2. MI TÖRTÉNT A MAMÁJUKKAL?

Grace néninél és Edwin bácsinál a levegő meleg volt és dohos, a bútorok is melegek voltak, és dohosak, és valahogy Grace néni és Edwin bácsi is dohos volt.

„Szegénykéim, igazán olyan kedvesek” – gondolta magában a gyerekek mamája.

Ám erre erővel kellett emlékeztetnie magát, amikor Grace néni elővette a fényképalbumot.

– Biztos vagyok benne, Alison, hogy nagyon fogod élvezni! A Yellowstone Parkban jártunk, ott készítettük a felvételeket. – Grace néni úgy fészkelte be magát a dívány díszpárnái közé, mint aki nagyon hosszú ideig szeretne ott ülni.

– Azt hiszem, a múltkor mutatta már őket, Grace néni.

– Nem, drágám, dehogy, az a Glacier Park volt. Edwin, húzd közelebb az állólámpát, hadd lásson Alison. Ez az Örök Hűség nevű gejzír. Tudod, minden órában hűségesen feltör. Ezt a nőt, aki itt áll, nem ismerjük. Valami ohiói nő, aki mindenáron rá akart kerülni a képre. Edwinnek beszélnie is kellett vele. Lapozz!

Az album következő oldalán egy másik szögből látszott az Örök Hűség gejzír. Az ohiói nő csak félig lógott bele a képbe; egyébként pontosan ugyanolyan volt minden, mint az előzőn.

A gyerekek mamája elnyomott egy ásítást.

– Most már igazán mennem kell, Grace néni.

– Lehetetlenség, drágám. Még itt a kávé meg a sütemény. Csak egy kis kakaós kalács, ilyen jót még nem ettél, magam csináltam.

A gyerekek mamája visszafojtott egy mosolyt. Katharine megmondta, hogy Grace néni ezt fogja mondani – mindig ezt mondta.

Az óra tizenegyet ütött.

„Ó, istenem – sóhajtott fel magában anya –, és még az a hosszú autóbuszút hazáig! Bárcsak nyomban otthon lennék!”

A következő pillanatban mintha minden fény kialudt volna a szobában, a tetőn keresztülvilágított a hold meg néhány csillag.

A mama körülnézett Grace néni dohos, kedves arcát keresve, de Grace néni nem volt sehol. Ehelyett magasra nőtt kórók néztek vissza rá. A meleg, dohos szék mintha hirtelen lehűlt volna, és még szúrt is. Anya lepillantott a lába elé, aztán körülnézett.

Az országút mellett, egy gizgazos dombocskán ült. Sehol egy ház vagy fény, csak a távoli hold és a csillagok.

Mi történt? Hirtelen elvesztette az eszét? Vagy elbúcsúzott volna Grace nénitől és Edwin bácsitól, aztán ahelyett, hogy buszra szállt volna, elindult gyalog hazafelé, és útközben elájult?

De miért nem emlékszik arra, hogy elköszönt? Ilyesmi még életében nem fordult vele elő!

 

 

Mintha felismerte volna az előtte levő útszakaszt. Grace néni és Edwin bácsi a város szélén laktak, köztük és a város között félmérföldnyi darabon mezők terültek el. A gyerekek mamája emlékezett rá, hogy ezen a szakaszon csak egy buszmegálló van. Valahol itt kell lennie, ezen a szakaszon, de vajon előtte van-e, vagy már elhagyta?

Előtte az ég a város fényeitől derengett, így hát elindult arrafelé.

Éppen újhold volt, nem sok világosságot adott, és az út két szélén levő erdős bozót sötét volt és kísérteties. A fák ágait néha megmozgatta valami. A gyerekek mamájának ez egy cseppet sem tetszett.

Mit keres itt ő, a sikeres újságírónő, négy gyerek anyja, éjjel, az országúton kóborolva?

Ha útonállók támadnak rá és megölik, és holnap reggel megtalálják a holttestét, mit gondolnak majd a gyerekek? És mit gondolnak majd az emberek? Ez csak valami rossz álom lehet. Mindjárt föl fog ébredni. Addig pedig megy tovább.

És ment tovább.

Ekkor fény villant mögötte, és motorzajt hallott. Megfordult, felemelte a karját, remélve, hogy a busz közeledik.

Nem a busz volt, hanem egy személyautó. De az autó megállt mellette, és egy meglehetősen apró úriember nézett ki belőle.

– Elvihetem?

– Hát nem, tulajdonképpen nem – mondta a gyerekek mamája, ami persze egyáltalán nem volt igaz: szívesen beleegyezett volna. De hát a gyerekeknek a lelkére kötötte nemegyszer, hogy idegen ember kocsijába be ne szálljanak.

– Elromlott az autója?

– Hát nem, nem egészen.

– Csak úgy sétál?

– Hát nem.

A meglehetősen apró úriember eddigre már kinyitotta a kocsi ajtaját.

– Szálljon be – mondta.

A gyerekek mamája beszállt, amin maga is meglepődött. Egy darabig csendben mentek. A gyerekek mamája a szeme sarkából próbálta megfigyelni az úr arcát, és kissé szorongva látta, hogy az úr szakállat visel. A szakáll mindig baljós érzéseket keltett benne. Miért hordana ilyesmit valaki, hacsak nincs valami takargatnivalója?

De ez csak egy aprócska, hegyes szakáll volt, és az úr arcának a többi része, már amit a sötét autóban láthatott belőle, rokonszenvesnek tűnt. Azon kapta magát, hogy szeretné a férfinak elmesélni különös kalandját. Persze nem teheti. Túl ostobán hangzanék.

Az úr törte meg a csendet.

– Sötétedés után egyedül ezen az úton! – mondta. – Sétára egy kissé veszélyes, meg kell mondanom.

– Én is úgy gondolom – mondta a gyerekek mamája. – El nem tudom képzelni, mi történhetett. Ott beszélgettem Grace nénivel, és egyszerre csak már ott voltam, az országút szélén!

És ekkor, minden elhatározása ellenére, elkezdte mesélni az egészet az apró úriembernek.

– Csak egy magyarázat van – mondta végül –, hogy egy percre elvesztettem az emlékezetemet.

– Ó, soha nincs csak egy magyarázat! – mondta a meglehetősen apró úriember. – Attól függ, hogy melyiket akarja elhinni. Én a magam részéről már éhgyomorra kész vagyok hat lehetetlen dologban hinni. Nem azt akarom mondani, hogy ezek rendszerint be is következnek. Az életben épp az a baj, hogy nem történik velünk elég sok hihetetlen dolog, hogy hihessünk benne, nem gondolja? Mit’ is mondott, hol lakik?

– Nem mondtam meg – felelte a gyerekek mamája. Valóban, ez az este egyre furcsább és furcsább lesz. Általában nem szokott olyan emberekkel ismerkedni, akik úgy beszélnek, mint a Fehér Királynő, és a címét sem szokta vadidegeneknek megadni – mégis, ha haza szeretne jutni, más megoldás nem látszik célravezetőnek.

Megmondta a lakáscímét, és rövidesen megérkeztek a ház elé.

Megköszönte az apró úriembernek a fáradságát. Az meghajolt, úgy látszott, mintha akarna még mondani valamit, aztán meggondolhatta magát, és elhajtott.

Csak most, hogy elment, jutott a gyerekek mamájának az eszébe, hogy nem tudja még a nevét sem, s az úr sem az övét. Annyi baj legyen, valószínűleg soha nem találkoznak többé az életben.

Megfordult, elindult, aztán rémülten megtorpant.

A nappaliban minden lámpa égett!

Míg rohant fölfelé, minden szörnyűség az eszébe jutott, ami csak történhetett, megfordította a kulcsot a zárban, és futva ért a szobába.

A dívány sarkában, takaróba bugyolálva ott kuporgott Jane, kicsinek látszott, sápadtnak és kétségbeesettnek.

Az anyja ott termett, és máris átölelte. Egy pillanat alatt elfelejtette ezt az egész különös estét az apró úrral együtt.

– Mi a baj, hasfájás, vagy rosszat álmodtál? – kérdezte. – Telefonálhattál volna!

– Egyik sem – mondta Jane. – Mama, kölcsönvettél egy ötcentest az öltözőasztalkámról?

– Micsoda?! – kiáltotta az anyja. – Ezért virrasztottál eddig, hogy ezt megkérdezd tőlem?

És máris szidni kezdte, mint a szülők szokták, ha nagyon aggódtak gyerekeikért, és végül rájönnek, hogy feleslegesen.

– Igazán, Jane, ne légy ilyen kapzsi – mondta. – Igen, kölcsönvettem egy ötcentest autóbuszra. Csak egy ötcentesem volt meg egy ötdolláros bankjegyem, és mindig olyan kelletlenül váltanak…

– Elköltötted? – szakította félbe Jane rémülten.

– Egy ötcentest, odafelé. Miért érdekel ez? Holnap visszaadom.

– És hazafelé elköltötted a másikat?

A mama egy pillanatra zavarba jött.

– Hát… nem, az igazság az, hogy nem. Valaki hazahozott.

– Tudod, melyiket költötted el? A tiédet, vagy amit kölcsön vettél?

– Az isten szerelmére! Nem tudom!

– Odaadod azt, amit nem költöttéi el? De most kérlek!

– Jane, mi ez az egész? Az ember azt hihetné, hogy te vagy az éhező Gyufaárus Leány vagy valami ilyesmi. – Aztán a mama mégis megenyhült. – Hát jó, ha ez téged boldoggá tesz!

Kotorászott a pénztárcájában.

– Itt van. Most pedig menj aludni.

Jane gyors pillantást vetett arra, amit az anyja a kezébe nyomott, aztán jó szorosan becsukta a tenyerét. Jól sejtette. Nem ötcentes volt.

Az ajtóban tétovázva megállt.

– Mama.

– Mi van már megint?

– Hát hogy te… hogy veled… történt-e valami szokatlan ma este?

– Mire gondolsz? Persze hogy nem! Miért?

– Ó, semmi!

Jane töprengett, valami ürügyet keresett. Az igazat nem mondhatta meg az anyjának; egy szót se hinne el belőle. Csak megzavarná.

– Csak azért, mert… valami ilyesmit álmodtam rólad, és nyugtalan lettem. Azt álmodtam, hogy kívántál valamit!

– Tényleg? Ez különös. – Anyja hirtelen felélénkült, beszélni kezdett, csak úgy önmagának, mintha visszaemlékezne valamire. – Valóban kívántam valamit. Azt kívántam, bárcsak itthon lennék. És abban a pillanatban az történt

– Mi történt? – Jane izgalomiba jött.

De az anyja arcára ekkor a „beszéljünk másról” kifejezés ült ki.

– Semmi. Hazajöttem. Valaki hazahozott. Egy… Edwin bácsi egyik barátja.

Nem nézett Jane-re. Rettenetes volt így hazudni a saját gyerekének. De az igazat nem mondhatta el Jane-nek; egy szót se hinne el belőle. Csak megzavarná.

– Értem. – De Jane még mindig nem ment el. Csak álldogált, s a lábával követte a mintákat a hall szőnyegén. Óvatosan mondta tovább, nem nézett az anyjára.

– Almomban, amikor azt kívántad, hogy bárcsak itthon lennél, már nem tudom biztosan, hogy mi történt. Nem hiszem, hogy rögtön itthon voltál…

– Ó! Persze hogy nem voltam!

– De voltál valahol!

– Egy gizgazos dombocskán, biztosan valahol félúton a Bancroft Streettől.

Most Jane szembenézett az anyjával.

– Csak az álomról beszélünk, ugye? Igazából ez nem történt meg?

– Természetesen nem.

Most az anyja nézett másfelé. De Jane már tudta.

A markát még jobban összeszorítva felszaladt a lépcsőn, be a szobájába.

Az anyja elgondolkodva állt. Milyen különös, hogy Jane kitalálta! Ámbár nem különösebb, mint bármi más ezen a különös estén. Lehet, hogy az egészből semmi sem történt meg valójában. Lehet, hogy beteg, és csak képzelődik – influenzás lesz vagy ilyesmi. Pihennie kellene. Leoltotta a lámpát a nappaliban, és fölment az emeletre.

Jane a szobájában állt s a tenyerében levő valamit nézegette. Akkora volt, mint egy ötcentes, a formája, a színe is olyan, és mégsem ötcentes volt.

Egészen el volt vékonyodva, talán az évszázadok miatt – gondolta Jane. És a bölény vagy a Szabadság-szobor feje helyett különös jelek voltak belevésve. Jane közelebb tartotta a lámpához, hogy jobban lássa ezeket a jeleket.

Ekkor halk kopogás hallatszott.

– Oltsd el a villanyt! – hallotta anyja hangját.

Jane leoltotta.

De akkor már tudta, hogy talizmánt tart a kezében, amely mindannyiuk számára csodálatos kalandok és örömök sorozatává varázsolja ezt a nyarat.

Reggelig biztos helyre kell rejtenie.

Végigtapogatózott a sötét szobán, és kinyitotta a faliszekrény ajtaját. Az ajtó belső oldalán függött a cipőtartó, virágos kartonból készült, sok-sok cipőrekesszel, ámbár Jane emlékezete szerint csak nagyon ritkán tette bele a cipőit.

Egy ilyen rekeszbe dobta bele a bűvös pénzt. Itt aztán senki se fogja háborgatni.

Ezután lefeküdt.

Utolsó gondolata az volt, hogy reggel nagyon korán fölkel, legalább hajnalban, és összehívja a többieket.

Össze kell hívni a Nagytanácsot, és eldönteni, hogyan használják ezt a csodálatos, égből pottyant ajándékot.

Vár rájuk az Elvarázsolt Nyár!

Ezzel Jane elaludt.