Nem szabad lebuknia. Semmilyen körülmények között sem kaphatják el újra. Szökés közben a dutyi dilis Hammel megölt egy őrt, és dacára annak, hogy nem ő, Jensen adta le a lövést, bűnrészesnek számított az eset előtt is meg utána is. Nem mintha egy újabb emberölés olyan sokat számítana. Egy gyilkosságért már halálra ítélték, és kettőért sem végezhetik ki kétszer. Különben sem szándékozott visszakerülni a siralomházba; nem, soha többé. Megvolt a magához való esze, és az ilyen alakokat nem szokták felakasztani.

Tovább hallgatózott, s óvatosan körbevillanó szemeiben hideg, érzéketlen elszánás tükröződött. A szobában egy köpcös, középkorú férfi valamiféle problémán rágódott egy fehér hajú, alultáplált külsejű egyénnel, aki nem volt hajlandó belátni valamit. A vita tárgyát egy gép képezte.

A köpcöst Blenkinsopnak hívták, ő pedig hol Wane-nek, hol doktornak szólította a másikat. A gép - amelyre Jensen- nek az ajtórésen keresztül csak futólagos pillantást sikerült vetnie - fényesen csillogó, bonyolult szerkezet volt, s bizonyos fokig egy számítógép-műszerfal és egy hajszárító keverékére emlékeztetett. Magas támlájú székhez volt erősítve, s vastag kábel kötötte össze az elektromos vezetékkel.

Wane leplezetlen ellenszenvvel nézett rá, s ridegen mondta:

Azzal röhögve kiment.

És meghalt.

Jensen így szólt Wane-hez:

Ennek a fehér hajú figurának - állapította meg magában Jensen - van egyfajta sajátos ellenállása: valamiféle mentális szívósság, amely érzékelhető, és ezt tisztelnie kell. Az öreg rájött, hogy erőszakkal nem szabadulhat meg kényszerű helyzetéből, így hát esze ágában sincs ezt megkísérelni. Veszteg marad, s csak gondolkodik és egyre csak gondolkodik. S ha ő, Jensen, nem őrizné meg hidegvérét, végül még túljárhatna az eszén.

Wane csendesen tűnődött egy pillanatig, majd így szólt:

Wane megrágta a dolgot, miközben szemlélődő tekintetét végig a másikon tartotta. Készülékét még sohasem próbálták ki emberen, de tudta, hogy a kívánt pontossággal működne. Olyan biztos volt ebben, mint bármelyik tudós abban, hogy bizonyos körülmények biztosítása esetén megfelelő eredménynek kell jelentkezni. Ám iszonyodott attól a gondolattól, hogy ennek az arrogáns bűnözőnek a parancsára élő személyen próbálják ki. Valami színlelt okoskodással talán időt nyerhetne. Ezzel szemben, ha kereken visszautasítja, abból semmi haszna sem származik.

Wane még mindig hallgatott. Kényszeredetten ült: bokái a szék lábához voltak erősítve, összekötözött csuklói pedig a térdéhez. Szemei fáradhatatlanul figyelték Jensent, fehér haja fénylett a mesterséges világításban.

Jensen a néma készülékhez ballagott, és a széket nézegette, amelyre felerősítették.

Jensen kivette a papírokat, és átnézte őket. Esetenkénti rövid megjegyzéseiből arra lehetett következtetni, hogy sokkal intelligensebb annál, mint ahogy Wane gondolta, és meglepő módon a tudományos elméletek megértése sem okozott neki nehézséget. Amikor végzett, zsebébe süllyesztette a paksamétát.

A rejtekhelyül használt tágas ház valamikor szilárd építmény lehetett, mostanra azonban a sokéves elhanyagoltság miatt már kezdett düledezni. Magasan fekvő helyen állt, egy útkereszteződésnél, sűrűn lakott, de egyre jobban lepusztult környéken. Olyanfajta gyászos külsejű, haldokló ház volt, amelyre még csak egy pillantást sem vetnek az előtte elsiető emberek, és amelynek ajtaján - csakis sötétedés után - alkalmanként csupán egy-egy alattomos figura szokott bekopogtatni.

Ennek az elaggott építménynek az úrnője egy hatalmas mellű pufók nő volt, akinek tekintete annyi intelligenciáról tanúskodott, mint egy számolni tudó disznóé. Wane-nek eszébe jutott, hogy amikor két napja megjelentek, a nő meglepetés nélkül, mogorva beleegyezéssel fogadta Jensent. A ház nyilvánvalóan olyan alvilági búvóhely volt, amelyet a rendőrség nem ismert. A disznószemű tudta, hogyan tartsa a száját; szüksége volt az üzletre, de nem szívesen vállalta a kockázatot.

Jensen a nyitott ablaknál, ez árnyékban állt, s az útkereszteződést fürkészte, kezében Wane feljegyzéseit tartotta.

A bűnöző figyelme most az útkereszteződés egyik sarkára összpontosult. Látcső segítségével közelről tanulmányozta leendő áldozatát. Látni való volt, hogyan lesz úrrá rajta a feszült izgalom. Letette a látcsövet, és a székhez erősített életerő-kisugárzóhoz rohant.

Wane kényszeredetten benyomta a dugót a konnektorba, és elfordította a kapcsolót. Nem volt más választása. A kisugárzás megkezdésének pillanatáig a mindenre elszánt Jensen öntudatánál marad, és teljes mértékben birtokolja szellemi képességeit, utána meg már túl késő bármit is csinálni. Nem lehetett mást tenni, mint engedelmeskedni, s csak ezért imádkozott, hogy valami hiba csússzon be Jensen kárára.

Halálsápadtan fohászkodott magában azért, hogy életerőkisugárzója teljesen csődöt mondjon, s a mélabús gondolatok még akkor is tovább rajzottak fejében, amikor a készülék megkezdte hathatós működését. A bonyolult fejrészből semmiféle fény nem hatolt ki, s még olyan látható kisugárzás sem volt, amely jelezte volna, hogy a gép működésbe lépett; a műszerek mutatói azonban kilendültek, és Wane tudta: a készülék most minden teljesítményével rázúdul az előtte ülő mohó, kegyetlen figurára.

Jensen mozdulatlanul ült a széken, s a nyitott ablakon át mereven kibámult. Tekintete lassan hipnotikus ragyogásba ment át. Ez az állatias fény egy fél percig égett szemében, miközben ujjai görcsös izgalommal rángatóztak.

Aztán hátborzongató hirtelenséggel arca egyszer csak üres közömbösségbe süllyedt, kezei mozdulatlanokká váltak, szája lefittyedt, s szeméből kihunyt minden fény.

Wane komoran nézett a széken lévő petyhüdt valamire. A remény, a félelem és a kétkedés gondolatai kavarogtak fejében, s közben észre sem vette, hogy egy utcai járókelő a ház felé irányította lépteit, dobogó lábbal feljött a lépcsőn, s immár a bejárati ajtón dörömbölt. Az öreg még mindig az elhagyott testen morfondírozott, amikor a disznószemű végigcsoszogott a folyosón, kinyitotta az ajtót, s harciasán megkérdezte: - Mi van?

Az ajtóból rövid szóváltás zaja hallatszott, aztán lépések közeledtek szobájához. Wane fáradt kezeivel fehér hajába túrt, s tudta, hogy kétségbeesett imája nem talált meghallgatásra. Készüléke működött!

Kikapcsolta, és megfordult, hogy szembenézzen a jövevénnyel. A szobába belépő pasas pár évvel fiatalabb volt Jensennél, szélesebb válla volt, erősebb állkapcsa és könnyedebb járása. Jól szabott öltönyt, lehajtott karimájú kalapot és lágyan fénylő, elegáns cipőt viselt. Olyanfajta sikeres ember benyomását keltette, akinek soha semmiben sem volt hiánya.

Wane nem válaszolt.

Wane ereiben meghűlt a vér, mert tisztában volt azzal, hogy a másik fellengzős szövege szóról szóra igaz. Jensen olyasvalaki volt, aki a törvény és rend erői számára szinte legyőzhetetlen, aki ellen hiábavaló a küzdelem, és akit ő, Wane, akaratlanul is tálcán kínált fel a nemzetközi bűnözésnek. Nem kétséges, hogy Jensen kizárólag magának fogja titkát megtartani, s féltékenyen rejtegeti törvényen kívüli világának többi képviselője elől. De félelmetes fenyegetést jelentett így önmagában is, illetve úgy, mint akárhány ezer meghatározhatatlan ember közül egy lehetséges egyed.

Még tíz óra múlva is ezek a gondolatok kavarogtak agyában. Kikászálódott a kocsiból, megállt az elhagyatott, gyér forgalmú mellékút pázsitsávjának szélén, és figyelte, hogy a még mindig elegáns és leplezetlenül kárörvendő tekintetű Jensen tovaszáguld tökéletes és háborítatlan szabadságába. Jensen a maga lelkiismeretlen módján őt is éppúgy megölhette volna, mint ahogy a többieket lemészárolta, de valamilyen ismeretlen okból nem tette meg. Talán élvezni akarta a kárörvendő megelégedettséget, amely abból fakadt, hogy a hatóságok egy olyan problémával találják magukat szemben, amelyet lehetetlen megoldani. Vagy talán attól félt, hogy a készülék egyszer tönkremegy, és csak az élő Wane tudja megjavítani.

A kocsi csikorgó kerékkel kilőtt: csak a porfelhő maradt utána. Wane szemmel kísérte, míg beleveszett a messzeségbe, s közben folyton csak egy mondat zakatolt agyában: „Átvehetném a rendőrfőnök testét.” Csüggedten kezdett vánszorogni a legközelebbi falu felé.

Miközben egy kisebb bankhivatal felé vette útját, teljes elismeréssel adózott magának ezen adottságokért. Ezt a mucsai pénzesbódét az Isten is arra teremtette, hogy egy magányos fegyveres sikerrel kirabolja. Elég, ha tesz néhány fenyegető mozdulatot, és ha szükséges, meghúzza a ravaszt. Ilyen egyszerű volt a dolog. Az egész ügy attól volt élvezetes szórakozás, hogy Jensen rendelkezett azokkal az egyedi sajátosságokkal, amelyekkel kellőképpen felékesíthette most következő produkcióját.

Példának okáért szó sem volt arról, hogy látványosan meneküljön, és a filmeken látott kaszkadőr stílusban, százmérföldes hajszában száguldja túl a rendőrkocsit. Olyanfajta melodramatikus modorosságra sem volt szüksége, hogy álarcot viseljen. Csak besétál, elveszi a lóvét, kisétál, és elviszi a szajrét. Ez minden.

És pontosan ezt is tette. Zárás előtt húsz másodperccel besétált, megállapította, hogy nem tartózkodnak az ügyfelek a bankban, és megmutatta a pénztárosnak a lyukas végét annak, amit előhúzott a zsebéből. A pénztáros odapillantott, és elfehéredett.

Nehogy kiabálni merjen! Én csak egy helybéli gyerek vagyok, aki a maga módján boldogul. - Miközben Jensen a nyomaték kedvéért egy kicsit közelebb tolta fegyverét, azon tűnődött, vajon arca tükrözi-e azt a durvaságot és elszántságot, amelyet korábban a magáénak mondhatott. - Csomagolja be, és én magammal viszem. Na mozgás, és semmi fecsegés. Ha okosan viselkedik, máskor is eljöhetek.

A pénztáros - mint valami álombéli figura - összecsomagolta a pénzkötegeket. Az összeg nem volt valami nagy: Jensen ebben az apró, kétszemélyes sufniban nem is számított nagyobb zsákmányra. Mindenesetre könnyen ment a dolog, és addig egyenesben fogja tartani, míg felkészül a nagyobb és eredményesebb kalandokra. Hátrált pár lépést, és berúgta az igazgató szobájának ajtaját. A szerencsétlen flótás felpattant ültéből, rámeredt a fegyverre, rögtön megértette, miről van szó, befogta a száját, és felemelte a kezét.

Jensen két perc múlva kijött, és gondosan becsukta maga mögött a főbejárat ajtaját. A két embert bezárta az igazgató szobájába, azzal azonban nem bajlódott, hogy meg is kötözze őket. Arról gondoskodott, hogy a telefont ne tudják használni. Jó öt percig eltart nekik, míg ki tudnak szabadulni. És az ő céljaira ennyi idő még sok is lesz.

Minden sietség nélkül beszállt kocsijába, ment két percig, és a zsákmányt bezárta egy másik kocsi csomagtartójába. Azután egyszobás lakásába ment, leült a nyitott ablak közelében, és várakozott. Wane készülékének sisakrésze a fején volt, kapcsolója pedig karnyújtásnyira. Minden idegszálával az utcát figyelte.

Amikor az üldözők hangos lármáját meghallotta, kinyújtotta karját, és elfordította a kapcsolót.

A készüléket simán magával vitte. Végül is ez volt a legfontosabb használati tárgya. A drága eszköznek elsőbbséget kell adni, és mindenáron meg kell őrizni. Semmiképpen sem veszítheti el, semmi sem foszthatja meg használatától. Ha valaha is választás elé kerülne, hogy a készüléket hagyja ott, vagy zsákmányát, akkor ennek az utóbbi vallaná kárát.

Most határozottan élvezte, hogy csak úgy végigsétál az utcán, már másik, igaz, valamivel silányabb külsővel. Kezét durva, háziszövésű kabátjának zsebébe süllyesztette, ormótlan acélszöges talpú bakancsa meg-megcsörrent, ajkai hangtalan füttyre biggyedtek. Furcsa hangulatban volt: egyfajta boldogság vegyült benne a borzalom valamilyen érzésével, íme, lábai előtt hevert a világ, ám az az elmebéli hang, amely a macska halálsikolyára emlékeztetett, még mindig ott dübörgött agyában.

A sarkon izgatott hangulatú emberek csoportosultak, szájuk staccato ritmusban fecsegte e szavakat.

Jensen tovább ballagott. Megtett vagy száz métert, majd hátrapillantott, és megállapította, hogy az egész társaság a furgon keresésére indult. A többit nem volt nehéz elképzelni. Megtalálják a kocsit, és értesítik a rendőrséget. A zsaruk nyomozni kezdenek, és a nyomok volt háziasszonya lakására vezetik őket: megkérdezik tőle, hogy e kocsi tulajdonosa otthon van-e. A nő megmutatja nekik, hol van a szobája, de az is lehet, hogy ő maga megy fel. Mindkét esetben megtalálják a bankrabló holttestét. Az igazgató és a pénztáros teljes biztonsággal azonosítani fogják. A zsaruk átkutatják a szobát, az egész lakást, még a háziasszonyt is megfélemlítik, de a pénzt sohasem fogják megtalálni.

Magában vigyorogva a másik kocsihoz ment, és beszállt. A pénz ott volt mögötte, a csomagtartóba zárva. A készülék - saját rekeszébe rejtve - a hátsó ülésen feküdt. Magát a kocsit nem lehetett kapcsolatba hozni korábbi személyazonosságával, úgyhogy emiatt nem kellett aggodalmaskodnia.

Igen, ez maga volt a tökéletes bűntárgy. Sikeresen végrehajtotta, és most már bottal üthetik a nyomát. Sőt mi több, újra meg újra meg újra megcsinálhatná. A törvény és rend erői meg csak keringhetnek körbe-körbe, de nem jutnak sehová.

Az egyetlen bökkenő az volt, hogy nem tudta, kinek a testében van. Külső megjelenésétől függetlenül ő mindig Jensen volt, Jensen szemével és Jensen tudatával. A kiűzött személyiség meghagyta neki agyát, annak egyedi tartalmát azonban sohasem. Úgy tűnt, mintha memóriája részben szellemi képesség lenne, s nem a nyúltagyban rögzült anyagi tényező. A tudósok biztosan fokozott érdeklődéssel tanulmányoznák ezt a tényt.

Végig matatta kabátjának zsebeit: olyan iratokat keresett, amelyek segíthettek személyazonosságának megállapításában. Mielőtt beindítaná a kocsit, hogy új vadászmezők felé száguldjon, némi információhoz akart jutni mostani énjéről.

Meglepődött a mellette hirtelen felcsattanó hangtól. A leeresztett ablakon át lóképű, érzéketlen, ám annál kíváncsibb pofa nézett be rá. Ritmikusan mozgatta állkapcsát, s várta a választ.

Szóval Sam volt a keresztneve. Jensen agya sebesen járt. Ha megpróbálna a helyzetnek megfelelően viselkedni, biztosan rajtakapnák valamin. A legbiztosabb megoldás a tagadás volt. Mostani arca ugyan nem volt olyan rugalmas, de mindent megtett, hogy valamennyire eltorzítsa, amikor a másik felé fordulva teljes egészében megmutatta neki fizimiskáját.

Jensen testrabló praxisában ez volt az első hiba. Eléggé nagy esélye volt annak, hogy valami helybéli pasas testét veszi át, és így különböző bonyodalmakba keveredik. A jövőben - határozta el Jensen - jobban teszi, ha leendő áldozatait is olyan alapossággal méri fel, mint ahogy rablásai helyszínét szokta. Minden körülmények között azok felelnek meg neki legjobban, akik egy bizonyos környéken idegennek számítanak. A külföldről érkezettek talán még ennél is jobbak. De a hiba megtörtént, ezt észben kell tartania, és óvatosnak kell lennie.

Jensen mindig nagy élvezettel olvasta a napilapok híranyagát. Tetszett neki az a misztikus, kérlelhetetlen és drámai stílus, amellyel az újságírók a hírre érdemes bűnügyeket megírták.

Ahogyan most hatodik sikeres hőstettével foglalkoztak, az ismét felért egy remekléssel. Elmondásuk szerint annak az alaknak, aki a legutóbbi bankrablást végrehajtotta, jogi szempontból már szinte szenthez illő, makulátlanul fehér előélete volt. Holtan találták meg. Zsákmánya nem került elő. A nagy rejtély az volt, hogy vajon egy ennyire feddhetetlen jellemű ember miért követett el hirtelen és ilyen elszántan egy bűntettet, mi volt halálának a pontos oka, és hová rejtette a lopott pénzt.

Időnként azért egyik-másik riporter tanúsított némi agyafúrtságot is. A szóban forgó tudósítás írója, aki A.K.D. kezdőbetűkkel szignálta cikkét, kapcsolatba hozta ezt az ügyet az előzővel. Hosszasan taglalta a közös vonásokat: a bankrablások azonos jellegű kivitelezését, az elkövetők makulátlan előéletét és kellő időben történő elhalálozását, valamint a zsákmány eltűnését. Befejezésül követelte, hogy hatóságilag semmisítsék meg a bőséges és kitűnő minőségű kendertermést. Homályosan még arra is célzott, hogy a kábítószer-kereskedelem alattomos módon terjed a látszólag tisztességes körökben.

H.MJ. Lépjen érintkezésbe velem. Készpénzért megveszik a készüléket. Komoly ajánlat. Wane.

Jensen átgondolta a dolgot. Úgy tűnt, hogy csapda, amelyben maga Wane játssza a csalétek szerepét. Másrészről viszont készpénzt emleget, és lehet, hogy tényleg nála lesz. Neki, Jensennek megvannak a képességei ahhoz, hogy besöpörje a lóvét, de ne sétáljon be a csapdába. Mire való az ész, ha az ember nem használja?

Kocsival a városba hajtott, és egy nyilvános fülkéből telefonált.

- Meg fogom gondolni - vágott közbe Jensen, és letette a kagylót, mielőtt Wane befejezte volna.

Huszonnégy órával később Jensen elhatározta, hogy belemegy a buliba. Kedvező helyzetben volt. Jelenlegi teste iránt a hatóságok nem érdeklődtek, s hála különböző akcióinak, anyagilag nagyon jó helyzetben volt, ám szívvel- lélekkel készen állt arra, hogy megkaparintsa a lóvét Wane-től anélkül, hogy lemondana a készülékről. Ennek kivitelezésére volt egy nagyszerű ötlete, egy valóban kolosszális ötlet.

Másik fülkéből, sőt egy másik városból telefonált újra, hogy közölje:

Jensen kíváncsiságát felpiszkálta, hogy a másik ennyire fenntartás nélkül bízik ügyfele vásárlóerejében.

Bár Wane megpróbálta letompítani hangját, mégis érződött rajta némi mohóság.

Ahogy lerakta a kagylót, széles vigyor ült ki arcára. Egy külföldi, akinek a bőre alatt is lóvé van, és eljegyezte magát egy társasági bombázóval. Ez lesz aztán a jó buli!

A találkozó helyszíne is azt igazolta, hogy a dolog tényleg jónak ígérkezett. A szemben lévő lakás ablaka csak jó negyven méternyire volt, pontosan az utca túloldalán.

Mindkét lakás a második emeleten volt, így Jensen az ablakból könnyedén átlátott a másik helyre.

Ez utóbbi persze lehet, hogy egy jól előkészített csapda volt, de ő úgy akart oda belépni, hogy túljárjon tőrbe csalói eszén. Lehet, hogy Wane meséje a gazdag vevőről csak szándékos hazugság. Másrészről viszont az is lehet, hogy igaz. Bárhogy is legyen, ő, Jensen sokat nyerhetett a dolgon, de nem veszíthetett semmit.

Igen, az ő szemszögéből nézve egyszerű és kristálytiszta a játszma: alapját az a kérdés képezi, hogy amikor elhagyja jelenlegi porhüvelyét, vajon valami dörzsölt, az ő megjelenését lövésre tartott pisztollyal váró nagydarab detektívbe fog-e majd beköltözni, vagy pedig egy pénzben dúskáló külföldi arisztokratikus testébe.

Jensennek tényleg megvolt a magához való esze. Az ilyen gonosztevőket sohasem akasztják fel. Sőt intelligenciája és képzelőereje révén azt is megérezte, hogy maga Wane valószínűleg az ő agyával gondolkodva próbálja kitalálni, hogyan akarja elkerülni a kelepcét. Példának okáért Wane elég agyafúrt lehet ahhoz, hogy a szemben lévő lakásban bábut vagy hullát helyezzen el csalétkül. Ezzel szeretné elérni, hogy Jensen otthagyja testét, és aztán ne találjon semmit, amit átvehetne, így aztán kétségbeesett és testetlen állapotában életereje gyorsan elszivárogna. Bölcs dolog, ha az ember becsben tartja az ellenfél képességeit, és Jensen maga volt a megtestesült bölcsesség.

Ezért egy ideig még erős távcsővel tanulmányozta a lakást, illetve azt a részét, amely látható volt számára. Semmi kétség, hogy a szobában mászkáló pasas valódi volt és élt. Türelmetlen vevőnek látszott: időnként az ablakhoz ment, és óvatosan lebámult az utcára, úgyhogy Jensen alaposan szemügyre vehette arcát és alakját.

A kiszemelt áldozat szinte pontosan olyan volt, mint amilyennek Wane leírta^-: harmincas, erős és kissé feltűnő módon öltözött. Csak úgy kiabált róla a gazdagság, s a bal keze középső ujján lévő gyémántgyűrű valósággal elvakította a szemet. Gondosan lesimított hajával és erőszakos fizimiskájával valahogy ismerősnek tűnt. Jensen ebből arra következtetett, hogy valahol már látta ennek a pofának a fényképét, talán egy menő magazinban, kart karba öltve egy előkelő hölggyel, vagy egy lelőtt tigrisre téve lábát.

Mindenesetre az összbenyomás határozottan megnyerte Jensen tetszését. Egy megfelelő test kiszemelése nem különbözött egy mutatós felöltő kiválasztásától, és a válogató kezdett finnyás lenni. A most bemutatott test divatos volt és strapabíró, árát illetően pedig igazán alkalmi vétel. Jensen különben sem az a fajta volt, aki különösebben nézegeti az ajándék ló fogát.

Egy kicsit azért kíváncsi volt, vajon az áldozatnak van-e egy sznob inasa, aki ilyen szavakkal fog majd őhozzá fordulni: „Igen, mylord!", „Nem, mylord!", meg „Feltétlenül, mylord!" ő, Jensen, rettentően tudná élvezni a dolgot!

Erről eszébe jutott, hogy meg kellene végre szabadulnia különböző előnytelen szokásoktól, például attól, hogy azt mondja: „Nem a, ennemmegy." Gyakorolnia kellene, hogy majomkodó orrhangon tudja fuvolázni: „Nem, Simmonds, ez nem megy."

A sima hajú ismét az ablakhoz ment, és óvatos pillantást vetett az autóra, amely lenn, a járda mellett leparkolt. Megfordult, pár szót szólt valakihez - akit nem lehetett látni, mivel a szoba hátsó, árnyékos részében tartózkodott -, majd ismét az utcának szentelte figyelmét.

Jensen nem kevésbé óvatosan pillantott le, tekintete a néma járművet elhagyva a járdára kalandozott, s megállapodott Wane apró, ezüstös hajú figuráján, amint a derék ember - szokása szerint - szórakozottan, ám szaporán lépkedve közeledett. Wane egy szemernyit sem tétovázott, s még csak egy pillantás erejéig sem nézett körül, hanem egyenesen belépett a kapun, amely pontosan a sima hajú lakása alatt volt. Az utóbbi még mindig a mozdulatlan kocsit figyelte.

Most jött el az idő Jensen a székhez rohant, belevetette magát, és bekapcsolta a kisugárzót. Gyakorlat teszi a mestert, de azért a jártasság nem járhat a dolgok lekicsinylésével. Az ülés és a furcsa sisak még most is baljóslatúnak tűnt számára, és valahogy azt juttatta eszébe, hogy minden jó dolognak vége van egyszer.

Elementáris erő árasztotta el énjét, miközben ott ült, és mereven bámult az utca túloldalán a nyitott ablaknál álló férfira. Jensen elég ravasz volt ahhoz, hogy a kétségtelenül eszes Wane művét tovább tökéletesítse. Kissé előrehajolt az ülésen, úgyhogy amikor elhagyott teste lehuppant, működésbe hozott egy másik kapcsolót, amely leállította a készüléket. Büszke volt erre a Jensen-féle minőségjavításra.

Harminc másodperc múlva szabad volt. Már ő is az utca túloldalán volt, abban a szobában, abban a másik testben, miközben az áldatlan átalakulási folyamat a megszokott sebességgel zajlott.

Mialatt a másik makacs pszichéjét elszántan próbálta annak testéből kitaszítani, testetlen lényébe a nagy győzelem és a mindent elsöprő energia érzése lehelt életet. Ez az áldozat igen keménynek bizonyult: bár teljesen meglepetésszerűen tört rá, mégis sokkal erősebben, sokkal elszántabban és sokkal kétségbeesettebben állt ellen a betolakodónak, mint bárki, akivel Jensennek eddig dolga akadt. Egy prehistorikus hüllő minden vadságával és szívósságával küzdött, hogy életben maradjon.

Az ostromlott test majdnem egy percig tántorgott részegen, összevissza a szobában, míg a két személyiség a teljes tulajdonjogért küzdött egymással. Maga volt a gyémánttal ékesített, megtestesült görcsroham. Időnként levegő után kapkodott, és sajátságos módon gesztikulált. Egyszer elesett, szörnyű rángatózással átfordult maga körül, levegőt öklendezett, majd esetlenül bizonytalan lábaira állt.

A fizikai birtoklás hiánya miatt Jensen energiája már kezdett gyöngülni, de szellemi ereje még mindig abnormális volt. Most már tudta, hogy soha nem igázhatta volna le ezt a tigrisszerű személyiséget, ha a készülékből nyert erő nem segítette volna. De győzedelmeskedett. A test - melynek tulajdonosát végül hatalmas erőfeszítéssel kiűzte az anyagi lét szférájából - vadul imbolygott, és majdnem kollabált. Ismét hallotta azt a rémisztő sustorgást, amellyel az életszikra a semmiségbe szökött.