ELIZABETH McNEILL

9 és 1/2 hét

 

EGY SZERELMI KAPCSOLAT EMLÉKE

JLX Kft. BUDAPEST, 1990

 

 

ELIZABETH McNEILL nem létezik, ez csupán (érthető okok miatt) szerzői álnév.

Egy New York-i nő neve, aki életében egyszer átélt egy hihetetlen 9 és fél hetes kapcsolatot, ami egy teljesen szokványos találkozással kezdődött egy manhattani bolhapiacon, és az érzelmi kiszolgáltatottság csúcsán, a teljes alázat és áldozat örömével fejeződött be. Életének olyan élménye volt ez, amit azóta sem hevert ki, de állítja, hogy nem bánja…

A könyv egy végtelen szakadékba vezet minket, ahol elmosódnak a tudat határai, és minden megengedetté válik. Minden…

(The New York Times)

 

 

Mikor először feküdtem le vele, leszorította a kezem a fejem fölé. Tetszett. Meg ő is. Szeszélyessége valahogy romantikusnak hatott; volt humora, gyorsan kapcsolt, jó volt vele beszélgetni – és ágyba bújni.

A második alkalommal fölemelte a padlóról vetkőzés közben leejtett sálkendőmet, elmosolyodott, és megkérdezte: – Mit szólnál hozzá, ha bekötném a szemed? – Ezt se csinálta még velem senki az ágyban, és ez is tetszett. Ő meg még annál is jobban tetszett, mint az első éjszaka után, és később, fogmosáskor, képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást: találtam magamnak egy egészen rendkívüli, tapasztalt szeretőt.

A harmadik alkalommal többször is eljuttatott az élvezet pereméig. Amikor végül megint teljesen felhúzott, aztán leállt, meghallottam a saját hangom: testetlenné válva hallatszott az ágy fölül, könyörgött neki, hogy folytassa. Folytatta. Én meg kezdtem beleszeretni.

A negyedik alkalommal, amikor már annyira be voltam pörögve, hogy azt se tudtam, mit csinálok, a múltkori kendővel a csuklóimat kötötte össze. És másnap reggel tizenhárom szál rózsát küldött nekem az irodába.

Vasárnap van, május vége felé. A délutánt egy barátnőmmel töltöm, aki már több mint egy éve otthagyta a céget, ahol dolgozom. A kilépése óta eltelt időben, kölcsönös meglepetésünkre, gyakrabban találkozunk, mint mikor még ugyanabban az irodában ültünk. A belvárosban lakik, a szomszédságukban van egy bolhapiac. Itt flangálunk, beszélgetünk, meg-megállunk, bekapunk valamit; vásárol egy ütött-kopott, de nagyon gusztusos kis ezüstszelencét az egyik standnál, ahol „régiségek” címszó alatt mindenféle ócska göncöt, régi könyveket, vacakságokat árulnak meg böhöm festményeket, rajtuk gyászos képű nők, rózsaszín szájzugaikban felgyűrődött a lakkréteg.

Vívódom, visszamenjek-e fél utcahossznyit egy standhoz, ahol sokáig forgattam egy csipkestólát, amelyről a barátnőm kijelentette, hogy koszos. – Tényleg koszos – mondom jó hangosan a hátának, mert előttem megy, és nagy a lárma. – De te nem tudod elképzelni, milyen volna kimosva, kijavítva… – Hátranéz, jobb kezét tölcsérként emeli a füléhez, a másikkal egy roppant bő férfiöltönyt viselő nőre mutat, aki lelkesen gusztálgat egy dobfelszerelést; elhúzza a száját, továbbindul. – Kimosva, megvarrva! – kiabálom. – El tudod képzelni, milyen lehet kimosva? Azt hiszem, vissza kellene mennem megvenni, ki lehetne hozni belőle valamit… – Hát akkor az lesz a legjobb, ha visszamegy – szólal meg ekkor egy hang a bal fülem mellett –, méghozzá minél hamarabb. Mire a barátnője meghallja magát ebben a ricsajban, még képes valaki megvenni és kimosni. – Megpördülök, dühösen végigmérem a mögöttem álló férfit, aztán megint elindulok, próbálom utolérni a barátnőmet. De dugóba kerülök. Az eddig lassan csoszogó jónép teljesen leáll. Előttem három hatévesforma gyerek, csöpögő fagylalttal, jobb oldalamon egy nő életveszélyes lendülettel vezényel a kezében tartott falafellel^[1]; egy gitárost és egy dobost bámulnak lenyűgözve, földbe gyökerezett lábbal, eltelve a kajától, a friss levegőtől és a jóindulattól. – Ez az idénynyitó – szólal meg ismét a hang a bal fülem mellett. – Az emberek boldog-boldogtalannal szóba elegyednek, különben semmi értelme se volna az egésznek. Nem tudom, miről van szó, de én még mindig azt mondom, hogy menjen vissza érte, és vegye meg.

A nap ragyog, de szó sincs kánikuláról, kellemes, langy az idő, az égbolt olyan fényes, a levegő olyan tiszta, akár egy minnesotai kisváros felett; az egyik előttem álló gyerek mindkét barátja fagylaltjába belenyal – elképzelni is nehéz volna szebb vasárnap délutánt. – Csak egy rongyos stóláról van szó – felelem –, nem egy nagy szám. De azért egész finom munka, és csak négy dollár, egy mozijegy ára. Azt hiszem, mégiscsak megveszem. – Viszont most már mozdulni se lehet. Csak állunk egymással szemben, mosolygunk. A férfin nincs napszemüveg, hunyorogva néz le rám, haja a homlokába hull. Amikor beszélt, egész jóképű volt; amikor mosolyog, még jobban áll neki: rossz fényképarca lehet, gondolom, legalábbis olyankor, ha mindenáron komoly ábrázatot akar vágni a lencse előtt. Lehordott, kifakult, feltűrt ujjú rózsaszín ing van rajta, kitérdesedett nadrág, de azért nem cikis – egyik használható, bár nem mindig megbízható módszere egy pasas megsaccolásának, ha megnézed, hogyan áll rajta a gatya –, a teniszcipőjét zokni nélkül hordja. – Visszakísérem – mondja. – A barátnője miatt ne izguljon, ez az egész felhajtás alig két utca, előbb-utóbb összefutnak, hacsak a barátnője le nem lép. – Nem lép le – felelem. – Itt lakik a közelben. – Erre elkezd utat könyökölni arrafelé, amerről jöttünk, és hátraszól. – Én is. A nevem…

MA CSÜTÖRTÖK van. Vasárnap és hétfőn vendéglőben vacsoráztunk, kedden nálam, szerdán hideg sült húst egy kolléganőm buliján. Ma este nála vagyunk, ő főzi a vacsorát. A konyhában beszélgetünk, közben készíti a salátát. Nem enged segíteni, kitölt mindkettőnknek egy-egy pohár bort, és épp megkérdezi, van-e testvérem, amikor megszólal a telefon. – Nem, na – mondja a kagylóba. – Nem, ma este tényleg nem jó. Nem, mondom, hogy nem, az a szarság ráér holnapig… – Hosszasan hallgat, de közben pofákat vág, és a fejét rázza felém. Végül kirobban: – Úristen! Rendben, gyere át. De figyelmeztetlek: két órád van. Ha két óra után sem vagy még menetkész, tojok az egészre, más terveim vannak ma estére…

– Egy seggfej – dünnyögi utána rosszkedvűen, zavartan. – Legszívesebben kiradíroznám az életemből. Nem rossz srác, le lehet ülni vele egy pofa sörre, de egyébként mindössze annyi közöm van hozzá, hogy ugyanoda járunk teniszezni, meg egy cégnél dolgozunk. Állandóan elmarad a melójával, aztán végül otthon kell lóhalálában behoznia. Olyan, mint egy rossz tanuló. Nem egy lángész, és nem is valami rámenős. Nyolcra idejön, megint a régi lemez, valami meló, amit már két hete le kellett volna adnia, most meg be van csinálva. Ne haragudjon, tényleg. Majd bemegyek vele a hálóba, maga meg nézheti itt kint a tévét.

– Inkább hazamegyek – mondom. – Dehogy megy – feleli. – Ne menjen el, pont ettől féltem. Mindjárt vacsorázunk, aztán maga elfoglalja magát valamivel két órára, tudom is én, mondjuk felhívja a mamáját, aztán még mindig lesz időnk jól érezni magunkat, ha majd ez a tag elmegy. Tízkor lelép. Rendben? – Nemigen szoktam anyámat hívni, ha van két lyukas órám – mondom. – Egyszerűen utálok két órán át malmozni. Ha legalább volna nálam valami kézimunka… ha el tudnám foglalni a kezem… – Tessék – mondja erre, s a farzsebéből kissé kiálló pénztárcára mutat. – Ezen gyakorolhatja a kézügyességét. – Nevetek.

– Jól van – mondom –, majd keresek magamnak valami olvasnivalót. De én megyek be a hálószobába, a barátjának pedig ne is mondja meg, hogy itt vagyok. Viszont ha a pasas tízkor nem tűnik el, én kijövök egy szál lepedőben, seprűnyélen lovagolva, és szeméremsértő pózokat fogok bemutatni. – Óriási – vigyorog. – Mindenesetre beviszem a tévét, hátha mégis unatkozna. Vacsora után pedig lerohanok a sarki újságoshoz, és hozok magának egy nyaláb képeslapot… Azokban aztán olyan szeméremsértő pozitúrákat talál, amilyenek álmában sem jutnának eszébe. – Hálásan köszönöm – mondom, ő meg vigyorog.

A sült hús és a saláta után a nappaliban kávézunk; ülünk az alacsony díványon, amelynek kék kárpitozása a karfáin szinte szürkére fakult már, a zsinórszegélye pedig foszladozik. – Mit szokott csinálni ezzel a kávéval? – kérdezem. – Csinálni? – ismétli zavartan. – Semmit. A kávéfőző csinálja. Miért, nem jó? – Van egy ajánlatom – mondom. – Hajlandó vagyok meghatározatlan időre elnapolni a képeslapok böngészését, ha leveszi nekem azt a Gide-kötetet, azt, amelyiknek olyan fényes fehér a borítója, ott van az étkezőben a legfelső polcon, még vacsora közben ötlött a szemembe. Az az ember számomra mindig maga volt a bujaság. – Mikor leveszi, kiderül, hogy franciául van. A Kafka-kötet meg, ami kiesik, amikor kiveszi a Gide-et, németül. – Sebaj – mondom. – Nincs meg véletlenül a Belinda szenvedelmei? Vagy ami még jobb: a Szenvedélyek éjszakája? – Sajnos nem hiszem, hogy megvolnának – mondja. – Feszengő, óvatos hanghordozása egyre jobban idegesít. – Akkor a Háború és békét – mondom gonoszkodva. – Abban a ritka, páratlan szépségű japán fordításban.

Leteszi kezéből a két könyvet, átölel. – Szerelmem… – Egyébként pedig – folytatom olyan nyárspolgárias és sértő hangsúllyal, amilyen csak telik tőlem –, nem gondolja, hogy kissé korai még szerelmének szólítani? Alig négy napja ismerjük egymást. – Erre még jobban odavon magához, erősen megölel. – Hidd el, tényleg piszkosul sajnálom, tudom én, hogy ez csak félmegoldás, nem lehet egy fenékkel két lovat megülni, de… Tudod, mit: most rögtön lemondom.

Elindul a telefon felé, én meg hirtelen nevetségesnek érzem magam. Megköszörülöm a torkomat, nyelek egy nagyot, és azt mondom: – Felejtsük el. Az is eltartana két óráig, ha kiolvasnám az újságot. Ha adsz némi papírt, megírok egy levelet, ami már hónapok óta nyomja a lelkiismeretemet. Egy toll is kellene.

Megkönnyebbülten mosolyog, odamegy a nappali túloldalán álló nagy tölgyfa íróasztalhoz, hoz egy köteg finom, krémszínű levélpapírt, a zakója belső zsebéből elővesz egy töltőtollat, azt is odaadja, a tévét meg becipeli a hálószobába. – Remélem, nem haragszol nagyon – mondja. – Többé nem fog előfordulni. – Még nem tudom, mennyire betű szerint be fogja tartani az ígéretét.

Mire a kaputelefon felberreg, már befészkelem magam az ágyába, az egyik párnát a falnak támasztom, azzal polcolom föl a hátam, a térdemet fölhúzom, vastag tolla jól kezemre áll. Hallom, hogy két férfi üdvözli egymást, de aztán, amikor elkezdenek beszélgetni, csak nagy néha veszek ki belőle egy-egy szót.

Írom a levelet („…néhány napja ismerem, jól indul, egész más, mint Gerry, aki mostanában olyan boldog Harriettel, hogy majd kiugrik a bőréből, ugye, emlékszel rá…”), átfutom a Timest, megnézem a horoszkópomat a Pociban. „Elképzelései könnyen dugába dőlhetnek, mert sokan ismerik. Sürgős bevásárlásait a korai órákban eszközölje.” Mit nem adnék, gondolom, ha akár csak egyszer is az életben megérteném a horoszkópomat. Kinyújtom a lábam, végigdőlök a párnán. Míg vele voltam, nem nagyon néztem körül. Most se találok túl sok nézegetnivalót. Tágas, magas mennyezetű szoba, a padlóját ugyanolyan szőnyeg borítja, mint a belépőét meg a nappaliét. A falak fehérek, teljesen csupaszok. Az alacsony dobogón álló, vékony habszivacs betétes franciaágy kicsinek hat köztük. A lepedő fehér és – mint észreveszem – friss, mintha hétfő volna; milyen időközönként szokott ágyat húzni ez az ember? – a takaró világosszürke, ágytakaró nuku. Az ágytól balra két magas ablak, fehérre festett bambuszroletták takarják őket. Az ágy másik oldalán az a szék, amelyen most a tévé áll, a másik oldalon egy kisasztal, amely ugyanolyan fából készült, mint a dobogó. Kék-fehér kínai vázára emlékeztető lámpa rajta, ernyője fehér, izzója hetvenötös. Tetszik, kecses darab, de aztán arra gondolok: nem tudom, hol olvassa azokat az idegen nyelvű könyveit ez az ember, de annyi biztos, hogy nem ebben az ágyban. De vajon miért fosztja meg magát ettől a felséges élvezettől? Nem kellene hozzá csak egy erősebb körte, még néhány párna, meg egy olvasólámpa…

Vajon mi lehetett a véleménye az én hálószobámról? Feleakkora, mint ez, magam festettem ki két barátnőmmel egy olyan nehezen leírható halvány barackvirág-színre, pontosan arra az árnyalatra, amilyenért akkor már csaknem három hónapja majd elepedtem. De érdemes volt. Vajon mit gondolhatott, amikor meglátta virágos paplanomat, az ugyanolyan anyagból készült függönyöket, lepedőket és párnahuzatokat, három lestrapált görög ágyelőmet, a komód tetejét elborító mütyürkéket, amelyek mindegyikét valamelyik utazásomról hoztam, a toalettasztalt, a könyvespolcokat, az ágyam két oldalán kupacokba gyűlt reklámpostát, képes újságokat és puha fedelű^[2] könyveket, a három üres kávéscsészét, a dugig telt hamutartókat, a kínai uzsonnacsomag dobozát – üresen, de a még mindig benne árválkodó, beleszáradt villával –, a szennyessel tömött párnacihát az egyik sarokban, Al Pacino és Jack Nicholson újságból kivágott és az asztal fölötti tükör kerete alá tűzött fotóit, mellettük a polaroidot, amely szélesen mosolygó szüleimről készült, meg egy másikat, amely rólam és négyéves unokaöcsémről Conney Islanden, és azt a képeslapot, amit egy barátnőm küldött, és norvég fjordokat látni rajta, na meg annak a szicíliai kápolnának a fényképét, amelyikbe két évvel ezelőtt beleszerettem. Meg a New Yorker bekeretezett címlapjait, amelyek ott lógnak a falon, mindazoknak az országoknak a térképeivel együtt, amelyekben megfordultam, és amelyeken egyes városok pirossal be vannak karikázva, na és a kedvencemet: azt a díszes ezüstkeretbe foglalt pecsétes menükártyát, a Lüchow-étteremét, az első New York-i étteremét, ahová tizenkét esztendővel ezelőtt betettem a lábam.

Most meg itt ez a szoba, mondom magamban, ami túl egyszerű ahhoz, hogy egyszerűnek lehessen nevezni. Ha jóindulatú vagyok: puritán, ha elkenem: sikkes, ha meg őszintének kell lennem: unalmas. De semmiképpen sem az a fajta, amit barátságosnak szoktak nevezni. Hát ennek senki se mondta meg, hogy az emberek mindenféle dolgokat szoktak aggatni a falaikra? A keresetéből futná néhány rendesebb olajnyomatra, annyi pénzért pedig, amennyit azért a Stella-féle mázolmányért kifizethetett, amelyik ott lóg a nappaliban, színarany levelekkel boríthatná ezeket a falakat…

A beszédhangok fölerősödnek. Már kilencre jár. Fölkelek az ágyról, elsétálok a finom mívű rézfogantyúkkal és imitt-amott intarziákkal díszített magas komód előtt; hosszú, keskeny, alacsony asztal áll mellette, rajta az éjjeliszekrényen levő lámpa párja, meg egy halom szakfolyóirat. Itt meg egy beépített szekrény. Széles, kétajtós, középen nyílik. Kinyitom: a jobb oldali ajtó hangosan nyikorog; kővé dermedve, lélegzet-visszafojtva állok. De a sose látott vendég hangja most szinte jajgatássá erősödik, a házigazda halk, fegyelmezett duruzsolása kíséri. Úgy érzem magam, mint egy besurranó tolvaj; úgy kell nekem, mondom magamban, hiszen pontosan úgy is viselkedem.

A szekrény belseje egészen a mennyezetig ér. Az akasztós rész fölött két mély polc. Amennyire ki tudom venni, a felsőn – csak a külső szélére látok rá – egy sárgásbarna, jól megtömött bőrkoffer, egy fényképezőgép bőrtokja, sícipők, meg három műanyag dosszié, öt centi széles gerincükön címke: „adóügyek”. Az alsó polcon öt vastag, terített nyakú pulóver; két sötétkék, egy fekete, egy piszkosfehér, egy gesztenyebarna; meg négy stósz ing: világoskékek, halvány rózsaszínűek, fehérek. („Évente egyszer fölhívom a Brooks Brothers üzletet – mondja majd néhány nappal később. – Ők hazaküldik az ingeket, nem is kell odamennem. Utálok üzletekbe járni.” Mint később szintén megtudom, amikor egy-egy ing nyaka és kézelője kezd kirojtosodni, külön kupacba teszi és csak otthon hordja őket; a kínai mosodás külön csomagban szokta visszaadni a mosott-vasalt, de kissé foszladozó ingeket. Ha valamelyik pecsétes lesz és nem lehet kivenni belőle, kidobja.)

Az ingek mellett két teniszütő hever, nyelük túlnyúlik a polc peremén. Hat fehér pólótrikó, még a tisztító kartonlapjára preparáltan, öt tenisznadrág. (Később majd megtudom, hogy egész évben teniszezik: keddenként fél egytől fél háromig, csütörtökön negyed egytől kettőig, vasárnap pedig háromtól ötig. Az ütőit azokban a tokokban hordja, amelyekben vette őket, a többi cuccát egy barna papírzacskóban). Jobbra, a fal felé, a fölső polcon, egymásra téve tíz fehér párnahuzat, mellette egy nagyobb kupac: tíz fehér lepedő.

Nem számítva azt, amiben most van, meg azokat, amelyeket esetleg tisztítóba adott, kilenc öltönye van. Három vadonatúj, mellényes, egyforma szabású: egy sötétszürke, egy anyagában csíkozott sötétkék, és egy szürke tweed. Három másik: fehér vászon, középszürke flanel, kék-fehér csíkozású kreton, az előbbi kettőhöz mellény is van és mindhárom – ahogy az előzőek – egyforma fazonú. Egy szürke garbadin és egy halszálkamintás sötétszürke gyapjú, kétévesek ha lehetnek, és – na nézd csak – egy szmoking. (Négyéves, mint később említi majd, sose fogom látni rajta. Egyszer szóba hozza majd, hogy az öltönyeit tizenegy éve ugyanannál a szabónál csináltatja a Little Italyben, és hogy se tavaly, se idén nem ment el próbálni, élvezettel meséli, hogyan sikerült meggyőznie a tiltakozó szabót. „Hirtelen belém hasított, hogy minek ez minden évben. Csak a macera… Középiskolás korom óta változatlan a súlyom, nőni meg már rég nem növök.” Ha valamelyik öltönyén kezd nyomot hagyni a viselés, odaajándékozza a kínai mosodásnak. „De hát az az ember vagy fél méterrel alacsonyabb nálad”, mondom majd, amikor egy nap látom, hogy a szürke garbadinnak is ezt a sorsot szánja. „Mi a fenét kezdhet az öltönyeiddel?” „Fogalmam sincs”, mondja majd erre. „Sose kérdem tőle. Ő meg csak fogja és viszi.”)

Négy sínadrágja van, két sötétkék és két világosbarna, az egyiken festékpöttyök. („Két évvel ezelőtt egyszer nekifogtam kifesteni a fürdőszobát, de nem volt egy nagy ötlet. Nemigen mennek nekem az olyan dolgok, amiknek csak azért ugrom neki, mert úgy érzem, illene. Mindig rosszul sül el, életedben nem láttál még olyan ocsmányul kimázolt fürdőszobát.”)

Drapp ballon, mellette egy fekete felöltő lóg, a rúd legvégén pehelybélésű síanorák tölt be vagy harminc centiméternyi helyet. A bal sarokban egy összecsukott fekete esernyő támaszkodik. A hátsó falnál átlósan beszorítva egy pár síléc meg két síbot. A bal oldali ajtó belső oldalán lévő rézrúdon tucatnyi nyakkendő lóg, annyira hasonlók, hogy amikor hunyorítva nézem őket, teljesen egyformáknak rémlenek. A legtöbb sötétszürke vagy sötétkék, apró, barna mintákkal; két fehérpettyes sötétkék is akad, a legmerészebb pedig egy szürke, amelyen diszkrét fehér és barna minták vannak. („Nem szeretem a változatos öltözködést”, mondja majd. „Mármint a magam esetében. Nekem jólesik a tudat, hogy napról napra ugyanúgy nézek ki.”) A szekrény alján egymás mellett három pár edzőcipő, négy pár egyforma fekete cipő és egy pár sima, vörösbarna papucs.

Becsukom az ajtókat, s lábujjhegyen a hálót és a nappalit elválasztó fal mellett álló sublóthoz settenkedem. Hat fiókja van: három alacsony, két közepes, a legalsó jó mély. A legfelsővel kezdem. Egy kupac fehér, monogramos zsebkendő, egy szíj nélküli karóra, egy régi zsebóra, egy félbehajtott fekete selyem csokornyakkendő, mellette – egy krémes tégely felfordított tetejében – egy pár dísztelen arany mandzsettagomb, egy aranyból készült keskeny nyakkendőtű és egy másik, ez zománc, közepén vékony aranycsík fut végig. Kaphatta valakitől, fut át az agyamon, látnivalóan ajándék, nem is csúnya. A következő fiók: két pár fekete bőrkesztyű, egyik bélelt, a másik nem, egy pár béleletlen drapp; nagy, pufók, egyujjas síkesztyűk meg egy övsál. A harmadik: sötétkék fürdőnadrág, egy fecske, egy pizsama – tengerészkék, fehér paszpollal, még a gyártó műanyag csomagolásában. Ez is ajándék volna? Nem, még rajta az árcédula. A következő fiókban, a közepes mélységűek közül az elsőben, fehér, sportos alsónadrágok vannak, lehet vagy két tucat. Alattuk tizennégy pár fehér gyapjúzokni, meg egy frakking, celofánban. A legalsó fiók be van ragadva, többször is meg kell rántanom. Döbbenten nézek, amikor végre sikerül kicsit kicibálni: a dugig tömött fiókban vagy ezer egyforma, hosszú, fekete zokni. Ennek az embernek több zoknija van, mint együttvéve az összes férfinak, akiket ismertem valaha is; csak nem attól fél, hogy egyik napról a másikra becsukják az ország összes kötőüzemét? („Utálok mosodába járni”, magyarázza majd néhány héttel később. „Egyszerű, ha egyszer már rájött az ember, de nekem elég soká tartott: minél több cuccod van, annál ritkábban kell mosodába vagy áruházba menned.” Az ágyból figyelem majd, a testem képlékeny, lebeg: kivesz két zoknit, az egyiket a kezére húzza, bőre áttetszik a sarok szövésén, s bár egyelőre lyuknak még nincs nyoma, a papírkosárba dobja. „Meg az is jó, ha mind egyforma – mondja majd. – „Így sose kell passzítgatni őket. Sráckoromban állandóan ezzel szarakodtam.")

Becsukom a fiókot, rádobom magam az ágyra, hanyatt fekszem, fölemelem a lábam, biciklizek. Nem vagyok én normális. Belezúgok egy zoknigyűjtőbe, egy zoknibuziba, egy zoknielhajigálóba… Próbálok nem nevetni, erőlködöm, de nem megy, gurgulázó, horkantásszerű hangok buggyannak ki belőlem, bár akár tüzet is kiálthatnék, gondolom azt se hallanák, úgy harsog már ez a teszetosza haver.

Háromnegyed tíz. Végre lehiggadok, összekulcsolom a kezem a tarkóm alatt, bámulom a mennyezetet meg azt az alakzatot, amit az éjjeli lámpa rajzol ki rajta. Na, látna csak most anyád… Mások holmija közt turkálsz, ez már a vég. Igazából nem is turkálok, mondom magamban némi bűntudattal, de képtelen vagyok abbahagyni a vigyorgást: nem nyúltam semmihez. Attól viszont mentsen meg az isten, hogy ő kukkantson bele az én szekrényembe! Tegnapelőtt, mikor nálunk voltunk, és én már sejtettem – mint kiderült: helyesen –, hogy nemsokára átvonulunk a hálóba, miközben ő a nappaliban a kávéját kortyolgatta, többször is beslisszoltam, hogy becsukjam a faliszekrényem tolóajtaját. Az a zsibvásár, az a felfordulás, ami abban van… tíz év lejárt divatjának relikviái, és a kupac csak nő, csak nő évről évre, gyarapodik az éppen aktuális viselettel. Egy hónappal ezelőtt, miközben egy ruhát kerestem, amiről később kiderült, hogy elveszett egy vegytisztítónál, kezembe akadt egy őskori miniszoknya; elborzadtam a láttán, kidobtam, aztán előkotortam és visszaakasztottam: valamikor remekül éreztem magam benne, állati izgis volt először! Meg ott van az a lehordott, skótkockás bélésű ballon még gólyakoromból, meg az a pantalló, amit azért vettem meg a Bonwit egyik kiárusításán, mert olyan finom gyapjúszövetből készült, de aztán kiderült, hogy épp azon az őszön senki sem hord ilyen rövidet, és hogy alig két centi felhajtás van benne, ráadásul jóformán semmihez sem tudtam felvenni – mégsem tudom rászánni magam, hogy kihajítsam, mert olyan jó vétel volt, és olyan szépen van megcsinálva. És akkor még nem beszéltem arról a kupacról, arról a szemétdombról, arról a halomnyi ócskaságról, ami a szekrény fenekén hever: hegyes orrú, pántos körömcipők, amelyek ha nagyon muszáj, egy hosszú szoknya alatt még elmennek valahogy, az az idomtalan viharkalap, ami évente egyszer van a fejemen, amikor ömlik az eső, és muszáj lemennem cigiért, az a Gucci-retikül, amit már évek óta nem vettem a kezembe, de amitől akkor, amikor csaknem kétheti fizetésem árán megvettem, úgy föl voltam dobva, majd kiugrottam a bőrömből, hogy elértem végre arra a magaslatra, amit akkoriban a New York-i elegancia csúcsának tekintettem; bújtatóikból kicsúszott övek; régóta kinőtt kis piros csizmák, azé a kisfiúé, akivel le vagyok fényképezve; egy labdarúgómez, valamelyik elfelejtett szeretőmé volt, ma már csak takarításkor veszem föl…

Na, mit tudtál meg ebből az egészből? – kérdezem magam –, mi derült ki belőle azon kívül, hogy szeretsz körülszimatolni másoknál? Hát az, hogy ez egy tipp-topp pasas. Teniszezik, síel, úszik. Azt se tudja, milyen belülről egy önkiszolgáló mosoda. Normális dolog, hogy egy ilyen korú és foglalkozású férfinak tíz fehér, nyolc rózsaszín és tizenegy kék inge legyen? Fogalmam sincs. Viszont többé-kevésbé egyidős velem, figyelmeztetem magam, és ugyan mikor lesz nekem ennyi cuccom? Egyvalamiben biztos vagyok: soha nem találkoztam még olyan férfival, akinek ennyire behatárolt fogalmai lettek volna a színskáláról. Jó, rendben van: semmi lila, semmi bíborvörös, türkiz, narancs… na de barna semmi? Semmi zöld, semmi sárga, semmi vörös? Azok a kis barna izék a nyakkendőkön nem számítanak. Minden kék, szürke, fehér vagy fekete, kivéve persze azokat a rózsaszín ingeket.

Nem egy mindennapi pacákkal akadtál össze, mondom magamban. Hagyjuk most, hogy milyen göncei vannak, nézzük azt, hogy milyenek nincsenek. Fogok egy köteg levélpapírt, és nekifogok lajstromozni. Szokásos apró, egymáshoz nyomorított betűim a töltőtolla miatt most kissé megdőlnek, szokatlanul levegősekké válnak. Nincs fürdőköpenye, írom – na és? Egy szál pizsama, az is még gyári csomagolásban. Talán hogy kéznél legyen, ha váratlanul be kell feküdnie egy kórházba, talán ugyanaz a szellem vezérelte megvásárlásakor, amelynek hatására az anyák azt mondják, hogy alsóneműk esetében az ember nem hagyatkozik biztosítótűkre… Se sála, se kalapja: feltehetőleg immúnis az arcüreggyulladásra. De miért nincs ennek az embernek egy szál farmerja se? Ismerek én olyan embert – bárkit –, akinek ne volna legalább egy, még akkor is, ha már nem hordja, de ami még megmaradt a hatvanas évekből? És nincsenek garbói. Se bőrdzsekije, se blézere, se egyetlen árva, nyamvadt, koszos kis pólója! Hol vannak a kordnadrágok, amelyekhez férfiak esetében szokva vagyok, hol vannak a szandálok, a sportzakók, a nagykockás flanelingek?

Nézem a listámat. – Na, ezzel is megvolnánk! – hallom most fölerősödni a hangját a másik szobában. – Hagyd már ezt, örömmel csináltam, örülök, hogy megcsináltuk. Hát akkor viszlát holnap, és nyugi, nincs miért izgulnod… – Kilendítem a lábamat az ágyból, felülök, félbehajtom a papírt, jól lesimítom a hajtásnál, és bedugom az ágy mellett, a padlón heverő retikülömbe. Csapódik a bejárati ajtó, ő meg már ott is áll a hálóban, mosolyog. – Kész, vége, elment. Ideje, hogy megünnepeljük, szerelmem, állati rendesen viselted ezt a marhaságot, legfőbb ideje, hogy igyunk egy kis bort…

Egy-két perc múlva éjfél, itt fekszünk az ágyán. Úgy alakult, hogy nem ittunk egy kortyot sem, rögtön szeretkezni kezdtünk, sietősen, jóformán le se vetkőzve; együtt zuhanyoztunk, elmondtam neki, hogy tíz napja nem álltam tus alatt, sokkal jobban szeretek kádban fürödni. Fürdőlepedőkbe bugyoláltuk magunkat, megettünk három hatalmas áfonyáslepényt, ami még vacsoráról maradt, és kivégeztünk egy üveg Chablist. Most meg itt fekszem, hanyatt, nézem a plafont, két karom a fejem alatt. Ő hason fekszik, elnyúlva. Jobb tenyerével a fejét támasztja föl, a bal karja kinyújtva, könnyedén nyugszik a mellemen keresztben. Nyomom, nyomom a statisztikai adatokat, amiket kérdezett tőlem – testvéreim, szüleim, nagyszüleim, szülővárosom, iskoláim, munkahelyeim –, aztán egyszer csak leállok és lehunyom a szemem… Kérlek, mondom neki gondolatban, de még úgy is artikulálatlanul, képtelen vagyok megtenni az első lépést, könyörgök… Az ő szava töri meg a csöndet. – Szeretnék mutatni neked valamit. – Kimegy, egy borotválkozótükörrel jön vissza, pofon vág, leül az ágy szélére. A fejem félrenyaklik a párnán. Belemarkol a hajamba, és addig húzza, míg nem nézek rá. Odatartja elém a tükröt, hogy nézzem, együtt figyeljük, mint jelennek meg az arcomon a szimmetrikus jegyek. Megbabonázva nézem magam. Nem ismerem ezt az arcot: üres, festővászon, rajta négy folt, vörösek, akár a harci színek. Gyengéden végigsimít rajtuk.

Másnap, miközben egy klienssel ebédelek, mondat közepén felejtem el, mit is akartam mondani, mert a tegnap esti tükörkép merül fel bennem. Olyan kibírhatatlan vágy hullámzik végig rajtam, hogy émelyegni kezdek. Eltolom magam elől a tányért, és kezem az asztalkendő alá rejtem. Ordítani tudnék, ha belegondolok, hogy csak négy óra múlva láthatom.

Hát így indult, lassacskán. És mivel azóta minden éjjel együtt vagyunk, és mivel önmagában véve egyik kis változás sem volt feltűnő, és mivel nagyon, nagyon jó szerető, és mivel hamarosan teljesen belebolondultam – nemcsak a testi dolgok miatt, de főleg azért –, egyszer csak – alig két röpke hét leforgása után – azon vettem észre magam, hogy egy olyan viszonyba keveredtem, amit ismerőseim patologikus esetnek minősítenének.

Nekem ez soha eszembe se jutott. Soha nem is minősítettem. Nem beszéltem róla senkinek. Így, visszatekintve, hihetetlennek rémlik, hogy én éltem át ezt az időszakot. Csak afféle elszigetelt, múltba veszett jelenségként merek visszagondolni azokra a hetekre; része volt ugyan az életemnek, de oly valószerűtlen, mint egy álom, és semmihez sem kapcsolható.

– ELÉG szokatlan, hogy egy férfi macskákat tartson – mondom. – Ugye? – Cronkite-ot^[3] nézzük: kedves, ismerős arc, amely a felszínes aggodalom illő máza alatt mindörökre a bizalomgerjesztő jóindulat megnyugtató simaságába merevült… Egy távoli földrengés, egy újabb szállítási sztrájk kevésbé távoli fenyegetése, a Dow Jones két ponttal emelkedett. – Most viccelsz? – kérdi fáradtan. – Mit tudom én. A kutya az persze más. De nem ismerek egyetlen tagot sem, mármint nőtlent, akinek akár csak egy macskája is volna, többről nem is beszélve. – Hm – mondom én. – Szerintem a macskák gyerekeknek meg öreg néniknek valók – folytatja ő. – Vagy tanyákra, meg ilyen helyekre. – De hát – mondom –, akkor miért… – Csak nyűgnek vannak az ember nyakán – szakít félbe. – Ezeknek legalább nem nagyon hullik a szőrük – próbálkozom erőtlenül, aztán végül azt mondom: – Senki sem kényszerít, hogy macskákat tarts.

– Ezen muszáj röhögni. Kész röhej, nekem elhiheted – feleli. – El se tudod képzelni, hogy…

Három macska él a lakásában, három közönséges házimacska. Éppúgy nem vesznek tudomást róla, mint ahogy ő se róluk. Ugyanolyan magától értetődő természetességgel ad nekik ennivalót és friss vizet, cseréli naponta az almot, amilyennel a macskák elvárják e rendszeres szolgáltatásokat. A két fél között nincs észrevehető érzelmi kapcsolat, hacsak valaki nem tekinti annak, amikor valamelyik cica a maga lassú módján végiggyalogol hason fekvő gazdája hátán, aki mindezt szó nélkül tűri; ám tekintve, hogy az effajta közvetlen találkozások sem váltanak ki semmiféle reakciót sem emberből, sem macskából, ez az értelmezés legalábbis megkérdőjelezhetőnek tűnik.

A díványon ül. Én a padlón, az ágyból odadobott két párnán, két oldalamat a lábszárai fogják közre, hátammal a dívány oldalának támaszkodom, nyakammal és vállammal a peremének, hátrahajtott fejem a combjai közt pihen. A hajammal játszadozik: megfog egy-egy tincset, s ujja köré tekeri őket, vagy négy ujjával beletúr, fölemeli kissé, gyöngéden megemeli, dörzsölgeti alatta a fejbőrt, mindig csak egy kis területen, mígnem keze újra meg újra bejárja fejemet.

Cronkite jó éjszakát kíván nekünk, mi meg nézzük az utána következő vetélkedőt, aztán egy filmet, ami semmi másról nem szól, mint rendőrökről, akik egyebet se tesznek, csak összeütközésekbe keverednek: hol autóval, hol meg gyalogszerrel. A visszaköszönő képek (a híradó végén levette a hangot) megnyugtató és különös módon stílusos kíséretet szolgáltatnak a macskák történetéhez, amit most lassan, ráérősen elmesél.

Az első egy nő miatt került az életébe, aki négy évvel ezelőtt rövid ideig nála lakott. A nőnek egy nap remek állást ajánlottak Zürichben. Elfogadta – a macskát meg egyszerűen áthozta, és beköltöztette ide. Így aztán itt maradt nála. Ő meg hosszú hónapokig azt hitte, hogy csak afféle beugró gondozója a cicusnak, amely az első pillanattól kezdve szemmel láthatóan otthon érezte magát; rusnya, girhes jószág volt, a farkán alig volt szőr, ami szőr meg volt rajta, az ugyanolyan meghatározhatatlan színekben pompázott, mint amilyenekben az utóbbi néhány tél divatcuccai. Eleinte energikus lépéseket tett annak érdekében, hogy valakinek átpasszolja. Azonban hamarosan kénytelen volt beismerni, hogy ismerősei (akik között akadt egy-kettő, aki esetleg hajlandó lett volna befogadni egy macskakölyköt, míg mások egy sziámi gondolatával kacérkodtak) a nála tett kínos látogatások alkalmával csak nehezen tudják leplezni, mennyire elborzasztja őket a gondolat, hogy hazavigyék ezt a jószágot tetszetős, gondosan összeválogatott bútorokkal berendezett manhattani lakásukba. Már addig jutott, hogy egyszer föladott egy hirdetést a Timesban. Ám hiába adta meg benne mind az otthoni, mind a munkahelyi telefonszámát, és hiába jelent meg a hirdetés öt egymást követő napon, senki sem jelentkezett. Időről időre, ahogy teltek-múltak a hónapok, fel-felötlött benne, hogy beadja egy állatmenhelyre, de végül mindig úgy döntött, hogy ezt azért mégse, legalábbis egyelőre. Ez a megoldás végül is mindig nyitva áll, gondolta, addig meg még előadódhat valami kedvezőbb lehetőség.

Egy évvel később néhány napra beköltözött hozzá tizenegy éves unokahúga, aki valamilyen helyesírási versenyre jött New Yorkba, amelyen végül nem vett részt. A kislány anyja – a nővére – hálából, amiért többször is elvitte a gyereket és megmutatta neki a város nevezetességeit, megajándékozta egy második macskával, mégpedig olyan stílusban, hogy képtelenség lett volna visszautasítani. – Végül is csak egy cica volt, nem sokkal szemrevalóbb az elsőnél, egy-két napig sehogy sem találta a helyét, a másik meg nem segített neki, csak fújt rá, és úgy viselkedett, mintha egy óriáskígyót hoztam volna a lakásba. Végül aztán valahogy összemelegedtek.

– Aztán jövök haza egy este, és látom, hogy itt a szomszédos mellékutcában néhány srác ólálkodik. Persze leléptek, amikor megláttak, tudod, hogy van az, de a lelküket majd kitették, hogy megjátsszák a nagy közömböst. Na én meg vagyok olyan hülye, és odamegyek, ahol ácsorogtak, lenézek a földre… Mit mondjak? Elég ronda látvány volt. Rohanok föl, mint egy őrült, felhajtok egy nagy pohárral, nekifogok újságot olvasni, de közben egyre csak az jár a fejemben, hogy egy óra múlva vége. Eltelik egy óra, azt mondom magamban: úgy kell neked még egy macska, mint üveges tótnak a hanyattesés.

– De csak jár az agyam, hogy legalább agyon kellene ütnie valakinek, ha már fölvenni úgysem érdemes, mert annyira odavan. Csinálok magamnak egy rántottát, salátát, iszom egy kis kávét, és azt mondom magamban: a tizenegyes híradó után lemegyek járni egyet. Naná, hogy ott van még, csak valaki belökte a szemetesedények közé. Na, kikotortam a szemétből egy újságot, azzal megfogtam, fölhoztam. Másnap reggel persze szidtam magam, mi vagyok én, kedvesnővér? Na, elvittem aztán az állatorvoshoz, aki a másik kettőt miskárolta. Hat nap múlva mentem érte, akkorra már igencsak élénk volt. El is vártam tőle hatvannyolc nyolcvanért. Azóta, valahányszor elutazom valahová, a takarítónőmet kell idecitálnom Queensből, de előfordul, hogy nem tud jönni, az én barátaim közül meg egyiknek sincs annyi esze, hogy errefelé lakjon, márpedig nem olyan sima ügy megkérni valakit, aki nem fogad el pénzt, hogy ugorjon ide a Central park túlsó végéről, vagy a Hatvanhatodik és a York sarkáról, vagy abból az isten háta mögötti Brooklyn Heightsból. A legközelebb még Andy van, a Harmincadik meg a Park sarkán, de hát az sem az a kimondott ötperces séta. A portássrác Michiganbe jár haza, Michigan államba, érted?! Szóval ő nem jön számításba. Úgyhogy aztán most van egy-két szomszéd, azok jönnek át ilyenkor, felváltva, márpedig nagyon utálok szívességet kérni olyan emberektől, akikre korábban oda se bagóztam…

– Ezeknek legalább nem nagyon hullik a szőrük – mondom immár másodszor ma este, mire ő azt mondja: – Ez ám a főnyeremény.

Rendes dolgozó nőhöz illően mindennap bejártam, szerettek a barátaim, főnökeim értékelték teljesítményemet. Pontban délután ötkor elrámoltam az íróasztalomról, udvariasan elbeszélgettem kollégáimmal a liftben lefelé menet, aztán mentem haza – hozzá. A saját lakásomra csak ruháért jártam, később meg, hetente egyszer, a postámért. Reggelente ugyanazzal a metróval indultunk munkába, megosztozva a Timeson: egy halszálkamintás nappali öltönyt viselő, diplomatatáskás, borotvált arcú férfi – jó fogak, elbűvölő mosoly; én meg kezemben az én aktatáskámmal meg a nyári retikülömmel, tűsarkúban, kirúzsozva, frissen mosott hajjal. Egy csinos, iskolázott pár New York városában, átlagos, középosztálybeli, civilizált.

– ÉBRESZTŐ, ideje felkelni! – kiabál az ajtóból. Kopott fémtálcát hoz, rajta rántotta, három szelet pirítós, megvajazva, egy teáskanna meg egy csésze. Egy kis fából faragott salátástálban meghámozott, gerezdjeire bontott narancs. Szélesen mosolyog rám a tálca fölött. – Mire föl ez a nagy rohanás? – kérdezem. – Még csak fél tíz, ha nem tudnád… – Mindkét párnát odarámolom a hátam mögé, a falhoz, felülök, eligazgatom lábamon a takarót. – Különben is szombat van. – Leteszi a tálcát, s azzal a papírtörülköző-tekerccsel, amit a bal hóna alá szorítva hozott be, felitat róla néhány csepp kilöttyent teát. – Szombat van – ismétlem. – Remélem, nem akarsz elmenni valahová, egy lelket sem akarok látni. Itt akarok maradni, délig aludni, a nap hátralevő részében pedig semmi olyasmihez nincs kedvem, ami nagyobb erőkifejtést kíván annál, mint hogy felhívjam a nővéremet és kiolvassam a jövő heti Tévé-kalauzt.

– Egész jól hangzik – mondja. – Meg is teheted, ha majd visszajöttünk. El kell mennem a Bloomingdale-be.^[4] – Járj inkább megint fedett pályára – mondom neki –, látom, túl sokat voltál már napon. Ki van zárva, hogy én egy szombatot a Bloomingdale-ben töltsek. – Esküszöm, nem tart másfél óránál tovább. Másfél óra az egész. Fél óra oda, fél óra ott, fél óra vissza. Minél előbb befejezed a szöveget meg az evést, annál hamarabb leszünk túl rajta. Fél tizenkettőre megint ágyban lehetsz.

Még félúton se vagyunk a sarokig, amikor megszólalok. – Te mondd csak: nem a metró felé ballagunk mi véletlenül? – Meglepetten bólint. – Na nem – mondom. – Nem azért rázatom magam azon a vacakon álló héten naponta kétszer, hogy még hét végén is bumlizzak. – A sarkon fogunk egy taxit. A Bloomingdale zsúfolásig tömve. – Én mindig azt hittem, hogy ezek az emberek az évnek ebben a szakában Hamptonsban vannak – mondom hangosan. – Vagy képesek minden szombaton visszajárni ide, hogy bespájzoljanak? – Fél óra, megígérem – mondja. – Felőlem – mondom. – Te nem szereted az áruházakat, én remekül elvagyok bennük, bár nekem van annyi sütnivalóm, hogy nem ilyenkor látogatom őket. – Na, ide figyelj, szerelmem – mondja. – Nagyon szépen kérlek, fogd be a szád. Én elég jól viselem ezt a pitiáner cinizmust, de ha nem hagyod abba, odakötözlek ahhoz a pulthoz, ahol a férfikozmetikumokat árulják, és pillanatokon belül azon veszed észre magad, hogy vettél egy vödör napozás nélkül barnító napolajat, és alig várod már, hogy érted menjek. – A kép hatása alá kerülve vihogni kezdek. – Tulajdonképpen mit akarsz venni? – kérdezem. A negyediken vagyunk. – Ágyat – feleli. – Ágyat?! – kiáltok fel. – Van neked ágyad, nagyon rendes ágyad. – Tényleg jó kis ágy – mondja. – Akkor meg? – Jó ágy – egy személynek.

Fényűző ebédlőgarnitúrák mellett kormányoz el. Van köztük egy szinte drámai hatást keltő: az obligát krómlábakon nyugvó fekete üveg asztallapot apró, szúrós fényű spotlámpácskák világítják meg; fekete kristálykarikák összefogta fekete asztalkendők, fekete tálak mellett fekete poharak. – Kaviárhoz vagy szénné égett marhasülthöz tervezték – súgja jó hangosan a fülembe, miközben betévedünk a megszámlálhatatlan darabból álló monumentális díványosztályra, amely jóval nagyobb helyet foglal el, mint az én egész lakásom. – Fehér bársony – mondom. – Jóságos ég! Egy parányi cigarettaparázs, egyetlen szál macskaszőr, és oda a garancia, mehetsz vele a sóhivatalba. – A Bloomingdale-be nett emberek járnak – feleli komoly képpel. – Lehet, hogy ez számodra megoldhatatlan, de valójában roppant egyszerű. A cicuskáinkat szépen bezárjuk a budiba, cigizni pedig kizárólag a faliszekrényben fogunk. – …hallom, hétfőn nyaralni mentek – mondja a hátunk mögött egy női hang. – Aha – felel rá egy férfié. – Na és hová? – Hátranézek. Elegáns, vörös hajú nő, kezében egy blokktömbbel, egy Cardin-öltönyös férfival beszélget, aki szintén blokktömböt tart a kezében. – New Yorkba – válaszol a férfi, megjátszott büszkesége mindkettejüket megnevetteti. – Nem vagy te egy buta fiú – mondja a nő, miközben ellép tőle –, nincs is annál jobb hely. – Gyere már – mondom. Túljutottunk a masszív díványokon, megint étkezőgarnitúrák között járunk. – Azért olyan nagy nem vagyok, és ha csak egy szóval említetted volna is, többet tartózkodtam volna az én felemen.

– Nem a méretről van szó – mondja erre.

– Hanem miről? – firtatom. Megáll egy fantázia szoba előtt, velünk szemben egy feketére lakkozott, ferdén álló íróasztal. Makulátlanul csillogó lapján egy hatalmas fenekű lámpa, hat különböző nagyságú kerámiaköcsög, egy keskeny váza, benne nyolc tündökletes tulipán, néhány hatalmas, most megjelent fotóalbum, egy nyaláb művészien elrendezett külföldi képeslap, meg egy finom mintájú selyembe kötött notesz. – Na, ez az, amit úgy szeretek elnézegetni – morfondírozik. – Egy igazi munkaasztal. Nekigyürkőzöl, szétrámolod mindazt, ami a szíveden fekszik arra a két négyzetcentire, aztán nekiugrasz a melónak. – Hagyd már a cikizést – szólok rá. – Senki se kényszerített rá, hogy ide gyere, és különben is, annak a notesznek a láttán összefut a nyálam. Erre megy ki itt minden, de el is érik. – Elmosolyodik, átkarol.

Jönnek a hálószobák. Az elsőnek fényes fekete padlója van, a másodiknak világos parkettája, a harmadik vörös kőlapokkal van kirakva; ott egy ágy, a fejtámlája akkora, mint egy csűr ajtaja, fölötte textilborítású baldachin, atlaszselyme kétoldalt a földig ér. A steppelt ágytakarón, majdnem pontosan a közepén, rejtélyes módon egy nagy szobanövény trónol egy még nagyobb, dekoratív kaspóban. Egy másik ágy, négy vastag csavart oszloppal. Hat apró párna, különféle, de egymással harmonizáló huzatokban, szépen elrendezve, nekitámasztva az ágyterítő buja duzzanatának, amely feltehetőleg a nagypárnákat rejti. – Na, ez kell neked – mondom. – Mit csináljak ezekkel a játék párnákkal? – Nem ezekről beszélek, hanem négy jó kövérről. Az a két lapos, ami neked van, kész gyötrelem, képtelenség rendesen nekik támaszkodni. – Minek kell az ágyban támaszkodni? – kérdi. – Például olyankor, amikor ágyba hozod a reggelit, mint ma. Meg máskor is. Kellemes dolog ágyból nézni a tévét, vagy ágyban olvasni. – De hát ez nekem nem szokásom – mondja lassan, nevetnem kell tőle. Elsétálunk egy rézből és acélból összerótt ágy előtt: vastag rudak, nagy, sárga gömbszerű izék a sarkokon. A következő színréz: masszív, de ugyanakkor lehetetlenül cikornyás, életemben nem láttam még ilyen cifra ágyat. Megállok előtte. A pufók, fehér-rózsaszín, csillagmintásan steppelt ágytakaró két oldalán rojtok zuhognak a földre. Mellette kerek asztal, ugyanolyan takaróval leborítva, mint az ágy, szoknyája ugyanolyan habos-fodros, mint azé; jobbra tőlünk egy fenséges hintaszék, fája fehér, peremei aranyszínűek.

– Tetszik? – kérdezi. – Olyan, mint egy színpadi díszlet, amit a tizenhat éves, megtört szívű Judy Garland számára készítettek – felelem. – Csak az ágyat kérdeztem.

– A maga csicsás módján nem is olyan rossz – mondom. – A támlái olyanok, mintha egy-egy mesebeli világba nyíló kapu részei volnának, már csak néhány rézmadár meg egy-két sárkányfej hiányzik a kacskaringóik közül.

Int a vörös hajú nőnek, aki az előbb jó nyaralást kívánt annak a sápadt eladónak. – Mikorra tudják leszállítani ezt az ágyat? – Csak hápogok. Erősen megszorítja a karomat. – Kifejezetten ezt az ágyat, uram? – mosolyog határozottan a nő előbb rá, aztán rám. – Meg kell néznem, ha volnának szívesek helyet foglalni egy pillanatra, ott az asztalomnál. – Neked elment az eszed – sziszegem. – Szippantasz néhányat a szabad levegőből, és tessék: a képed vörös, az agyad meg bomlik… – Rám néz, nem mosolyog. – El tudod te azt képzelni, hogyan veszi majd ki magát ez a barokk csoda abban a szerzetesi cellában, amit hálószobádnak nevezel? – Az eladónő leteszi a telefont. – Nem lesz semmi probléma, uram, úgyis épp át akarták rendezni a bemutató részt. Ha megmondja, hova kéri az ágyat, akkor meg tudom állapítani, melyik szállítási körzetbe esik, és hogy a hét milyen napjain járnak arra a szállítóink.

– Még meg kell győződnöm valamiről – mondja ő, miután a nő felírta a címét. Megyünk utána az eladónővel vissza a színpadi díszlethez. El van kerítve, nagy szemű műanyag lánccal. – Bemehetünk? – kérdezi, aztán már ott is állunk mindhárman az ágy lábánál. – Ez az egyik leg… – Félbeszakítja az eladónőt. – Sajnos a barátnőmnek előbb rá kell feküdnie, addig nem tudok dönteni. – A tónusa a lehető legudvariasabb. – Remélem, nem okoz gondot. – Hozzám fordul. – Nem ártana, ha esetleg levennéd a cipőd. – Mióta világ a világ, mondom magamban, az emberek úgy próbálják ki az áruházakban az ágyakat, hogy mindenki szeme láttára belefekszenek. Nem tudom, miért, de érzem, hogy kezdek elpirulni. Lerúgom a szandálomat, leülök az ágyra, föllendítem a lábamat, és hanyatt dőlök a csillagosan steppelt ágyterítőn. – Feküdj a közepére – mondja. Szememmel követve a fejem fölött csillogó kacskaringókat, óvatosan beljebb csusszanok, amennyire csak tudok, próbálok a kezemre meg a sarkamra nehezedni, hogy ne gyűrjem össze a takarót. – Nyújtsd ki a kezed a fejed fölé, és fogd meg a fejrészt – mondja. Nekem meg az jár a fejemben: szombat van, itt vagyok a Bloomingdale-ben, hová lettek az emberek? Olyan ez a hely, mint egy hullaház, leugorhatnék az ágyról, átugorhatnám a láncot, odarohanhatnék a mozgólépcsőhöz, beülhetnék egy moziba… – Na, csináld már, szerelmem – mondja anélkül, hogy fölemelné a hangját –, nem tölthetjük itt a napot. – A réz olyan hideg a kezemben, mint a jég. Lehunyom a szemem. – Tedd szét a lábad. – Az önök környékére csütörtökönként szállítunk. – Tedd szét a lábad. – Bizonyára örül neki, hogy jövő csütörtökön már meg is kapja ezt az ágyat. – Tedd szét a lábad. – A szállítóink csütörtöki és pénteki napokon járnak önök felé, de én magam intézkedtem, hogy ön már csütörtökön megkapja. – Engedelmeskedem.

Becsatolom a szandálomat, elkerülöm annak a párnak a tekintetét, amely egymás kezét fogva áll a műanyag lánc mögött. – Ágybetétjeik vannak? – Az eladónő megköszörüli a torkát, hangja megint kisimul. – Az ágyneműosztály a harmadikon van, de ha óhajtják, tudok felhozatni matracot is, epedát is. – Megtenné, hogy kiválaszt nekünk egy jó kemény epedát, és aztán elküldi az ággyal együtt? – De uram, bizonyára szeretné ön kiválasztani… – Nem szeretném – mondja. – Akkor esetleg megfelelne egy Posturepedic… – Meg – mondja. – No és milyen huzattal parancsolja? – Roppant hálás lennék, ha kiválasztaná azt, amelyik önnek a legjobban tetszik – mondja és rámosolyog; egy magas férfi teniszcipőben, világosbarna nadrágban, fehér tenisztrikóban, az orra hámlik, karján, nyakán inkább vörös, mint barna a bőr. – Nagyon szívesen – mosolyog rá vissza a nő. – És kell négy kövér párna is. – Pehely vagy műanyag? És mekkorák legyenek? – Párnaméretűek – feleli. Hazáig már egyikünk se szól.

Néhány nappal később, amikor hazaugrom, egy kis dobozt találok a postámban, a Bloomingdale-től jött, és egy selyemkötésű notesz van benne.

KOMISSIÓZUNK: áruház, palackozott italokat árusító üzlet, vegytisztító, drugstore. Kellemes az idő, szombat van, egy héttel a Bloomingdale-ben tett kiruccanásunk után (az ágy csütörtökön megjött, ahogy ígérték), június eleje. Hosszasan időzünk a fogkrémek előtt: bombasztikus stílusban idézi az idevágó tévéreklámokat – a „legjobb a megelőzés” nyer. Arra gondolok: sose voltam még ennyire szerelmes. Fennhangon kérdezem kétszer is: hogyan lehetek ennyire boldog? Mindkétszer rám mosolyog, kedvtelve vigyorog, félkézbe fogja a két bevásárlószatyrot, hogy a másik karjával átölelhesse a vállamat.

Már mindketten tele vagyunk csomagokkal, amikor így szól: – Még vennem kell valamit – és leint egy taxit. Brooklynban lyukadunk ki, egy nem túl bizalomgerjesztő kis vadászboltban. Két kiszolgáló van, egy idősebb, méltóságteljes, meg egy kamasz, rajtunk kívül nincs más vevő. Hőszigetelő trikók iránt érdeklődik, olyanok iránt, amilyeneket széldzsekik alatt szoktak viselni.

Leteszem a csomagjaimat egy székre, körülsétálok, unom a banánt, felülök egy ódon mahagónipult szélére, fölveszek és átlapozok egy csodálatos módon frissnek látszó hároméves New Yorkert. – Azt hiszem, ez jó lesz – hallom a hangját. Odanézek, visszanéz rám. Egy lovaglókorbácsot tart a kezében. – Szeretném kipróbálni. – Különös színváltozás: egyik pillanatról a másikra nem tudom betájolni magam, idegen földön járok, egy másik évszázadban. Néhány lépést tesz felém, fél fenékkel ülök a pulton, egyik lábam a padlón, a másik a levegőben harangoz. A pulton nyugvó bal lábamon felhúzza a szoknyámat, hátralép, lecsap a combom belsejére. A perzselő fájdalom megmagyarázhatatlan módon ott van abban az izgalmi hullámban, amelytől most eláll a szavam, eláll a lélegzetem, megbénulok: testem minden egyes sejtjében felizzik a vágy. Csend van a poros kis helyiségben. A pult mögött dermedten állnak az eladók. Lassan lesimítja a szoknyámat, és az idősebbikhez fordul, aki öltönyt visel és inkább látszik könyvelőnek, bár az arca most kezd nagyon vörösödni. – Megfelel.

Mit TETT Ő?

– Etetett. Mindig ő vásárolt be, ő főzött, ő mosogatott.

– Reggelente felöltöztetett, esténként levetkőztetett, az övével együtt az én szennyesemet is elvitte a tisztítóba. Egy este, miközben húzta le a cipőmet, észrevette, hogy meg kellene talpaltatni, másnap el is vitte a suszterhez.

– Órákon át olvasott föl nekem: újságot, képeslapot, krimiket, Katherine Mansfield-novellákat, meg a saját aktáimat, amikor hazahoztam őket, hogy utolérjem magam.

– Háromnaponként megmosta a hajam. Az én kézi hajszárítómmal szárította meg, és csak az első két alkalommal ügyetlenkedett egy kicsit. Egy nap vett egy égbekiáltóan drága, Kent of London márkájú hajkefét, és aznap este megvert vele. A nyomai tovább megmaradtak, mint az összes többi. De minden este kikefélte a hajamat. Soha senki nem fésülgette még a hajamat olyan sokáig, olyan gondosan, olyan szeretettel. Ragyogott is.

– Minden este ő készítette el a fürdőmet, mindenféle zselékkel, kristályokkal, olajokkal kísérletezett, egy bakfis lelkesedésével vásárolta számomra a legkülönbözőbb fürdőszereket, miközben ő makacsul ragaszkodott a megszokott zuhanyozásához, Ivory szappanjához és Prell fürdőkrémjéhez. Állandóan az járt a fejemben, mit gondolhat a takarítónője, amikor meglátja a korbácsot a konyhaasztalon, a nappali kilincsén lógó bilincset, a hálószoba sarkában kígyóformára tekeredett vékony, ezüstös fényű láncokat. Hiába törtem azonban a fejem, elképzelni se tudtam, mi lehet a véleménye a tégelyek és üvegcsék e hirtelen elburjánzásáról, az orvosságos szekrénykében szorongó kilenc alig használt samponról, és a kád szélén álló tizenegy különféle fürdősóról.

– Minden este ő mosta le a sminkemet. Ha száz évig élek sem fogom elfelejteni, milyen érzés volt ülni a karosszékben, lehunyt szemmel, hátrahajtott fejjel, s érezni a lemosóval átitatott vattacsomó gyengéd nyomását, amint végigsimít a homlokomon, az arcomon, hosszasan elidőzik a szemhéjamon…

Mit TETTEM ÉN?

– Semmit.

Rosszkedvűen jön haza. Az egyik teniszpartnere azt mondta neki, hogy a Tender Vittles az egy szemét, kicsinálja a macskák gyomrát, mint ahogy egy ember is rámenne, ha csak puffasztott rizsen meg mályvacukorkán kellene élnie. – „Fényes a szőrük?”, jön nekem a fúróval Andy, a nagy szakértő, a büdös életben nem volt macskája, amit tud róla, azt egy nőjétől tudja, akivel egyébként már öt éve szakított, na annak volt egy burmai macskája. Rendben van, az ember még csak észreveszi valahogy, ha mondjuk egy fekete macska szőre hirtelen fakó lesz, na de ezeknél? Ezek nőnek, ezek híznak, már nem olyan roncsok, mint voltak, no de a szőrük, az isten szerelmére, a szőrük az pontosan olyan, amilyen mindig is volt. „Fényes a macskáid szőre?”, ezzel jön nekem. Hát honnan a fenéből kellene azt tudnom nekem?

Aznap este felbont három doboz tonhalat, beleönti a macskák tálkájába. Másnap reggel, már felöltözve, indulásra készen, nekiáll, felver öt tojást, és csinál belőlük három változatot: egyharmadát ráönti egy friss adag tonhalra, a másodikat üresen egy tálkába, a harmadik harmadhoz tejet kever, úgy tölti ki egy harmadik tálkába. Este fél hétkor jön haza, egyenesen a konyhába megy, kicsomagol fél kiló darált marhát, kiborítja egy lapostányérra. Tálja csak egy-kettő van, a tálkákból meg nincs több.

A macskák böjtölnek. Annyi fáradságot se vesznek, hogy legalább belekóstoljanak az újfajta kosztba. Méltóságukon alulinak tartják, hogy beleszagoljanak a konyhaajtót eltorlaszoló különféle fogásokba, vagy hogy legalább egy futó pillantásra méltassák, pedig ennyit egy üres cigarettásdoboz is meg szokott érni nekik. Este kilenckor kimegy a konyhába. Kimegyek utána. Mutatja a három macskatálkát, a három kompótostálat meg a fehér, aranyszegélyes porcelántányért, amelynek szélén rózsa- és mályvaszín virágminta fut körbe – kiselejtezett darab, valaha egy nénikéjéé volt, ő adta neki azzal a nehéz damasztterítővel együtt, amit soha le nem vesz az ebédlőasztalról, és amiről nekem mindig az Üdvhadsereg ünnepi ebédjei jutnak eszembe. – Látod? – kérdezi. – Ha jók volnának nekik, mostanra már bezabálták volna ezeket a pancsokat. Az állatok nem olyanok, mint az emberek, az állatok, hacsak módjukban áll, mindig azt eszik, amire a szervezetüknek szüksége van. Ezt az a dagadt pasas mondta a piacon. – Ezzel feltép három zacskó Tender Vittlest, egy májast, egy halast meg egy csirkést – a három macska már a zacskótépés hangjára uniszónó dorombolni kezd –, és így dünnyög: – Jól van, nyavalyások, az egészséges táplálék dili ezennel lefújva.

ITT ÁLLOK, jóformán lábujjhegyen, a szoba tőle távol eső oldalán, két karom a fejem fölött. A kezem ahhoz a falikampóhoz van kikötve, amelyen napközben egyetlen, hatalmas festménye függ. Az én felemen sötét a szoba, csak a válla fölött lévő olvasólámpa világít. Azt mondta, maradjak csöndben. Megy a tévé, de ő egy hivatali mappába jegyzetel, belemélyed a munkájába, általam hosszúnak érzett periódusokon át rám se néz. Sajogni kezd a karom, aztán az egész testem, végül megszólalok: – Figyelj egy pillanatra… Nem bírom már, tényleg…

Fürkésző tekintetet vet rám, bemegy a hálóba, két zsebkendővel jön vissza, s udvarias, társalgási tónusban így szól: – Szeretném, ha befognád a pofád. – Az egyik zsebkendőt csaknem teljesen begyömöszöli a számba, a másikkal szorosan átköti. Érzem az írezőanyag édeskés ízét.

Kezdődik a Hatvan perc. Megpróbálok odafigyelni, mereven nézem a készülék hátát, s hogy megpróbáljam elterelni a figyelmemet a hullámokban érkező fájdalomról, igyekszem magam elé képzelni a reklámok képeit. Egyre csak mondogatom magamban: most már biztos, hogy a testem hamarosan érzéketlenné válik, de a testem semmi ilyesmire nem hajlandó, csak fáj. Aztán még jobban fáj, és mire a Hatvan percnek vége, fojtott hangok törnek át a zsebkendőn, amely már egészen hátracsúszott a torkomba, és leszorítja a nyelvem. Feláll, elindul felém, aztán elfordítja a padlón álló lámpát, úgy állítja az ernyőjét, hogy a fény a szemembe süssön. Mióta ismerem, most sírom el magam először. Kutatóan néz rám, kimegy, egy üveg fürdőolajjal jön vissza, amit útban hazafelé vett nekem. Elkezdi bedörzsölni vele a nyakamat és a hónaljamat. Izmaim görcsös rángásai minden mást kiszorítanak az agyamból. Masszírozza a mellemet, én meg levegőért kapkodok könnyekkel teli orromon keresztül. Már a hasamon érzem az olajat, a lassú, intenzív, ritmikus körmozgást. Hirtelen pánikba esem, meg vagyok győződve róla, hogy fuldoklom, hogy meg fogok fulladni, még egy perc és meghalok – amikor széttárja a lábaimat, amitől még jobban kifeszülök. Sikoltok. Tompa a hangom, mint egy gyereké, aki ködkürtöt utánoz, ennyi textília mögül teljesen hatástalan. Most először néz rám ma este érdeklődő, sőt elbűvölt tekintettel. Szeme alig néhány centiméternyire az enyémtől, a csiklóm mentén egészen könnyedén mozog valami föl, le. Ujjai sikamlósak az olajtól, csöpögnek az olajtól; sikoltás közben vált át a testem azoknak a hangoknak a ritmusára, amelyek nem is nagyon különböznek azoktól, amelyek a kéj csúcsának közeledtét szokták jelezni – és felérek a csúcsra.

Kibontja kötelékeimet, állva közösülünk, azután ágyba dug, hideg vizet hoz egy porcelántálban, abba mártogatja a mosdókesztyűt, amellyel lemossa arcomat. Hosszasan dörzsölgeti a csuklóimat. Közvetlenül az előtt, hogy elalszom, azt mondja: – Holnap kénytelen leszel hosszú ujjú ruhát fölvenni, szerelmem, nem lesz egy kéjmámor, kánikulát jósolnak.

AZ ESTÉINK ritkán különböztek. Megengedte a fürdővizemet, levetkőztetett, megbilincselte a csuklóimat. Amíg ő átöltözött és nekiállt vacsorát készíteni, én a kádban áztam. Amikor már ki akartam szállni, kikiabáltam érte. Bejött, felállított, lassan beszappanozta a testem, leöblített, megtörülgetett. Kinyitotta a bilincseimet, rám adta valamelyik ingét – fehéret, rózsaszínt vagy világoskéket, selyempuplint, olyat, amilyeneket öltönyökhöz hordanak, a mandzsettái eltakarták az ujjaimat, friss inget minden este, még ropogósan, ahogy a kínai mosodából megjött, majd megint megbilincselt. Aztán néztem, hogyan készíti a vacsorát. Remekül főzött, de nem túl változatosan, sorra vett négy-ötfélét, aztán egy-két napig rántotta meg marhasült következett, és kezdődött elölről az étlap. Miközben tisztította a salátafejeket, mindig borozgatott, mindig adott nekem is egy kortyot a poharából, amikor töltött magának. Elmesélte, mi történt a munkahelyén, én is elmeséltem, mi történt az enyémen. A macskák egymást váltva törleszkedtek meztelen lábamhoz.

Amikor a vacsora elkészült, kitett egy hatalmas adagot egy tányérra. Átmentünk az étkezőbe – ahol alig van annyi hely, hogy az ember kényelmesen megkerülhesse a szőrevedlett, mélyvörös keleti szőnyegen álló asztalt és három széket –, három szobája közül messze ez a legszínesebb; ahol a szőnyeg véget ér, könyvgerincek formálta élénk, bonyolult mintázat tölti be a teret két fal mentén, padlótól mennyezetig, csupán az ablaknak, illetve az ajtónak hagyva helyet a másik két falon. Az asztal mindig azzal a dédelgetett damasztabrosszal volt terítve. Én a bokáinál szoktam ülni, az asztal lábához kötözve. Bekapott egy villára való spagettit, aztán nekem is adott egy kicsit; evett egy falat salátát, a következőt az én számba dugta, letörölte a salátaolajat az ajkáról, aztán az enyémről is. Ivott egy korty bort, aztán lenyújtotta a poharat, hogy igyak belőle. Néha túlságosan megbillentette, a bor kicsurrant az ajkaimon, végigcsorgott arcom két oldalán, be a nyakamba, a mellemre. Ilyenkor letérdelt elém, leszopta a bort a mellbimbóimról.

Vacsora közben gyakran a combja közé vonta a fejemet. Kifejlesztettünk egy játékot: ő próbált minél tovább nyugodtan enni, én meg azon igyekeztem, hogy minél előbb kiejtse a villát és nyögdécselni kezdjen. Egyszer közöltem vele, hogy zöldség-curry után mindig jobban ízlik, amit produkál, fölnevetett, és nevetve azt mondta: „Jesszusom! Holnap nekiállok, és főzök egy hétre valót.”

Miután befejeztük, kiment a konyhába mosogatni és kávét csinálni – förtelmeset, ez sose változott –, a kávét aztán bevitte a nappaliba, tálcán: egy kávéskanna, egy csésze, egy csészealj, egy konyakospohár. (Egy hónapi együttlét után, bármilyen meggyőződéses kávéimádó vagyok is, végül átváltottam teára.) Aztán fölolvasott nekem, vagy külön-külön olvastunk. Ha fölnéztem rá, az volt a jel, hogy lapozzon nekem. Vagy néztük a tévét. Vagy dolgoztunk. De legtöbbször beszélgettünk, a szó szoros értelmében órák hosszat. Soha senkivel nem beszélgettem annyit, mint vele. A legapróbb részletekbe menően megismerkedett az élettörténetemmel, én ugyanennyire megismertem az övét. Első pillantásra felismertem volna kollégiumi barátait, a főnökéről pedig – annak alapján, hogyan ül a székén – meg tudtam volna állapítani, milyen hangulatban van. Imádtam a vicceit, de magát a stílust is, ahogy előadta őket: lassú, vontatott hangon, rezzenéstelen fapofával. Legszívesebben a nagyapámról szóló históriákat hallgatta, én meg azokat a történeteit, amelyeket hároméves indiai tartózkodásáról mesélt…

Nem jártunk el; barátainkkal csak ebédidőben találkoztunk. Néhányszor telefonon mondott le meghívásokat, komoly hangon ecsetelve, mennyire be van havazva munkával, de közben állandóan pofákat vágott felém, én meg vihogtam. Az esték java részét általában a kanapéhoz vagy a dohányzóasztalhoz kötve töltöttem, karnyújtásnyira tőle.

SZERDA van, három hete ismerjük egymást, ebédidőben találkozunk. Ez az egyetlen eset, hogy egy munkanapon együtt ebédelünk, bár a munkahelyeink alig egy dollár öt centnyire vannak egymástól taxival. Belvárosi étterem, ugyanolyan lármás, mint odakint az utcák, vibráló fénycsövek, az ajtó előtt csoszogó tömeg várja, hogy leülhessen. Ülünk egymással szemben a ragyogó fényben; marhahúsos szendvicset és bort rendel.

Reggel kisebbfajta győzelmet arattam: sikerült keresztülhajtanom egy tervet, amit már hónapok óta erőltettem. Boldogan mesélem: – Önmagában véve nem egy nagy szám, de számomra mégis érdekes, mert hosszú ideig úgy nézett ki, hogy… – Hüvelykujját keresztben az ajkaimra teszi. A többi ujja a bal arcomra simul. – Mindenre kíváncsi vagyok ezzel kapcsolatban. Rengeteg időnk lesz este. Nyisd ki a szád.

Elengedi az arcom, hüvelykujját a borospoharamba mártja; a mélyvörös folyadék rózsaszínné és áttetszővé válik a bőrén. Megnedvesíti vele az ajkaimat. Lassan mozog a hüvelykujja, a szám ellazul érintése alatt. Aztán végigsiklik a felső fogsoromon, balról jobbra, majd vissza az alsón, jobbról balra. Végül a nyelvemen pihen meg. Fényes nappal, nyilvános helyen… villan át rajtam, minden riadalom nélkül, szórakozottan.

A nyelvemen érzett enyhe nyomás arra késztet, hogy szopni kezdjem a hüvelykujját. Sósnak érződik a bor alatt. Amikor abbahagyom, gyengéden megint lenyomja a nyelvem, folytatom, s csak akkor hunyom le a szemem, amikor hasizmaim ellazulnak.

Mosolyogva húzza vissza hüvelykujját. A tányérom fölé nyújtja a kezét, és így szól: – Törüld meg. – A szalvétámba bugyolálom, mintha sebet kötöznék be. Az előttem lévő érintetlen szendvics helyett magamat látom: az ágyhoz kötve, az étkezőasztalhoz kötve, a fürdőszobai mosdókagyló lábazatához kötve, gőzfelhőben, miközben ő zuhanyozik; hallgatom a víz zubogását, felső ajkamat izzadságcseppek csiklandozzák, szemem csukva, szám nyitva; látom magamat kikötve, lemeztelenítve, kikötve, egyetlen őrjítő vágytól megszállottan: még többet élvezni.

– Jegyezd meg, amit mondok – szól. – Szeretném, ha napközben időnként eszedbe jutna, hol is a helyed… – Aztán: – Idd meg a kávédat. – Méltóságteljesen, mint akinek engedélye van rá, felhajtom a langyos löttyöt. Kivezet az étteremből. Két óra múltán feladom, és fölhívom. Még nem tört meg a varázs. Bámulom a naptáramat, bámulom az ablakommal szemközti ablakok hálózatát. Hívnak közben, nem veszem fel. A titkárnője pattogósan figyelmeztet: a főnökének öt perc múlva egy megbeszélésre kell mennie, aztán meghallom az ő hangját. – Ezt nem teheted velem – suttogom a telefonba. Rövid csend. – Estére rákot csinálok – mondja lassan. – Gondolj arra.

Ez AZ EBÉD fordulópontot jelentett. Mindkettőnk számára világossá tette, hogy az életem két félre hasadt: nappalra és éjszakára, „vele”-re és „nélküle”-re. És egyértelművé tette azt is, hogy a kettőt összekeverni hiba volt, sőt valószínűleg veszélyes is. Életem két szegmense hétről hétre, napról napra pontosabban kiegyensúlyozódott. Minél egyértelműbbé, minél meghatározottabbakká, minél „fantasztikusabbakká” váltak estéink, munkám, munkaidőm annál inkább csúszott át a fantazmagóriák birodalmába.

Elég kellemes fantazmagória volt. Jól megvoltam benne, igazság szerint jobban, mint azelőtt, amikor a hivatali szobám, az ügyfeleim, a munkám még komoly ügy volt, véres valóság. Most könnyed voltam, laza, nyugodt, egyszóval pontosan olyan, amilyen csak ábrándképeiben bír lenni az ember. Még más külön hasznom is volt belőle: egyik nap megemelték a repikeretemet, a másik nap kibékültem egy kolléganőmmel, akivel már hónapok óta fújtunk egymásra. Fáradhatatlanul dolgoztam, szinte lebegve. Kisebb bosszúságok, amelyek miatt a múltban dúltam-fúltam volna – egy megígért, de nem teljesített visszahívás, egy ügyfél normálisnál hosszabb habozása, egy kávéfolt a blúzom ujján kora reggel – többé nem számítottak.

Napjaim realitását felszínes higgadtság és a lehető legvalódibb kellemességérzet váltotta fel. Kellemesek voltak az ebédjeim, szinte semmilyen emléket nem hagytak bennem; kellemesen, barátian elbeszélgettem kellemes, barátságos emberekkel – barátnőimmel, ügyfelekkel, kollégáimmal, nem számított. Végigmentem a metrókocsikon, észrevettem a mennyezetet tartó rudakon a világos- és sötétkék véletlenszerű kombinációját. Fönt, a felszínen a taxik kellemes, sárga színét, és egyszer kilenc taxit számláltam meg egymás mögött a Park Avenue-n. Mocsoktalan álomvárosban éltem, amilyet csak narkósok látnak, vagy egy erősen rövidlátó asszony, aki merészen és eszeveszetten rohangál az utcákon szemüveg nélkül. Összecsődült emberek közt jártam, akik láttomra automatikusan és barátságosan kétfelé húzódtak, hogy átengedjenek. Minden nap egy másik film, de semmi nehézkes meseszövés vagy csak valami egészen laza, nem tár fel összefüggéseket, nincs benne erő, ami arra kényszerítene, hogy bekukkantsak kellemes felszíne alá; mindig csak órákra eltávolodva a valóságtól, kimenőt kérve onnan, ami igazán számított, ami a valós életem volt; lélegzetvételnyi szünet az esténként kezdődő vérpezsdítő és kérlelhetetlen meseszövések közben.

Tapinthatók, szenvedélyesek voltak az esték, borotvaélesen, oly világosan körvonalazottak, mintha maguktól fénylenének. Más vidék; képe, fogalmai egyszerűek: meleg, félelem, hideg, gyönyör, éhség, jóllakottság, fájdalom, vágy, emésztő sóvárgás.

A feketeborstól levegő után kapkodok, a chili égeti a torkomat, a Chablis akár az arany, simogatja hangszálaimat, a sima csokoládépuding, amit ő készített közönséges pudingporból, szétárad a véremben. Elevennek, képlékenynek érzem a testem, menten cseppfolyóssá válik vagy meggyullad, nem tudom. Minden áldott este, mikor fölállok a kádban s végignézek magamon – mellbimbóimon, fanszőrzetemen habfoszlányok, egyik kezem engedelmesen a másikba simulva, csuklóim megszokták már, hogy egymáson nyugszanak, az acél ugyanolyan természetesen és mutatósan csillog rajtuk, mint más nő hajában az ezüstfésűk – mostanában minden áldott este örömöm lelem szépségemben.

Egyszer, jó néhány évvel ezelőtt, mikor a lázas bakfiskori kényszerképzetek már elcsitultak bennem, alaposan szemügyre vettem magam, és megállapítottam, hogy egész jó alakom van. Pontosan tudtam, testem melyik részei mutatnának jobban, ha más formájuk volna, de azután több mint tíz éven át eszembe se jutott ezekkel a mindenkinél föllelhető hiányosságokkal törődni. Valahányszor túlságosan kritikus szemmel néztem önmagámra, mindig azt mondtam magamban, hogy minden kimutatható igazságtalansághoz hozzárendelhető egy-egy különösen tetszetős testtáj, és így, végeredményben, mindent együttvéve, a mérleg elfogadható. Most viszont, az ő szeme előtt…

Sose ugróköteleztem, sose jártam le kocogni a parkba, nem híztam, nem fogytam egy dekát se, így hát ennek itt most ugyanannak a testnek kell lennie, amelyben felnőtt korom óta élek. És mégis itt volt ez: felismerhetetlenül, átalakulva; ruganyosan, kiglancolva, bálványozva. A hús itt a könyökhajlatomnál, ahol a két kék véna az átlátszatlan bőr alá halványul, egészen puha; a selymes has szelíden lejt a csípőcsontok felé; mellkasomhoz ízesülő felsőkarom finom ívű ráncot formál, olyat, mint egy fiatal lány szeméremajkai; sekély, ovális bemélyedés indul fölfelé a térdtől a comb belső oldalán, majd simul el kényesen s megy át lassan teltségbe, végtelenül érzékeny, pihés fehérségbe, a világ legfinomabb szövedékébe…

– El kell mennem egy összeröffenésre – mondja. – Arra a Handlemayer-féle dologra ütjük rá a pecsétet, csak formaság, nem hiszem, hogy sokáig tart. – Már elmosogatta a vacsorához használt edényeket, megint öltözik: másik öltönyt vesz fel, ugyanolyan fazonút, mint amilyet két órája levetett, csak az sötétkék, ez meg sötétszürke. Friss világoskék ing van rajta, ugyanolyan, amilyen rajtam is, sötétszürke nyakkendőjén rombuszt formáló apró borvörös pettyek. – Szeretnélek megkérni valamire, mielőtt elmegyek – mondja.

Bevezet a hálószobába, és így szól: – Feküdj le. – Bokáimat kiköti a lábrészhez, bal csuklómat az ágytámlához. Leül mellém az ágyra. Jobb kezét fölcsúsztatja a jobb combomon, tenyere átsiklik a csípőcsontomon, s kezének azzal a részével, amellyel a tévében látható keletiek karatecsapásaikat osztogatják, végigsöpri hasamon a bőrt. Hüvelykje egy pillanatra megpihen a köldökömön, a lehető legenyhébben megnyomja, aztán kigombolja ingem begombolt két gombját, s lassan, két kézzel, félretolja az ing két szárnyát. Zakójának ujjai súrolják mellbimbóimat.

Amióta rám szólt, hogy feküdjek le, összevissza veszem a levegőt; valahányszor hozzám ér, visszatartom a lélegzetem, aztán szapora, mély kortyokban szívom be a levegőt a következő érintéséig. Képtelen vagyok nyugodtan tartani a fejem a párnán. Megfogja szabad jobb kezemet, s mindegyre engem nézve, szopni kezdi az ujjaimat, egyenként, mígnem csöpögni kezdenek a nyáltól. A lábam közé vezeti a kezem, és azt mondja: – Szeretném látni, hogyan elégíted ki magad.

Közömbösen, kényelmesen ül, egyik lábát keresztbe téve a másikon, frissen tisztított-vasalt öltönyén élesen kirajzolódnak a ráncok. Nem mozdítom a kezem. Vár. – Nem értesz engem – csikorog a hangom. – Még soha… – Hallgat. – Ezt még soha senki előtt nem csináltam. Szégyellném.

Fölvesz az éjjeliszekrényről egy csomag Winstont, ajkai közé dug egy cigarettát, meggyújtja, gyakorlatlanul megszívja, hunyorog, aztán a számba teszi. Egy perc múltán mozdítanom kell a kezem, hogy megfogjam. – Szégyelli – ismétli. A hangja kellemes, semmi gúnyos árnyalat, haragnak nyoma sincs abban, amit ezután mond. – Hát nem vagy egy nagy koponya, annyi szent. Még mindig nem fogtad fel, mire megy itt ki a dolog.

Anélkül hogy a cigarettához nyúlna, szabad kezem csuklójáról lecsatolja a karórámat. – Legkésőbb két óra múlva itt vagyok. – Eloltja az éjjeli lámpát, aztán a sarokban lévőt, és halkan becsukja a hálószoba ajtaját.

Teljesen ki vagyok borulva, és – pillanatnyilag – minden másnál jobban foglalkoztat, hogy ez után, ami a számban van, rá tudjak gyújtani egy másik cigarettára. Az éjjeliszekrényen van egy pakli Winston meg egy csészealj, amit hamutartónak használok, de az öngyújtóját – azért vette, hogy tüzet adhasson nekem – visszatette a zsebébe. Gyufa sehol. A félig szívott cigarettát a szám sarkába biggyesztem, odanyúlok a pakliért, kirázogatok belőle egy szálat, a csomagot a hasamra teszem, a hamutartót meg a csípőmhöz, jobbra. Aztán egy nehézkes fordulat, kinyúlás, nyújtózkodás, de sikerül, bár a paklit összenyomorítom, ahogy rágördülök: a félig szívott cigarettát átteszem az ágytámlához kötött kezembe, szabad kezemmel odanyomom az új cigarettát az égőhöz, kivárok, a számba veszem. Harmadszorra meggyullad. Nem teszem föl magamnak a kérdést, miért nincs annyi eszem, hogy egyszerűen a számba vegyek egy meggyújtatlan cigarettát és ahhoz nyomjam hozzá az égőt, mint ahogy azt sem kérdezem meg önmagamtól, hogy miért nem oldozom ki magam, pedig jóval egyszerűbben és főleg gyorsabban túllehetnék rajta, mint ezen a verejtékes tekergőzésen, amit az imént csináltam végig…

Megint lángolni kezd az arcom a gondolatra, hogy ő – vagy bárki – nézzen közben. Először mondok neki nemet, ötlik fel bennem. Aztán: hülyeség, melodráma. Közöltem vele valamit, ennyi az egész, valamit, amit eddig nem tudott rólam. – Tudja, hogy bármit megteszek – mondom hangosan, bár inkább csak úgy próbaképpen a légkondicionáló keltette gyenge légáramlatba, a mennyezet árnyainak, a magas komód tömbjének. Meghűl bennem a vér, hogy magam mondtam ki ezeket a szavakat, amelyek most fülembe csengenek. Megpróbálom sorra venni, mi az, amit nem tennék meg. Egyszer análisan közösültem valakivel, de fájt és abbahagytuk, de ővele biztosan megpróbálnám még egyszer, ha akarná. Olvastam, hogy vannak emberek, akik levizelik egymást, hányinger. Ilyet sose csináltam, még a gondolatától is fölkavarodik a gyomrom – biztos, hogy ehhez se fog soha kedve támadni. Viszont hogy éreztem magam akkor, amikor alig néhány hete kikötött, és megvert? És ugyan miért lenne bármi különbség is aközött a számtalan módszer között, ahogyan kielégít, és aközött, hogy maszturbálok előtte, ha ez örömet szerez neki? Ám a szégyenkezés becsukatja velem a szemem, lábaim jéggé dermeszti, fogaim összecsikordítja.

Vagy tíz évvel ezelőtt egy jó barátnőm egyszer elmesélte, hogyan maszturbáltak egymás előtt a szeretőjével, és hogy ez mennyire tetszett neki. „Ne szívd mellre”, mondta, amikor kirobbantam – akkor még nem habozva, hanem spontán irtózattal –, hogy ilyesmire sose volnék képes, nem is fogom csinálni soha. „Ez csak azt jelenti, hogy neked egy ilyen gátlásod van. Mindenkinek megvan a magáé. Én például képtelen vagyok elviselni, ha egy férfi a fülembe dugja a nyelvét, kilel tőle a hideg.” Harsányan röhögött.

– Gátlás – mondom fennhangon. – Az én gátlásom. – Hirtelen tisztelni kezdem a szót. Hirtelen értelmet kapott.

És már ott is áll az ajtóban. Felkapcsolja az éjjeli lámpát, a karórámat visszacsatolja a csuklómra, a szíj végét gondosan bedugja mindkét bújtatóba; nekem ehhez sosincs türelmem, mindig beérem vele, ha az elsőn átfűzöm, ezért aztán a második merev a használatlanságtól. – Korán kezdtél maszturbálni? – kérdezi. Nevetek. – Ez most sejtés vagy vád? – kérdezek vissza. – Hogy sikerült az összeröffenés? – Nem felel. A komód rézfogantyúira szegezem a tekintetem, próbálom formáikat pontosan a fejembe vésni. – Azt hiszem, úgy hatéves lehettem, nem emlékszem. – Felnőtt korodban pedig elég gyakran – forszírozza. – Belekezdek az egyik mondatba, amit távolléte alatt fogalmazgattam, értelmes mondatok, felnőtt mondatok: választás és ízlés, az intimitás kényes egyensúlya és a… Elakad a hangom, hagyom a csodába a rézfogantyúkat, már az ablakot nézem, leküzdhetetlen szükség kényszerít, hogy elforduljak tőle. Két keze közé fogja arcomat, s fordítja lassan vissza az ágy széle felé, ahol ül. Sietség nélkül beszél. – Szeretném, ha velem maradnál, de nem foglak kényszeríteni rá. – A légkondicionáló más fokozatba kapcsol, duruzsol. Nyitnám a szám, de az ajkamra teszi az ujját. – Figyelj, elmondom, mi az ábra kettőnk esetében. Amíg velem vagy, azt teszed, amit mondok. Amíg velem vagy – csak ismétli, hangja nem vált komolyabbra –, azt teszed, amit mondok. – Egy perccel később meg, háborogva: – Az ég szerelmére, hát olyan óriási dolog ez? – Végül közömbösen : – Megpróbálhatod még egyszer. Esetleg hozhatok neked egy kis krémet. Tompíthatom a világítást. – Ez az egyetlen – mondom, arcommal megint az ablak felé. – Csak szólj, bármi mást megteszek.

Fölemeli az éjjeliszekrényen álló telefon kagylóját, fejből tárcsázza a számot, bemondja a nevét, a címét meg az enyémet, aztán így szól: – Negyed óra. – A faliszekrény felső polcáról leveszi a legnagyobb bőröndjét, leteszi a hálószoba padlójára, kinyitja. Holmijaimat, amelyek most itt vannak szanaszét szórva a lakásban, részletekben hoztam ide: egyszer egy nagy, szalmából font szatyorban, másszor egy vászon sporttáskában, néha csak úgy belegyömöszölve valamilyen bevásárlótáskába. Fogja a ruháimat, mind ott lóg a faliszekrény bal oldalán a rúdon, félbehajtja őket – úgy, ahogy vannak, vállfástul –, már ott is fekszenek takarosan a bőrönd fenekén. Egy sál, még egy, a töltőtoll, amit vett nekem, hogy ne használjam már az övét, néhány könyv a nappaliban, öt-hat lemez, négy pár cipő, íróasztala második fiókjába gyömöszölt alsóneműk, egy felbontatlan üveg Miss Dior, amit múlt szombaton kaptam tőle, meg egy másik, majdnem üres.

Egy perc a konyhában. Egy nagy műanyag szemeteszsákkal tér vissza, hallom a fürdőszobából, amint belekoccan-csilingel az egész hóbelevanc; visszajön, a műanyag zsák a bőrönd legnagyobb részét betölti. A hajszárítóm, a határidőnaplóm – és a bőrönd csattanva bezárul. Öt percig sem tartott neki.

Kioldoz, hosszasan dörzsölgeti a bokáimat és a bal csuklómat, jóllehet elég lazán voltak megkötve ahhoz, hogy ne hagyjanak nyomot. Kék ingét lassan lehúzza a vállamról. Egy nyári pulóveremet kifelejtett, ott van összehajtva egy széken. Gépiesen fölemelem a karjaimat, ő meg rám csúsztatja a fakó gyapjúholmit. Meg egy szürke vászonszoknyát. Annyira megszoktam már, hogy ő öltöztet, hogy várom, hogy fél térdre ereszkedjen előttem, míg én belelépek a szoknyába. Elgondolkodom: sose mondtam neki, hogy mindig a fejemen át veszem föl a szoknyáimat; azt hiszi, a szoknya a nadrág ekvivalense, mi sem természetesebb hát, mint belelépni, és felhúzni. És: elfeledkezett az alsóneműről, nyilván nem mehetek ki így éjfélkor az utcára, szoknyában, bugyi nélkül. Belelépek a széttárt aljba, nézem őt, amint feláll, eligazgatja csípőmön a szoknyát; felemeli a pulóvert, amíg bal oldalamon felhúzza a cipzárt és beakasztja a kapcsaimat, aztán rásimítja a vékony gyapjút a nyers vászonra.

Most a szandálomat veszi kézbe, s int, hogy üljek az ágyra. Egyenként nyújtom a lábaimat, lefeszített lábfejjel, figyelem, mint csúsztatja rájuk a szandált, kapcsolja be a csatokat. Odaáll mellém, kefélgetni kezdi a hajamat. – Majd lekísérlek a taxihoz. Ha maradt még itt valamid, majd bedobom.

Keféje a hajamban, lassú, izgató simítások, az elektromosság diszkrét pattogása. Odafordulok, a combjaiba kapaszkodom. Szobormereven áll. Hangosan zokogok, akár egy gyerek. Mindkét keze a hajamban, a kefe a földön.

– Bármelyik percben itt lehet a taxi – mondja, s ugyanebben a pillanatban felcsönget a portás. Felemelem a hangom: – Ezt nem teheted. – Az övé nyugodtan szól a kaputelefonba: – …olyan szíves, és mondja meg neki, hogy rögtön lemegyek –, aztán hozzám: – Azt hittem, már döntöttél. – Én meg elé térdelek, nem azért, hogy a számmal elégítsem ki, mint oly sokszor ennek előtte, hanem megalázkodva; a könyörgés összefüggéstelen, mégis világos: – Bármit –, és: – Könyörgök. – Aztán megint az ő hangja a rézdoboz elől, simán: – Adjon neki öt dollárt, Ray, és mondja meg neki, hogy várjon. Nagyon köszönöm. – Hallom a lépteit, amint bejön az előtérből, bemegy a hálóba, s hallom gengszterstílusú reccsenését: – Na jól van, de akkor most rögtön nekifogsz.

Testem hanyatt lökve, szoknyám szegélye dörzsöli a nyakamat. Lehúzza jobb kezéről a pecsétgyűrűjét, az ágyra dobja, baljával megfogja a torkomat, s gyűrűtlen jobbjával pofozni kezd: tenyérrel balról, visszakézből jobbról, megint tenyérrel. – Na jó, lássuk hát, hadd csinálja. – Saját kezem löki a számba. – Könnyítsük meg neki, hadd csorogjon – mondja a létező legbársonyosabb hangon, duruzsolva. – Majd én beindítalak, szerelmem, meglátod, milyen egyszerű lesz. – Combjaim széttárva, nyelve alól szétárad a hőség, parányi változás csupán, mikor fölemeli a fejét, és kezem odahúzza, ahol elkezdte azt, ami sokkal ismerősebb számomra, mint hogy most küzdeni akarjak vagy próbáljak; mutató és középső ujjam lesiklik, élvezek.

– Tetszett – mondja. – Szeretem nézni az arcodat. Egészen fantasztikus vagy, mikor élvezel, odalesz a szépséged, átalakulsz, olyan mohó, tátott szájű micsoda lesz belőled. – Aztán kint az előtérben: – Adjon neki még egy ötöst, Ray, és küldje el.

SEMMI sem készített fel rá. Néhány évvel ezelőtt olvastam az O történetét: kíváncsian az elején, néhány oldal után elborzadva, s még jóval a vége előtt elundorodva tőle. A szadomazochisták a való életben számomra fura fazonok voltak, akik bolondulnak azokért a röhejes fekete bőrvackokért, amelyekben aztán olyan ostobán és nevetségesen néznek ki. Ha akkoriban egy barátnőm azt mondja nekem, hogy miután lehúz egy napi robotot a hivatalban, otthon egy asztal lábához kötözteti magát… De hát persze ilyesmi soha föl se merült. Isten látja lelkemet, nem hittem volna el.

PÉNTEK délután fél ötkor a munkahelyemen hív: – Fél hatra legyél az Algonquin 312-es szobájában. – Ebédeltem ott egyszer. Néhány nappal ezelőtt, végeérthetetlen beszélgetéseink egyike során („Nézzük az éttermeket – meg a szállodákat –, ott van a Paris Ritz – nevetséges –, akkor a ZumZum – jó a bratwurstjuk –, pocsék a sauerkraut – a kávéjuk egy lötty”), megemlítettem neki, milyen romantikusnak tetszett nekem az előcsarnoka, meg az a vörös plüss sarok, ahol két ügyféllel üldögéltem. Ők már régóta szokva voltak az Algonquin varázsához, én meg elmondtam neki, mennyire kellett uralkodnom magamon, hogy ne törődjek azzal, milyen nagyon tetszik nekem ez az egész, hanem arra figyeljek, amit mondanak.

Metróval szándékozom menni, de a munkahelyem előtt épp akkor száll ki egy idősebb pár egy kockásból, amikor kilépek a forgóajtón. Tartom nekik a taxi ajtaját, érzem, hogy sajognak a combizmaim, miközben elismétlem magamban: „Fél hatra legyél…”, majd néhány perccel később belépek az Algonquin ajtaján. Kétszer is bekopogok a 312-esbe, de semmi válasz, az ajtó pedig nyitva. Azt hittem, várni fog. Hangosan mondom a nevemet a fürdőszoba félig nyitott ajtaja előtt, aztán – egy csupán félig játékos késztetés hatására – még a faliszekrényt is kinyitom. Nincs benne senki.

Az ágy tele csomagokkal. Nem díszcsomagolásúakkal, hanem olyanokkal amilyeneket egy egész napi vásárolgatás után zúdít egy ágyra az ember, közvetlenül karácsony előtt. A szoba kulcsa az éjjeliszekrényen, egy hamutartóban, a telefon tárcsája alá tűzve meg egy cetli, az ő kézírásával. „Nyisd ki a csomagokat – olvasom –, fürödj meg, és öltözz fel.”

A Brooks Brothers egyik kisebb reklámszatyrával kezdem. Egy világoskék ing van benne, olyan, amilyeneket esténként szoktam viselni, csak ez kisebb. Egy Altman-tasakban férfizoknik. Egy kis skatulyában selyempapírba csomagolt vörhenyes-szőke szakáll és bajusz. Mire a legnagyobb dobozt bontogatom, kicsit remeg már a kezem: egy sötétszürke, mellényes öltöny. Aztán cipők. Nyakkendő. Egy szőke férfiparóka. Egy kis csomag hajtű Woolworth-tól. Egy fehér zsebkendő. Egy nyári férfikalap.

Félretolom a csomagolópapírokat, dobozokat, leülök az ágy szélére, két kezemben tartom a parókát. Drága fajta, puha tapintású, természetes hajjal. Riadalom és izgatottság küzd bennem egymással, fej fej mellett, mint két versenyző autó egy sötét országúton. Egy-két percenként leszűkül a közöttük lévő tér, össze-összeérnek, hang vagy szikrázás nélkül, szelíden. Mikor már ott fekszem a fürdővízben – Estée Lauder, Jean Naté és Vitabath a választék (de nem tudok választani, bőven öntök mindháromból a csapokból zubogó sugarak alá, de semlegesítik egymást, és hetek óta először fürdöm hab nélkül: a víz tejszerű, fölötte illatok keverednek) – a riadalom felpörgetettséggé alakul. Röpít előre a zsongás, sötét mérföldek nyújtóznak előttem, a fényszórók csupán néhány méternyi szürke utat világítanak meg, ahogy forgatom, forgatom két tenyerem közt a szűz szappant.

Megtörülközöm, ugyanabban a sorrendben, ahogyan ő szokott megszárogatni minden este: arc, nyak, lábfej, lábszár, hátam, fenekem. Az ágyra terített öltözékből csak egyvalami hiányzik: az alsónemű. A nadrág bélése simogatja bőrömet. A zokni passzol, az ing szintén. A mellem elég kicsi, hogy az ing, a mellény s végül a zakó rétegei tökéletesen leplezzék.

Fölhúzom a cipőt – régi divatú, szárnyasorrú fazon, fényes bőrbélése átható illatú, miért nincs a női cipőknek soha ilyen kellemes illatuk? –, a bal először szorít egy kicsit.

Egy kis tégelyben masztix, a tégely tetejének belsejére egy kis ecset van ragasztva. Dilemmázom: nem tudom, hogy a bajusz és a szakáll hátoldalára kell-e kenni a ragasztót, vagy a bőrömre. Végül a hátoldalukra kenem, olyasmi, mint a bélésvászon, és az orrom alá illesztem a bajuszt. Csiklandoz és úgy nézek ki, mint egy iskolai színielőadás szereplője, hangosan nevetek magamon. Három kis igazítás után egyenesen ül felső ajkam fölött. A szakáll nehezebb história. Még a masztix száradása közben újra és újra leveszem és kezdem elölről, fölteszem megint, míg végre mindkét oldalon egyforma távolságra van a fülcimpámtól, és ottmarad az állam alatt. A parókával, ehhez képest, nincs sok bajom: hosszú, vékony lófarokba fésülöm a hajam, megtekerem, fölhajtom a fejem tetejére, a kimaradt tincseket megtűzöm. Mikor aztán fölteszem a parókát, pont jó. A vásznán keresztül néhány tűvel még odafogatom a hajamhoz. A tarkómnál az ingem nyakáig ér, oldalt csaknem teljesen takarja a fülemet, elöl dús hullámmal hull a homlokomba.

Ahogy teszem vissza a selyempapírt, amelybe a bajusz volt csomagolva, rábukkanok, ugyanabban a dobozban, egy pár szemöldökre. Felragasztom. Gondosan szemügyre veszem magam a fésülködőasztal tükrében, de stimmel minden apróság. Most kezd működni az a mechanizmus, amely lehetővé teszi, hogy miután az ember szeme beáll egy üveglapra, amelyen külön-külön észlel minden egyes porszemet és ujjlenyomatot, észrevegye a mögötte lévő világot, s az ablaküveg eltűnjön előle. A tükörben egy arc, már nem csak egy szakáll vagy egy ferdén álló paróka. Félelem csikordul ki rám egy gyanús sikátorból s szegődik az izgatottság mellé, hogy aztán egymás oldalán száguldjanak tovább. Látom, hogy az illető ismerősnek rémlő módon feszeng, de különben nincs rajta semmi ismerős. Karcsú, kellemes megjelenésű fiatal férfi ül velem szemben. Ha valaki bemutatná valamilyen összejövetelen, már érezném is önkéntelen reakciómat, egy bólintást itt bennem valahol: elképzelhető… Nagy szürke szeme van, sűrű, szőke haja, dús, szőke szemöldöke, finom orra, sápadt bőre, rövid, vörhenyes-szőke szakálla. Érzékelve a kettőnk közötti előzetes megértés szikráját, felém hajol: neki is tetszik, amit lát. Csak egy pillanatig tart. Heves birkózás folyik bensőmben: a félelem lesz úrrá rajtam. Forog velem a szoba, a földre kuporodok, az ágy lábához, agyamban egyetlen szó dörömböl: Mama! Mama!

Ez is elmúlik. Kisimítom homlokomból a hajat, felbontom az éjjeliszekrényen heverő cameles paklit. Sose szívok Camelt, azonnal köhögni is kezdek, a torkom kapar. Ennek ellenére másodszorra nagyobbat slukkolok, s a nyers aroma furcsamód kitisztítja a fejem; nem szédülök már, tisztán látok, nyugodt vagyok. Egy pillanatra elgondolkodom: hová tegyem a zsebkendőt? Nem emlékszem rá, ő hol tartja, végül a nadrág farzsebébe teszem. Sose volt még rajtam farzsebes holmi; beledugom, kihúzom a kezem, érzem a bélés síkosságát, s alatta fenekem domborodását.

Már csak két darab maradt, a nyakkendő és a kalap, mindkettő zavarba hoz. A nyakkendőhöz, mint fölfedezem, használati útmutató is van: a selyemre ráhajtogatott selyempapír alatt egy vékony papírlap. Öt ábrát rajzolt rá. A fölöttük lévő szöveg így szól: „A rajzon azt látod, amit a tükörben. Csináld ugyanígy, lépésről lépésre.” Elsőre két ujjnyival a gallér gombja alá sikerül a csomó, másodikra jól csinálom. A kalap viszont meghaladja képességeimet. Óvatosan fölteszem, aztán könnyedén a fejembe nyomom, félrecsapom balra is, jobbra is. Volt már a fejemen kalap, tudom, hogy ez az én méretem, vagyis hogy jónak kellene rám lennie, a feltűzött hajamra meg a parókámra, de akárhogy próbálgatom, fura. Még az sem segít, hogy a tükörben látható képet megpróbálom egybevetni azzal, hogyan szokták félrecsapni a kalapjukat a filmszínészek, s próbálom ahhoz igazítani, ahogyan egyetlen kalapot viselő férfiismerősöm szokta a fejére tenni.

Végül nagy nehezen feladom, visszarakom a dobozába. A karórám hetet mutat, lecsatolom, beteszem a retikülömbe. Kezet mosok. Odaállok az állótükör elé, hol ki-, hol begombolom a zakót, zsebre vágom előbb az egyik, aztán a másik kezemet, pózolok. Aztán sután, mosolyogva, kiveszem a fülbevalóimat, és azokat is beteszem az órám mellé. És – miközben mintha csak valami külön utasításra tenném, vigyázva összehajtogatom a sok selyempapírt, és gondosan lesimítva mindegyiket visszateszem a maga dobozába vagy tasakjába – rábukkanok a nadrágszíjra.

Ugyanolyan, mint az övé, csak merevebb. Belesimul a bal tenyerembe, s lassan kirúgja magát, mikor az ágytakaróra teszem. Végighúzom hüvelyk- és mutatóujjam közt, csatján ökölbe zárom a kezem. Kinyitom, néhányszor körültekerem rajta, majd ismét összeszorítom a tenyerem. Megrohan egy nő képe: csuklói a zuhanyrózsához kötve, ennek a szíjnak a csapásai alatt vergődik, a szíj pedig újra meg újra átvág a vízfüggönyön. Megszólal a telefon. – Itt vagyok a hallban – hallom a hangját. – Gyere le. Ne feledd a kulcsot.

A kulcsot a zakóm jobb zsebébe csúsztatom, átteszem a jobb nadrágzsebembe, a bal oldali zakózsebembe, most már idegesen. A szíjat befűzöm a nadrág bújtatóiba, babrálok a csatjával, becsukom. Fölkapom a Camelt meg egy levél gyufát, nem tudom, hová tegyem őket, végül a bal kezembe fogom. Alacsony, kopaszodó férfi vár velem együtt a liftre egy percig, aztán morog valamit a bajsza alatt, és gyors léptekkel elindul a folyosón. Ahogy utána nézek, látom, nem is alacsonyabb nálam. Nyolccentis tűsarkúban nőnek elég magas vagyok – most meg az átlagnál alacsonyabb férfi.

A lift sarkában egy középkorú nő áll. Belépek, megállok az ajtónál. Amikor leérünk a földszintre, és már épp ki akarok lépni az előcsarnokba, eszembe jut valami. Félreállok, a nő pedig anélkül, hogy rám nézne, kimegy előttem. Érzem, hogy elpirulok, erőlködnöm kell, hogy el ne mosolyodjak. Micsoda elképesztő rituálé, gondolom, s ezzel egyidejűleg: átmentem!

Egy sarokkanapén ül, a vele szemben lévő székre mutat; előtte alacsony, kerek asztalka, rajta egy rézcsengő, a whiskys pohara, meg egy üres hamutartó.

A szürke öltönye van rajta, ugyanolyan mint az enyém. Egy ideig méreget, szemügyre veszi a cipőt, a nyakkendő csomóját, sima-e a mellény, a szakállat, a hajat. – És a kalap? – Azt… nem tudtam rendesen föltenni. Sokáig próbálgattam. – Elmosolyodik, fölnevet, iszik egy kortyot, úgy látom, kitűnő hangulatban van. – Sebaj – mondja. – Remekül mutatsz. Nagyszerűen nézel ki, tényleg. Ne is beszéljünk a kalapról. – Előrehajol, mindkét kezemet a kezei közé fogja, mint egy gyerekét, aki eddig hóembert épített, s most bejött. – Ne izgulj – mondja. – Nincs miért.

Megjelenik egy pincér, kétlépésnyire megáll. Ő még egy whiskyt rendel, nekem bort; testtartása még mindig változatlan: könyöke a térdén, két válla előregörbed, keze az enyémen. Karót nyelten ülök, szemem famereven felé nyújtott karjaimon. Megint elömlik rajtam az ellentmondásos érzelmeknek az a vegyüléke, amit már rég meg kellett volna szoknom, hiszen mióta ismerjük egymást, egyikbe vagy másikba szinte naponta belekóstolok. Rettentő zavarban vagyok, pirulok, reszketek – és ugyanakkor fel vagyok dobva, a bort még ki se hozták, s már mámoros vagyok, esztelen vágy perzsel.

A pincér rám se bagózik, legalábbis ezt mutatja az arca, amikor leteszi elénk a poharakat, s amikor én végre képes vagyok felnézni rá. – Tudod, ezt csak te érzed – mondja a velem szemben ülő férfi, akin ugyanolyan öltöny van, mint rajtam. – Senkit sem izgat. Én viszont nagyon élvezem, hogy téged igen. – Átmegyünk az étterembe; a fogások között fogja a kezem. Nehezen rágok, még nehezebben nyelek: körülbelül kétszer annyi bort iszom, mint amennyihez szokva vagyok. Ő még iszik egy pohárral a bárban, keze könnyedén a combomon.

Fent a szobában odaterel a tükör elé. Fél karja a vállamon, nézzük a tükörképünket: két férfi, egy magas és borotvált, az alacsonyabb vörhenyes szakállú; szürke öltönyök, egy rózsaszín ing meg egy kék. – Vedd le az övedet – szól halkan, én engedelmeskedem, de képtelen vagyok levenni a szemem az övéről, ahogy nézek rá a tükörben. Nem tudván, mi a következő teendőm a szíjjal, szorosan összetekerem, ahogyan a dobozába volt. Kiveszi a kezemből. – Menj az ágyra – mondja. – Nem úgy, négykézláb. – Hátulról előrenyúlva kigombolja a nadrágomat, és azt mondja: – Told le térdig a nadrágodat. – Valami elpattan bennem, könyököm nem bírja el a súlyomat. Térdelek, fejem a karjaimon, torkomból hangok törnek fel, amelyeket nem tudok értelmezni: nem félelem és nem sóvárgás, hanem képtelenség a kettő közötti választásra, amihez még… Ver, fejemre párna kerül, hogy elfojtsa sikolyaimat, aztán magáévá tesz, úgy ahogy egy férfival csinálná. Még hangosabban sikoltozom, szemem kerekre tágul az arcomat borító párna sötétjében. Testem mélyéig hatoló lökései hirtelen abbamaradnak. Hasra fektet, jobb keze alattam, a lábam között. Teljes hosszában elnyúlva fekszik rajtam, fölemeli a párnát, hallgatja csituló zokogásom. Amikor észreveszem, hogy egy ritmusra lélegzünk, s megnyugszom, ujjai elkezdik ismerős, végtelen parányi mozgásukat. Néhány perc múltán már megint zihálok. Amikor élvezni kezdek, újra az arcomra nyomja a párnát, s csakhamar ő is elélvez. Puha papírzsebkendőt dug fenekem vágásába. Mikor később kiveszi, át van itatva ondóval, és rózsaszínes. Hozzám simul, úgy duruzsolja: – Olyan szűk és forró, el se tudod képzelni…

IDŐNKÉNT el-elgondolkodtam, miként lehetséges, hogy a fájdalom ilyen izgató lehet. Akkoriban történt, hogy egyszer beütöttem a lábam ujját – szandálban voltam – az íróasztalom legalsó fiókjába. Káromkodtam, fél lábon szökdécseltem, végigsántikáltam a folyosón, bementem az egyik kollégám szobájába egy kis együttérzésért, aztán még vagy negyed óráig nem voltam képes a munkámra koncentrálni, mert az enyhe, de szűnni nem akaró lüktetés elvonta a figyelmemet. De amikor ő okozott fájdalmat nekem, a fájdalom és gyönyör közötti különbség valahogy elmosódott, ugyanazon érem két oldalává vált: az érzetek minősége különbözött, de hatásuk egyforma volt, ugyanolyan intenzív, egyik fajta stimulus ugyanúgy képes volt felizgatni, mint a másik. Mivel a fájdalom mindig csak előjáték volt és kizárólag az – néha órákig tartott, de végül mindig elvezetett az orgazmushoz –, végül már ugyanúgy kívántam, ugyanolyan bizsergető volt számomra, ugyanolyan szerves részévé vált a szeretkezésnek, mint melleim simogatása.

Dörömbölnek az ajtón. Este fél hét van, csak néhány perce jöttem haza. Kilesek a biztosítólánc fölött, hát ő az: a szemével integet, jobb karjának hajlatán egy zacskó, tele élelmiszerrel, aktatáskájának fogantyúja a hüvelyk- és mutatóujja között, bal keze fennmaradó ujjaival egy Bendel-táskát tart; a Post, hosszában összehajtva, a foga között.

Határozott fejrázással jelzi – az újság zellerzöldjét kaszál –, hogy ne segítsek. Bemegy a konyhába, jóleső huppanással leteszi az élelmiszereket; hátraarcot csinál, a Post-ot ledobja az előtérben, a táskáját pedig a hálószoba ajtajában. A táskában hangosan csörög valami. Komoly képpel rám kacsint, aztán két kézzel, szertartásos mozdulatokkal a vetetlen ágyra helyezi a Bendel-szatyrot. – Majd vacsora után – reagál mosolyomra és felvont szemöldökömre. – Így jöttél végig az utcán, újsággal a szádban? – kérdezem. – Nem – mondja. – Közvetlenül az előtt kaptam a fogam közé, hogy megrugdostam az ajtót. A hatás kedvéért. – Szigorúan végigmér.

– Akkor most? – kérdezem a saláta után. – Egy frászt – feleli. – Mit gondolsz, mi ez itt? Fogyiklub? Még rántottát is eszünk. – Őfelsége nem tudja kiötleni, mit főzzön. Mint rendesen. – Komoran bólint: – Neked pedig ízleni fog. – Az omlett után – mindennel telerakja őket: apró darabokra vágott friss zöldséggel, a tetejére sajtot olvaszt, egyben, köré hirtelen kisütött gombafejeket rámol – megköszörülöm a torkomat. – Most? – Az ember tényleg azt hiszi, sose vacsoráztál még itt. Hát nem szoktam valami desszertet is adni? Van baklava^[5]. – Baklava – nyögök fel –, tojás után, rémes kombináció, különben is dugig vagyok. – Te tudod… – mondja. – Én azóta kóstolgatom, mióta rám kacsintott egy ragadós kis édességboltban a Bleeckeren. Nézheted, hogyan eszem.

Miután az utolsó csepp mézet is leszopogatom az ujjairól, cuppant. – Gusztustalan – mondja. – Rád fér még egy fürdés. A nyakadba is csöpögött. Az ég szerelmére, még a szemöldököd is ragad!

Hoz egy nedves mosdókesztyűt, ledörzsöli az arcom. – Na tessék – mondom nagyképűen. – Ennyi volt az egész. Megnézhetem végre, mi van a Bendel-szatyorban? – Még a másodikat meg se találtad – mondja kárörvendve. – A kajászacskóba dugtam, össze is nyomta a paradicsomokat. Különben se ittam még meg a kávémat, márpedig anélkül elalszom. Hosszú volt ez a mai nap.

Újabb tizenöt perc kell hozzá, mire bevonul a nappaliba. A dívány lábánál ülök egy párnán, a dohányzóasztalhoz bilincselve; várok, míg ő fölteszi a kávét, vizet forral a teámhoz, elmossa az edényeket, és behozza a tálcát.

Kulisszahasogató módon játssza a jóleső ernyedtséget: meggyújt nekem egy cigarettát, lábait az asztalra teszi, elnyom egy ásítást, nyúl a Postért. Felvisítok: – MI VAN ABBAN A TÁSKÁBAN?

Ajkára teszi a mutatóujját, összevonja a szemöldökét. – Pssszt! Hogy tudsz ilyen rémesen viselkedni? Tudod, miért olyan magas itt a lakbér? Hogy távol tartsa az ilyen visítozókat. Egy percen belül itt lesz az öreg Chrysler nyanya. Meséltem már róla? Itt lakik a folyosó végén, a 15D-ben. Ha nem hall minden héten egy megerőszakolási vagy rablási rémhistóriát, agyára megy a rendszertelenség. Már kilenc napja vár egy jó véres kis hírre… – Gúnyt űzöl egy idős hölgy testfunkcióiból – mondom. – Ennél mélyebbre már nem is süllyedhetnél. Hacsak úgy nem, hogy kirúgom alólad a dohányzóasztalt.

Tüntetőleg felsóhajt, leveszi a lábát az asztalról, eltűnik, három ugrással ismét itt terem, mindkét kezében egy-egy csomaggal, karjait diadalmasan a feje fölé nyújtva. A szoba túloldalára dobja a csomagokat, letérdel hozzám, leveszi a bilincseimet. Gépiesen dörzsölgeti a csuklóimat: belérögzült már ez a reflex, semmi köze a csuklóim állapotához, amelyeken ezúttal – ugyanúgy, mint az esetek túlnyomó többségében – még csak egy rózsaszín csík sem látszik ott, ahol a fémmel érintkeztek. Én meg már hozzászoktam, hogy ne érezzem magam kényelmetlenül megbilincselve, s ne sértsem föl velük a bőröm.

– Na, jó – mondja. – Én most leülök, te pedig odamész, megnézed, mi van benne, és fölveszed. – Faluszínház… – dünnyögöm, ő meg rábólint. – Az. De a király színe előtt.

A Bendel-szatyrot nyitom ki először. Hat réteg selyempapír pazarló luxusába csomagolva egy fekete csipke harisnyatartó és egy pár szürke harisnya van benne. Varrásos. Ellenállhatatlan jókedv tolul fel bennem. Felnevetek, kacagok, kacagok, két végénél fogva a levegőbe emelem ezt a csipkemicsodát – van benne valami csontváz- és denevérszerű. A fejemre teszem. Egyik lelógó pántját a fogam közé szorítom, rábandzsítok az orrom előtt lóbálózó másikra, egy harmadik a fülemet csiklandozza. – Eszméletlen! – bődül. – Még sose láttalak ilyen egzotikusnak… – Nyerít, huhog, bömböl. Állunk a szoba két oldalán, elkap minket az a fajta roham, amilyet gyakran gyerekként él meg az ember, rátör minden előjel nélkül, mikor csöndben kellene lenni; vagy a részegségnek egy nagyon sajátos, előrehaladott állapotában: amikor képtelenség elmagyarázni a viccet egy kívülállónak, meg se kísérli az ember; amikor nem lehet abbahagyni a röhögést, pedig már az oldalad is fáj tőle.

– Most mondd meg, mi a csodát…? – Öklével a mellette lévő párnára csap. Mire válaszol, már lehiggadok. Már lehúztam a fejemről a harisnyakötőt, itt van az ölemben. – Megmondom, mi az ábra – mondja, még mindig mosolyogva. – Végre, elég későn, de teljesül egy régi vágyálmom. Kamaszkorom óta… Vagyis egy frászt: tizenegy lehettem, vagy még annyi sem… Na, mindegy, a lényeg, hogy rengeteget ábrándoztam ilyesmikről… tizenegy évesen, tizenöt évesen, huszonkét, harminckét évesen. A fekete harisnyakötő… Nem egy képeslapban, nem moziban, hanem egy igazi nőn. És a varrásos harisnya! Soha a büdös életben nem volt még olyan nőm, aki ilyet hordott volna, nem akadt egy szál sem, Isten engem úgy segéljen. Most hogy magyarázzam ezt meg neked…? Kénytelen voltam magam intézkedni. – Szélesen elvigyorodik, és rám kacsint. – Szeretném végre látni, milyen is valójában, egy hús-vér nőn.

Sose hordtam harisnyakötőt, mondom neki, bár az utóbbi néhány évben időnként megfordult a fejemben, hogy kéne venni egyet. Kettőnk közt csak annyi a különbség, hogy én nem emlékszem rá, hogy valaha is elképzeltem volna magam feketében, inkább… inkább rózsaszínben, vagy talán fehérben – megint nevetni kezdünk. Leírja azt a méltóságteljes eladónőt, aki kiszolgálta; kora alapján anyánk lehetett volna, nagy mellű, kifogástalanul öltözött, csillogó ajkú, hűvösen közömbös. Elképesztő választékot tálalt elé, elmagyarázta az előnyeiket: állítható pántok; ennek itt gumírozva van a hátoldala, jobban a testhez simul; nézze meg ezt a speciális svájfolást; vagy talán ezt a rózsás díszítést ezen a másikon; természetesen mindegyik hideg vízben mosandó. „Két legkelendőbb modellünk egyikét választotta, uram”, mondta neki a spiné. Szerette volna megkérdezni a nőtől, hogy melyik a másik, de amikor az már-már epés hangon feltette neki a kérdést, hogy „Lesz még valami más?”, úgy döntött, mégsem kérdezi meg.

– Most kukkants bele a másik dobozba – mondja jókedvűen, és eltolja az alacsony asztalkát a díványtól. Szétvetett lábakkal ül, meztelen talpával a szőnyegre cövekelve, kifelé néző lábujjakkal; két könyöke a két térdén, álla két tenyerében, két gyűrűsujja szemei külső sarkait dörzsöli. Haja, amely már megszáradt a vacsora előtt vett zuhany óta, puhán homlokába simul. Szép fehér pamuting, gallérja erősen kopott, begombolatlanul, feltűrt ingujjakkal; szőrös mellkas, lejjebb nem olyan göndör szőrrel, mint fent; öreg, pötyögős tenisznadrág. – Tudod, hogy nézel most ki? – kérdezem. – Mint egy boldog Robinson a szigetén, aki sose vesz föl többé öltönyt. Rettentően szerelmes vagyok beléd.

Szeme összeszűkül, egyik szemfogával beharapja alsó ajkát, megpróbálja leplezni szemérmes, örömteli mosolyát, és oly kedves most nekem, hogy a látásom elhomályosul. Hátradől, fejét hátrahajtja a párnákra, megfeszült torka idefénylik. Két kézzel túr a hajába, s a mennyezetnek kezdi mondani – nyugodtan, megfontoltan – : – Ennek így kell folytatódnia. Nincs más dolgunk, mint így folytatni. – És felül, előrehajol, és kinyújtott karral, kinyújtott mutatóujjal mutatva rám, így dörög: – A keservit, nyisd ki a másik csomagot! Egész este vinnyogtál és nyüszítettél, akkor most gyerünk, mozogj már!

– Igenis – mondom –, igenis. – A reklámszatyorban egy cipősdoboz, rajta annak a Charles Jourdan-nek a neve, akinek üzletét eddig csak kívülről láttam, bölcsen belátva, hogy néha még a Bloomingdale törzsvásárlói könyvecskéje is túl nagy kísértés a számomra. Fölemelem a fényes, drapp doboztetőt. Ismét csak selyempapírba pólyálva egy pár elegáns, világosszürke bebújós antilopcipő, olyan magas sarokkal, hogy beleborzadok. – Hát ebben mászkálj te – mondom indulatosan. – Jóságos ég, sose hittem volna, hogy gyártanak ekkora sarkakat. – Odaballag hozzám, leguggol mellém a padlóra, félénken mosolyog. – Aha. Értem, mire célzol. – Érted, mire célzok – ismétlem. – Elképzelni se tudom, hogyan lehetne ezt nem érteni. Biztos vagy benne, hogy ezeket itt cipőnek szánták? – Teljesen normális cipők – mondja. – Úgy látom, neked nem tetszenek. Egyáltalán nem tetszik? Már úgy értem, a sarkát leszámítva sem? – Dehogynem – mondom, s kézbe veszem a cipőket, az antilopbőr olyan puha, mint a bársony. – Hogyne tetszene, szenzációs. Persze ettől a szokatlan nyúlványtól elég nehéz elvonatkoztatni, és nyilván egy vagyonba kerülhetett… – Vállat von, hirtelen zavarba jön.

– Nézd – mondja –, ez tulajdonképpen nem viselésre való, mármint nem utcára. – A Bendel-szatyor felé int. – Ezek csak nekünk valók. Vagyis hogy nekem. Kettőnknek. Szeretném, ha… szóval azt akarom mondani… de ha neked tényleg ennyire nem tetszik… – Hirtelenében vagy tíz évvel fiatalabb nálam, tejfölösszájú fiatalember, aki meghív, hogy igyak meg vele valamit, s számít rá, hogy visszautasítom. Még sose láttam ilyennek. – Drágám – mondom elérzékenyülve, kapkodva –, hát hogy ne tetszene, tapogasd meg ezt a bőrt, hát persze hogy fölveszem… – Örülök – mondja egy cseppnyit még mindig félénken. – Reméltem is, hogy fölveszed, mindig megvan rá az esély, hogy esetleg megkedveled. – Aztán megint élénken: – Vedd már fel.

Felveszem. Mint ma estig mindig – és ma este utoljára –, csak egy ing van rajtam, így aztán nem tart sokáig, bár a varrás egyenesre igazítása sokkal nehezebb ügy, mint gondoltam volna. A cipő pont jó. – Elvittem magammal a fekete cipődet – mondja. – Addig erőszakoskodtam, míg találtak egy lányt, akinek pont ekkora lába van, ő meg kilenc párt próbált fel, mire ezt kiválasztottam. Hál' istennek átlagos méretű lábad van.

A sarkak nagyon magasítanak, csaknem egy szintre kerülök vele. Könnyedén megölel, két keze fölsiklik az oldalamon, rá a melleimre, kinyújtott tenyerei kis köröket írnak le a mellbimbóim körül. Az arca kifejezéstelen. A szürke szembogarak, amelyekre az enyémek szegeződnek, két miniatűr arcot tükröznek. Keze lecsúszik a derekamra, a harisnyakötőre. Kitapogatja körvonalait a testemen körös-körül, végigköveti mind a négy pántot egészen a végéig, odáig, ahol a harisnya kezdődik. Már majdnem teljesen besötétedett. Fölkapcsolja a mögöttünk álló padlólámpát, és így szól: – Maradj itt. – Visszamegy a díványhoz, leül. – Most gyere ide – mondja reszelős hangon. – Ne siess.

Lassú léptekkel elindulok felé a szőnyegen. Aprókat lépek, óvatosan, testem szokatlan tartást vesz fel. Karom esetlenül lóg. Valami dörömböl a fülemben, minden lélegzetvétel fölerősíti.

– Most fordulj meg – mondja, amikor már csak két-három lépésnyire vagyok a díványtól. Alig hallom a szavait. – És emeld föl az inged. – Megfordulok, megállok szálfaegyenesen, az ing két szárnyát könyökömmel az oldalamhoz fogva. – Csalódott vagy? – kérdezem meglepően magas, közömbös hangon. – Ne hülyéskedj, óriási vagy – duruzsol mögöttem. – Óriási vagy, szerelmem. – A szemem lecsukódik. Hallgatom a dörömbölést a fülemben, testem minden négyzetcentimétere érintésért sóvárog. Hogy megpróbáljam kitisztítani a fülem, megrázom a fejem, hajszálak érnek a számba; kérlek, mondom gondolatban, könyörgök.

– Állj négykézlábra – mondja. – És húzd fel az inged. Húzd fel rendesen, hadd lássam a segged. – Nézem a tömött, sűrű szövésű szürke szőnyeget, amely most csak néhány ujjnyira van az arcomtól. – Mászkálj – mondja egészen halkan. – Mássz oda az ajtóhoz. Mászkálj. – Mozdítom előre a jobb karomat, a jobb térdemet, bal karomat. Az elefántok azok, amelyek ezt másképp csinálják? – fut át az agyamon. A bal térdem. Mozdulatlanná merevedek a csöndben, amit a lakás előtti folyosóról tompán behallatszó beszélgetés tör meg. Ajtócsapódás. Az alattunk lakó csellista gyakorolni kezd, érdeklődve figyelem jellegzetes kitöréseit. Mindig azt hittem, hogy a zenészek lassan melegszenek be, mint a kocogók. Ez viszont mindig hatalmas vehemenciával és hangerővel vág bele, aztán háromórás műsora alatt fokozatosan leereszt. Kopasz, savanyú képű ember, a liftben szoktam találkozni vele. – Nem megy – mondom.

Úgy rémlik, mintha a hangom összezsugorítaná a testem. Arcom egy másodpercre a szőnyegre lapul, amely álló helyzetből tökéletesen simának látszik ugyan, de így, bőrrel érzékelve, nem olyan puha, mint várná az ember. Felülök. A sarkak magassága nem engedi meg, hogy úgy üljek, ahogy szeretnék: térdeim államhoz felhúzva, karjaimmal átfogva lábamat.

– Mondd csak – szól semleges hangon. – Hülyén érzem magam – mondom. – Hülyén érzem magam tőle. – A szoba túlvégén álló lámpa nem világítja meg eléggé az arcát, nem látom az arckifejezését. Tarkója mögött összefonja a karját, nekidől a dívány támlájának. Felállok, megingok. – Viszketek ettől a szőnyegtől – mondom motyogva, de úgy, mint aki valami értékes információt közöl, és leülök a legközelebbi székre. Karba fonom a kezem. Az ingem egyik ujja legyűrődött, mandzsettáját ujjaim fölé húzom, és takarásában ökölbe szorítom a kezem.

– Azt hittem, ezen már túlvagyunk – mondja, de nem néz rám. – Utálok csomagolni. Kicsomagolni meg még jobban. Egy hétig tartott, mire kirámoltam múltkor azt a bőröndöt. – A cselló akkorát bődül alattunk, mintha elevenen nyúzná valami őrült,

– Csak azt nem értem, miért nem vagy képes a fejedbe vésni a verés képzetét, miért kell mindig ténylegesen is végigcsinálni veled. Mielőtt azt mondod nekem, hogy nem, ezt nem akarom megtenni, miért nem képzeled magad elé a lelki szemeiddel, amint leveszem a nadrágszíjamat? Miért felejted el egyik napról a másikra, hogy milyen érzés, amikor lecsap rád? Minden egyes alkalommal végig kell csinálnunk ezt a hülye alkudozást, hogy aztán a végén úgyis azt csináld, amit mondok.

– Ne – mondom –, először nem is hallhatóan. – Ne – mondom –, kérlek… – Most felém hajol, kisimítja homlokából a haját. – Úgy érzem magam ettől, mint valami kutya – mondom. – Így mászkálni… Félek, hogy ki fogsz nevetni.

– Hülyén is kell érezned magad – mondja. – Ne vacakolj itt nekem. Ha majd egyszer röhögni akarok rajtad, szólok. – Némán ingatom a fejem. Homlokát ráncolva alaposan szemügyre vesz, felém jön, ellép mellettem. Karót nyelten ülök a szék peremén, térdeim egymáshoz préselve, alkarjaim szorosan a hasamhoz szorítva. Két keze a vállamon. Hátrahúz, míg hátam a szék támlájához nem ér. Ekkor hajamban turkáló, fejbőrömet masszírozó keze ökölbe zárul, lassan húzni kezd hátrafelé, mígnem arcom vízszintes helyzetbe kerül, fejem teteje a nemi szervéhez ér. Kézfejével arcom alsó részét simogatja. Csakhamar kinyílik a szám. Amikor már egyenletesen nyögdécselek, kimegy, s a lovaglóostorral jön vissza. Leteszi a dohányzóasztalra.

– Nézd meg – mondja. – Nézz rám. – Három perc alatt úgy elintézlek, hogy egy hétig nyomod az ágyat. – De alig hallom. A nem oda illő, parányi, száloptika vastagságú lyukacska, amellyé most a torkom szűkül, csak gyűszűnyi adagokban enged levegőt vennem. Nyitott szám mintha feldagadt volna.

– Mássz – mondja. Négykézláb állok megint. Arcomat erősen a jobb vállamhoz szorítom, érzem, hogyan remeg az állam, de ahelyett hogy csillapodna, csontról csontra adja át a remegést, mígnem remeg már a karom, a lábam, de még a lábujjam is. Hallom, hogy a bőrborítású nyél az asztallapnak dörzsölődik. Fehér izzású fájdalom hasít combjaim hátsó részébe. Hirtelen, mintegy varázsütésre, könny futja el a szemem. Akárha valamilyen veszedelmes igézet alól szabadulnék, a széktől a hálószoba ajtajához mászom, rugalmasan, könnyedén a sarokban álló lámpához; egy hangosan doromboló macska nyolcasokat ír le a karjaim körül. Térdemen kiszakad a harisnya, érzem, mint szalad fel combjaimon megmegakadva a szem. Amikor már majdnem visszaérek a díványhoz, elém lép, lenyom, hátamra hengerít.

Ez az egyetlen alkalom, életemben az első, amikor ugyanakkor érek a csúcsra, mint a szeretőm. Aztán nyalogatni kezdi az arcom. Minden érintését melegnek érzem, majd – mikor továbbmozdul a nyelve – hirtelen hidegnek, ahogy az izzadság és a nyál elpárolog a kondicionált levegőben.

Abbahagyja, kinyitom a szemem. – Mégis megütöttél – suttogom –, pedig megtettem, amit mondtál… – Igen – mondja. – Mert szeretsz verni – suttogom. – Igen – feleli –, és szeretem nézni, ahogy összerándulsz, és szeretlek leszorítani, hallgatni, hogyan könyörögsz. Szeretem azokat a hangjaidat, amelyeket képtelen vagy visszafojtani. Szeretek elnézni rajtad egy-egy kék foltot, amelyről tudom, honnan származik: onnan, hogy jól elvertelek. – Megborzongok. Hátranyúl, föl, lerántja azt az öreg pokrócot, amit a dívány sarkában tart összehajtogatva egy párna alatt. Szétrázza, betakar, s miközben a pléd foszladozó szaténszegélyét az állam alá gyűri, így szól: – És mert te is akarod. – Igen – suttogom. – De sose akkor… sose közben… – Tudom – mondja, egészen közel a fülemhez, keze mélyen a hajamban, szorosan és simogatón a fejbőrömön.

SENKI sem látta a testemet, csak ő, egy Jimmy nevű srác, meg egy nő, akinek nem mondták meg a nevét. Néha a fürdőkádban, vagy amikor megpillantottam magam a tükörben, azzal a felszínes érdeklődéssel néztem kék-zöld foltjaimat, ahogyan mások unokaöccseiről készült amatőrfotókat nézeget az ember. Nem volt hozzám semmi közük. Semmi köze nem volt hozzám a testemnek. Csali volt csupán, hogy úgy csalogasson vele mindkettőnket a beteljesülés felé, ahogy csak tetszik neki.

Ahogy vetkőztet a fürdetéshez, egyszer csak azt mondja: – Iderendeltem estére egy masszőrt. – Blúzomat a fürdőszoba fehér kövére ejti. Kilépek a szoknyámból és leülök a kád szélére, hogy levegye a cipőmet, megint fölállok, lehúzza a bugyimat. Kedveli ezt a bugyimat; fehér pamut, Woolworth-cucc. Szereti ezt a szoknyát is. Amikor ma reggel óvatosan feladta rám, azt mondta: „Ez a kedvencem, ebben érvényesül legjobban a segged.” Elnézem, mint hajol be a kád fölé, dugja be a dugót, mint választ ki – némi tétovázás után – egy élénk színű zacskót, amely eddig ott állt beszorítva a kád belső peremén sorakozó üvegek közé. Megint előrehajol, hogy kinyissa a csapot, ellenőrzi a víz hőmérsékletét, állít egy kicsit a bal oldali csapon, s óvatosan zöld port hint a zubogó sugarak alá.

Hirtelen felötlik bennem, mennyire nem illik ide: egy férfi, jól szabott öltönyben, nyakkendője annak rendje s módja szerint fekszik keményített gallérjának csücskei között – mintha egy konferencián készülne felszólalni vagy nyilatkozni a tévéhíradónak, vagy esetleg még egyszer meghallgatni a feleket egy válóper előtt. De nem tesz semmi olyasmit, amihez öltözve van, ehelyett odahajlik a gőzölgő kád fölé, fél kezével annak peremébe kapaszkodva, a másikkal a gyorsan emelkedő habbal játszadozva.

Szimatol. – Nem rossz, ugye? Talán egy kicsit édeskés, nem az a fanyar fűillat, amiről a csomagolásán hadoválnak, de azért egész kellemes. – Bólintok. Olyan melegséggel, szinte üdvözülten mosolyog rám, hogy elszorul a torkom: mit is kívánhatna még az ember, mint egy ilyen kis helyiséget, tele gőzzel, tele levendulával vegyült menta illatával.

Kimegy, hozza a bilincset. Fölteszi felé nyújtott csuklómra, tartja a könyökömet, míg belépek a vízbe, amelynek forrósága éppen csak hogy elviselhető, de tudom, hogy abban a pillanatban, amikor elnyújtózom benne, már tökéletes lesz.

A kád mély és háromnegyedig tele van, fel kell emelnem az állam, hogy a buborékok ne érjenek a számhoz. Csak miután elzárja a vizet s még egyszer végignéz rajtam, lazítja meg a nyakkendőjét s veszi le a zakóját.

Hallom, ahogy tesz-vesz a konyhában, léptei kopognak a kőlapokon, majd tompán dobbannak a nappali szőnyegén… ISMERTE SZÍVEM TITKAIT… Kris Kristofferson siklik át a habhegyek völgyei között. Mióta egyszer – tudj' isten melyik, már elfelejtett beszélgetésünk alkalmával – megemlítettem neki, hogy az épp akkor hallgatott WQXR a kedvenc adóm, csak egyszer hallgattuk ezt az állomást. Valami homály Vivaldit említett, hogy mindjárt kezdődik, és még sose hallotta. „Nem kell megindokolnod – nyafogtam –, tekerd csak át, ez a te lakásod.”

Elvigyorodott, rám kacsintott és azt mondta: „Tudom”, aztán később közölte, hogy tényleg nem volt egy első osztályú Vivaldi, de azért érdemes volt meghallgatni.

…ÉJSZAKÁNKÉNT MEGMELENGETETT… Egy pohár Chablisszal jön vissza, leguggol a kád mellé, jobb kezével a számhoz tartja a poharat… CSERÉLD EL MINDEN HOLNAPOM EGYETLEN TEGNAPÉRT… a ballal elsimítja állam alól a habot. Nyelvem jéghidegnek érzi a bort… ÉS BOBBY TESTE MOST HOZZÁM SIMUL…

Letelepszik a vécékagylóra, s fél kézzel a mellényét gombolgatva, iszik három hosszú kortyot. – Jimmynek hívják. A telefonban úgy hallottam, mintha ír lenne. Te hallottál már ír masszőrről? – Nem – felelem vihogva… A SZABADSÁG EGY MÁSIK SZÓ CSUPÁN A… – Én azt hittem, a masszőrök mind svédek… NINCS MIT ELVESZÍTENI… – Én is – mondja –, vagy esetleg franciák… MIT SEM ÉR MÁR SEMMI SEM… – És minek jön ide?… DE SZABAD… – Szteppelni a konyhaasztalon, micsoda hülye kérdés… A JÓ SORS KÖNNYŰ VOLT, URAM… – Egyszer mesélted, hogy masszíroztattál… ELÉG VOLT ÉNNEKEM, HOGY JÓL ÉRZEM MAGAM… – és gondoltam, örülnél neki.

Igen, gondolom, hát ez az. Egyszerűen nem mondhatok ki semmit – egy árva szót sem –, amit elfelejtene. Odafigyel arra, amit mondok, nem könnyű megszokni, az ember nem mindennap találkozik ilyesmivel. Nem mondhatok semmi olyat, ami csak az adott pillanatban szórakoztatná vagy érdekelné, mindig következtetéseket von le belőle. Ha a Newsweeket lapozgatva felolvasok neki egy könyvkritikát, még a héten megveszi nekem a kötetet. Egy szombat esti, órákig tartó összevissza, félrészeg beszélgetés közben egyszer csak arról kezd mesélni, hogyan szedett áfonyát a nagynénje háza mögött, akinél egy egész nyarat töltött kilencéves korában, mire én megszólalok: „Áfonya… Te is szereted az áfonyát?” Éjféltájban aztán azt mondja: „Lemegyek újságért.” Fél óra múlva megjön, tényleg: a Times ott van a hóna alatt, a másikban viszont egy bevásárlózacskó, abban pedig egy doboz áfonya. Megmossa, megtisztítja, én meg addig olvasom a művészeti meg a szabadidőrovatot. És vett egy fél vödör tejszínhabot is, fog egy nagy salátástálat, beleönt egy hatalmas adag áfonyát, rá a habot, és addig etet, míg azt nem mondom: „Még egy kanál, és kihányom az egészet”, akkor elvigyorodik, és bekapja azt a néhány szemet, ami még ott úszkál a habban. „Honnan a csudából szerezted ezt ilyenkor?”, jut végre eszembe megkérdezni. „A Hatodik és a Greenwich sarkán termesztem”, feleli méltóságteljesen, s a tálat két kézre fogva hangosan kiszürcsöli a fenekén lötyögő folyadékot.

A masszőr öt perccel nyolc előtt érkezik. Húszévesforma. Alacsony, köpcös, a haja sűrű, szőke, hullámos, sötétkék pólója és széldzsekije alatt duzzadó bicepszek. Farmer és edzőcipő van rajta, kezében egy izlandi repülőtáska, abban egy törülköző, meg egy üveg olaj. Engedelmesen leveszem a szoknyám, és hasra fekszem az ágyon. – Nézni fogom – jelenti be a szótlan Jimmynek. – Szeretném megtanulni, hogy én is tudjam csinálni, ha magát esetleg nem lehet elérni. – Engem mindig meg lehet találni – dünnyögi Jimmy, és nekiesik a vállaimnak. Olajtól sikamlós keze sokkal nagyobb, mint egy ekkora ember esetében gondolná az ember; óriási és meleg. Karjaim ellazulnak, koncentrálnom kell, hogy el ne tátsam a számat. Most a bordáimat dolgozza meg, lassú, mélyreható, egyenletes mozdulatokkal. Aztán megint a vállam jön, majd a derekam. Kis híján felnyögök, valahányszor belefog. – Hadd próbáljam – hallom a fejem fölül. A nagy kezek fölemelkednek. Szemhéjam súlyos, mintha víz nyomása nehezedne rá. Ezek a kezek hűvösebbek, az előzőekhez képest csak könnyedén érintenek. A masszőr szótlanul kiigazítja, megmutatja, aztán ismét a hűvös tenyerek következnek, ezúttal már nagyobb súllyal. A nagy mancsok a combomon, a fenekemre terített törülközőt átugorva. A vádlim jön, aztán a lábfejem. Tanár és tanítvány felváltva fogja meg egyik kezével a lábam, miközben kifinomult technikával nyomkodja a másikkal. Hanyatt fordítanak. Az eljárás most – fordított irányban – újra kezdődik. Már rég nem tartom vissza magam, üdvözülten nyöszörgők a medvemancsok alatt, amelyek a lepedőbe passzíroznak. Megint ő következik, ismétli a masszőr minden mozdulatát, most már nem olyan tétova, hatása majdnem ugyanolyan, mint a szörny kezeké. Izmaim lángolnak, lebegnek. Vége. Valaki betakar egy lepedővel, és eloltja a villanyt.

Hallom a széldzseki műanyag ujjának söprésszerű, hussanó hangját, amint egy kart löknek bele. A hűtőszekrény ajtaja becsapódik. Két sörösdoboz pukkan. Beszélgetés mormolása, ami még jobban elringat. Szinte alszom már. – …külön huszonötöt. – Megint meggyullad az éjjeli lámpa. Feküdjek keresztben, hasra, az ágyra. A lepedő a lábamra lebben. Hallom a faliszekrény ajtajának nyikorgását, egy frissen mosott-vasalt lepedő hajtásainak robbanásszerű pattogásait; vállamon s hátamon hűvös anyag siklik végig. Kicsatolnak egy nadrágszíjat. Bújtatókból hirtelen kirántott bőr csusszanása.

Testem hátsó felén a bőr két egymástól elhatárolt területre oszlik. A megmasszírozott rész elcsitulva, transzba simogatva nyugszik a lepedő alatt. A most feltárt bőrfelületen meredeznek a szőrszálak, a légkondicionáló keltette enyhe levegőáramlat egyenként fújja át a pórusokat.

– Na, mi van, Jimmy? – Mordulás. – Nem engem kellett volna hívnia. – Újabb torokköszörülés. – Nem értett meg, Jimmy. – Sima a hangja. – Megmondtam magának, nem fogja megbántani vele, ezt megígérem. Vagy talán úgy látja, menekülni próbál? Szomszédokért üvölt? Ez csak bezsongítja, higgye el, ettől szokott beindulni. – Hát akkor üsse maga. – Legyen harminc. – A matrac lehajlik a test súlya alatt, amely most jobb oldalamra helyezkedik. Néhány csapás ér, arcomat könyökhajlatomba temetem.

– Ha így csinálja, egy hétig is folytathatja. – A hangja közvetlenül a fejem közeléből érkezik, sör és izzadság szagát érzem. Megint mozdul alattam a matrac, ahogy a tőlem jobbra lévő testhelyzetet változtat. Kéz túr a hajamba, s emeli föl a fejemet. Kinyitom a szemem. – Harmincöt. – A csapások erősödnek. Ott ül a padlón az ágy mellett. Az arcunk csaknem összeér. Szeme fehérjét vörös csipkézi, pupillája kitágul. Most már meg-megrándulok, vonaglani kezdek. – Negyven – mondja halkan. A homloka fénylik. A fölöttem lévő férfi beletérdel a hátamba, s a következő csapás nyomán tágra nyílik a szám. Némán vergődöm, egyik kezemmel próbálom kifeszíteni az övét a hajamból, a másikkal eltolom magamtól az arcát, rúgkapálok. Fél kézzel satuba fogja két csuklómat, megint belemarkol a hajamba, felrántja a fejem. – Gyerünk tovább, ötvenért – sziszegi, s szájával tapasztja be a számat. A következő csapástól a szájába nyögök, a következő után kitépem magam, és felsikoltok. – Elég lesz, Jimmy – mondja, mintha egy pincérhez beszélne, aki túl nagy adagot akar tálalni neki, vagy egy gyerekhez, aki egy fárasztó nap után kicsit hisztizni kezd.

A NAPPALI életem egész idő alatt ugyanúgy folyt, mint annak előtte: független voltam, a magam kenyerét ettem (legalábbis az ebédjeimet magam fizettem, és fenntartottam egy lakást, minimális gáz- és telefonszámlával), döntéseket hoztam, választottam. Az estétől reggelig érvényes törvények értelmében magatehetetlen eltartott voltam, akiről minden tekintetben gondoskodnak. Nem vártak tőlem semmilyen döntést, nem voltam felelős semmiért. Nem volt választásom.

Szerettem. Szerettem, szerettem, szerettem, szerettem.

Attól a pillanattól kezdve, hogy becsuktam magam mögött lakásának ajtaját, nem volt más teendőm; én voltam a teendő. Valaki más vette kezébe életem irányítását, a legutolsó kis részletekbe menően. Heteken át szinte lebegtem a megkönnyebbüléstől, hogy levették vállamról a felnőttség terhét. „Mit szólnál hozzá, ha bekötném a szemed?” – ez volt az első és utolsó fontos kérdés, amit feltett nekem. Attól kezdve soha semmi nem függött a beleegyezésemtől vagy tiltakozásomtól (noha a rituáléba időnkénti aggályoskodásaim is beletartoztak, de csak azért, hogy még világosabbá váljék előttem ragaszkodásom), nem függött mérlegelésemtől, gyakorlati, erkölcsi vagy intellektuális megfontolásaimtól, a következményekkel való számolásomtól. Nem létezett más, csak az a kéjes gyönyörűség, hogy kívülállóként vehetek részt saját életemben, teljesen feladva egyéniségem, magányos lélekként, aki örömét leli önmaga megtagadásában.

ARRA ÉBREDEK, hogy nem érzem jól magam. Reggeli után se javul a helyzet, délre meg még rosszabb. Fölhozatok egy tyúklevest, de már az első kanálnak olyan íze van, mint az avas olajnak, képtelen vagyok még egy kortyot magamba erőltetni. Délután háromra már biztos vagyok benne, hogy ez nem csak valami múló rosszullét. Szólok a portásnak, hogy beteg vagyok és hazamegyek – a saját lakásomra.

Alig bírom betenni magam mögött az ajtót. Áporodott levegő üti meg az orrom. A lakásban fullasztó hőség. A csukott ablakok előtt porszemcsék táncolnak, a kandalló fölötti tükör szivárványszínben játszik a szembántó ragyogásban. Elvánszorgok az ágyig, megállíthatatlanul reszketek, de nincs erőm bebújni a takaró alá. Rángatni kezdem magam alatt az ágytakarót, végül sikerül megragadnom az egyik végét, amit aztán a vállamra húzok. A nap az arcomba süt, úgy érzem, nyomban lángra lobban a bőröm. Ahogy erőlködve fölemelem a fejem a párnáról, hogy behúzzam a sötétítőket, úgy elkezdek szédülni, hogy nem bírom nyitva tartani a szemem.

Lidércnyomásból ébreszt a telefon csöngése: álmomban hatalmas tűzhangyák hordái zabálták testemet. Lerúgom magamról az ágytakarót, s anélkül hogy kinyitnám a szemem, a fülemhez teszem a hallgatót. – Mi történt? – kérdezi. – Azt hiszem, elkaptam valamit – motyogom; most meg annyira fázom, mintha jégen hevernék, és nem poliészterrel kevert, vasalást nem igénylő pamutszöveten. – Egy perc és ott vagyok – mondja. A telefon kattan, aztán búgni kezd. – Ne – mondom, és a kagylót tartó kezem a mellemre ejtem. Tényleg beteg vagyok, gondolom, látom a szót a homlokomban pörgő giroszkópon át. Sose vagyok beteg, gondolom, és akkor épp most, a nyár közepén, ilyen nevetséges dolgot még életemben…

Ezúttal a csengő hangjára ébredek. Nem mozdulok. De csak csöng, csöng, szaggatottan, megint és megint. Végül rosszabbnak rémlik, mint fölkelni. Odabotorkálok az ajtóhoz, de nem nyitom ki a szemem. Miközben mondogatom, hogy – Itt akarok maradni –, fölkap, berúgja maga mögött az ajtót, odavisz a lifthez. – Nem bírom magam körül az embereket, amikor beteg vagyok, utálom, ha ott ugrálnak körülöttem – motyogom a nyakába. – A saját ágyamban akarok betegeskedni – mondom végül olyan hangosan, ahogy csak ki bírom nyögni. – De nem ezzel – mondja, s tart, én meg a lift oldalának dőlök. Annyira szédülök, hogy nem tudok válaszolni. Félig cipelve, félig vonszolva odavisz a várakozó taxihoz. Összegabalyodó karok, lábak, megint néhány lépés, egy másik lift, aztán ott vagyok az ágyban, amit mostanra már jobban ismerek, mint a sajátomat, le vagyok vetkőztetve, csak egy inge van rajtam.

Ködfátyol mögül hallom a hangját: – Lemegyek, veszek egy lázmérőt. – Kis idő múltán hideg üveget érzek a számban, aztán semmit, aztán hallom, hogy telefonál.

Egy kéz rázza a vállamat. – Bemutatom neked… egy barátom, aki még kijár a betegekhez. – Rózsaszín arcú férfi dereng föl fölöttem, szélesen mosolyog, olajozott fogai rettentő sebességgel rendeződnek át újra meg újra. Nyelvemen spatula, valaki lenyomja. Később megint az ő hangját hallom: – …hoztam a patikából –, aztán tablettákat nyelek. Még mindig meg akarom neki magyarázni, hogy amikor beteg vagyok, senkit sem akarok látni, ebből bakfiskorom óta nem engedek. De borzasztóan sajog mindenem, és e percben ez nem tűnik olyan fontosnak, hogy megérje az erőfeszítést.

Félhomályos szobában ébredek, az éjjeliszekrényen álló óra négyet mutat. Az izmaim még jobban sajognak, viszont legalább nem szédülök már. – Erre mondják, hogy átalussza a napot – mondja az ajtóból. – Örülök, hogy fent vagy, be kell venned még néhány tablettát. – Mik ezek? – kérdezem. – Amiket Fred felírt. Influenzás vagy. – És te mit keresel itt? – kérdem, mire elvigyorodik: – Itt lakom. – Nincs erőm a viccelődéshez. – Miért nem dolgozol? – Beszóltam – feleli. – A nevedben is. Szükséged van valakire, aki egy-két napig itt van melletted. – Dehogy van – mondom, de már közben nagyon is jól tudom, hogy igenis, szükségem van valakire, igaza van, hogy itthon marad, igenis szükségem van rá, hogy gondomat viseljék. Nem mondok többet, ő se szól.

Másnap egész nap, és harmadnap délelőtt otthon maradt mellettem. Öt napig feküdtem, aztán a hét végét a nappali díványán szunyókálva és üldögélve töltöttem. Vett egy ágyasztalkát, finom holmi volt, fehér, oldalán újságtartó rekesszel, közepén állítható könyvtámasszal. Tömte belém az aszpirint meg az antibiotikumot. Összepancsolt valami löttyöt, amit már három napja ittam, amikor megkérdeztem, mi az; kiderült, hogy egy-egy rész baracklé, grapefruitlé és rum, majdnem forrásig melegítve. Ültem a légkondicionált hálószobában, az ágytámlának dőlve, felpolcolt háttal. Odakint július parázslott – mintha egy másik kontinens lett volna. Idebent a sötétítők összehúzva, sípulóvere a vállamon, ittam a gőzölgő sárga löttyöt, minden bögre után jól aludtam. Később leveseket ittam, tejes turmixokat, amelyeket a sarokról hozott föl, hol vaníliásat, hol epreset, végül visszaálltam megszokott rotáció szerint váltakozó étrendünkre. Akkorra már hosszabb időket töltöttem ébren. A fejem kitisztult, de a testem még mindig olyannak éreztem, mintha ledobtak volna valahonnan, jó magasról. Becipelte a tévét a hálóba, a távirányítót odatette mellém. Meg egy kazal képeslapot. Esténként leült egy székre az ágy mellé, pletykákat mesélt nekem, amelyeket tudatosan gyűjtött egy kollégámtól, akit ezért hívott meg ebédre, aztán fölolvasta az újságot. Megtanított pókerezni, és hagyott nyerni. A nappali díványán aludt.

Nyolcéves koromban pátyolgattak így utoljára, amikor bárányhimlős voltam.

MA VAN az utolsó nap, amikor még lehet némi reményem, hogy ha sikerül valami ajándékot találnom anyám születésnapjára, akkor még idejében el is jut hozzá. A hőség tikkasztó, szombat van. Mégsem gondolná az ember, hogy odakint harminchárom fok van: a Saksban a vevők nyüzsgő, tébláboló hordái ellenére is hűvöset teremtenek a légkondicionálók. Az egyik ékszeres pult fölé hajlunk, aranyfüggőket és vékony aranyláncokat babrálunk. Már leszűkítettem a választékot kettőre: szív alakú az egyik, a másikat kinyitva miniatűr, kézzel festett nefelejcscsokor válik láthatóvá, amikor odasúgja: – Lopd el. – Hirtelen fölegyenesedem, leborítva ezzel azt a csomaghalmazt, amit a mellettem álló nő tartott egyik felemelt combjával a pultnak szorítva. A háta meg már távolodik is a tömegben.

A fülem úgy ég, hogy félek, meggyújtja a hajam. Megvárom, míg arcomból lefut a vér. Nézem a pulton fekvő bal kezemet: lüktet rajta egy ér. Az eret szem elől tévesztem, nézem helyette a kezem: ökölbe zárul a szív alakú függő felett.

Az eladónő félméternyire áll tőlem, jobbra. Három vevő beszél hozzá egyszerre. A szeme karikás, mosolya körül feszes a bőr. Nem sportszerű dolog szombaton lopni, mondja egy halk kis hang a fejemben. Nézz csak rá: úgy markolja a pult peremét, mintha ostrommal dacolna, fáradt és főleg attól, hogy udvariasnak kell lennie; milyen boldogan kiáltana ránk: szálljatok le rólam! tűnjetek el! engedjetek haza! Micsoda mocskos dolgot művelsz, mondja a halk kis hang, legalább kedden csinálnád, és azt sem értem, hogy ha ennyi éven át megvoltál anélkül, hogy akár egy telefonkészülékben felejtett tízcentest is zsebre vágtál volna, miért kell most a te korodban elkezdem a bolti lopkodást… Jobb kezembe veszem a másik függőt meg a legközelebbi aranyláncot, s hangosan odaszólok az elárusítónőnek: – Ezeket elvinném, volna szíves ezeket, kérem. – Rám mosolyog, és azt mondja: – Nekem is ez a kedvencem.

Ügyetlenkedem a törzsvásárlói lapommal, aláírom a nyugtát, kikapom a nő kezéből a papírzacskót… Ott támaszkodik egy buszmegálló oszlopának a Tizenötödik túloldalán. Átint nekem, és egyidejűleg megkopogtatja egy taxi ablakát, amely épp akkor siklik el előtte. Vár, nyitva tartja a hátsó ajtót, míg átérek és beülök a túlsó ülésre; beszáll, bemondja a címét a sofőrnek, csúfondáros mosollyal rám néz: – Tökéletes időzítés, ha szabad dicsekednem, ráadásul légkondicionált is. – Csak most nyújtja felém a tenyerét. Ráejtem a függőt – csúszós-nedves a tenyeremtől – száraz bőrére. – Vettem még egyet – mondom. – Nem tudtam csak úgy eljönni… – Nevet, egyik kezével a hajamba borzol, a másikkal magához von. Fejem megpihen a mellén. Ropogósnak érzem az ingét. A bőrének olyan tiszta szappanillata van, mintha most zuhanyozott volna. – Nem pont erre gondoltam – mondja –, de ez is megteszi. – Színlelt csodálkozással hozzáteszi még: – Te reszketsz? – Szorosan megölel.

Elégedett velem, de olyan tárgyilagos és fesztelen, hogy arra gondolok: egész idő alatt tudta, hogy megteszem, nem volt szemernyi kétsége sem. Fordítom, fordítom a fejem egészen addig, míg arcom hóna alá nem fúrom, és becsukom a szemem. Semeddig se tartott, gondolom, erőfeszítést is alig igényelt, hecc volt csak valójában.

Alighogy hazaérünk, megcímez egy borítékot, a függőt meg a 39,95 dolláros árcédulát több réteg vécépapírba csomagolja, bélyeget ragaszt a borítékra. – Szaladj le az előtérbe, és dobd be ezt a postaládába, légy jó kislány. Keddre megkapják. – Rámeredek, aztán a borítékra. Pattint az ujjaival: – Tudod mit felejtettünk el? Rendesen becsomagoltatni anyád függőjét. Miért nem tetetted díszdobozba? Mindjárt leugrom érte a drugstore-ba, és remélem, hogy mire visszajövök, nem látom ezt a csacsi kifejezést az arcodon. Ne felejtsd el, szerelmem, hogy azért nem a Fort Knoxot raboltad ki.

Néhány nappal később egy kést mutat, aminél szebbet még sose láttam. Az ölében ülök, amikor előhúzza zakója belső zsebéből. A nyele ezüst, gyöngyház berakásos. Megmutatja, hogyan lehet egyetlen könnyed mozdulattal kicsattintani a pengét, s hogyan lehet eltüntetni a fényes acélt díszes ezüsttokjában. – Akarod kipróbálni? – Hűvösen, pontosan simul tenyerembe a karcsú nyél, s oly ismerősnek tetszik, mintha évekkel ezelőtt kaptam volna: ajándékként, nagykorúságom első napjára. Vonakodva adom vissza a tetszetős tárgyat.

Ő még egyszer kiugratja, a penge hegyét egészen könnyedén a torkomhoz érinti. Hátrahajtom a nyakam még egy kicsit hátrább, aztán annyira hátra, hogy már nem megy tovább. Az acélhegy ártalmatlannak érződik – fogpiszkálónak. – Ne nevess – mondja –, mert rögtön beléd szalad. – Én azonban nevetek, ő meg már tudta, hogy nevetni fogok, s mire felbugyborékol belőlem a kacagás, már rég eltette a fogpiszkálót. – A megfelelő pillanatban visszahúzom a bökőmet – mondja. – Érted? – Ilyen rossz vicceket, mint te, még egyetlen férfi se csinált velem – mondom torokhangon, nyakam még mindig hátrafeszítve. – Ne próbálj engem a régi szeretőidről szóló históriákkal felcukkolni – mondja. – Roppant ócska trükk. És úgyis csak egy kis eltángálással lehet. – Hát ez vagyok én – mondom –, végre kimutattam a fogam fehérjét. – A fogad fehérjét… – mondja. – Micsoda tűrhetetlen pimaszság… Hát azt hiszed, nem tudtam már az első pillanatban, amikor rád vetettem a szemem? – Tényleg? – kérdezem, és felülök. – Tényleg? – Nem tudom, mit mondjak ezután, de nem kell izgulnom. Félbeszakítja kavargó, összefüggéstelen, csökevényes gondolataimat: – Jövő héten kirabolsz valakit. Egy liftben volna a legkönnyebb, fölveheted a Kékszakállú-szerelésedet, de nekem ne mondd meg előre. Most pedig pattanj le az ölemből, mert ha maradsz, még három nap múlva is zsibbadni fog a lábam.

Rögtön tudom, melyik lift lesz az. Van egy barátnőm, kétsaroknyira dolgozik tőlünk, gyakran ugrom be érte ebédidőben. Tudom, hogy a házban, ahol a cége van, a második emelet hónapok óta üres, lépcsőházi ajtaja nincs bezárva.

Másnap délután háromkor el kell mennem egy megbeszélésre. Fél óra alatt végzek, s ahelyett hogy visszamennék a munkahelyemre, földalattira szállok, és a lakására megyek. Párás az idő, kellemetlen a visszaút a belvárosba. Hogy bírják ezek ilyen öltözékben, tűnődöm, július közepén? Ing van rajtam, mellény, zakó, kiver a veríték, az ujjatlan ruhákat viselő nők olyan szellősnek rémlenek, mintha repülnének. Babrálom zsebemben a hosszúkás tárgyat, várom, hogy átáramoljanak belőle belém az utasítások, mint valami talizmán-kézikönyvből.

Ezzel a portással jó néhányszor biccentettünk már egymásnak. Láthatatlannak, megrészegültnek érzem magam tőle, hogy most nem ismer meg. Állok a tábla előtt, amely az épületben található cégek nevét és ajtószámait tünteti fel, balra sandítok a mellettem állókra: a felső emeletekre vivő liftek előtt két nő várakozik, a lejjebb lévő emeletekre vivők előtt egy középkorú férfi. Nyílik az egyik lift ajtaja, amely az első és a tizennyolcadik emelet között jár, elindulok felé.

Három férfi meg egy nő lép ki, és sorol el a középkorú férfi és énmellettem. A kilencest nyomja meg. Én a kettest. Még be sem zárul az ajtó, a karcsú ezüstpenge már kint is a zsebemből. A játékos klik egybecseng a lift indulásának hangjával. A rugós kés hegye a torkánál, amely ismerős szögben hátrafeszül. Kinyújtom az üres kezem. Egy bőrtárca – még meleg – fekszik a tenyeremen. Éppen nyílnak az ajtók. Kilépek. Nézzük egymást komoran, akár egy századfordulóból származó felvételen, míg be nem csukódnak az ajtók. Egyikünk se szólt. Tíz lépés a lépcsőházig, le a lépcsőn, egy szürke vasajtón át ki az előcsarnokba. A portás egy termoszpohárból iszik valamit, a délutános postással évődik. Elmegyek mellettük, kisétálok a forgóajtón, aztán kétsaroknyit a metróig, majd néhány mérfölddel délebbre föl a metró lépcsőin, és még négysaroknyit a lakásig.

Van elég időm levetkőzni, eltenni a ruhákat és ledörgölni arcomról a ragasztót, mire hazajön. A díványon ülök, úgy teszek, mintha az esti lapot olvasnám. – Kicsit korán jöttél, nem? – szól, majd: – Vettem egy nadrágtartót, a világ minden kincséért sem adnám vissza. – Nem nézek föl a szemem előtt összeszaladó betűkből. Késleltetett reakció: erőfeszítésembe kerül, hogy fel ne zokogjak, és próbálom megérteni, miért sajognak úgy a combjaim, miért nyitódnak-záródnak az izmok hüvelyem mélyén, miért vagyok úgy felizgulva.

Az újság hangtalanul az ölembe csusszan. Észrevette a dohányzóasztalon heverő levéltárcát. – Ó… – mondja, és leteszi az aktatáskáját. – Nyisd ki.

Nyisd ki… nyisd… nyisd ki: a testem úgy értelmezi a szavakat, mintha semmi közük nem volna a tárcához. Lecsúszom a díványról, odatérdelek az alacsony asztalka elé. Leül mögém, nyakamat, vállamat masszírozza. Egyenként veszem ki: egy kis notesz, egy csekkfüzet, egy American Express hitelkártya, egy Diner's Club kártya, egy Master Charge kártya, egy jogosítvány, egy vékony fekete töltőceruza, egy gyűrött papírfecni, amelyre két telefonszám van írva golyóstollal, egy virágkertész névjegye, egy temetkezési vállalkozó névjegye, egy apróhirdetés, amit a Village Voice-ból téptek ki, és olcsó ácsmunkát ajánl, egy Harmadik Avenue-i vegytisztító rózsaszín elismervénye, és háromszázhuszonegy dollár.

– Hm – mondja. Az álla a jobb vállamon nyugszik. Bal karja átölel, tenyere a melleimet simogatja. Mellkasom és jobb könyököm közé fészkelődött jobb karja kinyúlik előttem, eléri az asztalt, ahol a tárcából kivett holmik sorakoznak szépen rendben, egymás mellett.

– Leonard Burger, 1917. augusztus 14. – olvassa a fülembe a jogosítvány adatait. – Milyen okosan nevezték el… a mi kis Leónk az Oroszlán jegyében született. Persze lehet, hogy Lennek szólítják. De mire következtetsz ebből a névjegyből? A temetkezési vállalkozóéból. És minek az ács? Koporsóra alkudozott, látta, hogy nem tudja lenyomni az árát, és úgy döntött, inkább rábízza a dolgot valakire, aki tud bánni a fűrésszel? Vagy talán csak kellene neki még egy beépített szekrény a konyhájába? – Hívjam fel ezeket a számokat itt a sajtpapíron, mondja, és odanyújtja a telefont; az egyik foglalt és foglalt is marad, a másikat nem veszik fel.

– Kezd savanyú lenni – mondja. – Hívd Lent. Leót. Mondd meg neki, hogy a tárcája itt van lent a ház előtt, a szemétben. – Itt? – kérdem. – Azt akarod, hogy idejöjjön? – Muris lesz majd kifigyelni. – Nem tudjuk a számát – mondom; nem ismerem ezt a hangot, így visszatekintve rejtély, hogyan tudtam úgy összeszedni magam abban a liftben. Mutatja a notesz első oldalán a nyomtatott betűket: FORDÍTS! Fordítok, ott a neve, egy cím, és alatta egy telefonszám. Egy nő veszi fel. – Mr. Burger levéltárcája a következő címen található… – Tessék? – szól a nő sipítós hangon. – Ki…? – de már int, hogy tegyem le. – Fél órát adok neki – mondja, és átmegy a fürdőszobába, hogy megengedje a fürdővizemet. Amikor visszavezet a nappali ablakához, a saláta már kész, az asztal megterítve.

Egymás mellett állunk. Keze újra meg újra végigsimít a fenekemen. Apró sárga autó áll be a járda mellé, mérföldekkel alattunk. Parányi emberke kászálódik ki belőle. A játék autó elhúz, a játék emberke egy csöppnyi szemetesedény felé igyekszik. – Próbáld ezzel – súgja halkan a fülembe; ránézek: mosolyog, és egy katonai látcsövet nyom a kezembe. Hatalmas, nyúzott, szürke arc jelenik meg néhány centire az orrom előtt. Megismerem bal arcán a szemölcsöt, erősen ráncos homlokán kövér izzadságcseppek gyöngyöznek. Egyik fülcimpája – a fölötte lévő üregből szürke szőrpamat szökken elő – úgy néz ki, mintha hozzá nem illő módon valamikor átlyukasztották volna.

A levéltárcára csak egy újságpapírt tett. – Mi van, ha időközben valaki megtalálja? – kérdeztem. – Akkor Leonardnak pechje van. – De nem vitték el, sőt még kotorászni sem kell. Pókhálóeres óriás kezek köröznek, óvatosan fölemelnek egy terebélyes sportoldalt. Spandex órakötőn csillan az alacsonyan álló nap fénye. Leteszem a távcsövet. A játék emberke lefricskáz magáról egy porszemet, megáll mozdulatlanul, fejét forgatja, apró karjával int egy kis játék taxinak, és már ott sincs.

Gyomrom mélyéről émelygés hulláma indul fölfelé. Nagyot nyelek. Csak egy pillanatig érzem a savanyú ízt. Fejem fölé nyújtom a karom, amennyire csak bírom, és azt veszem észre – miközben vállizmaim, mell- és hasizmaim reagálnak a húzó hatásra –, hogy mialatt még attól féltem, hogy rosszul leszek, valami mozgás, valami csúszkálás kezdődött a testemben. A lüktetés gyorsul, mélyebbre hatol, apró patakocskákon hatol át. Megpördít, két keze két acélkapocs a vállamon, megráz, előre-hátra csuklik a fejem. Keze a torkomra fonódik, lecsúszom a padlóra, szemem csukva. Csuklóim összefogom, karom koszorúját a nyakába akasztom, bokáim hátul a derekán összekulcsolom.

– Nem nagyon érte meg a strapát, mi? – Villáján egy falat marhasült, afölött vigyorog rám. – A Kíváncsi kamerában jobb trükkök vannak. – Ám a szeme csillog, mintha hőemelkedése volna, s nem kell törnöm a fejem, az enyém milyen lehet.

SOSE engedtem meg senkinek, hogy elolvassa a naplómat. Nagyon összevissza vezettem, néha szándékosan zötyögő metrókocsikon írtam (fél kezemmel eltakarva a lapot a fölöttem álló utasok elől, öntudatos pillantásokat vetve a jobbról-balról combomhoz érőkre); vagy ugyanilyen tudatosan az íróasztalomnál, egy ügyféllel lebonyolított randevúról való visszaszáguldás és egy tizenöt perc múlva kezdődő értekezlet között; vagy esténként, magányosan, egylépésnyire a néma, fénylő, tízcentis Kojaktől, aki nehézkesen rohan egy szeles utcán, miközben az aznap estére esedékes gazfickója befordul a sarkon, némán guruló szemetespitliket borogatva a járdára; vagy fürdőszobámba zárkózva, a hideg vécéfedőn ülve, vizet zubogtatva a kádba, hogy az ágyamban fekvő férfi rá ne jöjjön, hogy írok: „Ha úgy alakul, ahogyan… Szerettem volna, ha… Rég elmúlt már…” – hónapokon át így kezdődtek a bejegyzések, hogy aztán minden érthető ok nélkül fél évig csak afféle mondatgyököknek adják át helyüket: „Március 8., esik, tönkrement haj”.

Mindig gyanúsak voltak nekem az olyan emberek, akik közreadták a naplójukat. Az én szememben erőszaktételnek tűnt egy igazi naplót mások elé tárni, egy olyan napló pedig, amit azért írtak, hogy mások elolvassák – mivel elvesztette célját: a titkosságot –, alapjában véve nem lehet több, mint a „Március 8., esik, tönkrement haj” variálgatása.

Néhány évvel ezelőtt egyszer rajtakaptam egy szeretőmet, amint ott áll, kezében nyitott naplómmal. Noha tudtam, hogy aligha olvashatott el egy szót is belőle, oly rövid időre mentem ki, és noha tudtam, hogy szomorú a kettőnk közötti dolgok alakulása miatt, és talán azt remélte, hogy így megtudhatja az okát, és noha tudtam, hogy nem a napló miatt hagyom ott, hogy ez az egész még az én szememben is csupán ürügy, mégis azt gondoltam: na tessék, hát ezért. Otthagytam, és még hetek múltán is csak ilyen félmondatok jutottak róla eszembe: „…és a naplómba is beleolvas.”

Mióta vele megismerkedtem, naponta írtam, eleinte csak három-négy mondatot, nem sokkal később pedig már hosszú oldalakat. Amikor egy este a dohányzóasztal mellé letett nyitott táskámból kivette a naplómat és lapozgatni kezdte, érzetek különös keveréke kezdett fölfelé kúszni a gerincemen: először kétségbeesés, aztán megkönnyebbültség, igézet, örömmámor. Hogyan voltam képes elviselni? Egészen addig a pillanatig, amíg ő a kezébe nem vette ezt a naplót, senki sem olvasott bennem. Egy bakfislány rejtjelei, némi felszínesen megmaradt latintudással spékelt sűrű macskakaparás, hogy rajtam kívül senki se értse – sőt gyakorta, néhány héttel később, még én se. Hányszor rohantam íróasztalfiókokhoz a csengő hangjára, hányszor csúsztattam e füzeteket bugyik és zsebkendők alá, hányszor néztem körül még egyszer, utoljára a szobában, nem maradt-e elöl valami, amit nem akarok, hogy lássanak, amiről nem akarom, hogy bárki is tudomást szerezzen. Mindig tele voltam titkos rekeszekkel, amelyeket nem nyithatott ki senki sem: gyászos elszigeteltséggel, a magány ürességével teli rekeszekkel. Vége, gondoltam, vége, tökéletesen ismer engem, nincs takargatnivalóm, és leültem a dívány lábához, és néztem őt, ahogy olvasott.

Csak ÚGY felhívom a munkahelyén, megnyugtató hallani a telefonközpontos hangját, amint bedarálja a cég nevét, majd elfuvolázza: – Egy pillanat türelmet kérek. – Megnyugtató hallani fél perccel később a titkárnője hangját: – …talán ebédelni ment, nekem mindenesetre nem szólt. Óhajt üzenetet hagyni? – Szükségem van a megnyugtatásra. Fél tizenegykor eljöttem az irodából, mára már nincs ügyfelem, azt forgatom a fejemben, hogy hazamegyek, otthon próbálom bepótolni azt a kis munkát, amivel elmaradtam – és most tessék: ezt csinálom.

Visszahív. – Tudod, mik vagyunk? – suttogom. – Egy anakronizmus. – És reszelős hangon kezdem neki beolvasni a telefonba az értelmező szótárt: csaknem minden meghatározásban benne van a „hiba” szó. – Nem természetes dolog, hogy valaki űzötten mászkáljon föl és alá egy férfi lakásában egy hétfő délután. – Egy csésze órákig dédelgetett szirupos kávé, láncdohányzás, időelverés – ugrott. – Félek. – Hogy is ne félnék, villan át rajtam, miközben még a telefonba suttogok, amikor hosszú sorban fölégettem magam mögött minden hidat, miatta elhagyott ösvények vannak mögöttem: egy évtizedeken át alakítgatott, mindent magába foglaló, jóllehet másoktól átvett mátrix: hogyan – kell – élni. Előrenéző, mintegy transzban tágra nyílt szemek, fogalmam sincs még, mit látok. Minden okom megvan a riadalomra, nem is volna normális, ha könnyedén fütyörészve járnék-kelnék. A válaszok korrektek, a jól olajozott agy s a jól karbantartott érzelmi gépezet egy ütemre, teljes sebességgel működik. Új események, amelyekről nincs elég információ, hajlamosak kizökkenteni az embert; új eseménysorozatok pedig még inkább, mint egyes elszigetelt események, ugyanígy az új folyamatok…

– Anakronizmus – ismétli utánam, majd csend következik, aztán könnyedén odaveti: – Na és ha azok volnánk is, kit izgat. Jól megvagyunk. – Mondd meg, mit csináljak – mondom. – Talán vissza kellene menned – feleli. – Végezd a hivatali munkád a munkahelyeden. Vagy csináld háromig. Ha addigra kész leszel, akkor csináld a következőt.

Beosztja számomra a délutánt, világosan, egyértelműen; részekre adagolja: erre ennyi, arra harminc perc, nincs többé fel-alá járkálás az üres szobákban. Azt fogom tenni, amit mond. Mindig is azt fogom tenni. Túl nagy szó ez a „mindig”, ne használj ilyen nagy szavakat, több eszed lehetne már. De mi van akkor, ha mégis találtam egy abszolútumot? Mindig, soha, örökké, feltétel nélkül: mindig szeretni fogom, feltétel nélkül szeretni fogom, sose fogok lemondani róla, örökké azt fogom tenni, amit mond – tudsz ehhez elég szigorú teológiát találni? A harag, az örökkévalóság, a csillapíthatatlan vágy, a kénköves mennyország istene. Valamiféle hívő lett belőlem, köpönyegforgató, árulója mindannak, amiről mindig is hevesen győzködtem magam: ne taszíts el, ne hagyj el soha, csillapíthatatlan vágy, amíg ő szeret, nem vagyok elveszve.

Fél órára állítom be a konyhai csörgőórát. Délután három lesz addigra, akkor belemerülök az új költségvetésbe, belebújok egy vastag dossziéba, kidolgozom a stratégiámat. Addig pedig gépelek. Azt a történetet, amit egy nőtől hallottam: hogyan élt éveken át együtt egy férfival, és ez hogyan késztette arra, hogy megírja első könyvét; hogyan kapcsolta be a pasas minden este tizenegykor a tévét, mondván: „Mikor fejezed már be a gépelést?” A nő végül pontosan be tudta magának lőni azt a tizedmásodpercet, amikor abba kell hagynia – valamikor hajnali kettő és három között –, mert a pali egy pillanat múlva már elkezdte volna hajigálni a székeket, könyveket, üvegeket.

Gépelés. Nyomtatásban történő emlékezés, fekete gombok bizonytalan nyomogatása. Egy szerkezet, amely több-kevesebb hűséggel rögzít egy folyamatot: amit ő megenged. Leírja az álmos rabszolgát, aki hajnalban odaül gazdája lábához, s még mielőtt pirkadni kezd az ég, s mielőtt még végtelen fáradtsággal, libegő tagokkal álomba szenderülnek, simogató, ringató duruzsolással elmeséli neki, mi történt vele az éjszaka.

Elég gyorsan is megy… Van ez ötvenöt szó percenként? Annyira azért nem gyors. Mi volna, ha én lennék a titkárnője, föladnám ezt a mostani kellemes, abszurd kis munkámat, és éjjel-nappal vele lennék? Beverly ismerős hangja szól bele a telefonjába: – …lehet, hogy ebédelni ment, nekem nem… üzenetet…? – Hát Queensből – magyarázza ő: –, …a Manhattanban többet kapnak, különben mivel lehetne őket odacsalogatni Queensből? – Agyam lázasan rögzít, de persze egy szót se szólok, mert a gyomrom összeszorul, ahogy hallom nyers, indolens hangját: – Nyilván több pénzt kell adni azoknak a lányoknak, különben hogyan… – Gyomrom és combom reagál rá: arctalan lányok Queensből vagy bárhonnan, épp olyanok, mint én, én vagyok egyikük. De ő engem szeret, nekem engedi meg, hogy arcomat a hónaljába fúrjam, nekem gyújtja meg a cigarettát óvatosan összehúzott szemekkel, nekem teszi ajkaim közé; szám kissé nyitva, várva, mit dug bele ezután – nyelvét, egy korty bort, nemi szervét, hüvelykujját, egy darabka keserű csokoládét, két ujját, négyet, hirtelensült gombát, nyelvét, megint nemi szervét. Nekem teszi a meggyújtott Camelt nyitott ajkaim közé, én szívom meg ezt, hogy parazsa felizzék a sötétben, a mi nyirkos combjaink tapadnak össze, miközben halkan, vontatottan így szól: – Hogyan máshogy is lehetne a beverlyket Queensből kicsalogatni?

Még tizenöt perc, aztán dolgoznom kell. Ő mondta meg így, olyan bizonyossággal, mintha tudná, mit kell csinálnom, pedig nem tudja, legalábbis a részleteit nem ismeri. „Ha nem végzel addigra…” Gyomromban a megadás édes, lassú görcse, combom meleg szirup. Tegnap, ahogy ülünk itt az asztalnál vacsora után, egy ablakban, nem túl messze a miénktől, egy nonszensz balladát kezd énekelni egy gyerek: harsányan, hamisan, vidáman. Kiordítok: – Ki ez az ordító kölyök? – Nevet. Szereti, mikor fölemelem a hangom, és olyan ritkán nevet. Az éneklő gyerek nem hall engem. AMI E KORTÓL IDEGEN VAGY ABBA NEM VALÓ. A kor a hetvenes évek, nyár dereka. A bele nem illő én vagyok.

Mire annak tudata, hogy orgazmusom bekövetkezésére holtbiztosan számíthatok, agyamba vésődött, testem számára persze már régen ismerős volt. Nem lehetett nem látni, milyen hatalma van fölöttem ennek az embernek. Akár egy jól szerkesztett felhúzós játék – ha egyszer elindított, eljutottam a csúcsra. Az, hogy volt-e éppen kedvem hozzá vagy sem, erre csak úgy emlékeztem, mintha olvastam volna valahol. Nem hangulat kérdése volt, hanem a holtbiztos reagálásé. Ő csinálta, amit csinált, én pedig mindig, kivétel nélkül elélveztem a végén. Csak az előjáték változott.

A mosdóból sietek épp visszafelé, ahol sietve lekeféltem a hajam, kezet mostam, föltettem egy kis rúzst. Ahogy gyors léptekkel befordulok a folyosó kanyarulatába, hallom, hogy egy kollégám fölveszi az éjszakai telefont. Tíz perc múlva hét, néhány perce ért véget a négykor kezdődött értekezlet. Alig érek az íróasztalomhoz, hogy fogom a táskám és megyek, amikor csöng a telefon. – A tiéd, szívem – mondja egy vidám hang –, hét éve vagyunk jó barátok egy véletlen folytán: mindketten ugyanazon a napon léptünk be a céghez. Kattanás, aztán már a városi vonal. – Gyerünk, ideje már, hogy eljöjj onnan, gyere a Chelsea-be, a szoba száma… – Azt se tudom, hol van – mondom. – Most mi van, most jöttél a hat húszassal? – Ugyanolyan régóta lakom ebben a városban, mint te – felelem. – Tudom, szerelmem. Csak az a baj, hogy képtelen vagy kiismerni magad benne. – De kiismerem magam, csak nem hiszem, hogy minden koszos kis szállodát ismernem kellene… – Az íróasztalra könyökölve beszélek, a hajam az arcomba hull, eltakarja a kilátást, akár egy ló szemellenzői. A hallgatót a bal kezemben tartom, a jobb kezemben lévő ceruzával lassan, gondosan ikszeket rajzolgatok a HOTEL CHELSEA köré, amit egy jegyzettömb kartonfedelére írtam; amikor a precíz, apró ikszek alkotta ovális bezárul, a H függőleges szárain megyek végig még egyszer, föl és le, megint le, mosolyom merev, kihagyásokkal hallom a hangját: – …nem hallottam… voltál már ott?… minden New York-i ismeri… a város egyik nevezetessége. Fél óra.

A taxisofőr még életében nem hallott a Chelsea Szállóról. Elővesz egy viharvert lapokból álló kötetet, amit már nem fog össze borító és úgy össze van zsírozva, pecsétezve, hogy elismerést vált ki belőlem, milyen gyorsan képes ezt olvasni. Megtalálja. Nincs messze.

A kis előcsarnokban egymáshoz nem illő bútorok összevisszasága, a falakon poros festmények, szemmel láthatólag valamennyi az elmúlt két évtized terméke. Rajtam és a hall túlvégében lévő pult mögött álló férfin kívül csak egy nő van jelen, aki a kandallóra merőlegesen állított fekete, műanyag borítású padon ül. Mélyen barázdált arca maszkként hat a fején, amely olyan kicsi, hogy szinte zanzának rémlik. Körömcipőjének tűsarkain csillogó, zöld szemcsék. Legyűrt, skót mintás zoknijai fehér vádlikat tárnak föl, formájuk elegáns, akár egy bakfis táncoséi; fehér pettyes fekete tweedszoknyájába tűrt pólótrikójának nyakában, cipőzsinórra függesztve egy katonai dögcédulához hasonlító valami. Képregényt olvas, a Pókembert; ölében a Dél-Amerika madarai, egy vaskos kézikönyv. Sajnálom, hogy nem bámulhatom tovább.

A lift kicsi, a folyosó, amelyre kilépek belőle, kopár. Óvatosan kihajolok a cifra kovácsoltvas korlát fölé. Lépcsőkorlátok sorai merülnek alá, a lépcsőház feneketlennek hat a gyenge világításban. Gyorsan visszahúzódom, dühös vagyok magamra. Persze, hogy mély, mondom magamban, tizenegy emelet… Próbálok ugyan halkan járni, de cipőm sarka így is hangosan kopog a kőpadlón. A megfelelő szoba elé érve mély lélegzetet veszek, örülök, hogy rácsukhatom az ajtót a folyosó csöndjére és a tátongó lépcsőházra.

Ezúttal nincsenek csomagok az ágyon, cédula sincs. A falon, amelyre ráférne már a festés, hat vékonyka képhorog, olyanok, amelyekre én csak a legkönnyebb emlékfotóimat szoktam akasztani, egymástól különböző távolságra, akár hat bogár. A horgok alatti fehér négyzetektől a fal többi része még szürkébbnek hat, s olyan hangulatot kölcsönöz a szobának, mintha csak az imént költöztek volna ki belőle: egy hely, ahol valaki lakott, de sietve el kellett hagynia, csomagolásra nem volt idő, az olcsó keretű családi fotográfiákat sietve lekapkodta a falról. A fürdőszoba mosdójának fal felőli peremén, a hidegvizes csap alatt egy döglött svábbogár hever, a fürdőkád lefolyójánál egy kisebb.

Leülök a keskeny ágy narancsszínű hernyóselyem takarójára, az ágybetét megereszkedik alattam. Aktatáskámat a lábszáramhoz támasztom, de jobb karomról nem veszem le a vállszíjat, hanem a hónom alá szorítom a retikülömet, és belekapaszkodom a szíjba, bal karom átlósan mellem előtt.

Végre megszólal a telefon. – Vetkőzz le – mondja. – A fiókban van egy kendő, azzal kösd be a szemed. – A laza szövésű, apró, rózsaszín virágos szegélyű fehér gyapjúkendő, amit három évvel ezelőtt kaptam két barátnőmtől, születésnapomra, most szépen összehajtogatva ott hever a fiók bal első sarkában. Leveszem sötétkék pólómat és vászonnadrágomat; egész elszoktam már tőle, hogy magam vegyem le ruhadarabjaimat.

Nyílik az ajtó. Ő az. Becsukja maga mögött, s karba font kezekkel nekitámaszkodik. Érzem, hogy mosolyom gyors egymásutánban megdermed, fölenged s megdermed megint. Három lépéssel az ágynál terem, kirántja kezemből az ágytakarót meg a rendeset, lerántja a testemről, le az ágyról, s úgy pofon vág, hogy oldalamra esve elnyúlok. Egy pillanatig azt se tudom, hol vagyok. – Most ne sírj – mondja szelíden. – Lesz még rá okod bőven. Elég egyszerű dolgot kértem tőled.

– Rémes ez a szoba – mondom. – Már nem bírtam elviselni, hogy nem látok, és itt vagyok egyedül. – Nemigen bírsz te sokáig semmit – mondja. – Mégis mit gondolsz, mi történhet veled, amikor itt állok az ajtó előtt? – Nem tudtam, hogy… – Tedd, amit mondtam – szól. – Unom a beszédet.

Összehajtogatom a kendőt, és ügyetlenül megkötöm a tarkómon. Bedugja az ujját a kendő és a szemöldököm közé, majd még kettőt; kibogozza a kendőt, maga köti meg. Most már nem látok fénycsíkot az alsó szélénél. Celofánzizegés, vékony papír szakad, az öngyújtója kattanása, egy cigaretta a számban. Bal kezem ujjait úgy görbíti, ahogyan egy hamutartót fog az ember: üvegnek érzem. Mikor már a második cigarettát is elszívtam, megköszörülöm a torkomat, nyitnám a szám – de kopogtatnak. Hallom a lépteit a parkettán, nyílik a zár, halk beszédhangok. A másik is olyan mély, mint az övé, de valahogy más… női? – Legfőbb ideje… – mondja ő, aztán valami motyogás következik, amiből semmit sem értek. – Jó, akkor rendben van… – és: – … gyerünk.

A következő tíz perc során megint felöltöztetnek – nő öltöztet, ebben most már biztos vagyok: melle hozzám-hozzám ér, puhának, nagynak érzem. Csak átható illatú parfümjét nem tudom azonosítani: nem éppen geil, de édes, nem igazán fűszeres, ám a pézsmaszag eltéveszthetetlen, és van benne egy kis verbéna is. Hosszú körmei vannak, alacsonyabb nálam, nemrég ivott egy kis whiskyt, ami után Lavoris-szal öblítette ki a száját. A haja sprőd és elég sűrű, hajszálai, akárcsak a mellei, minduntalan hozzám érnek.

Megpróbálom magam elé képzelni a ruhadarabokat, amelyeket rám ad. A bugyi kicsi, valamilyen síkos anyagból készült, felső széle közvetlenül a szőrzetem fölött birizgálja bőrömet. Lábam, majd lábszáram belső oldalán cipzáras csizmába bújtatja. A dőlésszög, amelyben tartja talpamat, arra utal, hogy magas sarkú, telitalpas. A szoknya a fejemen át kerül rám, cipzárja hátul. Hüvelyk- és mutatóujjam között morzsolgatom az anyagát: hideg, mint a viaszosvászon – műbőr: műbőr szoknya van rajtam, amely – két karom lazán lóg az oldalamon – ujjaim hegyéig ér. Melltartó következik. – Hajolj előre, szívem – mondja a rekedtes hang, olyan tónusban, mint mikor két bakfis összesúg. Csípőből előrehajtok, a nő pedig elrendezgeti a melleimet: tenyerébe veszi, közép felé szorítja őket, két oldalról alájuk préseli az emelőpárnákat. Mikor rám szól, hogy egyenesedjek ki, végigfuttatom ujjaimat azon, ami a merev csipke fölött domborodik: melleim összeérnek, úgy ahogyan normális esetben csak férfikezek alatt szoktak. A gondolattól, hogy ilyen extravagáns pozitúrába kerültek, kibuggyan belőlem a vihogás. – Mi az a vicces? – kérdezi. – Nézd meg – mondom. – Képzeld magad a helyembe. Ott vagy egy szállodában, a szemed bekötve, egy számodra ismeretlen valaki beleprésel egy emelős melltartóba, egy olyanba, amiért tizenkét és tizennyolc éves korod között a szemfogad odaadtad volna, csak éppen a mamád sose engedte volna fölvenni. Képzeld ezt magad elé, aztán mondd meg, nem nevetnél-e rajta. – Megszólal: – Értelek.

Most valamiféle felsőrész kerül rám a fejemen át. Ujjatlan, öt-hat centivel a derekam fölött van az alja, a felső széle meg ott, ahol a mellem eltűnik a merev csipke alatt. Sorra veszem: műbőr szoknya, egy felsőrész, amiből kint van mindenem, telitalpas csizma – kurvaszerelésben vagyok.

Nincs idő töprengeni ezen a frissiben megfejtett talányon. A kendő lekerül a szememről. A gyengülő északi fényben hatalmas, platinaszőke Dolly Parton-paróka csillámlik előttem, alatta vastagon kifestett szemek, sötétbarnán csillogó száj. Aztán egy fekete, átlátszó felső, mélyen kivágva a fekete csipkés melltartóba préselt hatalmas mellek fölött; combközépig se érő, bíborszín műbőr szoknya, műbőr csizmák – az ikrem: mindketten ugyanolyan szerelésben vagyunk, versenyzőiként egy egyelőre titokzatos versenynek. Meredten bámulok.

Egyikük se mozdul. Csak amikor leülök a nyikorgó ágyra – s amikor végre már kezd formálódni bennem a kérdés –, akkor szólal meg. – Csináld meg a többit is.

A többi, ami csaknem fél óráig tart, egy ugyanolyan paróka, mint a nőé, és hatalmas mennyiségű smink: tégelyek, tubusok, ecsetek bukkannak elő egy óriási retikül bendőjéből előhalászott aranylamé tasakból. A nő türelmesen és kitartóan próbálkozik ugyan, de a műszempillákat nem sikerül neki az enyémekre ragasztania. Nem vagyok szokva ehhez a procedúrához, és hiába küzdök ellene, szemhéjaim önkéntelenül meg-megrebbennek. Ezért aztán végül ragadós festékkel mázolja be szempilláimat, megvárja, míg megszárad egy réteg – addig egy szivárványosba játszó zöld szemhéjfestékkel ügyködik –, majd még egy, s egy harmadik réteget is felvisz rá. Egy kemény, rövid ceruzával – rányomva erősen – kirajzolja ajkaim vonalát, az így körülhatárolt részeket saját sötétbarna rúzsával tölti ki, majd az egészet bedörzsöli egy vazelinrudacskával. A nő még imitt-amott megigazítja a parókámat egy túlméretezett stílfésűvel, elégedett magával. – Na, most már megnézheted magad, szívem, ott a tükör – mondja. De én őrá nézek. Ott ül az egyik karosszékben, bokáját a térdén nyugtatva, két keze zsebre vágva. Nem szól. Lassú léptekkel odamegyek a fürdőszobaajtóra szerelt tükörhöz, amelynek bal felső sarkában egy vékony, átlósan futó repedés derékszögű háromszöget rajzol ki.

A látvány olyan, amelytől egy nő férfi társaságában elfordítja a tekintetét, aki viszont gyors pillantással többször is végigméri: egy Eighth Avenue-i prostituált; nem afféle elbűvölő éjszakai pillangócska az Irma, te édes valamelyik párizsi kávéházából, hanem egy tenyeres-talpas, ijesztően kimázolt New York-i sarki kurva a hetvenes évekből, ócska parókában és a hatvanas évek cuccaiban, aki ugyanolyan készségesen hajlandó kiszolgálni a palikat, mint ellopni a pénztárcájukat; az a nő, aki a hatórás tévéhíradóban sugárzott razziariport alatt végig egy hatalmas műanyag retiküllel takarja el az arcát.

Visszafordulok feléjük… Még csak fel se pattanhatok és ki se rohanhatok, villan belém, így aztán nem… Három ember nézi egymást egy szánalmas szobában: két ikerkurva, meg egy frissen borotvált, kényelembe helyezkedett férfi, sötétkék hajszálcsíkos öltönyben, ropogós halványrózsaszín ingben, sötétkék nyakkendőjén apró fehér pettyek. – Bombázó vagy, szívem – mondja egyik kurva a másiknak. – Nem azért fizetlek, hogy beszélj – szól rá kellemes hangon a férfi a karosszékből. – Ez a szerelés meg harmadába se került annak, amit bevasaltál érte rajtam. – Nehogy azt hidd, hogy olyan könnyű két tökazonos cuccot beszerezni, amikor van még némi kis méretdifi is… – Ma este úgy látszik, mindenkinek beszélhetnékje van, csak nekem nincs – mondja a férfi. – Vetkőztess le. És ma este ne siess, rengeteg időnk van, ennek meg itten nem árt, ha elles egy-két dolgot egy profitól. Gyere ide, ülj le, figyelj. Sokat tanulhatsz.

Lábam a fürdőszoba előtti kikopott foltba gyökerezik. A nő már elkezdte vetkőztetni – én soha még csak egy inggombját se gomboltam ki –, oda se figyelve, de ügyesen, mint egy anya, aki fürdéshez vetkőzteti kisfiát, aki annyira belefáradt az egész napi szaladgálásba, hogy most már csak ahhoz van ereje, hogy álljon csöndesen, anyja meg szeretné minél gyorsabban lehámozni a sárfoltos ruhát, lefürdetni a gyereket, pizsamát adni rá, aztán bedugni az ágyba.

Amikor már ott fekszik hanyatt az ágyon, így szól – nem rám nézve, hanem a mellette álló nőre: – Gyere már ide, tedd le a segged ebbe a székbe, ne kelljen érted mennem. – Mintegy transzban megyek oda s ülök le. Ebben az állapotban nézem a nőt, amint fölmászik a megereszkedett ágyra, transzban figyelem, hogy odatérdel a lábai közé. Remegni kezdek, s nem bírom elállítani, bár összeszorítom a lábaimat, könyökömet a térdemhez préselem, felső fogsorom öklöm bütykeinek támasztom. A nő szoknyája mereven eláll, felfedi fenekét és bugyijának fekete háromszögét. Néhány másodpercig semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, milyen hibátlan a bőre; agyam objektíven s ugyanakkor udvarias meglepetéssel regisztrálja, milyen kecses formákat is tud produkálni egy ekkora fenék. A paróka, a két lapockája közé hátrasimított s egymásra torlódott fényes, szőke fürtök ott libbennek, ahol most az ő két lába kulcsolódik össze. Eleinte csak cuppogó hangok hallatszanak, aztán egy nyögés. Jól ismerem ezt a hangot. E hangról mindig azt hittem, egyedül hozzám tartozik – de milyen alapon, kérdezem magamtól, de milyen alapon? –, ezt a hangot csak az én szám tudja előcsalogatni, a szám, amely felér egy lottó főnyereménnyel, a tehetségem, az ügyességem… Ökleim alatt síkos szürkeséggé alakul a felhígult szemfesték. A nő keze a lábai közt, feje hosszan, lassan, egyenletes ütemben bólogat. – Ez az… – suttogja ő, és: – Jézusom… – Sárga, acélforgács vattából készült súrolócsutak van most a kezemben, húzásom alatt enged az egész fészekszerű holmi, a hátam mögé hajítom, két kezem belemarkol a nő erősen őszülő, puha világosbarna hajába. – Mi a… – A nő küszködik, fölegyenesedik, elmosódott testek, aztán ő: ül az ágy szélén. Én meg ott hasalok keresztben a bal combján, jobb lába térdem hátulját szorítja, bal keze kapocsba zárva derekamra préselt csuklóim körül. Felhajtja a recsegő műanyag szoknyát. – Add ide a nadrágszíjamat –, mondja, ujjait a dörzsölős szegélyű bugyi alá csúsztatja, s lehúzza combom közepéig.

Fogam csikorgatom a számomra új vakrémülettől és dühtől. Nem fogok, nem fogok, örökké üssön akár, nem fogok egy hangot se kiadni… Volt egy tanárom a második elemiben, ő szokta mondogatni az egyik osztálytársamnak – mogorva, legtöbbünknél magasabb és erősebb fiú volt – olyankor, amikor mondjuk leejtett egy ceruzát, de gyakran olyankor is, amikor az égvilágon semmi se történt, hogy „Apádnak keresztbe kellene fektetnie a térdén, lehúzni a gatyádat, és jól elfenekelni”. Meleg hangon mondta, édességében volt valami lidércnyomásszerűen fenyegető; hetente egyszer elfojtott kuncogás nyugtalan hulláma söpört végig a csendre intett osztályon, huszonnyolc hétéves gyerek hajtotta fejét padjára szégyenében, amely ugyanolyan megmagyarázhatatlan volt számukra, mint amennyire mélyen áthatotta őket. Aztán átkerültem a harmadik osztályba, a zsémbes Miss Linday keze alá, s azóta nem is gondoltam arra a tanárra, se azoknak a vizenyős mocsaraknak a közelségére, amiket akkoriban felidézett bennem. És most tessék: feléledt, s járkál elszabadulva, gonoszan: még lealacsonyítóbb, mint bármi, amit eddig művelt velem, a két testnek ez a kikényszerített intim közelsége sokkal rosszabb, mint egy ágyhoz kötve lenni, mint egy padlóra lapulva rettegni, bilincs és lánc kedveskedés ahhoz képest, ahogy most itt hasalok, mintegy tálcán kínálva fenekem, fülemben dobol a vér…

Persze, hogy kiabálok végül. Abbahagyja, de nem enged el. Hűvös tenyér simogatja gyengéden bőrömet, ujjak indulnak hol erre, hol arra; kinyújtott tenyér araszol lefelé lassan a combomon egészen odáig, ahol átkulcsolja a lába, elindul fölfelé onnan a két comb közén, majd vissza megint, lassú leereszkedéssel. – Hozd ide a vazelines tubusodat – mondja –, és fogd a kezét. – Fenekem két félgömbjét széthúzzák, ánuszomban egy ujj nyomását érzem, szemérmem összezárt ajkai közé sikamlós ujj siklik könnyedén. Minden izmom megfeszítem. Szorosan lehunyt szemhéjaim feketéjében kavargó sárga spirálokra koncentrálok, fogaim csikorgatom, körmöm a tenyerembe vájom, még őrültebb elszántsággal, mint amikor először kezdett verni: nem bírom, így ne, könyörgök, ne hagyj el… testem álmosan mozogni kezd a lassú nyomás alatt, mely arra ösztökél, hogy ellene tartva ívbe feszüljek, s hamarosan sóvárgón vonaglani kezdjek a térdén. – Te azt hiszed, tudod, mit akarsz, szerelmem – hallom halk, szinte suttogó hangját a fülemben –, de te mindig azt akarod, amit a pinád, kivétel nélkül –, s megint egy vad csapás. – Hallgattasd el – mondja. Számra parfümös kéz tapad, amelybe teljes erőmből beleharapok, mire valaki, aki itt fújtat tőlem jobbra, fogam közé tömi a kendőm és ott is tartja erősen; aztán felszabadul a szám, az ő kezei cirógatnak, mígnem testem – sokkal gyorsabban ezúttal – megadja magát, s a – Kérlek, nem bírom, könyörgök, élveztess el – egy újabb csapás alatt puszta – Könyörgök-re kopik. Testem az ágyra vetik, a párna alól hallatszó zokogás még nekem is fojtottnak s távolinak rémlik, egy nyelvet érzek, a párna eltűnik, fölöttem az ő arca, de a nyelv ott lejjebb még mindig ott van, gyorsan nyüszíteni kezdek tőle; fejem a vállán, teljes hosszában elnyújtózik mellettem, karja szorosan átölel, ujjai a számon, a nő lovaglóülésben vágtat rajta. Ővele nézzük egymást a keskeny térközön át, miközben ő élvez.

Az AA-N^[6] ÜLÖK egy sarokülésen. Két hónapja még csak, alig több mint kilenc hete. Két hónapja nem vagyok ura magamnak. Velem szemben egy srác ül, göndör haj hull domború homlokába, inge kigombolva, két keze egy könyvet tart moccanatlanul. Kitartóan bámulom, testem folyékony, lebeg. Visszabámul, kétszer is megpróbál mosolyogni. Kezem az ölembe ejtve, egyik nyitott tenyerem a másikban. Nem mosolygok. Tudatában vagyok új hatalmamnak, s ezt a srác is érzi ott a metrókocsi túloldalán. Persze nem is új erő ez, inkább ősrégi, csak éppen sose tudtam róla: nemtörődömség.

A Nyugati Negyedik utcánál szállok le. A fiú a nyakát nyújtogatja, nyitja a száját, mikor visszanézek rá, ugrik hirtelen esetlen igyekezettel, de az ajtók becsukódnak előtte.

A srác a metrókocsi túloldaláról is megérezte. Nyilván a pórusaimból szivárog. Két hónapja tanulom önmagam, minden éjjel megtudok magamról valami újat, a felszín alatti áramlat óráról órára erősödik; fejem fölé kötött kezek, kapkodó lélegzetvételek, „Ez új” kattognak az agyamban. Egy tudatos, új erő: a kiszolgáltatottság, mely ha perverz, akkor csak totalitása miatt az, egyébként természetes, akár a fű, vagy itt New Yorkban az aszfalt. Nemtörődömség. Ragadj meg, mindegy, csináld velem, mindegy, ragadj meg, mindegy, ölj meg, ha kedved tartja. De előbb kötözz meg, ha lehet. Nézz rám, csukva a szemem, ujjaid nyoma a nyakamon, csapzott hajam odahull párnára hanyatlott fejemről, ahová a gravitáció vonzza. Vagy ami még jobb: előbb szép halkan meséld el, hogyan fogsz megverni, aztán bilincselj az asztal lábához, s etess, ahogy ott kushadok. Szoptass meg egy-egy falatka tőkehalsült és rósejbni közt, itass: lassan megdöntve az ajkamhoz illesztett borospoharat, mígnem a nedű nyelvemre folyik, szemem lehunyva, neked kell megítélned, mennyire döntsd a poharat, mert én nem vagyok felelősségre vonható. Bor csurran az államra, senki sem törli le eleinte, s csak az ég tudja, mi jön aztán; vastag hurkák s fojtott sikoly először. Simogatom a hurkáimat, figyelem, mint keményszik a dákod, figyelem, mint simogatod a hurkáimat, érzem, mint keményszik újra a dákód, szemünk egymásba mélyed.

Hetekkel később már nem lehet elfojtani. Később talán még néhány csepp vér is, milyen érzés lehet, ha úgy megütik az embert, hogy kiserken a vére? Négyéves korodban felfoghatatlan még, milyen lehet ötévesnek lenni. Ha sose sikoltoztál még önmagadból kivetkezetten, nem tudod elképzelni, milyen érzés. Most már tudom, milyen érzés: mint az orgazmus. Távoli hang, nincs köze hozzám, és mégis biztosan köze van hozzám, nincs felelősség. Testem feladja, behódol. Nincsenek kötöttségek. Távoli, idegen hangok, nem vagyok felelősségre vonható.

Évei vannak mögöttem a színlelésnek. Az eksztázis színlelésének hatalma, az a pitiáner, szánalmas uralom, amit ez ad: lihlihlih, jaj, drágám. „Bomba az ágyban”, súgja egy férfi a legjobb barátjának, amikor – csak néhány évvel ezelőtt történt – épp belépek a nappaliba. Egyetlenegyszer sem élveztem vele, tíz hónapi fáradhatatlan gyakorlatozás után sem, mégis elégedett volt a reagálásaimmal. Elnéztem, hogyan liheg fölöttem, mikor élvez, szorosan lehunyt szemmel, vörös képe messze fölöttem, én vagyok az úr. Soha többé. Ez most magára vállalt, befogadott, átvett, megkaphatja egészben, jaj, milyen szívesen vagyok övé.

Túl minden határon, ez a címe egy pornófilmnek a Broadway és a Negyedik utca sarkán. Túl minden határon, de szépen is hangzik, s ő megígérte, hogy megnézzük. – Ha egyszer kilábalunk ebből… ebből a fázisból, amelyben most vagyunk – mondja –, rengeteget fogunk moziba járni. – Igaza van. Egy ilyen fázisból, mint amilyenben most vagyunk, ki kell lábalni. Veszélyes, részeg vezetés ez, a szélvédőn alig látni ki, száguldás százhetvennel meredek, kanyargós, szűk utcácskákon át, mintha csak egy autópályán volnánk, mit sem tudva a részegségről s holmi sebességkorlátozásokról. Ő mozgat, ő kormányoz engem, lépésről lépésre, óvatosan, minden részegségtől mentesen: ott egy tiltó tábla, ott egy másik, táblák maradnak el mögöttünk az út szélén. Lebegek. Három nap, és túlléptem önmagam határait. Két hónapja nem vagyok ura magamnak. Régóta nem számlálom már, hányszor élvezek, hányszor mondom: kérlek, ne, kérlek, jaj, ne. Könyörgök minden éjszaka, jólesik könyörögni. – Mit kérsz? – mondja halkan, s újra gyönyört szerez nekem, a hangom távoli, nem is az én hangom. Rimánkodom minden éjszaka, torkomból csúnyán, reszelősen tör föl a hang, gyomrom ellazul, combom meleg szirup, nem vagyok ura magamnak.

De nincs is szükség rá, mert ő csinál mindent, addig csinálja majd, míg meg nem öl vele. De nem ölhet meg, nem akarhat megölni, ehhez mindketten túl önzők vagyunk. Annyi úton lehet még végigaraszolni egy egész életen át. Vastag hurkák s elfojtott sikolyok először, csak kilenc hete vagyok vele még, s már régóta túlvagyunk az elfojtott sikolyokon. Biztos millióféle dolgot művelnek az emberek, mielőtt meg kell halniuk. És először néhány csepp vér csupán – millió esetben. És a figyelmeztetés: ha megölsz, valaki mást kell keresned, és olyan könnyű talán olyan nőt találnod, mint én vagyok?

Aznap éjjel néhány csepp vértől lett foltos a lepedője. Végighúzta rajta az ujját, megkóstolta, majd az utolsó cseppeket szétkente a számon, s miközben simogatta csapzott hajam, figyelte, hogy szárad meg a vér az ajkaimon. – Te tényleg döglesz ezért – mondta. – Ugyanolyan megszállottja vagy, mint én. Néha napközben, amikor belegondolok, milyen messzire jutunk még, órákra belém áll a kangörcs. – Hüvelykujjával lassan ledörzsölte ajkamról a rászáradt pikkelyeket. – Máskor meg megijedek… – Nevetett. – Most jut eszembe, hogy maradt még vacsoráról két sütemény. Kapjuk be, aztán nyomás az ágyba, két óra, lehetetlenül viselkedsz reggelente, ha nem alszod ki magad.

Másnap, reggeli után, fogmosás közben sírni kezdtem. – Kész vagy? – kiabált be, aztán: – Igyekezz, szerelmem, már húsz perccel múlt. – Néhány perc múlva bejött a fürdőszobába, az aktatáskáját letette a vécé tetejére, kivette a kezemből a kefét, megtörülte az arcomat, és így szólt: – Fél tízkor van egy találkozód, nem felejtetted el? –, és: – Mi a fene lelt? – Kétfelől megcsókolta az arcom, vállamra akasztotta a retikülömet, fölemelte az aktatáskáját, és megfogta a kezem. Még akkor is sírtam, amikor bezárta a lakást, sírtam, miközben a metró felé mentünk, ő meg egyszer csak megkérdezte: – Nálad van a napszemüveged? – Kivette a retikülömből, az orromra biggyesztette, miután egy ideig vacakolt az egyik szárával, képtelen volt megtalálni a jobb fülemet.

Még akkor is sírtam, amikor kiszálltunk. Végigsírtam az első lépcsősort, aztán a másodikat is. Már csak néhány lépésnyire voltunk a kijárattól, amikor hirtelen kinyújtotta a kezét, sarkon fordított, elindult velem vissza, le a metróba, föl a mozgólépcsőn, be a nappaliba, ahol aztán félig leültetett, félig lenyomott a díványra, és rám ordított: – Volnál szíves végre kinyögni valamit? – és: – Mi az isten van veled?

Nem tudtam, mi van velem. Csak azt tudtam, hogy képtelen vagyok abbahagyni a sírást. Amikor még este hatkor is sírtam, bevitt egy kórházba; kaptam egy nyugtató injekciót, s egy idő után megszűnt a sírás. Másnap pedig elkezdődött egy hónapokig tartó kezelés.

Soha többé nem láttam.

Amikor a bőröm ismét visszanyerte eredeti színét, lefeküdtem egy férfival, és – miközben kezeim esetlenül hevertek mellettem kétoldalt a lepedőn – rájöttem, hogy elfelejtettem, mire valók. Felelősséggel tartozó felnőtt vagyok megint, minden percemben. Az egészből csak annyi maradt, hogy érzékeim hőfokszabályzója pocsékra ment; évek teltek el azóta, s időnként még eltűnődöm: felmelegszik-e még valaha langyosnál melegebbre a testem.

 

---

^[1] Fokhagymával, borssal és egyéb fűszerekkel ízesített, golyóvá gyúrva kisütött csicseriborsó-massza.

^[2] A nyomtatott könyvben itt „feledű” szerepelt. (korrektor megjegyzése)

^[3] Walter Cronkite az USA egyik legnépszerűbb tévés személyisége.

^[4] Nagyáruház New Yorkban.

^[5] Török édesség: hajtogatott leveles tészta mézzel, dióval, mandulával töltve.

^[6] New York-i metróvonal.

Table of Contents

[1]

[2]

[3]

[4]

[5]

[6]