6.

Amikor Carella megérkezett Roger Grimm irodájába, a belvárosi Bailey Streetre, még nem tudta, hogy időközben Diamondbackben felbukkant egy újabb hulla. Csak azt tudta, hogy történt már két gyújtogatás meg egy gyilkosság, és azt, hogy Roger Grimmnek priusza van. (No persze az igaz, hogy Grimm lerótta a tartozását a társadalomnak. De vannak olyan tartozások, amelyeket sosem lehet megfizetni, és a priusz olyasmi, mint egy kóbor farkas, ami egy sötét és havas éjszakán az ember nyomába szegődik: soha többe nem fogod lerázni.)

Carella a bíróságon töltötte az egész délelőttöt, és ott volt már a zsebében a házkutatási engedély, de úgy tervezte, hogy csak akkor fogja felhasználni, ha feltétlenül szükség lesz rá. Grimm gyanúsított volt, de Carella nem szerette volna, hogy ezt Grimm is tudja. Úgyhogy egy teljességgel értelmetlen beszélgetésbe kezdtek: Carella megpróbálta titokban tartani a tényt, hogy házkutatási engedély van a birtokában, nehogy Grimm megneszelje, gyanúsítottként kezelik; Grimm pedig megpróbálta elkerülni, hogy átvizsgálják az üzleti nyilvántartásait, és ez már önmagában is fölöttébb gyanús volt.

Grimm nem kerülgette tovább a forró kását: – Mondja, mikor lettem én gyanúsított ebben az ügyben?

– Senki sem állítja, hogy ön gyanúsított – felelte Carella.

– Akkor miért akarja megnézni az üzleti nyilvántartásaimat?

– Szeretné tisztázni az ügyet a biztosítóval, nem? – kérdezte Carella. – Felteszem, nincs semmi rejtegetnivalója…

– Persze, hogy nincs.

– Akkor mi a probléma?

– Üzletember vagyok – jelentette ki Grimm. – Vannak versenytársaim. Nem szívesen hagynám, hogy bárki is átvizsgálja a számláimat, a könyvelésemet, az üzleti levelezésemet…

– Kezeljen úgy, mintha a lelkésze lennek – javasolta Carella, és biztatóan mosolygott.

Grimm nem viszonozta a mosolyt.

– Vagy a pszichiátere – tette hozzá Carella.

– Se vallásos, se őrült nem vagyok – közölte vele Grimm.

– Én csak azt szeretném mondani…

– Tudom, mit szeretne mondani.

– Nem fogok elrohanni a legközelebbi faállatka-importőrhöz, hogy tájékoztassam az ön vállalkozásának a működéséről. Gyújtogatási és gyilkossági ügyben nyomozok. Csak azt szeretném, ha…

– Mi köze van az én nyilvántartásaimnak gyújtogatáshoz és gyilkossághoz?

– Remélem, semmi – felelte Carella. – Őszintén mondom, mást nem is akarok, csak átnézni a papírokat, hogy aztán jelenthessem a biztosítótársaságnak…

– Biztosítótársaságoknak.

– …a biztosítótársaságoknak, hogy ön tiszta. Ön is ezt akarja, nem, Mr. Grimm?

– Igen, de…

– A raktár felgyújtása hivatalosan Parker ügye. A logani tűz hivatalosan a logani rendőrségre tartozik. De a Reardon-gyilkosság az enyém. Nézze, Mr. Grimm, valójában két oka is van annak, hogy most itt vagyok. Először is, szeretnék segíteni önnek, hogy tisztázza a helyzetet a biztosítóval… a biztosítókkal. Hiszen ezért keresett fel engem, Mr. Grimm, ugye, emlékszik még?

– Emlékszem.

– Rendben van. Na szóval, ha először is tudok segíteni abban, hogy önnek ne legyen gondja a biztosítókkal, másodszor pedig valami nyomra akadok a gyilkossági ügyben, akkor ma boldog és elégedett emberként megyek haza. Nos, Mr. Grimm, mit mond? Azt akarja, hogy a feleségem és a gyerekeim boldog emberként lássanak ma este, vagy azt, hogy egy mogorva palival vacsorázzanak?

– Ami a nyilvántartásaimban van, az csak rám tartozik – mondta Grimm –, és nem a rendőrségre.

– Amikor Parker visszajön a szabadságról, valószínűleg ugyanazt akarja majd. És ha kell, házkutatási parancsot fog szerezni.

– Akkor mondja meg neki, hogy szerezzen. Vagy pedig szerezzen egyet maga.

– Már szereztem – mondta Carella, és átnyújtotta a házkutatási parancsot a férfinak.

Grimm csöndben olvasta át. Felnézett és azt mondta: – Akkor minek kellett ez a cirkusz?

– Igyekszünk kedvesek és barátságosak lenni, Mr. Grimm – mondta Carella. – Kinyitná, kérem, az iratszekrényeket?

Ha Grimmnek volt valami rejtegetnivalója; Carella nem fedezte fel nyomban, mi lehet az. Az üzleti nyilvántartás szerint a férfi nyolc hónapja, januárban kezdte az import tevékenységet, 150 000 dolláros tőkebefektetéssel…

– Mr. Grimm – mondta Carella, és felnézett a papírokból –, amikor legutóbb beszélgettünk, ön azt mondta, hogy a tavalyi évben pénzhez jutott. Ez a százötvenezer dollár lenne az, amivel megkezdte a vállalkozását?

– Igen – válaszolta Grimm.

– Hogy jutott ehhez a pénzhez?

– Meghalt a nagybátyám, és rám hagyta. Ha óhajtja, ellenőrizheti. Ralph Grimmnek hívták, és tavaly szeptemberben hajtották végre a végrendeletet.

– Elhiszem önnek – mondta Carella, és folytatta az olvasást. Esze ágában sem volt bármit is elhinni Grimmnek.

Az első üzleti tranzakció a százezer fából készült fenevad megvásárlása volt januárban. Egy paksaméta üzleti levelezés kapcsolódott ehhez az ügylethez, az első levél decemberben kelt, és jóformán mindegyikben Grimm egy Ottó Gülzow nevű férfival, a hamburgi Gülzow Aussenhandel Gesellschaft tulajdonosával alkudozott az árról. Carella hivatalos igazolást talált arról, hogy Grimm nyolcszázalékos vámot fizetett, amikor az áru megérkezett az országba. A papírok között volt három beváltott csekk: az egyik 37 120 német márkáról szólt, a Gülzow Aussenhandel nevére volt kiállítva, és a megállapodás szerinti teljes beszerzési ár mintegy tíz százalékát tette ki (valószínűleg Gülzow csomagolással és szállítással összefüggő kockázatának fedezésére); a másik csekket 9280 amerikai dollárról állították ki a vámhivatalnak; a harmadik pedig egy 334 080 márkáról szóló bankutalvány Gülzow-nak, január tizennyolcadiki dátummal – valószínűleg ez volt az a nap, amikor a szállítmányt átadták Grimmnek. A három csekk összértéke 125 000 dollár volt – saját állítása szerint Grimm ennyit fizetett az első szállítmányért. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. Egy becsületes üzletember tisztességesen intézi az ügyeit: legálisan behoz az országba egy faállatkákból álló szállítmányt, lerója a behozatali vámot, aztán eladja a portékát a különböző kiskereskedéseknek.

Grimm nyilvántartásai szerint tényleg őrületes érdeklődés mutatkozott a fa állatkert iránt. A papírokból világosan látszott, hogy a férfinak a teljes első szállítmányra voltak megrendelései, és cége (ami mellesleg a Grimport Inc. nevet viselte, nyugtázta Carella parányi arcrezdüléssel) folyószámlájára összesen 248 873,94 dollár folyt be, ami valamivel kevesebb volt az általa becsült 250 000-nél, de elég közel volt ahhoz, hogy igazolja a szavahihetőségét. Aztán következett egy halom újabb levelezés Herr Gülzow-val: Grimm szerette volna elérni, hogy alacsonyabb darabárat kelljen fizetni a következő szállítmányért, mivel ezúttal kétszer annyi fából készült kutyát, macskát, teknősbékát, nyulat, lovat stb. rendel. Gülzow azt válaszolta németesen merev angolsággal, hogy semmiféle kedvezmény sem lehetséges, mert ő maga is rendkívül magas áron szerzi be a kis faállatokat a szerte Némethonban farigcsáló parasztoktól. Végül egy olyan árban sikerült megegyezniük, amely valamivel magasabb volt, mint amit Grimm remélt. Megint csak ott volt a papírok között egy beváltott csekk a beszerzési ár tíz százalékára, egy másik csekk a vámhivatalnak, és egy bankutalvány a Gülzow Aussenhandelnek. A végösszeg megközelítette a 250 000 dollárt, és Grimm állítása szerint ennyire rúgott a Németországból érkezett második szállítmány összköltsége. Ez volt az a szállítmány, amely odaveszett a raktártűzben.

Grimm korábbi állításaival összhangban az ország minden pontjáról érkeztek megrendelések, a teljes szállítmánynak volt már vevője, és válaszleveleiben a férfi azt ígérte, hogy augusztus tizenkettedikén vagy ahhoz közeli időpontban szállít. Gülzow-val is váltott megint jó néhány levelet, megrendelt újabb 400 000 darab állatot, némivel alacsonyabb áron, mint korábban. Volt néhány olyan levél is ebből az időszakból, amelyekben Grimm arról rendelkezett, hogy a szállítmányt egy bremerhaveni csomagolóvállalathoz szállítsák le, mivel az előző szállítmány részben sérülten érkezett. Grimm sietett megnyugtatni Gülzow-t: cégét nem terheli felelősség a károkért, ám mivel a hasonló esetek elkerülése végett indokolt speciális csomagolás hatezer márkás többletköltséggel jár, azt kéri tőle, hogy legyen olyan kedves és ennek a figyelembevételével állapítsa meg a következő szállítmány árát. Gülzow nem késlekedett a válasszal, levelében arról tájékoztatta Grimmet, hogy „tisztességesen becsomagolták az állatokat”, ám amennyiben Grimm úgy érzi, hogy szükség van még egy csomagolásra, hát akkor járjon el ezek szerint, de a saját költségére. Megállapodás született, hogy az állatokat július tizenötödiken vagy ahhoz közeli időpontban Gülzow cége leszállítja Bremerhavenbe, a Bachmann csomagoló és szállítóvállalathoz, és a cég vezetője, vagyis Herr Bachmann majd gondoskodik arról, hogy a szállítmány az Amerikai Egyesült Államokba kerüljön. Gülzow az immáron szokásosnak mondható tízszázalékos előleget kérte, mielőtt elküldte volna az árut Bachmann-nak. A papírok között volt egy beváltott csekk, amely arról tanúskodott, hogy Grimm július kilencedikén teljesítette a követelést.

A férfi élénk levelezést folytatott Erhardt Bachmann-nal, a bremerhaveni csomagolóval is; ezek a levelek időrendben nagyjából egybeestek a Gülzow-tól érkezett, illetve a neki küldött levelekkel. A Bachmann-aktában lévő első levél vázlatosan leírta az alkalmazni kívánt csomagolási módszert: az állatkákat először vastag, puha barna papírba csomagolják, majd fagyapottal bélelt ládákban helyezik el. A Bachmann-nal kötött, és július harmadikán született szerződés egyik kitétele szerint a férfit anyagi felelősség terheli, amennyiben a szállítmány nem kifogástalan állapotban érkezik meg. Grimm levélben adta beleegyezését a csomagolási technikát illetően. A következő levélben Bachmann arról tájékoztatta Grimmet, hogy július tizennegyedikén megkapta Hamburgból a 400 000 faállatot, és a megbeszéltek szerint hozzálátnak a csomagoláshoz. Az utolsó levél július huszonhatodikai keltezésű volt, és az állt benne, hogy a szállítmány becsomagolásra került, augusztus huszonegyedikén, a Lotteken nevű teherhajón hagyja el Bremerhavent, és augusztus huszonnyolcadikán érkezik meg Amerikába. Bachman arról is említést tett, hogy Gülzow úgy tájékoztatta: a szállítmány leszállítása után, de még az átadása előtt cége képviselője egy 1 336 320 márkára szóló bankutalványt kap. Volt azonban egy érthetetlen bekezdés Bachmann levelében:

Július harmadikán kelt szerződésünknek megfelelően a számlakiegyenlítés a mai nappal megtörtént. Köszönjük! Kérem, engedje meg, hogy ezúton is biztosítsam önt arról: nincs miért aggódnia, a szállítmány kifogástalan állapotban fog megérkezni.

Carella ismét átnézte a beváltott csekkeket. Olyat nem talált, amit Bachmann cégének lett volna kiállítva. Felnézett Grimmre, aki az íróasztalánál ült, és csöndben figyelte őt.

– Bachman itt egy számlakiegyenlítésre utal – mondta. – Mikor történt ez?

– Valamikor a múlt hónap végén – felelte Grimm.

– Nem látom sehol a beváltott csekket.

– Néha eltart egy darabig – mondta Grimm. – A fizetés márkában történt, és ha átváltásra is…

– Ma augusztus tizenhatodika van – állapította meg Carella. – Már itt kellene lennie.

– Igen, itt kellene lennie, de nincs itt. Nem én felelek a nemzetközi bankügyletekért – felelte Grimm némileg ingerülten.

– Megnézhetem a csekkszelvényt? – kérdezte Carella.

– A csekkfüzet a bal oldali iratszekrény legfelső fiókjában van – közölte vele Grimm.

Carella kihúzta a fiókot, és kiemelte belőle a csekkfüzetet.

– Mit is mondott, július hányadika?

– Nem tudom a pontos dátumot.

Carella már kinyitotta a csekkfüzetet, és a szelvények között lapozgatott. – Ez lenne az? – kérdezte. – Hatezer márka Bachmann cégének július huszonnegyedikén?

– Igen.

– Hát, elég gyorsan megkapta.

– Ezt hogy érti?

– Ön július huszonnegyedikén küldte el a csekket. Ő meg egy huszonhatodikán kelt levelében nyugtázza, hogy megkapta.

– Ez egyáltalán nem számít szokatlannak – állította Grimm.

– Nagyon gyorsan jönnek-mennek a levelek Európába, illetve onnan ide.

– Ön azt mondja, hogy általában két napig tart, amíg egy levél eljut innen Németországba?

– Két-három napig – felelte Grimm, és megvonta a vállát.

– Én azt hittem, hogy inkább öt-hat napig.

– Nézze, én nem tartom számon, mennyi idő alatt jut el oda egy levél. Néha gyorsabban, néha lassabban.

– Ezúttal gyorsabb volt – jegyezte meg Carella.

– Nagyon úgy fest. De az is lehet, hogy Bachmann rossz dátumot írt a levélre. Ezt sem lehet kizárni. Ezek a németek rettentő büszkék arra, hogy milyen hatékonyak és milyen precízek, de néha hihetetlenül ostoba hibákat ejtenek.

– Mondjuk, rossz dátumot írnak egy levélre, amelyben egy csekk megérkezését nyugtázzák?

– Meg lenne lepve, ha tudná, milyen hibákat követnek el – mondta Grimm.

Carella nem szólt semmit. Tovább vizsgálta az üzleti leveleket. A következő paksamétában az egyik nagy biztosítónak írt levelek indigóval készült másolatait találta, illetve a biztosítótól érkezett levelek eredeti példányait. A jelek szerint Grimm júniusban vette fel a társasággal a kapcsolatot, amikor árajánlatot kért összesen félmillió dollár értékű, 200 000 darab faállat biztosítására; ekkor az áru már a raktárában volt, és szállításra várt. Válaszában a biztosító azt kérte, hogy igazolja valamiképpen az áru értékét, mire ő fénymásolatokat küldött a már beérkezett megrendelésekről. A biztosítótársaság közölte vele, hogy a félmillió dollár meglehetősen nagy összeg, és osztozni kíván a kockázaton egy Connecticut állambéli biztosítóval, amennyiben ez a konstrukció megfelel Grimmnek. Ezután hasonló levelek következtek, melyeket Grimm a connecticuti biztosítótársaságnak írt, illetve onnan kapott. A megállapodás végül június végére született meg, vagyis nem sokkal azelőtt, hogy a második szállítmány megérkezett volna Németországból. A nyilvántartásokban és a levelezésekben semmi sem utalt arra, hogy Grimm az első szállítmányt is biztosította volna. Szinte úgy tűnt, hogy számított a tűzre.

– Látom, az első szállítmányra nem kötött biztosítást – mondta Carella. – A januárira.

– Nem volt rá pénzem – válaszolta Grimm. – Vállalnom kellett a kockázatot.

– Milyen szerencse, hogy a másodikra már volt biztosítás – jegyezte meg Carella szárazon.

– Igen, valóban az, eleve csak akkor, ha fizetnek is. Mert ha nem, akkor én nem nagyon beszélnék itt szerencséről.

– Előbb vagy utóbb biztosan fizetnek – mondta Carella. Becsukta a dossziét, és hozzálátott, hogy bemásolja a noteszébe a két német cég telephelyének a címét, telefon és telexszámát.

– Az utóbb nekem már késő – jelentette ki Grimm.

– Hát – mondta Carella, és vállat vont.

– Mi kell hozzá? – kérdezte váratlanul Grimm.

– Mármint mihez?

– Ahhoz, hogy maga tisztázzon engem.

– Nem vagyok biztos benne, hogy egyedül az én szavam meggyőzné a biztosítókat, hogy…

– De azért segítene, nem?

– Talán igen, talán nem. Az segítene igazán, ha elkapnánk a gyújtogatót. És azt a férfit, aki megölte Frank Reardont. Feltéve persze, hogy a kettő egy és ugyanaz, pedig könnyen lehet, hogy ez egy téves feltevés.

– Szerintem, ha maga elmenne hozzájuk, és közölné velük, hogy semmi közöm a tűzhöz, kifizetnék nekem, ami jár – mondta Grimm. Carella balján állt, és feszült pillantással nézett le rá. – Megteszi?

– Nem – válaszolta Carella. – Nem tudom, ki gyújtotta fel a raktárát, Mr. Grimm. Még nem tudom.

– Mennyi? – kérdezte Grimm.

– Tessék?

– Azt kérdeztem, mennyi?

Csönd ereszkedett az irodára.

– Úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna – szólalt meg egy idő után Carella.

– Úgy értettem, hogy mennyi idő – mondta gyorsan Grimm. – Mennyi időre lesz szüksége, hogy…?

– Semmi kétségem, hogy így értette – felelte Carella. Felállt, belebújt a zakójába, és az ajtóhoz lepett. – Hívjon fel, ha előkerült az a csekk – mondta, és kiment az irodából. Nem hozta szóba Grimm priuszát, és Grimm nem számolt be róla önként. Na de, ha mindenki mindenkivel mindig őszinte lenne, Diogenésznek nem lett volna semmi dolga.

Eközben a bűntény helyszínén Hawes bejárta a Landis Avenue 2914-es szám alatti épületet a 83-as körzet egyik nyomozójával, Diamondback ugyanis ebbe a körzetbe tartozott. A nyomozót Oliver Weeksnek hívták. Kollégái a 83-as körzetben általában Nagy Ollie-ként emlegették szeretettel. (A különböző alávaló, hitvány figurák, akiket az évek során lekapcsolt, Dagadt Ollie-nak nevezeték, egyáltalán nem olyan nagy szeretettel.) Nagy/Dagadt Ollie nagy is volt és dagadt is. És nagyon sokat izzadt. És rossz szaga volt. Hawes egy visszataszító disznónak tartotta.

– Úgy tűnik, hogy agyonverték, nem? – kérdezte Ollie.

– Aha – felelte Hawes.

Éppen mentek fel a lépcsőn az első emeletre, Arthur Kendall ügyvédi irodájába. Ollie Hawes előtt gyalogolt, zihálva vette a lépcsőfokokat, erőteljes szagfelhő úszott utána a levegőben.

– De nem ököllel – mondta Ollie, és alig kapott levegőt.

– Nem – értett vele egyet Hawes.

– Lefűrészelt baseballütővel – vélekedett Ollie. – Vagy kalapáccsal.

– Majd az orvosszakértő megmondja – felelte Hawes, elővette a zsebkendőjét, és kifújta az orrát.

– Mi az, talán megfáztál? – érdeklődött Ollie.

– Nem – mondta Hawes.

– A nyári nátha a legpocsékabb – jelentette ki Ollie. – Ismered ezt a Kendall nevű fickót?

– Nem – mondta Hawes.

– Egy nigger ügyvéd, az itteni trógerek felét ő képviseli.

– Ki képviseli a másik felét? – kérdezte Hawes.

– Mi? – kérdezett vissza Ollie, és benyitott az irodába.

Kendall titkárnője meglepetten nézett föl az íróasztala mögül. Huszonkét-huszonhárom éves lehetett: afrofrizurát viselő, csinos fekete lány, fehér ingben, világoskék kardigánban és mezítláb. Pasztellkék cipője a forgószék mellett pihent a földön. Meglepetése őszintének tűnt, és Hawes elgondolkodott egy pillanatra, hogyan is lehetséges az, hogy nem tud róla, micsoda hatalmas felfordulás van odalent: egy halott férfi fekszik a földön, járőrkocsik állnak a ház előtt, rendőrségi fotósok fényképeket készítenek, a törvényszéki orvosszakértő asszisztensei fel-alá rohangálnak, és odakint egy mentőautó várakozik, hogy elvigye a holttestet a hullaházba.

– Igen? – kérdezte a titkárnő, és lehajolt, hogy felhúzza a cipőjét.

– Weeks nyomozó vagyok – mondta Ollie. – 83-as körzet.

– Igen?

– Hogy hívják? – kérdezte Ollie.

– Susan Coleridge.

– Odalent van egy hulla.

– Igen, tudok róla – felelte Susan.

– Hallott valamit abból, ami odalent történt? – tette fel a kérdést Ollie.

– Nem.

– Hogyhogy? Hiszen csak egy emelet választja el a földszinttől.

– Gépeltem – válaszolta Susan. – És be volt kapcsolva a rádió.

– Most nincs – állapította meg Ollie.

– Amikor meghallottam a szirénát, kikapcsoltam. Kimentem a folyosóra, hogy megnézzem, mi történik. Ekkor tudtam meg, hogy Charlie-t megölték.

– Ó, ezek szerint ismerte?

– Igen. Odafent dolgozott.

– Hol?

– A Diamondback Fejlesztési Vállalatnál.

– A főnöke bent van?

– Nincs, a bíróságra ment.

– Sok munkát ad magának? – kérdezte Ollie.

– Igen – felelte Susan.

– Szóval nem hallott semmit, igaz?

– Nem, semmit.

– Kösz – mondta Ollie, és intett Hawesnak, hogy kövesse. A folyosón azt mondta: – Ezek a niggerek sosem hallanak és sosem látnak semmit. Itt mindenki süket, vak és néma.

– Ha gépelt…

– Ezek mindig gépelnek – mondta Ollie. – Vagy be van kapcsolva a rádió. Vagy a mosógép. Vagy valami más. Valami mindig be van kapcsolva. Fedezik egymást. Akkor a legboldogabbak, ha azt látják, hogy kidolgozzuk a belünket. – Felértek a második emeleti lépcsőfordulóra. A lépcső tetején álló tejüveg ajtón az állt, hogy DIAMONDBACK. FEJLESZTÉSI VÁLLALAT. Ollie savanyú ábrázattal nézte a feliratot, és mielőtt belökte volna az ajtót, azt mondta: – Ez egy kamu cég, az tuti.

Az ablakok közelében álló hosszú asztalnál két, ingujjra vetkőzött fekete férfi ült. Az egyikük magas volt és vékony, világosabb bőrű, orra meglehetősen hosszú, szeme sárgás színű. A másik férfi koromfekete volt, nagydarab, tagbaszakadt férfi, barna szemét felnagyította a szódásüveg vastagságú szemüveg. Egy kialudt szivar csutkáját rágcsálta. Az asztaltól balra, a falon lakóháztömbök kinagyított fényképei lógtak, mellettük rajzszeggel felerősítve építészeti tervrajzok – mintha a jövő városát akarta volna megrajzolni valaki. A kinagyított képeken a házak közül jó néhányat nagy vörös X jelölt. A hosszú asztalt lakóházakat és foghíjtelkeket ábrázoló tükörfényes fényképek borították. A tagbaszakadt férfi benzinkutakról készült fotókat tartott a kezében, és egyenként az asztalra tette őket a sárgás szemű férfi elé, aki közben egy írógéppel készített listát tanulmányozott. Mindketten egyszerre néztek fel, amikor Ollie határozott léptekkel bemasírozott az irodába. Nem sokat udvariaskodott.

– Weeks nyomozó vagyok – közölte. – Ő pedig Hawes nyomozó. Maguk kicsodák?

– Alfred Allen Chase – felelte a sárgás szemű férfi.

– Robinson Worthy – mondta a szemüveges, letette a benzinkutakról készült fényképeket, és a szája másik sarkába tolta a szivart.

– Charles Harrod meggyilkolása ügyében nyomozok – folytatta Ollie. – Úgy tudom, itt dolgozott.

– Igen, tényleg itt dolgozott – mondta Chase.

– Úgy látom, hogy idő előtti halála nem nagyon törte össze magukat – jegyezte meg Ollie. – A munka nem állhat meg, mi?

– Már felhívtuk az édesanyját, és próbáljuk elérni a barátnőjét – válaszolta Chase. – Mit vár még tőlünk? Meghalt. Mást nem tudunk tenni.

– Milyen munkát végzett itt?

– Fényképeket készített – felelte Worthy, és a falon lógó, illetve az asztalon heverő fotók felé intett.

– Régi épületeket fényképezgetett? – kérdezte Ollie.

– Mi egy fejlesztési vállalat vagyunk – mondta Chase. – Szeretnénk rendbe hozatni az egész környéket.

– Hát, az aztán ugyancsak nagyszabású vállalkozásnak tűnik – állapította meg Ollie elismerően, ám roppant gúnyosan.

– Az is – felelte Worthy határozottan.

– Eddig mennyit sikerült rendbe hozni? – kérdezte Ollie.

– Csak most indult a vállalkozásunk.

– Hogyan lát hozzá az ember, hogy rendbe hozzon egy olyan patkánylyukat, mint Diamondback? – érdeklődött Ollie.

– Nem tudom, hogy kötelesek vagyunk-e elmagyarázni önnek, hogyan működik a vállalkozásunk – mondta Worthy.

– Dehogy kötelesek – felelte Ollie. – Mikor kezdték a vállalkozást?

– Majdnem egy éve.

– Mondja, nem egy bukmékerirodát működtetnek itt?

– Biztos lehet benne, hogy nem – válaszolta Chase.

– Ez egy tisztességes, törvényes vállalkozás, ugye?

– Bizony az – mondta Worthy. – Az a célunk, hogy Diamondback kellemes, élhető környék legyen.

– No persze, persze, hát nem ez a célja mindenkinek? – kérdezte Ollie, W. C. Fieldset, a híres humoristát utánozva.

– És közben szeretnénk egy kis pénzt is keresni – mondta Chase. – Nincs azzal semmi baj, ugye, ha egy fekete is akar pénzt keresni?

– Ne kezdjen itt siránkozni nekem – mordult fel Ollie. – Nem érdekel ez a duma. Odalent fekszik egy halott fekete, és jó esély van rá, hogy egy másik fekete csinálta ki, és én csak azt tudom, hogy a feketék nagyon sok kellemetlenséget okoznak nekem. Mondja, ha már olyan nagyszerű emberek maguk, miért nem viselkednek nagyszerűen?

– A környék rendbe hozatala nemcsak egy törvényes vállalkozás, hanem nagyon nemes feladat is, és büszkék vagyunk rá, hogy felvállaltuk – jelentette ki Worthy méltóságteljesen. – Charles Harrod részmunkaidőben dolgozott nekünk. Fogalmunk sincs, miért ölték meg, vagy hogy ki ölte meg. A meggyilkolásának semmi köze nincs ahhoz, amit mi itt csinálunk.

– Ezt nagyon szépen tetszett mondani a tanár úrnak – állapította meg Ollie.

– Ha végeztek – folytatta Worthy –, akkor kérem, hagyják, hogy folytathassuk a munkát. Sok dolgunk van. – Felemelte a benzinkutakat ábrázoló fényképeket, Chase-hez fordult, és azt mondta: – Ez az Ainsley és a Harmincegyedik sarkán van. Nem tudod, hogy…

Ollie váratlanul odalépett hozzá, megragadta az ingét, felrántotta a férfit a székéből, és a fényképekkel, tervrajzokkal borított falhoz nyomta. – Ne játssza nekem itt a nagyfiút – mondta –, mert véletlenül még lenyomom a torkán az összes fotót. Megértette?

– Elég legyen, Ollie! – szólalt meg Hawes.

– Te maradj ki ebből – mondta Ollie. – Jól hallotta, amit mondtam, kedves Mr. Robinson Worthy?

– Igen, jól hallottam – felelte Worthy.

– Valójában mit csinált Harrod ennél a kamu cégnél?

– Üresen álló lakóházakról készített fényképeket, hogy…

– Ne fárasszon már ezzel a marhasággal, hogy fejlesztési vállalat meg mit tudom én, micsoda. Az holtbiztos, hogy magának és a barátjának olyan hosszú priusza van…

– Ez nem igaz – jelentette ki Worthy.

– Fogja be a száját, amíg nem fejeztem be! – förmedt rá Ollie.

– Engedd el! – mondta Hawes.

– Menjél haza! – szólt hátra Ollie a válla fölött. Ökölbe szorított kezét még mindig Worthy mellkasába nyomta, és még mindig a falhoz szorította a férfit. – Az a hulla odalent az enyém, és úgy intézem ezt az ügyet, ahogy nekem tetszik.

– Harminc másodpercet adok – mondta Hawes. – Azután telefonálok a kapitányságra és bejelentést leszek.

– Bejelentést teszel? – kérdezte Ollie. – Miféle bejelentést? Ez a pasas egy kamu céget működtet itt, és majd’ összecsinálja magát a félelemtől, hogy rájövök, mit is csinálnak valójában. Nem igaz, Mr. Robinson Worthy?

– Nem, nem igaz – felelte Worthy.

Hawes lassú, de határozott léptekkel az asztal sarkán álló telefonhoz sétált. Felemelte a kagylót, majd a Frederick 7-8024-et tárcsázta. – Dave, itt Cotton Hawes. Egy rendőrtiszt egy tanút bántalmaz, fizikai erőszakot alkalmaz indokolatlanul. Hadd beszéljek a hadnaggyal!

– Te kinek az oldalán állsz? – kérdezte Ollie, de elengedte Worthy ingét. – Tedd le a telefont! Csak elszórakoztam egy kicsit. Mr. Worthy is tudja, hogy csak bolondoztam. Ugye, Mr. Worthy?

– Nem, nem tudom – válaszolta Worthy.

– Tedd le a telefont! – ismételte Ollie.

Hawes letette.

– Na! – mondta Ollie. Szippantott egyet, visszatűrte az ingét a nadrágjába, és az odament az ajtóhoz. – Vissza fogok jönni, Mr. Worthy. Azon nyomban, hogy kiderítettem egyet s mást a cégükről. Viszlát! – Intett Hawesnak, és kisétált az irodából.

– Jól van? – kérdezte Hawes Worthytől.

– Jól.

– Igazat mondtak? Charlie Harrod tényleg fényképeket készített maguknak?

– Igen – válaszolta Worthy. – Üresen álló épületeket keresünk. Ha találunk egyet, végzünk egy kis kutatást, aztán megkeressük a tulajdonost, de ez nem mindig olyan egyszerű. Ha még azelőtt sikerül tárgyalnunk vele, hogy a város újra birtokba venné az épületet… – Worthy elhallgatott, majd magyarázatképpen azt mondta: – Ha egy épület üresen áll, és a tulajdonos nem fizet utána adókat, a város lezárhatja az épületet.

– Igen, ezt tudom – mondta Hawes.

– A város ezek után felajánlja használatra a városi intézményeknek, hivataloknak, ügynökségeknek. Ha nem kell senkinek, a város megpróbálja eladni egy aukción. Minden évben van öt-hat aukció, többnyire valamelyik nagyobb belvárosi szállodában. A gond az, hogy ilyenkor licitálni kell, ezért általában megpróbáljuk megtalálni a tulajdonost, mielőtt idáig jutna az ügy.

– És ha megtalálták, mit csinálnak? – kérdezte Hawes.

– Felajánljuk, hogy átvesszük tőle az épületet. Kifizetjük helyette a felhalmozódott adókat, és még adunk is neki egy kis készpénzt, hogy ne keseregjen és megérje neki az üzlet. A legtöbb esetben a tulajdonosok boldogan elfogadják az ajánlatot. Ne felejtse el, hogy az épületek üresen állnak.

– Honnan van a tőkéjük? – kérdezte Hawes.

– Magánbefektetőktől. Él néhány fekete Diamondbackben, akinek van annyi pénze, hogy invesztáljon egy ilyen projektekbe. És a hozam, amit elvárnak a befektetéstől, alig magasabb a banki kölcsönkamatnál.

– Akkor miért nem fordultak egy bankhoz?

– A város összes bankjába elmentünk – mondta Chase.

– És egyik sem tűnt túl lelkesnek, amikor azt hallották, hogy ingatlanfejlesztésbe akarunk fogni Diamondbackben.

– Eddig hány épületet vásároltak?

– Nyolc-tíz épületet – felelte Worthy. Megint a falra mutatott. – A vörös kereszttel jelölteket, meg még néhányat.

– Harrod találta ezeket az épületeket?

– Találta őket? Ezt hogy érti?

– Azt gondoltam, hogy ő cserkészte be a terepet. Ha látott egy épületet, ami elhagyatottnak tűnt…

– Nem, nem – felelte Chase. – Mi mondtuk meg neki, hogy melyik épületekről csináljon fényképet. Olyan épületekről van szó, amelyekről már tudtuk, hogy üresen állnak.

– Miért kellenek róluk fényképek?

– Hát, több okból is. A befektetőink gyakran szeretik látni is az épületeket, amelyeket meg akarunk vásárolni. Sokkal könnyebb fényképeket mutogatni nekik, mint körbekísérgetni őket Diamondbackben. És természetesen az építészeinknek is szükségünk van a fotókra. Van olyan épület, amit már nem lehet rendbe hozni.

– Kik az építészeik?

– Egy céggel állunk kapcsolatban, Design Associates. Itt van Diamondbackben.

– A cégnek fekete a tulajdonosa és az alkalmazottak is – mondta Chase.

– Ez egy fekete projekt – vette át a szót Worthy. – De ez nem jelenti egyben azt, hogy rasszista is. Csak azért mondom, mert hátha megfordult ez a fejében.

– A benzinkutakról is Harrod készítette a fényképeket?

– Igen – felelte Worthy. – Az egy másik projekt.

– De kapcsolódik az előzőhöz – tette hozzá Chase.

– Mióta dolgozott önöknél?

– Attól kezdve, hogy beindítottuk a vállalkozást.

– Vagyis úgy nagyjából egy éve?

– Úgy nagyjából.

– Tudnak valamit a magánéletéről?

– Nem sokat. Az anyja egyedül él, nem messze innen. Charlie egy Elizabeth Benjamin nevű lánnyal élt együtt a Kruger Streeten. Egyszer vagy kétszer ő is volt itt, mármint a lány. Ami azt illeti, ma fel is hívta itt Charlie-t.

– Charlie-nak mi dolga volt ma az irodában?

– Adtunk neki egy listát azokról az épületekről, amelyekről fényképeket akartunk.

– Mikor volt ez?

– Tizenegy körül ért ide, és körülbelül félóráig maradt.

– Na és a lány? – kérdezte Hawes. – Prosti?

Worthy nem válaszolt azonnal. – Nem vagyok benne biztos. Kétségtelen, hogy egy kicsit úgy néz ki, de manapság ez nem jelent semmit.

– Mennyit fizettek Harrodnak a képekért?

– Órabért fizettünk neki.

– Mennyit?

– Három dollárt. Plusz költségek.

– Költségek?

– A filmre, előhívásra meg a nagyításokra, amiket a falon lát. Charlie mindent egyedül csinált. Nagyon értette a dolgát.

– De azt mondja, hogy csak részmunkaidőben dolgozott önöknél.

– Igen.

– Mennyit keresett hetente?

– Úgy átlagban? Ötven dollárt.

– Ha heti ötven dollárt keresett, akkor miből volt a Cadillac meg a méretre szabott öltöny?

– Fogalmam sincs – mondta Worthy.