attól, hogy Herr Hitler tudomására jut.