Ed McBain

A TÖRÖTT NAPSZEMÜVEG

 

Ed McBain: The Mugger

© Ed Mcbain, 1956

 

Fordította: Szíjgyártó László

1

A várost csakis nőnek tudja elképzelni az ember. Főleg, ha a nőkből él.

Az ilyen ember szemében a park lombtengere ilyenkor ősszel gesztenyebarna hajkorona a nő büszkén hátravetett fején. A Dix folyó kanyarulata a nő telt keblének csillogó kék selyembe öltöztetett domborulata. Bethtown kikötője a köldöke. Calm's Point meg Majesta az ágyéka. Az ilyen ember szemében csakis nő lehet a város, az ő nője, aki ősszel füsttel és szén-dioxiddal illatosítja magát, s akit mindig az utcák, gépjárművek és az utcákon sürgő-forgó emberek áporodott szaga leng körül.

Látta már a nőjét frissnek, kipihentnek, amint éppen álmából ébredt. Látta, hogy meztelen bőre éjszakánként pettyes, akár a dzsungel párducáé: a kikötő fényei pettyezik. És nemegyszer végignézte reggeli toalettjét.

Látta munkaruhába öltözve, de látta már ünneplőben is. Látta szenvedélyesnek és látta nyűgösnek, látta szerelmesnek és látta gyűlölködőnek, látta dacosnak és látta alázatosnak, látta kegyetlennek és látta jóságosnak, látta kedvesnek és látta kötözködőnek. Ismeri minden mozdulatát és minden hangulatát.

A hatalmas város néha mocskos is. Néha sikoltozik fájdalmában, néha mámorosán nyögdécsel.

De mindenképpen csakis nőnek tudja elképzelni az ember. Főleg az olyan ember, aki a nőkből él.

Például a gamós. A gamós, aki éjszakánként a nők mögé lopakodik, kampószerűen behajlítja a karját, s áldozata nyakát a könyökhajlatába szorítva berántja egy mellékutca torkolatába, ahol elveszi a retiküljét.

 

 

Katherine Ellio a 87. körzet nyomozóinak szobájában ült, egy kényelmetlen faszéken. A magas, rácsos ablakokon beszűrődő kora délutáni napfény, amelyet az ősz már barnásra színezett és megfakított, négyzethálómintás árnyékot vetett az arcára. A nő arca semmilyen körülmények között sem lett volna szépnek mondható – túlságosan hosszú volt az orra, barna szeme fakó, a szemöldökeit nem ártott volna kitépdesni egy kicsit, az ajka keskeny volt és vértelen, az álla hegyes –, most meg pláne nem volt szép, mivel valaki úgy megütötte, hogy bedagadt a jobb szeme és vastag hurka nőtt az állán.

– Olyan váratlanul kapott el – mondta —, hogy igazán nem is tudom, hosszabb ideje követett-e, vagy valamelyik mellékutcából ugrott elő. Nem tudnám megmondani.

Roger Havilland harmadosztályú detektív lenézett a nőre a maga százkilencven centiméteres magasságából. Havillandnek olyan teste volt, mint egy díjbirkózónak, és olyan arca, mint Botticelli angyalainak. Hangosan, kiabálva beszélt, nem azért, mert Miss Ellio nagyothallott, hanem egyszerűen csak azért, mert szeretett kiabálni.

– Lépteket hallott? – bömbölte.

– Nem emlékszem.

– Próbáljon meg emlékezni, Miss Ellio.

– De hiszen próbálok.

– Na, jó. Az utca sötét volt?

– Igen.

Hal Willis ránézett a nőre, azután Havillandre, Willis alacsony detektív volt, alig ütötte meg az előírt százhatvanöt centi minimumot. Megtévesztő magassága és vékony csontozata láttán nem is gondolta volna az ember, milyen félelmetesen és milyen hatásosan gyakorolja választott hivatását. Csillogó, mosolygós barna szeme csak fokozta a félreértést, hogy nem egyéb, mint egy kedélyes törpe. Willis még olyankor is mosolygott, amikor dühös volt. És most nem is volt dühös. Hogy egészen őszinték legyünk, egyszerűen csak unatkozott. Sokszor hallotta már ezt a sztorit, illetve ennek változatait. Legyünk pontosak is: tizenkétszer.

– Mondja, Miss Ellio, mikor ütötte meg az az ember? – kérdezte.

– Miután elvette a retikülömet.

– Előtte nem?

– Nem.

– Hányszor ütötte meg?

– Kétszer.

– És mondott valamit?

– Igen, azt mondta... – Miss Ellio arca eltorzult a fájdalmas emlékezéstől. – Azt mondta, hogy csak figyelmeztetésül ütött meg. Hogy ne merjek segítségért kiáltani, ha otthagy.

– Na, Rog, mi a véleménye? – kérdezte Willis.

Havilland sóhajtott egyet, aztán megvonta a vállát.

Willis elgondolkozva hallgatott egy darabig. Aztán megkérdezte:

– A nevét is megmondta a pasas, Miss Ellio?

– Meg – felelte Miss Ellio. Könnyek szöktek kifejezéstelen szemébe.

– Tudom, hogy ostobán hangzik. Tudom, hogy nem hisznek nekem. Pedig igaz. Nem én találtam ki. Nekem... nekem még soha nem volt monokli a szememen.

Havilland megint sóhajtott egyet. Willist hirtelen elfogta az együttérzés.

– Ugyan-ugyan, Miss Ellio – mondta. – Minden szavát elhisszük. Nem maga az első, aki ezzel a sztorival állít be hozzánk. Csak megpróbáljuk összefüggésbe hozni azt, ami magával történt, azzal, amit már tudunk. Előhalászott a zakója szivarzsebéből egy zsebkendőt, és odaadta Miss Elliónak. – Tessék, törölje meg a szemét.

– Köszönöm – zokogta Miss Ellio.

Havilland zavartan, csodálkozva pislogott lovagias kollégájára. Wil-lis legnyájasabb modorában mosolygott, akár egy elárusító a szupermarketban. Miss Ellio azonnal reagált rá, szipogott egyet, megtörölte a szemét, s már kezdte úgy érezni magát, mintha csak egy kiló vöröshagymát vásárolna, és nem arról faggatnák, hogy mit művelt egy ga-mós.

– Na és – mondta Willis nyájasan – mikor mondta meg a nevét a pasas?

– Miután megütött.

– Mit mondott?

– Hát... előbb még csinált valamit.

– Éspedig?

– Meg... Tudom, hogy ez is ostobán hangzik.

Willis megnyugtatóan mosolygott. Csak úgy sugárzott az arca. Miss Ellio felemelte a fejét, és kislányosan visszamosolygott rá. Mi az, csak nem szerettek egymásba? – gondolta magában Havilland.

– Semmi sem hangzik ostobán, amit egy gamós csinál – mondta Wil-lis. – Mondja csak el.

– Megütött – mondta Miss Ellio –, aztán figyelmeztetett, aztán... aztán meghajolt. – Úgy nézett a detektívekre, mintha azt várná, hogy megdöbbenés vagy legalábbis meglepetés fog tükröződni az arcukon. De azok nyugodtan, rezzenés nélkül néztek rá. – Meghajolt – ismételte meg, mintha csalódást okozott volna neki, hogy ilyen semmitmondó-an reagálnak a szavaira.

– És? – biztatta Willis.

– És aztán azt mondta: „Clifford hálásan köszöni, naccsám."

– Hát igen, ez stimmel – mondta Willis. Havilland diplomatikusan hümmögött.

– Clifford hálásan köszöni – ismételte meg Miss Ellio. – Aztán eltűnt.

– Sikerült valamennyire megnéznie magának a pasast? – kérdezte Havilland,

– Sikerült.

– Hogy nézett ki?

– Hát... – Miss Ellio elgondolkozva hallgatott egy darabig. – Hát, olyan hétköznapi külseje volt.

Havilland és Willis váltott egy pillantást.

– Nem tudna valamivel pontosabb leírást adni róla? – kérdezte mosolyogva Willis. – Szőke volt? Fekete? Vörös hajú?

– Kalap volt a fején.

– Milyen színű volt a szeme?

– Napszemüveg volt rajta.

– Bántja a vakító éjszakai világosság — jegyezte meg gúnyosan Havilland. – Vagy valami speciális szembaja van.

– Lehetséges – mondta Willis. – Borotvált képű volt? Vagy szakállas? Bajuszos?

– Az – mondta Miss Ellio.

– Melyik a három közül? – kérdezte türelmetlenül Havilland.

– Ja. Borotvált.

– Hosszú vagy rövid volt az orra?

– Hát... szerintem olyan közepes.

– Az ajka vastag volt vagy vékony?

– Az is olyan közepes.

– Magas volt vagy alacsony?

– Közepes – mondta Miss Ellio.

– Kövér vagy sovány?

– Közepes – mondta erre is Miss Ellio.

Willis, nem tudni, miért, de már nem mosolygott. Miss Ellio figyelte az arcát, és az ő arcáról is eltűnt a mosoly.

– Igenis, ilyen volt – mondta dacosan. – Nem tehetek róla, ha nem volt feltűnő anyajegy az arcán, se szemölcs az orrán, se egyéb. Nem én kértem meg rá, hogy ilyen mindennapi valaki legyen. Arra sem én kértem, hogy rabolja el a retikülömet. Abban a retikülben sok pénz volt.

– Na, jó – bömbölte Havilland –, minden tőlünk telhetőt el fogunk követni, hogy elcsípjük. Felírtuk a nevét és a címét, Miss Ellio, és ha történik valami, majd értesítjük. Mit gondol, felismerné a pasast, ha még egyszer látná?

– De mennyire – mondta Miss Ellio. – Sok pénzt szedett el tőlem. Abban a retikülben sok pénz volt.

– Mennyi? – kérdezte Willis.

– Kilenc dollár és hetvenkét cent – felelte Miss Ellio,

– Plusz egy vagyon ritka drágakövekben – tette hozzá Havilland, a maga módján szellemeskedni próbálva.

– Tessék? – kérdezte Miss Ellio.

– Majd értesítjük – felelte Havilland, azzal megfogta a nő könyökét, és a lécfalhoz kísérte, amely elválasztotta a nyomozók szobáját a folyosótól. Amikor visszatért az íróasztalhoz, Willis szórakozottan firkálgatott egy papírlapra.

– Mi az, már megint meztelen csajokat rajzol? – kérdezte Havilland.

– Mi van?

– Maga szexbolond.

– Tudom. Én vagyok annyira felnőtt, hogy be is ismerjem. Mi a véleménye Miss Ellióról?

– Szerintem az egészet csak kitalálta,.

– Ugyan, Rog.

– Valószínűleg olvasott az újságokban a Clifford nevű gamósról. Valószínűleg vénkisasszony, magányosan él egy kétszobás lakásban, minden este benéz az ágy alá, s persze nem talál ott egyebet, csak a bilit. Az éjjel aztán megbotlott a biliben, elesett és összetörte magát, mire elhatározta, hogy megpróbál egy kis feltűnést kelteni. – Havilland kifogyott a szuszból. – Hanem hallja, magukból éppen összeillő pár lenne. Miért nem kéri meg a kezét?

– Azért ilyen vicces, mert kedd van? – kérdezte Willis. – Tényleg nem hiszi, hogy Miss Elliót megtámadták?

– Az a napszemüvegmese volt csak az igazán zseniális! Úristen, mekkorát tudnak hazudni az emberek, ha egyszer hazudni kezdenek.

– Lehet, hogy csakugyan napszemüveg volt a pasason – mondta Willis.

10

– Hát persze. Meg Bermuda-sort. Vagy talán hirtelen kötőhártyagyulladást kapott. – Havilland felhorkant. –„Clifford hálásan köszöni, naccsám." Pontosan, mint az újságokban! Nincs ebben a városban egyetlen ember sem, aki ne hallott volna Cliffről, a Gamósról, a pofonjáról meg a meghajlásáról.

– Szerintem a nő igazat beszélt – mondta Willis.

– Akkor gépelje csak le maga a jelentést — felelte Havilland. – Köztünk legyen mondva, ez a Cliff kezd az idegeimre menni.

Willis csodálkozva bámult Havillandra.

– Mit bámul? – bömbölte Havilland.

– Mondja, mikor gépelt utoljára jelentést?

– Ki kérdezi?

– Én.

– Mikor nevezték ki rendőrfőnöknek?

– Nem tetszik nekem, hogy folyton lóg – felelte Willis. Az asztalhoz gurította az írógép kocsiját, kihúzta az íróasztal fiókját, és kivett három jelentésűrlapot.

– Más is lóg, nem? — kérdezte Havilland. Carella talán nem azt csinálja?

– Az isten szerelmére, ő nászúton van – mondta Willis.

– Na és? Az talán mentség a lógásra? Én azt mondom, hogy ez az El-lio nevű csaj dilis. Szerintem erről fölösleges jelentést írni. De ha kedve van gépelni, csak rajta.

– Elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy még egyszer belekukkantson a nyilvántartásba?

– Kit keressek? – gúnyolódott Havilland. – Egy Clifford nevű gamóst, aki napszemüveget és Bermuda-sortot visel?

– Semmilyen lehetőséget nem hagyhatunk figyelmen kívül – mondta Willis. – Persze, legalább egy méterre van az iratszekrénytől. A világért meg ne erőltesse magát.

– Már nemegyszer átnéztem a nyilvántartást – mondta Havilland. – Valahányszor ez a Clifford nevű alak megütött egy csajt. És semmi eredmény. És abból, amit ettől az Ellio nevű csajtól megtudtunk, egy fikarcnyival se lettünk okosabbak.

– Hátha.

– Nem — rázta meg a fejét Havilland. — És tudja, miért nem? Mert ez a rablótámadás nem az utcán történt, ahogy ez a csaj állította.

– Nem? Hát hol?

– A fejében, cimbora – mondta Havilland. – Miss Ellio fejében.

2

A válla már egyáltalán nem fájt.

Furcsa. Az ember azt hinné, hogy ha a vállába lőnek, nagyon-nagyon sokáig fog fájni. De nem fájt. Egyáltalán nem.

Ha Bert Klingen múlott volna, tulajdonképpen vissza is ment volna dolgozni. Hogy mi volt a foglalkozása? Őrszemes rendőr volt a 87. körzetben. Csakhogy a körzet egyenruhás zsaruinak Frick százados volt a főnöke, és Frick százados azt mondta: – Vegyen ki még egy hét szabadságot, Bert. Nem érdekel, hogy elbocsátják-e a kórházból, vagy sem. Vegyen ki még egy hetet.

Bert Kling tehát kivett még egy hetet, de nem nagyon örült neki. A „még egy hét" hétfőn kezdődött, és ma kedd volt. És úgy látszott, hogy odakint kellemes, friss őszi idő van. Kling mindig szerette az őszt, de most átkozottul unta.

A kórházban eleinte nem volt rossz. A többi zsaru bejárt hozzá látogatóba, még némelyik detektív is benézett. Afféle híresség lett a körzetben, mivel a vállába lőttek. Egy idő múlva azonban megszűnt új -donság lenni, ritkábbak lettek a látogatások. Kling hanyatt dőlt a vastag kórházi matracon, és kezdett beletörődni, hogy a lábadozás unalmas.

Kedvenc zárthelyi sportja a napok áthúzása lett a naptárban. Fixíroz-ta ugyan az ápolónőket is, de az efféle szórakozás öröme elpárolgott, amikor rájött, hogy tevékenysége – legalábbis, amíg páciens – nem haladhatja meg a szemlélődés szintjét, így hát szép sorjában áthuzigálta a napokat, és előre örült annak a napnak, amikor újra munkába állhat. Szinte elviselhetetlenül sóvárgott utána. És akkor Frick azt mondta: – Vegyen ki még egy hetet, Bert. A legszívesebben azt felelte volna: – Ide hallgasson, százados úr. Nincs szükségem több pihenésre. Erős vagyok, mint a bivaly. Higy-gye el, két műszakot is le tudnék nyomni egymás után. De ismerte Fricket, tudta, milyen fafejű az öreg, tehát inkább békén maradt. Mint ahogy még most is békén volt. De már nagyon elege volt a tétlenségből. Szinte az is jobb volt, amikor belelőttek. Tisztában volt vele, hogy ebben mi a különös. Az, hogy visszavágyik abba a munkakörbe, amelynek a jobb vállába lőtt golyót köszönheti. Nem mintha szolgálat közben lőtték volna meg... Nem volt szolgálatban, amikor kijött egy kocsmából és meglőtték. És nem lőtték volna meg, ha nem tévesztik össze valakivel.

A golyót egy Savage nevű riporternek szánták, egy riporternek, aki szaglászott valami után, egy riporternek, aki túl sok tapintatlan kérdést tett fel egy tinédzserbanda egyik tagjának. A srác utána figyelmeztette a cimboráit, hogy a riportert el kéne intézni. Klingnek az volt a peche, hogy véletlenül ugyanabból a kocsmából jött ki, ahol Savage korábban kifaggatta a srácot. Az is peche volt, hogy szőke, mert sajnálatos módon Savage is szőke volt. A srácok megtámadták Klinget, mert égtek a vágytól, hogy leszámoljanak Sa-vage-dzsel, és Kling előrántotta a farzsebéből szolgálati revolverét. Így születnek a hősök. Kling vállat vont.

A válla még akkor se fájt, ha megvonta. Miért kell hát itt ülnie egy unalmas bútorozott szobában, mikor az utcán is lehetne, szolgálatban?

Felállt, az ablakhoz lépett, és lenézett az utcára. A lányok az erős szélben csak nagy nehezen tudták a lábuk közé gyűrni a szoknyájukat. Kling nézte őket.

Szerette a lányokat. Minden lányt szeretett. Szolgálat közben is meg szokta nézni őket. És ilyenkor mindig jóleső érzés töltötte el. Huszonnégy éves volt, a koreai háború veteránja, és még emlékezett a Koreában látott nőkre. De sose jutott eszébe, hogy talán éppen ezért tölti el olyan jóleső érzés, ha az amerikai lányokat nézi. Látott annak idején nőket a sárban kuporogni, az arcuk beesett volt, a napalm poklának visszfénye izzott rajta, a szemük tágra nyílt a rémülettől a fejük felett elzúgó lökhajtásos bombázók dübörgésére. Látott csonttá fogyott testeket, amelyeken rongyokban lógott a vattázott ruha. Látott csecsemőjüket szoptató asszonyokat, és látta csupasz mellüket: nem duzzadt a tápláléktól, ahogy duzzadnia kellett volna, hanem ráncos volt és aszott, fonnyadt gyümölcsként lógott a kiszáradt tőkén.

Látott fiatal nőket és látott öreg nőket a romok közt kutatni élelem után, és még emlékezett a némán könyörgő arcokra, a beesett szemekre.

És most nézte a lányokat. Nézte az erős lábakat, a telt kebleket, a gömbölyű fenekeket, és jóleső érzés töltötte el. Volt valami szívderítő az erős fehér fogsorokban, a napbarnított arcokban, napszítta hajakban. Valahogy azt az érzést keltették benne, hogy ő is erős, és ezt az érzést bizony sohase hozta összefüggésbe azzal, amit Koreában látott. Pedig azért volt. Arra riadt fel, hogy kopognak az ajtón. Gyorsan visszafordult az ablaktól, és megkérdezte: – Ki az?

– Én – felelte egy hang. – Peter.

– Kicsoda? – kérdezte.

– Peter. Peter Bell.

Ki az a Peter Bell? – csodálkozott. Vállat vont, és az öltözőszekrényhez lépett. Kihúzta a felső fiókot, és kivette a 38-asát, amely ott hevert a nyakkendőtűit tartalmazó doboz mellett. A fegyvert az oldala mellett lógálva az ajtóhoz lépett, és résnyire kinyitotta. Csak egyszer kell belelőni valakibe, utána már tudja, hogy akkor sem szabad szélesre tárnia az ajtót, ha az odakint álló megnevezte magát.

– Bert? – kérdezte a hang. – Peter Bell vagyok. Nyisd ki az ajtót.

– Nem emlékszem rá, hogy ismerném – mondta óvatosan Kling, mikor kilépett a sötétedő lépcsőházba. Félig-meddig el volt rá készülve, hogy golyózápor lövi szilánkokra az ajtó táját.

– Nem ismersz? Ejnye, fiú, Peter vagyok. Nem emlékszel rám? Sráckorunkból? Riverheadből? Én vagyok az. Peter Bell

Kling kicsit szélesebbre nyitotta az ajtót. A lépcsőházban álló férfi nem lehetett több huszonhét évesnél. Magas volt, a termete izmos. Barna bőrzekét és jachtsapkát viselt. A félhomályban Kling nem tudta tisztán kivenni a vonásait, de az arcban volt valami ismerős. Már kezdte egy kicsit ostobán érezni magát, hogy fegyvert szorongat a kezében. Kitárta az ajtót.

– Gyere be – mondta.

Peter Bell besétált a szobába. Szinte abban a pillanatban észrevette a fegyvert, és nagyot nézett.

– Tyűha! – mondta. – Szent isten, Bert, csak nincs valami baj?

Kling már nem markolta olyan szorosan a fegyvert. Végre ráismert a szoba közepén előtte álló férfira, és roppantul nevetségesnek érezte magát. Restelkedve elmosolyodott.

– Éppen tisztogattam ezt a vacakot – mondta.

– Most már rám ismersz? — kérdezte Bell, és Klingnek határozottan az volt a benyomása, hogy hazugsága nem talált hitelre.

– Igen – mondta. – Hogy vagy, Peter?

– Szo-szo, nem panaszkodhatok. – A kezét nyújtotta. Kling megszorította, s a szoba világosságában alaposabban szemügyre vette a látogatója arcát. Bell jóképű férfi lett volna, ha nincs olyan éktelenül nagy orra. Tulajdonképpen az egyetlen része az arcának, amelyre Kling nem ismert rá, ez a hatalmas sziklaszerű képződmény volt, amely annyira oda nem illően nyúlt előre az érzékeny barna szemek közül. Eszébe jutott, hogy Peter Bell annak idején rendkívül csinos fiú volt, és valószínűnek tartotta, hogy ez az orr is olyasmi, ami kamaszkorban nő ki váratlanul az emberen. Utoljára tizenöt éve látta Bellt, amikor a Riverhead egy másik körzetébe költözött. Tehát ez az orr valamikor az azóta eltelt időben keletkezett. Hirtelen ráeszmélt, hogy még mindig a kinövésre mered, és kényelmetlen érzése csak fokozódott, amikor Bell megszólalt: – Ez aztán a nózi, mi? Nem is orr, hanem ormány!

Kling a beszélgetésnek ezt a pontját tartotta a legalkalmasabbnak arra, hogy a revolvert visszategye az öltözőszekrény fiókjába.

– Bizonyára kíváncsi vagy rá, hogy mi szél hozott ide – mondta Bell. Kling valóban kíváncsi lett volna rá. De mikor visszafordult az öltözőszekrénytől, azt mondta: – Ugyan, dehogy. Régi barátok... – Abbahagyta, képtelen volt végigmondani a hazugságot. Nem tekintette Pe-ter Bellt a barátjának. Tizenöt éve nem látta, és sráckorukban sem voltak különösebben jóban.

– Olvastam az újságokban, hogy meglőttek – mondta Bell. – Nagy újságbuzi vagyok. Hat újságot veszek meg mindennap. Mit szólsz hozzá? Fogadni mernék, nem is tudtad, hogy hat újság jelenik meg ebben a városban. Valamennyit elolvasom az első oldaltól az utolsóig. Egy betűt se hagyok ki.

Kling mosolygott, nem tudta, mit mondjon.

– Bizony, pajtás — folytatta Bell —, és mondhatom, nagyon megdöbbentünk, én is meg Molly is, amikor olvastuk, hogy meglőttek. Röviddel az eset után összefutottam a Forrest Avenue-n az anyáddal. Elmondta, hogy ő is meg apád is egészen odavannak. De hát el is lehet képzelni.

– Á, semmiség volt az egész – mondta Kling. – Csak a vállamon sebesültem meg.

– Csak egy karcolás volt, mi? – vigyorgott Bell. – Minden elismerésem a tiéd, fiú.

– Forrest Avenue-t mondtál az előbb. Csak nem költöztél vissza a régi környékre?

– Hogy? Á, nem, dehogy. Taxis vagyok. Saját taxim van, jelvénnyel meg minden. Többnyire Isolán dolgozom, de volt egy riverheadi fuvarom, így kerültem a Forrest Avenue-ra, és így láttam meg véletlenül a mamádat.

Kling ismét Bellre nézett, és rájött, hogy a ,jachtsapka" csak a foglalkozását jelző fejfedő.

– Olvastam az újságokban, hogy a hős zsarut elbocsátották a kórházból – mondta Bell. – Megírták a címedet is meg minden. Már nem a szüléiddel laksz?

– Nem – mondta Kling. – Amikor hazakerültem Koreából...

– Én azt megúsztam – mondta Bell. – Mert felszúrták a dobhártyámat. Hát nem röhejes? Szerintem az igazi ok, amiért nem soroztak be, a nózim volt. – Megérintette az orrát. – Az újságok azt is megírták, hogy a parancsnokod utasított, hogy vegyél ki még egy hét pihenőt. -Bell mosolygott. Nagyon fehér, nagyon szabályos fogsora volt. Irigylésre méltó gödröcske ült az állán. Nagy kár, hogy ilyen az orra, gondolta Kling. – Milyen érzés hírességnek lenni? Legközelebb a televízióban fogunk látni, amint Shakespeare-ről feltett kérdésekre válaszolsz.

– Hát... – mondta erőtlenül Kling. Már kezdte azt kívánni, hogy Peter Bell menjen a pokolba. Nem ő kérte, hogy törjön rá, és fárasztónak találta a látogatását.

– Hát igen – mondta Bell –, igazán minden elismerésem a tiéd, fiú. -Aztán nyomasztó csend telepedett a szobára.

Kling nem sokáig bírta elviselni a csendet. – Iszol valamit? – kérdezte.

– Soha nem nyúlok italhoz – mondta Bell. Megint csend lett.

Bell ismét megérintette az orrát. – Hogy miért is vagyok itt... – szólalt meg végül.

– Nos? – biztatta Kling.

– Őszintén szólva egy kicsit zavarban vagyok, de hát Molly úgy gondolta... – Bell abbahagyta a mondatot. – Ugyanis már nős vagyok.

– Nem is tudtam.

– Bizony. Molly csodálatos asszony. Két gyerekünk van, és a harmadik útban.

– Nagyszerű – mondta Kling. Kényelmetlen érzése egyre fokozódott.

– De hát térjek már a tárgyra, ugye? Mollynak van egy húga. Csinos lány. Jeannie-nek hívják. Tizenhét éves. Velünk él, amióta Molly mamája meghalt... Lehet már vagy két éve. Bizony. – Bell elhallgatott.

– Értem – mondta Kling. Csak azt nem értette, mi köze van neki Bell családi életéhez.

– A lány szép. Hogy őszinte legyek, bomba egy nő. Pontosan olyan, amilyen Molly volt tizenhét éves korában. És Molly még most se csúnya... állapotosan meg minden.

– Nem értem, Peter...

– A lány csavarog.

– Csavarog?

– Legalábbis Molly szerint. – Bellt mintha hirtelen nyugtalanság fogta volna el. – Ugyanis nincs tudomása róla, hogy valamelyik környékbeli sráccal randevúzna, vagy valami, csak azt látja, hogy eljár hazulról, és attól fél, hogy rossz társaságba keveredett. Tudod, mire gondolok. Nem volna semmi baj, ha Jeannie nem lenne olyan szép lány De az. Komolyan mondom, Bert. Jeannie a sógornőm meg minden, de akkor is messze lepipál egy csomó idősebb nőt, akit ismerek. Hidd el nekem, csakugyan bomba egy nő.

– Elhiszem – mondta Kling.

– És nem akar bizalmas lenni hozzánk. A lelkünket kitesszük, annyit beszéltünk neki, és egy kukkot se tudunk kiszedni belőle. Mollynak az az ötlete támadt, hogy fogadjunk fel egy magándetektívet, szegődjön a nyomába, nézze meg, hova jár meg minden. Csakhogy abból a pénzből, amennyit én keresek, nem engedhetem meg magamnak, hogy magándetektívet fogadjak, Bert. Különben sem hiszem, hogy a lány valami helytelen dolgot művel.

– Csak nem azt akarod, hogy én szegődjem a nyomába? – kérdezte Kling, aki hirtelen rájött, mi az ábra.

– Nem, dehogy, ilyesmiről szó sincs. Úristen, hogy kérhetnék tizenöt év után ekkora szívességet? Nem, Bert, dehogy.

– Hát akkor?

– Azt szeretném, ha beszélnél vele. Molly ennyivel is boldog lenne. Nézd, Bert, ha egy asszony állapotos, hülye ötletei támadnak. Savanyúság meg fagylalt kell neki. Hiszen tudod! Hát ez is ilyesmi. Molly azt az őrültséget vette a fejébe, hogy Jeannie fiatalkorú bűnöző vagy mi.

– Én beszéljek vele? – Kling el volt képedve. – De hiszen nem is ismerem. Mi jó sülne ki abból, ha én...

– Rendőr vagy. Molly nagy tisztelője a törvénynek. Örülni fog, ha megjelenek nála egy zsaruval.

– De hát én csak őrszemes rendőr vagyok.

– Tudom, de az nem számít. Ha Molly meglátja az egyenruhát, boldog lesz. Egyébként lehet, hogy csakugyan segíthetsz Jeannie-n. Ki tudja? Ha valóban fiatalkorú bűnözők közé keveredett.

– Nem, Peter, nem tehetem. Sajnálom, de...

– Egy egész hét áll előtted – mondta Bell –, és semmi dolgod. Nézd, Bert, én olvastam az újságokat. Megkérnélek vajon rá, hogy áldozd fel a szabad idődet, ha tudnám, hogy napközben szolgálatban vagy? Higgy nekem, Bert.

– Nem arról van szó, Peter. Nem tudnék mit mondani a lánynak. Egyszerűen... nem hiszem, hogy tudnék.

– Kérlek, Bert. Tedd meg a kedvemért. Régi barátságunk kedvéért. Nem teszed meg?

– Nem.

– Meg aztán lehet, hogy a lány valóban rossz társaságba keveredett. Akkor mi van? Nem az a dolga egy rendőrnek, hogy megelőzze a bűnt? Hogy még csírájában elfojtsa? Nagyot csalódnék benned, Bert.

– Sajnálom.

– Oké, azért nincs harag – mondta Bell. Felállt, mintha menni akarna.

– De azért meghagyom a címemet, ha mégis meggondolnád magad. -Elővette a zsebéből az irattárcáját, és kihalászott belőle egy cédulát.

– Semmi értelme...

– Csak ha mégis meggondolnád magad – ismételte meg Bell. Elővett a bőrzakó zsebéből egy ceruzavéget, és firkálni kezdett a cédulára. -A De Witt Streeten lakunk, a nagy házban a tömb közepén. Nem tévesztheted el. Ha meggondolnád magad, gyere el holnap este. Kilencig otthon tartom Jeannie-t. Oké?

– Nem valószínű, hogy meggondolnám magam – mondta Kling.

– Ha mégis meggondolnád – felelte Bell –, nagyon hálás lennék érte, Bert. Tehát holnap este. Szerdán. Oké? Itt a cím. – Odanyújtotta Bert-nek a cédulát. – Felírtam a telefonszámot is, ha netalán eltévednél. Jó lesz, ha elteszed a tárcádba.

Kling elvette a cédulát, aztán mivel Bell erősen figyelte, betette az irattárcájába.

– Remélem, eljössz — mondta Bell. Az ajtóhoz lépett. – Mindenesetre köszönöm, hogy meghallgattál. Jó volt újra beszélgetni, Bert.

– Az – mondta Bert.

– Hát akkor, viszlát. – Bell becsukta maga után az ajtót. A szobában egyik pillanatról a másikra csend lett.

Kling az ablakhoz lépett. Látta Bellt, amint kilép az épületből. Elnézte, ahogy beszáll egy zöld-sárga taxiba, aztán elhajt a járda mellől. Pontosan egy tűzcsap mellett parkolt.

3

A szombat éjszakáról dalok születnek.

E dalok mind azt sugallják, hogy a szombat éjszakák a magányosság éjszakái. Ez legenda, de részévé vált az amerikai kultúrának, mindenki ismeri. Állítsunk csak meg akárkit, legyen az hat vagy hatvanéves, és kérdezzük meg tőle: – Melyik a hét legmagányosabb éjszakája? – a válasz mindig ez lesz: – A szombat éjszaka. A keddnek nincs ilyen híre.

A keddnek nincs sajtója, a keddet nem reklámozzák, a keddről senki sem ír dalokat. Pedig sokan vannak, akik számára a szombat éjszakák és a kedd éjszakák tökéletesen egyformák. A magányosság fokozataira nincs mérce. Vajon ki magányosabb: egy férfi szombat éjszaka egy lakatlan szigeten, vagy egy szerelmesét gyászoló nő kedd éjszaka a legnagyobb, legzajosabb night clubban? A magányosság nincs tekintettel a naptárra. Szombat vagy kedd, péntek vagy csütörtök: mind egyforma, mind egyformán szürke.

Szeptember 12-én, kedden éjszaka egy fekete Mercury szedán parkolt a város egyik legmagányosabb utcájában, és a kocsi első ülésén ülő két férfi a világ egyik legmagányosabb munkáját végezte. Ezt a munkát Los Angelesben „leskelésnek" nevezik. Abban a városban, amelynek ez a két férfi a szolgálatában állt, „plankolás" néven ismerik.

A plankoláshoz az kell, hogy az ember ne legyen túlságosan aluszé-kony, el tudja viselni a magányosságot, és jókora adag türelemmel rendelkezzék.

A Mercury szedánban ülő két férfi közül Meyer másodosztályú detektív volt a türelmesebb. Sőt ő volt a legtürelmesebb hekus a 87. körzetben, ha ugyan nem az egész városban. Meyer apja vicces embernek tartotta magát. Az apának Max volt a neve. Amikor Meyer megszületett, Max utónévnek is a Meyert adta neki. Valóban ellenállhatatlanul mulatságos, ha egy gyereket Meyer Meyernek neveznek. Csakhogy annak, aki zsidónak születik, már eleve türelmesnek kell lennie, ha pedig tréfás kedvű apja ráadásul még olyan nevet ad neki, hogy Meyer Meyer, szinte emberfölötti türelemre van szüksége. Meyer türelmes is volt. Csakhogy egy életen át tartó önfeláldozó türelem gyakran erőfeszítést igényel, és ahogy a szólás mondja: valamit valamiért. Meyer Meyer még csak harminchét éves volt, de máris olyan kopasz, mint a kugligolyó.

Temple harmadosztályú detektív majdnem elaludt. Meyer mindig meg tudta mondani, mikor készül Temple bemondani az unalmast. Temple valóságos óriás volt, és Meyer feltételezte, hogy az ilyen nagydarab embereknek több alvásra van szükségük.

– Na! – szólt rá.

Temple bozontos szemöldöke felszaladt a homlokára.

– Mi van?

– Semmi. Mi a véleménye egy gamósról, aki Cliffordnak nevezi magát?

– Szerintem már rég le kellett volna puffantani – mondta Temple. Megfordult, és Meyer szelíd kék szemének átható tekintetével találta szemben magát.

– Szerintem is — mondta mosolyogva Meyer. — Ébren van?

– Ébren. – Temple megvakarta a lába közt. – Három napja van rajtam ez az átkozott viszketés. Beleőrülök. Mások előtt még meg se vakarózhatok.

– Rühes – mondta Meyer.

– Valami olyasmi lehet. Istenemre mondom, belepusztulok. — Egy kis szünetet tartott. – A feleségem a közelembe se mer jönni. Fél, hogy elkapja.

– Lehet, hogy maga kapta el tőle – vetette fel Meyer. Temple ásított. -Erre nem is gondoltam. Lehetséges. – Ismét vakarózott.

– Ha én gamós lennék – mondta Meyer, aki azt hitte, csak úgy tarthatja ébren Temple-t, ha folyton beszél hozzá –, nem választanék magamnak olyan nevet, hogy Clifford.

– A Clifford tényleg úgy hangzik, mintha buzi lenne – helyeselt Temple.

– Egy gamóshoz a Steve név illik – mondta Meyer.

– Csak Carella meg ne hallja.

– De a Clifford! Nem is értem. Gondolja, hogy a valódi neve?

– Elképzelhető. Miért mutatkozna be így, ha nem az volna?

– Az igaz – mondta Meyer.

– Szerintem különben dilis a pasas – mondta Temple. – Ki más hajolna meg és mondana köszönetet az áldozatának? Nem buzi, hanem dilis.

– Apropó, ismeri a viccet?

– Milyen viccet?

– A rendőrről meg a buziról.

– Ugyan már – legyintett Temple. – Szakállas. Mondja, maga szeret plankolni?

– Mi az, hogy. Imádok. Szóval maga szerint ez a Clifford dilis?

– Akár dilis, akár nem, eddig tizenhárom nőt támadott meg. Említette Willis azt a csajt, aki ma délután tett feljelentést?

Meyer az órájára pillantott. – Tegnap délután – helyesbített. – Igen, említette. Hátha a tizenhármas Cliffnek is szerencsétlen száma?

– Lehetséges. Bárcsak az lenne. Ki nem állhatom a gamósokat. Gyáva népség. – Megvakarózott. – Én a bátrabb bűnözőket szeretem.

– Például?

– Például még a gyilkosokat is. A gyilkosok szerintem klasszisokkal bátrabbak, mint a gamósok.

– Csak türelem – mondta Meyer. – Még Cliff is belejöhet. Hallgattak egy darabig. Meyer mintha törte volna valamin a fejét. Végül megszólalt: — Régóta figyelem az újságokban azt az esetet. Egy másik körzeté. Azt hiszem, a harminchármasé.

– Miféle esetről beszél?

– Valami pasas macskákat rabol.

– Tényleg? – kérdezte Temple. – Macskákat?

– Igen – mondta Meyer, egy pillanatra se véve le a szemét Temple-ről. – Dédelgetett cicusokat. Csak a múlt héten tizennyolc feljelentés futott be. Jó, mi?

– Mondhatom – mondta Temple.

– Kezdettől fogva figyelemmel kísérem a dolgot – mondta Meyer. -Majd elmesélem, mi sül ki belőle. – Tovább figyelte Temple-t, kék szeme csillogott. Meyer türelmes ember volt. Ha az elrabolt macskákról beszélt Temple-nek, oka volt rá. Egyszerre csak észrevette, hogy Temple hirtelen kiegyenesedik ültében.

– Mi az? – kérdezte.

– Pszt! – mondta Temple.

Füleltek. A sötét utca túlsó végén egy nő magas sarkú cipői kopogtak egyenletes Tempoban a járdán. A város csendes volt körülöttük, akár egy éjszakára bezárt hatalmas katedrális. A csendet csak a fasarkak visszhangzó, erélyes kopogása törte meg. Némán ültek, füleltek és vártak.

A nő elhaladt a kocsi mellett, még a fejét se fordította feléje. Gyorsan ment, magasra tartott fejjel. Harminc év körüli, hosszú szőke hajú, magas nő volt. Elhúzott mellettük, sarkainak a kopogása gyorsan elenyészett. A két detektív tovább figyelt.

Egy másik pár cipősarok ritmikus kopogása ütötte meg a fülüket. Nem az a könnyű, üres csevegéshez hasonló kopogás, ahogyan a női lábak kopognak, hanem nehéz, férfias. Egy férfi léptei közeledtek.

– Clifford? – kérdezte Temple.

– Lehet.

Vártak. A léptek egyre közelebbről hallatszottak. A visszapillantó tükörben figyelték a közeledő férfit. Aztán egyszerre ugrottak ki a kocsiból, ki-ki a maga oldalán. A férfi megtorpant, rémület szökött a szemébe.

– Mi... mi ez? – dadogta. – Rablótámadás?

Meyer hátulról megkerülte a kocsit, és a férfi mellé lépett. Temple közben már elállta az útját.

– Cliffordnak hívják? – kérdezte Temple.

– Micsodának?

– Cliffordnak.

– Nem – mondta a férfi, és hevesen megrázta a fejét. – Rossz helyen kereskednek. Én...

– Rendőrség – mondta tömören Temple, és megvillantotta a jelvényét.

– Rendőrség? Mi... mit követtem el?

– Hová megy? – kérdezte Meyer.

– Haza. Moziból jövök.

– Ahhoz egy kicsit késő van, hogy moziból jöjjön!

– Tessék? Ja, igen, még beugrottunk egy kocsmába.

– Hol lakik?

– Ott lejjebb. Ebben az utcában – mutatta zavartan a férfi. Be volt gyulladva.

– Mi a neve?

– A nevem? Frankie. – Egy kis szünetet tartott. – Akárkitől megkérdezhetik.

– Milyen Frankie?

– Oroglio. G-vel.

– Miért üldözi azt a nőt? – förmedt rá Meyer.

– Tessék? Egy nőt üldözök? Meg vannak maguk őrülve?

– Igenis egy nőt üldöz! – mondta Temple. – Miért?

– Én? – mutatott mindkét kezével a mellére Oroglio. – Én? Ide figyeljenek, maguk tévednek. Komolyan. Rossz helyen kereskednek.

– Egy szőke nő ment végig az előbb itt az utcán – mondta Temple –, és maga a nyomában. Ha nem üldözi, akkor. ..

– Egy szőke nő? Jesszusom – mondta Oroglio.

– Igen, egy szőke nő – mondta emelt hangon Temple.

– Miért üldözi, miszter?

– Kék kabátban? – kérdezte Oroglio. – Ilyen rövid kék kabátban? Arra gondolnak?

– Arra gondolunk – mondta Temple.

– Jesszusom — mondta Oroglio.

– MIÉRT ÜLDÖZI? – bömbölte Temple.

– Az a nő a feleségem.

– Micsoda?

– A feleségem. Conchetta. – Oroglio szinte eszelősen csóválta a fejét.

– Conchetta, a feleségem. Nem is szőke. Csak szőkíti a haját.

– Ide figyeljen, miszter...

– Esküszöm. Együtt voltunk moziban, aztán megálltunk egy pohár sörre. A kocsmában összevesztünk. Aztán faképnél hagyott. Mindig ezt csinálja. Dilis.

– Igazán? – mondta Meyer.

– Christina néném életére esküszöm. Felhúzza az orrát, faképnél hagy, én meg adok neki négy-öt perc előnyt, aztán utánamegyek. Nem most először. Nem üldözök én semmiféle szőkét!

Temple Meyerre nézett.

– Jöjjenek velem haza – vágta ki az adut Oroglio. – Bemutatom maguknak. Az a nő a feleségem! Mit akarnak hát? A feleségem!

– Úgy látszik, tényleg a felesége – törődött bele Meyer. Türelmesen Temple-hez fordult. – Üljön vissza a kocsiba, George. Én majd ellenőrzöm a dolgot.

Oroglio felsóhajtott. – Nahát, ez mégiscsak vicces – mondta megkönnyebbülve. – Még hogy azzal gyanúsítanak, hogy a saját feleségemet üldözöm. Igazán vicces.

– Viccesebb is lehetett volna – mondta Meyer.

– Viccesebb? Hogyan?

– Ha az a nő másnak a felesége.

A férfi a sikátor sötétjében állt, köpönyegként borult rá az éjszaka. Hallotta a saját visszafojtott lélegzetét, és hallotta a város éktelen horkolását. A város úgy horkolt, mint egy mélyen alvó terhes nő. Némelyik lakásban villany égett, rezzenéstelen sárga fényük, mint megannyi magányos őrszem lesett bele a feketeségbe. De ott, ahol állt, sötét volt, és a sötétséget barátjának érezte, szinte vállvetve álltak az éjszakában. A férfinak csak a szeme izzott a sötétben, ahogy várt és figyelt.

A nőt észrevette, mielőtt még átvágott volna az úttesten. Gumitalpú és gumisarkú cipőt viselt. Nem ütött zajt, ő mégis azonnal észrevette, és most az épület kormos téglafalának nekifeszülve várakozott. Közben tanulmányozta a nőt. Nézte, milyen hanyagul viszi a karján a retiküljét. A nő valósággal atlétának látszott.

Akár egy kurta lábakon járó söröshordó! Jobban szerette a nőies külsejű nőket. Ezen a nőn nem magas sarkú cipő volt, s ruganyosán szökellve lépkedett. Alighanem afféle kocogó volt, azok közül a nők közül való, akik tíz kilométert gyalogolnak reggeli előtt. Már közelebb ért, de még mindig úgy rugóztak a léptei, mintha gólyalábakon járna. Vigyorgott is, vigyorgott, mint egy tetvésző, nagy pávián. Lehet, hogy valami muriról igyekszik hazafelé, de az is lehet, hogy egy pókerpartiról. Lehet, hogy sokat nyert, lehet, hogy ennek a nagy szökellő babának a retikülje tömve van ropogós bankókkal. A férfi kinyújtotta a karját.

Aztán begörbítette, mint egy kampót, könyöke hajlatába kapta a nő nyakát, és magához rántotta, mielőtt még sikíthatott volna, berántotta a sikátor fekete torkába. Aztán elengedte a nyakát, hirtelen maga felé fordította, egyik hatalmas mancsával elkapta a pulóverjét, megmarkolta, és nekivágta a nőt az épület téglafalának.

– Csend! – mondta. Halk volt a hangja. Belenézett a nő arcába. A nő kemény, zöld szeme egészen összeszűkült, úgy figyelte őt. Az orra vastag volt, a bőre szíjas.

– Mit akar tőlem? – kérdezte. Nyers volt a hangja.

– A retiküljét – felelte. – Gyorsan.

– Miért van magán napszemüveg?

– Adja ide a retiküljét!

Utánanyúlt, a nő elkapta előle. Még jobban megmarkolta a pulóverjét, egy pillanatra elrántotta a faltól, aztán ismét nekivágta a tégláknak. – A retikült!

– Nem!

Ökölbe szorította a bal kezét, és szájon vágta. A nő feje hátracsuk-lott. Kábán megrázta.

– Ide figyeljen – mondta a férfi. – Jól figyeljen. Nem akarom bántani, hallja? Ez csak figyelmeztetés volt. Most pedig adja ide a retikült, és egy mukkot se merjen kiadni, ha eltűntem. Hallja? Egy mukkot se!

A nő lassan megtörölte a száját a keze fejével. Megnézte a sötétben a rákenődött vért, aztán azt sziszegte: – Ne merjen még egyszer hozzám nyúlni, nyamvadt alak!

A férfi hátrahúzta az öklét. A nő váratlanul megrúgta, mire meggörnyedt fájdalmában. A nő húsos ökleit összeszorítva az arcába vágott, és többször egymás után megütötte.

– Maga ostoba... – kezdte a férfi, aztán elkapta a nő kezeit, és megint nekilökte a falnak. Kétszer megütötte, érezte, hogy ökölbe szorított keze bezúzza az ostoba, csúnya arcot. A nő nekiesett a falnak, nyögött egyet, aztán lerogyott a férfi lába elé a járdára.

A férfi ott állt fölötte, és nehezen lélegzett. Hátrapillantott a válla fölött, és végignézett az utcán. Még a napszemüveget is feltolta, hogy jobban lásson. Nem látott sehol senkit. Gyorsan lehajolt, és felkapta a retikült a földről, ahová leesett. A nő nem moccant.

A férfi töprengve nézte egy darabig. A szentségit neki, miért viselkedett olyan ostobán? Ő ezt igazán nem akarta. Ismét lehajolt, és a nő mellére tette a fülét. Kemény volt a melle, akár egy férfi mellkasa, de lélegzett. A férfi elégedetten kiegyenesedett, és egy kis mosoly suhant át az arcán.

Egy darabig állva maradt a nő fölött, aztán keresztbe tette a mellén a karját, kezében a retiküllel, udvariasan meghajolt, és azt mondta: — Clifford hálásan köszöni, naccsám. Aztán eltűnt az éjszakában.

4

A 87. körzet hekusai sok mindenben egyetértettek, de az általuk időnként igénybe vett besúgók értékét illetően eltért a véleményük. Mert, ahogy az a bizonyos vénkisasszony mondta, amikor valaki megcsókolta a tehenet a farka alatt, „pofonok és az ízlések különbözők". Amelyik besúgó az egyik hekusnak kedves, lehet, hogy a másiknak gyűlöletes.

Azt általában elismerték, hogy a társaságból Danny Gimp a legmegbízhatóbb, de még Danny legrendíthetetlenebb hívei is tudták, hogy van kollégájuk, aki más besúgóval jobb eredményeket ért el. Az vitathatatlan tény, hogy valamennyien nagymértékben támaszkodtak az alvilági kapcsolataiktól származó információkra, a kérdés csak az volt, hogy kit vesznek szívesebben igénybe.

Hall Willis például egy Hájas Donner nevű férfiút kedvelt a legjobban.

Donner nyomatékosan kért és bőségesen megfizetett segítségével csakugyan sok kemény diót sikerült már feltörnie. És nem vitás, hogy Clifford, az udvariasan meghajló gamós kezdett kemény dió lenni.

Donner felhasználásának csak egyetlen bökkenője volt: a gőzfürdőkhöz való vonzódása. Willis sovány ember volt, és nem szívesen veszített két-három kilót a súlyából, valahányszor feltett Donnernak egy kérdést.

Ugyanakkor Donner nemcsak hájas volt, hanem valóságos hájtömeg. Azaz nemcsak egy réteg háj volt rajta. Istentelenül el volt hízva. Óriásira. Akkorára, mint egy hegy.

Ágyéka köré törülközőt csavarva ült, a vastag hájrétegek csak úgy remegtek hatalmas testén, valahányszor beszippantotta a gőzt, amely körülvette őt meg Willist. A teste fakó volt és betegesen fehér. Willis gyanította, hogy kábítószeren él, de hülye lett volna egy jó besúgót ilyesmiért felelősségre vonni.

Donner csak ült, mint egy nagy fehér Buddha, és szívta be a gőzt, Willis meg nézte és izzadt.

– Aszongya, hogy Clifford? – kérdezte Donner. A hangja mély volt és síri, mintha a halál ülne mellette a padkán.

– Clifford — mondta Willis. Érezte, hogy rövidre nyírt haja tövén kiüt a veríték, lecsurog a tarkójára, onnan keskeny vállára, aztán végig csupasz hátgerincén. Irtózatos melege volt. A szája kiszáradt. Elnézte Donnert, milyen kéjesen bágyadozik, mint valami óriási, jóllakott trópusi növény, s a pokolba kívánt minden kövér embert.

– Clifford – mondta. – Bizonyára olvasott már róla. Minden újság foglalkozik vele.

– Nem olvasok újságot, cimbora – mondta Donner. – Csak vicclapokat.

– Gamós a pasas. Mielőtt elszelel, megüti áldozatait, aztán meghajol, és azt mondja: „Clifford hálásan köszöni, naccsám."

– És csak pipikre vadászik?

– Férfiakról eddig nem tudunk.

– Nem ismerem, apafej – mondta Donner, és megrázta a fejét, izzad-ságcseppekkel fröcskölve tele maga körül a csempézett falakat. – A Clifford név nem mond semmit. Mit tud még róla?

– Napszemüveget visel. Legalábbis az utolsó két alkalommal az volt rajta.

– Napszemüveget? Hát nem éjszaka dolgozik?

– De igen.

– Clifford. Csak pipikre vadászik. Napszemüveget visel. Kokós?

– Nem tudjuk.

Donner vállat vont. Mintha egyre melegebb lett volna a gőzkamrában. Valami rejtett sátáni gépezet csak úgy ontotta a gőzt, és sűrű, ragadós, forró köddel árasztotta el a helyiséget. Willis nagyot sóhajtott.

– Clifford – ismételte meg Donner. – Ez az igazi neve?

– Nem tudom.

– Ugyanis ismertem néhány gamóst, de egyiknek se Clifford a neve.

– Ez eddig tizennégy nőt támadott meg – mondta Willis. .

– Meg is keféli őket?

– Nem.

– Csak nem buzi?

– Nem tudjuk.

– Nagy pénzeket szed össze?

– Ötvennégy dolcsi volt eddig a legnagyobb. A többi semmiség.

– Kisstílű alak – mondta Donner.

– Miért? Vannak nagystílű gamósok is?

– Hát, akik a Hillen dolgoztak, nem rágógumira akartak pénzt szerezni. Az én időmben sok nagystílű gamóst ismertem. – Donner végigfeküdt a márványülésen, és megigazította a derekán a törülközőt. Wil-lis verítékes kezével letörölte az arcáról a verítéket.

– Mondja, maga nem szokott odakint tárgyalni? – kérdezte.

– Mit ért azon, hogy odakint?

– Ahol van egy kis levegő.

– Ja. Dehogynem. Az idei nyáron sokat voltam kinn. Uramisten, az idén aztán meleg nyár volt, mi?

Willisnek eszébe jutott a minden rekordot felülmúló hőség, amely valósággal megbénította a várost. – Az – mondta. – Szóval mit tud nekem mondani, Hájas?

– Biztos tippet nem tudok adni, ha arra gondol – mondta Donner. -Vagy új pofa a pasas, vagy ügyesen lapít.

– Sok az új pofa a városban?

– Új pofák mindig vannak, apafej – mondta Donner. – De gamósokról nem tudok, őszintén szólva, nem sok üss és fuss módszerrel dolgozó fickót ismerek. Az ilyesmi manapság pisiseknek való. Gondolja, hogy ez a Clifford még srác?

– Aszerint, amit az áldozatok mondtak róla, nem az.

– Idős ember?

– Húsz év körüli.

– Nehéz életkor – mondta Donner. – Már nem egészen kölyök, de még nem is egészen felnőtt.

– Ütni mindenesetre úgy üt, mint egy felnőtt – mondta Willis. – A múlt éjszakai áldozatát kórházba juttatta.

– Mondok én magának valamit – mondta Donner. – Körülszaglászok egy kicsit, aztán majd felzörgetem. Jó?

– Mikor?

– Hamarosan.

– Mikor lesz az a hamarosan?

– Mennyire sürgős? – kérdezte Donner. Megdörzsölte az orrát a mutatóujjával. – Megelégszik egy tippel is, vagy mindjárt biztosra akar menni?

– Egy tipp is jó lenne, ha lenne.

– Oké. Mi van ma?

– Szerda – mondta Willis.

– Szerda – ismételte meg Donner, aztán valami okból hozzátette: – A szerda megfelelő nap. Igyekszem még ma este jelentkezni.

– Ha felhív, megvárom. Különben négykor hazamegyek.

– Felhívom – ígérte Donner. Willis már indult is kifelé.

– Hé, nem feledkezett meg valamiről? – szólt utána Donner.

Willis visszafordult. – Csak a törülköző volt rajtam, amikor bejöttem

– mondta.

– Az ám, csakhogy én mindennap idejárok – mondta Donner. – Ez pedig, amint tudja, pénzbe kerül.

– A pénzről majd akkor tárgyalunk, ha szállít – mondta Willis. – Forró levegőért nem fizetek.

 

 

Bert Kling maga se értette, hogy tulajdonképpen mit keres errefelé. Amikor lejött a magasvasút lépcsőjén, azonnal ráismert a környékre. Nem itt lakott ugyan annak idején, de szívesen csatangolt errefelé tizenéves korában, és most meglepődve vette észre magán, hogy elfogja némi nosztalgia.

Ha végignézett az Avenue-n, látta az észak felé igyekvő magasvasút síneinek kanyarulatát, amint széles ívben fordult be a Bannon Road felé. Látta a sötétedő égbolt hátterében egy óriáskerék hunyorgó fényeit is: a lakóépületek mögött elterülő üres telken minden szeptemberben és áprilisban megrendezték a vidám vásárt, akár esett, akár jó idő volt. Gyerekkorában gyakran járt a vásárban, de Riverheadnek ezt a körzetét különben is úgy ismerte, mint régi lakásukét. Mind a két körzetben békésen éltek együtt olaszok, zsidók, írek és négerek. A városnak ebben a negyedében sohase voltak faji vagy vallási zavargások, és Kling meg volt győződve róla, hogy soha nem is lesznek. Még emlékezett 1935-re, a Diamond-backben kitört faji zavargásokra, meg arra, hogy Riverhead lakói mennyire féltek, hogy a zavargások ide is átterjednek. Kétségkívül fenemód paradox volt a dolog: míg Diamond-backben egymás torkát vágták el a fehérek és a feketék. Riverheadben együtt imádkoztak, hogy a járvány ne terjedjen át az ő közösségükre is.

Kling akkor még kisfiú volt, de még most is emlékezett apja figyelmeztetésére: „Ha beleütöd az orrod ebbe a disznóságba, egy hétig nem fogsz tudni a fenekedre ülni, Bert. Úgy elverlek, hogy örülsz majd, ha járni tudsz!" A járvány nem terjedt át Riverheadbe.

Most, ahogy végigballagott az Avenue-n, nem tudott betelni az ismerős környékkel. Itt a latticini-a, a kóser mészárszék, a festéküzlet, a nagy A&P áruház, a pékség és amott a sarkon Sam cukrászdája. Úristen, hány tejszínhabos fagylaltot evett meg Samnél! Kísértés fogta el, hogy megálljon és beköszönjön hozzá, de észrevette, hogy egy idegen áll a pult mögött, egy alacsony, kopasz férfi, aki még csak nem is hasonlít Samre, és fájdalmasan döbbent rá, hogy bizony sok minden megváltozott, amióta gondtalan kamasz volt. A felismerés fájdalmas volt és kijózanító. Klingben ismét – már vagy ötvenedszer – felvetődött a kérdés: miért is jött vissza Riverheadbe, miért ballag a De Witt Street és Peter Bell otthona felé? Hogy egy fiatal lánnyal beszéljen? Mit mondhat egy tizenhét éves bakfisnak? Tartsd összezárva a lábad, kicsikém?

Megvonta széles vállát. Magas ember volt, erre az estére sötétkék öltönyét vette fel, és szőke haja a sötét anyag mellett még szőkébbnek látszott. Amikor a De Witt Streethez ért, délnek fordult, és elővette a tárcájából a címet, amelyet Petertől kapott. Az utca végén látta a középiskola sárga téglaépületét és kőkerítését. Az utcát családi házak szegélyezték, faépület volt a legtöbb, csak itt-ott akadt egy-egy téglaház, hogy megtörje az egyhangúságot. Az utca mindkét oldalán öreg fák álltak a járda szélén, átíveltek és összeborultak az úttest fölött, izzó rőtszínű lombozatuk valóságos katedrálist alkotott. Volt a De Witt Streetben valami megnyugtatóan békés. A járda mellett kupacokban álltak a lehullott falevelek, egy ember, egyik kezében gereblyével, a másikat csípőre téve, komoly arccal figyelte a lába előtt égő falevelek füstölgő kis csomóját. A füstnek kellemes volt az illata, Kling mélyen beszívta. Ez az utca egészen más volt, mint a 87. körzet emberekkel zsúfolt, lármás utcái. Ezek a házak egészen mások voltak, mint a zsúfolt bérházak, az égbe nyúló, mocskos mutatóujjakra emlékeztető kormos betonépítmények. Ugyanilyen fák álltak a 87. körzetet délről szegélyező Grover Parkban is, de vaskos törzseik mögött itt nem leselkedtek gyilkosok.

Bert Kling lassan ballagott az egyre mélyülő alkonyatban – közben hirtelen kigyulladtak az utcai lámpák –, hallgatta a léptei neszét, és furcsa, de mégiscsak örült, hogy eljött Riverheadbe. Megtalálta Bell házát: egy háztömb közepén magasodott, pontosan úgy, ahogy Bell mondta. Nagy, kétlakásos, deszkából és téglából épült ház volt, a deszkák fehérre voltak rajta meszelve. Kerékpárkoptatta, lejtős beton kocsifelhajtón lehetett a ház mögött levő fehér garázshoz jutni, a bejárati ajtóhoz lépcső vezetett. Kling még egyszer ellenőrizte a címet, aztán felment a lépcsőn, és megnyomta az ajtófélfán a csengőgombot. Várt egy másodpercig, s mikor az ajtó zümmögni kezdett és egy kis kattanás hallatszott, megforgatta a kilincs gombját és belökte az ajtót. Egy kis előtérben találta magát, aztán látta, hogy már nyílik is egy másik ajtó, és Peter Bell lép ki vigyorogva az előtérbe.

– Eljöttél, Bert! Úristen, nem is tudom, hogy köszönjem meg! Kling bólintott és mosolygott. Bell megfogta a kezét.

– Gyere be, gyere be! – Hangját suttogóra halkította.

– Jeannie még itthon van. Bemutatlak neki, mint egyik rendőr barátomat, aztán Molly meg én eltűnünk, oké?

– Oké – mondta Kling. Bell a nyitott ajtóhoz vezette. Még sütés-főzés illatai terjengtek a házban, az ínycsiklandó illatok csak fokozták Kling nosztalgiáját. A ház meleg volt és barátságos, jólesett itt lenni a kinti kissé hűvös levegő után.

Bell becsukta az ajtót, és elkiáltotta magát: – Molly! Kling rögtön észrevette, hogy a ház úgy van megépítve, mint egy vagonlakás: ha el akart jutni az ember a legutolsó helyiségbe, a ház valamennyi helyiségén végig kellett mennie. A bejárati ajtó a nappaliba nyílt. Kis szoba volt, három darabból – egy díványból és két fotelből – álló garnitúrával berendezve, amelyet valamelyik olcsóbb bútorüzlet kétségkívül modern szalongarnitúraként reklámozott. A dívány fölött tükör lógott a falon, az egyik fotel fölött pedig szegényes keretben egy tájkép. A szoba egyik sarkában ott állt az elmaradhatatlan televíziókészülék, a másik sarkot egy ablak s alatta fűtőtest foglalta el.

– Ülj le, Bert – mondta Bell. – Molly! – kiáltotta ismét.

– Jövök – felelte egy hang a ház másik végéből. Kling sejtette, hogy azon a végén van a konyha.

– Mosogat – magyarázta Bell. – Rögtön itt lesz. Ülj le, Bert. – Kling leült az egyik fotelba. Bell szívélyes házigazdához illően sürgött-for-gott körülötte. – Hozhatok valamit? Egy pohár sört? Vagy parancsolsz egy szivart?

– Utoljára akkor ittam meg egy pohár sort – mondta Kling –, amikor utána belém lőttek.

– Itt nem fog beléd lőni senki. Igyál egy pohárral. Van behűtve a frizsiderben.

– Köszönöm, nem kérek – mondta udvariasan Kling. Molly Bell lépett a szobába, egy konyharuhában törülgette a kezét.

– Maga bizonyára Bert – mondta. – Peter már mindent elmesélt magáról. – Még egyszer megtörülte a jobb kezét, Klinghez lépett, aki közben felállt, és kezet nyújtott neki. Kling melegen megszorította. Bell előző nap azt mondta az asszonyról: – Molly még most se csúnya, állapotosan meg minden. – Kling nem szívesen mondott ellent senkinek, de Molly Bellt igazán nem találta túlságosan vonzónak. Lehet, hogy valamikor bomba nő volt, de az az idő örökre elmúlt. Attól eltekintve, hogy mint várandós anya, pocakos volt, Kling csak egy fakószőke nőt látott maga előtt, akinek kék szeme is fakó. A tekintete fáradt volt, és ráncok ültek a szeme sarkában. A hajának nem volt fénye, szomorúan lógott a nyakába. A mosolya sem szépített rajta, mert akármilyen sugárzó mosoly volt, sehogy sem illett a sárgásszürke archoz. Kling meg volt hökkenve egy kicsit. Nemcsak Bell előzetes reklámjában csalódott, hanem arra is rájött, hogy Molly nem lehet sokkal idősebb huszonnégy-huszonöt évesnél.

– Jó estét, Mrs. Bell – mondta.

– Ó, szólítson csak Mollynak. – Volt valami vonzó Mollyban, és Kling azon vette észre magát, hogy mérhetetlenül szereti, ugyanakkor sehogy sem tetszett neki, hogy Bell olyan kedvező színben festette le, hogy csak csalódhatott. Fel is tette magában a kérdést, hogy vajon Jeannie csakugyan olyan bomba nő-e, amilyennek Bell leírta. Kezdett kételkedni benne.

– Hozok egy sört, Bert – mondta Bell.

– Igazán nem kérek...

– Ugyan – intette le Bell, s már indult is a konyha felé. Amikor eltűnt, Molly megszólalt:

– Úgy örülök, hogy el tudott jönni, Bert. Azt hiszem, nagyon jó lesz, ha beszél a lánnyal.

– Megpróbálok beszélni vele – mondta Bert. – Hol van?

– A szobájában. – Molly a ház másik vége felé intett a fejével, — Bezárkózva. – Megcsóválta a fejét. — Erről van szó, Bert. A lány nagyon furcsán viselkedik. Én is voltam tizenhét éves, Bert, de nem így viselkedtem. Valami baja van.

Kling diplomatikusan bólintott.

Molly leült, kezét összekulcsolta az ölében, a lábát összezárta. – Én víg kedélyű lány voltam tizenhét éves koromban – mondta kicsit szomorkásán. – Kérdezze csak meg Petert. De Jeannie... Nem is tudom. Neki titkai vannak. Titkai, Bert. – Ismét megcsóválta a fejét. – Igyekszem nemcsak a nővére, hanem az anyja is lenni, de a világért se hajlandó őszinte lenni hozzám. Mintha valami fal volna köztünk, valami, ami régebben nem volt, és ezt képtelen vagyok megérteni. Néha már azt hiszem... azt hiszem, hogy gyűlöl. De hát miért gyűlölne? Soha nem ártottam neki, az égvilágon semmivel. – Molly elhallgatott, és nagyot sóhajtott.

– Hát igen – mondta diplomatikusan Kling. – Tudja, milyenek a fiatalok.

– Tudom – mondta Molly. – Nem olyan régen voltam fiatal, még nem felejtettem el. Csak huszonnégy éves vagyok, Bert. Tudom, hogy sokkal idősebbnek látszom, de hát két gyerekkel kell törődnöm, s ez bizony kikészíti az embert... És most jön a harmadik. Nem könnyű. És igyekszem Jeannie-vel is megfelelően bánni. Az ilyesmi sokat kivesz egy asszonyból. De én is voltam tizenhét éves, nem is olyan régen, és még emlékszem arra az időre. Jeannie nem viselkedik normálisan. Valami bántja, Bert. Sokat olvasok róla, hogy tizenévesek bandákba verődnek, meg mit tudom én, mi minden. És félek. Félek, hogy a lány esetleg rossz társaságba került, talán olyan fiúkkal van együtt, akik rossz hatással vannak rá. Azt hiszem, ez bántja. De tudni nem tudom. Talán maga ki tudja szedni belőle.

– Mindesetre megpróbálom.

– Nagyon hálás vagyok érte. Megkértem Petert, hogy fogadjunk fel egy magándetektívet, de azt mondta, hogy nem engedhetjük meg magunknak. Persze igaza van. Isten a tudója, hogy alig tudok kijönni abból, amit hazahoz. -

Ismét sóhajtott egyet. – De a nagy gond Jeannie. Bárcsak rá tudnék jönni, mi a baja, mitől lett olyan, amilyen. Mert nem volt mindig ilyen, Bert. Csak... nem is tudom... azt hiszem, körülbelül egy éve ilyen. Hirtelen érett nő lett, és ugyanolyan hirtelen... kicsúszott a kezemből.

Bell lépett be ismét a szobába, egy üveg sörrel meg egy pohárral a kezében.

– Kérsz egy pohárral, drágám? – kérdezte Mollytól,

– Nem, vigyáznom kell magamra. – Kling felé fordult. – Az orvos azt mondja, hogy máris túlságosan elhíztam.

Bell kitöltötte Klingnek a sört. A kezébe adta a poharat, és azt mondta:

– Még van az üvegben. Itt hagyom neked az asztalon. – Köszönöm -mondta Kling. Felemelte a poharat. – Hát akkor az új jövevényre.

– Köszönöm – mosolygott Molly.

– Szinte alig érek hozzá, és Molly máris állapotos – mondta Bell. -Fantasztikus.

– Ugyan, Peter – mondta Molly. Még mindig mosolygott.

– Csak egy mélyebb lélegzetet kell vennem, és teherbe esik. Már a kórházban is megvizsgáltatott. Az orvosok azt mondták, hogy akár egész Kína női lakosságát teherbe tudnám ejteni. Na, mit szólsz hozzá?

– Hát... – mondta Kling kicsit zavartan.

– Hát igen, férfinak aztán férfi – mondta Molly gunyorosan. – De kihordani nekem kell a gyerekeket.

– Beszéltetek már Jeannie-ről? – kérdezte Bell.

– Igen – mondta Kling.

– Pár perc és behívom. – Megnézte az óráját. – Hamarosan munkába kell állnom a taximmal, Mollyt meg leteszem egy mozinál. Akkor te meg Jeannie zavartalanul beszélgethettek, legalábbis amíg a pótmama megjön.

– Sokszor éjszakázol? – kérdezte Kling, csak hogy beszéljenek valamiről.

– Háromszor-négyszer hetenként. Attól függ, mennyit keresek nappal. A taxi az enyém, a magam ura vagyok.

– Értem – mondta Kling. Beleszürcsölt a sörbe. Nem volt olyan hideg, amilyennek Bell kilátásba helyezte. Kezdett komolyan kételkedni Bell valamennyi előzetes bejelentésében, és egy kis szkepticizmussal nézett a Jeannie-vel való találkozás elé.

– Hozom a lányt – mondta Bell.

Kling bólintott. Molly megfeszült ültében a dívány szélén. Bell elhagyta a szobát, és végigment a lakáson. Kling hallotta, hogy kopogtat a bezárt ajtón, aztán meghallotta a hangját is: – Jeannie! Jeannie! A fojtott választ Kling nem értette. Aztán Bell beszélt megint.

– Itt van egy barátom, szeretném, ha megismerkednétek. Kellemes fiatalember. Nem jönnél ki?

Újabb fojtott válasz, aztán Kling hallotta, hogy elhúznak egy reteszt, kinyílik egy ajtó, és egy fiatal lányhang megkérdezi:

– Ki van itt?

– Egy barátom – mondta Bell. – Gyere, Jeannie. 36

Kling hallotta, hogy léptek közelednek. Megint beleszürcsölt a sörébe. Amikor felemelte a fejét, Bell a szoba ajtajában állt, mellette a lány – és Kling nem kételkedett többé Bell szavahihetőségében. A lány valamivel magasabb volt Mollynál. Szőke haját rövidre vágva viselte. Ilyen szőke hajat Kling még életében nem látott. Majdnem sárga volt, mint az érett gabona, és Kling rögtön tudta, hogy nem festett. A hajának is természetes volt a színe, akár az arcának. Az arca tökéletesen ovális volt, az orra kicsit hajlott s a szeme nagy és tiszta kék. A szemöldöke feketén ívelt a kék szemek fölött, mintha a természet nem tudta volna, melyik szín mellett döntsön, s szinte lebegett a szemek és a sárga haj közt. Meglepően szép volt. Telt ajka világos narancsszínűre volt rúzsozva, s a szája nem mosolygott. Sima fekete szoknyát és kék pulóvert viselt, a pulóver ujjai a könyökéig fel voltak tűrve. Karcsú lány volt, de karcsúságával figyelemre-méltóan jó csípő és erős telt keblek párosultak. A keblén megfeszült a pulóver. Jó volt a lába is. A combja telt, a lábikrája gyönyörűen ívelt, a lábfejének természetes szépségét még a rajta levő papucs sem tudta tönkretenni. Érett nő volt, méghozzá gyönyörű.

Peter Bell nem hazudott. A sógornője csakugyan bomba nő volt.

– Jeannie, ez itt Bert Kling. Bert, hadd mutatom be a sógornőmet: Jeannie Paige.

Kling felállt. – Jó estét – mondta.

– Hello – felelte Jeannie. Nem mozdult Bell mellől.

– Bert rendőr – mondta Bell. – Talán olvastál is róla. Belelőttek egy belvárosi kocsmában.

– A kocsma előtt – helyesbített Kling.

– Ja, igen, persze – mondta Bell. – Drágám, a nővérednek meg nekem már el kell mennünk, és Bert csak az imént jött, gondoltam hát, hogy elbeszélgethetnél vele egy kicsit... Amíg megjön a pótmama. Jó?

– Hová mentek? – kérdezte Jeannie.

– Én megyek dolgozni, Mollyt meg beültetem egy moziba.

– Ja – mondta Jeannie, és gyanakodva nézett Klingre.

– Akkor oké? – kérdezte Bell.

– Persze – válaszolta Jeannie.

– Csak leteszem ezt a kötényt és megfésülködöm – mondta Molly. Kling elnézte, ahogy felállt. Most már látta a hasonlóságot közte és Jeannie közt, és már el tudta hinni, hogy valamikor Molly is átkozottul csinos nő lehetett. De a házasság és az anyaság, a munka meg a gond nagyon elcsigázta. Most már nem vetekedhetett a húgával, ha vetekedett is valaha. Kiment a nappaliból, be a másik helyiségbe. Kling sejtette, hogy az a fürdőszoba.

– Szép esténk van – mondta félszegen Kling.

– Igazán? – kérdezte Jeannie.

– Igazán.

– Molly! Siess! – kiáltotta Bell.

– Jövök – felelte az asszony a fürdőszobából.

– Enyhe az idő. Mármint ahhoz képest, hogy ősz van – mondta Kling. Jeannie nem tett rá megjegyzést.

Pár perc múlva Molly kijött a fürdőszobából. Megfésülködött, frissen kirúzsozta a száját. Felvette a nagykabátját, és azt mondta: – Ha elmész valahova, ne gyere nagyon későn haza, Jeannie.

– Ne izgulj – válaszolta Jeannie.

– Hát akkor jó estét. Örülök, hogy megismertem, Bert. Ugye, majd felhív minket?

Bell keze már a kilincsen volt, de megállt. – Rád bízom a lányt, Bert -mondta. – Jó estét. – Azzal Mollyval együtt kiment a szobából, és becsukta maguk után az ajtót. Kling hallotta, hogy a külső ajtó is becsapódik. A szobában síri csend lett. Aztán hallotta, hogy odakint elindul egy kocsi, nyilván Bell taxija.

– Ez meg kinek az ötlete volt? – kérdezte Jeannie.

– Nem értem – mondta Kling.

– Hogy maga idejöjjön. A nővéremé?

– Nem. Peter régi barátom.

– Igazán?

– Igazán.

– Maga hány éves? – kérdezte Jeannie.

– Huszonnégy.

– Molly talán össze akar hozni bennünket?

– Hogy?

– Hát nem ő töri valamiben a fejét?

– Nem tudom, mire gondol.

Jeannie rámeredt. Nagyon kék volt a szeme. Kling nézte az arcát, és hirtelen lenyűgözte a szépsége.

– Tényleg olyan ostoba, mint amilyennek teszi magát? – kérdezte a lány.

– Nem szeretném, ha ostobának tartana – mondta Kling.

– Azt kérdezem, hogy Mollynak talán valami terve van velünk? Kling elmosolyodott. – Nem. Legalábbis nem hiszem.

– Pedig kitelik tőle – mondta Jeannie.

– Úgy veszem észre, nem nagyon szereti a nővérét. Jeannie hirtelen óvatos lett. – Molly oké – felelte.

– Csak?

– Semmi csak. A nővérem rendes teremtés.

– Akkor miért haragszik rá?

– Mert tudom, hogy Peter nem kiabálna rendőrért. Tehát az ilyesmi csakis Molly ötlete lehet.

– Nem, mint rendőr vagyok itt, hanem mint a barátjuk.

– Hát persze, képzelem – mondta Jeannie. – Jó lesz, ha megissza a sörét. Mihelyt megjön a pótmama, már megyek is.

– Randevúja van? – kérdezte önkéntelenül Kling.

– Ki akarja tudni?

– Én.

– Nem tartozik magára.

– Ezt vegyem rendreutasításnak?

– Annak is veheti – mondta Jeannie.

– Maga sokkal idősebbnek látszik tizenhétnél.

Jeannie egy pillanatra az ajkába harapott. – Sokkal idősebb is vagyok. Nagyon sokkal, Mr. Kling.

– Bert – javította ki Kling. – Mi baja, Jeannie? Még egyszer sem mosolygott, amióta ismerjük egymást.

– Semmi bajom.

– Valami zűrje van az iskolában?

– Nincs.

– Akkor a fiújával?

A lány habozott egy pillanatig. – Nem.

– Aha – mondta Kling. – Amikor egy lány tizenhét éves, rendszerint a fiújáról van szó.

– Nincs fiúm.

– Nincs? Hát akkor? Csak nem olyan valakiért eped, aki fütyül magára?

– Elég! – mondta élesen Jeannie. – Semmi köze hozzá. Nincs joga kíváncsiskodni.

– Bocsánat — mondta Kling. – Csak segíteni szeretnék. Tényleg semmi baja?

– Semmi.

– Esetleg a törvénnyel?

– Azzal sem. És ha lenne is, biztos, hogy egy zsarunak nem mondanám meg.

– Elfelejti, hogy a barátjuk vagyok?

– Azt hát, a barátunk.

– Maga nagyon csinos lány, Jeannie.

– Ezt már mondták mások is.

– Egy csinos lány könnyen keveredhetik rossz társaságba. Egy csinos lány...

– ...tra-la-la-lala – hallgattatta el Jeannie. – Nem keveredtem rossz társaságba. Semmi bajom. Egészséges, normális tizenéves vagyok. Hagyjon békén.

– Sokat randevúzik?

– Eleget.

– Van állandó partnere?

– Nincs.

– Gondol valakire, aki lehetne?

– Maga sokat randevúzik? – vágott vissza Jeannie.

– Nem sokat.

– Van állandó partnere?

– Nincs – felelte mosolyogva Kling.

– Gondol valakire, aki lehetne?

– Nem.

– Miért nem? Azt hittem, egy hős zsaruért vesznek meg a nők.

– Félős vagyok.

– Ki hinné? Még tíz perce sem ismerjük egymást, és máris a szerelmi életemről tárgyalunk. Mi lesz a következő kérdése? Hogy hányas számú a melltartóm? – Kling szeme vigyázatlanul a pulóverre tévedt.

– Ne fáradjon, megmondom – csattant fel Jeannie. – Harmincnyolcas.

– Annyinak is gondoltam – felelte Kling.

– Hát persze, mindig elfelejtem, hogy rendőr. A rendőrök jó megfigyelők, igaz? Csak nem első osztályú detektív?

– Közrendőr vagyok – vallotta be őszintén Kling.

– Egy ilyen okos fiú, mint maga, s csak közrendőr?

– Mi a fene baja van? – kérdezte hirtelen emelt hangon Kling.

– Semmi. Magának mi baja?

– Még soha nem találkoztam ilyen lánnyal. Szép otthona van, olyan csinos, hogy más lány a fél karját odaadná érte, ha ilyen csinos lehetne, és mégis úgy beszél...

– Én vagyok Riverhead szépe. Nem tudta? Annyi fiúm van, aki majd megdöglik a...

– ...és úgy beszél, mintha hatvanéves lenne és albérletben lakna! Mi baja van, kislány?

– Semmi. Csak nem tudok kibékülni a gondolattal, hogy egy rendőr idejön és elkezd faggatni.

– A hozzátartozói úgy érzik, hogy segítségre van szüksége – mondta fáradtan Kling. – Nem értem, miért. Szerintem maga akár egy tigrisketrecbe is beléphetne, onnan is karcolás nélkül jönne ki. Maga körülbelül annyira sebezhető, mint a csiszolatlan gyémánt.

– Köszönöm.

Kling felállt. – Vigyázzon a szépségére, kislány – mondta. – Nem valószínű, hogy harmincöt éves korában is ilyen szép lesz. – Azzal indult is az ajtó felé.

– Bert – szólt utána a lány. Visszafordult. A lány a padlót nézte.

– Ne haragudjon – mondta. — Nem szoktam ilyen utálatos lenni.

– Mi baja?

– Igazán semmi. Az én problémáimat úgyis nekem kell megoldanom.

– Félénken elmosolyodott. – Majd csak rendbe jön minden.

– Oké – mondta Kling. – Ne eméssze hát magát. Problémái mindenkinek vannak. Különösen tizenhét éves korban.

– Tudom – mondta a lány. Még mindig mosolygott.

– Mondja, vehetnék magának egy fagylaltot vagy valamit? Hogy felejtse el egy időre a problémáit?

– Köszönöm, de inkább nem – mondta a lány. Megnézte az óráját. -Találkám van.

– Ja. Oké. Hát csak mulasson jól, Jeannie. – Figyelmesen megnézte. -Maga nagyon szép lány. Nem lenne szabad rosszkedvűnek lennie.

– Tudom – hangzott a válasz.

– – Ha szüksége lenne valamire... ha úgy érezné, hogy segíthetek... hívjon fel a 87-es körzetben. – Elmosolyodott. – Ott teljesítek szolgálatot.

– Jó. Köszönöm.

– Nincs kedve velem jönni?

– Nem lehet. Meg kell várnom a pótmamát.

Kling pattintott egyet az ujjaival. – Ja, persze. – Egy kis szünetet tartott. – Ha akarja, hogy én is megvárjam...

– Inkább ne. De azért köszönöm.

– Oké – mondta Kling. Még egyszer megnézte a lányt. Gondterhelt volt az arca, nagyon gondterhelt. Tudta, hogy még mondani kellene valamit, de nem tudta, hogyan mondja el. – Vigyázzon magára – csak ennyit tudott mondani.

– Vigyázni fogok. Köszönöm.

– Akkor jó – mondta Kling. Kinyitotta az ajtót, és kilépett az előtérbe. Jeannie Paige bezárta mögötte az ajtót.

5

Willis nem szeretett túlórázni. Nem sok ember akad, aki szívesen túlórázik, hacsak nem fizetik meg külön érte. Willis harmadosztályú detektív volt, és a fizetése évi 5230 dollár. Nem órabérben fizették, nem is az évenként megoldott bűnügyek száma szerint. 5230 dollár volt a fizetése, ennyit kapott, akárhány órát dolgozott. Épp ezért egy kicsit bosszús volt, amikor Hájas Donner ezen a szerda estén elmulasztotta felhívni. Tétlenül lebzselt a nyomozók szobájában, ő vette fel a kagylót, valahányszor megszólalt a telefon, és általában csak útjában volt a váltáskor befutó hekusoknak. Egy darabig Meyert hallgatta, aki a 33. körzet egyik esetéről mesélt Temple-nek, valami pasasról, aki macskákat rabol. De nem érdekelte a sztori, és minduntalan a nagy faliórára pillantott. Kilenckor hagyta el a kapitányságot, abban a meggyőződésben, hogy Donner aznap este már nem fog telefonálni.

Amikor másnap reggel háromnegyed nyolckor szolgálattételre jelentkezett, az eligazító őrmester egy cédulát nyomott a kezébe. Az állt rajta, hogy Donner előző este negyed tizenkettőkor telefonált, és arra kéri Willist, hogy mihelyt lehet, hívja vissza. A cédulán volt egy telefonszám is. Willis az őrmester asztala mellől jobbra fordult, ahol egy négyszögletes táblára festett kéz mutatta, merre kell menni a NYOMOZÓCSOPORT-hoz. Elindult fölfelé a vaslépcsőn, a másfélszer másfél méteres pihenőn, amelyre halványszürke reggeli világosságot vetett a rácsos ablak, befordult, és még tizenhat lépcsőfokot tett meg az emeletig.

Hátat fordított a folyosó végén levő ajtóknak, amelyekre az volt írva, hogy ÖLTÖZŐK, elhaladt a padok, a FÉRFIMOSDÓ és az IKTATÓ előtt, aztán a lécfalban nyíló ajtón belépett a nyomozók szobájába. Beírta a nevét, jó reggelt köszönt Havillandnek és Simpsonnak, akik az egyik íróasztalnál feketéztek, aztán odalépett a saját asztalához, és magához húzta a telefont. Szürke, szomorú reggel volt, a mennyezetről lógó poros világítógömbök próbáltak némi fényt deríteni a helyiségre. Feltárcsázta a számot, és várt, közben Byrnes irodája felé pillantott. A hadnagy ajtaja tárva-nyitva volt, ami azt jelentette, hogy a hadnagy még nem érkezett meg. Amikor Byrnes belépett az irodájába, rendszerint azonnal becsukta az ajtaját. – Sürgős infó, Hal? – szólt oda Havilland.

– Aha – mondta Willis. A vonal másik végén megszólalt egy hang: -Halló? – A hang álmos volt, de Willis ráismert, Donner hangja volt.

– Itt Willis, Hájas. Keresett az este?

– Ki beszél? – kérdezte Donner.

– Willis detektív. 87-es körzet – mondta Willis.

– Ja. Hello! Hány óra, cimbora?

– Nyolc felé jár.

– Hát maguk, hekusok, sose alszanak?

– Mit tud nekem mondani?

– Hallott egy Skippy Randolph nevű pasasról?

– Soha az életben. Ki az?

– Nemrég jött át Chicagóból, de biztos vagyok benne, hogy itt is van priusza. Gamós volt.

– Biztos benne?

– Megbízható értesüléseim vannak. Akar vele találkozni?

– Ha érdemes.

– Egy kis kockajátékot készülnek rendezni ma este. Randolph is ott lesz. Ott összejöhet vele.

– Hol?

– Majd odaviszem – mondta Donner. Egy kis szünetet tartott. – Ugye, nem felejtette el, hogy a gőzfürdő pénzbe kerül?

– Előbb utánanézek a pasasnak – felelte Willis. – Lehet, hogy nem érdemes megismerkednem vele. Biztos, hogy ott lesz azon a kockapartin?

– Abszolúte, apafej.

– Oké. Hamarosan visszahívom. Elérem ezen a számon?

– Tizenegyig. Utána a fürdőben leszek.

Willis ránézett a blokkjára felfirkantott névre. – Skippy Randolph. Az igazi neve? – A Randolph az. A Skippyben nem vagyok biztos.

– De abban biztos, hogy gamós?

– Abszolúte – mondta Donner.

– Oké, vissza fogom hívni. – Willis letette a kagylót, gondolkozott egy pillanatig, aztán feltárcsázta a Bűnügyi Nyilvántartó Hivatalt. Miscolo, az Iktatóban dolgozó rendőrök egyike kijött az irodájából, és odaszólt neki: – Hé, Hal, akar maga is egy kis kávét?

– Igen – felelte Willis, aztán bemondta a Bűnügyi Nyilvántartónak, hogy mire volna szüksége.

A Bűnügyi Nyilvántartó Hivatal a Főkapitányságon volt, a belvárosi High Streeten. A napnak mind a huszonnégy órájában nyitva állt, lévén létezésének egyedüli célja a bűnözőkre vonatkozó adatok szünet nélküli begyűjtése, feljegyzése és katalogizálása. A Bűnügyi Nyilvántartóban volt ujjlenyomattár, betűrendes névmutató a bűnözőkről, külön kartotékrendszer a körözöttekről, a degeneráltakról, a feltételesen szabadon bocsátottakról, a végleg szabadlábra helyezettekről, a közismert szerencsejátékosokról, közismert szadistákról, közismert gamósókról, vagyis mindenféle és -fajta közismert bűnözőről. A Mo-dus Operandi kartotékrendszer több mint 80 000 bűnöző fényképét tartalmazta. S mivel a törvény értelmében valamennyi vád alá helyezettről és elítéltről fénykép és ujjlenyomat készül, e kartotékrendszerek állandóan gyarapodnak, és állandóan naprakészek. Mivel a Bűnügyi Nyilvántartó évenként átlag kétszázhatezer adatot kap és osztályoz, s mivel körülbelül kétszázötvenezer priuszokra vonatkozó megkeresésre válaszol, amelyek az egész ország területén működő kapitányságokról érkeznek be, Willis megkeresésére igazán egyszerű volt válaszolnia. A paksaméta egy óra múlva már az asztalán is volt. Az első két fotókópia, amelyet Willis előhúzott a borítékból, Randolph ujjlenyomatainak fotókópiája volt.

Willis csak egy pillantást vetett rájuk. Az ujjlenyomatokkal a nyomozásnak ebben a stádiumában nem tudott mit kezdeni. Benyúlt a borítékba, és kivette belőle a következő fotókópiát. Egy nyilvántartási lap fotókópiája volt. Eszerint Randolphot nyolc hónapi börtönbüntetés után 1950. május 2-án bocsátották feltételesen szabadon Bailyből, mert jól viselkedett. Bejelentette az illetékeseknek, hogy Chicagóba szeretne visszatérni, abba a városba, ahol született, s ahová azonnal vissza kellett volna térnie, mikor a Haditengerészettől leszerelték. Az engedélyt megkapta, és 1950. július 5-én el is utazott Chicagóba. Aztán volt a borítékban egy másolat a chicagói hatóságok jelentéséről is, ahová Randolph iratait annak idején átküldték. Eszerint a feltételes szabadlábra helyezéskor adott szavát Chicagóban nem szegte meg. A következő fotókópiáról aztán kiderült, miért került Bailybe.

 

BŰNÜGYI NYILVÁNTARTÓ HIVATAL

NÉV: Sanford Richard Randolph

NYT. TASAKSZÁM 9 M 381904

ALIAS: „Skippy", „Skip", „Skipper", „Scuppers" Randolph

BŐRSZÍNE: Fehér

LAKCÍME: Calm's Point, Hunter Lane 29.

SZÜLETÉSI IDEJE: 1918. január 12.

ÉLETKORA: 31 év

SZÜLETÉSI HELYE: Chicago, Illinois

MAGASSÁGA: 1,73 m

TESTSÚLYA: 74 kg

HAJSZÍNE: Barna

SZEME: Kék

ELMEÁLLAPOTA: Normális

FOGLALKOZÁSA: Teherautó-sofőr

HEGEK, TETOVÁLÁSOK: Bal halántékon másfél centi hosszú heg, késszúrás nyoma. Jobb bicepszen tetoválás: szív, benne: „Anyám". Jobb alsókaron tetoválás: horgony. Bal alsókaron tetoválás: a Haditengerészet jelvénye, alatta: Semper Fidelis. Bal lábon golyó ütötte seb nyoma.

LETARTÓZTATTA: Peter di Labbio 2. o. nyomozó.

NYOMOZÓCSOPORT IKT. SZÁMA: 37-1046-1949

LETARTÓZTATÁS NAPJA: 49/9/15

HELYE: Isola, Déli 74. utca

A BŰNCSELEKMÉNY RÖVID RÉSZLETEZÉSE: Randolph megtámadott egy 53 éves férfit, megütötte, aztán a pénztárcáját követelte. Di Labbio nyomozó, aki éppen arra cirkált, akkor tartóztatta le, amikor áldozatát az épület falának szorította.

PRIUSZA: Nincs.

BÍRÓSÁG ELÉ KERÜLT: 1949. szeptember 16., Büntetőtörvényszék

MILYEN CÍMEN EMELTEK ELLENE VÁDAT: Btk. 242., testi sértéssel párosult rablási kísérlet.

A BÍRÓSÁG HATÁROZATA: Egyévi szabadságvesztés. Baily Island, dologház.

 

Willis gyorsan átnézte a többi fotókópiát is. Ott volt Randolph minősítési lapjának másolata is a Haditengerészettől. December 8-án, azaz a Pearl Harbor-i japán légitámadást követő napon sorozták be, huszonhárom, illetve majdnem huszonnégy éves korában. Tizedesig vitte, részt vett az Iwo Jima-i és okinawai partraszállásban, és ötvennégy japán katona esett el a kezétől. 1945. június 17-én, amikor a Tengerészgyalogság Hatodik Hadosztálya támadást intézett Mezado városa ellen, megsebesült a lábán, hátraküldték kórházba Pearl Harborba, s miután felgyógyult, San Franciscóba irányították, ahol kitüntetéssel szerelt le.

És négy év múlva megtámadott egy ötvenhárom éves férfit, és el akarta venni a pénztárcáját.

És most Donner szerint megint itt van a városban – és megint gamó-zik.

Willis az órájára pillantott, aztán feltárcsázta Donner számát.

– Halló? – jelentkezett Donner.

– Ma este lesz az a kockaparti? – kérdezte Willis. – Elmegyünk rá.

 

 

A kérdéses kockajátékot mindig másutt rendezték. Ezen a csütörtök estén például egy raktárházban a River Highway közelében. Willis az ünnepi alkalomhoz illően lófejmintás sportinget s hozzá sportzakót vett fel. Amikor találkozott Donnerrel, alig ismerte meg. A gőzfürdőkben bágyadozó, petyhüdt fehér hústömeg a sötétkék öltönybe gyömöszölve formát öltött, méghozzá nem is akármilyet. Donner ünneplőben is óriás volt, de olyan, mint egy mesebeli óriás: fenséges, szinte fejedelmi. Ünnepélyesen kezet rázott Willisszel – e ceremónia közben egy tízdolláros vándorolt át egyik tenyérből a másikba –, aztán már indultak is a raktárház felé.

Az oldalbejáratnál álló keszeg férfi Donnert ismerte, de Willisnek útját állta, amíg Donner be nem mutatta: – Willy Harris, régi haverom.

– Erre bebocsátást nyertek a raktárházba, amelynek földszintje sötét volt, csak a helyiség egyik sarkában lógott egy villanykörte. A játékosok ez alatt a körte alatt álltak meg kuporogtak egy földre terített pokróc körül. A helyiség többi része tömve volt frizsiderekkel meg konyhai tűzhelyekkel.

– Megegyeztünk az éjjeliőrrel meg az őrszemes rendőrrel – magyarázta Donner. – Hogy senki ne zavarjon.

Elindultak a villanykörte felé, cipőjük sarka hangosan kopogott a cementpadlón. – Randolph az a zöld zakós – suttogta Donner. – Mutassam be a társaságnak?

– Jobb lesz, ha nem tudják, hogy ismerjük egymást – válaszolta Willis.

– Késő. Hát nem velem jött be az ajtón?

– Hogy egyszerre jöttünk be, az lehet véletlen is. És annak a pasasnak az ismerőse is lehetek ott az ajtóban.

Amikor a pokróchoz értek, Donner befurakodott a fogadók közé, Willis meg átment a másik oldalra, és Randolph mellé állt. A kockákat egy kis termetű, garbópulóveres alak rázogatta a markában.

– Hány ponttal nyer? – kérdezte Willis Randolphtól.

Randolph lenézett rá. Magas, barna hajú, kék szemű ember volt. Ha nincs a halántékán az a heg, egészen megnyerő lett volna a képe. De így inkább fenyegető volt. – Hattal – válaszolta.

– Megy neki?

– Módjával.

A garbópulóveres gurított.

– Megint hat lesz – szólalt meg valaki a túlsó oldalon.

– Ne jósoljon – figyelmeztette egy másik. A kockák megálltak.

– Hat – mondta a garbópulóveres, és már markolta is fel a pokrócon heverő bankjegyeket, csak huszonöt dollárt hagyott rajta. Aztán újra felvette a kockákat. – Huszonöt a tét – jelentette be. – Bank héttel nyer.

– Tartom – mondta egy reszelős hangú, nagydarab ember, s a pokrócra hajított két tízest meg egy ötöst. Willis gyorsan megszámolta a fejeket. Vele meg Donnerral együtt összesen kilencen voltak.

A garbópulóveres gurított. Willis figyelt. A kockák bukdácsoltak egy kicsit, aztán megálltak.

– Négy – mondta a Garbós, s a reszelőshangú fölszedte az ötvenest. Aztán visszadobott egy tízest.

Willis rádobott egy másikat. Valaki még hozzátett egy ötöst.

– Ötven a tét – mondta Garbós, és ő is kirakott a pokrócra huszonöt dollárt. – Bank ismét hetessel nyer.

És hetet gurított. De nem vette fel a pénzt a pokrócról.

– Tartom a felét – jelentette be gyorsan a reszelőshangú.

– Én a másik felét – mondta Willis.

És bedobták a pénzüket Garbós pénzére. Száz dollár hevert a pokrócon.

– Örültek – jegyezte meg Randolph.

– Én fogadni jöttem ide – nézett rá Willis. – Ha majd kötni lesz kedvem, otthon maradok.

– Bank hatossal nyer – mondta Garbós, és gurított. Amikor a két kocka megállt, mind a kettőnek három pont volt a felső lapján.

– Gazember! – kiáltott fel a Reszelős.

– Marad a száz – felelte mosolyogva Garbós. – Bank nyolccal nyer. 48

– Tartom – mondta Willis. A kör túlsó oldaláról Donner aggódó pillantást vetett rá. Reszelős szemöldöke felszaladt a homlokára. Willis bedobta a százat.

– Végre mer valaki játszani – jegyezte meg Garbós.

– Csevegünk vagy játszunk? – kérdezte Willis. – Gurítson. Garbós gurított.

– Tizenkettő! – kiáltott fel Randolph. A többiek hallgattak. Randolph áhítattal nézte, ahogy Willis felmarkolta a kétszázat. Willis rámosolygott. Aztán visszadobott két tízest. Reszelős is rátett húszat. Gar-bós tartotta, aztán bemondott egy számot, gurított, és – ismét vesztett.

– Na, ugye, hogy nem nőnek a fák az égig? – nézett Willis Randolph-ra. Se ő, se Reszelős nem vette fel a pénzét.

– Marad? – kérdezte Garbós.

– Marad – felelte egyszerre Reszelős és Willis.

– Akkor nyolcvan a tét – dobott be Garbós négy tízest. – Bank nyolccal nyer.

Hanyagul gurított, és vesztett. A kör másik oldalán egy horgas orrú alak nagyot sóhajtott. Garbós nyugodtan a zsebébe nyúlt.

– Csak azért is kétszáz a tét – dobott a pokrócra egy csomó tízest. – Ki tartja? Bank héttel nyer.

– Nem lesz egy kicsit meredek? – kérdezte Horgasorrú.

– Ha magának meredek, menjen haza, és feküdjön le – szólalt meg váratlanul Randolph.

– Ki tartja a kétszázat? – ismételte meg a kérdést Garbós.

– Ötvenet tartok belőle – mondta Horgasorrú, és megint sóhajtott egyet.

– Még százötven maradt – mondta Garbós. – Ki tartja?

– Itt egy százas – mondta Willis, és a pokrócra hajította a bankjegyet.

– Én tartom a másik ötvenet – mondta Randolph, és odadobta a pénzt Willis pénze mellé. – Gurítson.

– Maguk aztán nagystílűen tudnak játszani – szólalt meg Willis jobbján egy holdvilágképű pasas.

Garbós gurított. A kockák végigbukdácsoltak a pokrócon. Az egyik megállt, a kettessel felfelé. A másik nekiütődött, és megállt, öt pont volt a felső lapján.

– Hét – mondta mosolyogva Garbós.

– Formában van – jegyezte meg Holdvilágképű.

– Átkozottul nagy formában — dünnyögte Horgasorrú.

– Mennyi a következő tét? – kérdezte Reszelős.

– Marad a négyszáz – felelte Garbós. – Bank hattal nyer.

– Nono – mondta Horgasorrú. – Azt akarja, hogy hazamenjünk? Willis körülnézett. Horgasorrúnál fegyver volt, körvonalai tisztán kirajzolódtak a zakóján. És ha jól látta, volt fegyver Garbósnál meg Reszelősnél is.

– Kétszázat tartok belőle – mondta Willis.

– Ki tartja a másik kettőt? – kérdezte Garbós.

– Mindig nem lehet szerencséje – mondta Randolph. – Tartom. – És ő is a pokrócra hajított két százast.

– Gurítson – mondta Willis. – De előbb jól rázza meg a markában azokat a kockákat. '

– A kocka már el is van vetve – felelte Garbós, és gurított. Két hármast.

– Az anyja! Mázlim van ma este. Marad az egész – mondta. – Tartja valaki?

– Hohó, lassabban a testtel – szólalt meg váratlanul Willis.

– Tét tehát a nyolcszáz – mondta Garbós.

– Mutassa azokat a kockákat – mondta Willis.

– Mi?

– Azt mondtam, hogy mutassa azokat a kockákat. Túlságosan ügye -sek.

– A kezem ügyes, barátocskám – felelte Garbós. – Tartja, vagy nem tartja?

– Addig nem, amíg meg nem nézem a kockákat.

– Akkor nem tartja – felelte szárazon Garbós. – Ki tartja?

– Mutassa meg neki a kockákat – mondta Randolph. Willis ránézett. A volt tengerészgyalogos két százast vesztett az utolsó gurításon. Willis sejtette, hogy a kockák cinkeltek, és hogy már Randolph is szeretné közelebbről megnézni őket.

– Ezekkel a kockákkal semmi baj – mondta Garbós. Reszelős furcsán nézett Willisre. – Semmi bizony, idegen – avatkozott be a vitába. — Mi becsületesen játszunk.

– Bizonyítsák be – mondta Willis.

– Ha nem tetszik, kiszállhat – mondta Horgasorrú.

– Ahhoz egy kicsit sokat fektettem be – csattant fel Willis. — Az a két kocka tulajdonképpen már az enyém. Megnézhetem őket, vagy nem?

– Maga hozta ide ezt az alakot, Hájas? — tette fel a kérdést Reszelős.

– Egen – mondta Donner. Kezdett izzadni.

– Hol szedte fel?

– Egy kocsmában ismerkedtünk össze – szólt közbe gyorsan Willis, hogy tisztázza Donnert. – Mondtam neki, hogy szívesen játszanék. Nem számítottam cinkelt kockákra.

– Már mondtuk, hogy a kockákkal semmi baj – mondta Reszelős.

– Akkor hadd nézzem meg őket.

– Majd megnézheti, ha maga gurít – jelentette ki Garbós. – Egyelőre még én gurítok.

– Amíg meg nem nézem a kockákat, senki sem gurít – csattant fel

Willis.

– Kis ember, de nagy a pofája – jegyezte meg Reszelős.

– Kuss! — mondta szelíden Willis.

Reszelős végigmérte. Kétségkívül azt kutatta, nincs-e nála fegyver. Mivel arra a megállapításra jutott, hogy nincs, gúnyosan megjegyezte: – Okosabb lesz, ha maga kussol, nyavalyás, mert kettétépem.

– Próbálja meg, maga szarzsák! – ordította Willis.

Reszelős egy pillanatig dühösen meredt Willisre, aztán elkövette ugyanazt a hibát, amit előtte már számosan. Willis külsejéből ugyanis nem lehetett megállapítani, milyen edzett. Senki se hitte volna, hogy mestere a dzsúdónak. Reszelős se. Meg volt győződve róla, hogy nyamvadt alak, akit eltapos, mint egy férget. Habozás nélkül nekirontott Willisnek.

Enyhén szólva egy kicsit meglepődött azon, ami a következő pillanatban történt.

Willis Reszelősnek nem az arcát vagy a kezét figyelte, hanem a lábát. És akkor lendült előre, amikor Reszelős jobb lába a levegőbe emelkedett. Willis gyorsan fél térdre vetette magát, és elkapta Reszelős bal bokáját.

– Hé, mi a... – kezdte Reszelős, de nem folytathatta. Willis a bokájánál fogva a bal lábát is felrántotta a földről, s ugyanakkor a tenyere élével gyomron vágta. Reszelős hanyatt esett. Elakadt a lélegzete, ahogy a háta nekivágódott a cementpadlónak. Megrázta a fejét, ordított egyet, és talpra ugrott.

Willis már állt, és vigyorgott.

– Oké, dörzsölt kis gazember – mondta Reszelős, és ismét nekirontott.

Willisnek egy arcizma se rezdült. Csak állt nyugodtan, mosolygott, és várt. Aztán hirtelen előrerohant.

Jobbjával elkapta Reszelős bal karját a könyökénél, villámgyorsan fölemelte, bal tenyere élével a hóna alá vágott, aztán kifordult jobbra, Reszelős karját átvetette a bal vállán, hirtelen előrehajolt, hogy Reszelős lába elhagyja a talajt, s a könyökénél fogva nagyot rántott rajta. Reszelős azon vette észre magát, hogy lábával fölfelé átperdül Willis vállán, és nagyot puffanva fenékre ül.

Willis nem akarta eltörni Reszelős karját, elengedte a könyökét, mielőtt még a cementpadlóhoz csapódott volna. Reszelős kábán megrázta a fejét, megpróbált felállni, de visszacsüccsent, és tovább rázta a fejét. Horgasorrú keze a zakója nyílása felé siklott.

– Senki se moccan! – csattant fel egy hang.

Willis megfordult. Randolph egy 45-öst tartott a markában, sakkban tartva vele a többieket. – Kösz – mondta Willis.

– Markolja fel azt a nyolcszázat – felelte Randolph. – Nem szeretem a hamisjátékot.

– Hé, az az én pénzem! – ordította Garbós.

– A miénk volt – felelte Randolph.

Willis felmarkolta a pénzt, és zsebre vágta. – Gyerünk – mondta Randolph. Elindultak az oldalajtó felé, Randolph háttal, hogy továbbra is sakkban tarthassa a társaságot a 45-össel. A keszeg pasas, aki beengedte őket, zavart képet vágott, de nem szólt semmit. Általában nem szoktak szólni, ha egy 45-ös van a képben. Willis és Randolph végigrohant az utcán. Randolph zsebre vágta a fegyvert, és a sarkon megállított egy taxit.

– Iszik egy csésze kávét? – kérdezte a taxiban Randolph.

– Mi az, hogy – mondta Willis.

Randolph kezet nyújtott. – A nevem Skippy Randolph. Willis is kezet nyújtott. – Az enyém Willy Harris.

– Hol tanult dzsúdózni? – kérdezte Randolph.

– A tengerészgyalogságnál – mondta Willis.

– Gondoltam. Én is ott voltam.

– Komolyan? – kérdezte meglepetést színlelve Willis.

– Hatodik Hadosztály – mondta büszkén Randolph.

– Én a Harmadikban voltam – mondta Willis.

– Iwónál?

– Ott – mondta Willis. 52

– Én ott voltam Iwónál is, meg Okinawánál is. A századom az Ötödikhez csatlakozva támadta meg Iwót.

– Az ronda egy ügy volt – mondta Willis.

– Ahogy mondja. De azért jól éreztem magam a hadosztálynál. Csak Okinawánál kaptam egy golyót.

– Nekem mázlim volt – mondta Willis. Körülnézett, hol kopogja le.

– Mit gondol, elég messze vagyunk már azoktól a csirkefogóktól? -kérdezte Randolph.

– Azt hiszem.

– Álljon meg itt valahol – szólt előre Randolph a sofőrnek. A taxi a járda mellé hajtott, Randolph kifizette, aztán végignézett az utcán. -Ott egy kávézó – mondta, és odamutatott.

Willis elővette a zsebéből a nyolcszáz dollárt. — Fele a magáé -mondta, és átnyújtotta Randolphnak a bankjegyeket.

– Szerintem azok a kockák marha cselesek voltak – mondta Randolph, miközben zsebre vágta a pénzt.

– Azok – felelte kurtán Willis. Benyitottak a kávézóba, és letelepedtek az egyik sarokasztalhoz. Kávét és fonatos fánkot rendeltek. Mikor meghozták a rendelést, szótlanul ettek egy darabig...

– Jó kávé – jegyezte meg végül is Randolph.

– Az – hagyta rá Willis.

– Maga idevalósi?

– Igen. És maga?

– Én eredetileg chicagói vagyok – mondta Randolph. – Akkor sodródtam ide, amikor leszereltem. Négy évig itt lődörögtem.

– Mikor szerelték le?

– Negyvenötben – mondta Randolph. – Aztán ötvenben visszamentem Chicagóba.

– Miért? Történt valami negyvenkilencben?

– Ültem egy darabig – mondta Randolph, óvatosan figyelve Willist.

– Ki nem ült – mondta közömbösen Willis. – Miért csukták le?

– Gamóztam. El akartam venni egy öregúrtól a pénztárcáját.

– És miért jött megint vissza? – kérdezte Willis.

– Magát miért csukták le? – kérdezte Randolph.

– Nem érdekes – mondta Willis.

– Dehogynem. Mondja csak.

– Nem mindegy?

– Érdekel – mondta Randolph.

– Nemi erőszakért – vágta ki Willis.

– Ejha! – mondta Randolph, és felhúzta a szemöldökét.

– Nem olyan vészes, mint amilyennek hangzik. Együtt jártam egy nővel, de mindig csak ingerkedett velem. Egy este aztán...

– Ne is mondja tovább. Értem.

– Ugye, érti?

– Persze. Azt hiszi, én akartam gamózni? És éppen egy vén szivart? Egyszerűen csak pénzre volt szükségem.

– Most miből él? – kérdezte Willis.

– Megvagyok valahogy.

– Mi a foglalkozása? Randolph habozott.

– Teherautó-sofőr vagyok.

– Sofőr?

– Az. .

– Kinél dolgozik?

– Most éppen nem sofőrként dolgozom.

– Hát?

– Másképpen is lehet pénzt szerezni. – Egy kis szünet után hozzátette:

– Volna kedve beszállni?

– Esetleg.

– Kettesben nagyszerűen boldogulnánk.

– Mit csinálhatnánk kettesben?

– Találja ki – mondta Randolph.

– Nem szeretek „mesterségem címerét" játszani – felelte Willis. – Ha tud használni valamire, halljam.

– Gamózzunk – mondta Randolph.

– Öregembereket támadjunk meg?

– Nem mindegy, hogy öregek vagy fiatalok?

– Nincs benne pénz. Legalábbis nem sok.

– Megfelelő környéken sok is lehet.

– Hát, nem tudom – mondta Willis. – Nem rajongok a gondolatért, hogy öreg szivarokat támadjak meg. – Egy kis szünetet tartott. – Meg nőket.

– Ki beszél nőkről? A nőket messze elkerülöm. Ha nőkkel kezd az ember, csakis zűrje lehet belőle.

– Azt mondja? – kérdezte Willis.

– Hát persze. Úristen, maga nem tudja? Nemcsak testi sértéssel vádolhatják meg, hanem nemi erőszak kísérletével is. Még akkor is, ha hozzá se nyúlt a csajhoz.

– Igazán? – kérdezte kicsit csalódottan Willis.

– Persze. Irtózom tőlük, mint a méregtől. A nők különben se hordanak maguknál sok pénzt.

– Az igaz – mondta Willis.

– Na, benne van? Maga is tud dzsúdózni, meg én is. Kettesben az egész várost seggre ültethetnénk.

– Nem is tudom – mondta Willis. Már biztos volt benne, hogy Randolph nem az, akit keres, de azért szeretett volna többet is hallani, hogy letartóztathassa. – Meséljen még valamit róla, hogy csinálja.

 

 

Miközben a két férfi a város egyik részében beszélgetett, a város egy másik részében egy lány feküdt arcra borulva a bokrok közt. A bokrok egy meredek lejtő aljában nőttek, egy miniatűr szikla tövében. Még lejjebb, a bokrokon túl a Harb hömpölygött, s a sziklától nem messze a szomszéd államba vezető hosszú híd ívelt át a folyó fölött.

A lány úgy feküdt a bokrok közt, mint egy odadobott rongycsomó. A harisnyája elszakadt, amikor legurult a lejtőn, a szoknyája a derekáig felhúzódott, tövig kilátszottak a lábai. Jó lábak voltak, fiatalos lábak, de az egyik furcsa szögben kicsavarodott. Nem volt ebben a lánytestben semmi vonzó, ahogy ott feküdt a bokrok közt. A lány arca vérzett. A vér az összezúzott arcról a földre csöpögött, a kiszáradt talaj szomjasan beitta. A lány egyik karja telt keble alá került, a másik ernyedten hevert az oldala mellett, a tenyere nyitva volt. Néhány lépésnyire a lány nyitott tenyerétől egy napszemüveg hevert a földön. Az egyik lencséje kitörött.

A lány haja szőke volt, de a csillogó szőkeséget vér szennyezte be, mert valami kemény tárggyal többször a koponyájára sújtottak. A lány nem lélegzett. Arcra borulva feküdt a bokrok közt, a kis szikla tövében, vérét beitta a föld. És látszott rajta, hogy soha többé nem fog lélegezni.

A lánynak Jeannie Paige volt a neve.

6

Byrnes hadnagy figyelmesen végigolvasta az asztalára került jelentést.

 

RENDŐRKAPITÁNYSÁG

KELT: Szeptember 15.

A RENDŐRSÉGI ORVOSSZAKÉRTŐNEK Peter Byrnes hadnagytól

TÁRGY: Jeannie Rita Paige HALÁLA

KÉREK TÁJÉKOZTATÁST A FENT NEVEZETT HALÁLÁVAL KAPCSOLATOS ALÁBBI KÖRÜLMÉNYEKRŐL:

MIKOR ÉS HOL TALÁLTÁK A HOLTTESTET? Szeptember 14-én, Isolán, a Hamilton Bridge-i lábánál.

BONCOLÁS VAGY VIZSGÁLAT TÖRTÉNT? Előzetes vizsgálat.

VÉGEZTE: Dr. Bertram Nelson, rendőrségi segédorvos MIKOR: Szeptember 14-én HOL: A Megyei Hullaházban

HALÁL OKA: Valószínűleg agyrázkódás. (Megjegyzés: a megkeresés beérkeztéig csak futólagos vizsgálat történt.)

A VEGYELEMZÉS EREDMÉNYE: Még nem történt meg.

A HOLTTESTET AZ ORVOSSZAKÉRTŐ ELŐTT AZONOSÍTOTTA: Mrs. Peter Bell.

LAKCÍME: Riverhead, De Witt Street 412.

A HOLTTESTET KIKÉRTE (NÉV ÉS CÍM): – HA NEM KÉRTÉK KI, MI TÖRTÉNT VELE? A holttest a hullaházban van. A teljes boncolásra most kerül sor. Mrs. Bell bejelentette, hogy a holttestet a boncolás megtörténte után kikéri. Részletes boncolási jegyzőkönyvet később küldjük.

TEMETÉSI ENGEDÉLY SZÁMA:

EGYÉB:

Dr. Arthur N. Burgher

RENDŐRSÉGI ORVOSSZAKÉRTŐI HIVATAL

 

Ez hétköznapi nyelvre fordítva bizony csak annyit jelentett, hogy valaki felületes munkát végzett. A holttestet beszállították a hullaházba, egy ottani tapasztalatlan bentlakó segédorvos szemügyre vette az összezúzott arcot és a betört koponyát, és arra a figyelemre méltó következtetésre jutott, hogy a halál oka „valószínűleg agyrázkódás". Byrnes tisztában volt vele, hogy miért nincs még teljes boncolási jegyzőkönyv az asztalán. Tudta, hogy nem várhatja el senkitől, hogy éjnek idején útra keljen csak azért, hogy megállapítsa, nincs-e méreg egy hulla gyomrában. Persze hogy nem várhatja el. Senki se kezd dolgozni reggel kilenc előtt, és senki se dolgozik délután öt után. Csodálatos országban élünk. Mindenkinek rövid a munkaideje. Kivéve persze azt a fickót, aki megölte a lányt. Az bezzeg túlórázott. Az igen.

Tizenhét éves volt a lány, gondolta Byrnes. Úristen, az én fiam is tizenhét éves!

Az irodája ajtajához lépett. Alacsony, jókötésű férfi volt, a fejét mintha egy gránittömbből robbantották volna ki. Apró kék szemeinek szúrós volt a tekintete. Általában sem szerette, ha embert öltek, de különösen nem, ha fiatal lányok fejét zúzzák be. Kinyitotta az ajtót.

– Hal! – szólt ki.

Willis fölnézett az íróasztala mellől.

– Bejönne? – Azzal ott hagyta az ajtót, és elkezdett fel-alá járkálni az irodában. Willis belépett, és hátratett kézzel, szótlanul megállt.

– Jutottak valamire azzal a napszemüveggel? – kérdezte Byrnes. Nem hagyta abba a járkálást.

– Nem, uram. Az épségben maradt lencsén találtunk ugyan egy használható ujjlenyomatot, de nem valószínű, hogy egyetlen ujjlenyomattal tudunk valamit kezdeni.

– Mi van a cimborájával? Azzal, akit az este hozott be?

– Randolphfal? Pokolian dühös, hogy beugrattam, és beismerő vallomást tett egy hekusnak. De azt hiszem, sejti, hogy a bíróság nem fogja érvényesnek elfogadni, máris ügyvéd után kiabál.

– Az ujjlenyomatra gondoltam – állt meg Byrnes.

– Nem egyezik az övével, uram – mondta Willis.

– Gondolja, hogy a lányé?

– Nem, uram, nem az övé. Azt is ellenőriztük.

– Szóval nem Randolph az emberünk.

– Nem, uram.

– Különben nem is hittem, hogy ő az. Azt a lányt valószínűleg akkor ölték meg, amikor Randolph magával volt.

– Igen, uram.

– Szégyen és gyalázat – mondta Byrnes. – Szégyen, gyalázat! – Újból járkálni kezdett. – Mit csinál az Északi Gyilkossági Csoport?

– Már dolgozik az ügyön. Először is a szexuális bűnözőket szedik össze.

– Ebben mi is a segítségükre lehetünk. Nézze át a nyilvántartásunkat, és álljanak rá néhányan a fiúk közül. – Egy kis szünetet tartott. — Gondolja, hogy a gamósunk a gyilkos?

– A napszemüveg erre utal, uram.

– Vagyis az a gazember Clifford végül is túlment minden határon.

– Úgy látszik, uram.

– Pete a nevem – mondta Byrnes. – Semmi értelme a formaságoknak.

– Volna egy ötletem, uram.

– Ezzel az üggyel kapcsolatban?

– Ha csakugyan a gamósunk a gyilkos, akkor ezzel, uram.

– Pete! – bömbölte Byrnes.

– Ez a gazember rémületben tartja a várost, Pete. Látta a ma reggeli lapokat? Egy tizenhét éves lány, akinek véres péppé verték az arcát! A mi körzetünkben, Pete. Tudom, rohadt egy körzet, és vannak, akik szerint mindig is az marad. De ez a gyilkosság mindennek a teteje, Pete. Biz' Isten mondom, egészen a betege vagyok.

– Azért nem olyan rossz körzet ez – jegyezte meg Byrnes.

– Ugyan, Pete – mondta Willis, és sóhajtott egyet.

– Na, jó, mondjuk, hogy csakugyan rohadt. De nem rajtunk múlik. Mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy ne legyen az. Mit várnak még tőlünk az emberek?

– Hogy védjük meg őket, Pete.

– Hát nem azt csináljuk? Az évnek mind a háromszázhatvanöt napján azt csináljuk. Az újságok persze csak a nagy ügyekről írnak. Ez az átkozott gamós...

– El kell kapnunk, Pete. Nekünk. A Gyilkossági Csoport sose fogja elkapni. Mit nekik egy újabb hulla, mikor folyton csak hullákat látnak? Nem fognak lázba jönni tőle.

– Jól dolgozik a Gyilkossági Csoport – mondta Byrnes.

– Persze, tudom – mondta türelmetlenül Willis. – De az ötletem talán akkor is a segítségükre lehet.

– Oké – mondta Byrnes. — Halljam azt az ötletet.

Péntek délután volt. A nappalit a halál nyomasztó csendje ülte meg. Molly Bell már nem tudott sírni, nem volt több könnye, csak ült némán. A férje szemközt ült vele, Bert Kling meg az ajtónál állt. Zavarban volt. Maga sem tudta, hogy tulajdonképpen miért jött ide. Tisztán emlékezett a lányra. Jeannie szerda este utánaszólt, amikor ő el akart menni. Hihetetlenül szép volt, de ő látta rajta, hogy emésztő gondjai vannak, hogy valami mardossa a lelkét. És most halott. És furcsa, de Kling valahogy felelősnek érezte magát a halála miatt.

– Mondott neked valamit a lány? – kérdezte Bell.

– Nem sokat – felelte Kling. – Mintha nyugtalanította volna valami... Meg aztán... nagyon cinikus és keserű volt a korához képest. Nem is tudom. – A fejét rázta.

– Tudtam, hogy valami nincs rendjén – mondta Molly. Erőtlen volt a hangja, alig lehetett hallani. Egy zsebkendőt markolászott az ölében, de a zsebkendő száraz volt. Már nem volt könnye, hogy eláztassa.

– A rendőrség szerint a gamós a tettes, drágám – mondta kedvesen

Bell.

– Tudom – mondta Molly. – Hallottam.

– Meg tudom érteni, mit érzel, drágám...

– De mit keresett Jeannie Isolán? Ki vitte arra az elhagyatott helyre a Hamilton Bridge mellett? Egyedül ment oda, Peter?

– Valószínűleg – mondta Bell.

– Miért ment volna oda egyedül? Mit keres egy tizenhét éves lány egy olyan elhagyatott helyen?

– Nem tudom, drágám – mondta Bell. – Nagyon kérlek, drágám, ne izgasd fel megint magad. A rendőrség meg fogja találni a tettest. A rendőrség...

– Kit fognak megtalálni? – kérdezte Molly. – A gamóst? De megtalálja-e azt, aki odavitte a lányt? Isola messze van, Peter. Miért ment Jeannie Riverheadből oda?

Bell megint a fejét rázta. – Nem tudom, drágám. Igazán nem tudom.

– Meg fogják találni a tettest, Molly – mondta Kling. – A Gyilkossági Csoport emberei is, meg az én körzetem nyomozói is ezen az ügyön dolgoznak. Meg fogják találni, legyen nyugodt.

– És ha megtalálják, feltámasztják vele a húgomat? – kérdezte Molly. Kling csak nézte: huszonnégy éves, és máris öregasszony, roskadt vállal ül a fotelban, egy életet gyászol, és egy új életet hordoz a mé -hében. Sokáig hallgattak. Mikor aztán Kling végül is azt mondta, hogy mennie kell, Molly kedvesen megkérdezte tőle, nem kér-e egy csésze kávét. Kling nem kért, de megköszönte, aztán kezet fogott Bell-lel, és ment is. Odakint erőtlen délutáni napfényben sütkéreztek Riverhead utcái.

A gyerekek éppen akkor tódultak ki az utca végén a középiskolából. Hamarosan lármás fiúk és csinos lányok serege kergetőzött, kiabált és bújócskázott körülötte.

Néhány éve még Jeannie Paige is ilyen jókedvű gyerek volt. Lassan ballagott végig az utcán.

Már csípős volt a levegő. Hamarosan itt a tél, gondolta, és örült neki, pedig igazán szerette az őszt. De most folyton csak az járt az eszében, hogy az ősz az elmúlás ideje, meghal a nyár, meghal a nap, meghalnak a falevelek, és... És meghalt egy lány.

Elhessegette magától a gondolatot. A középiskolával szemközti sarkon egy bajszos virsliárus állt a targoncája mellett, derekán fehér köténnyel, s szélesen mosolyogva szúrta villáját a gőzölgő virslis fazékba. A virslit beletette a kettévágott zsemlébe, aztán letette a villát, fogta a mustároskanalat, hozzácsapott a virslihez egy jókora adag mustárt, és a kész remekművet átadta a targonca mellett várakozó tizennégy éves forma lánynak. A lány fizetett, majd boldogan beleharapott a virslis zsemlébe, őszinte öröm sugárzott az arcán. Kling nézte egy darabig, aztán tovább ment.

Egy kutya szaladt le az úttestre, ugrált, és a farkát csóválta. Egy járdáról lepattant gumilabdát kergetett. Egy autó hirtelen lefékezett, csak úgy sivítottak az abroncsok, a sofőr a fejét csóválta, aztán önkéntelenül elmosolyodott, amikor meglátta, milyen boldog a kutya. A fákról egyre hulltak a narancssárga, piros, rozsdavörös, barna és aranyszínű levelek. Egészen elborították a járdákat. Kling hallgatta, hogy zizegnek a talpa alatt. Amikor kiért az Avenue-ra, hideg szél kerekedett. Elindult a magasvasút állomása felé. A szél átfújt a zakóján, s valósággal a csontjaiba mart.

Az iskolás gyerekek lármáját már messze maga mögött hagyta, a De Witt Streeten, de a lármát a szél zúgása is elnyomta volna. Lehet, hogy esni fog, jutott az eszébe.

Fütyült körülötte a szél, és Kling már nem bánta volna, ha rajta lenne a nagykabát, hogy felhajthassa a gallérját. Hirtelen megborzongott, mert a hideg végigfutott a hátgerincén, fel egészen a tarkójáig: mintha egy hideg halat nyomtak volna a nyakába.

Amikor az állomáshoz ért, felsietett a lépcsőn. És furcsa, de megint csak Jeannie Paige jutott az eszébe.

7

A lánynak keresztbe volt vetve a lába.

Willisszel és Byrnesszel szemközt ült a 87. körzet első emeletén, a hadnagy irodájában. Jó lába volt. A szoknya csak egy gondolattal ért a térde alá, és Willis akaratlanul is felfigyelt rá, milyen jó lába van. A lábikrája telt, a bokája karcsú. A magas sarkú fekete körömcipőben csak még szebbnek látszott.

A lánynak vörös volt a haja, és ez volt a jó. A vörös haj ugyanis feltűnő. A lánynak csinos volt az arca, az orra kicsi, ír szabású, a szeme zöld. Szótlanul, komolyan hallgatta a két férfit, az arcáról és a szeméből értelem sugárzott. Valahányszor egy-egy mélyebb lélegzetet vett, a szigorú szabású kosztümkabát sem tudta elrejteni keblének domborulatát.

A lánynak évi 5555 dollár volt a fizetése. És egy 38-as volt a retiküljében.

A lány ugyanis másodosztályú detektív volt. S a neve is ír, akár az orra. Eileen Burke.

– Ha nem akarja, nem muszáj vállalnia, Miss Burke – mondta Byrnes.

– Érdekesnek hangzik – felelte Eileen.

– Hal... vagyis Willis természetesen mindig a nyomában lesz. De ez még korántsem jelent garanciát, hogy idejében utoléri, ha történik valami.

– Értem, uram — mondta Eileen.

– És Clifford nem gentleman – mondta Willis. – Üt, sőt már gyilkolt is. Legalábbis feltételezzük. Vagyis nem veszélytelen a vállalkozás.

– Nem hisszük, hogy fegyver lenne nála, de a legutóbbi alkalommal mégsem az öklét használta, hanem valami egyebet. Szóval, Miss Burke...

– Azt próbáljuk megmagyarázni – mondta Willis –, hogy nem kényszerítjük rá, hogy vállalja a dolgot. Tökéletesen megértenénk, ha nem vállalná.

– Mit akarnak? Rábeszélni, vagy lebeszélni róla? – kérdezte Eileen.

– Csak azt kérjük, hogy döntsön a saját elhatározása szerint. Csalinak szánjuk, tehát kötelességünknek érezzük, hogy...

– Nemcsak csali leszek, ha egyszer fegyver van a retikülömben. ,

– Akkor is kötelességünk ismertetni, mivel kell számolnia, mielőtt...

– Az apám rendőr volt. – mondta Eileen. – Pops Burke volt a neve. Hades Hole-ban teljesített szolgálatot. 1938-ban egy Flip Danielson nevű szökött fegyenc bevette magát egy lakásba a Prime és az Északi Tizenharmadik utca sarkán. Amikor körülzárták a lakást, az apám is ott volt a rendőrök közt. Danielsonnál volt egy Thompson géppisztoly, és amikor az első sorozatot leadta, eltalálta apámat. Haslövést kapott, s még aznap este meghalt, iszonyú kínok közt, mert egy haslövés nem akármi. – Egy kis szünetet tartott. – Szóval vállalom a feladatot.

Byrnes elmosolyodott. – Tudtam, hogy vállalni fogja.

– Csak mi ketten megyünk ki? – fordult Willishez Eileen.

– Egyelőre csak mi ketten. Nem tudjuk, nem túl nagy-e a kockázat. Ugyanis túlságosan közelről azért mégsem követhetem, mert elijesztem Cliffordot. Ha meg túlságosan lemaradok, esetleg nem segíthetek.

– Gondolják, hogy bedől a trükknek?

– Nem tudjuk. Csak annyit tudunk, hogy a körzetben működik, s hogy eddig sikeresen működött. Feltehető, hogy nem változtat a módszerén, hacsak a gyilkosság miatt nem gyulladt be, és abba nem hagyja. S abból, amit az áldozatoktól tudunk, úgy látszik, vaktában szemeli ki az áldozatait. Lesben áll, s akire tud, lecsap.

– Értem.

– Ezért gondoltuk, hogy ha egy csinos lányt lát, aki késő este látszólag egyedül sétál az utcán, esetleg megpróbálkozik.

– Értem – mondta Eileen. A bókot elengedte a füle mellett. Tudta, hogy körülbelül négymillió csinos lány van a városban, s ő az átlagnál nem csinosabb. – Szex-motívum van a dologban? – kérdezte. Willis Byrnesre pillantott. – Tudtunkkal nincs. Ilyen értelemben egyik áldozatát sem molesztálta.

– Csak azért kérdem, hogy mit vegyek fel – mondta Eileen.

– Kalapot semmi esetre sem – mondta Willis. – Azt szeretnénk, hogy a vörös haját egy kilométerről kiszúrja.

– Helyes – mondta Eileen.

– Valami világos színű holmit vegyen fel, hogy ne tévesszem szem elől. De azért ne csiricsárét – mondta Willis. – Nem szeretnénk, ha az erkölcsrendészet elkapná.

Eileen elmosolyodott. – Pulóver és szoknya jó lesz? — kérdezte.

– Amiben a legkényelmesebben érzi magát.

– Van egy fehér pulóverem. Azt jól fogja látni maga is, Clifford is.

– Remek – mondta Willis.

– Magas sarkú cipőt vegyek fel vagy laposat?

– Magára bízzuk. Esetleg... Nézze, lehet, hogy sokat kell sétálnia. Ha a magas sarok kényelmetlen, vegyen fel lapos sarkú cipőt.

– A magas sarkot talán hamarább meghallja – mondta Eileen.

– Magára bízzuk.

– Akkor magas sarkú cipőt veszek fel.

– Helyes.

– Lesz még valaki a közelben? Például egy URH-kocsi?

– Nem – mondta Willis. – Túlságosan feltűnő lenne. Csak mi ketten leszünk.

– És reméljük, Clifford.

– Reméljük – mondta Willis.

Eileen Burke sóhajtott egyet. – Mikor kezdjük?

– Ma este megfelel? – kérdezte Willis.

– Szerettem volna megcsináltatni a frizurámat — mondta mosolyogva Eileen –, de azt hiszem, nem fontos. – Szélesebb lett a mosolya. -Legalább egy férfi így is utánam jön. Nem minden lány mondhatja el magáról.

– Találkozhatnánk itt?

– Hány órakor? – kérdezte Eileen.

– Amikor leváltanak. Háromnegyed tizenkettőkor.

– Itt leszek – mondta a lány, és felállt. Byrnes kezet fogott vele.

– Legyen óvatos, jó?

– Óvatos leszek, hadnagy úr. Köszönöm. – Willishez fordult. – Viszontlátásra.

– Várni fogom.

Amikor a leány elment, Willis megkérdezte: – Nos, mi a véleménye Miss Burke-ról?

– Szerintem oké – mondta Byrnes. – Tizennégy zsebest tartóztatott le eddig a földalattin.

– A gamós nem zsebes – mondta Willis.

Byrnes elgondolkozva bólintott. – Szerintem akkor is oké. Willis elmosolyodott. – Szerintem is.

 

 

Kinn a nyomozók szobájában Meyer Meyer macskákról mesélt.

– Már huszonnégy feljelentés érkezett be – magyarázta Temple-nek. – Ilyen nehéz esete még nem volt a 33-asnak.

Temple megvakarta a lába közt. – És még nem jutottak nyomra?

– Nem azok, semmire – mondta Meyer. Türelmesen nézte, hogy vakarózik Temple. Meyer Meyer türelmes ember volt.

– És a pasas tovább lopkodja a macskákat – csóválta meg a fejét Temple. – Mi az istennek kellhetnek valakinek éppen macskák?

– Pontosan ez a nagy kérdés – mondta Meyer. – Hogy mi lehet az indítéka. Már egészen megőrjítette a 33-ast. Én mondom magának, George, örülök, hogy nem nekünk kell bajlódnunk a dologgal.

– Ugyan – mondta Temple –, őrültekkel volt már dolgunk.

– Volt hát, de macskákkal? Mikor volt dolga macskákkal?

– Éppen elég macska felmászott a telefonpóznákra, amikor őrszemes rendőr voltam.

– Az igaz. Telefonpóznákra felmászott macskákkal mindnyájunknak volt dolgunk – mondta Meyer. – Csakhogy itt egy olyan pasasról van szó, aki lakásokból lopkodja a macskákat. Mondja meg igaz lelkére, George, hallott már ilyet?

– Soha – vallotta be Temple.

– Majd elmondom, mi sül ki belőle – ígérte Meyer. – Ha sikerül a végére járniuk. Őszintén szólva, nem nagyon hiszem.

– Pedig a 33-as jó körzet, nem? – kérdezte Temple.

– Egy alak várakozik odakinn – kiáltott oda Havilland az íróasztala mellől. – Nem nézné meg valaki, hogy mit akar?

– Egy kis séta magának se árt, Rog – mondta Meyer.

– Az előbb voltam a vízhűtőnél – vigyorgott Havilland. – Elfáradtam.

– Vérszegény – mondta Meyer, és felállt. – Úgy sajnálom, hogy majd megszakad a szívem. – Odalépett a lécfalhoz. Egy közrendőr állt odakinn, és kukucskált befelé a szobába. – Sok a dolguk, mi? – kérdezte.

– Szo-szo – mondta közömbösen Meyer. – Mit hozott?

– Egy boncolási jegyzőkönyvet... – A borítékra pillantott. – Peter Byr-nes hadnagynak.

– Átveszem – mondta Meyer.

– Akkor írja itt alá – mondta a rendőr.

– Nem tud írni – jegyezte meg Havilland, és feltette a lábát az íróasztalra. Meyer aláírta, hogy átvette a boncolási jegyzőkönyvet. A rendőr távozott.

Egy boncolási jegyzőkönyv mindig ridegen tudományos dolog. Azt, ami hús és vér volt, orvosi szakkifejezésekre redukálja, centiméterekben méricskéli, hideg közönnyel analizálja. Egy boncolási jegyzőkönyvben nyoma sincs érzelemnek. Nincs benne helye szentimen-talizmusnak, nincs helye filozofálásnak. Egy boncolási jegyzőkönyv egy vagy több szabványméretű papírlap, a lapokon gépelt szöveg van, és ez a szöveg lényegre törő szakkifejezésekkel adja tudtul, hogy X, Y vagy Z milyen körülmények közt halt meg. Az a személy, akinek a halála körülményeiről az a boncolási jegyzőkönyv szólt, amelyet Meyer tett le a hadnagy asztalára, egy Jeannie Rita Paige nevű lány volt.

A szöveg rideg volt. Egy boncolási jegyzőkönyv nem ismer részvétet.

Így szólt:

 

BONCOLÁSI JEGYZŐKÖNYV

PAIGE, JEANNIE RITA

Nő, fehér. Látszólagos életkora: 21. Tényleges életkora 17. Valószínű magassága: 162 cm. Valószínű testsúlya: 54 kg.

a) Az arcon több zúzódás látható. A homlokcsonton körülbelül 10 cm hosszúságú horpadás észlelhető. A horpadás a jobb szemüreg fölött 3 cm-rel kezdődik, s az orrnyergen ferdén keresztülhaladva a bal pofacsont közepéig ér.

Mindkét szem körüli területen véraláfutások. Az orrüregben és a hallójáratokban alvadt vércsomók.

b) A koponya bal halánték felé eső részén ugyancsak horpadás észlelhető. A horpadás körülbelül 11 cm hosszú, és a koponyatetőtől kiindulva ferdén halad a bal fül fölött 2 cm-ig. A hajban több beleragadt alvadt vércsomó.

c) A háton és a mellkason több felületi horzsolás és kisebb zúzott seb észlelhető.

A jobb farpofán nagyobb területű komoly horzsolás. A jobb alsó végtag térd alatti részén sípcsont– és szárkapocscsont-törés, a térd alatti rész felső egyharmadánál kiáll a csont.

d) A medence belső vizsgálatának eredményei:

1. A hüvelyben vér nincs.

2. Közösülés vagy közösülési kísérlet nem történt.

3. A hüvely váladékainak mikroszkópos vizsgálata ondót vagy spermát nem mutatott ki.

4. A méh hozzávetőleges méretei: 13,5X10X7,5 cm.

5. A méhben 7 cm hosszú, 29 gramm súlyú magzat található. ÖSSZEGEZÉS:

1. A koponyát és az arcot ért ütések következtében azonnal beállott a halál. Agyrázkódás.

2. Valószínűleg a szikláról való lezuhanás következtében az egész testen több horzsolt és zúzott seb, a jobb alsó végtagon sípcsont– és szárkapocscsont-törés.

3. Erőszakos nemi közösülés nem történt.

4. A méh tartalma alapján harmadik hónapos terhességre következtethetünk.

8

Képtelen volt szabadulni a halott lány emlékétől. Amikor hétfőn reggel újból munkába állt, azt hitte, határtalanul boldog lesz. Túl sokáig volt tétlen, s most, hogy újból az utcákat rótta, lába alatt dalolnia kellett volna az aszfaltnak. Élet volt végre körülötte, nyüzsgő, zsibongó élet. És Kling hiába járta a körzet élettől duzzadó utcáit, folyton csak a halálra tudott gondolni. A körzet a River Highwayjel kezdődött.

A folyó partját fasor szegélyezte, a fák lombkoronája már megbarnult, némelyiké vörösbe borult. A fák alatt itt-ott padok álltak, s a fasorban emelkedett az I. világháború hőseinek emlékműve is. A folyón nagy gőzhajók úsztak lomhán a belvárosi dokkok felé, kéményeikből fakó füst szállt a csípős őszi légbe. A folyó közepén egy hosszú, lapos repülőgép-anyahajó horgonyzott a túlsó part sötétbarna szikláinak hátterében. A kirándulóhajók szinte üresen közlekedtek: ősz volt, a nyár haldoklott, egyre kevesebb lett a jókedvű, lármás napimádó.

A kavargó barna víz fölött a Hamilton Bridge ívelt át s kötött össze két államot. Ezüstös szerkezete csillogott, mint a pókháló a levegőben.

S a híd lábánál, egy kis szikla tövében meghalt egy tizenhét éves lány. A talaj beitta ugyan a vérét, de furcsán vörösesbarna maradt utána.

A River Highway másik oldalán sorakozó hatalmas bérházak kifejezéstelenül bámulták a vérrel szennyezett földet. Ezekben a bérházakban még volt portás és voltak liftkezelők. A sok ezer ablak közömbösen verte vissza a nap fényét: mintha vaksi szemek kacsingattak volna a folyó túlsó partjára. A sarki zsinagóga előtt guvernántok igyekeztek a gyerekkocsikkal a Stem felé, amely karcsú, hegyes, tarka tollú nyílként hasított a körzet szívébe. A Stemen kocsmák, olcsó egységárüzletek, mozik, csemegeboltok, mészárszékek, ékszerüzletek és cukorkaüzletek sorakoztak. Az egyik sarkon volt egy önkiszolgáló vendéglő is, és ebben a vendéglőben hétfőtől vasárnapig a hét minden napján lehetett találni legalább huszonöt kábítószerest, aki ott leste a Fehér Isten szállítóját. A Stem közepén volt egy hatalmas, bekerített járdasziget, a járdaszigeten padok, a padokon férfiak pipáztak, asszonyok pihenték ki a bevásárlás fáradalmait, ölükben szorongatva teli szatyrukat, s néha a guvernántok is letelepedtek rájuk, hogy papír-fedelű regényeket olvasgatva pihenjék ki a gyerekkocsi-tologatás fáradalmait.

A Stemtől délre sose merészkedtek a guvernántok. A Stemtől délre húzódott a Culver Avenue.

A Culveren sorakozó házak sose voltak igazán szépek. Mint a folyót szegélyező épületek szegény és távoli rokonai sütkéreztek azok dicsőségének visszfényében. Korom és a város mocska borította homlokzatukat, akárcsak a város lakóinak arcát, s roskadt vállakkal, slampos öltözékben, gyászos képpel álltak egymás mellett. A Culver Avenue-n sok volt a templom, és sok volt a kocsma. Mind a kettőt szorgalmasan látogatta a körzet ír lakossága, amely a Puerto Ricó-iak beözönlése ellenére is makacsul ragaszkodott a megszokott környékhez. Pedig a városrendezés figyelemre méltó szorgalommal ítélte halálra és bontotta le a házakat. Törmelékekkel teli üres telkek maradtak utánuk, ezeken nőtt a város egyetlen terménye: a szemét. A Puerto Ricó-iak a Culver Avenue és a Grover Park közt húzódó mellékutcákban zsúfolódtak össze. Itt voltak a bodegák, carniceriák, zapateriák, jajénak és cuchifritók, s itt húzódott ősidők óta a Via de Putas, a „Kurvák utcája". Olyan forgalmas volt és olyan jól jövedelmezett, akár a General Motors.

Itt éltek a koldusszegény Puerto Ricó-iak, akiket nemcsak a kábítószer-kereskedők és a tolvajok zsákmányoltak ki, hanem a rendőrök is. Szűk, mocskos lakásokban szorongtak, ahonnan néha a tűzoltóknak kellett kimenteni őket – az egész városban itt akadt a legtöbb dolga a tűzoltóságnak –, a szociális gondozók kísérleti nyulaknak tekintették őket, a lakosság többi része idegeneknek, a rendőrség meg potenciális bűnözőknek.

Voltak köztük világos bőrűek is, sötét bőrűek is. A lányoknak fekete volt a haja, barna a szeme és villogó a mosolya. A férfiak karcsúk voltak, és kecsesen mozogtak, akár a táncosok. A város lakosságának hat százalékát tette ki ez a zeneszerető, melegszívű, sokszínű népség, amely ilyen gettókba tömörülve élt a város területén. A 87. körzetben kialakult gettó, ahol néhány olasz és zsidó s valamivel több ír is lakott, a River Highwaytől délre a parkig, s onnan keleti és nyugati irányban összesen harmincöt háztömböt foglalt magába. Az összes Puerto Ricó-iak egyhetede lakott a 87. körzet területén. Kilencvenezer ember nyüzsgött az utcákon, ahol Bert Kling szolgálatot teljesített.

Vagyis Bert Kling körül csupa élet volt az utca. És ő mégis csak a halálra tudott gondolni.

Igazán nem volt kedve Molly Bell-lel találkozni. Amikor meglátta, valósággal kétségbeesett.

Mollyn látszott, hogy félelemmel tölti el a környék. Talán a méhében hordozott életet féltette, a leendő anya azt szerette volna minden fenyegető veszélytől megvédelmezni. Kling éppen egy Puerto Ricó-i srácot kísért át az úttesten, akinek az anyja az egyik cukorkaüzletben dolgozott. Tommy megköszönte a segítséget, s Kling megfordult, hogy visszamenjen az utca másik oldalára. Akkor pillantotta meg Molly Bellt.

Erősen csípős volt a levegő ezen a szeptember 18-án, Molly tehát nagykabátot vett fel. A kabát valamikor jobb napokat is látott, bár igaz, hogy ezek a jobb napok egy belvárosi áruház alagsori leértékelt osztályán kezdődtek. Mivel állapotos volt, a szűkre szabott kabátot csak a nyakától a melléig tudta begombolni, és emiatt egy kicsit rendetlennek látszott. Szőke haja petyhüdten lógott, fáradt volt a tekintete, a kopott kabát a mellénél szélesen szétnyílt, kilátszott a pocakja.

– Bert! – kiáltotta, és jellegzetesen nőies mozdulattal felemelte a kezét. A mozdulat egy futó pillanatra visszaidézte egykori szépségét. Egy pillanatig csakugyan éppen olyan volt, mint Jeannie, a húga, amikor még élt.

Kling köszönésképpen felemelte a gumibotját, intett Mollynak, hogy maradjon csak az utca másik oldalán, aztán átment hozzá. -Hello, Molly – üdvözölte.

– Előbb a kapitányságon jártam – mondta nagy sietve Molly. – Ott mondták, hogy már szolgálatban van.

– Mától – felelte Kling.

– Beszélni szeretnék magával, Bert.

– Kérem – mondta Kling. Befordultak az egyik mellékutcába, aztán a park mellett mentek tovább. A fák koronája lángoló máglyaként rajzolódott a szürke égre.

– Hello, Bert – kiáltotta egy fiú. Kling meglóbálta a gumibotját.

– Hallott a boncolási jegyzőkönyvről? – kérdezte Molly.

– Igen.

– Nem tudom elhinni.

– Nem szoktak tévedni, Molly.

– Tudom, tudom. – Nehezen lélegzett. Kling figyelte egy darabig, aztán megkérdezte:

– Mondja, Molly, biztos, hogy nem árt magának, ha ennyit gyalogol?

– Biztos. Sőt jót tesz. Az orvos azt mondta, hogy sokat sétáljak.

– Ha elfárad ...

– Majd szólok. Hajlandó segíteni, Bert?

Kling ránézett. Már nem tükröződött félelem a szemében, és nem volt bánatos az arca sem.

– Miben segíthetnék? – kérdezte.

– Maga rendőr.

– Ide hallgasson, Molly. A város legjobb rendőrei dolgoznak az ügyön. A Gyilkossági Csoport elől egyetlen gyilkos sem menekülhet. S úgy hallom, hogy az egyik detektív a körzetünkből két nap óta egy rendőrnővel is együtt dolgozik.

– Csakhogy ők nem ismerték a húgomat, Bert.

– Tudom, de...

– Maga ismerte, Bert.

– Csak rövid ideig beszéltem vele. Alig...

– Nézze, Bert, azoknak az embereknek, akiknek mindig a halállal van dolguk, a húgom is csak olyan hulla, mint a többi.

– Ez nem igaz, Molly. Sok hullát látnak, az biztos, de azért minden egyes esetben lelkiismeretesen dolgoznak. Én csak egy őrszemes rendőr vagyok, Molly. Akkor se foglalkozhatnék az üggyel, ha akarnék.

– Miért nem?

– Mert nem szeretnék senkinek a tyúkszemére lépni. Nekem az a dolgom, hogy az utcákat járjam. Gyilkossági ügyekben nem nyomozhatok. Nagy bajba juthatnék miatta, Molly.

– A húgom is nagy bajba jutott – mondta Molly.

– Jaj, Molly – sóhajtott Kling –, ne kérjen tőlem ilyet.

– De kérek.

– Semmit sem tehetek. Ne haragudjon.

– Miért jött el Jeannie-hez? – kérdezte Molly.

– Mert Peter megkért rá. Szívességből mentem el. A régi barátságunk kedvéért.

– Én is szívességet kérek magától, Bert. Nem a régi barátságunk kedvéért. Csak mert meggyilkolták a húgomat, és a húgom még fiatal volt. Még élhetett volna, Bert. Még igazán élhetett volna. Szótlanul ballagtak egy darabig.

– Bert!

– Tessék.

– Ugye, segít?

– Én...

– A Gyilkossági Csoport meg van győződve róla, hogy a gamós a gyilkos. Lehet, hogy ő, én nem tudom. Csakhogy a húgom terhes volt, és nyilván nem a gamós ejtette teherbe. És a húgomat a Hamilton Bridge lábánál gyilkolták meg, és én tudni szeretném, mit keresett ott. A szikla, ahol meggyilkolták, messze van a lakásunktól, Bert. Miért ment oda? Miért? Miért?

– Nem tudom.

– A húgomnak voltak barátnői. Tudom, hogy voltak. Hátha ők tudják? Csak kell lennie valakinek, akihez egy lány bizalmas, nem? Egy olyan lány, akinek titka van, aki gyereket vár. Csak őszinte valakihez, nem?

– A gyilkost akarja megtalálni – kérdezte Kling –, vagy a gyermek apját?

Molly fontolóra vette a dolgot. – Lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz -mondta végül.

– Én... én nem tartom valószínűnek, Molly.

– De elképzelhető, nem? És a maguk Gyilkossági Csoportja nem foglalkozik ezzel a lehetőséggel. Beszéltem velük, Bert. Kérdéseket tettek fel, a tekintetük közömbös volt, az arcuk rideg. Az ő számukra a húgom csak olyan hulla, mint a többi, cédulával a lábán. Nem élő ember. Persze, most nem az, de nekik nem is volt az soha.

– Molly...

– Nem hibáztatom őket érte. Az ő munkájuk... Tudom, hogy számukra a halál éppolyan hétköznapi dolog, mint a hentesnek a hús. Csakhogy ez a lány a húgom!

– Tudja, hogy... Tudja, kik voltak a barátnői?

– Csak azt tudom, hogy sokat járt egy klubba. Egy pinceklubba, ahová az ilyen tinédzserek... – Molly elhallgatott. Reménykedve nézett Klingre. – Ugye, segít?

– Megpróbálok – mondta Kling, és sóhajtott egyet. – De csak magánemberként. Munkaidő után. Hivatalosan nem tehetek semmit, ezt nyilván megérti.

– Igen. Megértem.

– Mi a neve annak a klubnak?

– Tempo klub.

– Hol van?

– Nem messze a Peterson Avenue-tól. Egy sarokra. A pontos címét nem tudom. Sok pinceklub van ott az egyik mellékutcában. – Egy kis szünet után hozzátette: – Lánykoromban én is tagja voltam az egyiknek.

– Én is eljártam valamikor a péntek esti rendezvényeikre – mondta Kling. – De Tempo nevű klubra nem emlékszem. Lehet, hogy új.

– Nem tudom – mondta Molly. Egy kis szünetet tartott.

– Ugye, elmegy?

– El.

– Mikor?

– Négykor váltanak fel. Utána kimegyek Riverheadbe, talán sikerül megtalálnom a Tempot.

– Felhív utána?

– Feltétlenül.

– Köszönöm, Bert.

– Csak egy közönséges rendőr vagyok – mondta Kling. – Még igazán nincs mit megköszönnie.

– Máris sok megköszönnivalóm van – mondta Molly. Megszorította Kling kezét. – Várni fogom a telefonját.

– Rendben van. – Lenézett az asszonyra. Fáradtnak látszott. – Fogjak egy taxit?

– Nem kell – mondta Molly. – Földalattira szállók. Isten vele, Bert. És köszönöm.

Megfordult, és elindult visszafelé. Kling utánanézett. Hátulról senki se mondta volna meg, hogy terhes. Csak a billegő járásán látszott. Hátulról karcsú volt, s a lába jó.

Kling nézte, amíg el nem tűnt a szeme elől, aztán átvágott az úttesten, és befordult egy másik utcába. Ha ismerőssel találkozott, meglóbálta a gumibotját.

9

Az őrszemes rendőrök szigorúan meghatározott rend szerint teljesítenek szolgálatot, nem úgy, mint a detektívek, akiknek a munkaidejét nem mindig lehet előre meghatározni. Az őrszemes rendőr lenyom öt nyolcórás műszakot öt egymás után következő napon reggel 8-tól délután négyig, aztán ötvenhat órát pihen. Utána újból öt nyolcórás műszak következik, de most éjféltől reggel nyolcig. Aztán ismét ötvenhat óra pihenés. Végül az utolsó ötször nyolc órás műszak délután négytől éjfélig tart, és az újabb ötvenhat órás pihenés után kezdődik az egész ismét elölről.

Ez a rendszer nem ismer se szombatokat, se vasárnapokat, se ünnepnapokat. Ha úgy jön ki a lépés, az őrszemes rendőr karácsonykor szabad. Ha nem, akkor karácsonykor is az utcákat rója. Vagy cserél egy zsidó rendőrrel, aki viszont Ros Hasónó napján szeretne szabad lenni. Vagyis úgy van, mint a munkás, aki repülőgépgyárban dolgozik háború idején. A különbség csak annyi, hogy egy rendőr kicsit nehezebben köthet életbiztosítást.

Bert Kling ezen a hétfőn reggel 3/4 8-kor lépett szolgálatba, és délután 3 óra 40-kor váltották le. Visszatért a kapitányságra, a nyomozók szobája melletti folyosó végén levő öltözőben átöltözött utcai ruhába, aztán ismét kilépett a késő délutáni napsütésbe. Kling rendszerint utcai ruhában is rendőrnek érezte magát, olyan rendőrnek, aki civilben még túlórázik egy kicsit. Volt a farzsebében egy kis fekete notesz, abba firkantotta bele a KÖRÖZÉSekben szereplő vagy a körzeti hekusoktól kapott adatokat. Ma feljegyezte például, hogy az Északi Tizenegyedik utca 3112-ben tanyázik egy fegyveres galeri, hogy egy kábítószer-árusítással gyanúsított egyén kobaltkék 1953-as Cadillacjének RX 42-10 a rendszáma, hogy az előző éjszaka a belvárosban kiraboltak egy sor üzletet, sőt már az is fel volt írva a noteszében, hogy kit gyanúsítanak a rablással. Ugyanis tisztában volt vele, hogy ha sikerül egy-két ügyes fogást csinálnia, hamarabb lesz belőle harmadosztályú detektív. Mert természetesen nagyon szeretett volna az lenni.

Ezért járta mindennap még néhány óra hosszat a körzet területét akkor is, ha már nem volt szolgálatban, a kék egyenruha nélkül ugyanis akadálytalanul figyelhetett, szimatolhatott. És mindig csodálkozott, milyen kevesen ismerik meg civil ruhában.

Ma azonban egyéb dolga volt. Ezért aztán lemondott szolgálaton kívüli tevékenységéről, földalattira ült, és kiutazott Riverheadbe. Nem került nagy fáradságába megtalálni a Tempo klubot. Egyszerűen beállított az egyik klubba, amelyet még sráckorából ismert, megkérdezte, hol van a Tempo, és máris útbaigazították. A Tempo egy kétemeletes téglaépület alagsori helyiségeit foglalta el a Klausner Streeten, nem messze a Peterson Avenue-tól. Ha elindult az ember a beton kocsifelhajtón a ház mögött álló kétkocsis garázs felé, aztán élesen balra kanyarodott, szemközt találta magát a klub bejáratával. A bejárat mellett egy hosszú, fekete rúdra szegezett táblán ez állt:

TEMPO KLUB

 

Kling megpróbált benyitni. Az ajtó zárva volt. Felemelte az öklét, és megdöngette az ajtót. .Odabent szólt a lemezjátszó, s a lírai dallamot időnként éktelen pufogás szakította meg. Aztán rájött, hogy csak az ő ökle pufog az ajtón. Erre megvárta, amíg a szép, madrigálszerű melódia lejárt a lemezen, aztán újból bezörgetett.

– Tessék? – kiáltotta egy hang. Fiatal férfihang volt.

– Nyissa ki – mondta Kling.

Kling hallotta, hogy léptek közelednek az ajtóhoz, aztán a hang -most már az ajtó mellől – újból megkérdezte: – Ki az? Nem akarta elárulni, hogy rendőr. Mivel kérdéseket akart feltenni, nem szerette volna, hogy a srácok mindjárt az elején defenzívába vonuljanak.

– Bert Kling – mondta.

– Igazán? – kérdezte a hang. – Ki az a Bert Kling?

– Szeretném kibérelni a klubot – válaszolta Kling.

– Igazán?

– Igazán.

– Minek?

– Ha kinyitja az ajtót, megmondom.

– Hé, Tommy – ordította a hang. – Valami pacák ki akarja bérelni a klubot.

Kling hallotta, hogy valaki dünnyög valamit válaszul, aztán kattan a zár, és az ajtót szélesre tárta egy vékony, szőke, tizennyolc éves fiú.

– Jöjjön be – mondta a fiú. Egy csomó lemezt tartott a jobb kezében, a melléhez szorítva. Zöld pulóver és kalikónadrág volt rajta. Pulóverje V alakú kivágásából fehér frakking kandikált ki, a gallérja nem volt begombolva. – A nevem Hud. A Hudson rövidítése. Hudson Patt. Két t-vel. Jöjjön be.

Kling belépett a pincehelyiségbe. Hud figyelmesen megnézte.

– Nem idős maga egy kicsit? – tette fel végül is a kérdést.

– Hozzád képest aggastyán vagyok – válaszolta Kling. Körülnézett. Akárki dekorálta a helyiséget, jó munkát végzett. A mennyezeten húzódó csöveket fehérre festett rabiclapok takarták el. A falakat derékmagasságig nyers fenyőfa burkolattal fedték be, s onnan fel a meny-nyezetig rabiclapokkal. A fehér falakra és a mennyezetre sellakkal bevont hanglemezeket szegeztek, azt a benyomást keltve vele, mintha különös, kétdimenziós léggömbök szabadultak volna el egy léggömbárus zsinórjáról. Egy hosszú dívány meg néhány fotel volt ötletszerűen szétszórva a helyiségben, s a széles bolthajtás mellett, amelyen keresztül egy másik helyiségbe lehetett látni, egy fehérre festett, aztán fekete hangjegyekkel és egy violinkulccsal díszített lemezjátszó meg egy zenekari felszerelés állt. A két helyiségben Hu-don és Klingen kívül nem volt egy lélek sem. Akárki volt az a bizonyos Tommy, mintha levegővé vált volna.

– Tetszik a helyiségünk? – kérdezte mosolyogva Hud.

– Csinos – felelte Kling.

– Mindent magunk csináltunk. A mennyezeten meg a falakon látható lemezeket darabonként két centért vettük. Igazán bomba egy üzlet volt, a tulajdonosuk meg akart szabadulni tőlük. Az egyiket megpróbáltuk lejátszani. De csak recsegett-ropogott. Mintha Londonról készítettek volna felvételt egy légitámadás alatt – Mintha ti arra emlékeznétek – jegyezte meg Kling.

– Tessék? – kérdezte Hud.

– Te klubtag vagy? – válaszolt kérdéssel a kérdésre Kling.

– Persze. Nappal csak tagok tartózkodhatnak itt. Nem tagok tulajdonképpen csak péntek és vasárnap este. Olyankor tartjuk a rendezvényeinket. – Figyelmesen nézte Klinget. Nagy, kék szeme volt. – Mármint a táncos összejöveteleket.

– Igen, tudom – mondta Kling.

– Néha egy kis sör is akad. A sör egészséges, így lesz egészséges a szórakozásunk. – Hud elvigyorodott. – Az erős, energikus amerikai tinédzsereknek ugyanis egészséges szórakozásra van szükségük, nem igaz?

– De mennyire hogy az.

– Legalábbis dr. Mortesson ezt írja.

– Kicsoda?

– Dr. Mortesson. Rovata van az egyik újságban. Mindennap. „Egészséges szórakozás." – Hud még mindig vigyorgott. – Szóval milyen célból akarja kibérelni a klubot? – kérdezte.

– Egy háborús veteránokból álló társaság tagja vagyok – mondta

Kling.

– Tényleg?

– Tényleg. Egy kis... hm... találkozót szeretnénk rendezni. Ahol jelen lennének a feleségek, barátnők meg effélék is. Érted, ugye?

– Hát persze – mondta Hud.

– Vagyis helyiségre lenne szükségünk.

– Miért nem próbálja meg kibérelni az Amerikai Légió nagytermét?

– Túlságosan nagy.

– Ja.

– Azért gondoltam egy ilyen pinceklubra. Ez itt rendkívül kellemes.

– Az – mondta Hud. – Mindent magunk csináltunk. – A lemezjátszóhoz lépett, mintha le akarná tenni a lemezeket, de eszébe jutott valami, és visszafordult. – Mondja csak, melyik estéről lenne szó?

– Valamelyik szombatról.

– Akkor jó... Tudniillik mi pénteken és vasárnap tartjuk a rendezvényeinket.

– Tudom – mondta Kling.

– Mennyit fizetne?

– Attól függ. Biztos vagy benne, hogy a háztulajdonosnak nem lesz kifogása ellene, ha lányokat is hozunk? Nem mintha valami orgiát akarnánk rendezni. A tagok fele nős.

– Persze, persze – mondta Hud, aki hirtelen úgy érezte, hogy bekerült a felnőttek közösségébe. – Tökéletesen értem. Nem is gondoltam ilyesmire.

– De mégiscsak lesznek itt lányok is.

– Semmi vész.

– Biztos?

– Biztos. Nálunk is mindig vannak lányok. Ez koedukált klub.

– Tényleg?

– Tényleg – mondta Hud. – Tizenkét lánytagunk van.

– Környékbeli lányok? – kérdezte Kling.

– Többnyire környékbeliek. Egyik sem jár túlságosan messziről ide.

– Lehetséges, hogy ismerem is valamelyiküket? – kérdezte Kling. Hud egy gyors pillantással felbecsülte Kling életkorát. – Nem hinném, miszter – felelte. A felnőttek testvéri kötelékébe való tartozás érzése már meg is rendült benne.

– Valamikor itt laktam a közelben – hazudta Kling. – Sok környékbeli lánnyal jártam. Nem csodálkoznék, ha némelyik lány a klubotokból azoknak a húga lenne.

– Hát az valóban lehetséges – ismerte el Hud.

– Mondanál egy-két nevet?

– Minek az magának, cimbora? – kérdezte egy hang a bolthajtás felől. Kling villámgyorsan megfordult. Egy magas fiú lépett a boltív alól a helyiségbe. A pompás termetű fiú széles vállán csak úgy feszültek a rövid ujjú ing varrásai, s a csípője keskeny volt. A haja gesztenyebarna, a szeme sötétebb, csokoládébarna. Rendkívül csinos fiú volt, és jó megjelenése tudatában nyeglén lépkedett.

– Tommy? – kérdezte Kling.

– Az a nevem – felelte Tommy. – De a magáét még nem hallottam.

– Bert Kling vagyok.

– Örvendek – mondta Tommy. Óvatosan méregette Klinget.

– Tommy a Tempo klub elnöke – szólt közbe Hud. – Ő adott engedélyt, hogy bérbe adjuk magának a helyiséget. Feltéve, hogy megfelelő összeget fizet.

– A vécén voltam – mondta Tommy. – Minden szavát hallottam. Miért érdeklik a pipijeink?

– Nem érdekelnek – válaszolta Kling. – Csak kíváncsi lettem.

– Jó lenne, ha a kíváncsisága csak a klub kibérlésére terjedne ki, cimbora. Igazam van, Hud?

– De mennyire – felelte Hud.

– Mit tud fizetni, cimbora?

– Milyen gyakran járt ide Jeannie Paige, cimbora? – válaszolta Kling. Élesen figyelte Tommy arcát, de Tommynak egy vonása se rebbent. A Hud kezében tartott csomóból viszont kicsúszott egy lemez, s nagyot csattant a padlón.

– Ki az a Jeannie Paige? – kérdezte Tommy.

– Egy lány, akit csütörtök este meggyilkoltak.

– Sose hallottam róla – mondta Tommy.

– Gondolkozz – tanácsolta Kling.

– Gondolkozom én. – Tommy hallgatott egy darabig. – Mondja, maga zsaru?

– És ha az vagyok?

– A mi klubunk tisztességes klub – mondta Tommy. – Még sose volt bajunk a zsarukkal, és nem is akarjuk, hogy legyen. A háztulajdonossal se volt még semmi bajunk, pedig ugyancsak régimódi alak.

– Én se akarok bajt keverni – mondta Kling. – Csak azt kérdeztem, milyen gyakran járt ide Jeannie Paige.

– Soha – mondta Tommy. – Nem igaz, Hud?

Hud, aki lehajolt az eltört lemez darabjaiért, felnézett. – De igaz, Tommy.

– És ha csakugyan zsaru vagyok? – kérdezte Kling.

– A zsaruknak jelvényük van.

Kling benyúlt a farzsebébe, elővette az irattárcáját, és kinyitotta a jelvényénél. Tommy vetett rá egy pillantást.

– Akár zsaru, akár nem, a mi klubunk tisztességes klub.

– Senki se mondta, hogy nem az. Hagyd abba az izmaid mutogatását, úgyis látom, hogy erős vagy, mint egy súlyemelő, és felelj őszintén a kérdéseimre. Mikor járt itt utoljára Jeannie Paige?

Tommy sokáig habozott. – Itt senkinek semmi köze Jeannie meggyilkolásához – jelentette ki végül.

– Tehát járt itt?

– Igen.

– Gyakran?

– Elég gyakran.

– Milyen gyakran?

– Valahányszor rendezvényünk volt. Néha hét közben is. Beengedtük, mert az egyik lány... – Tommy hirtelen elhallgatott.

– Tovább. Fejezd be, amit elkezdtél.

– Az egyik lány ismerte. Különben nem engedtük volna be, csak a rendezvényekre. Ennél többet nem tudok mondani.

– Úgy van – mondta Hud, miközben az összetört lemez darabjait a lemezjátszó tetejére helyezte. – Azt hiszem, az a lány tagnak is fel akarta vétetni.

– Csütörtökön este itt volt Jeannie Paige? – kérdezte Kling,

– Nem – felelte gondolkozás nélkül Tommy.

– Próbálj meg gondolkozni.

– Nem, nem volt itt. Csütörtök este takarítani szoktunk Minden héten hat srác van munkára beosztva, persze felváltva. Három fiú és három lány. A fiúk végzik a nehéz munkát, a lányok a függönyöket mossák ki, a poharakat mossák el meg ilyesmi. Aki nem tag, csütörtök este nem jöhet be. A tagok közül is csak az, aki be van osztva munkára. Ezért tudom, hogy Jeannie Paige nem volt itt.

– Te itt voltál?

– Itt – mondta Tommy.

– Ki volt még itt?

– Nem mindegy? Jeannie nem volt itt.

– És a barátnője? Az a lány, aki ismerte?

– Az igen, az itt volt.

– Hogy hívják?

Tommy hallgatott egy darabig. Amikor végre felelt, szavai semmi összefüggésben nem voltak Kling kérdésével. – Ismernie kellett volna azt a Jeannie-t. Fura egy lány volt. Még táncolni se táncolt soha senkivel. Magába zárkózott. Szép volt, mint a bűn, de olyan, mint egy jéghegy. Mínusz tíz fok, nem viccelek.

– Akkor miért járt ide?

– Könnyebbet kérdezzen. Tudja, amikor eljött, sose maradt sokáig. S amíg itt volt, csak ült a fal mellett, és nézett. Mindegyik srác szívesen megtáncoltatta volna, de atyaisten, ha csak ránézett, beleborzongott az ember. – Tommy egy kis szünetet tartott. – Nem igaz, Hud? Hud bólintott. – De igaz. Olyan volt, mint egy hulla, mondhatom. Valóságos jégcsap. Mint egy kísértet. Egy idő múlva a fiúknak már eszük ágába se jutott, hogy fel lehetne kérni. Hagytuk, üljön csak magában.

– Mintha nem is e világból való lett volna. – mondta Tommy. – Egy ideig azt hittem, hogy doppos vagy valami, de komolyan. Hiszen annyit lehet róluk olvasni az újságokban. – Megvonta a vállát. – De nem volt az. Csak olyan volt, mint egy Mars-lakó. – Szomorúan megcsóválta a fejét. – Egy ilyen jó kis csaj.

– Rossz volt ránézni – mondta Hud, s ő is a fejét csóválta.

– Hogy hívják a barátnőjét? – tette fel Kling ismét a kérdést. Tommy és Hud egy pillanatra sokatmondóan összenézett. Kling figyelmét nem kerülte el a dolog, de türtőztette magát.

– Az ember lát egy ilyen lányt, mint Jeannie – mondta Tommy –, és azt gondolja: ez aztán igen! Maga ismerte őt, cimbora? Komolyan mondom, az ember el se hinné, hogy...

– Hogy hívják a barátnőjét? – ismételte meg Kling, ezúttal valamivel hangosabban.

– Az egy idősebb lány – mondta halkan Tommy.

– Milyen idős?

– Húszéves – mondta Tommy.

– Vagyis majdnem én korombeli – mondta Kling.

– Hát igen – hagyta rá nagy komolyan Hud.

– Na és miért lényeges az, hogy milyen idős?

– Hát ... – Tommy tétovázott.

– Az isten szerelmére, nyögd ki már! – robbant ki Kling,

– Hát hogy mégis idejár – mondta Tommy.

– És ha idejár?

– Nem szeretnénk, ha baj lenne belőle. A mi klubunk tisztességes klub. Igazán nem hantázok. Szóval... szóval, amiért egyszer-egyszer elbolondozunk Claire-rel is ...

– Milyen Claire-rel? – csattant fel Kling.

– Claire ... – Tommy elakadt.

– Ide figyelj – mondta dühösen Kling. – Elég legyen ebből a szarako-dásból, megértetted? Egy tizenhét éves lánynak betörték a fejét, és nekem semmi kedvem játszadozni! Tehát halljam, hogy a fenébe hívják azt a lányt, de gyorsan!

– Claire Townsendnek – Tommy megnyalta az ajkát. – Úristen, ha a mamánk megtudja, hogy mi... hogy is mondjam... hogy Claire-rel is elbolondozunk néha idelenn! Mondja, nem lehetne őt kihagyni a dologból? Mit akar? Az istenért, csak nincs valami rossz abban, hogy egy kicsit szórakozunk?

– Nincs hát – mondta Kling. – De szerinted egy gyilkosság is szórakozás? Mulatságosnak találod, te nyavalyás?

– Nem, csak...

– Hol lakik?

– Claire?

– Igen.

– Itt mindjárt a Petersonon. Hányas szám is, Hud?

– Azt hiszem, hét-huszonnyolcas – mondta Hud.

– Igen, én is úgy emlékszem. Mondja, biztos úr, nem hagyhatna ki bennünket a dologból?

– Hányan vagytok, akikre tekintettel kell lennem? – kérdezte ridegen Kling.

– Hát... tulajdonképpen csak én meg Hud – mondta Tommy.

– A Bobbsey ikrek, mi?

– Tessék?

– Semmi. – Kling már indult is az ajtó felé. – Tartózkodjatok a nagylányoktól – mondta. – Inkább emelgessetek súlyokat.

– Ugye, kihagy bennünket? – szólt utána Tommy.

– Lehet, hogy visszajövök – mondta Kling, azzal ott hagyta a két fiút a lemezjátszó mellett.