ÖTÖDIK FEJEZET

A riasztójelzés valósággal átitatta a hegytetőn álló otthont. A kedvenc díványán fekvő Drickel felriadt délutáni szunyókálásából. A jelzés évek óta nem szólalt meg; már- már elfelejtette, hogy a halk, szelíd hang mennyire fel szokta bosszantani.

– Jól van, jól van! – mondta. – Jelzés kikapcsol!

A hangjelzés elnémult. A házat a Hármas Periódus fuvoláinak halk, lírikus hangjai töltötték meg: Tovamúló-város Menedéklaka legjobb zenészeinek nyugalmat gerjesztő harmóniái szóltak.

Drickel ásított, megdörzsölte a szemét, és felült. A nappali zöldje, a díványok és heverők, az ülőalkalmatosságok beolvadtak az odakint zöldellő dzsungel árnyalatai közé. A falak hatalmas ablakok voltak, amelyeken keresztül csodálatos kilátás nyílt a növények között mozgó állatokra. A házból jól látszottak a dzsungelén túli messzeségben sorakozó hegyek. Voltak olyan napok, amikor Drickel a hegyekre fókuszálta az ablakot, de voltak olyan időszakok is, amikor inkább a dzsungel mélyét akarta látni. Mielőtt lefeküdt aludni, a látótér középpontjában az árnyas aljnövényzet volt, amely alig-alig eresztette át a felülről érkező fényt.

A hűvös, nedves sötétség továbbra is hívogató, alvásra csábító volt, de hiába. Jelzés érkezett, a jelzésre pedig reagálni kell.

Drickel halkan káromkodott egyet, majd kiszélesítette az ablakon túl látható világ képét. Meleg, napfényes nap volt, a hegyek valósággal csillogtak a távolban. Gyakran előfordult, hogy a hegyek csúcsainak látványával ébresztette magát, a vízre fókuszált, és hagyta, hogy átitassa tudatát a csillámlás. A változatosság volt az egyik oka annak, hogy ebben a Periódusban telepedett le. Imádta a békéjét, a nyugalmát. Ezek az átkozott riadójelzések mindig felszították benne a dühöt.

Hat egész hét tized év Valósidő után még mindig ingerültté vált. A legutóbbi riasztásra a saját Valósideje szerint közel két napja került sor. Akkor kénytelen volt átmenni a téli hónapok egyik hideg Periódusába. Miután visszatért, Valósidő szerint közel egy hétbe tellett, mire sikerült kiűznie a csontjaiból az élmény okozta traumát.

Ezért a kis kalandért természetesen kapott némi ellentételezést, de ez a jutalom tényleg aprócska volt, nem igazán kompenzálta a hidegben eltöltött napokat. Szauna, gőzfürdő, favágás a dzsungelben, a napsütésben – minden hiábavaló volt, semmi sem melegítette fel igazán. Végül kénytelen volt a Gyógyászhoz fordulni, hogy balzsamot kérjen, ami kiűzi a telet a szervezetéből.

Természetesen tisztában volt azzal, hogy nincs értelme a panaszkodásnak. Ha megszólal a riasztás, neki reagálnia kell. Nem lenne szabad feldühödnie amiatt, hogy időnként tennie is kell valamit a fizetéséért. Ha nem tölthetné be ezt a funkciót, ha nem lenne Figyelő, nem engedhetné meg magának, hogy ilyen gyönyörű házban éljen.

Felállt, teljes magasságában kihúzta magát, ellazította elgémberedett izmait. A napi első edzést közvetlenül azelőtt fejezte be, hogy lefeküdt aludni. A laza, zöld edző-kezeslábas nagyon kényelmes volt, de a fejpánt hozzátapadt a homlokához.

Még egy utolsó, vágyakozó pillantást vetett a buján zöldellő dzsungelre és a távolban magasló, sziklás hegyekre, majd a konyhára nyíló ajtó mellett, a falba épített konzolon beütötte a hét karakterből álló kódot. Ezt a konzolt naponta használta, ennek segítségével jelentkezett be, az élelmet és az ellátmányt is ennek a berendezésnek köszönhetően kapta meg, és ide futottak be a barátai hívásai is – bár erre csak ritkán került sor –, most valahogy mégis furcsán érezte magát, amikor újra be kellett ütnie a biztonsági jelsorozatát.

Az üzenetben először a dátumot kereste meg. Felsóhajtott. Hát persze, már megint valami hideg és sötét helyre akarják kiküldeni! Hét és fél millió évvel előre, a jövőbe. Vajon mi lehet az oka annak, hogy a szabályszegők sosem a nyári hónapok során vacakolnak az Időállomásokkal?

Az állomásokat a Második Expanziós Periódus után kiürítették, de a kompok továbbra is üzemképesek maradtak. Hét és fél millió év előre… Mindegy, legalább nem hozzá hasonlókkal kell majd bajlódnia. Szerencsére csak néhány olyan megveszekedett őrült volt, aki az egészen távoli jövőben telepedett le, a többségük még messzebbre ment, mint hét és fél millió év. Drickel sosem értette meg őket, mindig úgy gondolta, tényleg bolondnak kell lennie annak, aki kellemesnek találja azokat az elsivatagosodott Periódusokat.

Azt az időszeletet is gyűlölte, amelybe most át kellett mennie, de legalább annak örülhetett, hogy egyedül lesz. Az övéi néha közbeavatkoztak, amikor éppen valamilyen intézkedést próbált foganatosítani egy-egy szabályszegővel szemben. Jobban szerette egyedül elintézni az ügyeket. Sokkal jobban…

Ki tudja, talán ezúttal is sikerül kiérdemelnie valamilyen jutalmat, esetleg jelentősen megemelik majd a fizetését. Ha erre sor kerülne, a ház nyugati szárnyába is beépíthetne egy-két panorámaablakot…

De elég az álmodozásból! Ahhoz, hogy jutalmat kapjon, először reagálni kell a jelzésre. A megkapott információk szerint a riasztási ponthoz képest több ezer Valósidő-évnyire senki sem lakott.

Volt már némi tapasztalata ezzel a bizonyos Periódussal kapcsolatban. A riasztást minden esetben Bolygóugrók indították be. Mindig őket volt a legnehezebb kezelni. A kultúráik elég fejlettek voltak ahhoz, hogy mozogjanak az űrben, de ahhoz már nem, hogy utazásaik ne korlátozódjanak fizikai helyváltoztatásokra.

Gyakran előfordult, hogy a Bolygóugrók úgy vélték, a régi Időállomások valóban elhagyatott helyek, senkihez sem tartoznak, senki sem formál rájuk igényt, így szabadon és nyugodtan felprédálhatóak. A legutóbbi alkalommal például, amikor ebben a kérdéses Periódusban járt, Drickel öt teljes Valósidő- napon keresztül úgy üvöltözött a Bolygóugrókkal, mint a dzsungelek nagymacskái, míg végül rájött, hogy azok a primitív lények azt hiszik, a szél okozza a furcsa hangokat. Szerencsére ismert néhány trükköt, amivel visszazavarhatta az ilyen bosszantó lényeket a vákuum-hajóikba.

Beütötte a válaszkódját, és ezzel informálta a Középidő Kontrollt, hogy elindult kivizsgálni a riasztást. Hirtelen megfordult, és kellemesen zöld folyosókon keresztül átsietett a hálószobájába, ahol ellenőrizte a másodlagos monitoron megjelenő jelzést.

Hát persze! Miért is lenne másként? Azon a helyen, abban az időben, ahová igyekszik, éppen hideg van – legalább olyan hideg, amilyet az előző küldetés során tapasztalt. Szüksége lesz valamennyi meleg ruhájára.

– Mi lehet az oka, hogy ezek az illetéktelen behatolók sosem nyáron ténykednek? Vagy legalább tavasszal? – mormolta. – Miért kell nekik állandóan télen szabálytalankodniuk?

Mivel az elmúlt hat Valósidő-évben egyedül élt, senki sem válaszolt a feltett kérdésekre.

A csomagját bedobta a hálószobái transzportfülkébe, majd a legközelebbi Időállomáson megadta a megfelelő értékeket. Csak abban reménykedett, hogy gyorsan elintézi a rá váró feladatot, és hamar visszatérhet az otthonába.

Az épületben még nagyobb volt a forróság, mint a szabad ég alatt. Torres kisöpörte a hajat redős homlokából, és közben megpróbált arra koncentrálni, milyen érzés, amikor fázik az ember. Kim levegő után kapkodott mellette, de még Neelixnek is melege lehetett, mert tőle szokatlan módon meg se szólalt.

A narancssárga kezeslábast viselő férfi úgy terelte össze őket, mintha romulán birkák lennének. Erre persze nem sok szükség volt, mivel mindhárman megtorpantak, miután beléptek a kapun.

Az épület nem olyan volt, mint amilyenre Torres számított, bár ha valaki megkérdi tőle, mégis mit várt, nem igazán tudott volna mit felelni – az viszont biztos, hogy a tömeg látványa komoly meglepetést okozott neki. Olyan sok emberszerű lény zsúfolódott össze az épület belsejében, hogy elvesztették egyedi jellegzetességeiket, élő, színes és zajos tengerré változva hullámzottak ide-oda. Torres megpróbált a sokadalom egy-egy tagjára, majd magára a tömegre koncentrálni, de be kellett látnia, ez a feladat túlságosan nagy erőfeszítést igényel. Mivel nem tehetett mást, a környezetét kezdte vizsgálgatni.

A hatalmas csarnok északi és déli oldalán egy-egy lépcsőház helyezkedett el. A fehéren csillámló mennyezet kétszer olyan magasan volt, mint a Voyageren. B’Elanna egykét másodperc elteltével rájött, hogy amit első pillantásra csillámpornak vagy pici szikráknak vélt, valójában apró világítótestek, amelyeket valamilyen módon beépítettek a mennyezet burkolatának lapjai közé. A falak is fehérek voltak, de csak a tömeget alkotó lények vállának magasságáig, mert az alatt már piszokfoltok, karcolások éktelenkedtek rajtuk. A padlót parányi rajzok borították. Torres először azt hitte, szimpla firkák, de azután felfedezte, hogy diagramok, amelyek a csarnok különböző szegmenseiben fürtöket alkotó fülkékhez irányították azokat, akiknek szükségük volt ilyen útmutatásra.

– Transzporterfülkék – jegyezte meg Kim csodálkozó suttogással. Ugyanabba az irányba nézett, mint Torres.

A nő bólintott. A transzportereket áttetsző falak vették körül, a fülkékben egyszerre csak egy embernek jutott hely. A jelek szerint a szerkezet ugyanazon az elven működött, mint a Voyager fedélzetén lévő egység. A fülkék színes, elülső ajtaja fölött különböző feliratokat helyeztek el. A kijárataikat a hátsó falukon alakították ki. Akik odaléptek az elülső ajtókhoz, egy pillanatra megálltak, beütöttek egy kódot a paneleken, majd beléptek a fülkékbe, és egy pillanattal később semmivé váltak. Torresra nagy hatást gyakorolt a látvány; eszébe jutott, hogy a Voyagerről, az űrből hány ezer romot fedeztek fel, amelyek mindegyike hasonló funkciót tölthetett be, mint ez az épület.

Némelyik fülke előtt rövid sorok alakultak ki, de voltak olyanok is, amelyekbe senki sem akart belépni. Torres gyanította, hogy az egyes fülkékből a bolygó különböző, előre meghatározott pontjaira lehetett átjutni.

A fülkék használatára készülő lények mozgása céltudatos volt, de az arcukon nyoma sem látszott izgalomnak. Torres számára nem volt ismeretlen ez a kissé unott arckifejezés: ő maga is így nézett, amikor nap nap után ugyanazokat a rutinfeladatokat kellett végeznie. A transzportálásra várók többségénél kisebb csomag volt. Voltak, akik egyedül várakoztak, de akadtak olyanok is, akik az egész családjukat magukkal hozták. Torres a Föderáció területén már számtalanszor látott hasonló jelenetet. Egyértelművé vált a számára, hogy a csarnok amolyan kikötő vagy pályaudvar, ahonnan bizonyos személyek dolgozni indulnak, mások vakációzni, vagy éppen üzleti útra transzportálják magukat.

Az épület falai mellett éppúgy kisebb személyszállító hajók álltak, mint a föderációs űrkikötőkben, csakhogy ezek a szerkezetek nem a bolygó egy-egy távoli pontjára vagy éppen az orbitális pályára juttatták fel utasaikat, hanem egy másik időbe. Ez azt jelentette, hogy a csarnokban hullámzó tömeget alkotó utazók számára éppen olyan hétköznapi dolognak számított az időutazás, mint önmaguk átsugárzása. Torresnak fogalma sem volt, hogy működhet ez a társadalom, a furcsa lények milyen módon birkóznak meg az időparadoxonokkal; elképzelni sem tudta, hogy egyáltalán miért vállalnak ilyen kockázatokat.

Nem értette a dolgot, de választ akart találni a kérdéseire.

Neelix úgy gondolta, eleget látott. Ugrándozni kezdett, magára vonta a narancssárga kezeslábast viselő férfi figyelmét.

– Most hazavisz minket?

A férfi úgy nézett Neelixre, mint egy apró bogárra.

– Ennek a Periódusnak a Középidő Kontrolljához viszem önöket.

– Periódus? – kérdezte Torres.

– Ez mégis mit akar jelenteni? – kérdezte Neelix, és Kim felé fordult. – Nem igazán tetszik nekem ez az egész!

A férfi halk, krákogó hangot hallatott, majd megfordult, és elindult előre, keresztül a tömegen. Látszólag ügyet sem vetett a csarnokban tartózkodókra, és az utazók sem mutatták jelét, hogy látnák őt vagy akár a felderítőcsapat tagjait.

Torresnak és Kimnek igencsak igyekeznie kellett, hogy lépést tartsanak Neelixszel és a férfival.

Neelix megrángatta a férfi ruhaujját.

– Komolyan mondom, az lenne a legokosabb, ha hagyná, hogy menjünk, amerre látunk! Torres hadnagy híres a jobbhorgáról, és…

– Neelix! – kiáltott rá Torres.

– Mi a baj? – kérdezte Neelix. – Csak szeretném az úriember tudomására hozni, hogy mi is tudunk ám keménykedni! Nem kontrolláljuk az időt, ez igaz, de más fontos dolgokra igenis komoly hatással tudunk lenni. Nagyon könnyen veszélyessé válhatunk! – Még mindig nem eresztette el a férfi ruhájának ujját.

A férfi úgy nézett le rá, mintha Neelix egy bosszantó, makacskodó kölyök volna.

– Szerintem ő most nem keménykedik – jegyezte meg Kim halkan. – Egyszerűen csak komoly.

– Attól még nem árt, ha tisztában van vele, hogy mi viszont komolyan kemények vagyunk – mondta Neelix. – Például azért, mert B’Elanna is közöttünk van.

– Neelix, komolyan mondom, hogy… – kezdte Torres, de legyintve félbehagyta a mondatot. – A Középidő Kontroll valószínűleg az átlag matematikai koncepciójára utal.

– Átlag? – kérdezte Neelix. – Hogyan lehetne egy Idő- kontroli átlagos?

A férfi megállt, lerázta a karjáról Neelix kezét.

– A Középidő Kontroll foglalkozik a Valósidőn kívüli problémákkal.

– Ó! – mondta Neelix. – Most már tényleg sokkal világosabb a helyzet! – Megrázta a fejét.

Torres azonban tényleg kezdte érteni, hogy a férfi mire utal.

– Ez azt jelenti, hogy világosan definiálták az időperiódusokat? – kérdezte. – Erre utalt korábban, amikor ennek a Periódusnak az Időkontrolljáról beszélt.

A férfi bólintott. Kikerült egy családot, de még ekkor sem lassított le. Torresnak igyekeznie kellett, hogy lépést tartson vele. Kim szorosan a nő nyomában maradt. Neelix visszafordulva a kikerült család gyerekeire nézett, akik magasabbak voltak nála. Amikor észrevette, hogy a társai lehagyták, abbahagyta a bámészkodást, és futásnak eredt.

– Milyen hosszú egy periódus? – kérdezte Torres.

– Ötszázezer év – felelte a férfi. A hangján érezni lehetett, ostobának tartja a kérdést, hiszen ezzel az alapvető információval még a gyerekek is tisztában vannak.

Torres szeretett volna megállni. Úgy érezte, kezdi megérteni azt, amiről a férfi beszél. Ha ezek a lények különböző periódusok között mozognak, ha az időt Valósidőre és Középidőre osztják, akkor…

– Ezek szerint a Valósidő az önök számára is előrefelé halad. Éppen úgy, ahogy nekünk.

– Az idő mindig előrefelé halad, asszonyom. Annak ellenére, hogy időnként visszafelé utazunk benne.

Torresnak nem tetszett a férfi hangsúlya. Az Akadémián volt egy professzora, az beszélt vele ilyen kioktatóan. Kellemetlenül érezte magát.

Neelixre nézett. Hajlott rá, hogy esetleg mégis neki van igaza, esetleg mégsem kellene ilyen engedelmesen követniük ezt a férfit.

– Még mindig nem értem, miért van szükség arra, hogy elkísérjen minket az Időkontrollhoz.

– Talán azért, mert idegenek vagyunk – mondta Kim.

A zászlós a nőre nézett; B’Elanna a tekintetén látta, nagyon kellemetlennek találja a helyzetet. Meg tudta érteni, benne is hasonló érzések kavarogtak. Kettejük között „csupán” annyi különbség volt, hogy Kim általában engedelmesen sodródott az árral, míg ő az esetek többségében vállalta a konfrontációt.

Úgy gondolta, az adott helyzetben csakis az ő módszerével kaphatnak válaszokat a kérdéseikre.

– A Középidő Kontroll szabályozza az utazásokat – mondta a férfi olyan hangon, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna.

– Igen, ezt már sikerült megértenem – mondta Torres. – Nem állt szándékunkban elkötni azt a hajót. Vissza fogjuk szolgáltatni. Csupán szeretnénk visszajutni oda, ahonnan elindultunk.

– Nem térhetnek vissza.

– Ami azt illeti – szólalt meg Neelix –, visszatérhetünk. Felszállhatunk a hajóra, ismét leülhetek szunyókálni egy kicsit, ahogy korábban tettem, és akkor… akkor kigyulladnak a fények, és…

– Nem! – mondta a férfi. – Ez törvényellenes.

– Micsoda? – kérdezte Torres. – Miféle törvényről van szó?

– Már mondtam – felelte a férfi. – A 852.61-es Kontroll Rendelkezésről.

– Ez egészen pontosan mire vonatkozik? – kérdezte Torres.

– Az intraperiodikus utazásokat tiltja.

– Ha nem utaznak a Periódusok között, akkor hogyan utazhatnak az időben?

– kérdezte Kim.

– Intraperiodikus utazás – mondta Torres. – Egy bizonyos Perióduson kívül nem utazhatnak, igaz? – nézett az őrre. – Ha megteszik, akkor összezavarják a Valósidőt. Ez az oka annak, hogy hagyják előrefelé haladni az időt. Egy-egy Perióduson belül élik le az életüket, és így…

– Nem, asszonyom. Bármelyik Periódusba ellátogathatunk. Bármelyik Fekete Periódusba. A Vörös Periódusokba nem, az azokba való utazás tilos. De ez magától értetődik.

– Hát persze! – kiáltott fel Neelix magas hangon. – Ez tényleg magától értetődik!

– Neelix! – mordult fel Torres, majd ismét az őr felé fordult. – De ugyanazon Perióduson belül nem utazgathatnak, így kerülik ki a paradoxont. Ez… bámulatos!

– Nagyon szeretném tanulmányozni a kérdést – jegyezte meg Neelix. – A fürdőkádamban ülve. Forró vízben pihengetve. Gőzölgő, forró vízben, ami…

Kim a könyökével oldalba bökte Neelixet, aki erre végre elhallgatott.

Torres megfogta a férfi karját. A narancssárga ruha tapintásra olyan volt, mintha papírból készült volna.

– Ide hallgasson! Nem szándékosan szegtük meg a törvényeiket. A hajójuk hozott ide minket. Nagyon szívesen visszatérünk. Igazság szerint vissza akarunk menni! Minél tovább maradunk ebben a Periódusban, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy hatást gyakorolunk valamire.

– Megértettem – felelte a férfi. – De a Kontrollnak kell eldöntenie, hogy mi legyen. – Megállt az egyik fülke előtt, beütött a panelen egy kódot, majd felemelte a kezét, és jelezte Torresnak, lépjen be az ajtón.

Torres megrázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy be akarok szállni – mondta. – Jobb lenne, ha annál a hajónál maradnánk, amivel ideérkeztünk. Vissza kell térnünk a jövőbe, és…

– Engedély nélkül ez lehetetlen – mondta a férfi. A hangjában pánikra utaló jeleket lehetett felfedezni. – Engedély nélküli időugrást hajtottak végre egy Perióduson belül. Ez nagyon komoly vétség!

Torres a körülöttük összegyűlő, kíváncsian figyelő lényekre nézett. A bámészkodók, miután meghallották, hogy a férfi engedély nélküli időugrás végrehajtásával vádol valakit, kényelmetlenül feszengeni kezdtek, az idegesség jeleit mutatták.

– Véletlenül történt – mondta Torres. – A hajójuk rabolt el minket, és nem fordítva!

– A Középidő Kontrollnak kell meghatároznia, hogy mi történt. Most pedig… kérem! – A férfi udvariasan olyan mozdulatot tett a kezével, mintha arra akarná megkérni Torrest, hogy táncoljon vele egyet.

A nő Kimre és Neelixre nézett. Hirtelen nem tudta eldönteni, mit kellene tennie. Induljon el, hagyja el ezt a helyet, távolodjon el attól a hajótól, amely visszahozta őket a jövőből? Szolgáltassa ki magát egy ismeretlen „Kontrollnak”? Egy „Középidő Kontrollnak”? Egyre erősödött benne az érzés, hogy mégis Neelixnek van igaza. Talán ez az a helyzet, amikor az ellenszegülés a legbölcsebb reakció.

Odabólintott Kimnek, majd a narancssárga kezeslábast viselő férfira nézett.

– Azt hiszem, mi inkább visszamegyünk ahhoz a hajóhoz, amivel

ideérkeztünk. Ha beszélni akarnak velünk, ott megtalálnak minket. A hajónk a bolygó orbitális pályáján áll… innen háromszázezer évnyire, a jövőben. Egyetlen célunk van:vissza akarunk jutni a fedélzetére. Nem áll szándékunkban problémákat okozni. Megértett?

A férfi szótlanul bámult Torresra és a társaira. Az arcát lassanként eltorzította a félelem.

– Menjünk! – mondta Torres. Fogalma sem volt róla, hogy helyesen cselekszik-e, mindenesetre magabiztos léptekkel indult el a csarnok kijárata felé. Kim és Neelix követte; a zászlós a bal oldalán haladt, a rövid lábú lény pedig a jobbján próbált lépést tartani vele.

– Álljanak meg, különben kénytelen leszek aktiválni az Időtörés-riasztást! – szólt rájuk a férfi erőteljes hangon. A közelben tartózkodók lélegzet után kapkodva, hüledezve néztek rá.

– Fézereket kábító fokozatra! – súgta oda Torres a zászlósnak. Nem állt meg, sőt le se lassított. – Kitörünk. Visszamegyünk a hajóhoz, biztosítjuk a zónát. Megértette?

– Meg – felelte Kim.

– Akkor… rajta! – Torres a fézerével a kezében rohanni kezdett a kapu felé. Társai követték. A csarnokban összegyűlt lények riadtan húzódtak félre előlük.

Lágy hangjelzés visszhangzott végig a termen.

B’Elanna csapata keresztülrohant a kapun. Ahogy kilépett, legalább száz, narancssárga kezeslábast viselő lény jelent meg körülöttük. A jelek szerint az őrök már várták őket. Valamennyien hosszú csövű fegyvert tartottak a kezükben; a csövek végét Torres felé fordították. Kimet és Neelixet is körbefogta egy-egy csapat.

– Úgy tudtam, az intraperiodikus utazás tiltott dolog! – mondta Torres.

– Önök Időtörést követtek el! – szólalt meg a háta mögött az első őr.

Torres megállt, lassan felemelte a karjait; hagyta, hogy a fézere a földre

hulljon. Kim követte a példáját.

– Na, ez gyorsan ment… – jegyezte meg Neelix.

– Valójában esélyünk sem volt a menekülésre – mondta B’Elanna. Tudta, mi történt: a lények, miután az egyik idősíkon tudomást szereztek a tervéről, visszautaztak az időben – éppen csak annyit, hogy könnyedén megakadályozhassák a kis csapatot abban, hogy visszajusson a hajóhoz.

– Most pedig… – szólalt meg az első őr. – Megtennék, hogy velem tartanak? Nagyon nagy bajban vannak.

– Ez nyilvánvaló – mondta Neelix.

Torres lassan leeresztette a kezét, és követte az őrt. Visszamentek a terembe, a transzporterfülkéhez. B’Elanna tudta, eddig sem volt túl nagy esély arra, hogy újra látni fogja a Voyagert, de a helyzet tovább romlott.