34.
Ash

A TÁBORBAN MÁR MINDENKI lefeküdt, bár kétlem, hogy bárki is tud ma éjjel aludni. A tűz kihunyó parazsa mellett üldögélek egy kidőlt fatörzsön, és a tenyeremben tartott eljegyzési gyűrűt bámulom. Mindazok után, amiken együtt átmentünk, az áldozatok után, amiket egymásért hoztunk, egy csók elég volt, hogy elszakítson minket. Összezárom az ujjaimat a gyűrű körül, aztán elhajítom. Egy bokorba esik. Rögtön megbánom, és odarohanok, hogy megkeressem.

– Te sem tudtál aludni?

Megperdülök Giselle hangja hallatán, és meglepetésemben majdnem megint elejtem a gyűrűt. Gyorsan a zsebembe csúsztatom. Giselle pár lépésnyire áll, és idegesen húzkodja a barna hajába font egyik tollat. Lemosta magáról a sok sminket, és most sokkal szebb, hogy nincs vastagon kihúzva a szeme, és nem fémes az ajka. Természetesen gyönyörű. De azért zavarban van, nem mer a szemembe nézni.

– Azt hittem, már lefeküdtél – jegyzem meg.

– Nem tudtam elaludni – válaszolja. – Gondolom, a lelkifurdalás miatt. Bocsáss meg, Ash. Nem lett volna szabad, hogy megcsókoljalak. Madame Clara azt mondja, nem tudok az ösztöneimen uralkodni, és kezdem azt hinni, hogy igaza van.

– Nem a te hibád. Nem lett volna szabad hagynom, hogy megtörténjen – válaszolom.

Giselle felsóhajt. – Néha nem is tudom, mi a baj velem. Mindig azt akarom, amit nem kaphatok meg. Mintha arról szólna a dolog, hogy ha megszerzem, értékes leszek. Van ennek valami teteje?

Hosszan elnézem, és most először pillantom meg az igazi arcát: az árváét, akit kitaszított a családja, akinek lopnia kellett, hogy életben maradjon. A férfiakra gondolok, akik a Fűszer téren verték, és az emberek közömbösen mentek el mellette; vajon hányszor fordult elő már hasonló eset? A magabiztossága olyan, mint egy álarc, amivel elrejti a világ elől a megtört kislányt.

– Számomra van – válaszolom.

Hirtelen feláll a hajam: vért érzek. Megperdülök, és Natalie meg Elijah abban a pillanatban botladozik ki az erdőből. Mindkettő csupa vér, a ruhájuk tépett és megszaggatott. Elijah jobb arca feldagadt, Natalie a bal lábát húzza. Odarohanok hozzájuk, sértettségemről és becsapottságomról azonnal megfeledkezem.

– Mi történt? – szegezem nekik a kérdést, miközben Elijah a fatörzshöz támogatja Natalie-t. Natalie arca megvonaglik a fájdalomtól, amikor leül. A bal lábát fogja. Vér csordul ki az ujjai között, és felébred az éhségem, de visszaszorítom.

Elijah gyorsan összefoglalja a lényeget, míg Giselle elmegy Madame Claráért. Nemsokára már vissza is jönnek, kötszert és gyógynövényeket hoznak. Giselle ellátja Elijah sebét, Madame Clara pedig Natalie lábát.

Felhajtom a szoknyáját, hogy hozzáférjünk a combján levő vágáshoz. Minden szívdobbanással vér lökődik ki a sebből, és Natalie fehér bőrét vörösre festi. Odanyúlok, hogy megvizsgáljam a sebet, de Natalie vadul elhúzódik.

– Ne érj hozzám! – kiabálja.

– Istenem, Natalie, csak segíteni próbálok! – mondom a reakciójától sértetten. – Meg kell vizsgálnom.

Ismét odanyúlok.

– Nem, várj! HAGYD ABBA, Ash! – kiált fel, amikor véres bőréhez érek. – Haragvóm van! Elkapom a kezemet. – Mit mondtál?

– Elkaptam a Haragvót – suttogja. – A sötétfajzat fiú fertőzhetett meg, amikor megharapott.

– Biztos vagy benne? – kérdem rekedten.

– Vérvizsgálatot végeztem Puszta Földön, a laborban. Kétrét görnyedek, és halk nyögés szakad ki belőlem, ahogy a testem összeroskad a szavai súlya alatt. Elkaptam a Haragvót. Hirtelen minden érthetővé válik: miért lökött el magától, miért nem maradt meg benne az étel, mit beszélt Elijah-val a laboratóriumban. Valahogy erőt merítek ahhoz, hogy felemeljem a fejemet.

– Miért nem mondtad el? – kérdezem.

– Nem tudtalak még elveszíteni – vallja be. – Bocsáss meg, Ash. Mindvégig szerettelek, csak...

Megcsókolom.

Annyi érzést sűrítek bele, amennyit csak tudok: mellette állok, nincs egyedül, ezt szeretném a tudtára adni. Viszonozza a csókomat, s közben átölel. A szívem szerelemtől, bánattól sajog. Visszakaptam Natalie-t, de mennyi időre? Egy hétre? Egy hónapra? Egy évre? Fogalmunk sincs, milyen hatással van ez a betegség az emberi fajra.

– Szeretlek – suttogom az ajkához simulva.

– Bocsáss meg, hogy fájdalmat okoztam – súgja vissza. – Te is – utalok Giselle-re. – De most egyedül az számít, hogy együtt vagyunk.

Fogom a kezét, míg Giselle és Madame Clara bekötik a lábát. A seb nem olyan nagy, mint először hittük: mély ugyan, de az üveg nem ért csontot, és nem sértett meg artériát. Amint bekötözték, odamegyek Elijah-hoz. Rám néz; dagadt arcát valami ragacsos kenőccsel kenték be.

– Jól fogadtad a hírt – mondja Natalie-ra pillantva.

Letaglóz a bánat.

– Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom neked.

– Nem – mondja csendesen. – Néhányszor én is túllőttem a célon. Utólag elnézést érte.

Leülök mellé. – Szóval megtaláltátok Esmét? – kérdezem.

Bólint, aztán mindent elmesél, amit megtudtak.

– Szóval a laboratórium Szürke Farkas közelében egy hegyen van? – kérdezem.

Elijah bólogat. – Bár én még sosem hallottam a Karomról. És te?

– Én sem – vallom be.

– Valószínűleg egy újabb becenévről van szó – szól közbe Natalie, aki hallja, miről beszélünk. – Ahogy a Bíbor-hegységet az Ördög Villájaként is ismerik.

– A holnapi támadás után el kell mennünk Szürke Farkasba – jelentem ki. – Valaki talán látta, hova vitték anyádat és a nagynénémet az őrök.

– Megállhatnánk útközben Viridisben? – kérdezi Elijah. – Hajóval csak pár nap, és biztonságosabb lesz, mint az utakat használni. Beszélhetnél a szenátussal, hogy csatlakozzanak a lázadáshoz, míg én ellátmányt szerzek, aztán folytathatnánk az utunkat Szürke Farkasba.

– Jó tervnek hangzik – ismerem el felélénkülve.

Elijah lesüti a szemét. – Helyes. Az apám biztosan örül majd, hogy megismerhet.

Visszamegyek Natalie-hoz, és felemelem a karomba. A lakókocsinkhoz viszem, lefektetem az ágyra, és segítek neki levetkőzni. A vállán csúnya, lila színű zúzódás van, a bőre csupa karmolás. A bőrén nemsokára hurkák jelennek meg, és rothadni kezd. A gondolat szinte letaglóz, és az öltözőasztalnak támaszkodom, nehogy megszédüljek.

– Minden rendben? – kérdezi halkan Natalie.

Bólintok, aztán keresek egy inget, és odaadom neki. Amint felöltözött, én is levetkőzöm, és odabújok mellé a keskeny ágyon, amin nincs sok hely, ezért egymáshoz szorulunk. Átölelem, ő pedig a mellemre fekteti a fejét, és az ujjával gyöngéden végigsimítja a hegeimet.

– Megértem, ha elhagysz – mondja csendesen.

Még szorosabban ölelem. – Arra sosem kerül sor.

– Nagyon sajnálom, Ash, hogy megharaptak.

– Nem a te hibád – válaszolom, és a szomorúság a torkomat fojtogatja. – Ne is beszéljünk róla többé, rendben?

Natalie nem tiltakozik. Közelebb bújik hozzám.

– Aggódsz a holnap miatt? – kérdezi álmosan.

– Egy kicsit – vallom be, és megcsókolom a homlokát. – Próbálj pihenni.

Lehunyja a szemét. Rövidesen egyenletessé válik a lélegzetvétele.

– Ébren vagy még, Natalie? – suttogom.

Nem válaszol.

Csak most, amikor már alszik, engedem szabadjára a könnyeimet.