– Nem lenne kedved elmenni valahova velem a hétvégén? – kérdi, és azon veszem észre magam, hogy igent mondok, mert tényleg van kedvem.

Már kétszer előfordult, hogy amikor megállt a kocsival a ház előtt, és jó éjszakát kívánt, áthajolt az ülésen, hogy megpusziljon, és mind a kétszer ugyanaz volt a reakcióm: engedtem, hogy magához húzzon, de az utolsó pillanatban lehajtottam a fejem, úgyhogy az arcom a melléhez nyomódott. Hagytam, hogy egy ideig magához szorítson. Kicsit tovább ölelt, mint ahogy azt a barátok tennék. Éreztem, ahogy arcát a hajamba temeti, arcom pedig a mellkasának préselődik. Beszívtam a puha inge illatát. Nagyon szeretem ezt az illatot. A karja izmos, a mellkasa széles. Egyszer Brazíliában aranyérmet nyert gimnasztikában. Persze ez '69-ben történt, vagyis abban az évben, amikor én a világra jöttem, de akkor is. A teste erőteljesnek tűnik.

Egyfajta rejtőzés ez – ahogy lehajtom a fejem, valahányszor magához húz. Próbálom elkerülni a jóéjtpusziját. Az este befejezésekor megengedem neki, hogy azokban a hosszú, csendes pillanatokban a karjában tartson, vagyis hagyom magam megölelni – amit már hosszú ideje nem tettem.

94.

– Ketut, mit tud a romantikáról? – kérdeztem az idős füvesembert.

– Mi az, hogy romantika?

– Á, hagyjuk.

– Nem, nem! Mit jelent, hogy romantika?

– Romantika – próbálom meghatározni a szót. – Férfi és nő szeretik egymást. Vagy néha férfi szeret férfit, vagy nő szeret nőt. Csókolózás, szex, házasság meg minden, ami belefér.

– Én nem sok mindenkivel szeretkeztem az életemben, Liss. Csak a feleségemmel.

– Igaza van, az tényleg nem sok. De melyik feleségére céloz? Az elsőre vagy a másodikra?

– Csak egy feleségem van, Liss. Ő pedig halott.

– Mi a helyzet Nyomóval?

– Nyomó nem igazán én feleségem. Ő bátyám felesége. – Láthatja az arcomon, hogy össze vagyok zavarodva, mert hozzáteszi: – Ez tipikus balinéz dolog. – Ketut bátyja, aki rizstermelő farmer, a szomszédban lakik, és Nyomó az ő felesége. Három gyermekük van. Ketutnak és a feleségének nem lehetett gyermeke, így örökbe fogadtak egyet a bátyja fiai közül, hogy legyen örökösük. Amikor Ketut felesége meghalt, Nyomó elkezdte megosztani az idejét a két háztartás között, hogy gondját viselje a férjének és a sógorának, és a két külön családban élő gyermekeinek. A balinéz hagyomány szerint Nyomó minden szempontból Ketut igazi feleségének tekinthető (főz rá, takarít utána, felügyeli a háztartás vallásos ünnepeit és rituáléit), kivéve, hogy nem hálnak együtt.

– Miért nem? – érdeklődtem.

– Túl öreg! – felelte Ketut, majd odaintette magához Nyomót, hogy elmesélhesse neki, az amerikai hölgy arra kíváncsi, ők ketten miért nem szexelnek. Nyomó annyira mulatságosnak tartotta még az ötletet is, hogy majd megszakadt a nevetéstől. Aztán keményen beleöklözött a karomba.

– Csak egy feleségem volt – folytatta Ketut. – És ő halott.

– Hiányzik?

Szomorúan elmosolyodott. – Eljött ő ideje. Most pedig elmesélem, hogyan találtam rá. Amikor huszonhét éves vagyok, találkozom lánnyal, és belészeretek.

– Ez melyik évben is volt? – Mint mindig, most is elszántan azon vagyok, hogy kiderítsem, hány éves lehet.

– Nem tudom. Talán 1920-ban?

(Ami azt jelenti, hogy most körülbelül száztizenkét éves… Azt hiszem, kezdünk közelebb kerülni a megoldáshoz….)

– Liss, nagyon szeretem ezt a lányt. Nagyon gyönyörű. De nem jó természet, ez a lány. Csak pénz érdekli. Más fiúkat hajkurász. Mindig hazudik. Úgy hiszem, az elméjében van egy másik, titkos elme, amit senki nem láthat. Már nem szeret többé, elmegy másik fiúval. Nagyon szomorú vagyok. Szívem eltörik. Csak imádkozom a négy szellembátyómhoz, miért nem szeret többé ez a lány? Akkor egyik szellemtestvérem megmondja igazat: „Ő nem az igazi párod. Légy türelmes.” így hát türelmes vagyok, és megtalálom feleségem. Gyönyörű asszony; jó asszony. Mindig kedves velem. Soha nem veszekszünk, mindig harmóniában élünk, mindig mosolyog. Még amikor nincs pénzünk, akkor is mindig mosolyog, és azt mondja, úgy örül, hogy láthat. Mikor meghal, elmém nagyon szomorú.

– Sírt is?

– A szememmel csak kicsit. De meditálok, hogy megszabadítsam testem fájdalomtól. Meditálok a lelkéért. Nagyon szomorú, de ugyanakkor boldog is. Mindennap meglátogatom a meditációmban, még meg is csókolom. Ő az egyetlen, akivel szeretkeztem. Szóval nem ismerem ezt a… mi is új szó mára?

– Romantika?

– Igen. Romantika. Nem ismerem romantikát, Liss.

– Szóval ez nem igazán a maga szakterülete, eh?

– Mi az, szakterület? Mit jelent ez a szó?

95.

Végül aztán leülök Wayannal, és elmondom neki, hogy összegyűjtöttem a pénzt a házára. Elmesélem a szülinapi kívánságom történetét, megmutatom a barátaim névlistáját, és elárulom a végösszeget: tizennyolcezer amerikai dollár. Először annyira megdöbben, hogy az arca valami gyászos kifejezést ölt. Furcsa, de igaz, hogy intenzív érzelmek hatására néha pont az ellenkező módon reagálunk világrengető eseményekre, mint ami logikusan elvárható lenne. Mintha az érzelmek abszolút értékét vennénk, függetlenül attól, hogy pozitív vagy negatív érzelemről van szó – így történhet meg, hogy örömteli események néha tisztán traumaként jelennek meg az érzelmi Richter-skálán, míg egy szörnyű gyászos eset hatására kibukik belőlünk a nevetés. Ez az újság egyszerűen túl sok volt Wayannak, olyannyira, hogy majdnem elszomorította, így hát órák hosszat ott kellett ülnöm mellette, és újra meg újra el kellett magyaráznom a történteket, és meg kellett mutatnom a számokat, amíg végül a valóság kezdett leülepedni.

Az első világos mondata (úgy értem, még azelőtt, hogy zokogásban tört ki, mert felfogta, hogy lesz kertje is) az volt, hogy sürgetőleg megjegyezte: – Kérlek, Liz, tudasd mindenkivel, aki segített összegyűjteni ezt a pénzt, hogy ez nem Wayan háza lesz, hanem mindenkié. Mindenkié, aki segített Wayannak. Ha ezek közül az emberek közül bárki Balira látogatna, nem mehetnek szállodába. Oké? Nálam kell maradniuk. Megmondod nekik? ígérd meg, hogy megmondod nekik… Közös Háznak fogjuk hívni… Mindenki Házának…

Ekkor mondtam, hogy kertje is lesz, erre nekiállt sírni.

De aztán lassan felbukkant néhány boldogabb gondolat is. Mint valami fejjel lefelé fordított pénztárcából, úgy ömlöttek elő Wayanból az érzelmek. Ha lesz háza, akkor kialakíthat egy kis könyvtárat is, az orvosi könyveinek! És egy gyógyszertárat is, a tradicionális orvosságainak! És berendezhet egy igazi éttermet igazi székekkel és asztalokkal (a régi jó berendezését ugyanis el kellett adnia, hogy kifizethesse a válóperes ügyvédet). Ha lesz otthona, akkor végre lesz állandó lakhelye és címe, vagyis végre feltüntethetik a nevét a Lonely Planet útikönyvben! Ha lesz otthona, akkor végre rendezhetnek Tutti-nak egy igazi születésnapi partit!

Aztán hirtelen kijózanodott, és megint nagyon komoly lett. – Hogyan köszönhetem ezt meg neked, Liz? Mindenemet neked adnám. Ha lenne férjem, akit szeretnék, és neked pasira lenne szükséged, őt is neked adnám.

– Tartsd meg a férjed, Wayan. Csak gondoskodj róla, hogy Tutti bejusson az egyetemre.

– Mihez kezdenék, ha nem jöttél volna ide?

De hát mindig is ide indultam. Eszembe jut az egyik kedvenc szúfi költeményem, amely azt mondja, hogy a Mindenható már hosszú idővel ezelőtt egy kört rajzolt a homokba, pontosan a körül a hely körül, ahol most állsz. Soha nem volt olyan, hogy ne jöttem volna ide. Soha nem volt olyan, hogy ez ne így történt volna.

– Hol fogod felépíteni az új házad? – kérdeztem tőle. Kiderült, hogy Wayan, akárcsak egy általános iskolás baseballjátékos, aki már réges-régen kinézett magának egy bizonyos baseballkesztyűt az üzlet kirakatában, vagy az a bizonyos romantikus leányzó, aki tizenhárom éves kora óta tervezgeti az esküvői ruháját, már pontosan tudta, hol van az a telek, amit meg akart vásárolni. A parcella egy környékbeli falu közepén található, ahová már be van kötve a víz és az áram is. Egy jó nevű iskola is van a közelben, ahová Tutti járhatna. A telek központi fekvése kedvezne az üzletnek, mert így a páciensei és vevői gyalogosan is felkereshetnék. Wayan azt mondta, hogy a bátyjai segítenének felépíteni a házat. Úgy tűnt, már azt is eltervezte, milyen színűre fessék a hálószoba falát.

Együtt elmentünk egy kedves francia pénzügyi tanácsadóhoz (aki egyben ingatlanügynökként is tevékenykedik), s azt a tanácsot kaptuk tőle, hogy a legegyszerűbb módja a pénzátutalásnak az, hogyha az én bankszámlámról közvetlenül átutalom a pénzt Wayan bankszámlájára, és hagyom, hogy megvegye azt a birtokot vagy házat, amelyiket szeretné, ezzel kiküszöbölöm, hogy ingatlantulajdonosként nekem kelljen a helyi hatóságokkal bíbelődnöm. Ha az átutalt összeg nem haladja meg alkalmanként a tízezer dollárt, akkor nem fogok kábítószerhez fűződő pénzmosás gyanújába keveredni az adóhatóságnál és a CIA-nál. Ezután átmentünk Wayan aprócska bankjába, ahol megkérdeztük a menedzsert, hogyan utalhatnánk át a pénzt Wayan számlájára. Beszélgetésünk végén a menedzser kijelentette: – Wayan, amint néhány napon belül megtörténik ez az átutalás, körülbelül 180 millió rúpia lesz a számláján.

Wayannal egymásra néztünk, és egyszerűen kitört belőlünk a röhögés. Ilyen hatalmas összeg! Próbáltuk összeszedni magunkat, végül is mégiscsak egy menő bankár irodájában voltunk, de nem sikerült. Úgy támolyogtunk ki onnan, mint a részegek, egymást támogatva, nehogy összeessünk.

– Én meg ilyet nem láttam, hogy egy csoda ilyen gyorsan bekövetkezzen! Állandóan azért könyörögtem a Mindenhatóhoz, hogy legyen szíves, segítsen Wayannak, Isten pedig Lizhez könyörgött, hogy ő is segítsen Wayannak!

– Liz pedig megkérte a barátait, hogy legyenek szívesek, ők is segítsenek Wayannak! – tettem hozzá.

Visszasétáltunk az üzletbe, Tutti pedig épp akkor ért haza az iskolából. Wayan térdre esett előtte, magához szorította a kislányt, és azt kiáltotta: – Egy ház! Egy ház! Van egy házunk! – Tutti egy remekbe szabott műájulást produkált; rajzfilmbe illő mozdulattal hanyatlott a padlóra.

Mialatt mi ott viháncoltunk, észrevettem, hogy a két árva a konyha hátsó részéből lesi ezt a kalamajkát, és az arcukon mintha félelem ülne. Ahogy Wayan és Tutti örömmámorban úszva ugrabugráltak körülöttem, eltűnődtem, vajon mi járhat a két árva kislány fejében. Mitől félnek? Hogy talán hátrahagyják őket? Vagy hirtelen valami félelmetes személlyé váltam a szemükben, mivel a semmiből elővarázsoltam egy nagy rakás pénzt? (Olyan elképzelhetetlenül hatalmas összeget, hogy valószínűleg fekete mágia áll a dolog hátterében…) De az is lehet, hogy egy ilyen gyerekkor után, amilyenben nekik részük volt, bármifajta változás rettegéssel töltené el őket.

Amikor abbahagytuk az ünneplést, megkérdeztem Wayantól: – Mi a helyzet Kis Ketuttal és Nagy Ketuttal? Számukra is jó hír ez a mai?

Wayan egy pillantást vetett a konyhában rejtőzködő kislányokra, és feltehetőleg ő is észrevette rajtuk a nyugtalanságot, mert egyből odafutott hozzájuk, magához húzta őket, és ajkát a fejük búbjához szorítva biztató szavakat sugdosott a fülükbe. Úgy tűnt, a két kislány ellazul a szorításában. Aztán megszólalt a telefon, és Wayan megpróbált elszakadni az árváktól, hogy felvegye a kagylót, de a két Ketut sovány kis karocskái olyan erővel kapaszkodtak nem hivatalos anyukájukba, és úgy beletemették a fejecskéjüket Wayan hasába és hónaljába, hogy Wayan nem bírt kiszabadulni. Még soha nem láttam az árvákat ilyen indulatosnak.

Így hát én vettem fel a telefonkagylót. – Balinéz Tradicionális Gyógyközpont! – szóltam bele. – Ugorjon be hozzánk ma, a hatalmas költözés előtti kiárusításunkra!

96.

A hétvégén kétszer is randiztam a brazil Felipével. Szombaton elvittem Wayanhoz, hogy megismerkedjen vele és a gyerekekkel. Tutti házakat rajzolt neki, Wayan pedig sokatmondóan kacsingatott a háta mögött, és hang nélkül mímelte a kérdést: – Új pasi? –, amire csak ráztam a fejem, hogy „nem, nem…”. (Bár hogy őszinte legyek, az a cuki walesi srác már eszembe sem jut…) Ketuthoz, a füvesemberemhez is elcipeltem, és Ketut nem kevesebb, mint hét alkalommal jelentette ki (miközben átható tekintetét rám szegezte), hogy a barátom „jó ember, nagyon jó ember, nagyon, nagyon jó ember. Nem rossz ember, Liss –jó ember”.

Vasárnap Felipe megkérdezte, nincs-e kedvem lemenni az óceánpartra. Rájöttem, hogy ugyan már két hónapja itt élek Balin, de a parton még nem voltam, ami hirtelen nagy idiótaságnak tűnt, úgyhogy igent mondtam. Eljött értem a dzsipjével, és egyórás furikázás után Pedangbai rejtett kis öblénél kötöttünk ki, ami kívül esik a turisták radarján. Ha az édenkertnek létezik földi másolata, akkor ez a hely az, a hófehér homokjával, kék vizével, pálmafáinak árnyékával. Az egész napot végigbeszélgettük, és csak akkor szakítottuk félbe a csevejt, amikor belevetettük magunkat a habokba, vagy szunyókáltunk egyet, vagy olvastunk egy kicsit – néha hangosan, egymásnak. Az öbölben volt egy kis vityilló, ahol balinéz asszonyok halat sütöttek nekünk, meg vettünk néhány hideg sört és jégbe hűtött gyümölcsöt. A hullámokban ringatózva elmeséltük egymásnak mindazt, amit még soha, megosztva egymással azokat az apróbb részleteket, melyekre az elmúlt hetek vacsorái és borozgatásai alkalmával Ubud legcsendesebb éttermeiben még nem került sor.

Miután alaposan végigmért a parton, közölte velem, hogy tetszik neki a testem. A braziloknak van egy külön kifejezésük az ilyenfajta testformára, mondta (naná, hogy van nekik!), magra-falsának nevezik, vagyis álsovány-nak, ami azt jelenti, hogy távolról nézve a csaj ugyan vékonynak tűnik, ám közelebbről szemlélve kiderül, hogy igazából egész kerek és húsos, ami a brazilok szerint kifejezetten előny. Az Isten áldja meg a brazilokat! Ahogy a törülközőnkön heverészve diskuráltunk, néha átnyúlt, hogy letöröljön néhány homokszemcsét az orromról, vagy hogy egy lázadó hajtincset elsimítson az arcomból. Tíz órán keresztül beszélgettünk megszakítás nélkül. Aztán besötétedett, összeszedtük a holmijainkat, és sétálni indultunk az öreg balinéz halászfalu kivilágítatlan földútján, kényelmesen, kart karba öltve andalogtunk a csillagos égbolt alatt. És a brazil Felipe ekkor feltett egy kérdést, nyugodt hangon (mintha csak azt kérdezte volna, hogy ne üljünk-e be valahova vacsorázni): – Liz, mi a véleményed, nem kéne nekünk összejönnünk?

Tetszett, hogy ily módon kezdte a dolgot. Nem egy ügyetlenül megkísérelt csókkal vagy egy merész mozdulattal – hanem egy kérdéssel. Méghozzá a megfelelő kérdéssel. Eszembe jutott, amit a terapeutám mondott egy évvel ezelőtt, még mielőtt nekivágtam volna világ körüli utamnak. Bevallottam neki, hogy ugyan megfogadtam magamnak, az utazás éve alatt önmegtartóztatást fogok gyakorolni, de aggódtam, mert „Mi lesz, ha találkozom valakivel, aki nagyon tetszik? Mihez kezdek akkor? Összejöjjek vele? Vagy inkább ne? Őrizzem meg a függetlenségem, vagy kényeztessem el magam egy kis romantikával?” – A terapeutám elnéző mosollyal az arcán azt felelte: – Tudod, Liz, mindezt majd beszéld meg akkor, amikor ténylegesen felmerül a lehetőség, méghozzá azzal a személlyel, aki illetékes az ügyben.

Most minden adott volt: az idő, a hely, a lehetőség, az illetékes személy. Így hát belevágtunk a téma megvitatásába, ami könnyedén ment a sétánk során. Azt mondtam: – Felipe, normális körülmények között valószínűleg igent mondanék. Bár nem tudom, mi számít normális körülménynek…

Elnevettük magunkat. De aztán feltártam előtte a kételyeimet: hogy bár egyáltalán nem bánnám, ha az ő szakértő kezeire bízhatnám a testem és a szívem, valami mélyen bennem azt szeretné, ha ezt az utazással eltöltött évet teljes egészében önmagamnak szentelném. Valami létfontosságú változás megy végbe éppen az életemben, és ennek a változásnak időre és térre van szüksége, hogy zavartalanul kiteljesedhessen. Hogy egy hasonlattal éljek: olyan vagyok, mint a sütőből kiemelt sütemény – szükségem van egy kis időre, hogy kihűljek, mielőtt a cukorbevonat rám kerülhetne. Nem akarom elcsalni magamtól ezt a drága időt. Nem akarom megint kiengedni a kezemből az életem irányítását.

Felipe természetesen azt felelte, hogy megérti, és hogy azt kell tennem, ami számomra a legmegfelelőbb, és reméli, megbocsátom neki, hogy egyáltalán feltette ezt a kérdést. („Előbb vagy utóbb ennek a kérdésnek el kellett hangoznia, drágám.”) Biztosított róla, hogy bárhogy is döntök, mi barátok maradunk, mivel úgy tűnik, mindkettőnkre kifejezetten jó hatással van az együtt töltött idő.

– Bár – folytatta –, annyi azért engedtessék meg nekem, hogy felsorakoztathassam az érveimet.

– Rendben – feleltem.

– Először is, ha jól értettem, ez az egész éved arról szól, hogy egyensúlyba hozd a spiritualitást az élvezetekkel. Azt látom, hogy irtó sokat tettél az áhítatod elmélyítésére, de mi a helyzet az élvezetekkel?

– Rengeteg pastát ettem Olaszországban, Felipe.

– Pastát, Liz? Pastát?

– Jogos a közbevetés.

– Másodszor, azt hiszem, tudom, mi aggaszt. Betolakszik egy pasi az életedbe, és megint elvesz tőled mindent. Én ilyet soha nem tennék veled, kedvesem. Már régóta egyedül vagyok, és akárcsak te, én is sokat vesztettem egy kapcsolatban… Nem akarom, hogy bármit is elvegyünk egymástól. Csak éppen rég nem élveztem senki társaságát ennyire, és szeretnék több időt tölteni veled. Ne aggódj, nem foglak követni New Yorkba, amikor szeptemberben hazarepülsz innen. Ami pedig azokat a kifogásokat illeti, amelyeket a múlt héten hoztál fel, magyarázatul arra, miért nem akarsz egy szeretőt… Nos, próbáld meg ebből a szemszögből nézni a dolgot: engem nem érdekel, ha nem borotválod le a lábad mindennap, a testedért máris odavagyok, már elmesélted az egész életed történetét, és a fogamzásgátlás miatt sem kell aggódnod – ugyanis elköttettem magam.

– Felipe – mondtam –, ez volt a legromantikusabb és legvonzóbb ajánlat, amit valaha is kaptam egy férfitól.

És tényleg az volt. Mégis, megint csak nemet mondtam.

Hazavitt. A ház előtt parkolva váltottunk néhány csókot. Nagyon kellemes volt. Hát persze hogy az volt. Mégis, újra nemet mondtam.

– Semmi baj, kedvesem – mondta Felipe. – De azért gyere át hozzám holnap este, és sütök neked marhapecsenyét.

Aztán elhajtott, és én egyedül bújtam ágyba.

Jellemző rám, hogy túl gyorsan és elhamarkodottan döntök pasi-ügyekben. Semmi perc alatt bele tudok zúgni valakibe, tekintet nélkül a következményekre. Nemcsak a legjobbat tételezem fel az emberekről, de hiszek abban is, hogy érzelmileg képesek lehető legjobb formájuk elérésére. Számtalan esetben fordult már elő (többször, mint ahogy azt kedvem lenne összeszámolni), hogy a pasas rejtett adottságaiba zúgtam bele, nem pedig magába a pasasba, aztán makacsul, hosszú ideig ragaszkodtam a kapcsolathoz (néha túlságosan is hosszú ideig), és arra vártam, hogy a pasas felemelkedjen a saját nagyszerűsége színvonalára. A szerelmi életemben gyakran estem a saját optimizmusom áldozatául.

Fiatalon és gyorsan kötöttem házasságot, mert szerelmes voltam, tele reménnyel. Arra viszont nem szántam elegendő időt, hogy bárkivel is megbeszéljem, miről is szól egy házasság. Senki nem adott tanácsot ez ügyben. Szüleim úgy neveltek, hogy önálló legyek és önellátó, olyasvalaki, aki a saját életét illetően maga dönt. Huszonnégy éves koromra már kialakult az az általános vélemény, hogy képes vagyok mindenben önálló döntést hozni. Persze ez nem volt mindig így. Ha valamelyik korábbi évszázadban születtem volna, a nyugati világ patriarchátusi rendszerében, akkor úgy tekintettek volna rám mint apám tulajdonára, egészen a férjhezmenetelem pillanatáig, amikor is átkerültem volna a férjem birtokába. A saját életem alakulásába aligha lett volna bármiféle beleszólásom. Ha egy férfi meg akarta volna kérni a kezem, apámmal kellett volna tárgyalnia, aki elvárta volna, hogy ilyen és hasonló kérdések hosszú sorára feleljen: „Miből fogja eltartani a lányom? Miféle hírnévre tett szert ebben a közösségben? Hogy áll az egészsége? Hol fognak élni? Mennyi tartozása van? Mennyi vagyonnal rendelkezik? Mik a jó tulajdonságai?” Apám nem engedte volna, hogy összeházasodjak valakivel, csak azért, mert szerelmes vagyok az illetőbe. De ebben a modern világban amikor én elhatároztam, hogy férjhez megyek, apukám teljesen kimaradt a döntéshozatalból. Mint ahogy abba sem szól bele, hogyan hordom a frizurám, ugyanúgy a házasságomat illető döntéshez sem járult hozzá.

Elhihetitek, hogy nem a nosztalgia beszél belőlem. Nem sírom vissza a patriarchátus intézményét. Mégis, úgy vettem észre, hogy amikor az apajogúság rendszerének (jogosan) véget vetettek, nem feltétlenül vezettek be helyette egy másfajta védelmező rendszert. Úgy értem, nekem soha eszembe nem jutott volna, hogy a partneremnek feltegyem azokat kérdéseket, amelyeket egy másik korban az apám feltétlenül nekiszegezett volna. Szerelmesként sokszor odaajándékoztam magam, csupán a szerelem kedvéért. Ha az a célom, hogy önálló, autonóm lénnyé váljak, akkor saját magam gyámjává kell legyek. Ahogy Gloria Steinem híres szállóigéje tanácsolja: a nőknek arra kellene törekedniük, hogy olyanokká váljanak, mint az a férfi, akihez mindig is férjhez akartak menni. Csak mostanában ébredtem rá arra, hogy nemcsak a saját férjemmé kell válnom, hanem a saját apámmá is. Hát ezért javasoltam magamnak aznap este, hogy egyedül bújjak ágyba. Mert úgy éreztem, túl korai még az, hogy mindenféle úriemberek udvaroljanak nekem.

Ennek ellenére hajnali kettőkor egy hatalmas sóhajjal arra ébredtem, hogy olyan mélységesen mély fizikai éhséget érzek, amit fogalmam sem volt, hogy tudnék kielégíteni. Az a flúgos macsek, amelyik a házamban tanyázik, valamiért elkezdett gyászosan vernyákolni, mire odavetettem neki: – Pontosan tudom, mit érzel, haver! – Muszáj volt valamit tennem ezzel a vágyakozással kapcsolatban, így hát felkeltem, hálóingben kivonultam a konyhába, meghámoztam egy fél kiló krumplit, feltettem főni, majd felszeleteltem és vajban kisütöttem, aztán bőkezűen megsóztam és az utolsó falatig magamba tömtem az egészet – miközben mindvégig azt kérdezgettem a testemtől, hogy hajlandó-e elfogadni egy fél kiló piri-burit a szeretkezés nyújtotta kielégülés helyett.

Miután az utolsó kis falatkát is magába nyelte, a testem csak ennyit mondott: – Ki van zárva, bébi.

Visszamásztam az ágyikómba, unalmamban felsóhajtottam, és nekifogtam…

Nos. Hadd ejtsek itt egy szót a maszturbálásról, ha megengeditek. Néha kapóra jön, hogy kéznél van (bocsánat), de máskor meg annyira nem kielégítő, hogy az ember csak pocsékabbul érzi magát utána. Másfél évig tartó önmegtartóztatás után, mialatt csak a saját nevem hangzott el az egyszemélyes nyoszolyámon, kezdtem belecsömörleni ebbe a sportba. Mégis, ma este, ebben a felajzott állapotomban, mi mást tehettem volna? A piri-buri csődöt mondott. Így hát ismét nekiálltam, hogy„lekezeljem” magam. Szokás szerint végiglapoztam magamban az összes erotikus aktámat, hogy rábukkanjak a megfelelő fantáziára vagy emlékre, ami a lehető leggyorsabban elrepít a célállomásig. De ma éjszaka semmi nem vált be igazán – sem a tűzoltók, sem a kalózok, sem az a régi, jól bevált perverz jelenet, ahogy figyelem, amint Bili Clinton éppen… sem az a fantázia, amelyben Viktória korabeli úriemberek a szalonban a falhoz szorítanak, miközben szexis szobalányok gyűlnek körénk… A végén semmi más nem segített a kielégülésben, csak az, hogy vonakodva ugyan, de hagytam, hogy eluralkodjon rajtam az a gondolat, amikor a brazil barátom ágyba bújik velem… fölém gördül…

Aztán elaludtam. Amikor felébredtem, odakinn csendes, kék ég köszöntött, idebenn egy még csendesebb hálószoba. Mivel még mindig zaklatottnak és zavarodottnak éreztem magam, a reggel nagy részét annak szenteltem, hogy a Guru-gítának – az indiai asramom nagyszerű és tisztító jellegű alaphimnuszának – mind a 182 versszakát elkántáltam. Aztán egy órát csontvelőig hatoló néma mozdulatlanságban végigmeditáltam, amíg végül rá nem találtam arra az érzésre – arra a specifikus, állandó jellegű, változatlan, névtelen, tökéletes boldogságra. Arra a boldogságra, ami sokkal de sokkal jobb, mint bármi, amit ezen a földön valaha tapasztaltam, még a sós, vajas csókoknál és a még sósabb, még vajasabb krumpliknál is nagyszerűbb.

Annyira örültem, hogy az egyedüllét mellett döntöttem!

97.

Éppen ezért másnap este meglepődtem, amikor – miután vacsorát főzött nekem, majd órákon át heverésztünk a kanapéján, és mindenféléről beszélgettünk, és miután váratlanul egy pillanatra felém hajolt, arcát a hónaljamba temette, és bejelentette, hogy imádja a csodás, mocskos illatomat – Felipe végül két markába fogta az arcomat, és így szólt: – Elég volt ebből, kedvesem. Gyerünk az ágyba – és én mentem.

Igen, ágyba bújtam vele, a hálószobájában, ahol a nagy, nyitott ablakok a csendes, éjszakai balinéz rizsföldekre néztek. Felipe kettéválasztotta az áttetsző, fehér szúnyoghálót, mely az ágyát keretezte, és betessékelt. Aztán annak a férfinak a gyengéd szakértelmével, aki nyilvánvalóan több kellemes évet töltött azzal, hogy gyermekeit előkészítette az esti fürdésre, kihámozott a ruhámból, és közölte a feltételeit: a világon semmit nem vár el tőlem, csak azt, hogy engedjem, ameddig csak nekem is jólesik, hogy csodáljon. Elfogadhatónak tartom ezeket a feltételeket?

Valahol a kanapé és az ágy között elvesztettem a hangom, így csak bólintottam. Nem volt mit mondanom. Hosszú, zord, magányos időszak állt mögöttem. Egész jól bírtam eddig. De Felipének igaza van: ennyi elég volt.

– Rendben – felelte mosolyogva, ahogy félredobott néhány párnát, és maga alá gurította a testem. – Akkor rendezzük sorainkat.

Ami azért volt vicces, mert ez volt az a pillanat, amikor végleg búcsút mondtam a rendezésre tett összes erőfeszítésemnek.

Később Felipe elmesélte, milyennek látott aznap este. Azt mondta, nagyon fiatalnak tűntem, és egyáltalán nem hasonlítottam arra a magabiztos nőre, akit abban a napfényes világban megismert. Borzasztóan fiatalnak látszottam, de emellett nyitottnak, izgatottnak és megkönnyebbültnek, hogy végre rám ismertek, és halálosan fáradtnak attól, hogy örökösen bátornak kellett mutatnom magam. Szerinte a napnál is világosabb, hogy régóta nem ért hozzám senki. És hogy tele voltam vágyakozással, és hálás voltam azért, hogy ezt végre kimutathatom. Bár én minderre nem emlékszem, de elhiszem neki, mert úgy tűnt, akkor csakis énrám figyelt…

Ami leginkább megmaradt bennem abból az éjszakából, az a hullámzó fehér szúnyogháló volt. Hogy mennyire hasonlított egy ejtőernyőre. Úgy éreztem, ezzel az ejtőernyővel a hátamon végre elhagyhatom azt a megbízható, fegyelmezett repülőgépet, mely az életem nehéz szakaszán végigrepített, de aztán félúton elavulttá vált…

Így hát most kilépek ebből az egyszemélyes, céltudatos repülőből, és hagyom, hogy ez a lebegő fehér ejtőernyő lassan ringatózva átlebegjen velem ezen a furcsa, légüres téren, ami a múltam és a jövőm között helyezkedik el, és biztonságban letegyen a földre, ezen a kicsi, ágy formájú szigeten, ahol nincs senki más, csak ez a jóképű brazil hajótörött, akit (mivel ő maga is oly sokáig volt egyedül) annyira boldoggá tett és meglepett, amikor elélveztem, hogy hirtelen teljesen elfelejtett angolul, és csak azt az öt szót bírta ismételgetni, valahányszor az arcomba nézett, hogy „csodálatos, csodálatos, csodálatos, csodálatos, csodálatos…”.

98.

Persze semmit nem aludtunk. Aztán, az egészben az volt a poén, hogy indulnom kellett. Másnap reggel ugyanis nevetségesen korán haza kellett érnem, mert találkozóm volt Yudhi cimborámmal, akivel már jó régen megállapodtunk abban, hogy ez lesz az a hét, amikor nekivágunk a hosszú, egész Balit átszelő autós kirándulásunknak. Ez az ötlet azon az estén jutott eszünkbe, amikor átjött hozzám, és arról beszélgettünk, hogy mi hiányzik neki legjobban Amerikából. Bevallotta, hogy a felesége és Manhattan után a vezetést hiányolja leginkább – csak bepattanni a kocsiba, elhívni néhány barátot, és irány a távolság, a kaland és azok a csodálatosan hosszú, egész államokat átszelő autópályák. Akkor azt mondtam neki: – Oké, akkor majd összehozunk magunknak itt Balin egy amerikai stílusú autós kirándulást.

Ezt mindketten irtó poénosnak találtuk – Balin ugyanis egyszerűen lehetetlen amerikai stílusú autós kirándulásról beszélni. Először is, a sziget akkora, mint Delaware állam, vagyis nincsenek nagy távolságok. Másodszor, az „autópályák” szörnyű állapotban vannak, és a közlekedést szürreálisán veszélyessé teszi az amerikai mini busz balinéz verziója – egy miniatűr motor, amelyen öt ember nyomorog: az apuka, aki fél kézzel kormányoz, másik karjával (mint egy focilabdát) az újszülött kisbabáját öleli, mögötte kucorog féloldalasan ülve az anyuka a szűk szárongjában, fején egy kosarat egyensúlyozva, és azon iparkodik, hogy a két iker bébije le ne pottyanjon a száguldó motorkerékpárról, amelynek hiányzik a fényszórója, és amely valószínűleg a menetiránnyal ellenkező oldalon közlekedik. A bukósisakot senki nem viseli, viszont gyakran – és erre soha nem jöttem rá, hogy miért –, a kezében cipeli. Képzelj magad elé több tucat ilyen alaposan megterhelt motorkerékpárt, amint a szabályokra fittyet hányva vadul száguldozik, egymást előzgetve és kerülgetve, mintha egy eszelős motorizált májusfa-kitáncoláson vennének részt, és máris pontos képet kapsz a balinéz autópályán folyó közlekedésről. Hogy Bali teljes lakossága eddig miért nem vált közlekedési balesetek áldozatává, az számomra teljességgel érthetetlen.

Yudhival mégis úgy döntöttünk, hogy nekivágunk: kibérlünk egy autót, és egy hétig körbeautókázunk ezen a piciny szigeten, eljátszva, hogy Amerikában furikázunk, és mindketten szabadok vagyunk. Amikor a múlt hónapban kiagyaltuk mindezt, elragadó ötletnek tartottam, de az időzítés most – amikor itt fekszem az ágyban Felipével, aki az ujjhegyeimet, karjaimat, vállaimat csókolgatja – nem is lehetne szerencsétlenebb. De mennem kell. És valahol akarok is menni. Nemcsak azért, hogy Yudhi cimborámmal tölthessek egy hetet, de azért is, hogy a Felipével történtek után összeszedhessem magam, és hogy megbirkózzam ezzel az új felállással, vagyis hogy – miként azt regényekben mondani szokták

– szeretőt tartok.

Így hát Felipe kitesz a házamnál, még magához húz egy utolsó, szenvedélyes ölelésre, aztán épp csak annyi időm marad, hogy lezuhanyozzak, és kicsit összekapjam magam, amikor befut Yudhi a bérautónkkal. Egyetlen pillantást vet rám, és megszólal: – Öcsém, te meg mikor keveredtél haza múlt éjjel?

Mire én: – Öcsém, egyáltalán nem keveredtem haza múlt éjjel.

Mire ő: – Öcsééém! – és kitör belőle a röhögés; valószínűleg eszébe jutott az a két héttel ezelőtti csevejünk, amikor nagy komolyan kijelentettem, hogy én már tutira soha nem fogok lefeküdni senkivel ebben az életben.

– Szóval beadtad a derekad? – kérdi.

– Yudhi – felelem. – Hadd meséljek el neked egy sztorit. Tavaly nyáron, mielőtt elhagytam volna az Államokat, elmentem meglátogatni a nagyszüleimet, akik New Yorktól északra élnek. A nagyapám felesége – második felesége, egy irtó kedves hölgy, Gale-nek hívják, nyolcvan is elmúlt már – előhalászott egy régi fényképalbumot, és megmutogatta azokat az 1930-as években készült fotókat, amikor tizennyolc évesen Európában töltött egy évet a két legjobb barátnőjével a gyámjuk kíséretében. Ahogy lapozgatta az albumot, és végigmutogatta ezeket a csodálatosan régi olaszországi fényképeket, hirtelen az egyik velencei képen feltűnik egy igazán édes fiatal olasz srác. Mondom: – Gale, ki ez a jóképű fiatalember? – Mire ő:– Annak a hoteltulajdonosnak a fia, akiknél megszálltunk Velencében. A szeretőm volt. – Teljesen kiakadtam: – A szeretőd? – Erre a nagyapán édes kis felesége egy huncut pillantást vet rám, megrebegteti a szempilláit, mint Bette Davis, és azt mondja: – Liz, halálosan untam már, hogy templomokat nézegessek…

Yudhi magasra tartja a tenyerét, hogy csapjak bele: – Öcsém, ez igen király!

Nekivágunk hát az amerikai stílusú autókázásunknak, keresztül-kasul Bali szigetén, én és ez a vagány, száműzetésben élő indonéz zenei géniusz; a kocsink csomagtartója tömve van gitárokkal, sörösüvegekkel és az amerikai autós kirándulásokra jellemző rágcsálnivalók balinéz változatával: sült rizskekszekkel meg borzalmas ízű helyi cukorkákkal. Mostanra az utazás részletei már meglehetősen homályba vesztek, főleg hogy állandóan Felipén járt az eszem, meg az ilyen jellegű utazásokat amúgy is valami fura ködfátyol vonja be, bármelyik országban autózik is az ember. Arra emlékszem, hogy Yudhival egész idő alatt „amerikaiul” beszéltünk – olyan régóta nem használtam már ezt a nyelvet! Persze sokat használtam az angolt az elmúlt évben, de nem az amerikait, és főleg nem azt a hip-hopféle nyelvjárást, amit Yudhi olyan előszeretettel bedob néha. Szóval belevetjük magunkat a szlengbe, és úgy lökjük a dumát, mint az MTV-t bámuló tinik, folyamatosan egymást cukkolva, és olyanokat mondunk, hogy „öregem”, meg „öcsém”, meg – csak néha és akkor is gyengéden – „buzi”. Párbeszédeink nagy része egymás anyjának kedveskedő inzultálása körül forog.

– Öcsém, hová a fenébe tetted a térképet?

– Miért nem kérded meg az anyádtól?

– Én megkérdezném, ha nem lenne olyan hájas…

És így tovább.

A sziget belsejét teljesen kihagyjuk, csak a partvonalon autózunk végig, így egy hétig mást sem látunk, csak tengerpartot. Néha fogunk egy kis halászhajót, és áthajózunk egy szigetre, csak hogy megnézzük, mi a helyzet odaát. Rengeteg különböző tengerpart van a szigeten. Egyik napot Kuta városkának hosszú, Dél-Kaliforniához hasonlatos, fehér homokos partján töltjük, majd elindulunk a nyugati part komor, fekete sziklái felé, közben átkelünk azon a láthatatlan határon, amelyen túl az átlagos turista szinte soha nem merészkedik, és felmegyünk egészen az északi part vad öbleihez, ahol csak néhány szörfös kockáztatja meg a vízre szállást (közülük is csak az igazán vakmerőek). Ülünk a parton, bámuljuk a veszedelmes hullámokat, és figyeljük, ahogy a szikár barna és fehér testű indonéz és nyugati szörfösök a felszínt átszelve cipzárként kettészakítják az óceán kék koktélruhájának hátát. Nézzük, amint a hullámok taccsra vágják a szörfösöket a korallzátonyon meg a sziklákon, ám azok kihívó módon újra visszaeveznek, hogy meglovagolják a következő hullámot, mi pedig leesett állal figyeljük őket, és kifakadunk: – Öregem, de DURVA!

Ahogy terveztük, szinte teljesen megfeledkezünk arról – miközben a bérautóval furikázunk, silány koszton élünk, amerikai nótákat énekelgetünk, és annyi pizzát eszünk, amennyi csak belénk fér –, hogy Indonéziában vagyunk. Amikor a balinéz környezet túl sok tanújelével kell szembesülnünk, megpróbálunk tudomást sem venni róla, és úgy teszünk, mintha Amerikában lennénk. Megkérdem Yudhitól: – Melyik lenne a legjobb út e körül a vulkán körül? –, mire Yudhi azt feleli: – Szerintem az I-95-ön kéne mennünk –, amire én visszavágok, hogy: – De az bevisz minket Boston belvárosába pont a csúcsforgalom kellős közepén… – Csak hülyéskedünk, de valahol mégis működik a dolog.

Néha felfedezünk egy csendes partszakaszt, ahol nyugis az óceán, és egész nap ki sem jövünk a vízből. Hagyjuk, hogy a másik már reggel tízkor nekiálljon sörözni („Öcsém, ez tiszta orvosság!”). Mindenkivel összebarátkozunk, akivel csak összefutunk. Yudhi az a fajta srác, aki – amikor a parton sétálva észrevesz egy fickót, aki csónakot épít – megáll, és azt mondja: – Tyűha! Csak nem csónakot építesz? – És a kíváncsisága olyan elragadó, hogy mire feleszmélünk, a csónakot építő fickó már meg is invitált minket, hogy lakjunk náluk egy évig.

Esténként fura dolgok történnek. Misztikus templomi rituálékba botlunk a nagy semmi kellős közepén, és hagyjuk, hogy az ének és a dobszó hipnotikus hatása alá vonjon minket.

Az egyik part menti kis városka teljes lakossága egybegyűlt az elsötétített utcán valami születésnapi ceremóniára. Minket kiemelnek a tömegből (tiszteletre méltó idegenek vagyunk), és noszogatnak, hogy a táncoljunk egyet a falu legszebb leányával. (A kislányt ellepi a rengeteg arany és drágakő, tömjénillat lebegi körül, arca egyiptomi stílusban van kifestve. Valószínűleg nincs több tizenhárom évesnél, de a csípőjét annak a teremtménynek a puha, érzéki mozdulatával riszálja, aki tisztában van azzal a ténnyel, hogy képes lenne bármelyik istent elcsábítani.) A következő nap ugyanebben a faluban ráakadunk arra a fura családi étteremre, melynek tulajdonosa kijelenti, hogy ő a thai ételkülönlegességek mesterszakácsa – ami valótlan állításnak bizonyul –, de ettől függetlenül ott töltjük az egész napunkat, jéghideg kólát iszogatva, zsíros pad thait eszegetve, és Milton Bradley társasjátékot játszva a tulaj elegánsan nőies kamasz fiával. (Csak később merül fel bennünk a gyanú, hogy ez a csinos kamasz fiú volt esetleg az előző este gyönyörű táncosnője; a balinézek mesterei az átváltozásnak.)

Mindennap megpróbálok itt az isten háta mögött találni egy telefont, ahonnan felhívhatom Felipét, aki minden egyes alkalommal megkérdezi: – Hányat kell még aludnom, amíg visszatérsz hozzám? – Azt mondja: – Élvezem, ahogy beléd zúgok. Olyan természetesnek tűnik, mintha minden második héten tapasztalnék valami ilyesmit, pedig az igazság az, hogy legalább harminc éve nem éreztem így senki iránt.

Én még egyáltalán nem állok készen erre, távol állok a szabadeséstől, és kétkedő kis hangokat hallatva emlékeztetem arra, hogy néhány hónap múlva én elmegyek. Felipét mindez nem riasztja meg. Azt mondja: – Lehet, hogy ez csak valami ostoba dél-amerikai elképzelés, kedvesem, de értsd meg, érted a szenvedést is vállalom. Bármiféle fájdalom ér a jövőben, már most elfogadom, azért az örömért, amit a veled való együttlét most nyújt számomra. Élvezzük ki ezt az időt! Hiszen olyan csodálatos…

Azt felelem: – Tudod, a poén az, hogy mielőtt találkoztunk, komolyan azt fontolgattam, hogy egyedül maradok, és önmegtartóztatásban élem le életem hátralévő részét. Arra gondoltam, talán illik hozzám a spirituális, elmélkedő életmód.

– Akkor elmélkedj el ezen, kedvesem… – mondja, és nekiáll aprólékos részletességgel leírni az első, második, harmadik, negyedik és ötödik dolgot, amit hazaérkezésemkor a testemmel fog művelni, amint újra az ágyában talál. Remegő térdekkel támolygok el a telefonfülkétől, mulatok is, de el is ámulok ezen az újonnan felfedezett szenvedélyen.

Kőrútunk utolsó napján órák hosszat lebzselünk valahol a tengerparton, és – amint az olyan gyakran megtörténik beszélgetéseink során – megint előkerül New York témája, hogy mennyire nagyszerű egy város, és mi mennyire imádjuk. Yudhi legalább annyira hiányolja a várost, mint a feleségét – mintha New York egy személy lenne, egy rokon, akit a deportálásakor elveszített. Miközben így dumálunk, Yudhi a törülközőink között tisztára söpri a fehér homokot, és belerajzolja Manhattan térképét. – Jelöljünk be mindent, amire csak emlékszünk a városból – mondja, és az ujjhegyünkkel behúzzuk az összes nagyobb sugárutat és utcát, a Broadway által okozott kavalkádot, ahogy görbén átszeli a szigetet, a folyókat, a Village-t, a Central Parkot. Kiválasztunk egy vékony, mutatós kagylóhéjat az Empire State Building helyére és egy másikat a Chrysler Buildingnek. Tiszteletünk jeléül két fapálcikát szúrunk az Ikertornyok helyére, a sziget aljába, ahová tartoznak.

Ezt a homokból készült térképet aztán arra használjuk fel, hogy megmutogassuk egymásnak a kedvenc helyeinket New Yorkban. Yudhi itt vette a napszemüveget, ami most éppen ott csücsül az orrán; én itt vettem a szandálomat, ami rajtam van. Itt vacsoráztam először a volt férjemmel; Yudhi pedig itt ismerkedett meg a feleségével. Itt lehet a legjobb vietnami kaját kapni az egész városban, itt a legjobb bagelt, itt a legjobb tésztalevest („Ne mondd má', te buzi – a legjobb tésztalevest itt lehet kapni!”)– Felvázolom a régi, Pokol Konyhája-beli szomszédságom, és Yudhi megszólal: – Ismerek egy jó kis vendéglőt ott.

– Melyikre gondolsz? A Tick-Tockra, a Cheyenne-re vagy a Starlightra?

– A Tick-Tockra, haver.

– Próbáltad már a tojáskrémjüket?

– Ó Istenem, tudom… – nyögi.

Annyira átérzem a New York iránt való vágyódását, hogy egy pillanatra a magaménak vélem. A honvágya annyira megfertőz, hogy egy másodpercre kimegy a fejemből: én bármikor szabadon visszamehetek Manhattanbe, míg ő nem. Egy kicsit elpiszmog az Ikertornyok két fapálcikájával, még mélyebbre döfi őket a homokba, aztán tekintete a csendes, kék óceán felé réved, és megkérdi: – Tudom, hogy mindez nagyon csodálatos itt… de szerinted van rá esélyem, hogy valaha újra lássam Amerikát?

Mit mondhatnék erre?

Hallgatásba süppedünk. Aztán kiköpi a szájából azt az undorító indonéz cukorkát, amit már egy órája szopogat, és megszólal:

– Öregem, ennek a cukornak olyan íze van, mint a szarnak. Honnan a fenéből szerezted?

– Az anyukádtól, öcsém – felelem. – Az édes anyucikádtól.

99.

Amikor visszaérkezünk Ubudba, egyenesen Felipe házához sietek, és körülbelül egy hónapig ki sem teszem a lábam a hálószobájából. És ez most csak enyhe túlzás. Még soha senki nem szeretett és csodált így, soha nem voltam „elszenvedője” ilyen túláradó örömnek. Még soha senki nem hámozott ki ennyire önmagamból a szeretkezés során; soha senki nem tárt fel, nem göngyölt ki, nem rázott fel ennyire.

Egyvalamit biztosan tudok: vannak bizonyos természeti törvények, amelyek befolyásolják két ember szexuális viszonyát, és ezeket a törvényeket éppúgy nem lehet megkerülni, mint ahogy a gravitáció törvényével sem lehet vitába szállni. Az, hogy valaki másnak a testével kényelmesen érzed-e magad, nem elhatározás kérdése. Ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy két ember miképp gondolkodik, cselekszik, beszél, vagy éppen milyen a külsejük. Az a titokzatos mágnes vagy ott van, valahol mélyen a szegycsont mögé temetve, vagy nincs. És amikor nincs ott (mint ahogy arra már a múltban néhányszor szívszaggató világossággal rá kellett ébrednem), akkor kábé annyi esélyed van arra, hogy kierőszakold, mint amekkora esélye egy sebésznek van arra, hogy a páciense szervezetével elfogadtassa a nem megfelelő donortól származó vesét. Annié barátnőm szerint egy kérdésen múlik az egész: „Szeretnéd a pocakodat ennek az illetőnek a pocakjához szorítani örökre, vagy sem?”

Felipe és én örömmel fedeztük fel, hogy genetikailag tökéletesen összeillő, „pocak-a-pocakon” sikertörténet szereplői vagyunk. Testünknek nincs egyetlen olyan porcikája sem, amely bármely módon allergiás lenne a másik testének valamelyik pontjára. Semmi sem veszélyes, semmi sem nehézkes, semmi sincs visszautasítva. Az érzéki univerzumunk minden egyes része – egyszerűen és teljes mértékben – kiegészíti és elismeri a másikét.

– Nézd csak meg – mondja Felipe, ahogy egy újabb szeretkezés után odaállít a tükör elé, meztelen testemre és a hajamra mutatva, amely úgy néz ki, mintha a NASA űrhajósképző centrifugájából kászálódtam volna csak ki. – Nézd csak, milyen gyönyörű vagy – mondja –, minden egyes vonalad egy domborulat… mint a homokhegyek…

(És valóban, nem hinném, hogy valaha is ilyen ellazultnak láttam vagy éreztem volna a testem, legalábbis azóta nem, amikor hat hónapos koromban anyukám lefényképezett, ahogy egy kellemes fürdőzés után üdvözülten mosolyogva fekszem a törülközőn a konyhaasztalon.)

Aztán visszavezet az ágyhoz, és portugálul mondja: – Vem, gostosa.

Gyere ide, te finom falat.

Felipe a becézgetés nagymestere. Az ágyban néha önkéntelenül is portugál kifejezéseket használ, így lett az „édes kis drágaságom”-ból querindinha. (Szó szerinti fordításban: „édes kis drágaságom”.) Ahhoz túl lusta voltam itt Balin, hogy megpróbáljam megtanulni az indonéz vagy balinéz nyelvet, de hirtelen a portugál nyelv elsajátítása nem okoz nehézséget. Persze csak az ágyban használatos kifejezéseket tanulom, de kezdetnek ez sem rossz. Felipe azt mondja: – Drágám, bele fogsz fáradni ebbe. Halálosan unni fogod, hogy állandóan hozzád érek, és hogy naponta több milliószor is elismétlem, milyen gyönyörű vagy.

Hm. Tegyen próbára, uram!

Napok szállnak el nyomtalanul, ahogy eltűnök a lepedője és a keze alatt. Szeretem, hogy fogalmam sincs arról, hányadika van. A szépen megtervezett programjaimat elfújta egy szellő. Végül aztán, hosszú kihagyás után, egyik délután beugrom a füvesemberemhez. Még mielőtt egy szót is szólhatnék, Ketut leolvassa az arcomról az igazságot.

– Talált szeretőt Balin – mondja.

– így igaz, Ketut.

– Jó. Vigyázzon, ne essen teherbe.

– Vigyázni fogok.

– Jó ember?

– Maga jobban tudja, Ketut – felelem. – Olvasott a tenyeréből. Azt mondta, hogy jó ember. Körülbelül hétszer elismételte.

– Tényleg? Mikor?

– Még júniusban. Elhoztam ide; az a brazil férfi, idősebb nálam. Maga azt mondta, kedveli.

– Soha nem mondtam – mondja csökönyösen Ketut, és hiába minden próbálkozásom, nem tudom meggyőzni az ellenkezőjéről. Ketut néha elfelejt dolgokat, mint ahogy ti is elfelejtenétek ezt-azt, ha valahol hatvanöt és száztizenkét év között járnátok. Általában élénk, tiszta az észjárása, de néha úgy érzem, mintha valami más tudatállapotból zökkentettem volna ki, mintha valami más univerzumban járt volna. (Néhány héttel ezelőtt, teljesen váratlanul, megszólalt: – Maga jó barát nekem, Liss. Hű barát. Kedves barát. – Aztán nagyot sóhajtott, tekintete a semmibe meredt, és gyászosan hozzátette: – Nem úgy, mint Sharon. – Ki a fene az a Sharon? Mit művelt a füvesemberemmel? Amikor próbáltam némi információt kihúzni belőle, nem válaszolt. Úgy tett, mintha fogalma sem volna, kire célzok. Mintha én hoztam volna elő ezt a Sharon nevű nőcskét.)

– Miért nem hozza el soha pasit hozzám? – kérdi most.

– Már elhoztam, Ketut. Komolyan. És maga azt mondta, kedveli.

– Nem emlékszem. Gazdag ez a szerető?

– Nem, Ketut. Nem gazdag. De nem is szegény.

– Közepesen gazdag? – A füvesember részletekre kíváncsi, bankkivonatokkal egyetemben.

– Van elég pénze.

Úgy tűnt, a válaszom valamiért irritálta Ketutot. – Ha kér pénzt tőle, akkor ad magának, vagy nem?

– Ketut, nem akarok pénzt kérni tőle. Soha nem fogadtam el pénzt egy férfitól sem.

– Minden estét vele tölti?

– Igen.

– Jó. Elkényezteti?

– Nagyon is.

– Jó. Még mindig meditál?

Igen, még mindig meditálok minden egyes nap. Reggelente kicsusszanok Felipe ágyából, átsétálok a kanapéhoz, ahol csendben ülve köszönetet mondok mindazért a jóért, amit mostanában kaptam. A tornácától nem messze a kacsák hápogva, pletykálkodva, fröcskölődve tipegnek át a rizsföldeken. (Felipe azt mondta egyszer, hogy ezek a fontoskodó balinéz kacsacsapatok mindig a brazil nőkre emlékeztetik, ahogy végigvonulnak a riói tengerparton, büszkén riszálva a feneküket, hangosan cseverészve, folyamatosan egymás szavába vágva.) Annyira el vagyok lazulva, hogy olyan könnyedén csusszanok a meditációba, mintha a szeretőm által elkészített fürdővízbe ereszkednék bele. Meztelenül a reggeli napfényben, vállam körül csupán egy könnyű lepedő, felszívódom a kegyelmi állapotban, és úgy egyensúlyozok az üresség felett, mint egy aprócska kis kagylóhéj egy kanálon.

Hogy is érezhettem valaha azt, hogy az élet nehéz?

Egyik nap felhívom Susan barátnőmet New Yorkban, és hallgatom, háttérben a jellegzetes rendőrszirénaüvöltéssel, ahogy a legújabb szívfájdalmának részleteit ecseteli. A hangom a késő esti dzsesszrádió-bemondók nyugis, behízelgő hanghordozására hasonlít, ahogy kifejtem neki, hogy csak hagynia kell; minden úgy tökéletes, ahogy van; öregem, az univerzum gondoskodik mindenkiről, és minden csupa béke és harmónia, bébi…

Majdnem hallom, ahogy Susan a szemét forgatja, majd a szirénák hangja felett kijelenti: – Na, ilyen dumát is csak az a nő vághat le, akinek ma már négy orgazmusa volt…

100.

Néhány hét múlva már iszom a levét a sok hancúrozásnak. A számtalan ébren töltött éjszaka és átszeretkezett nap után a testem végül visszavág – egy súlyos hólyag-gyulladás formájában. A nemi életet túlzásba vivő egyénekre jellemző nyavalya főleg azokat támadja meg, akik nincsenek hozzászokva a túlzásba vitt szeretkezéshez. Olyan gyorsan terít le, mint egy forgószél. Egyik reggel a városban mászkáltam, néhány elintézni való ügyem akadt, amikor egy hirtelen jött égető fájdalomtól majd összeestem. Csapongó kamasz koromban sikerült már összeszednem ilyen fertőzést, úgyhogy egyből tudtam, miről van szó. Egy pillanatra elfogott a pánik – irtó fájdalmas tud lenni –, de aztán bevillant, hogy hál' istennek a legjobb balinéz barátnőm gyógyító, és futólépésben Wayan rendelőjébe siettem.

– Beteg vagyok! – jelentettem ki.

Egyetlen pillantást vetett rám: – A túl sok szex miatt van, Liz.

Felnyögtem, és arcomat a kezembe rejtettem szégyenemben.

– Wayan előtt semmi sem marad titokban – kuncogott.

Iszonyatos fájdalmaim voltak. Azok, akik átestek már ezen a betegségen, tudják, miről beszélek, akik pedig még soha nem tapasztalták ezt a fajta szenvedést – nos, nekik ajánlom a „tüzes piszkafával szurkálnak” hasonlatot.

Wayan, a gyakorlott tűzoltókhoz és baleseti sebészekhez hasonlóan, szinte ráérősen teszi a dolgát. Módszeresen nekiállt gyógyfüveket aprítani, gyökereket forrázni, majd térült-fordult, és egymás után hozta nekem a konyhából a forró, barnás színű, méregre emlékeztető főzeteket, mondván: – Idd csak meg, aranyom…

Kihasználva az alkalmat, miközben a következő adag a tűzhelyen fortyogott, leült velem szemben, ravasz pillantást vetett rám, és nekiállt faggatózni: – Vigyázol arra, hogy ne ess teherbe?

– Felipe elköttette magát, úgyhogy nem aggódom.

– Felipe elköttette magát? – kérdezi olyan bámulattal a hangjában, mintha azt kérdezné: „Felipének villája van Toscanában?” – Balin nagyon nehéz ilyen férfit találni – folytatja. – Mindig a nőre hárul a fogamzásgátlás.

(Bár az is igaz, hogy az indonéz születési arányszám lecsökkent az utóbbi időben, egy nemrégiben bevezetett briliáns fogamzásgátlást népszerűsítő programnak köszönhetően: a kormány vadiúj motort ígért minden egyes férfinak, aki önként vállalja a vaszektómiát… bár remélhetőleg a pasiknak nem kellett még aznap az új motoron haza gurulniuk…)

– A szex mókás dolog – tűnődött hangosan Wayan, miközben figyelte, ahogy a fájdalomtól grimaszolva egymás után nyelem házi készítésű gyógyfőzeteit.

– Kösz, Wayan. Szerintem is állati vicces.

– Nem, a szex tényleg mókás – vicces dolgokra készteti az embereket. A szerelem elején mindenki beleesik ebbe a hibába. Túl sok boldogságot akarnak, túl sok gyönyört, aztán megbetegszenek. Még Wayannal is megesett ez egy kapcsolat legelején. Az ember elveszti az egyensúlyt.

– Ez tök ciki – mondtam.

– Ugyan! – felelte. – A kiegyensúlyozott élethez hozzátartozik, hogy néha, a szerelem kedvéért elveszítjük az egyensúlyunkat.

Úgy döntöttem, felhívom Felipét. A lakásban volt egy adag antibiotikum; minden útra teszek el pár levéllel, vészhelyzet esetére. Mivel volt már ilyen fertőzésem, tudom, mennyire elfajulhat a helyzet, ráterjedhet a vesére is. Ezt nem akartam megkockáztatni, pláne nem Indonéziában. Felhívtam Felipét, elmeséltem neki, mi történt (teljesen megdöbbent, és önmagát hibáztatta), és megkértem, hogy ugorjon el a gyógyszerért. Nem mintha nem bíztam volna Wayan szakértelmében, de itt tényleg komoly fájdalmakról volt szó…

– Nincs szükséged nyugati orvosságra – mondta Wayan.

– Csak a biztonság kedvéért…

– Adj neki két órát. Ha addigra nem érzed magad jobban, beveheted a bogyóidat.

Vonakodva ugyan, de beleegyeztem. Tapasztalatból tudtam, hogy beletelik egy-két napba is, amíg ez a fertőzés gyógyulni kezd, még a legerősebb antibiotikumok használata mellett is. De nem akartam megbántani Wayant.

Tutti ott játszadozott a rendelőben, és állandóan odafutkosott a rajzaival, hogy felvidítson. Egy nyolcéves gyerek minden együttérzésével megpaskolta a kezem: – Elizabeth mama beteg? – Szerencsére arról fogalma sem volt, hogy mi okozta a nyavalyámat.

– Wayan, megvetted már a házad? – kérdeztem.

– Még nem, aranyom. Nem akarom elkapkodni.

– Mi a helyzet azzal a hellyel, ami annyira tetszett neked? Azt hittem, azt fogod megvenni…

– Kiderült, hogy nem eladó.

– Néztél már valami mást?

– Liz, ne aggódj. Inkább engedd, hogy gyorsan helyrehozzalak.

Befutott Felipe a gyógyszerrel, arca csupa megbánás, tőlem is és Wayantól is bocsánatot kért, amiért ilyen kínokat kell kiállnom – legalábbis ő ezt így fogta fel.

– Semmi komoly – mondta Wayan. – Te se aggódj. Rendbe hozom. Gyorsan meggyógyul.

Aztán bement a konyhába, és egy óriási üvegedénnyel tért vissza, amely tele volt levelekkel, gyökerekkel, bogyókkal, ezenkívül volt benne még valami, amit kurkumának gondoltam, meg egy kusza, boszorkányhajhoz hasonlatos dolog, végezetül pedig mintha egy tarajos gőte szemét láttam volna úszkálni a barna löttyben… Bármi volt is ez a katyvasz, legalább háromliternyi gőzölgött belőle az edényben. Erős hullaszagot árasztott.

– Idd ki, aranyom – mondta Wayan. – Idd meg az egészet.

Valahogy sikerült leküzdenem. És alig két óra elteltével… nos, mindnyájan tudjuk, hogy végződik ez a sztori. Két óra sem tellett bele, és én jobban éreztem magam

– meggyógyultam. A fertőzés, ami a nyugati antibiotikumok mellett néhány napig is eltartott volna, egyszerűen felszívódott. Pénzt nyújtottam felé a gyógykezelésért, de kinevetett: – A húgomnak nem kell fizetnie.

– Aztán Felipéhez fordult, és megjátszott szigorúsággal kijelentette: – Óvatosan kell bánnod vele. Ma este csak alvás, semmi tapizás.

– Nem érzed cikisnek, hogy ilyen szexuális jellegű problémákat kell orvosolnod? – kérdeztem Wayantól.

– Liz, én gyógyító vagyok. Mindenféle nyavalyát helyrehozok, legyen szó nők vaginájáról vagy pasasok banánjáról. Néha készítek műpéniszt a nőknek. Hogy egyedül is csinálhassák.

– Műdákót? – kérdeztem döbbenten.

– Nem mindenkinek lehet brazil pasasa – dorgált meg Wayan. Aztán Felipére pillantott, és élénken azt mondta: – Ha valaha szükséged lesz segítségre, hogy a banánodat bekeményítsd, van rá jó gyógyszerem.

Buzgón bizonygatni kezdtem Wayannak, hogy Felipének a világon semmi segítségre nincs szüksége a banánjával kapcsolatban, ám a szóban forgó úriember félbeszakított, hogy megkérdezze Wayantól – hiába, üzletemberről van szó –, nem lehetne-e bepalackozni és reklámozni ezt a banánkeményítő főzetet. – Milliókat kaszálhatnánk! – jegyezte meg. Wayan elmagyarázta, hogy ez nem így működik. Mindennap frissen kell elkészítenie a gyógyszereket, különben nem hatnának. És imádkoznia is kell felettük. De mindegy, mert nemcsak belsőleg ható gyógyszerekkel tudja megkeményíteni egy pasas banánját; néha a masszírozást is beveti. Aztán, szenzációs elragadtatásunkra, részletesen leírta, miféle masszás fogásokat alkalmaz az impotens banánok kezelésére, hogyan ragadja meg a tövénél, és rázogatja majd egy óra hosszat, hogy élénkítse a vérkeringést, mialatt speciális imákat használ ráolvasásként.

Muszáj volt megkérdeznem: – Na de Wayan, mi van akkor, ha a pasas minden áldott nap megjelenik, és azt állítja, hogy „Doktornő, még nem gyógyultam meg! Szükségem van még egy banánmasszásra!”. – Wayan elnevette magát a szemérmetlen ötlet hallatán, de beismerte, hogy vigyáznia kell, nehogy túl sok időt töltsön banángyógyítással, mert az bizonyos… hm, hogy is mondja… erős érzelmeket…. vált ki belőle, ami szerinte nem tesz jót a gyógyító energiának. És valóban, néha a pasasok elvesztik a fejüket. (Ami nem csoda – valaki évekig impotens, aztán egy gyönyörű, mahagóni-bőrű nő a finom kezével hirtelen újra bepöccenti a motort… még jó, hogy elvesztik a fejüket!) Volt egy fickó, mesélte Wayan, aki a kezelés kellős közepén felugrott, elkezdte Wayant az asztal körül kergetni, és azt kiabálta: „Wayant akarom, Wayant akarom!”

De Wayan nem csak erre képes. Előfordul, hogy szexuális oktatásban kell részesítenie házaspárokat, akik impotenciával, frigiditással vagy meddőséggel küszködnek. Az utóbbi esetben mágikus képeket rajzol az ágyneműjükre, és elmagyarázza nekik, melyik pozíció az előnyös a hónap különböző szakaszaiban. Wayan szerint ha egy férfi teherbe akarja ejteni a feleségét, akkor „nagyon, nagyon keményen” kell döfködnie, és „nagyon, nagyon gyorsan kell kilőnie a banánjából a vizet”. Néha Wayannak ott kell lennie az aktus közben, hogy pontosan elmagyarázhassa, milyen keményen és milyen gyorsan kell a pasinak produkálnia.

– És a pasas képes arra, hogy keményen és gyorsan kilője a vizet a banánjából, amikor dr. Wayan ott áll és figyel? – kérdem tőle.

Felipe utánozza, hogy miket mondhat Wayan: – Gyorsabban! Keményebben! Akarod ezt a gyereket, vagy sem?!

Wayan azt feleli, igen, igen, ez tényleg hülyén hangzik, de hát ebből áll a gyógyító munkája. Bár azt elismeri, hogy az aktus előtt és után számos tisztítóceremónián megy keresztül, hogy a szent szellemet ne piszkítsa be ilyesmivel, és nem is szereti túl gyakran csinálni, mert furán érzi magát tőle. De ha ez kell egy gyerek fogantatásához, hát rajta ne múljon.

– És sikerrel jár ez a fajta kúra? – kérdeztem.

– Azóta már mindnek van gyermeke! – jelentette ki büszkén. Hát persze.

Később Wayan elárult valami érdekeset. Azt mondta, olyan esetekben, amikor a pár képtelen a gyereknemzésre, külön-külön megvizsgálja a nőt és a férfit, hogy megállapítsa, ki a „hibás”. Ha a nővel van gond, semmi probléma, Wayannak vannak erre ősi gyógymódjai. De ha a férfival – nos, a balinéz patriarchális társadalomban ez elég kényes kérdés. Wayan nem sok mindent tud tenni ebben az esetben mint orvos, hiszen nem is tájékoztathat egy balinéz férfit arról, hogy steril, hacsak nem akarja, hogy az illető éktelen haragra gerjedjen. Végül is egy férfi az férfi. Ha a nő nem tud teherbe esni, az csakis a nő hibája lehet. És ha az asszony nem tud sürgősen utódot produkálni a férjének, akkor elég nagy pácba kerülhet – megesik, hogy a férje elagyabugyálja, megszégyeníti, vagy elválik tőle.

– Mihez kezdesz ilyen esetben? – kérdeztem Wayantól. Lebilincselőnek találtam, hogy egy nő, aki „banánvíznek” nevezi az ondót, képes arra, hogy diagnosztizálja a férfi sterilitást.

Wayan kitálalt mindent. A férfi nemzőképtelensége esetén azt mondja a férjnek, hogy a feleség meddő, és minden délután speciális, privát gyógykezelésben kell részesülnie. Amikor pedig a feleség megjelenik egyedül a rendelőben, Wayan áthív egy fiatal csődört a faluból, hogy kettyintse meg és lehetőleg ejtse teherbe az asszonykát.

Felipe elszörnyülködött – Wayan! Ez nem lehet igaz!

De Wayan nyugodtan rábólintott, hogy bizony, így van. – Ez az egyetlen megoldás. Ha az asszony egészséges, akkor teherbe fog esni. És mindenki boldog.

Felipe, mivel ő is itt lakik, egyből tudni akarta: – De hát kit bérelsz fel erre a munkára?

– A sofőröket – felelte Wayan.

Amire elnevettük magunkat, mert Ubud tele van fiatal srácokkal („sofőrökkel”), akik ott ülnek minden utcasarkon, és állandóan a turistákat zaklatják a folyamatos kántálásukkal: „Fuvar? Fuvar?”, és azzal próbálnak meg leakasztani egy-két dollárt az idelátogatóktól, hogy autóval elviszik a jó népet a vulkánokhoz, a partra vagy a templomokhoz. Többnyire jóképű pasikról van szó, akik mintha egy Gauguin-festményről léptek volna le: csokoládébarna, izmos test, laza, hosszú haj. Ha Amerikában valaki ilyen alkalmazottakkal üzemeltetne egy „meddőségi” klinikát, igen nagyot szakíthatna. Wayan elmondja, hogy a sofőrök általában nem is kérnek pénzt a szexuális szolgáltatásért, főleg, ha az asszonyka kifejezetten csinos. Felipével egyetértünk abban, hogy ez határozottan nagylelkűségre és közösségi szellemre vall a részükről. Kilenc hónappal később világra jön egy gyönyörű kisbaba. És mindenki boldog. Nincs szükség válásra. Márpedig azt mindannyian jól tudjuk, milyen szörnyű Balin egy válás.

– Atyaisten! Mekkora balekok vagyunk mi, férfiak? –jegyzi meg Felipe.

De Wayan egy fikarcnyi lelkiismeret-furdalást sem érez ez ügyben, egyszerűen úgy tekint rá, mint a gyógyító mesterség egy válfajára. Egyébként is, teszi hozzá, kifejezetten jót tehet az asszonynak, ha egy ügyes sofőrrel kufircolhat, mert a legtöbb balinéz férjnek gőze sincs arról, mit kezdjen egy nővel az ágyban.

– Olyanok, mint a kakasok vagy a kecskék – mondja Wayan.

– Talán szexuális felvilágosítást kéne tartanod nekik – javasoltam. – Megtaníthatnád őket arra, hogyan érintsék meg a feleségüket gyengéden, és akkor az asszonynak is több kedve lenne a dologhoz. Mert ha egy férfi gyengéden ér hozzád, végigsimogatja a bőrödet, becézget, végigcsókolja minden porcikádat, és nem kapkodja el a dolgot, akkor a szex igenis nagyon jó tud lenni…

Wayan hirtelen elpirult. Wayan Nuriyasih, ez a banánmasszírozó kispályás kerítő elpirult.

– Furán érzem magam, amikor ilyeneket mondasz – jegyezte meg, és legyezni kezdte magát. – Ez a fajta beszéd… nem is tudom… olyan másképp érzem magam tőle. Még a bugyimban is másképp érzem magam! Na, mindketten sipirc haza! És nincs több duma a szexről! Menjetek haza, bújjatok ágyba, de aztán csak alvás, semmi más! Érthető voltam? Csak alvás!

101.

Ahogy hazafelé autóztunk, Felipe megkérdezte: – Megvette már a házat?

– Még nem. De azt mondja, keresgél.

– Már egy hónap eltelt azóta, hogy odaadtad neki a pénzt, nem igaz?

– Igaz, de az a hely, amit kinézett, nem volt eladó…

– Légy óvatos, kedvesem – mondta Felipe. – Ne hagyd, hogy túl sokáig elhúzódjon ez az ügy. Ne engedd, hogy a fejedre nőjenek.

– Hogy érted ezt?

– Nézd, én nem akarok beleavatkozni az ügyeidbe, de már öt éve élek ebben az országban, és tudom, hogy mennek itt a dolgok. A sztorik néha zavarosak, és nehéz rájönni, mennyi belőlük az igazság.

– Felipe, mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem, és amikor nem válaszolt rögtön, az ő szavajárását idézve azt mondtam: – Ha lassan mondod, akkor gyorsan megértem.

– Liz, arra próbálom felhívni a figyelmedet, hogy a barátaid összedobtak egy elképesztően nagy összeget Wayannak, ami most ott csücsül a bankszámláján. Bizonyosodj meg róla, hogy a házra fogja költeni.

102.

Eljött a július vége, és vele együtt a harmincötödik születésnapom. Wayan egy olyan szülinapi bulit rendezett nekem az üzletében, amilyenben még soha nem volt részem. Tradicionális balinéz születésnapi öltözékbe bújtatott – élénklila szárongba, pánt nélküli felsőbe és hosszú, aranyszínű stólába, amit olyan szorosan tekert a testem köré, hogy alig kaptam levegőt. Ahogy a sötét hálószobájában (mely zsúfolásig volt tömve a három kislány holmijával) bebugyolált ebbe a művészi kosztümbe, látványosan a ruhát igazgatva feltette a kérdést:

– Gondolod, hogy Felipe megkéri a kezed?

– Nem hiszem. Nem akarunk összeházasodni. Nem akarok férjet, Wayan. És nem hiszem, hogy Felipe szeretne feleséget. De szeretek vele lenni.

– Könnyű olyan pasit találni, aki kívülről jól fest. De olyat, aki kívülről is jól néz ki, meg belülről is jól néz ki – na, azt már nehezebb. Felipe ilyen.

Egyetértettem.

Wayan elmosolyodott: – És ki szerezte neked ezt a jó hapsit? Ki imádkozott mindennap ezért a pasasért?

Megpusziltam – Köszönöm, Wayan. Jó munkát végeztél.

Elkezdődött a buli. Wayan és a kislányok az egész helyiséget feldíszítették léggömbökkel, pálmalevelekkel és kézzel írott, bonyolult, hosszan elnyúló jókívánságokkal, úgymint: „Boldog születésnapot a kedves, édes szívnek, neked, kedves húgomnak, a mi Elizabeth kisasszonyunknak, boldog születésnapot neked, örök béke és boldog születésnapot.” Wayan egyik bátyjának a gyerekei tehetséges táncosok, akik templomi ünnepeken lépnek fel, de most az étterem kellős közepén egy olyan meghatóan gyönyörű bemutatóban részesítettek, amilyenben általában csak a papoknak van részük. A gyerekek mind ki voltak cicomázva: aranyékszerekkel, hatalmas fejdíszekkel, transzvesztitákra emlékeztető sminkkel; talpukat hangosan csapdosták a padlóhoz, és kecsesen mozgatták finom, nőies ujjacskáikat.

A balinéz bulik általában arra az elvre épülnek, hogy mindenki magára ölti a legdrágább ruháját, aztán leül, és bámulja a többieket. Hasonlít a New York-i magazinpartikra. („Ó, drágám – nyögte Felipe, amikor elárultam neki, hogy Wayan balinéz szülinapi bulit szervez a számomra –, halálra fogod unni magad!”) De nem volt unalmas – csak csendes. Másmilyen. Mindenki csodásan nézett ki. Wayan egész családja eljött, ott ültek egy-méternyire tőlem, mosolyogtak meg integettek, én pedig visszamosolyogtam és visszaintegettem.

A szülinapi gyertyákat a tortán Kis Ketuttal együtt fújtam el, mivel néhány hete elhatároztam, hogy ezentúl neki is július 18-án legyen a születésnapja, akárcsak nekem, hiszen eddig soha nem ünnepelhette meg egyetlen születésnapját sem. Miután elfújtuk a gyertyákat, Felipe átnyújtotta Kis Ketutnak az egyik ajándékát: egy Barbie babát. Kis Ketut bódult áhítattal bontotta ki a csomagolásból, és olyan tekintettel nézett rá, mintha legalábbis a Jupiterre induló űrhajóra kapott volna jegyet.

A partival kapcsolatban minden olyan muris volt. Különös egy csapat gyűlt össze: ott voltak néhányan az én barátaim közül, aztán Wayan családja és néhány nyugati páciense, akikkel eddig még nem találkoztam – egy igazi nemzetközi, generációkon átívelő koktél. Yudhi cimborám hat doboz sörrel köszöntött fel. Beugrott Adam is, akivel Felipével nemrégiben ismerkedtünk össze egy bárban – menő fiatal forgatókönyvíró Los Angelesben. Adam és Yudhi azzal múlatták az időt, hogy egy John nevű kiskölyökkel társalogtak, akinek az anyukája Wayan páciense; egy német ruhatervező, akinek az amerikai férje Balin él. A kis John – aki hétéves, és a saját bevallása szerint valamennyire amerikai, az apukája révén, bár ő maga még soha nem járt Amerikában, és az anyukájával németül beszél, Wayan gyerekeivel pedig indonézül – teljesen odavolt Adamtól, miután meghallotta, hogy a srác kaliforniai, és tud szörfözni.

– Mi a kedvenc állatod? – kérdezte John Adamtól.

– A pelikán – felelte Adam.

– Mi az a pelikán? – kérdezett vissza a kiskölök, mire Yudhi is bekapcsolódott a társalgásba: – Öregem, te nem tudod, mi az a pelikán? Öcsém, menj haza, és kérdezd meg az apukádat. A pelikán az nagyon állat!

Aztán John odafordult Tuttihoz, és mondott neki valamit indonézül (valószínűleg megkérdezte tőle, mi az a pelikán). Tutti Felipe ölében ücsörgött, és a szülinapi képeslapjaimat próbálta elolvasni, míg Felipe ékes francia nyelven csevegett egy nyugdíjas párizsi úriemberrel, aki vesekezelésekre jár Wayanhoz. Közben Wayan bekapcsolta a rádiót, és Kenny Rogers a Coward of the Countryt énekelte, és az üzletbe egész véletlenül betévedt három japán csaj is, akik gyógymasszás iránt érdeklődtek. Miközben próbáltam rábeszélni őket, hogy egyenek a szülinapi tortából, Kis Ketut és Nagy Ketut a hajamat tűzögette néhány óriási hajcsattal, amit a kis összekuporgatott zsebpénzükből vettek nekem ajándékba. Wayan unokahúgai és unokaöccsei, a templomi táncosok, aranyba burkolva csendesen ücsörögtek, és a padlót bámulták, mint aprócska istenségek; valami furcsa, másvilági, vallásos hangulatot kölcsönöztek a helyiségnek. Odakünn a kakasok nekiálltak kukorékolni, bár még nem is esteledett. A tradicionális balinéz öltözékem úgy szorított, mint egy szenvedélyes ölelés, és úgy éreztem, hogy ez volt a legfurább – de talán legboldogabb – születésnapi buli, amiben valaha is részem volt.

103.

Wayan még mindig nem vett házat, és én aggódom. Nem értem, mi folyik itt, de egy biztos: muszáj házat vennie. Felipével aktivizáltuk magunkat, és találtunk egy ingatlanügynököt, aki mutatott néhány helyet, ám Wayannak egyik sem tetszett.

– Wayan – ismétlem neki folyamatosan –, nagyon fontos, hogy találjunk végre valamit. Mielőtt elmennék, tudatnom kell a barátaimmal, hogy a pénzüket tényleg házvásárlásra fordítottuk. És neked is fedelet kell találnod, még mielőtt kilakoltatnak.

– Nem olyan egyszerű ingatlant vásárolni Balin – mondogatja. – Ez nem olyan, mintha besétálnál a bárba, és vennél egy üveg sört. Hosszú időbe is beletelhet.

– Wayan, nekünk nincs sok időnk.

Csak vállat von, nekem pedig eszembe jut a „gumiidő”, ami egy balinéz fogalom, és arra utal, hogy az idő nagyon is relatív és rugalmas. Wayannak teljesen mást jelent négy hét, mint nekem. Neki még egy nap sem feltétlenül huszonnégy órából áll: néha rövidebb, néha hosszabb, attól függően, milyen spirituális és érzelmi tartalommal ruházza fel azt a napot. Miként a füvesem-berem az évei számát – néha az ember összeadja őket, néha leméri a súlyukat.

Közben az is kiderül, hogy teljesen alábecsültem a balinéz ingatlanok árát. Mivel minden olyan olcsó itt, az ember azt hinné, hogy fillérekért hozzá lehet jutni telkekhez – de ez egyáltalán nem így van. A telekárak Balin – főleg Ubudban – majdnem ugyanolyan magasak, mint Westchester megyében vagy Tokióban, vagy a Rodeo Drive-on. Ami teljesen illogikus, mivel egyszerűen nincs rá mód, hogy az ember tisztességes úton valaha is visszanyerje a telke árát. Tegyük fel, hogy egy helyi lakos kifizet huszonötezer dollárt egy aro telekért (az aro itteni terület-mértékegység, és kb. úgy lehetne lefordítani, hogy: „egy darabka föld, ami egy kicsivel nagyobb, mint egy terepjáró parkolóhelye”), amelyen felépít egy kicsiny üzletet, ahol aztán élete végéig mindennap elad egy darab szárongot pontosan egy darab turistának, nagyjából hetvenöt cent profitért. Teljesen logikátlan.

De a balinéz emberek szenvedélyesen nagyra becsülik a földjüket, függetlenül attól, miféle gazdasági haszonra tesznek szert általa. A balinézek számára hagyományos értelemben a földbirtok az egyetlen olyan vagyon, amit törvényesen elismernek, az ingatlant tehát olyan becsben tartják itt, mint a maszáj harcosok a szarvasmarhát, vagy az ötéves unokahúgom a szájfényt; vagyis a következő szabályok vonatkoznak rá: soha nem lehet elég belőle; ha sikerül szert tenned rá, soha ne ereszd ki a markodból; és kizárólag téged illet.

Ezenfelül – ahogy azt augusztusban megtapasztalom, amikor aláereszkedem az indonéz ingatlanügyletek útvesztőjébe – szinte lehetetlen eladó telket találni a szigeten. Az eladó telkek birtokosai általában nem szeretik, ha a szomszédaik tudomást szereznek eladási szándékukról. Lehet, hogy most azt gondoljátok, javukra válna, ha szétkürtölnék ezt a tényt, de a balinézek ezt nem így látják. Ha egy balinéz földműves árulja a földjét, az azt jelenti, hogy pénzszűkében van, ami megalázó. Ráadásul, ha a szomszédok és a rokonok értesülnek arról, hogy eladott némi földet, azt fogják feltételezni, hogy tele van lóvéval, és mindenki megrohanja kölcsönökért. Ez azt jelenti, hogy eladó telkekről csakis szóbeszéd és pletyka útján értesülhet az ember. Az ingatlanügyletek szinte mindig a titokzatosság és a megtévesztés leple alatt köttetnek.

Amikor meghallják, hogy segítek telket vásárolni Wayannak, a nyugati expatok mind körém sereglenek, hogy elrettentő példákkal szolgáljanak a saját lidérces tapasztalataikból. Figyelmeztetnek, hogy az ember itt soha nem lehet biztos a dolgában, ha ingatlanról van szó. A telek, amit „vásárolsz”, lehet, hogy nem is annak a személynek a „tulajdonában” van, aki „árulja”. Az, aki megmutogatta a birtokot, lehet, hogy nem a tulaj, csak a tulaj bepöccent unokaöccse, aki valami családi vita miatt próbál betenni a bácsikájának. Arra ne is számíts, hogy a telek határai világosan ki lesznek jelölve. Arról a házhelyről, amit az álomházad részére vásároltál, lehet, hogy később kiderül, hogy „túl közel” van egy templomhoz, tehát nem kaphatsz rá építési engedélyt (és egy olyan országban, ahol a becslések szerint több mint húszezer templom található, elég nehéz feladat olyan telket találni, ami nincs közel egyikhez sem).

Ezenkívül figyelembe kell venned, hogy a birtok valószínűleg egy vulkán lejtőjén, vagyis egy törésvonal felett fekszik. És nemcsak geológiai törésvonalról beszélünk. Bármilyen idillikusnak tűnik is a sziget, az ember bölcsen teszi, ha nem feledkezik meg arról, hogy Indonéziáról van szó – a világ legnagyobb iszlám államáról, mely meglehetősen ingatag alapokon nyugszik, és a legfőbb igazságügy-minisztertől kezdve a legutolsó benzinkutasig (aki csak úgy tesz, mintha teletöltené a tankodat) sok korrupt embert találsz. Bármelyik pillanatban kitörhet valamiféle forradalom, és a győztes oldal simán kisajátíthatja minden vagyonod. Feltehetőleg úgy, hogy közben fegyvert szegez rád.

Úgy érzem, abszolút nem vagyok alkalmas ennek a homályos ügyletnek a lebonyolítására. Igaz, New Yorkban túléltem egy válást, de ez itt egy egész más sztori. Mindeközben tizennyolcezer dollár (amit én, a családom és a barátaim ajánlottunk fel a házvásárláshoz) ott csücsül Wayan bankszámláján, átváltva indonéz rúpiába – egy olyan valutafajtába, amely híres arról, hogy pillanatok alatt elveszítheti minden értékét. Wayant pedig szeptemberben – amikor én elhagyom az országot – ki fogják lakoltatni az üzletéből. És addig már csak három hét van hátra.

De Wayan egyszerűen képtelen arra, hogy megfelelő helyet találjon magának. Ha az ügy gyakorlati oldalát most nem is nézzük, akkor is még meg kell vizsgálnia minden egyes hely taksuját – vagyis szellemét. Mivel Wayan gyógyító, még a balinéz átlagnál is érzékenyebben reagál egy hely taksujára. Találtam egy birtokot, ami szerintem minden szempontból tökéletes lenne, de Wayan szerint dühös démonok uralták. A másikat azért utasította el, mert túl közel volt a folyóhoz, márpedig azt mindenki tudja, hogy a szellemek a folyókban élnek. (Miután megnéztük a telket, másnap éjjel Wayan egy gyönyörű nőről álmodott, aki megszaggatott öltözékben sírdogált – ennyi elég is volt; a birtok megvétele szóba sem jöhetett ezután.) Aztán találtunk egy bájos kis üzletet, közel a városhoz, de egy sarkon feküdt, márpedig csakis az venne sarki házat, aki csődbe akar jutni, és fiatalon akar meghalni. Mint az köztudomású.

– Ne is próbáld meggyőzni az ellenkezőjéről! – tanácsolta Felipe. – Bízzál bennem, drágám. Soha ne állj egy balinéz és a taksuja közé.

Aztán a múlt héten Felipe rábukkant egy telekre, ami minden szempontból megfelelt az elvárásoknak – bájos kis hely, nem messze a város központjától, egy csendes utcában, közel egy rizsföldhöz, még egy kertet is ki lehetne alakítani, és simán belefért a költségvetésünkbe. Amikor megkérdeztem Wayantól, hogy akkor megvásároljuk-e, azt felelte: – Nem is tudom, Liz. Nem lehet ilyen gyorsan dönteni ilyen fontos ügyben. Először is beszélnem kell egy pappal.

Elmagyarázta, hogy a pap segít neki abban, hogy meghatározza, melyik nap lenne szerencsés a telek vásárlásra – már ha egyáltalán úgy dönt, hogy megveszi a telket. Mert Balin semmi lényeges nem történhet anélkül, hogy először ki ne választanának rá egy-kedvező időpontot. De amíg nem tudja száz százalékra biztosan, hogy ott akar élni, addig nem kérheti a pap segítségét a kedvező dátum meghatározásában. Márpedig addig nem hajlandó dönteni, amíg nem kap egy kedvező jelet álmában. Mivel nem sok időm maradt itt hátra, egy igazi New York-ihoz illően megkérdeztem Wayantól: – És mikorra tudnád elintézni ezt a kedvező jelet adó álmot?

Wayan igazi balinézként válaszolt: – Ezt nem lehet siettetni. – Bár, mint mondta, talán segítene, ha meglátogatná valamelyik főbb templomot, és felajánlana valamit az isteneknek, hogy küldjenek neki egy kedvező jelet…

– Rendben – feleltem. – Akkor holnap Felipe elvisz az egyik nagyobb templomhoz, ahol áldozhatsz az isteneknek, és megkérheted őket, hogy küldjenek neked egy kedvező jelet.

Wayan ezt nagyon jó ötletnek tartotta, és nagyon szívesen meg is tenné, de egy hétig nem teheti be a lábát semmiféle templomba. Ugyanis éppen menstruál.

104.

Lehet, hogy nem érzékeltetem kellőképpen, mennyire élvezem a keresgélést. Fura módon kielégítő, ugyanakkor vicces is ez a sok utánajárás. Bár az is lehet, hogy csak azért élvezem ennyire, mert történetesen szerelembe estem, a szerelem pedig mindig megszépíti a világot, akármilyen tébolyult valóság veszi is körbe az embert éppen.

Mindig is kedveltem Felipét. De van valami abban, ahogy beleveti magát a házvásárlási hajcihőbe, ami igazán összekovácsol minket. Természetesen nem az ő gondja, mi lesz ennek a flúgos balinéz nőnek a sorsa. Ő üzletember. Öt évig sikeresen elkerülte, hogy belekeveredjen a helyiek személyes életébe és bonyolult rituáléiba, és tessék, hirtelen itt gázol át velem a rizsföldek sáros pocsolyáin, hogy találjon Wayannak egy papot, aki kedvező dátummal szolgálna…

– Tökéletesen boldog, unalmas életet éltem, amíg meg nem jelentél a színen – mondogatja mindig.

Korábban tényleg unatkozott itt Balin. Egykedvűen múlatta az időt, akár egy Graham Greene-regényhős. Ennek a tunyaságnak azonban vége szakadt, ahogy megismerkedtünk. Most, hogy már együtt vagyunk, gyakran meséli másoknak, hogyan találkoztunk – édes egy sztori, soha nem fáradok bele a hallgatásába! –, hogy a bulin először csak hátulról látott, de nem is volt szükség rá, hogy lássa az arcomat, mert valahol mélyen legbelül érezte, hogy én vagyok az igazi, és bármit megtett volna azért, hogy megkaphasson.

– És elég könnyen meg is kaptalak – mondja. – Nem kellett más hozzá, csak hogy hetekig könyörögjek és kérleljelek.

– Nem is könyörögtél vagy kérleltél.

– Te talán nem vetted észre, ahogy ott esdekeltem neked?

Mesél arról, amikor az első este táncolni mentünk, és ő végignézte, ahogy kezdtem belehabarodni abba a cuki walesi srácba, és hogy mennyire csalódottan figyelte az események alakulását, és azt gondolta magában: – Mit erőlködöm, ez a jóképű fiatal pasas úgyis el fogja halászni előlem, és össze fogja kuszálni az életét…Ha csak sejtené, hogy én mennyire tudnám szeretni!

És tényleg nagyon tud szeretni. Természeténél fogva gondoskodó jellem, és érzem, hogy minden gondolata körülöttem kering, hogy engem jelölt ki az iránytűjének, és egyre inkább belelovalja magát a kísérő lovagom szerepébe. Felipe az a fajta férfi, akinek szüksége van egy nőre, de nem azért, hogy a nő gondot viseljen rá, éppen ellenkezőleg; ő akar gondoskodni valakiről; szüksége van arra, hogy valakinek szentelhesse az életét. A válása óta nem volt része ilyen kapcsolatban, egészen mostanáig csak hányódott ide-oda, de most körém szervezi az egész életét. Kellemes érzés. Ugyanakkor rémisztő is. Néha hallom, ahogy lenn a konyhában vacsorát készít, míg én az emeleten kényelmesen hátradőlve olvasgatok, és valami vidám brazil nótát fütyörészik, majd felkiabál: – Drágám, kérsz még egy pohár bort? –, én meg eltűnődöm, hogy szeretem-e ezt a szerepet: hogy valakinek a napsugara, valakinek a mindene legyek. Vagyok annyira kiegyensúlyozott, hogy valaki más életének a központja legyek? Ám amikor egyik este végre felhozom ezt a témát, visszakérdez: – Mikor kértelek meg bármi ilyesmire, drágám? Mondtam azt valaha, hogy légy az életem központja?

Rögtön elszégyelltem magam a hiúságom miatt, amiért azt feltételeztem, hogy más vágya sincs, csak hogy örökké az én kívánságaimat lesse.

– Ne haragudj – mondtam. – Ez egy kicsit arrogánsnak hangzott, ugye?

– Egy kicsit – vallotta be, aztán megpuszilta a fülemet. – De nem túlságosan. Drágám, nem is baj, hogy ezt felhoztad, mert az igazság az, hogy őrülten szerelmes vagyok beléd. – Önkéntelenül is elsápadok erre, mire gyorsan oldani próbálja a feszültséget, és viccesen hozzáteszi: – Persze csak hipotetikus értelemben. – Majd komolyan folytatja: – Nézd, ötvenkét éves vagyok. Hidd el, jól ismerem ezt a világot. Látom, hogy te még nem vagy annyira oda értem, mint amennyire én érted, de az igazat megvallva ez egyáltalán nem zavar. Valamiért pontosan azt érzem, amit akkor éreztem, amikor kicsik voltak a gyerekeim – hogy nem az ő dolguk, hogy engem szeressenek, nekem kell szeretnem őket. Bárhogy is döntesz, én szeretlek, és mindig is szeretni foglak. Még ha soha nem is látjuk viszont egymást, akkor is visszaráncigáltál ebbe az életbe, márpedig ez nem kis teljesítmény. Hát persze hogy szeretném megosztani veled az életem. A gond csak az, hogy nem vagyok biztos abban, miféle jövőt tudnék nyújtani neked itt Balin.

Ez a kérdés engem is aggaszt. Egy ideje figyelem már az ubudi expatok életét, és halálosan biztos vagyok abban, hogy ezt a fajta létezést nem nekem találták ki. Mindenhol ugyanabba botlik az ember: nyugatiak, akikkel olyan rosszul bánt az élet, hogy inkább feladták a küzdelmet, és elhatározták, hogy elkempingeznek itt Balin, ahol havi kétszáz dollárért kibérelhetnek egy gyönyörű házat, ahol akár meg is oszthatják az életüket egy fiatal balinéz sráccal vagy lánnyal, ahol már a délelőtt folyamán felönthetnek a garatra anélkül, hogy bárki is kiverné a balhét, és ahol szert tehetnek némi pénzmagra csupán azáltal, hogy valaki számára külföldről behozatnak néhány bútordarabot. De valójában csak azon fáradoznak, hogy megbizonyosodjanak arról: az életben ezentúl soha senki nem vár el tőlük semmi felelősségteljes, komoly döntést. És most nem naplopó, ingyenélő alakokról beszélek. Művelt emberekről van szó, akik tehetségesek, okosak. De úgy tűnik, mindenki, akivel itt találkoztam, valaha valami volt: „házas”, „alkalmazott” stb. – most pedig egy közös jellemzőjük van: valaminek a hiánya. Valami, amit teljes mértékben, örökre feladtak – az ambíció. Mondanom sem kell, az expatok közül jó néhányan néznek a kelleténél gyakrabban a pohár fenekére.

Persze ez a gyönyörű balinéz városka nem egy rossz hely arra, hogy az ember itt tengesse el az idejét, ügyet sem vetve a napok múlására. Azt hiszem, ilyen szempontból Ubud hasonlít a floridai Key Westhez vagy a mexikói Oaxacához. Ha megkérdezed, a legtöbb itteni expat nem is tudja pontosan, mióta él itt. Először is, nem emlékeznek már arra, mikor is költöztek Bálira; másodszor pedig, mintha nem is lennének biztosak abban, hogy itt élnek. Sehova sem tartoznak, sehova sem kötődnek. Sokan közülük szeretik fenntartani azt a látszatot, hogy valójában csak egy kis időt töltenek itt, csak üresben járatják a motort a piros jelzésnél, és várják, hogy zöldre váltson a lámpa. De közben eltelik tizenhét év, és én eltűnődöm… előfordult már, hogy valaki is elhagyta ezt a helyet?

Élvezetes a társaságuk, ahogy vasárnap délutánonként hosszasan együtt múlatjuk az időt, pezsgőzgetünk, és a nagy semmiről cseverészünk. Mégis, amikor velük vagyok, úgy érzem magam, mint Dorothy a pipacsföldön: „Légy óvatos! Nehogy álomba merülj ezen a bódító mezőn, mert akkor lehet, hogy életed hátralévő részét átszunyókálod!”

Szóval mi lesz velem és Felipével? Főleg most, hogy úgy tűnik, egy igazi pár vagyunk? Nem is olyan régen azt mondta: – Néha azt kívánom, bárcsak egy elveszett kislány lennél, akit felkaphatnék, és azt mondanám neki: „Gyere velem, és én a gondodat viselem örökre.” De nem vagy elveszett kislány. Felnőtt nő vagy, akinek ott a karrierje, az ambíciói. Mint egy tökéletes csiga, a hátadon cipeled az otthonod. Őrizd meg a szabadságod, ameddig csak lehet. Csak annyit mondok, ha akarod ezt a brazil hapsit, a tiéd lehet. Én már a tiéd vagyok.

Nem vagyok biztos benne, mit is akarok. Azt tudom, hogy mindig is szerettem volna azt hallani egy hapsitól, hogy „Engedd, hogy örökre a gondodat viseljem”, de eddig ilyesmi még nem fordult elő sosem. Az elmúlt néhány évben feladtam a keresést, és megtanultam saját magamnak kimondani ezt a biztató gondolatot, főleg olyan alkalmakkor, amikor elöntött a félelem. De valaki mástól viszonthallani ugyanezt, főleg olyasvalakitől, aki komolyan is gondolja…

Tegnap, miután Felipe elaludt, egész éjjel ezen törtem a fejem. Mi lesz velünk? Milyen lehetséges jövőt tudok elképzelni magunknak? Kezdjük a földrajzi problémával: hol élnénk? Aztán ott a korkülönbség, amit szintén figyelembe kell vennünk. Bár amikor felhívtam az anyámat, hogy közöljem vele, megismerkedtem egy rendes pasival, aki – és most kapaszkodj meg, anyu! – ötvenkét éves, anyám egyáltalán nem akadt ki. Csak annyit fűzött a dologhoz, hogy: – Nos, hadd áruljak el neked valamit, Liz. Te meg harmincöt vagy. (Kitűnő észrevétel, anci. Hálát adhatok az égnek, hogy ilyen matuzsálemi korban egyáltalán találtam valakit.) Bár az igazat megvallva, engem sem nagyon zavar a korkülönbség. Csípem, hogy Felipe annyival idősebb nálam. Szerintem ez olyan szexis. Olyan… francia.

Mi lesz velünk?

És egyáltalán, miért parázok?

Talán nem tanultam meg, mennyire hiábavaló dolog az aggódás?

Szóval egy idő után befejeztem a filózgatást, és magamhoz szorítottam az alvó Felipét. Kezdek beleszeretni ebbe a hapsiba. Aztán én is elaludtam mellette, és két emlékezetes álmom is volt.

A Gurum szerepelt mindkettőben. Az első álomban bejelentette, hogy bezárja az asramot, nem tart több előadást, és nem ír több könyvet sem. Még egy utolsó beszédet tartott a tanítványainak, mely így hangzott: „Épp elég tanítást hallottatok már. Mindent tudtok arról, miképp válhattok szabadokká. Most hát menjetek, és éljetek boldogan.”

A második álmom még ennél is meggyőzőbb volt. Felipével vacsoráztam egy menő New York-i étteremben. Finom báránybordát és articsókát eszegettünk, mellé vörösbort kortyolgattunk, miközben boldogan cseverésztünk és nevetgéltünk. A pillantásom a helyiség túloldalára tévedt, és megpillantottam Swamijit, a Gurum 1982-ben elhunyt mesterét. De aznap este ott élt és virult, teljes valójában, abban a flancos étteremben. A barátaival vacsorázott, és úgy tűnt, nagyon jól érzik magukat. Pillantásunk találkozott, és Swamiji borospoharát magasra emelve rám mosolygott.

Aztán, az étterem túloldaláról is jól kivehetően, ez a kis indiai guru, aki életében csak ritkán szólalt meg angolul, ezt a szót küldte felém hangtalanul: Élvezd!

105.

Nagyon régóta nem láttam már Ketut Liyert. A Felipével való afférom és a házvadászat között egyszerűen nem maradt időm arra, hogy a tornácán ülve céltalan beszélgetéseket folytassak vele spirituális kérdésekről. Igaz, beugrottam hozzá egy-egy alkalommal, csak hogy beköszönjek, és némi gyümölccsel ajándékozzam meg a „feleségét”, de június óta nem beszélgettünk huzamosabb ideig egymással. Ám valahányszor mentegetőzni kezdek, Ketut csak nevet rajtam, mint aki a világ összes kérdésére tudja már a választ, és azt mondja: – Minden úgy tökéletes, ahogy van, Liss.

Mégis, valahol hiányzik, úgyhogy ma reggel benéztem hozzá egy kis csevejre. Rám villantotta a mosolyát, és szokás szerint így köszöntött: – Nagyon örülök, hogy megismertem! (Soha nem sikerült megtörnöm ezt a szokását.)

– Én is örülök, hogy látom, Ketut.

– Hamarosan elmegy, Liss?

– Igen, Ketut, kevesebb mint két hét múlva elutazom. Ezért is akartam ma tiszteletemet tenni – köszönetet akartam mondani mindazért, amit magától kaptam. Ha maga nincs, akkor soha nem jöttem volna vissza Balira.

– Mindig is jött vissza Balira – mondja egyszerűen. –Még mindig meditál négy bátyóval, ahogy tanítottam?

– Még mindig.

– És meditál, ahogy indiai Guru tanította? –Igen.

– Vannak rossz álmai?

– Nincsenek.

– Meg van elégedve Istennel?

– A legnagyobb mértékben.

– Szereti új fickót?

– Azt hiszem. Igen.

– Akkor kényeztesse. És ő is magát.

– Rendben – ígértem.

– Maga jó barát nekem. Jobb, mint barát. Mintha lányom lenne. Ha meghalok, jöjjön vissza Balira, jöjjön el hamvasztásomra. Balinéz hamvasztó ünnep nagyon muris – tetszeni fog magának.

– Úgy lesz – ígértem, miközben a könnyeimet nyeldestem.

– Vezesse a lelkiismerete. Ha jönnek nyugati barátai Balira, küldje őket hozzám tenyérolvasásra. A bomba óta nagyon üres vagyok a bankomban. Akar eljönni velem ma bébiceremóniára?

Hát így történt, hogy részt vehettem egy hat hónapos csecsemő megáldásában, aki végre készen állt arra, hogy életében először megérintse a földet. Balin az emberek nem engedik, hogy a gyerekek életük első hat hónapjában megérintsék a földet, mivel az újszülötteket isteneknek tartják, akiket egyenesen a mennyországból küldtek e világra, és ti sem engednétek, hogy egy isten azon a mocskos padlón kússzon-másszon, ahol levágott körömdarabkák és koszos cigarettavégek hevernek. Tehát a balinéz csecsemőket életük első hat hónapjában karon cipelik mindenhova, és kisebb istenként tisztelik őket. Ha a csecsemő hat hónapos kora előtt elhunyna, speciális hamvasztási szertartásban részesül, és hamvait nem az emberek részére fenntartott temetőbe helyezik örök nyugalomra, hiszen soha nem volt ember: isten volt. De ha megéri a hat hónapos kort, akkor egy hatalmas ünnepséget rendeznek a részére, a bébi talpacskája végre megérintheti a földet, és így az emberi faj soraiba fogadják.

Ketut egyik szomszédja rendezte a mai ünnepséget. A szóban forgó bébi egy kislány volt, akinek a beceneve Putu. Az anyukája gyönyörű kamasz, apukája szintúgy gyönyörű kamasz, aki Ketut unokaöccsének unokája vagy mi. Ketut a legszebb ruháját öltötte fel ez alkalomra – fehér selyem szárong (arannyal beszegve), fehér, hosszú ujjú merev kabát arany gombokkal és Nehru-gallérral, amelyben úgy festett, mint egy vasúti hordár vagy egy előkelő szálloda pincére. Feje köré fehér turbánt csavart. Büszkén mutatta a kezén lévő hatalmas, csicsás, mágikus kövekkel díszített aranygyűrűket. Vagy hét gyűrű volt a kezén, mindegyikük varázserővel felruházva. A nagyapja csillogó rézcsengettyűjét is elhozta, hogy megidézze a szellemeket, és megkért, hogy a szertartás alatt készítsek róla egy csomó fényképet.

Együtt sétáltunk át a szomszédja birtokára, amely elég messze volt, és a forgalmas főúton kellett gyalogolnunk egy darabon. A négy hónap alatt, amit eddig Balin töltöttem, még egyszer sem voltam szemtanúja annak, hogy Ketut valaha elhagyta volna a házát. Zavarba ejtő volt látni, ahogy a száguldó autók és a féktelen motorosok közepette sétál a főúton. Olyan aprónak és törékenynek tűnt. Valahogy kirítt ebből a modern háttérből, a tülkölő gépkocsik kavalkádjából. Sírni támadt kedvem, bár az is igaz, hogy aznap már amúgy is meglehetősen érzékeny hangulatban voltam.

Mire megérkeztünk, már vagy negyven vendég sereglett össze a szomszéd birtokán, és a családi oltár előtt halmokban álltak az ajándékok – fonott pálmakosarak tele rizzsel, virágokkal, füstölőkkel, sült malacokkal, kacsákkal és tyúkokkal, kókuszdiókkal és néhány bankjeggyel, melyeket fel-felkapott a szellő. Mindenki kicsípte magát, és felöltötte a legelegánsabb selyem– és csipkeruháját. Alulöltözöttnek éreztem magam, így izzadtan a biciklizéstől, és nagyon is tudatában voltam, mennyire kirívok a társaságukból a szakadt pólómban. De pont úgy fogadtak, ahogy azt a fehér csajszit illik fogadni, aki hívatlanul és nem a megfelelő öltözékben bukkan fel egy partin. Mindenki kedvesen rám mosolygott, aztán a továbbiakban ügyet sem vetett rám, és a vendégek teljes gőzzel belevetették magukat a buliba, vagyis csücsültek, és egymás ruháját dicsérgették.

A szertartás órákig tartott. Ketut vitte a prímet. Hogy mi minden történt ezalatt, azt csak egy tolmácsokkal kisegített antropológus tudná elmesélni, de néhány részletet azért megértettem, mert Ketut mesélt már erről, és olvastam is róla. Az első körben az áldások alatt az apuka tartotta a bébit, az anyuka pedig egy jelképes kisgyereket tartott a kezében – egy kókuszdiót, ami úgy volt bebugyolálva, mint egy csecsemő. A kókuszdió éppúgy részesült az áldásokból és a szentelt vízből, mint az igazi kisgyerek, és mielőtt a baba talpacskája megérintené a földet, a démonok megtévesztése céljából ezt a kókuszdiót teszik le először a porba, akik aztán ezt a „műbabát” támadják meg az igazi helyett.

De sok minden történt, mielőtt az igazi bébi talpa a földet érinthette volna: a vendégek órákig kántáltak, Ketut a csengőjét rázogatta, és vég nélkül ismételgette a mantráit, a fiatal szülők pedig büszkén és boldogan feszítettek. A meghívottak jöttek-mentek, egy darabig figyelték a szertartást, átadták az ajándékaikat, aztán mentek tovább egy másik ünnepségre. Furcsa, hogy az ősi vallásos formaságok közepette mennyire laza volt az egész, amolyan templomi áhítat kertipiknik-hangulattal fűszerezve. Ketut mantrái elbűvölőnek hangzottak: szent imák és kedveskedő becézgetések keveréke. Amíg az anyuka a kezében tartotta a kicsit, addig Ketut különböző tárgyakat lengetett a baba orra előtt: ételeket, gyümölcsöket, virágokat, vizet, csengettyűket, csirke szárnyat, malacsültet, kókuszdiót… Minden egyes tárgyhoz ének is járt. A baba nevetett, és összecsapta a tenyerét, mire Ketut is nevetett, és tovább énekelt. A saját fordításom valahogy így hangzana:

– Óóóó, kisbaba… ez egy sült csirke, amit egy napon majd nagyon fogsz szeretni, és reméljük sok-sok sült csirkét ehetsz majd… Óóóó… kisbaba, ez pedig főtt rizs, legyen mindig annyi főtt rizs a táladban, amennyit csak meg bírsz enni… Ó… kis maszat, ez egy kókuszdió, hát nem muris kinézetű ez a dió? Később sok-sok kókuszdiót fogsz majd enni..Óóóó … piciny gyermek, ez itt a családod, hát nem látod, mennyire odavannak érted? Óóóó… az egész világegyetem téged imád! Kitűnő tanuló leszel! Óóóó, te kis nyuszifül, te kis mazsola, te vagy a szemünk fénye…

Mindenki többször is kapott a szentelt vízbe mártott virágszirmokból és az áldásból. Amíg Ketut az ősi mantrákat énekelte, a család kézről kézre adta a kicsit, és mindenki gügyögve becézgette. Még nekem is megengedték, hogy tartsam egy pillanatra, pedig farmerban voltam… Amíg a többiek énekeltek, a baba fülébe súgtam a saját áldásom: – Sok szerencsét! – mondtam neki. –Légy bátor! – A forróság szinte elviselhetetlen volt, még az árnyékban is. A fiatal anyuka, akinek átlátszó csipkeinge alatt szexis felsőrész díszelgett, erősen verítékezett. A fiatal apuka, aki, úgy tűnt, a büszke vigyorgáson kívül semmilyen más arckifejezésre nem képes, szintén izzadt. A nagymamák vadul legyezgették magukat, néha kimerülten helyet foglaltak, aztán hirtelen felpattantak, és az áldozati malacokkal bajlódtak, vagy a kutyákat hessegették. Az emberek hol érdeklődve, komolyan figyelték az eseményeket, hol fáradtan, unatkozva bámultak, hol meg nevetgéltek. De úgy tűnt, Ketut és a kisbaba a saját külön világuk foglyai, mintha össze lettek volna láncolva. A bébi le nem vette volna a szemét az öreg füvesemberről. Ki hallott már olyat, hogy egy hat hónapos kisgyerek a forró napsütésben négy órán keresztül figyeljen valakit kíváncsian, anélkül hogy nyűgösködne, sírna vagy elaludna?

Ketut jó munkát végzett – akárcsak a kisbaba. Teljes mértékben jelen volt az átalakulási szertartásán, ahogy isteni rangját emberi státusra cserélte. Jó balinéz kislányhoz illően nagyon ügyesen kezelte a feladattal járó felelősséget – teljesen áthatotta a szertartás, és magabiztosan, engedelmesen követte a kultúrája által kiszabott előírásokat.

Az éneklés végeztével a kicsit hosszú, fehér lepelbe csavarták, mely jóval a lábacskája alá lógott, és amitől magas, uralkodói kinézetet nyert – egy igazi első bálozó… Ketut berajzolta a négy égtájat egy cserépedény aljára, majd megtöltötte szentelt vízzel, és a földre helyezte. Ez a kézzel behúzott iránytű jelzi azt a szent helyet, ahol a bébi talpacskája először érinti a földet.

Aztán az egész család a kicsi köré sereglett, és úgy tűnt, mindenki egyszerre fogja a bébit, majd – zsupsz! oda süssenek! – óvatosan belemártották a pici lábfejét a szentelt vízbe, pontosan a mágikus rajz felett, mely magában foglalta az egész világegyetemet, aztán a talajhoz érintették a talpacskáját. Amikor újból a levegőbe emelték a kicsit, aprócska, nedves lábnyom maradt a homokban, ahol a lába a földet érintette. Ezek a lábnyomok fogják megszabni a helyét ebben a kiterjedt balinéz hálózatban, és határozzák meg, ki is ő, azáltal, hogy kijelölik a pontos helyzetét. Mindenki elragadtatva tapsolt. A kislány mostantól egy közülünk – egy emberi lény, ennek a zavarba ejtő inkarnációnak minden veszélyével és örömével egyetemben.

A bébi felnézett, körbejáratta tekintetét, és elmosolyodott. Többé nem volt isten – ámbár úgy tűnt, ezt egyáltalán nem bánja. Nem félt. Látszott rajta, hogy tökéletesen elégedett minden eddigi döntésével.

106.

A házvásárlásból nem lett semmi. Wayan nem vette meg azt az ingatlan, amit Felipe talált. Amikor megkérdeztem, mi történt, zavaros választ kaptam valami elveszett jelzáloglevélről; szerintem az egész egy nagy humbug volt. A lényeg, hogy ez a terv is kútba esett. Kezdek valóban kétségbeesni. Próbálom elmagyarázni Wayannak, mennyire sürgős az ügy: – Wayan, nekem kevesebb mint két hét múlva el kell hagynom az országot, és vissza kell térnem Amerikába. Nem mehetek vissza anélkül, hogy ne vennél házat – hogy néznék a barátaim szemébe, akik ennyi pénzt összegyűjtöttek számodra?

– De Liz, mit csináljak, ha a helynek nem jó a taksuja? A „sürgősség” fogalma, úgy látszik, mindenkinek mást jelent…

Ám néhány nap múlva Wayan felhív Felipénél; tisztára fel van dobva. Talált egy másik helyet, és teljesen beleszeretett. Egy smaragdzöld rizsföldről van szó, közel a városhoz, egy csendes út mellett. A taksuja nem is lehetne jobb. Wayan azt mondja, a földbirtok az apja egyik földműves barátjáé, akinek sürgősen készpénzre van szüksége. Összesen hét arót akar értékesíteni, de (mivel nagyon kell neki a pénz) hajlandó arra, hogy Wayannak két arót eladjon. Wayan odavan ezért a telekért. Én is odavagyok. Felipének is tetszik. Tutti, aki kitárt karokkal forog körbe a fűben, szintén imádja.

– Vedd meg – mondom Wayannak.

De eltelik pár nap, és nem történik semmi, Wayan csak húzza az időt. – Most akarsz ott lakni, vagy nem? –kérdem tőle.

Kitérő válaszokat ad, aztán egy újabb sztorival áll elő. Ma reggel, mondja, a pasas felhívta azzal, hogy már nem biztos, hogy el akarja adni a két aro földet, inkább együtt akarja értékesíteni a hét arót… igazából a felesége jelenti a problémát… először meg kell beszélnie vele, hogy felosszák-e a földet…

– Talán ha több pénzem lenne…– jegyzi meg Wayan.

Ó, Istenem, azt akarja, hogy köhögjem fel az egész hét aro árát! Amíg megpróbálom kisütni, hogyan tehetnék szert a hiányzó huszonkétezer dollárra, próbálom értésére adni, hogy nem fog menni: – Wayan, hidd el, nekem nincs annyi pénzem. Nem tudsz valahogy megegyezni a pacákkal?

Amire Wayan, akinek a szeme kerüli az enyémet, egy még komplikáltabb sztorit kezd fabrikálni. Azt mondja, felkeresett egy misztikust, aki transzba esett, és közölte vele, hogy az egész hét arót meg kell vennie, hogy felépíthessen egy gyógy központot… ez így van elrendelve… és a misztikus azt is mondta, hogy ha Wayan megveszi mind a hét arót, akkor egy nap talán egy szép, elegáns hotelt is felépíthet…

Egy szép, elegáns hotelt?

Á!

Ennél a pontnál hirtelen megszűnik a külvilág zaja, nem hallom a madarak énekét sem többé, és látom ugyan, hogy Wayan szája mozog, de nem is figyelek, mert egy nagybetűs gondolat jelent meg az agyamban: Át akar verni, Süti!

Felállók, elbúcsúzom Wayantól, és nagyon lassan hazabandukolok. Kertelés nélkül Felipének szegezem a kérdést: – Wayan át akart verni?

Felipe eddig soha, semmiféle megjegyzést nem tett a Wayannal folytatott ügyemre.

– Drágám – mondja gyengéden. – Hát persze, hogy át akart verni.

A szívem hirtelen a gyomromba zuhan.

– De nem előre kitervelten – teszi hozzá gyorsan. –Muszáj megértened a balinéz gondolkodásmódot. Az itteni emberek számára létszükséglet, hogy annyi pénzt csikarjanak ki a turistákból, amennyit csak lehet. Ez a túlélésük záloga. Most előállt valami új történettel erről a földművesről. Drágám, mióta kellene egy balinéz férfinak megbeszélnie bármiféle üzleti ügyet a feleségével? Ide hallgass – a hapsinak kell a pénz, és mindenáron el akarja adni Wayannak a két aró földet. De Wayan most már az egészet akarja. És azt szeretné, ha te vennéd meg neki.

Két okból is összerázkódom ennek hallatára. Először is, gyűlölöm a gondolatát is annak, hogy Wayan így bánjon velem. Másodszor, szörnyűnek tartom a kijelentés mellékzöngéjét: a kolonializáló fehér ember füstölgését; azt a lekezelő „ezek az emberek mind ilyenek”-et.

Ám Felipe brazil, nem tartozik a kolonializálók táborába. – Nézd – magyarázza nekem –, én Dél-Amerika szegénységében nőttem fel. Azt hiszed, én nem értem a nincstelenséget? Több lóvét adtál Wayannak, mint amennyit egész életében látott, és most meg van zavarodva kicsit. Az ő számára te egy csodálatos jótevő vagy, és lehet, hogy soha nem lesz több ilyen lehetősége. Így hát ki akar belőled sajtolni mindent, amit csak lehet. Az isten szerelmére, egy hónappal ezelőtt ennek a nőnek arra sem volt pénze, hogy ebédet vegyen a kislányának, most pedig egy hotelt akar építeni?

– Akkor most mit tegyek?

– Bármi történik is, ne húzd fel magad. Ha berágsz rá, azzal csak elveszíted Wayant, ami sajnálatos lenne, mert Wayan jó fej, és nagyon szeret téged. Fogadd el, hogy ez az ő túlélési stratégiája. Ne hidd azt, hogy nem jó ember, vagy hogy neki és a gyerekeinek nincs szüksége a segítségedre. De azt se hagyd, hogy kihasználjon. Drágám, épp elégszer voltam már a szemtanúja hasonlónak. Az itt élő nyugatiak két táborra oszlanak. Az egyik csoport eljátssza, hogy turistaként van csak itt, és állandóan azzal jön, hogy „Ó, ezek a csodás balinézek, milyen kedvesek, milyen szívélyesek”. Őket folyamatosan átverik a helyiek. A másik csapatnak meg annyira tele van a hócipője azzal, hogy mindig átvágják őket, hogy megutálják a balinézeket. Ami szintén kár, mert így elveszítenek egy csomó jó barátot.

– De mégis mit tehetek?

– Próbáld meg újra kezedbe ragadni a gyeplőt. És ha ő szórakozik veled, hát szórakozz vele te is. Fenyegesd meg valamivel, ami végre cselekvésre sarkallja. Csak szívességet teszel neki, elvégre szüksége van egy házra.

– Felipe, én nem akarok ilyen kisded játékot űzni vele…

Megpuszilja a fejem búbját. – Drágám, akkor te itt nem fogsz boldogulni.

A következő reggelre kifőzöm a tervem. Hihetetlen, hogy egy hatalmas hazugság kiötlésén fáradozom, főleg azok után, hogy az egész évemet az erények tanulmányozására és az őszinte élet kialakítására fordítottam. Arra készülök, hogy félrevezessem a legkedvesebb balinéz barátomat, azt az embert, akit szinte testvérként szeretek, és aki kitisztította a veséimet. Szent ég, Tutti anyukáját készülök átverni!

Besétálok a városba, egyenesen Wayan üzletébe. Wayan át akar ölelni, de én elhúzódom, és megjátszom, hogy dühös vagyok.

– Wayan – mondom. – Beszélni akarok veled. Súlyos gondban vagyok.

– Felipe miatt?

– Nem. Temiattad.

Úgy néz ki, mintha el akarna ájulni.

– Wayan – folytatom. – Az amerikai barátaim dühösek rád.

– Rám? De hát miért, angyalom?

– Azért, mert négy hónappal ezelőtt rengeteg pénzt adtak neked arra a célra, hogy házat vegyél, ám ez mind a mai napig nem történt meg. Mindennap jönnek az e-mailek, és mindegyikben az áll: „Megvette már Wayan a házat? Hol a pénzem?”. Kezdik azt hinni, hogy elloptad a pénzüket, és valami másra fordítottad.

– Én nem lopok!

– Wayan – mondom –, a barátaim Amerikában azt hiszik, hogy te… egy szélhámos vagy.

Levegő után kapkod, mint akit torkon vágtak. Olyan sebzettnek tűnik, hogy egy pillanatra meginog az elhatározásom, és már majdnem magamhoz ölelem, hogy azt mondhassam: „Nem, nem igaz! Ezt mind csak én találtam ki!” De nem lehet, most már be kell fejeznem ezt a játékot. Szinte el sem hiszem, mennyire megdöbbentette, amit mondtam. A „szélhámos” szónak hatalmas érzelmi töltete van a balinézek számára. A lehető legsúlyosabb sértés, amit csak odavághatsz egy balinéznek, az az hogy „szélhámos”. Ebben a kultúrában, ahol az emberek tucatszor átvágják egymást még azelőtt, hogy leülnének reggelizni; ahol a szélhámosság sport, művészet, hagyomány, túlélési stratégia, itt valaki előtt leleplezni a saját svindlijét, nos ez megdöbbentő dolog. Európában nem is olyan régen ezért párbajra hívtak volna.

– Édesem – mondja könnyes szemmel –, én nem vagyok szélhámos!

– Én tudom, hogy nem vagy az, Wayan. Ezért vagyok annyira feldúlt. Próbáltam elmagyarázni a barátaimnak, hogy Wayan nem egy csaló, de nem hisznek nekem.

Kezemre teszi a kezét. – Édesem, sajnálom, hogy ilyen kutyaszorítóba kerültél miattam.

– Wayan, ez több mint kutyaszorító. A barátaim mérgesek. Azt mondják, meg kell venned a házat, mielőtt elhagyom Balit. Azt mondják, ha nem veszed meg a házat jövő héten, akkor… vissza kell vennem tőled a pénzt.

Most nem úgy néz ki, mintha mindjárt elalélna; úgy tűnik, menten szörnyethal. A világtörténelem legnagyobb szemétládájának érzem magam, ahogy itt összevissza hazudozók ennek a szerencsétlen nőnek, aki arra sem jön rá, hogy körülbelül annyira áll hatalmamban visszavenni a pénzt a bankszámlájáról, mint amennyire el tudnám tőle venni az indonéz állampolgárságát. De honnan is tudná mindezt? Hiszen mágikus módon odavarázsoltam a pénzt a számlájára, nem igaz? Vagyis bizonyára ugyanilyen könnyedén el is tudom venni tőle, nemde?

– Édesem – mondja –, hidd el nekem, nagyon gyorsan találok telket, ne aggódj. Kérlek, ne aggódj… talán a következő három napban le is bonyolítom, megígérem…

– Muszáj lesz, Wayan – mondom olyan nyomatékkal, ami nem egészen megjátszás. A helyzet az, hogy tényleg muszáj. A gyerekeinek otthonra van szükségük. Nemsokára kilakoltatják. Nincs időnk a kisded játékokra.

– Most visszamegyek Felipéhez – közlöm vele. – Hívj fel, ha vettél egy házat.

Aztán elindulok, és bár hátamban érzem a tekintetét, megállom, hogy nem nézek vissza. Egész úton hazáig azon imádkozom (és ez elég furán hangzik, tudom), hogy „Istenem, add, hogy tényleg átverésre játsszon”. Mert ha nem erről van szó, ha valóban nem képes arra, hogy tizennyolcezer dollárért otthont találjon magának, akkor tényleg nagy pácban vagyunk, és nem tudom, hogy valaha is képes lesz-e kirángatni magát a nincste-lenségből. De ha csak át akart rázni, akkor még van remény. Ez csak azt mutatja, hogy megvan a magához való esze, és képes boldogulni ebben az örökké változó világban.

Hazamegyek Felipéhez, és szörnyen érzem magam. –Ha Wayan tudná, miféle körmönfont terveket szőttem a háta mögött… – jegyzem meg.

– A boldogsága és a sikere érdekében szőtted ezeket a terveket! – veti közbe Felipe.

Négy óra elteltével – négy nyamvadt óra! – Felipe házában megcsörren a telefon. Wayan az. Kapkodva veszi a levegőt. Csak azért hív, hogy tudassa velem, minden el van rendezve. Megvette a két arót a földművestől (akinek a „felesége” hirtelen nem bánta, hogy felosszák a földet). Mint kiderült, nem volt szükség semmiféle mágikus álomra, papi beavatkozásra vagy taksu-tesztelésre. Wayannak már kezében is van a tulajdonjogi szerződés! Amit a jegyző már alá is írt! Ezenkívül, hogy megnyugtasson, már meg is rendelte az építési anyagokat, és a munkások a jövő hét elején neki is állnak az építkezésnek – még mielőtt elhagynám a szigetet. Szóval látni fogom, hogy beindult a projekt. Reméli, hogy nem vagyok dühös rá. Azt akarja, hogy tudjam, jobban szeret engem, mint a saját testét, mint a saját életét, mint bármit ezen a világon.

Én is szeretem őt, felelem. És alig várom, hogy egy napon a vendége lehessek a szép új házában. Ja, és szeretnék egy fénymásolatot kapni a tulajdonjogi szerződésről.

Amikor leteszem a kagylót, Felipe megszólal: – Ügyes kislány.

Nem tudom, hogy ezzel Wayanra céloz-e, vagy rám. De kinyit egy üveg bort, és koccintunk kedves barátnőnk, a balinéz földtulajdonos egészségére.

– Akkor most már elutazhatunk nyaralni? – kérdi Felipe.

107.

Az úti célunk egy parányi kis sziget, melynek Gili Menő a neve, és ami Lombok partjához esik közel (Lombok Bali szomszédságában, attól keletre fekszik, és a hatalmas, messzire kinyúló indonéziai szigetvilág része). Én korábban már jártam Gili Menón, de Felipe még nem, és meg akartam mutatni neki.

Gili Menő szigete számomra az egyik legnagyobb jelentőséggel bíró hely a világon. Két évvel ezelőtt jártam itt, amikor először látogattam Balira. Egy magazin megbízásából jógavakációkról írtam cikket, és két hét csodálatosan gyógyító hatású jógafoglalkozás után úgy határoztam, meghosszabbítom az itt-tartózkodásom, ha már egyszer itt vagyok Ázsiában. Igazából egy csendes, eldugott helyre vágytam, ahol tíz napot teljes magányban és némaságban tölthetek.

Ahogy visszatekintek arra a négy évre, amely a házasságom szétesésének pillanatától a válásom és a felszabadulásom pillanatáig tartott, az abszolút fájdalom részletes krónikáját látom magam előtt. És akkor érkeztem a fájdalmam legeslegmélyebb pontjára, amikor egymagamban elutaztam erre a parányi szigetre. Boldogtalan elmém egymással harcban álló démonok hadszínterévé vált. Amikor elhatároztam, hogy tíz napot egyedül és némaságban töltök a nagy semmi kellős közepén, s minden egyes harcban álló félnek leadtam a figyelmeztetést: – Skacok, ebben a slamasztikában egytől egyig benne vagyunk, és rajtunk kívül nincs itt senki más. Muszáj lesz kisütnünk, hogyan boldogulhatnánk így együtt, különben előbb-vagy utóbb mindnyájunknak befellegzett.

Lehet, hogy ez határozottnak és magabiztosnak hangzik, ám be kell valljam, soha életemben nem voltam annyira begyulladva, mint akkor, amikor egymagamban áthajóztam erre a csendes kis szigetre. Még egy könyvet sem vittem magammal; semmit, ami elvonná a figyelmemet. Csak én és az elmém, farkasszemet nézve egymással egy üres terepen. Emlékszem, még a lábaim is remegtek a félelemtől. Aztán a Gurum egyik kedvenc szólását idéztem: „Félelem? Kit zavar?!” – és egyedül kiszálltam a hajóból.

Napi néhány dollárért kibéreltem egy kis bungalót a parton, aztán becsuktam a számat, és megfogadtam, hogy addig ki nem nyitom, amíg valami gyökeres változás nem történik bennem. Gili Menő szigetén zajlott a végső „békítőtárgyalásom”. Tudtam, hogy a megfelelő helyet választottam a feladathoz. A sziget maga parányi, érintetlen: homokos part, kék víz, pálmafák. Egy tökéletes kört formáz, melynek szélén egyetlen gyalogút vezet körbe, amelyen az ember sétálva egy óra alatt körbeér. Majdnem pontosan az Egyenlítőn fekszik, a napi ritmus tehát alig változik. A nap reggel fél hétkor felkel a sziget egyik oldalán, majd este fél hétkor lenyugszik a másikon – az év minden egyes napján. A szigeten nem lakik más, csak néhány muszlim halász a családjával. Az ember nem tud olyan messze menni a parttól, hogy ne hallaná az óceán moraját. A szigeten nincsenek motorizált járművek. Egy generátor termeli az áramot, de csak esténként, és csak néhány órára. Nem ismerek ennél csendesebb helyet a világon.

Minden reggel napkeltekor és minden este naplementekor körbesétáltam a szigetet. A fennmaradó időben csak ültem és figyeltem. Figyeltem a gondolataimat, az érzelmeimet, a halászokat. A bölcs jógik szerint az emberi élet minden szenvedését – és minden örömét – a szavaink okozzák. Szavakat kreálunk, hogy leírjuk az élményeinket, aztán ezek a szavak maguk után húzzák a velük járó érzelmeket, amik ölebként rángatnak minket a pórázukon. A saját mantráink bűvöletébe esünk (Egy rakás szerencsétlenség vagyok… Magányos vagyok… Kész csődtömeg vagyok… Magányos vagyok…), és ezeknek a kijelentéseknek saját magunkból állítunk emlékművet. A beszéd feladása egy kísérlet arra, hogy az ember megfossza a szavait a hatalmuktól, hogy levegőhöz jusson, és kivonja magát a fullasztó mantrák hatása alól.

Időbe tellett, míg sikerült elérnem az igazi csendesség állapotát. Még jóval azután is, hogy abbahagytam a szövegelést, a szavak ott zümmögtek bennem. Az összes beszédszervem – az agyam, a torkom, a mellkasom, hátul a nyakam – még jóval a némasági fogadalmam kezdete után is a visszamaradt beszédfoszlányoktól vibrált. Az agyam szavak echóiban úszott, mint ahogy a fedett uszodában is véget nem érően visszhangoznak a zajok és kiáltások, jóval azután, hogy az ovisok elhagyták a terepet. Meglepően hosszú ideig tartott, míg a beszéd lüktetése elcsitult, és az örvénylő zajok leülepedtek. Talán három napba is beletelt.

Akkor aztán elkezdett minden felfelé türemkedni. Ebben a csendes állapotomban hirtelen minden utálatos, félelemmel teli gondolat helyet talált magának, és szabadon bóklászott az üres elmémben. Úgy éreztem magam, mint egy kábszeres, aki a detoxon próbál átvergődni – görcsösen rángatóztam a feltüremkedő méregtől. Rengeteget bőgtem. Sokat imádkoztam. Iszonyú nehéz volt, és baromira rémisztő, de valamiben biztos voltam – hogy még véletlenül sem akartam nem itt lenni, és azt sem kívántam, hogy bárcsak valaki más ott lenne mellettem. Tudtam, hogy ezt egyedül kell végigcsinálnom.

A szigeten vakációzó néhány másik turista mind romantikus nyaralás keretében múlatta az időt (Gili Menő szigete túl gyönyörű és túl elhagyatott ahhoz, hogy normális ember egyedül jöjjön ide). Kicsit irigykedve figyeltem ezeket a párocskákat, de tudtam, ez az idő nem arra való, hogy új barátokat szerezzek magamnak. Más feladat várt rám. Így hát mindenkitől távol tartottam magam. Az emberek pedig békén hagytak. Szerintem ebbe közrejátszott, hogy elég ijesztően nézhettem ki. Pocsék egy évem volt. Az ember nem tölthet hosszú éjszakákat álmatlanul, nem fogyhat le, és nem bőgheti ki a szemét állandó jelleggel anélkül, hogy ne kezdene el úgy festeni, mint egy pszichopata. Így hát senki nem szólt hozzám.

Bár ez nem teljesen igaz. Akadt valaki, aki nap mint nap leállt velem diskurálni. Egy kis kölök, abból a gyümölcsárus-bagázsból, amelyik a turistákat abajgatja a parton. Ez a kis srác talán kilencéves lehetett, és ő volt a bandavezér. Vagány, szedett-vedett kis krapek, aki némi angol nyelvtudásra is szert tett, valószínűleg onnét, ahogy a parton sütkérező nyugati turistákat molesztálta. Teljesen rám szállt. Senki más nem szólt hozzám egy szót sem, mindenki békén hagyott, de ez a hajthatatlan kis kölök nap mint nap letelepedett mellém a homokba, és újra meg újra nekem szegezte a kérdéseit: – Miért nem beszélsz soha? Miért vagy ilyen fura? Ne játszd meg, hogy nem hallasz, tudom, hogy hallasz. Miért vagy mindig egyedül? Miért nem úszol soha? Hol van a pasasod? Miért nincs férjed? Mi a gáz veled?

Azt gondoltam: – Hátrább az agarakkal, kis krapek! Mi vagy te? A legsötétebb gondolataim kivonata?

Mindennap megpróbáltam kedvesen, mosolyogva elhessegetni, de addig nem nyugodott, amíg fel nem piszkált. És mondanom sem kell, mindig sikerült felhergelnie. Emlékszem, egyszer dühösen ráordítottam: – Azért nem szólok hozzád, te kis majom, mert totál kivagyok! Most pedig húzz el!

Nevetve elszaladt. Mindig ezt tette, valahányszor sikerült felhúznia. Amikor már elég messze járt, általában én is elnevettem magam. Egyenlő mértékben rettegtem tőle, és vártam, hogy megjelenjen. Számomra ő szolgáltatta az egyetlen szórakozást azokban a kemény napokban. Szent Antal egyszer azt írta, hogy amikor elvonult a sivatagba csendes lelki gyakorlatra, mindenféle látomása volt: angyalok és ördögök jelentek meg előtte. A magányos elvonulás közben néha angyali kinézetű ördögökkel találkozott, néha pedig angyalokkal, akik ördögnek tűntek. Amikor megkérdezték tőle, hogyan tudta megkülönböztetni őket, azt felelte, hogy csupán azáltal, hogyan érezte magát a találkozás után. Ha elborzadt, akkor ördöggel volt dolga. Ha megkönnyebbülés töltötte el, akkor angyal került az útjába.

Azt hiszem, sejtem, hogy a kettő közül melyik lehetett az a kis szörnyeteg, akinek mindig sikerült megnevettetnie.

A némaságom kilencedik napján naplementekor meditálni kezdtem a parton, és csak jóval éjfél után álltam fel. Emlékszem, azt gondoltam magamban, hogy eljött a döntő pillanat. Az elmémnek azt mondtam: „Itt az alkalom. Mutass meg nekem mindent, ami szomorúságot okoz neked. Hadd lássam mindet. Ne rejts el semmit.” És a szomorú emlékek és gondolatok egyenként felemelték a kezüket, és felálltak, hogy bemutatkozzanak. Minden egyes gondolatot, minden egyes szomorú emléket megszemléltem, elismertem a létezésüket, és átéreztem (anélkül, hogy védeni próbáltam volna magam a hatásuktól) a szörnyűséges fájdalmukat. Aztán azt mondtam minden egyes bánatomnak: „Nincs semmi baj. Szeretlek. Elfogadlak. A szívemben neked is jut hely. Most már vége van.” Olyan érzés volt, mintha a bánat – mint egy valódi személy – belépne – akár egy valódi szobába – a szívembe. Aztán azt kérdeztem: – Ki következik? –, és máris felbukkant a következő adag bánat. Ezt is szemügyre vettem, átéreztem, megáldottam, és beinvitáltam a szívembe. Így tettem minden egyes szomorú emlékemmel, évekre visszamenőleg, egészen addig, amíg teljesen el nem fogytak.

Aztán felszólítottam az elmém: – Mutasd meg minden dühöd! – mire a haragos gondolatok egyenként előálltak és bemutatkoztak. Minden egyes igazságtalanság, minden egyes alkalom, valahányszor csak becsapottnak vagy cserbenhagyottnak éreztem magam, minden egyes veszteségem, minden dühöngésem felszínre került. Egyesével végigtekintettem rajtuk, és elfogadtam a létezésüket. Mindegyiket teljes mélységében újra átéltem, és azt mondtam: „A szívem nyitva áll – itt megpihenhetsz. Most már biztonságban vagy. Vége van. Szeretlek.” Ez így ment hosszú órákon keresztül, én pedig a totálisan ellentétes érzések hullámai közt hánykolódtam: egy csontvelőig hatoló pillanatra teljes egészében azonosultam a haragommal, aztán az abszolút nyugalom érzete töltött el, ahogy a dühöm belépett a szívem ajtaján, és a küzdelmet feladva testvéreihez bújt és elpihent.

Majd a legnehezebb feladat következett. „Mutasd meg a szégyened!” – kértem az elmémet. Atyaisten, micsoda horror várt rám! Az összes gyarlóságom, hazugságom, önző megnyilvánulásom, féltékenységem, arrogáns megnyilatkozásom szánalmas gyülekezetével nézhettem szembe. De szemem se rebbent. „Mutasd meg a legszörnyűbbet!” – mondtam. Amikor ezeket a szégyenletes emlékeket megpróbáltam beinvitálni a szívembe, habozva megálltak a küszöbön: – Nem, nem – mondták. – Nem gondolhatod komolyan, hogy engem ide behívsz… hát nem tudod, hogy mit tettem? – Amire azt feleltem: – Igenis, akarlak. Még téged is. Komolyan. Téged is szívesen látlak. Minden oké. Megbocsátok neked. Te is hozzám tartozol. Most már megpihenhetsz. Elmúlt.

Amikor mindennek vége lett, teljesen kiürültem. Az elmémben nem maradt semmi, ami tovább küzdött volna. A szívembe tekintve láttam a saját jóságom, és láttam, milyen hatalmas a befogadóképessége. És azt is észrevettem, hogy a szívem még közel sem telt meg – azok után, hogy magába fogadta a bánatom, haragom és a szégyenem hatalmas armadáját, még bőven jutott volna hely mások számára is. Még sokkal többet meg bírt volna bocsátani. Végtelen szeretet lakozott benne.

Akkor rájöttem, hogy Isten is így szerethet minket, és hogy olyasvalami, mint a pokol, nem létezik ezen a világon, kivéve talán a saját, rémült kis elménket. Mert ha csak egyetlen összetört és korlátolt emberi lény képes arra, hogy csupán egyszer mindent megbocsásson magának, és teljes mértékben elfogadja önmagát, akkor képzeljétek el – képzeljétek csak el! –, hogy mi mindent képes Isten megbocsátani és elfogadni, az Ő végtelen könyörületével.

Azt is tudtam, hogy ez a lelki béke nem lesz tartós. Tisztában voltam vele, hogy a munkám itt még nem fejeződött be; hogy a harag, a bánat és a szégyen végül mind újra előkúsznak majd a szívemből, és megint birtokba veszik az elmémet. Tudtam, hogy újra meg újra meg kell küzdenem velük, egészen addig, amíg lassan, de biztosan meg nem változtatom az egész életem. És azt is tudtam, hogy kemény, fáradságos melónak nézek elébe. De abban a sötét tengerparti éjszakai csendességben a szívem azt mondta az elmémnek: „Szeretlek, soha nem hagylak el, mindig gondoskodni fogok rólad.” A szívemből felröppenő ígéret ízét szinte a számban éreztem, ahogy elhagytam a partot, és visszaballagtam a kis kulipintyómba. Találtam egy üres jegyzetfüzetet, felütöttem az első oldalon – és ahogy kinyitottam a számat, a szavak kiáramoltak a levegőbe, megtörve ezzel a némaságom. Engedtem, hogy a ceruzám lejegyezze ezt a nagyszabású kijelentést: „Szeretlek, soha nem hagylak el, mindig gondoskodni fogok rólad.”

Ezek voltak az első szavak, melyeket abba a személyes jegyzetfüzetbe róttam, amelyet ettől a pillanattól kezdve mindig magamnál tartottam, és amelyet a következő két év folyamán számtalan alkalommal használtam arra, hogy segítséget kérjek – és kapjak – még akkor is, amikor halálosan szomorú vagy rémült voltam. Ez a szeretet ígéretével átitatott jegyzetfüzet volt az egyedüli oka annak, hogy sikerült túlélnem a rákövetkező néhány évet.

108.

És most újra itt vagyok, útban Gili Menő felé, bár teljesen más körülmények között. A legutóbbi látogatásom óta körbejártam a világot, elváltam, túléltem a Daviddel való végső szakítást, a szervezetemből kitöröltem a hangulatjavító gyógyszerek utolsó maradványát is, megtanultam egy új nyelvet, Indiában néhány felejthetetlen pillanatra Isten tenyerében csücsültem, egy indonéziai füvesember tanítványa voltam, és házat vettem egy balinéz családnak, amelynek kimondhatatlanul nagy szüksége volt egy lakóhelyre. Boldog vagyok, egészséges és kiegyensúlyozott. Az sem mellékes, hogy ez alkalommal nem egyedül, hanem a brazil szeretőmmel egyetemben vitorlázok át erre a szépséges trópusi szigetre. Ami – beismerem – szinte csöpögős, tündérmeseszerű befejezést nyújt ennek a sztorinak, mintha valami háztartásbeli feleség álmát öntenem szavakba. (Vagy tán magam is ilyesmiről álmodoztam évekkel ezelőtt?) De van valami, ami visszatart attól, hogy teljes mértékben elmerüljek a tündérmesék varázslatos világában – az igazság, mely az elmúlt években szinte beleépült a csontjaimba: a szabadulásomat nem egy hercegnek köszönhetem – saját magam mentettem meg önmagam.

Eszembe jut egy gondolat, amit a zen-buddhisták igaznak vélnek. Azt mondják, a tölgyfát két, egyidejűleg ható erő hozza a világra. Az egyik természetesen nem más, mint a makk: a mag, mely magában hordozza mindazt a jövőbeni lehetőséget és ígéretet, amelyből aztán idővel kifejlődik a fa. Ez mindenki számára világos. De csak kevesen jönnek rá arra, hogy egy másik erő is működésbe lép – a jövőbeni fa maga, mely olyannyira szeretne megvalósulni, hogy létrehozza a makkot, a vágyakozásának erejével a semmiből előhívja a facsemetét, amit aztán a teljes kifejlődés felé vezérel. Ebből a szemszögből nézve, mondja a zen, maga a tölgyfa az, amely létrehozza a makkot, melyből aztán kifejlődik.

Arra a nőre gondolok, akivé váltam, és a mostani életemre, és hogy mindig is arra vágytam, hogy ez a fajta nő legyek, és ezt a fajta életet éljem: hogy szabadon, megjátszás nélkül önmagam lehessek. Eszembe jut mindaz, amin átmentem, amíg elértem idáig, és azon tűnődöm, vajon én voltam-e – úgy értem, ez a boldog, kiegyensúlyozott én, aki mindjárt elbóbiskol ennek az apró indonéz halászhajónak a fedélzetén – aki magam felé húztam a fiatalabb, zavarodottabb, küszködő önmagamat azokban a nehéz években. A fiatalabb énem tele volt lehetőséggel, akárcsak a makk, de az idősebb énem, a már létező tölgyfa volt az, aki egész idő alatt azzal buzdította, hogy „Igen! Növekedj! Változz! Fejlődj! Gyere, találkozz velem itt, ahol én már érett egészként létezem! Szükségem van arra, hogy belőled >én< legyek!” És talán ez a jelenlegi, teljes mértékben megvalósult énem volt az, aki négy évvel ezelőtt ott lebegett a fölött a fiatal, házas, a fürdőszoba padlóján zokogó lány felett, és talán ez a mostani énem súgta olyan szeretetteljesen a kétségbeesett lány fülébe, hogy „Menj, feküdj le, Liz…”, tudva jól, hogy minden rendben lesz, és végül minden úgy alakul, hogy mindketten ide érkezünk. Pontosan ide, ebbe a pillanatba. Ahol mindig is arra vártam, békésen és elégedetten, hogy megérkezzen és csatlakozzon hozzám.

Felipe felébred. Egész délután el-elszunyókáltunk, egymás karjában heverve ezen a pici indonéz halászhajón. Az óceán gyengéden ringat minket, felettünk ragyog a nap. Amíg fejemet a mellkasán nyugtatva pihenek, Felipe elmeséli, miféle ötlete támadt alvás közben. Azt mondja: – Tudod, nekem mindenképpen itt kell maradnom Balin, mert itt van a vállalkozásom, és mert olyan közel van Ausztráliához, ahol a gyerekeim élnek. Brazíliába is gyakran el kell utaznom a drágakövek miatt, meg ott is van családom. Téged pedig a munkád nyilvánvalóan az Államokhoz köt, és persze ott vannak a barátaid, a családod… Szóval arra gondoltam… mi lenne, ha valahogy úgy alakítanánk az életünket, hogy megosztjuk Amerika, Ausztrália, Brazília és Bali között?

Ezen csak nevetni bírok, mert – miért is ne? Annyira vad ötlet – akár működhet is. Biztos vannak emberek, akik szerint ez a fajta élet kész őrültség, kész bolondokháza, de nekem olybá tűnik, mintha csak rám szabták volna. Hát persze hogy így kéne tennünk! Már most otthonosnak érzem az egészet. Es tetszik az ötlet lírai volta – és ezt szó szerint értem: az egész évet az „I” betűs országok felfedezésével töltöttem, és erre Felipe az utazásnak egy teljesen új elméletével lepett meg:

Ausztrália, Amerika, Bali, Brazília = A, A, B, B.

Mint egy klasszikus költemény, mint egy rímes verspár.

Gili Menő partjától nem messze a kis halászhajó leereszti a horgonyt. A szigeten nincsenek kikötők. Az embernek fel kell tűrnie a nadrágja szárát, be kell ugrania a vízbe, és saját erejéből kell átküzdenie magát a hullámokon. Mindezt lehetetlen véghezvinni anélkül, hogy az ember csuromvizes ne legyen, vagy éppen ne horzsolja le a bőrét a korallokon, de a part olyan gyönyörű, olyan egyedi, hogy az megér minden fáradságot. Szóval a kedvesemmel levesszük a cipőnket, a kis motyónkat a fejünk tetejére tesszük, és készen állunk arra, hogy a csónakból a vízbe vessük magunkat.

A poén az, hogy az újlatin nyelvek közül az olasz az egyetlen, amit Felipe nem beszél. De azért mégiscsak olaszul vetem oda neki, ahogy az ugráshoz készülődünk:

– Attraversiamo.

Menjünk át!

Végső köszönetnyilvánítás és megnyugtatás

Néhány hónappal azután, hogy elhagytam Indonéziát, visszatértem, hogy meglátogassam a szeretteimet, és hogy velük ünnepeljem a karácsonyt és az újévet. Csupán két órával azelőtt, hogy a gépem földet ért volna, Délkelet-Ázsiát pusztító erejű cunami sújtotta. Aggódó ismerősök a világ minden tájáról azonnal kapcsolatba léptek velem, hogy érdeklődjenek indonéziai barátaim hogyléte felől. Különösen egy kérdés aggasztott mindenkit: „Nem esett semmi baja Wayannak és Tuttinak?” A válaszom erre az, hogy a cunaminak nem volt semmilyen hatása Balira (leszámítva persze a sokkot), és mindenkit rendben, jó egészségben találtam. Felipe ott várt rám a reptéren (sok ilyen találkozásunk lesz még különböző reptereken). Ketut Liyer a tornácán ült, mint mindig, és szokás szerint gyógyítgatott és meditált. Yudhi nemrégiben elkezdett dolgozni egy helyi menő hotelben mint gitáros, és jól megy a sora. Wayan és gyermekei pedig boldogan élnek a gyönyörű új házukban, távol a veszélyes partszakasztól, magasan Ubud rizsföldjei felett.

A létező összes hálámat összegyűjtve (Wayan nevében is) szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki hozzájárult a ház felépítéséhez:

Sakshi Andreozzi, Savitri Axelrod, Linda és Rene Barrera, Lisa Boone, Susan Bowen, Gary Brenner, Monica Bürke, Karen Kudej, Sandie Carpenter, David Cashion, Anne Connell (aki, Jana Eisenberggel egyetemben, mesterien kezeli a vészhelyzeteket), Mike és Mimi de Gruy, Arménia de Oliveria, Raya Elias és Gigi Madl, Susan Freddie, Devin Friedman, Dwight Garner és Cree LeFavour, John és Carole Gilbert, MamieHealey, AnnieHubbard és a hihetetlen Harvey Schwartz, Bob Hughes, Susan Kittenplan, Michael és Jill Knight, Brian és Linda Knopp, Deborah Lopez, Deborah Luepnitz, Craig Marks és Rene Steinke, Adam McKay és Shira Piven, Jonny és Cat Miles, Sheryl Moller, John Morse és Ross Petersen, James és Catherine Murdock (Nick és Mimi áldásával), José Nunes, Anne Pagliarulo, Charley Patton, Laura Platter, Peter Richmond, Toby és Beverly Robinson, Nina Berstein Simmons, Stefania Somare, Natalie Standiford, Stacey Steers, Darcey Steinke, a Thoreson lányok (Nancy, Laura és Miss Rebecca), Daphne Uviller, Richard Vogt, Peter és Jean Warrington, Kristen Weiner, Scott Westerfeld és Justine Larbalestier, Bili Yee és Karen Zimet.

Végül pedig szeretnék illő köszönetet mondani szeretett Terry bácsikámnak és Deborah nénikémnek mindazért a segítségért, amit egész évben az utazásom során nyújtottak. Csupán „technikai segítségnyújtásnak” nevezni mindazt, amit tőlük kaptam, nagyban alábecsülné hozzájárulásuk fontosságát. Olyan biztonsági hálót szőttek alám, amely nélkül – egész egyszerűen – nem lettem volna képes megírni ezt a könyvet. Fogalmam sincs, hogyan hálálhatnám meg nekik mindezt.

De végül is talán jobb, ha egyikünk sem erőlködik azon, hogy visszafizesse mindazt a jót, amit a szeretteitől kap élete során. Talán bölcsebb dolog fejet hajtani az emberi nagylelkűség határtalansága előtt, és folyamatosan köszönetet mondani, őszintén és vég nélkül, amíg csak szóra nyílik a szánk.