ÉRINTHETETLEN

Race torkig volt Indiával.

- Semmi nem mozdul itt, tudsz róla? - dohogott. - Egyáltalán hol van itt élet?

Az összes filmesnek az idegeire ment az örökös zúgolódásával, s végül Simon vállalta, hogy beszél a fejével. Simon mindig is tudta, hogyan kell kezelni Race-t, s talán ez volt az oka, hogy ő rendezte a filmet; sokan már nem voltak hajlandók Race Harmon-produkcióban részt venni.

- Nézd, kedvesem - mondta neki. - Tudom, hogy fárasztó. Először a hőség, utána az esők, aztán meg mindenki lelécelt. Miller múlt éjjel felhívott Bel Airből a költségvetési tételek miatt. Őrjöngött. Úgy visított, hogy telefon nélkül is tisztán és jól hallottam volna.

- Hadd szenvedjen csak - dünnyögte Race, s kortyolt egyet az italából. - Vérzik a szívem érte, ahogy ott csücsül a légkondicionált irodájában, a süppedős szőnyeggel meg a szuper jó titkárcsajjal. Mért nem emeli föl a seggét, és röpül át ide? Kíváncsi lennék, hogy tetszene neki, ha összezárnák egy rakás kuka niggerrel...

- Kérlek! - Simon rosszallóan összehúzta szemöldökét. - Éppen ez az egyik, amire figyelmeztetni akartalak. Ezek nem niggerek. Nos, ami azt illeti, a bombayi stúdióktól szerződtetett technikusok némelyike akármelyik hollywoodi fickót is lepipálná. A gond az, hogy mihelyt meghallják a durva, tapintatlan megjegyzéseidet, megsértődnek. Ne felejtsd el, most nem otthon vagyunk.

- Na és aztán! Ahonnan én jövök, ott nevén nevezik a suvickost, akár visel cipőt, akár nem. Én már csak ilyen vagyok, úgyhogy kár a lelkizésért. Vili?

Race újabb italt töltött magának.

- A másik dolog - folytatta Simon. - Nem tintázol kissé sokat az utóbbi időben?

- Valami élvezet csak kell nekem is, tata. Baromi lepra egy hely ez itt. Az elején azt hittem, összejövök majd Gladysszel, de abba a ripacs Parkerba szédült bele. Így hát megpróbáltam kicsit udvarolni a te kis naplóvezetődnek, annak az Edna hogy-a-francba-is-hívják...

- Szép kis udvarlás, mondhatom - sóhajtotta Simon. - Nem kellett volna betörnöd a lakókocsijába.

- Jó, jó, igazad van. Világraszóló botrányt csapott belőle, annyi szent. - Race kiürítette a poharát, s zajosan letette. - Mi a fenét csináljak? Megöl az unalom.

- Uralkodj magadon. Két hét múlva összecsomagolunk, és eltűzünk innen.

- Két hét? Nézd, atyus, Race Harmon ül veled szemben, nem pedig Barry Fitzgerald. Nyilván föl kell csípnem valamelyik sötét bőrű husikát. Épp figyeltem ezeket a csinibabákat a szárongjukban vagy szárijukban, vagy tudom is én, minek mondják, amint le-föl parádéznak a folyónál. Nos, tegnap kinéztem egyet; hát az egyetlen nappal se lehetett több tizenöt évesnél, de olyan oltári didkói...

- Race, ez gyilkosság! - rázta a fejét Simon. - Láttam, amint azzal a lánnyal beszéltél, és éppúgy láthatta más is. Szerencséd, hogy így megúsztad - egyetlen rossz mozdulat, és már kész is a botrány. Nagyon remélem, hogy nem tudnak róla odafönt a palotában.

- Na és ha tudnak?

- Hát nem érted? Ez a nép nem tudatlan barbárok gyülekezete. Találkoztál a nizammal. Láthattad: intelligens ember. És hogy egészen őszinte legyek, úgy gondolom, jóval intelligensebb nálad.

- Egy nigger.

- Nos, jobb lesz, ha ma este óvakodsz az efféle megjegyzésektől - mondta Simon. - Ne felejtsd el, vacsorára várnak bennünket a palotába.

- Itthon vacsorázom.

- Velem jössz - Simon hangja határozottan csengett. - Ez fontos, Race. Vendégek vagyunk itt, a nizam tartományában. Bérbe vettük a földjét, felfogadtuk az embereit. Nem sérthetjük meg. Azt akarom, hogy józanon jelenj meg, és a lehető legjobb modorodat vedd elő. Világos?

- Értelek, atyus. - Race intett a poharával. - Oké-zsoké, áll az alku. Hiszen ki tudja? Meglehet, hogy a régi jó, déliekre jellemző vendégszeretetben részesít majd bennünket...

 

A nizam vendégszeretete pazar volt és kifogástalan. Húszan ültek az asztalnál, köztük Race, Simon és a film főbb szereplői. A nizam házanépét egyetlen szakállas szikh képviselte, akit a főudvarmestereként mutatott be.

- Rass Singh tulajdonképpen a palotaőrség parancsnoka volt - magyarázta -, de minthogy többé nem én vagyok e tartomány hivatalos uralkodója, ő is megfosztatott hivatalától. Fejet hajtottunk a fejlődés előtt, vagy hát jobban mondva, a kormányrendelet előtt.

- Szóval elvették a címét? - kérdezte Race, majd kis szünet után kiürítette pezsgőspoharát, immár negyedszer a vacsora kezdete óta. - Gondolom, a háremét se hagyták meg, mi?

- Hárem? De hát én nem vagyok muzulmán, drága barátom!

A nizam kövérkés volt, középkorú és szemüveges, és ódivatú, szürke tweedöltönyt viselt. Bőre azonban jellegzetesen kreol volt, és a jellegzetesen kreol bőrű emberek nem szólították Race Harmont „drága barátom"-nak. Még ha átkozottul jó pezsgőt szolgáltak is fel.

- Ugyan menjen már! - hangoskodott Race, újratölteni nyújtván poharát. - Hisz mindenki tudja, hogy maguk rádzsák kegyetlenül nagy bikák. Lefogadom, ez a kéró itt tele van - ej, hogy is hívják csak, na - ágyasokkal. Igen, ez az. Ágyasok.

- Sajnálom - válaszolta a nizam. - Attól tartok, nem tudok a szolgálatára lenni, Mr. Harmon.

- Csak semmi melléduma - mondta Race. - Hívja elő a táncosnőket!

- Devi-dais? Ők nem hagyhatják el a templomukat.

- Akkor vigyen a templomukba! - röhögött fel Race, majd hirtelen abbahagyta, észrevéve, hogy asztaltársai közül senki sem tart vele.

A nizam az abrosz egy képzeletbeli foltjára meredt.

- Talán nem volna haszontalan, ha elmagyaráznám önnek hazám szokásait, Mr. Harmon. A hitetleneket nem látják szívesen templomainkban. Létezik egy bizonyos - mondhatom így? - előítélet. Nézze, népemben még mindig jelen van a tudatlanság. Még azt is rossz néven veszik, ha egy idegen egy páriához közeledik, mint például a falu vízhordóihoz. Igen kínos volna, ha egy kívülálló megpróbálna bármiféle...

- Szóval hallott róla, he? - hadonászott a poharával Race. -Értem a célzást. El a kezekkel, erről van szó, igaz? Jenkik haza!

- Na de kérem, Mr. Harmon, teljesen félreér...

- Tiszta ügy. Hírét vette az öreg Race-nek, mi? Azért zárta be a háremet.

- Biztosíthatom, hogy csupán egyetlen feleségem van - pillanatnyilag történetesen purdában. Érinthetetlen.

- Érinthetetlen? - vigyorgott Race. - Ó, hát persze, mindannyian érinthetetlenek, nem igaz? Hát mondok én magának valamit. Engem nem lehet csak úgy semmibe venni. És ha egy kis bukszát akarok, hát meg is szerzem, világos?

- Bukszát?

- Na mi az, maguk niggerek nem tudnak rendesen angolul? - Race felállt, rá se hederítve Simon dühös jelbeszédére. - Eh, ne strapáld magad! Hol a főnök?

A nizam a főudvarmesterére pillantott. Race spicces éberségkel leste a bosszúság bármilyen megnyilvánulását. Éppen ezt várta: hadd kapja csak föl a vizet a niggerje, majd akkor alaposan beolvas neki!

Ám házigazdáin nyoma sem látszott bosszúságnak. Csak szótlanul összenéztek, s a nizam bólintott. Akkor a szakállas szikh felállt, és udvariasan intett Race-nek. Kimentek a szobából majd végig egy hosszú, homályos folyosón.

Egy pillanatra csönd lett az ebédlőben, majd mindenki egyszerre kezdett beszélni.

Kamu az egész, gondolta Race. Civilizációs maszlag. Nos, ha udvariaskodni akarnak a niggerekkel, az ő dolguk. Ő ellenben jól tudja, mit akar. Mit is mondott az a suvickos a nejéről? Valami purdában, vagy mi a frászkarikában van. Na nem baj, éppen jó, mert ha most sikerül megtalálnia...

- Parancsoljon, uram. - A szakállas férfi meghajolt és félreállt. Race belépett egy modern fürdőszobába.

Három perccel később a tükör előtt a hideg vizet rázta ki szeméből, s az arcát törülgette. Valamelyest kijózanodott, és semmi kedvet nem érzett, hogy visszatérjen társaihoz. Nyilván a legjobb lesz, ha elhúzza innen a csíkot.

Kilépett a néptelen előcsarnokba, s lassan végigballagott a zárt ajtók sora mellett. Legalábbis az előbb, amikor a főudvarmestert követte, még mindegyik csukva volt. Az egyik most résnyire nyitva állt. Nehéz pézsmaillat áradt ki a folyosóra.

Race megállt, és bekukucskált a sötét szobába. Rácsos ablakon szüremlett be a holdfény. Az ablak alatt kanapé állt, rajta egy leány feküdt. Egyedüli öltözéke egy szári volt. Semmilyen ékszert nem viselt, de nem is volt szüksége semmi effélére. Fiatal volt és gyönyörű, s amint csodálkozástól elkerekedett szemmel fölkelt, a hold fényében az áttetsző szári látni engedte csábos vonalait.

- Az angyalát! - mormolta Race, miközben belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Uram...

A lány a kanapé felé hátrált.

- Uram...

Race elvigyorodott, és feléje nyúlt.

- Kérem, uram - nem szabad. Érinthetetlen vagyok...

Lába a bútornak ütközött, s a lány a díványra huppant. Race lefogta, kezei repegve tépték a lágy selymet, s megérezték az alatta lévő test hihetetlen forróságát. Egy pillanatig a lány ellenkezve vonaglott, mígnem a férfi ajkai rá nem találtak szája tüzes kráterére, melyből nyelve úgy tört elő, akár az eleven láva.

- Érinthetetlen, mi, bébi? - suttogta Race. - Nos, majd meglátjuk...

Egyetlen szó nélkül hagyta ott a zokogó lányt. Mi a csudát is mondhatott volna neki? Tudta, hogy a lány nem fog beszélni a dologról, ő maga meg pláne nem. Ha megkérdi valaki, hol járt ilyen sokáig, azt mondja majd, hogy rosszul lett, kidobta a taccsot. Senki sem fog megtudni semmit.

Hanem valamikor majd, közvetlenül azelőtt, hogy örökre elhúznak innen, szerét ejti, hogy tudassa a nizammal a történteket. Az a beképzelt nigger átkozottul dörzsöltnek képzeli magát: micsoda süket, falmelléki dumával jött elő, hogy távol tartsa őt a pipiktől. Mekkora pofazutty lesz majd neki, ha meghallja, hogy megdugták a nejét!

Nos, fifikásan csinálta, annyi szent, ámde ő, Race lesz az, aki utoljára nevet. Alig tudta megállni, hogy máris föl ne röhögjön, miközben besétált az ebédlőbe.

Szerencséje volt, mert senki még csak tudomást sem látszott venni visszatéréséről. Mindannyian egy fehér öltönyös fickó körül csoportosultak az asztalfőnél. Akkor a nizam felnézett és meglátta.

- Jobban van, Mr. Harmon? - kérdezte.

Race bólintott, igyekezvén elfojtani vigyorát.

- Nagyszerű. Ha mégis rosszul érezné magát, itt van doktor Ghopura, nyugodtan szóljon neki.

Race pislogott.

- Hozzám hívatta a dokit?

- Nem, más ügyben kérettem ide. Néhány perce érkezett Bombayből.

- De sajnos hiába - szólt a kis doktor. - Ha igaz, amit elmondott, a páciens egész biztosan meghal. Csupán annyit tehetek, hogy a hátralévő idejében enyhítem a szenvedését. Őszintén remélem, hogy elkülönítve tartották.

- Hé, várjon csak! - Race torka kiszáradt. - A felesége - ő a beteg...?

- A feleségem purdában van, Mr. Harmon, Bombayben. Egy szegény falubeli érinthetetlenről beszélünk, akit a minap fedeztem fel. A pánik elkerülése, valamint a fertőzés megakadályozása érdekében azonnal idehoztam, mivel a betegség minden esetben halálos.

- Miféle betegség?

- Kolera. - A nizam vállat vont és elfordult. - Doktor, volna szíves velem jönni? A lány szobája közvetlenül a folyosó végén...

Minden örvényleni kezdett. Mielőtt Race elvágódott, úgy rémlett neki, mintha a nizam és főudvarmestere összemosolygott volna, de ebben nem volt biztos. Annál inkább az volt a fejében és torkában szétáramló fájdalomban. Forró fájdalom volt - forró és lüktető, akárcsak az érinthetetlen szája és nyelve.

 

ROBERT BLOCH

A FEJVADÁSZ

 

Otto Krantznak hívták, s ő volt a legnagyobb színész Berlinben. És nem Berlin volt-e az egész gondolkodó világ fővárosa?

Mindennap megjelent a közönség előtt - ugyanabban a drámában, ugyanabban a szerepben. Most, 1937-ben, úgy tetszett, mintha az előadás örök időkig folytatódna, de fellépése szemlátomást senkit sem untatott. És Otto Krantz minden tőle telhetőt megtett, hogy ez így is maradjon. Sosem töltötte el megelégedettség, egyre csak gyakorolt, és igyekezett tökéletesíteni a szerepét.

Vegyük például a jelmezt. Krantz mindig szmokingban lépett fel, de nagyon egyszerű szabásúban. E szolid viselet meglepő kontrasztként hatott, minthogy a mellékszereplők közül sokan feltűnően tarka uniformist viseltek, avagy azzal igyekeztek magukra vonni a figyelmet, hogy cifra rongyokat öltöttek. Krantz azonban a hatás hosszas tanulmányozása után rájött, hogy szerény öltözéke nagyobb népszerűséget szerez a számára, mint amilyet a különc viselet a többieknek.

A többi színész hajlott a szenvedélyes megnyilvánulásokra is, melyek éppoly feltűnőek voltak, mint a ruházatuk. A közönséghez kiáltoztak, szavaltak, ömlengtek, zúgolódtak, hisztériáztak.

A nézőkre mindez sohasem hatott. Sokkal mélyebb benyomást keltett Otto Krantz hűvös, szakszerű stílusa, amelyet a kevés beszéd jellemzett, s az, hogy egy nagy színész fineszével alakította szerepét. Sohasem a karzatnak játszott. Ha fellépett, úgy tette a „dolgát”, mintha a publikum nem is létezne. Ezért tudott megmaradni Berlin legnépszerűbb színészének, újra meg újra játszva ugyanazt a szerepet, ugyanabban a komédiában.

A komédia A harmadik birodalom címet viselte. Színpadul pedig a hóhéremelvény szolgált.

Otto Krantz töltötte be a hivatásos bakó szerepét. Minden egyes előadás új mellékszereplőket vonultatott fel, és az egyre növekvő közönség tovább éltette a komédiát.

Örökké egyformán zajlott minden. Krantznak reggelenként jelenése volt a zord börtönudvaron, az új szereplőknek a fülébe suttogta az instrukciókat, s udvariasan az emelvény közepére kísérte őket. A nagy színész illendő szerénységgel egy pillanatra mindegyiküket magára hagyta a rivaldafényben, hogy fogadhassák a nézők hódolatát.

Ezután az előadás gyorsan folyt tovább. Az elhelyezést és a kötözést hozzáértő segédek végezték - ám a szíjak ellenőrzése már Otto Krantzra várt, aki ezt követően udvariasan meghajolt a fegyőrök felé, majd a fényes, csillogó hóhérbárdot kiemelte a helyéről, egy jégtömbből.

Ekkor érkezett el a tetőpont nagyszerű pillanata; a pillanat, amely sohasem telt el anélkül, hogy meg ne indította volna mind a mellékszereplőket, mind a közönséget. És amidőn elmúlt, Otto Krantz kiemelte a fejet a kosárból, és a közönség tapsa közepette a magasba tartotta, arcán a szakmai büszkeség fénylő mosolyával.

S ez nem csupán egyszer játszódott le, hanem olykor tízszer vagy akár tucatszor is - egyetlen reggelen. Ámde Krantz sohasem bizonytalankodott, sohasem fáradt el, szerepében soha nem tévesztett egyetlen szót vagy mozdulatot sem.

Lehetett az régi vágású, csúfondárosan mosolygó porosz, alacsony származású siránkozó ifjonc, hervatag Hausfrau vagy rózsás arcú szépség - mind ugyanolyan szakszerű, udvarias bánásmódban részesült a bakó kezétől, a kéztől, melyet vörösre maszatoltak a kosárból kiemelt fejekből hulló cseppek.

Az előadás végén Otto Krantz meghajolt, visszavonult, és megmosta a kezét, akárcsak egy közönséges munkásember. A nép egyszerű fia volt a hivatásos bakó.

Nyilvános szerepléseitől eltekintve Krantz csöndes életet élt. Munka után egy pohár snapsz, esetleg egy sör, hogy leöblítse valamelyik szerény Bierstubéban elköltött ebédjét, rövid séta az utcán, hogy meghallja, mi újság, aztán haza, a körzeti SS-parancsnokság melletti nagy, emeleti szobába. Meglehet, estére pártgyűlésre kell mennie, vagy esetleg beidézhetik a másnapi munkával kapcsolatban.

Egyszerű életvitel volt, mivel Otto Krantz nem osztozott a kor hisztériájában. Szolgálta a Birodalmat, anélkül hogy bármilyen személyes örömre vagy haszonra számított volna. Hadd handabandázzanak meg ágáljanak csak a többiek a gyűléseken! Működése során Krantz e szónokok közül jó néhánynak a szavát szabta rövidebbre - egy fejhosszal rövidebbre. Némely okosabb főnek talán dicsőséget hoztak e napok - ámde jó néhány okosabb fő hullott a kosarába.

Krantz elégedett volt. Egy évvel ezelőtt még egyszerű hentesként dolgozott. Mióta egy közszolgálati posztért otthagyta a mészárszéket, eleget látott a világból és annak módszereiből, és sok emberrel találkozott. Az elmúlt évben, hivatalából kifolyólag, több ezerrel. Valamennyi ismeretség fájdalmasan rövidre sikeredett, de az is elegendőnek bizonyult.

Németország legkiválóbb családjaiból származó arcokba kémlelt fürkészőn. A kezében tartotta mindemez arcokat - e büszke arcokat, melyek immár sohasem mosolyognak többé. És jól tudta, hogy a kékvérűek alvadt életnedve éppolyan foltokat hagy pallosán, akár a legalacsonyabb származású tolvajé.

Így hát Krantz elégedett volt. Mindaddig, amíg egyszer csak túl gyorsan nem kezdtek jönni a fejek. Lehetetlen volt továbbra is közömbösnek maradnia irántuk. Érezte, ahogy egyre növekvő érdeklődés ébred benne irányukban, miközben végtelen változatosságban vonultak el a szeme előtt. Mert mindegyik arc titkot rejtett, mindegyik koponya történetet hordozott. Ifjak, vének, tiszták, romlottak, ártatlanok, bűnösök, bölcsek, ostobák, szégyenkezők, kihívóak, megalázkodóak, vakmerőek - naponta tízen, naponta húszan, felléptek az emelvényre, és a Halál igájába hajtották nyakukat.

Kik voltak ezek az emberek, akiket átkísért az örökkévalóságba? Ő, az egyszerű hentes formálta Németország végzetét. Egy bárddal.

Mi volt e végzet sajátossága?

Ezek az arcok tudták.

Krantz megpróbálta kitalálni. Elkezdte még fürkészőbben kémlelni a soron következő foglyokat. Anélkül, hogy felfogná, mit tesz, mélyebben bámult a halott szemekbe, kitapintotta a koponyák formáját, végigsimított a haj és a bőr szövetén.

Egyik nap, munka után bement egy könyvkereskedésbe, és koponyatannal meg fiziográfiával foglalkozó szakkönyveket vásárolt. Ez két hónappal ezelőtt történt, és azóta sem hagyta abba elméleti vizsgálódásait.

Amikor munkájával végzett, hazasietett, és ledobta magát az ágyára.

Behunyta a szemét, és várta, hogy az aznapi arcok megjelenjenek az újbóli szemrevételezésre.

Megérkeztek - sápatag, nemes, szomorúságot vagy dühöt tükröző arcok, háromezer halotti maszk, és még ki tudja, hány lesz! S velük jött az üzenet.

„Te, Otto Krantz, te vagy a Mesterünk! Te vagy a legerősebb ember a Birodalomban. Nem Hitler, nem Goebbels, nem Himmler vagy a többiek. Te, Otto Krantz, igazából te rendelkezel élet és halál fölött!”

Eleinte megrettent az effajta gondolatoktól. De mindennap tucatnyi új arc idézte fel őket újra, a sötétből előlebbenő tucatnyi új arc emlékeztette e gondolatokra, és késztette arra, hogy ízlelgesse őket.

Ízlelgetni? Na persze, hiszen élvezet volt most már. A némaság. A fekete öltözék. A maszk. Hogy elrejtheti a titkos gondolatokat, aztán hazajöhet, hogy egyedül dőzsöljön háromezer emlékkel!

Gondolatai immár hetek óta egyetlen sajátos pillanat körül összpontosultak - ama pillanat körül, amelyben fölemeli a fejet, és belebámul az arcba. Az utóbbi időben e művelet közben erősen türtőztetnie kellett magát, nehogy elárulja izgatottságát. Ez volt a legfőbb gyönyörűség: föltartani a fejeket. Bár volna rá valamilyen mód, hogy újból átélje azt a gyönyört, az erőnek azt a nagyszerű érzését! Bárcsak egyszer...

Ellophatná a fejeket.

Nem. Ez őrültség. Ha felfedeznék, halállal lakolna. Mégpedig miért? Egy tátott szájú vén senkiházi ostoba arcáért?

Azért nem. Egy agg, ősz fej kegyetlen, ostoba arcáért nem. Az nem éri meg a kockázatot. Ámde voltak más fejek is - különös korhelyfejek, gyönyörű, aranyszőke hölgyfejek, melyek álmaiban előtte lebegtek. Ezeknek a birtoklásáért már érdemes volt kockáztatni. Hogy szobájában ülve örökké láthassa titkolt dicsőségének eme szimbólumait - álmai netovábbja volt ez!

Meg kell lelnie a módját, határozta el Krantz. Talán az volna a legcélszerűbb, ha éjszakánként, miután átvette a kivégzendők névsorát, belátogatna a cellájukba. Akkor megmustrálhatná a termést, és választhatna közülük. Megegyezhetne az öreg Fritzcel, a sírásóval; ő temette el azokat a kivégzetteket, akiket nem kértek ki a hozzátartozók. Néhány márkáért Fritz bármire kapható. Aztán Otto Krantz hazatérne a hátára kanyarított jutazsákkal. Senki sem tudna meg semmit.

Mindent gondosan kitervelt. Elővigyázatosnak kellett lennie, és ügyelnie arra, hogy senki ne fogjon gyanút, mert ha megtudnák, nem értenék meg. Őrültnek hinnék és bezárnák. Akkor többé nem lehetne pallosa. Nem fényesíthetné a súlyos, csillogó bárdot minden reggel, mielőtt munkába indul. És nem láthatná mindennap a fejeket. Nem, nem engedheti, hogy így történjen.

Ezért hát a következő néhány alkalommal igen óvatos volt munkába menet. A magas, széles vállú, kurta bajszú, kopasz férfiról senki sem gyanította, hogy a zord, közönyös külső alatt egy álmot dédelget.

Még az áldozatai sem fogták fel, amikor reggelenként az arcukba meredt. Talán a fekete maszk segített elleplezni rútul átható, fürkész tekintetét. No meg a csalódottságát.

Mert emez árulók közül egyiknek sem volt kedvére való, neki tetsző arca. Egyiken sem látta meg az erő szimbólumát, amelyre oly nagyon áhítozott. Csak egy sor közönséges fizimiska, semmi egyéb. Krantz csalódott, de nem adta fel.

A hét vége felé bement a Gestapó-parancsnokságra. Felballagott a széles lépcsőkön, s a Birodalom tisztviselőjéhez illő méltósággal fogadta az őrök szalutálását. A külső irodákon gond nélkül átjutott.

Az ügyeletes kuncogva hallgatta Krantz kérését.

- A holnapi listára kíváncsi? Itt van. Csak hét disznó, mind hazaárulásért. Gondolom, ezeket fél kézzel elintézi.

Otto Krantz nem nevetett, mézesmázosan újból megszólalt:

- Ha nincs ellene kifogása, szeretném megnézni a foglyokat.

– Megnézni?

- Igen.

Az ügyeletes felhúzta a vállát.

- Nagyon szokatlan kérés. Attól tartok, erre Grunert fel-ügyelőtől kell engedélyt kérnie.

- Ön nem tudná...?

- Nem szeghetem meg a parancsot, tudja, hogy van. Rögtön bejelentem. – Röviden beleszólt a telefonba, majd felnézett. – Máris bemehet – szólt, a mögötte lévő ajtó felé biccentve.

 

Krantz rideg mosolyt erőltetett magára. Végig kell csinálnia a dolgot, sikerülnie kell! Csak megkapná az engedélyt, akkor a többi már könnyebb lesz.

Ahogy belépett Grunert irodájába, a rideg mosolyt hitetlenkedő öröm melegítette át. Mert lám csak, a felügyelő íróasztala előtti padon ott ült a két fogoly, akiket keresett - a válasz imáira, álmaira.

Otto Krantz tüzetesen szemügyre vette őket, egyre növekvő örömmel véve számba arcuk minden egyes részletét.

A férfi öreg volt, hiszen csak az öregeknek van hosszú fehér hajuk. A férfi fiatal volt, hiszen csak a fiataloknak lehetnek az évek rótta ráncoktól mentes sima, finoman formált vonásaik. A férfi kortalan volt, hiszen csak a kortalanoknak van nagy, zöld, parázsló szemük, mely a mögötte rejtőző agy kikémlelhetetlen üregeiből tűz elő.

Aztán a másik fogolyra tekintett, a nőre.

Buja teremtés volt, mert csak a buja teremtéseknek vannak olyan szikrázó fényű hajfürtjeik, melyek akár a láng, úgy omlanak a homlokukba. Szent volt, hiszen csak egy szentnek lehet olyan fehér, sugárzóan tiszta, a szenvedéstől átszellemült arca. Gyermek volt, hiszen csak a gyermeki szem lehet oly szelíden szépséges.

„Ő az az asszony, akit keresek” - búgta a hang Otto Krantz agyában.

Nem tudta elszakítani róluk a tekintetét. A hosszú fehér haj, a hosszú vörös haj. A két karcsú nyak. A zöldesen izzó szemek. Apa és leánya? A Misztérium apja és leánya. Egy másik világ teremtményei, egy álomvilágé. És holnapra az ő álmaivá válnak. Az ő tulajdonává. Az ő erejének, a hóhérpallos erejének szimbólumává. Ez az a kettő, akit keresett...

- Á, Krantz, üdvözlöm. - Grunert mosolyogva felállt, és kinyújtotta húsos kezét. - Épp jókor jön: íme két leendő ügyfele. - A kövér felügyelő kajánul meghajolt a foglyok felé. - Engedje meg, hogy bemutassam Joachim Fulgert és leányát, Evát.

Nem mozdultak. Sem a férfi, sem a lány nem nézett Otto Krantzra. Szemük elutasította a bakó, a felügyelő, de még a szoba látványát is.

Grunert kuncogott.

- Nyugis fejek, mi?

„Csodálatos fejek” - mormolta a belső hang, de Otto Krantz ajkai zárva maradtak.

- Igen - folytatta a felügyelő. - Az ember mindenféle típussal összeakad a munkája közben. Fura szerzetekkel. Itt van például ez a két díszmadár.

„Már az enyémek” - suttogta a belső hang. Grunert nem hallhatta meg, mert tovább beszélt. - Mit gondol, mit követtek el ezek itt ketten? Soha ki nem találná, így hát megmondom. Épp most írták alá a vallomásukat, ha netán nem hinné el.

- Mit? - kérdezte Otto Krantz, tudván, hogy ezt várják tőle.

- Boszorkányságot űztek a Birodalom ellen. El tudja képzelni, hogy manapság még létezhet ilyesmi? Hogy tűket szurkáljanak Führerünk portréiba?

Grunert elgondolkozva ráncolta a homlokát. A tömb-felügyelőjük a múlt héten neszelte meg a dolgot. Hihetetlenül hangzott, de azért rutinellenőrzést tartott náluk. A szomszédok közül mindenki hibbantnak tartotta őket - szerelmi bájitalokat árultak, jósoltak, meg más efféle szamárságot műveltek.

- De mikor a tömbfelügyelő váratlanul meglátogatta őket - teljesen szívélyesen, nem hivatalos minőségben, vagy bármi ilyesmi - , ez a disznó varázsló meg a romlott ivadéka jégcsákányt vágott a fejébe!

A két fogoly nem mozdult. Grunert Krantz felé biccentett, és jelentőségteljesen megtapintotta a nyakát.

- Tudja, hogy van - vont vállat. - Lehetett volna tábor vagy főbelövés is. De úgy döntöttem, hogy a boszorkányság vádját kell hangsúlyozni. Legyen hazaárulás, mondtam, Herr Goebbels úgyis mindig a sztorit keresi - és most íme, itt a remek alkalom, hogy példát statuáljunk mindazoknak, akik titokban szervezkednek a Führer ellen.

Felkelt, és szembeállt a szótlan, rezzenéstelen arcú foglyokkal. - Hallgatnak, mint a csuka, mi? De amikor behozattuk őket, akkor bezzeg ömlött belőlük a szitok, akár a záporeső! Csak néhány napig élvezték a vendégszeretetünket, és máris egyetlen mukk nélkül aláírták a vallomásukat.

- Őrült fanatikusok! Tűket szurkálnak fényképekbe meg bábukba - így próbálnak embereket ölni. Micsoda barbarizmus!

Nevetés kúszott elő Joachim Fulger fehér torkából. A hang, amely követte, furcsán zavaró volt.

- Hallod ezt, Eva, gyermekem? Barbarizmus! Rólunk mondja ezt ez a barbár, a gyilkos-egyenruhájában! Itt ül a kínzókamrájában, és a mi barbarizmusunkat magyarázza egy brutális vadembernek, akinek a bárdja holnap lemetszi a fejünket a nyakunkról!

Aztán újból a nevetés.

Otto Krantz figyelte, ahogy előbugyog a fehér torokból. Ott vágja majd át a pallos - úgy...

Most a lány hangja hallatszott:

- És boszorkánymesterek is vagyunk, az ő fogalmaik szerint. De a mi varázslatunk tisztább, mint ezeknek az őrülteknek a gonosz mágiája, a jelszavak kántálása meg az ősi istenek harsány imádata. A mi bűnünk az, hogy a gonosszal harcoltunk a gonosz ellen, és úgy látszik, vesztettünk.

- De eljő majd a nap. Aki kardot emel, kard által kell elvesznie, aki korbácsot vesz kezébe, az által pusztul el, és aki pallossal hadakozik, az alatt leli majd halálát.

A hallottak megrendítették Krantzot, míg rá nem eszmélt, hogy a lány megszállott, boszorkány, őrült. De gyönyörű. Az a hosszú fehér nyak - oda sújt majd...

- Hadd ömlengjenek csak - kuncogott Grunert. - Hanem maga valami kéréssel jött hozzám, nemde, Krantz?

- Nem fontos. Majd máskor - dünnyögte a bakó.

- Na jó. - Grunert a foglyok felé fordult: - Holnap reggel újra találkoztok Krantzcal. Akkor az éles nyelvetek ellen nyilván hoz majd magával valami még élesebbet. Jól mondom, Otto?

- Igen - suttogta Krantz. Nem tudta levenni róluk a tekintetét. A hosszú fehér haj, a hosszú vörös haj. A két karcsú nyak. A zöldesen izzó szernek. Egy másik világ teremtményei, egy álomvilágé. És holnapra az ő álmaivá lesznek. Az ő tulajdonává. A pallos erejének szimbólumává. Ezekre a fejekre várt...

Otto Krantz hirtelen megfordult, és kibotorkált a helyiségből. Eszébe jutott, hogy van még egy tennivalója. Egy roppant fontos tennivaló. Haza kellett sietnie, hogy hozzáláthasson.

És csak miután nekilátott e fontos feladat elvégzésének, engedte át magát újra az élvezetes, várakozásteli merengésnek.

Otto Krantz széles jókedvében vigyorogva ült szobája sötétjében, és nagy műgonddal élesítetté a hóhérbárdot.

 

2.

 

- Azt akarja, hogy adjam oda magának azt a két fejet, és titokban temessem el a holttesteket? Nein!

Fritz, a sírásó rémült, de nyomatékos tagadással rázta meg a fejét.

- Senki sem jelentkezett a holttestükért. Senki se fogja megtudni, hogy a fejekkel, vagy azok nélkül önti le őket égetett mésszel - győzködte Krantz.

- Nem tehetem - dörmögte Fritz.

Otto Krantz elmosolyodott.

- Ötven márkát kereshet vele - suttogta.

Fritz pislogott. De még mindig tagadóan rázta a fejét.

- Szerzek magának plusz vajadagot - mormogta Krantz. - Holnap beszélek a körzetparancsnokkal.

Fritz felsóhajtott.

- Magának fizetség nélkül is megtenném - mondta -, de nem lehet. Nézze, úgy áll a dolog, hogy mégsem lesznek lefejezve.

- Mit beszél? - kérdezte Krantz döbbent grimasszal. - Hiszen maga a felügyelő mondta nekem, hogy...

Fritz vállat vont.

- Az előbb értem vissza a parancsnokságról. Úgy döntöttek, elvetik a boszorkányság vádját, mert nevetséges. Fönntartották viszont a gyilkosság vádját.

Korán reggel halnak meg, a kivégzőosztag előtt. Főbelövés lesz, nem lefejezés.

Akkor, és csakis akkor döbbent rá Otto Krantz, milyen sokat jelent a számára annak a két fejnek a birtoklása.

Az éjszaka kellős közepén indult el szobájából, s magával hozta a bársonytokban tartott pallost is. Sietve haladt keresztül az utcákon, szolgálati szmokingja szabad utat biztosított számára az SS járőrosztagokkal való találkozásokkor. Egyenesen ide iparkodott, a cellák alatti kis szobácskába, melyben Fritz, a sírásó lakott. Gondolatai mindvégig az eljövendő esemény körül forogtak, sóvár vágyakozással várva célja megvalósulását.

Most a lehetőség elillant.

És azzal egyidejűleg valami belévette magát Otto Krantz agyába. Érezte, amint a lüktető késztetés a hatalmába keríti tudatát. Nem tudta nevén nevezni a belső kényszert. Egy dolgot tudott csupán - meg kell szereznie a fejeket.

Előtte lebegtek a levegőben, a két csúfondárosan vigyorgó fej. Az egyiken a hosszú fehér fürtök, a másikon a vörösek. Nevetve szemlélték zavarát, döbbenetét, vereségét.

Vereségét? Soha.

– Biztos, hogy senki nem jelentkezett még a tetemekért?

- Biztos.

- Szóval miután Fulgeréket agyonlövik, maga viszi őket a meszelőbe.

– Úgy van.

– Ki írta alá a kivégzési parancsot?

- Még senki. Hisz tudja, hogy van, azt mindig Grunert felügyelő csinálja. Reggel, amikor megérkezik, az az első dolga.

Krantz a kezeit dörzsölte.

- Ezek szerint még nem adták ki a parancsot. Kivégzőosztagot sem állítottak, és időpontot sem határoztak meg?

- Eddig még nem.

- Nagyszerű.

- De hát mondom, hogy nem lesznek fejek - agyonlövik őket.

Krantz elmosolyodott.

- Nem lövik őket agyon. Most nyomban kiviszem Fulgeréket az udvarra. Mire hajnalban elkezdődik a hivatalos ceremónia, végzek a munkával.

- De a parancs...

- Ki tudja meg? Grunertnek azt mondom majd, hogy a kivégzési parancsot is elhoztam az irodából a többi papírral együtt, és voltam bátor megbízni egy osztagot, hogy megkíméljem őt a fáradságtól. Utólag aláírja majd a parancsot, és elfelejti az egészet. Sohasem fog ő azzal vesződni, hogy utánanézzen, kikből állt a kivégzőosztag, és minthogy a tetemeket nem kérték ki, maga elviheti őket.

- De a kockázat - megláthatják, amikor...

- Senki se látja meg. Magam hozom ide őket.

- Ide, az én szobámba?

- Utána feltakarítok, ha ennyire finnyás.

- Nem. Nem egyezem bele. Elkapnak bennünket.

- Fritz.

Krantz hangja végtelenül lágy volt, ahogy a nevet kimondta. Ámde arca kemény, és kezei, a mészáros-kezek, még keményebbek, miközben rákulcsolódtak az öreg sírásó nyakára.

Fritz hátratántorodott, levegő után kapkodott.

- Jó-jó - de siessen. Már majdnem hajnalodik.

Krantz elsietett.

A felügyelő irodájában összekapkodta a szükséges papírokat, aztán keresztüliramodott a csöndes, éjszakai fénnyel megvilágított termeken, majd tovább a cellák felé. Megkereste az álmosan pislogó őrt, s meggyőző hangon ráparancsolt a meglepett fickóra.

- Hol a kísérő? - akadékoskodott az őr.

- Fönt vár - kaffantotta Krantz.

- Egyedül akarja fölvinni őket?

- Látta a parancsot. Hozza ide Fulgerékat! Na gyerünk, mire vár. Dummkopf!

A megzavarodott őr lekísérte Krantzot a cellához.

- Raus!

A két Fulger ébren várakozott. Igen, várakoztak, és zöld szemük megvillant a homályló hajnalban.

Minden simán ment. Egyetlen szó nélkül haladtak Krantz előtt fölfelé a lépcsőn. A bakó bevágta maga mögött az ajtót.

- Erre - mondta, s egy ajtóra mutatott.

Fulger meg a lánya engedelmesen követte az utasítást. A külső termekben senkivel sem találkoztak, és Krantz, dörömbölő szívvel, tudta már, hogy észrevétlenül elérik Fritz szállását.

Sikerült.

A sírásó mindent előkészített már. Kicipelt egy jókora jégtömböt, amelyben, az élét megőrizendő, mélyen beágyazva pihent a halált osztó pallos. Felállította a tőkét is, mellette ott várakozott a kosár meg a fűrészpor. Minden precízen az előírás szerint, mintha csak odakint volna. Átnyújtotta Otto Krantznak a hóhérmaszkot.

Krantz felöltötte.

Joachim és Eva Fulger csak állt és bámult a fal mellett. Az öregember Krantzhoz fordult.

- De hiszen főbelövésre ítélt bennünket a bíróság! Minek a pallos? És miért idebent? Hol vannak az őrök, hol vannak a hivatalos személyek...

Otto Krantz csontos ujjai gereblyeként csapódtak a szájára.

- Csönd legyen!

Eva arckifejezése nem változott. Csupán megnyitotta kissé a száját, és sikított.

Krantz elhallgattatta. A lány hajfürtjei kapóra jöttek. Szakszerűen a nyaka köré csavarva elfojtották a további sikolyokat.

Fritz az öreget már térdelő helyzetbe kényszerítette. Helyére rúgta a tőkét.

Halálos csönd lett a szobában.

Halálos csönd...

- Figyelmeztetem - mormolta Joachim Fulger -, amilyen a vetésed, olyan lészen aratásod.

Krantz éles visszavágást tartogatott erre.

A pallossal...

 

3.

 

A rémálom elmúlt. Feltakarítani a szobát, elrejteni a tetemeket, amíg elkészül számukra a mész, a fejeket berakni jutazsákba - minderről Fritz gondoskodott.

Otto Krantz hajnalban, a szokott időben, hivatása gyakorlására készen megjelent a törvényszék udvarán. Grunert és még néhányan már megérkeztek. Elővezették a hét áldozatot. Krantz munkához látott.

Egyetlen vörös köd volt az egész. Gépiesen robotolva tette most a dolgát, akárcsak egykor a vágóhídon. A pillanat jelentősége tovatűnt. Birkák bégettek, birkák kiszenvedtek.

Alig várta, hogy hazaérjen...

A kivégzések után Grunert mellékesen érdeklődött Fulgerék felől. Krantz megemlítette, hogy bátorkodott a saját szakállára megbízni a kivégzőosztagot, majd teljesen közömbösen odanyújtotta aláírásra a parancsot. Grunert megvonta a vállát, olvasatlanul aláírta a papírt, majd elküldte azt is a kartonozóba menő többi paksamétával együtt.

Pont került hát az ügy végére.

Fritz megkapta a száz márkáját.

És Krantz - megkapta a zsákját. Keblére ölelte, miközben hazafelé sietett az utcákon. Ma eszébe se jutott, hogy megálljon enni-inni. A zsák tartalma pótolta az ételt és italt - hisz megvalósult álmait vitte most magával.

Az utolsó néhány háztömbnyi távot futva tette meg, lába szívdobbanásainak ütemére mozdult.

Miután bezárkózott a szobába, egy pillanatig szinte félt megnézni.

És hogyha megváltoztak?

De nem változtak meg.

Fehér hajú Joachim és gesztenyevörös fürtű Eva izzó zöld szemekkel meredt rá. Arcukra rákövült a halált túlélő gyűlölet fintora.

És Krantz bámult, bámult, miként Perszeusz bámulhatott Medúza arcába.

Gorgói vigyorukra meredt, és hangosan fölnevetett. Ha most valaki látná, őrültnek hinné, gondolta. Pedig nem az. Ő aztán nem. Ő Otto Krantz, a Harmadik Birodalom hivatásos bakója. Egyetlen őrült sem lett volna ilyen ügyes, ilyen agyafúrt, ilyen furfangos.

Ez a kettő volt őrült. Mit locsogtak össze a boszorkányságról meg bűbájosságról! Még annyi eszük sem volt, hogy féljenek a haláltól. Gúnyt űztek belőle és kinevették, otromba barbárnak nevezték!

Nos, talán barbár. Mondhatni: fejvadász. Mint azok az indiánok Dél-Amerikában - a jivarok, vagy mi a nevük. Igen, ez a jó szó: fejvadász!

Krantz fölnevetett.

Ezek kigúnyolták, hát most ő gúnyolódik velük. Sokáig beszélt a fejekhez. Saját szavaikat idézte csúfondárosan: „Aki pallos által él, alatta pusztul el” - így mondták. Meg: „Amilyen a vetésed, olyan lészen aratásod”. Krantz megmondta, mi erről a véleménye. Sok mindent mondott nekik. Egy idő múlva már nem volt tudatában, hogy halottakkal társalog. A fejek mintha igenlő és tagadó gesztusokkal reagáltak volna szavaira. Kaján vigyoruk mind szélesebbre húzódott.

Megint kinevetik!

Krantz feldühödött. Kiabálni kezdett a fejekkel. Olyan hangosan kiabált, hogy először meg sem hallotta a kopogtatást.

Aztán, ahogy a kopogás viharos crescendóvá fokozódott, megfordult.

Döbbenten vette észre, hogy már alkonyodik. Hová tűnt a nappal?

A kopogtatás követelőzően folyatódott.

Krantz kapta a jutazsákot, beletette a fejeket, és belökte az ágy alá. Aztán megigazította a gallérját, s az ajtóhoz indult, igyekezvén úrrá lenni ajka remegésén.

- Lieber Gott, eresszen már be!

Fritz volt az, a sírásó. Reszketve állt a küszöbön, míg Otto Krantz tarkón nem ragadta, s berángatta a szobába.

- Mi a baj?

- Fulgerék... egy rokon jelentkezett a holttestükért. Egy unokatestvér, úgy hiszem. Ma éjjel értük jön, hogy eltemesse őket.

- Nem! Azt nem teheti!

- De igen, megkapta az engedélyt. Mi meg lebukunk, márpedig akkor pallos vár ránk!

Krantznak sikerült visszafojtania a torkából előtörő rémült kiáltást. Gondolkozni kezdett, agya őrült sebességgel dolgozott. A kétségbeesés hirtelen ötletet sugallt.

- Hol vannak most a tetemek? - suttogta.

- Kivittem őket a meszesgödörhöz, a falak mögé - a régi kőbánya mellett.

- És az unokatestvér csak késő éjjel jön értük? - Úgy van. Engedélyt kapott, hogy halottaskocsit és két koporsót hozzon.

Otto Krantz elmosolyodott.

- Jól van. Így minden rendben lesz. Gondolom, ez a Fulger-kuzin nem különösebben vizslatja majd végig a tetemeket. Aligha fog golyónyomok után kutatni.

- Na de hiányzik a fejük...

- Így igaz. - Krantz arcán mosoly suhant át. Fritz még az alkonyi szürkeségben is látta e mosolyt, é megborzongott.

- Mit akar tenni?

- Emlékszik még Joachim Fulger végső szavaira? - suttogta Krantz.

- Igen. „Amilyen a vetésed, olyan lészen aratásod” Ez a Bibliából van, nem?

- Pontosan - Krantz elvigyorodott. - A vén bolond fenyegetésnek szánta. De éppen hogy ez lesz a megváltásunk.

- Nem egészen értem...

- Sebaj. Azonnal siessen most a boltba; az utca túlsó végére. Vegyen ötméternyi jó erős bélhúrt meg egy sebésztűt. Nyolckor találkozunk a meszesgödröknél Viszem a zsákot is. Na érti már?

Fritz értette. Még akkor is rázta a borzongás, amikor Krantz kituszkolta a folyosóra.

 

4.

 

Iszonyú megpróbáltatás volt. Sötétben dolgoztak, nehogy a gödrök mögött cirkáló SS járőrosztagok meglássák a fényt.

A szuroksötét kalyibában guggoltak, és szótlanul tapogatóztak.

Szerencsére könnyen megtalálták a tetemeket, Fritz ugyanis gondosan elkülönítette őket a mielőbbi elföldeléshez.

A többi már Krantzon múlt. Nem volt sebész, de ujjaiban a kétségbeesés szülte ügyesség munkált. Ha most elkontárkodja a dolgot, az életével fizet, tudta ezt jól. Befűzte a bélhúrt, és varrni kezdett.

A tű le-föl járt a kezében: le és föl, le és föl a sötétben, miközben Otto Krantz gyászos varrómunkáját végezte.

És aztán elkészült vele - elkészült, a Fritz citerázó torkából előtörő borzongós kis vinnyogások közepette.

Krantz azonban mindvégig ura maradt idegeinek. Ő végezte el a végső simításokat is - felkötötte a magas gallérokat a két fehér nyakra, és gondosan alájuk simította a rabingeket. Ezen utolsó óvintézkedése közben nagy hasznát vette tapintóérzékének. Munkája végeztével megkönnyebbülten fölsóhajtott.

Fritz ekkor el akart iszkolni. Krantz suttogva intette türelemre; jobb, ha elbújnak a kalyibával szemközti fal mögé, amíg meg nem érkezik a kuzin, és el nem viszi a hullákat. Akkor, és csupán akkor érezhetik majd magukat biztonságban.

Így hát várakoztak, éjfélig várakoztak a sötétben. Hogy Fritzet miféle rémképek gyötörték eközben, Otto Krantz nem tudhatta. De ő maga, mialatt belebámult az éjszakába, Joachim és Eva Fulger vigyorgó arcát látta lebegni a levegőben; szemük az elpusztíthatatlan gúnytól eleven.

Krantz szorosan egymáshoz préselte pilláit, de az arcok maradtak, a gúnyos szájak megvonaglottak, mintha azon igyekeznének, hogy átszóljanak a halál sorompói mögül.

Mit próbáltak mondani?

Krantz nem tudta. Nem akarta tudni. A kezek, amelyek oly ügyesen bántak a sebésztűvel, most bénán csüngtek alá oldalán, miközben várakozott.

Megérkezett a halottaskocsi. A kuzin egy őr kíséretében bement a kalyibába. A temetkezési vállalkozó segédei bevitték a koporsókat. Krantz visszatartotta a lélegzetét, miközben eltűntek a kalyibában.

Nem időztek bent sokáig. Kisvártatva újból megjelentek, kezükben a lezárt koporsókkal. Nem beszéltek, semmi nem utalt izgatottságra. A koporsókat betették a halottaskocsiba, s elhajtottak.

Krantz idegei csak ekkor mondták fel a szolgálatot. Zokogva, lóhalálában menekült el a helyszínről.

Biztonságban volt. Vége hát az egésznek, s ő biztonságban érezheti magát. A fejek visszakerültek a testekre.

Valahogy hazajutott a szobájába. Hajnalig talán alhat még röpke néhány órát. Aztán föl kell kelnie, hogy visszatérjen a munkájához, mintha mi sem történt volna. Most azonban aludni...

De Otto Krantz nem aludt.

A fejek visszakerültek a testükre, mégsem tűntek el. A szobájában várták. Látta őket az árnyékok közt lebegni, még akkor is, miután felgyújtotta a villanyt.

Ott lebegtek - a hosszú fehér hajú öregember feje meg a lángoló fürtű lány feje - és kinevették Krantzot. Kinevették.

Krantz a fogát csikorgatta.

Nevessenek csak! Ő Otto Krantz, a Birodalom bakója! Krantz, a hóhér, akitől mindenki retteg.

Végül is túljárt az eszükön. Mostanra már egy sírgödörben fekszenek, és soha senki nem tudja meg, hogy ő gyilkolta meg őket.

Krantz suttogva közölte ezt velük, s ők titkokat sejtőn összenéztek. De Krantz nem törődött velük. Már nem félt.

E megváltozott hangulatában szinte örömmel fogadta a hajnal érkezését. Gondosan öltötte föl makulátlan szmokingját. A komód előtt lekefélte keménygallérját. A fejek ránevettek a válla fölött a tükörben, de ő oda se nézett, rájuk se hederített.

Hetykén lépdelt végig az utcán a parancsnokság felé, izmos mellkasához szorítva a tokjába bújtatott bárdot. Egy szembejövő őr mereven vigyázzba vágta magát, amint Krantz elvonult mellette.

A bakó nevetett. Lám csak - nem fontosságát és ügyességét bizonyítja-e ez? Hadd értsék meg a fejek, hogy ő hatalommal bíró, jelentős ember.

Otto Krantz tudta, hogy nincs semmi félnivalója. Ma szó nélkül teszi majd a dolgát. Kihúzta magát, és elindult fölfelé a lépcsőn, a külső irodába. Nem aggódott. Tudta, hogy rajta kívül senki sem láthatta a fejeket.

Rámosolygott az ügyeletesre. Így kell ezt csinálni - fő a szemtelenül magabiztos fellépés!

- Grunert felügyelőhöz jöttem. A napi parancsok ügyében. Megjött már?

- A felügyelő úr meghagyta, hogy azonnal keresse meg.

Lám csak! Várja őt a felügyelő! Hát ilyesfajta ember ő, Otto Krantz. Felügyelők várnak az érkezésére!

Gúnyosan mosolygott a fejekre.

Aztán peckesen bevonult Grunert felügyelő irodájába.

A felügyelő nagyon várta már.

Krantz rögtön ráeszmélt erre, mihelyt a két gestapós előlépett az ajtó mögül, és lefogta a karját. A pallost elvették, őt szorosan megmarkolták, ellenállni sem tudott, csak zihált és tátogott, csak arra volt képes, hogy Grunertet hallgassa.

- Otto Krantz, a Harmadik Birodalom nevében letartóztatom Joachim és Eva Fulger meggyilkolásáért.

De hát miről beszél? Hisz Fulgerék már a sírjukban vannak, eltemetve.

Nem - nem voltak ott.

A felügyelő lejjebb húzta a lepedőt a sarokban álló asztalon.

És Otto Krantz szeme kigúvadt. Megint látta a fejeket, és ezúttal mindenki láthatta őket. Most a lepedő alól vigyorogtak fel rá.

Valahogy magával vonszolta őrzőit. A hullák fölé hajolt. Tudni akarta, hogyan, tudni akarta, miért lepleződtek le.

Ránézésre minden rendben volt velük. A fejek szorosan, hibátlanul voltak fölvarrva. Tökéletesen. A magas gallérok is a helyükön. Semmi sem hibádzott a munkájában, semmi gyanús nem látszott. A gallérok még csak lejjebb se voltak húzva, hogy látszana alattuk a varrás.

Akkor hát mi volt a baj?

Krantz a mozdulatlan tetemekre meredt, róluk próbálván leolvasni a titkot. Semmit sem hallott abból, amit Grunert őrültekről meg gyilkosokról dünnyögött. Megpróbált visszaemlékezni a történtekre.

„Amilyen a vetésed” - figyelmeztette a vénember. „Amilyen a vetésed...”

Akkor Otto Krantz meredt tekintete újból visszatért a halott varázsló meg a lánya fejéhez, és sikított. Egyszer.

- Nagy kár, hogy nem volt világítás abban a kalyibában - dörmögte Grunert felügyelő.

Otto Krantz nem hallotta.

Eszelősen meredt az öregember és a lány vigyorgó fejére - a fejekre, amelyeket a sötétben véletlenül elcserélt.

ROBERT BLOCH

MÉLYHŰTÖTT RETTENET

 

Walter Krass a konyhai mosogató fölött szokta levágni a körmeit.

Ruby pokolian leteremtené, ha bárhol a lakásban körömvagdalékot találna. Ruby már csak ilyen. Élvezi, ha leteremtheti.

Négy év házasság után Krass hozzászokott már ehhez.

Ám egyik délután korán hazajött a hivatalból, és Rubyt nem találta otthon. Miközben a dohányzacskója után kutatva egy asztalfiókban kotorászott, Walter Krass némi régebbi körömvagdalékra bukkant.

Egy kis viaszbaba testébe voltak benyomkodva - egy apró bábucskáéba, melynek fején barna hajtincs díszelgett, és arca furcsán ismerős volt.

Walter Krass a tulajdon hajára ismert, s vonásai is a sajátjáéra hasonlítottak.

Ekkor tudta meg, hogy Ruby az ő elpusztításán fáradozik.

Egy hosszú percen át szemlélte a viaszbábut, aztán visszadobta a fiókba, és letakarta Ruby zsebkendőivel.

Nesztelenül kilépett a hálószobából, s a szalonban leült. Dundi kis teste belesüppedt a fotelba, s húsos ujjait végigfuttatta vörösesbarna, rakoncátlan hajtincsein.

Meg volt döbbenve, ám meglepetést nem érzett: Rubyban cajun indiánok vére csörgedezett, s az iránta táplált gyűlöletében cajun babonákhoz folyamodott. Azt természetesen jól tudta, hogy az asszony gyűlöli.

De hogy az életére tör, az egészen más dolog.

Ez egyetlenegyet jelenthetett csupán. Ruby valamiképpen tudomást szerzett Cynthiáról. Igen. Megtudta. És tipikusan reagált. Sosem gondolna különélésre vagy válásra. Inkább megölné.

Krass vállat vont. A viaszfigurák, növényi mérgek vagy Ruby bármilyen egyéb gyerekes cajun módszere miatt nem aggódott. Elvégre a bábukat megsemmisítheti, a szokatlanul fűszeres ételeket meg otthagyhatja.

Ám nem pusztíthatja el az asszony szándékát, el-tökéltségét. Hisz előbb-utóbb felhagyna balga hiedelmeivel, és hathatósabb eszközökhöz nyúlna. Késhez vagy revolverhez. Igen. Ruby minden bizonnyal ezt tenné.

Hacsak...

Hacsak nem ő cselekszik előbb.

Ha például szép csöndben pénzzé tenné a vagyonát, és valamelyik éjjel elutazna Cynthiával a városból.

Csábító elképzelés, ám természetesen nem válna be. Ruby rátalálna. A nyakukra küldené a kopókat; tönkretenné őt is, meg Cynthiát is. Nem hagyna nyugtot nekik, amíg csak él.

Amíg csak él.

Walter Krass csettintett az ujjával, ami furcsa, visszhangos zajt keltett a szobában. Akár egy halálhörgés. Ruby halálhörgése például...

 

Azon az estén, mikor Walter meghozta a mélyhűtőt, Ruby megint vásárolni volt.

Krass az utánfutóval szállította haza a fagyasztót, és lecsempészte a pincébe. Mire az asszony megjött, a gép már működött.

Ruby vacsorát akart készíteni, ám Krass hívta: menjen le vele a pincébe.

- Meglepetést tartogatok a számodra - jelentette be. Ruby imádta a meglepetéseket.

Késlekedés nélkül követte hát férjét lefelé a pincegádorba. Pompás hangulatában volt ez egyszer, s Krass örült, hogy ilyennek látja.

- Ó, Walter, annyira izgulok! Ugyan mi lehet az? Krass körbemutatott a pincében.

- Nézz csak szét, Ruby! Látsz-e valami szokatlant? Akkor Ruby meglátta.

- Walter! Csak nem? Egy mélyhűtő - amire mindig is vágytam!

- Tetszik?

- Ó, csodás meglepetés, drágám!

Miközben az asszony a hűtő fölé hajolt, Walter hátralépett. Akkor köszörült egyet a torkán.

- De nem ez az igazi meglepetés - mondta.

- Nem?

- Nem bizony. Van még egy meglepetésem a számodra, Ruby.

- Még egy? És mi az?

- Ez - mondta Krass.

Azzal előrukkolt az igazi meglepetéssel. A tarkóra mért piszkavasütéssel.

 

Krassnak sok idejébe telt, mire végzett - jóllehet a bárd éles volt. Elhasznált egy halom régi újságot és némi zsírpapírt. Hat csomagot kellett készítenie, hogy Ruby maradványai beférjenek a kis méretű fagyasztóba.

Krass örült, amikor elkészült, és berakta a csomagokat a mélyhűtőbe. Ráfordította a zárófogantyút, és sóhajtott. Sosem gondolta volna, hogy egy női test föltrancsírozása ennyire nehéz munka.

Nos, mindig tanul az ember...

Megfordult és végignézett a pincén. Minden rendben volt. Törlőronggyal már eltüntette a nyomokat. A piszkavas visszakerült a helyére, a bárd a sarokban eldugva, a papírokat elnyelte a szennyvízlefolyó.

A mélyhűtő egyenletesen duruzsolt, s olyanformán lapult a félhomályban, mint valamely rémséges vadállat, amelyik éppen kedvére belakmározott.

Walter Krass maga is dudorászott egy kicsit, miközben fölfelé indult a lépcsőn. Kiverte a verejték, de csak az erőfeszítéstől – nem a félelemtől. Különös. Félelemre számított, sokkra és undorra. Ehelyett mindössze megkönnyebbülést érzett. Megkönnyebbült a gondolattól, hogy örökre megszabadult Rubytól, állati vitalitásától, túláradó energiájától, féktelen birtoklási vágyától.

Nos, mindennek immár vége. És ugyan mitől félne? Utóvégre megvan a terve, méghozzá jó terv. Most eljött az ideje, hogy valóra váltsa.

Egyenesen a telefonhoz ment, és Cynthia számát tárcsázta.

A lány rögtön felvette; várta már a hívást.

A beszélgetés rövid volt, de kellemes. Amikor Krass letette a kagylót, tudta, hogy minden sínen van. Egyeztették a teendőket.

Cynthia korán reggel Renóba utazik. Viszi az iratokat, fotókat, mindent, ami szükséges; még Ruby néhány ruhadarabját is, amelyeket Krass kicsempészett a házból. Cynthia órákon át gyakorolta Ruby modorosságait, s a kézírását is megtanulta utánozni.

Minden készen állt. Cynthia mint Mrs. Ruby Krass érkezik majd meg Renóba, letelepszik a városban, és beadja a válókeresetet. Ruby végleg eltűnik a színről.

Ami pedig őt, Krasst illeti...

Neki csupán annyi a dolga, hogy várjon. A nyár végéig. A fűtésszezon kezdetéig. Akkor egy csinos kis tűz a kazánban elemészti majd a mélyhűtőben tárolt hat csomagot.

Ruby végleg eltűnik a színről.

Ennyi az egész. Eladja a házat, lelécel, követi Cynthiát a Partvidékre. Precízen kimódolt mindent - épp olyan precízen, mint amilyen a hat csomag odalent a mélyhűtőben.

Erre Krass ivott egyet.

Túl korán volt még a lefekvéshez, töltött hát még egyet. Aztán egy harmadikat. Végtére is, elég feszült napja volt. Most már beismerte magának. Rászolgált egy kis lazításra. Például még egy italra...

A negyedik pohár meghozta a vágyott ellazulást. Krass hátradőlt a fotelban. Szeme lecsukódott. Szája kinyílt. Csönd vette körül... mélységes csönd...

Eltekintve a huppanásoktól.

 

A hang a lépcső felől jött - a pincelépcső felől. Egyáltalán nem léptekre emlékeztető zaj volt; csak tompa puffanások. Valami zöttyenve-huppanva közeledett, majd gurult, gurult, egyre közelebb és közelebb.

Ruby feje gördült be a szobába.

Csupán a feje.

Körülbelül egy yardnyira a karosszékében görbedő Krasstól megállt. A férfi, ha akarta volna, kinyújthatta volna a lábát, hogy megérintse a felfelé néző arcot.

Nem akarta.

Az arc rámeredt, aztán az ajkak szétnyíltak. Ajkak nem nyílnak szét, ha a fejet lenyisszantották - igaz, lenyisszantott fejek sem görögnek.

De ez most idejött. És az ajkai szétnyíltak.

Krass hallotta a női suttogást.

„Hallasz engem, Walter? Azt hiszed, hogy meghaltam, igaz? Azt hiszed, hogy megöltél, és örökre elzártál. Nos, tévedsz, Walter. Nem tudtál megölni. Nem tudtál elzárni.”

„Ó, a testemet csakugyan megölted, és el is zártad. De nem tudtad megölni a gyűlöletemet. Nem tudod elzárni a gyűlöletemet. Az rád talál, Walter - rád talál, és elpusztít téged!”

Az asszony badarságokat beszélt, melodramatikus badarságokat. Igen, a halott asszony feje badarságokat hordott össze. Ámde Krass mégis odafigyelt.

Figyelte, ahogy Ruby hangja mindent elősorolt. Mindazt, amit Cynthiával kiterveltek. Az elutazásról, a válásról, a ház eladásáról meg az elköltözésről. Úgy tűnt, mindenről tud.

„Azt tervezted, hogy őszig a mélyhűtőben tartod a testemet, amikor begyújthatsz a kazánba, és elégethetsz. Ez okos elgondolás volt tőled, Walter.”

„Csakhogy nem jön be. Ugyanis nem tartózkodom a mélyhűtőben. A gyűlöletem nem hagy nyugton. Mi, cajunok tudjuk, hogyan kell gyűlölni, Walter. És tudjuk, hogyan kell ölni - még a síron túlról is.”

„Nem mersz elszökni ebből a házból, és nem mered itt hagyni a testemet. És ősz előtt nem mersz begyújtani, mert az gyanút keltene.”

„Úgyhogy csapdába kerültél, Walter. Csapdába, hallod?”

Walter Krass nem hallotta. A szavak elvesztek tulajdon zihálásának zajában. E zihálás ébresztette föl.

Abban a pillanatban amint kinyitotta a szemét, tudta, hogy álmodott. Senki sem volt a szobában - fölfelé meredő fej sem.

De meg kellett bizonyosodnia.

Éppen ez okból ment vissza a pincébe. Abban a minutumban, hogy felkattintotta odalent a villanyt, szidni kezdte magát bolond, részeg képzelgéséért. Hát persze, hogy minden rendben.

A mélyhűtő a maga vidám kis dalát dúdolta a sarokban. A zár érintetlen.

Krass puszta kíváncsiságból elfordította a fogantyút, és hátratolta az ajtót.

Hideg levegő hulláma csapott az arcába, miközben lehajolt, és megvizsgálta a csomagokat. Természetesen semmi sem hiányzott. Mind a hat batyu a helyén volt.

Csak a nagy csomag... az a gömbölyű... amelyiket alulra tette... most legfelül volt!

 

Sietősen távozott a pincéből, ám előbb újból gondosan lezárta a fagyasztót.

Mire felért, biztosra vette, hogy emlékezete csalta meg. Másról nem lehet szó. Csak rémálom volt - tulajdon lelkiismerete hangja.

Másnap reggel újra pompásan érezte magát. Cynthia lakására telefonált. Nem vették fel. Jó jel - azt jelenti, hogy a lány elutazott. Elrendeződnek most már a dolgok, csak ő maga bírja idegekkel.

Letette a kagylót, s kiment a konyhába, hogy reggelit készítsen.

Akkor látta meg. Ott hevert a földön, a pincelépcső közelében.

Nem nagy valami. Mindössze egy darab zsírpapír - egy kis véres papírfecni, amely alkalmasint egy csomag húsról szakadhatott le.

Krass bátor ember volt. Nem akadt el a lélegzete, nem ájult el, nem bújt az ágy alá.

Lement a pincébe, és kinyitotta a mélyhűtőt. A zárat nem kellett elfordítania - nyitva volt.

Csak öt csomag volt a hűtőben.

Az egyik batyu hiányzott!

Krass a mélyhűtő peremébe kapaszkodott, miközben elfordult. Lezárta a fagyasztót, és a sarokba ment a bárdért.

Aztán a bárddal a kezében elkezdte átkutatni a pincét.

Beismerni sem merte magának, hogy mit keres. Egy hosszú, vékony csomagot - s látni vélte, amint valami, akár egy nagy fehér kígyó, körbekúszik a pince árnyaiban. De nem találta meg.

Kis idő múlva fölment a lépcsőn. A biztonság kedvéért még mindig szorongatta a bárdot. De nem lelte meg fönt sem. Sehol sem volt. Elrejtőzött. Igen, rejtőzködött.

Ő maga előbb-utóbb elalszik. Majd akkor jön elő. Átsiklik a padlón, a nyakára tekergőzik és megfojtja.

Mégse álom volt hát. Ruby teste még mindig él, és valahol itt van lent; él, és telis-tele van gyűlölettel.

Ruby igazat mondott. Krass nem mehet el, mivel előbb-utóbb feltörnék a lakást, és rábukkannának Rubyra. A kazánba meg nem gyújthat be ilyenkor, nyár közepén.

Itt kell hát maradnia. Pontosan ezt akarja Ruby. Hogy itt maradjon és elaludjon, és akkor...

Nem. Az nem lehet.

Jobb, ha vállalja a rizikót, és elszökik. Ha ügyes lesz, nem találják meg. Ruby távollétére meg van magyarázat: Renóba utazott. Hisz Cynthia Rubynak adja ki magát.

Talán ha a „válás"-t elhíresztelné, s azt mondaná, Ruby után megy Renóba, hogy rábeszélje a visszatérésre – ezt talán bevennék. Akkor találkozhatna Cynthiával, és eltűnnének. Elmehetnének Mexikóba, bárhová.

Igen. Ez a megoldás. Az egyetlen. És jobban teszi, ha nem vár vele tovább.

„Csapdában vagy, hallod?”

Nos, nem sokáig. Máris kitör belőle.

Krass fölment a lépcsőn, és csomagolni kezdett. A gondos válogatásra nem volt idő – csak a legfontosabbakat szedte össze.

Mindent berakott a bőröndjébe, amire szüksége lehet, kivéve a pénzt. Az a fali széfben volt, a könyvtárrá átalakított ebédlőben.

Lecipelte a bőröndöt a hallba, s a könyvtárba ment a tárcáért. Körülbelül nyolcszáz dollár volt benne kis címletű bankjegyekben, azonkívül a kötvényei, a biztosítási kártyái és a csekkfüzete. A hivatalba menet majd megáll a banknál. A munkatársaknak meg bead valami könnyfacsaró sztorit.

Mikor a hallba lépett, mintha egy árnyékot látott volna keresztüliramodni a padlón. Csakhogy árnyékok nem szoktak iramodni. És árnyékok nem keltenek huppanás-szerű zajt...

Walter Krass a bőröndjére meredt, mely nem volt már becsukva. Nyitva volt. Nyitva - és üresen.

Ruhái szanaszét hevertek a hall padlóján.

És a pincegádorból huppanások zaja hallatszott... halk, távolodó huppanások zaja...

Valami visszafelé igyekezett a pincébe. Krass ezúttal nem hagyhatta elillanni. Mert az a valami ki tudja nyitni az ablakot, hogy kövesse őt. De most nem engedi, hogy elmeneküljön!

Felszaladt a hálószobába az ágyon hagyott bárdért. Ezúttal majd alapos kutatást rendez. Először is kiszedi a maradék csomagokat a mélyhűtőből, és újból kezelésbe veszi őket.

Apró darabokra trancsíroz mindent. Ez a megoldás!

Erősen zihálva lefutott a lépcsőn a pincébe. Miközben fölkattintotta a villanyt, bal kezébe vette át a bárdot. Most mindent jól látott. Semmi nem lóghat meg előle. Semmi nem lóghat meg a bárd elől.

Halkan duruzsolt a fagyasztó. Az egyenletes mormolás mintha gúnyos crescendóba csapott volna át, amint Krass elcsúsztatta a fedelet, és lekémlelt a hideg hűtőtérbe.

A frizsider üres volt.

A csomagok eltűntek. Valamennyi csomag eltűnt! Krass fölegyenesedett. Megragadta a bárd nyelét, s villámgyorsan hátraperdült.

- Nem félek tőled! - kiáltotta. - Tudom, hogy itt vagy! De nálam van a bárd. Mielőtt elmennék, megtalállak - darabokra vagdallak!

Éles kattanás hallatszott. A villanykapcsoló kattanása fent, a legfelső lépcsőfoknál. A fény kialudt!

- Ruby! - sikította Krass. - Ruby, a villanyt eloltottad, de megtalállak! Hallom, hogy merre jársz, Ruby!

Ez igaz volt. Csakugyan hallotta.

A minden irányból érkező zizegést. A halk, morzsolásszerű zajt, mint amikor csomagot bontanak ki. Több csomagot.

Ezt csusszanás követte, majd egy huppanás.

Krass lassan hátrált, egészen a falig. Megsuhintotta a bárdot a sötétben. Alacsonyan, nagy ívben kaszálni kezdett vele a lába előtt.

De a huppanás és zöttyenés folytatódott. Egyre közelebb és közelebb jött.

Krass hirtelen csapkodni kezdte a padlót a bárddal. Fülsértő, reszelős kacaj gurgulázott elő a torkából, miközben a levegőt csépelte.

Valami síkos hátulról körülfonta. Már az egész testén érezte a hidegséget... a jeges ujjak érintését, a dermedt ajkak csókját, egy fagyos kéz nyirkos cirógatását. És akkor a jeges kéz szorosra fonódott a nyakán.

A sikolyt elvágták. A bárd a padlóra zuhant, Krass érezte, ahogy a hidegség összeszorítja a légcsövét, érezte, ahogy egy még nagyobb hidegségbe zuhan. Belehullt a hidegbe, de már nem tudott róla, mert mindent át-meg átjárt a dermesztő fagy...

Hetekkel később történt, hogy Cynthiát Renóban szélhámosság vádjával letartóztatták, és csaknem egy hónap telt el, mire behatoltak a Krass-házba.

Ezt követően is csak mintegy tizenöt perces előzetes kutakodás után szánta rá magát Lee hadnagy a gyilkossági csoporttól, hogy lemenjen a pincébe.

Újabb tizenöt perc telt el vad találgatásokkal és hitetlenkedő feltételezésekkel.

Akkor, és csakis akkor történt, hogy Lee felhívta a központot.

- Halló... Burke-kel beszélek? Itt Lee, a gyilkosságiaktól. Igen... itt vagyunk a házban. Találtunk egy hullát a pincében - a mélyhűtőben.

- Nem... Férfi. Walter Krass.

- A feleségét? Eeegen... őt is megtaláltuk. Darabokra trancsírozva. Szerteszét hever a fagyasztó körül. A jobb karját kivéve.

- Nem. Nem tűnt el, az is megvan. A mélyhűtő tetején. Hogy? Mondom, a mélyhűtő tetején, a záron.

- Hát, hogy is mondjam csak... szinte úgy fest a dolog, mintha az a kar lökte volna be Walter Krasst a mélyhűtőbe, és aztán - rázárta volna az ajtót!

JOSEPH PAYNE BRENNAN

AZ ELÁTKOZOTT KERT

 

Canavannel jó húsz éve találkoztam először, röviddel azután, hogy emigrált Londonból. A régi könyvek szerelmese volt, így hát mihelyt letelepedett New Havenben, természetesen nyomban antikváriumot nyitott.

Mivel anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy a központban béreljen üzlethelyiséget, a külvárosban vett bérbe egy magányos, öreg házat, mely egyúttal lakóhelyéül is szolgált. Ritkán lakott környék volt, ám minthogy Canavan főként postai úton bonyolította üzleteit, ennek nem volt nagy jelentősége.

Az írógépem előtt töltött délelőttöket követően gyakorta sétáltam ki a boltjába, s a délután java részét a régi könyvek között való böngészéssel töltöttem. Nagy örömöm telt ebben, annál is inkább, mert Canavan sosem próbált rám tukmálni semmit, hagyta, hogy kedvemre nézelődjek. Tisztában volt ingatag anyagi helyzetemmel, sohasem neheztelt rám, ha üres kézzel távoztam.

Azt hiszem, valójában a személyem iránt érzett rokonszenve miatt látott szívesen. Csupán néhány vevő kereste föl rendszeresen, és úgy gondolom, gyakran volt magányos. Ha pangott az üzlet, olykor főzött egy fazék angol teát, és kettesben órákig elüldögéltünk, teázgatva és régi könyvekről csevegve.

Canavan külsőre is pontosan olyan volt, mint egy antikvárius – illetve mint annak egy népszerű karikatúrája. Kis termetű, enyhén hajlott hátú, s kék szemei ódivatú, szögletes lencséjű szemüveg mögül kémleltek elő.

Noha kétlem, hogy évi jövedelme valaha is elérte volna egy jó tapétázó mesterét, azért szűkecskén megélt, és elégedett volt. Vagyis hát elégedett, amíg föl nem fedezte a kertjét.

A lakásként és könyvkereskedésként is szolgáló roskatag, öreg ház mögött szeder- és rózsabokrokkal, valamint rozsdabarna fűvel benőtt hosszan elnyúló, elvadult kert húzódott. Néhány kiszáradt, girbegurba, feketére korhadt almafa még inkább növelte a hely elhagyatottságát. A kert mindkét oldalán a foghíjas fakerítést csaknem teljesen elnyelte a szövevényesen burjánzó durva szárú fű. A rozzant alkotmány a szó szoros értelmében belesüppedni látszott a földbe. Összességében a kert szokatlanul lehangoló látványt nyújtott, és gyakran csodálkoztam rajta, hogy Canavan nem hozza rendbe. De nem rám tartozott; sohasem tettem róla említést.

Egyik délután, amikor ellátogattam a boltba, Canavant nem találtam elöl, az üzlethelyiségben, ezért végigmentem egy keskeny folyosón, mely hátra, a raktárba vezetett, ahol néha dolgozni szokott, a küldemények be- és kicsomagolását végezve. Mikor beléptem, Canavan az ablaknál állt, s elmerült kertjének szemlélésében.

Már-már megszólaltam, de valami visszatartott. Azt hiszem, az arcán látott kifejezés akasztotta meg szavamat. Sajátos, átható tekintettel bámult ki a kertbe, mintegy teljesen belefeledkezve a látványba. Feszült vonásai változó, ellentmondásos érzelmeket tükröztek: megigézettség és félelem, vonzódás és visszatetszés egyaránt leolvasható volt róluk. Összerezzent, amikor nagy sokára észrevette jelenlétemet. Egy pillanatig úgy bámult rám, mintha vadidegen volnék.

Aztán visszatért régi, könnyed mosolya, s kék szeme megcsillant a szemüveg szögletes lencséi mögött. Megrázta a fejét.

- Ez a kert néha ugyancsak különös benyomást kelt. Ha az ember sokáig nézi, az az érzése támad, mintha mérföldekre terjedne!

Akkor mindössze ennyit mondott, s én hamarosan meg is feledkeztem róla. Nem tudtam, hogy ez csupán a kezdete volt a rémséges históriának.

Ezután valahányszor ellátogattam a boltba, Canavant mindig hátul, a raktárban találtam. Hébe-hóba dolgozott, de többnyire csak állt az ablak előtt, és a sivár kertet kémlelte.

Olykor megesett, hogy perceken át egyáltalán nem vett tudomást jelenlétemről. Bármi volt is az, amit látott, úgy tetszett, tökéletesen leköti a figyelmét. Arckifejezése ilyenkor valami furcsa, örömteli várakozással vegyes félelmet tükrözött. Rendszerint csak hangos köhögéssel vagy csoszogással értem el, hogy elforduljon az ablaktól.

Később, ha könyvekről beszélt, megint a réginek látszott, ámde lassanként az a zavaró érzés fészkelte magát belém, hogy csupán színészkedik, hogy miközben az inkunábulumokról cseveg, gondolatai valójában továbbra is a pokoli kertnél időznek.

Többször elhatároztam, hogy megkérdezem a kertről, de mikor már nyelvem hegyén voltak a szavak, zavarom mindannyiszor visszatartott. Hogyan lehet kérdőre vonni valakit azért, mert ablakából a tulajdon kertjét szemléli? Mit és hogyan kell ilyenkor mondani?

Inkább hallgattam. Később keservesen megbántam.

Canavan üzletmenete, mely sohasem volt igazán virágzó, lanyhulni kezdett. Ám jobban aggasztott ennél barátom romló fizikai állapota. Mind görnyedtebb és ösztövérebb lett. Noha szeme még nem veszítette el eleven fényét, mindjobban kezdtem úgy érezni, hogy ez inkább a láz ragyogása, semmint az egészséges rajongástól megelevenedett szemek csillogása.

Egyik délután sehol nem találtam a boltban. Arra gondolván, hogy valami házimunkával foglalatoskodik az udvaron, kitártam a hátsó ablakot, és kikémleltem.

Nem láttam Canavant, de amint végignéztem a kerten, hirtelen megmagyarázhatatlan elhagyatottság-érzés lepett meg, mely úgy söpört rajtam végig, mint egy jeges, tengeri hullám. Előbb ösztönösen el akartam húzódni az ablaktól, de valami ott tartott. Amint tekintetemet végigjártattam a vadrózsabokrok meg a rozsdabarna fű gubancos szövevényén, olyasmit tapasztaltam, amit jobb szó híján csak kíváncsiságnak nevezhetek. Talán agyamnak valamely józan, elemző, érzelemtől mentes zuga egyszerűen csak fel akarta deríteni, mi lehetett az oka a váratlanul rám törő kínzó depressziónak. Ámde az is lehet, hogy e kietlen látvány valamely sajátsága egy olyan tudatalatti szintet ingerelt, melyet eddig sohasem engedtem felhatolni józan és éber óráimba.

Bárhogyan volt is, az ablaknál maradtam. A hosszú, száraz, barna fű enyhén hullámzott a szélben. A fekete, korhatag fák mozdulatlanul meredeztek. Egyetlenegy madár vagy akár pillangó sem szálldosott e zord térség fölött. Nem volt itt semmi más, csupán a halott fák, a rozsdás, hosszú szálú fű meg a szétszórtan gubbasztó vadrózsabokrok.

Mégis: e különös, elhagyatott tájrészletnek volt valamely sajátsága, ami kíváncsivá tett. Úgy éreztem, holmi rejtvényt kínál, és ha elég sokáig nézem, a rejtvény magától megoldódik.

Miután néhány percen át rászegeztem tekintetemet, az a különös benyomásom támadt, hogy a perspektíva rejtélyes átalakuláson megy keresztül. Sem a fű, sem a fák nem változtak, maga a kert mégis megnövelni látszott dimenzióit. Ezt először annak tulajdonítottam, hogy a kert nyilván nagyobb, mint amekkorának hittem. Azután az ötlött fel bennem, hogy valójában jó néhány hektár kiterjedésű. Végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy határtalanul messzire nyúlik, és ha belépnék, hosszú mérföldeken át haladhatnék benne, mire a végére jutnék.

Egyszeriben csaknem ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy kirohanjak a hátsó ajtón, belevessem magam a rozsdabarna fű hullámzó tengerébe, és előregázoljak benne mindaddig, amíg meg nem állapítom, hogy meddig terjed. Valójában már éppen erre készültem – amikor megpillantottam Canavant.

Váratlanul bukkant elő a gubancos fűből. Legalább egy percen át olyannak látszott, mint akinek fogalma sincs róla, hol van. Úgy bámulta a tulajdon házát, mintha még soha életében nem látta volna. Zilált volt, és szembetűnően izgatott. Nadrágjához és zubbonyához rózsaágak tapadtak, ódivatú cipőjének kapcsaiba fűkalászok akadtak.

Szeme vadul cikázott ide-oda, mintha visszairamodni készülne a kusza szövevénybe, ahonnan csak az imént keveredett elő.

Hangosan megkocogtattam az ablaküveget. Fordultában megtorpant, hátrakémlelt a válla fölött, és meglátott. Feldúlt arca fokozatosan visszanyerte eredeti vonásait. Fáradt, nehézkes csoszogással közeledett. Az ajtóhoz siettem, s beengedtem. Egyenesen az üzlethelyiségbe ment, és egy székbe roskadt.

Amikor utolértem, felnézett.

- Frank - mondta félig suttogva -, főzne nekem egy teát?

Elkészítettem a teát, s ő egyetlen szó nélkül azon forrón fölhajtotta. Végtelenül kimerültnek látszott; jól tudtam, túl fáradt ahhoz, hogy elmondja, mi történt.

- Legjobb lesz, ha néhány napig a házban marad - mondtam, majd elköszöntem.

Fel se nézett, csak erőtlenül bólintott és elköszönt.

Amikor másnap délután visszamentem a boltba, frissnek, kipihentnek, ugyanakkor mélabúsnak, levertnek tűnt. Nem tett említést az előző napi epizódról. Egy jó hétig mintha megfeledkezett volna a kertről.

De amikor egyik nap meglátogattam, megint az ablaknál álldogált, és észrevettem, hogy csak a legnagyobb vonakodással tudja magát elszakítani a kert látványától. A későbbiekben ez rendszeresen így történt. Ráeszméltem, hogy a háza mögötti titokzatos fűszövevény ellenállhatatlan erővel nyűgözi.

Minthogy üzletvitele éppúgy aggasztott, mint törékeny egészsége, végül megróttam. Figyelmeztettem, hogy elveszíti a vevőit; már hónapok óta nem bocsátott ki katalógust. Ahelyett, hogy a boszorkányparcelláját - ahogy ő nevezte kertjét - bámulja, jobban tenné, ha a könyveit katalogizálná, és a megrendeléseit küldené szét, mondtam neki. Bizonygattam, hogy megszállottsága aláássa az egészségét. Végül pedig rámutattam az ügy abszurd és nevetséges vonatkozásaira. Ha az emberek tudnák, hogy amit órákon át bámul az ablakából, az voltaképpen nem egyéb, mint egy miniatűr fű- és vadrózsa-dzsungel, azt gondolnák, hogy teljesen meghibbant.

Végezetül merészen rákérdeztem, hogy egész pontosan mit élt át azon a délutánon, amikor olyan réveteg, zavarodott kifejezéssel az arcán jött elő a kertből.

Sóhajtva levette szögletes szemüvegét.

- Frank - mondta -, tudom, hogy maga jót akar. De van valami abban a kertben - valamilyen titok -, amit meg kell fejtenem. Nem tudom, pontosan mi az - valami, a távolsággal, a dimenziókkal és a perspektívával kapcsolatban, úgy hiszem. De bármi legyen is, már ott tartok, hogy, nos - kihívásnak tekintem. A végére kell járnom. Ha őrültnek tart, sajnálom. De addig nem lesz nyugtom, amíg föl nem derítem annak a földdarabnak a rejtélyét.

Homlokát ráncolva újra föltette a szemüvegét.

- Akkor délután különös és félelmetes élményben volt részem odakint. Az ablakból nézelődtem, amikor egyszer csak azt éreztem, hogy kintről ellenállhatatlan vonzás hat rám. Vidám, lelkesült érzésekkel, a jó kaland várakozásteli izgalmával gázoltam bele a fűbe. Ám amint előrehaladtam a kertben, emelkedett érzéseimet váratlanul sötét, depressziós kedélyállapot váltotta fel. Megfordultam, azzal a szándékkal, hogy visszajövök - de nem tudtam. Biztosan nem fogja elhinni - de eltévedtem! Valójában minden tájékozódási képességemet elveszítettem, és nem tudtam, merre induljak. Az a fű magasabb, mint amilyennek látszik! Ha az ember belekerült, semerre sem lát ki belőle.

- Tudom, hogy hihetetlenül hangzik - de egy órán át bolyongtam. A kert fantasztikusan nagynak tűnt - mintha megváltoztatta volna dimenzióit, miközben benne jártam, azt az érzetet keltve, hogy sehol sincs vége. Bizonyára körbe keringhettem. Esküszöm, mérföldeket kutyagoltam!

Megrázta a fejét. - Nem kell hinnie nekem. Nem várhatom el magától. De mégis így történt. Csak a véletlenen múlt, hogy végül ráleltem a kivezető útra. És az egészben az a legérdekesebb, hogy mihelyt kijutottam, nyomban azután, hogy már nem vett körül a magas fű, hirtelen megrettentem, és újból vissza akartam rohanni! Dacára a rémes elhagyatottság-érzésnek, melyet a kert keltett bennem.

- De vissza kell mennem. Rá kell jönnöm a dolog nyitjára. Van valami odakint, ami dacol az általunk ismert földi természet törvényeivel. Meg akarom találni, hogy mi az. Van egy tervem; majd meglátom, hogy válik be a gyakorlatban.

Szavai furcsamód felkavartak, s amikor szorongva felidéztem saját élményemet, mely ama délutánon esett meg velem, nem volt könnyű történetét merő szamárságként elvetnem. Azért megpróbáltam - csekély meggyőződéssel - rábeszélni, hogy kerülje el a kertet, noha jól tudtam, csak az időmet fecsérlem.

Aznap délután nyomasztó érzések és balsejtelmek közepette távoztam, melyeket semmi sem tudott tovaűzni.

 

Amikor jó néhány nap múlva újra meglátogattam, legrosszabb sejtelmeim váltak valóra - Canavannek nyoma sem volt. Az utcai ajtó, mint rendesen, most sem volt bereteszelve, de Canavan nem volt a házban. Valamennyi helyiségbe bekukkantottam. Végül határtalan viszolygással kinyitottam a hátsó ajtót, és kinéztem a kertbe.

A barna fű hosszú szálai száraz, sziszegő hangon súrlódtak egymáshoz a könnyű szélben. A halott fák feketén, mozdulatlanul meredeztek. Noha nyárutó volt, egyetlen madár csiripelését vagy bogár zümmögését se hallottam. A kert maga is hallgatózni látszott.

Lábam nekiütközött valaminek. Lepillantottam, s láttam, hogy vastag spárga vezet ki a házból, keresztül a ház mögötti lejtős parlagon, majd be a hullámzó fűfalba. E pillanatban eszembe ötlött, hogy Canavan valami tervről tett említést. A terv, mint rögtön rájöttem, abból állt, hogy erős zsineggel a kezében merészkedik ki a kertbe. Így bármerre fordul és kanyarog, gondolhatta, a zsineg mentén könnyedén visszatalál.

Az ötlet jónak tűnt, így hát megkönnyebbültem. Canavan alkalmasint még mindig a dzsungelében jár. Elhatároztam, hogy megvárom. Talán ha hagyom, hogy elég sokáig kóboroljon a kertben, az elveszíti számára gonosz igézetét, és hamarosan majd megfeledkezik róla.

Visszamentem a boltba, és a könyveket kezdtem böngészni. Egy óra elteltével ismét elfogott a nyugtalanság. Azon tűnődtem, vajon milyen régóta barangolhat már Canavan odakint. Amikor az idős ember labilis egészségi állapotára gondoltam, úgy éreztem, felelősséggel tartozom iránta.

Végül visszatértem a hátsó ajtóhoz, s látván, hogy még mindig nincs sehol, a nevét kiáltottam. Növekvő aggodalommal tapasztaltam, hogy kiáltásom nem terjed tovább a susogó fűfal pereménél. Mintha a hang elhalt, elenyészett, semmivé foszlott volna, mihelyt rezgései elérték a sűrűség határát.

Újra meg újra kiáltottam, de válasz nem érkezett. Végül elhatároztam, hogy utána indulok. Majd követem a zsineget, gondoltam, és biztosan rábukkanok az emberemre. Úgy okoskodtam, hogy nyilván a sűrű fű fojtotta el kiáltásomat, aztán meg valószínűleg Canavan kissé nagyothall.

A zsineget jó erősen az ajtó mögötti súlyos asztal lábához csomózta. Megragadtam, és keresztülmentem a ház mögötti parlagon, majd a zizegő fűtengerbe gázoltam.

Eleinte nehézség nélkül jutottam előre, ám a fű egyre vastagabb szárú és sűrűbb növésű lett, úgyhogy csak kínkeservesen haladtam.

Alig néhány yardnyit tettem meg a dzsumbujban, amikor ugyanaz az érthetetlen elhagyatottság-érzés tört rám, mint amit korábban éltem át. Bizonyos, hogy volt valami hátborzongató a kertben. Úgy éreztem, mintha hirtelen egy másik világba kerültem volna – vadrózsabokrokból és rozsdabarna fűből álló világba, melynek szüntelen sejtelmes suttogását valami gonoszság hatotta át.

Ahogy továbbtörtettem, a madzag egyszer csak véget ért. Lepillantva megállapítottam, hogy beleakadt egy bokorba, s a tüskés ágak addig dörzsölték, mígnem elszakadt. Lehajoltam, és jó néhány percig keresgéltem a földön, a zsineg másik végét azonban nem sikerült megtalálnom. Canavan alkalmasint mit sem tudott arról, hogy Ariadné fonala elszakadt, s csak a kezében lévő végét húzza maga után.

Fölegyenesedtem, s kezemet tölcsérszerűen a számhoz illesztve a nevét kiáltottam. Úgy rémlett, már a torkomban megreked a kiáltás attól a szörnyű fűfaltól. Úgy éreztem magam, mintha egy kút fenekéről kiabálnék.

Növekvő nyugtalansággal gázoltam tovább. A fűszálak egyre vastagodtak és sűrűsödtek, s végül már két kézzel tudtam csak utat törni magamnak a gyékényszerű fonadékon.

Kivert a verejték, fejem megfájdult, látásom mindjobban elmosódott. Ugyanazt a fojtott, majdnem elviselhetetlen feszültséget éreztem, melyet fülledt nyári napokon tapasztal az ember, amikor vihar készülődik, és a légkör statikus elektromossággal van telítve.

Ráadásul enyhén mardosó félelemmel észleltem, hogy eltértem az egyenes iránytól, és nem tudtam, hogy a kertnek melyik részében lehetek. Egy tárgyilagos félpercben, mialatt arra gondoltam, hogy voltaképpen amiatt aggódom, hogy el találok tévedni valakinek a kertjében, majdnem elnevettem magam - majdnem. Ám volt valami a helyben, ami belém fojtotta a nevetést. Komor ábrázattal nyomultam hát tovább.

Ekkor hirtelen olyan érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül. Az a hajmeresztő meggyőződés fészkelte magát belém, hogy valaki - vagy valami - mászik mögöttem a fűben. Nem állíthatom bizonyossággal, hogy bármit is hallottam, bár lehet, hogy így volt, de egyszerre csak szilárd meggyőződésemmé vált, hogy valamilyen lény mászik vagy tekergőzik alig valamivel a hátam mögött.

Úgy éreztem, megfigyelés alatt tartanak, és megfigyelőm a legteljesebb rosszindulattal viseltetik irányomban.

Egy röpke pillanatig azt fontolgattam, hogy fejveszett menekülésbe kezdek. Majd pedig, megmagyarázhatatlanul, vad düh lett rajtam úrrá.

Hirtelen megdühödtem Canavanre, megdühödtem a kertre, megdühödtem önmagamra. Minden felgyülemlett feszültség dühroham formájában robbant ki belőlem, amely elsöpörte félelmemet. Most majd a végére járok én ennek az átkozott históriának, fogadkoztam. Nem hagyom, hogy továbbra is gyötörjön, és bolondot csináljon belőlem!

Figyelmeztetés nélkül, villámgyorsan hátrapenderültem, és a fűbe vetettem magam, oda, ahol lopakodó üldözőmet sejtettem.

Hirtelen megtorpantam; veszett dühöm leírhatatlan borzadállyá változott.

A magas fűszálak közt alászűrődő halovány, de rézszínű napfényben, Canavan lapult négykézlábra ereszkedve, akár az ugrani készülő fenevad. Szemüvege eltűnt, ruhái foszlányokban lógtak, s szája torz, elmebeteg grimaszra húzódott, mely félig vigyor volt, félig vicsorgás.

Dermedten bámultam rá. Szeme különös kancsalítással, tömény gyűlölettel, a felismerés leghalványabb csillanása nélkül meredt rám. Gubancos ősz hajába fűszálak és gallyak tapadtak, akárcsak testére s cafatokban lógó ruhájára, mintha a földön csúszott-mászott volna, akár egy vadállat.

Az első, torokbénító sokk után végül sikerült megszólalnom.

- Canavan! - rikoltottam rá. - Canavan, az ég szerelmére, hát nem ismer meg?

Halk, torokhangú morgás volt a felelet. Ajkai hátrahúzódtak sárgás fogairól, kuporgó testének minden egyes izma megfeszült.

Rettenet kerített hatalmába. Félreugrottam, és a pokoli fűfalba vetettem magam, egy másodperccel azelőtt, hogy Canavan utánam lódult.

Alighanem a rettenet növelhette meg erőmet. Pánik-szerűen vágtáztam keresztül az összegabalyodott fűszálakon, melyeket idefelé oly óvatosan hajtogattam félre. Hallottam, ahogy mögöttem recseg-ropog a növényzet, és tudtam, hogy az életemért futok.

Úgy törtettem előre, mintha lidérces álomban menekülnék. A fűszálak ostorként csapódtak arcomba, a tövisek borotvaként karistoltak belém, de nem éreztem semmit. Minden fizikai és szellemi erőforrásomat egyetlen lázasan hajszolt cél megvalósítására összpontosítottam: kijutni ebből az ördögi vadonból, és megszabadulni a sebesen utánam nyomuló szörnyűséges valamitől.

Lélegzetem görcsös zokogásban tört elő. Lábam elgyengült, szemem előtt fénykarikák táncoltak. De továbbnyargaltam.

Mögöttem a valami egyre közelített. Hallottam, ahogy fel-felmordul, s éreztem, hogy már csupán néhány hüvelyknyire lehet levegőbe lendülő lábaimtól. És mindeközben az az őrjítő meggyőződés kínzott, hogy valójában körbe rohanok.

Végül, mikor már úgy éreztem, hogy a következő másodpercben biztosan összeesek, egy utolsó rozsdabarna fűgubancon átgázolva kiértem a napsütötte üres területre, közvetlenül Canavan boltja mögött.

Zihálva és levegőért kapkodva az ajtó felé vonszoltam magam. Valami okból, melyre sem akkor, sem később nem találtam magyarázatot, teljesen bizonyos voltam abban, hogy a nyomomban törtető borzalom nem merészkedik a nyílt területre. Még csak hátra sem fordultam, hogy meggyőződjem róla.

A házba érve egy székbe roskadtam. Vad zihálásom lassan elcsitult, normálissá vált, ám agyamban továbbra is a borzalom és az iszonyú sejtelmek forgószele kavargott.

Canavan, döbbentem rá, teljesen megőrült. Valami szörnyűséges sokk eszelős, vérszomjas ragadozóvá változtatta, amely ég a vágytól, hogy kegyetlenül elpusztítson minden élőlényt, ami csak az útjába kerül. Visszaemlékezvén a furcsán kancsalító szemekre, amelyek az állati vadság csillogásával meredtek rám, tudtam, hogy elméje nem csupán kibillent egyensúlyából - tökéletesen elborult. Számára egyedül a halál hozhatott szabadulást.

Ám még mindig egy emberi lény porhüvelye volt, és egykor a barátomnak számított. Nem vehettem hát saját kezembe a természet törvényét.

Szorongó érzések közepette hívtam fel a rendőrséget és a mentőket.

Újabb őrület következett: seregnyi kérdést kellett megválaszolnom, minekutána az idegösszeomlás határán voltam.

Hat megtermett rendőr jó félóra hosszáig gázolt a rozsdabarna fűben, anélkül, hogy bármi nyomát találták volna Canavannek. Szitkozódva, fejcsóválva s a szemüket dörzsölve jöttek elő. Kimelegedtek, dühösek voltak - és zavartak. Kijelentették, hogy valami ólálkodó kutya kivételével, amely időnként rájuk mordult, de mindvégig láthatatlan maradt, nem láttak semmit, és nem hallottak semmit.

Amikor a morgós kutyát említették, beszédre nyitottam a számat, de meggondoltam magam, mégsem szóltam. Már amúgy is nem titkolt gyanakvással méregettek, mintha az lett volna az érzésük, hogy jómagam is meghibbanóban vagyok.

Legalább hússzor elismételtem történetemet, mégis újabb és újabb kérdéseket tettek fel. Az egész házat tűvé tették. Átvizsgálták Canavan iratait. Az egyik szobában még a néhány meglazult padlódeszkát is kiemelték, hátha alattuk találnak valamit.

Végül nagy morcosan arra a következtetésre jutottak, hogy valamilyen sokkhatás nyomán Canavan teljes emlékezetvesztést szenvedett, és röviddel azután, hogy találkoztam vele a kertben, amnéziás állapotában elbolyongott valamerre a környékről. A külső megjelenéséről és tetteiről adott beszámolómat végletesen túlzónak értékelték. Miután figyelmeztettek, hogy alkalmasint további kikérdezésekre kell számítanom, vonakodva bár, de megengedték, hogy távozzam.

A későbbi nyomozás sem tárt fel semmi újat, és Canavant, mint vélhetően súlyos amnéziást, az eltűnt személyek listájára tették.

Én azonban nem voltam megelégedve, és nem nyugodhattam bele az ügy ilyetén lezárásába.

A helybeli egyetemi könyvtárban folytatott hat hónapos türelmes, fáradságos és unalmas kutatásom végül olyasvalamit eredményezett, amit nem magyarázatként kínálok, még csak nem is határozott nyomra vezető jelként, hanem csupán a lehetetlenséggel határos fantasztikumként, és senkitől sem kérem, hogy elhiggye nekem.

Egyik délután, miután hosszúra nyúlt kutatásaim hónapok óta semmi érdemlegeset nem hoztak felszínre, a Ritkaságok részlegének vezetője diadalmasan állított be dolgozószobámba, kezében egy kis vékonyka, málladozó füzetkével, melyet 1695-ben nyomtattak New Havenben.

Szerző nem volt rajta feltüntetve, csupán a cím: Az Goodie Larkins nevezetű boszorkány halálárul.

Jó néhány esztendeje - adta tudtul a füzet - egy pletykás vénasszonyt, bizonyos Goodie Larkinst azzal vádoltak a szomszédai, hogy egy eltűnt gyermeket vadkutyává változtatott. Akkoriban tombolt a salemi boszorkány-őrület, és Goodie Larkinst gyorsított eljárással halálra ítélték. Ahelyett, hogy megégették volna, kikergették az erdő mélyén húzódó ingoványra, ahol hét vad, két héten át éheztetett kutyát engedtek a nyomába. Vádlói nyilvánvalóan egyfajta költői igazságszolgáltatásnak szánták e halálnemet.

Miközben a vérszomjas ebek rárontottak, a megfutamodó szomszédok hallották, amint az öregasszony szörnyűséges átkot kiált: „Légyen ez a motsaras föld; melyen elesem, az pokolnak útja!” - sikítozta - „És kik reája lépnek, váljanak tsak ollyan bestiákká, mint akik most éngem szétmarczangolnak!”

Később, régi térképek és telekkönyvi iratok tanulmányozása után meggyőződtem arról, hogy az egykori ingoványon, amelyen a rémséges átok elhangzása után a kutyák darabokra tépték Goodie Larkinst, most Canavan pokoli kertje terül el!

Nem mondok többet. Csupán egyszer mentem vissza arra az ördögi helyre. Hideg, sivár őszi nap volt, és jajongó szél zörgette a rozsdabarna fűszálakat. Nem tudom megmondani, mi késztetett a visszatérésre; talán valamely még mindig bennem élő vonzódás ahhoz a Canavanhoz, akit egykor ismertem. Vagy talán egy utolsó reménysugár. Ám mihelyt a körüldeszkázott ház mögötti parlagra léptem, tudtam, hogy hibát követtem el.

Miközben a sűrű, hullámzó fűre, a kopár fákra meg a fekete, tüskés vadrózsabokrokra meredtem, úgy éreztem, mintha magam is megfigyelés alatt állnék. Minthogyha holmi idegen és mélységesen gonosz valami tartana szemmel. És mégis, az átélt borzalmak ellenére perverz, őrült vágy fogott el, hogy hanyatt-homlok belevessem magam a susogó szövevénybe. Megint csak olybá tűnt, mintha az iszonyú tájék finoman megváltoztatná dimenzióit és perspektíváját, mígnem hosszú mérföldekre nyúló szélfútta, rozsdabarna fűből és korhatag fákból álló roppant térséget látott szemem. Valami arra ösztökélt, hogy lépjek be, hogy vesszek belé a pompás fűbe, hempergőzzem meg és merüljek el benne, tépjem le magamról a ruhaszövet ostoba nyűgét, és nyargaljak üvöltve, éhes ragadozó módjára előre...

Megfordultam és elfutottam. Akár egy őrült, rohantam keresztül a szeles őszi utcákon. Betámolyogtam a szobámba, és bereteszeltem az ajtót.

Azóta nem mentem vissza. És nem is fogok soha.

Tartalom

 

Mark Twain: Az etikett-paródiák befejezetlen könyvéből

(From an Unfinished Burlesque of Books on Etiquette)

Jack London: Bâtard

(Bâtard)

P. G. Wodehouse: Tenger fájdalom

(A Sea of Troubles)

P. G. Wodehouse: Freddie kalandja a macskákkal

(Good-bye to All Cats)

P. G. Wodehouse: Nyájas olvasóim

(My Gentle Readers)

Erskine Caldwell: Légy a koporsóban

(The Fly in the Coffin)

Henry Kuttner: Temetői patkányok

(The Graveyard Rats)

Roald Dahl: Rummins

(Rummins)

Edgar Allan Poe: A szemüveg

(The Spectacles)

George Orwell: Elefánthalál

(Shooting an Elephant)

Robert Bloch: Érinthetetlen

(Untouchable)

Robert Bloch: A fejvadász

(The Head Hunter)

Robert Bloch: Mélyhűtött rettenet

(Frozen Fear)

Joseph Payne Brennan: Az elátkozott kert

(Canavan's Back Yard)