XVII. fejezet

Amelyben a vándorló palota elköltözik

Howl hamarosan olyan hévvel állt neki a munkának, mint aki egy hétig pihent. Ha Sophie nem a saját szemével látta volna, hogy egy órája még harcolt, el sem hiszi. Michael és a varázsló egész délután a palotát méricskélték, számokat kiabáltak, és krétával furcsa jeleket rajzoltak azokra a helyekre, ahová előzőleg a fémkapcsokat szerelték. Egyetlen sarkot sem hagytak ki, még a hátsó udvart sem. Csupán Sophie lépcső alatti kuckója és a fürdőszoba mennyezetének különös alakja okozott nekik némi fejtörést. Sophie és a kutya folyton útban volt. Hol ide, hol oda küldték őket. Előbb Michaelnek kellett a hely, hogy egy kört és abba egy ötágú csillagot rajzolhasson a padlóra. Amikor épp végzett, és nekiállt leporolni krétás nadrágját, Howl jelent meg, fekete ruhája több helyen is meszes volt. Sophie-éknak megint arrébb kellett állniuk, hogy a varázsló Michael helyére térdelhessen, és különböző jelekkel egészítse ki a körbe rajzolt csillagot. Sophie és a kutyaember a lépcsőre telepedett. A kutya enyhén remegett, úgy tűnt, nem tetszik neki ez a fajta mágia.

Howl és Michael kirobogott az udvarra, majd a varázsló visszarohant.

-   Sophie! – kiabált már az ajtóból. – Gyorsan! Mit árulunk majd a boltban?

-   Virágokat – felelte Sophie ismét Mrs. Fairfaxre gondolva.

-   Tökéletes – bólintott a varázsló. Egy festékes– vödörrel és ecsettel a bejárati ajtóhoz lépett. Belemártotta az ecsetet a festékbe, majd az ajtó gombjának kékjét óvatosan sárgára festette. Megint megmártotta az ecsetet, ami ezúttal lila lett. Ezt a zöld részre kente. Harmadjára az ecset narancsszínben virított, ami a piros részre került. A feketéhez viszont nem nyúlt Howl. Elfordult az ajtótól, ám az ecsettel együtt köpönyegének hosszú ujja is belelógott a festékes bödönbe.

-   Nyavalya beléd! – Howl bosszúsan méregette a szivárvány minden színében pompázó anyagot. Ám elég volt egy kicsit megráznia, mire újra egyszínű fekete lett.

-   Ez most melyik kabátod? – kérdezte Sophie.

-   Elfelejtettem. De ne szakíts félbe, mert most jön a neheze – szólt a varázsló, majd letette a festékes edényt az asztalra, s helyette egy vörös porral teli üvegcsét vett a kezébe. – Michael! Hol van az ezüstlapát?

A tanonc egy csillogó szerszámot hozott be az udvarról. A nyele fából készült, de maga a lapátrész tömör ezüstnek tűnt.

-   Odakint minden kész! – jelentette ki a fiú.

Howl a térdére támasztotta a lapátot, hogy mind a nyélre, mind a lapra egy-egy jelet rajzolhasson, majd az egész szerszámot megszórta a vörös porral. Ezután a csillag csúcsaira is tett egy kevéske varázsport, a maradékot pedig a krétarajz közepére öntötte.

-   Állj félre, Michael – hangzott a varázsló figyelmeztetése. – És senki ne jöjjön közelebb. Készen állsz, Calcifer?

-   Készen, mint mindig – bukkant elő a tűzdémon kék arca a hasábok közül. – Ugye tudod, hogy ezzel akár meg is ölhetsz?

-   Nézd a jó oldalát – felelte Howl. – Még az is lehet, hogy én halok bele. Kapaszkodj erősen. Egy, kettő, három!

Rendkívül lassan és óvatosan a kandallóba nyúlt a lapáttal, amit igyekezett egyenesen tartani. Néhány másodpercig ügyeskedett vele, mire sikerült a tűzdémon alá csúsztatnia. Azután még ennél is finomabban és biztosabb kézzel megemelte a lapátot. Michael visszafojtott lélegzettel figyelte.

-   Ezzel meg is vagyunk! – biccentett Howl. A tűzhely hasábjai szétgurultak, úgy tűnt, nem égnek tovább. Howl a lapáton ücsörgő Calciferrel egyensúlyozva felállt, és megfordult.

A szoba megtelt füsttel. A kutyaember nyüszítve remegett. Howl köhögött egyet, és ettől kissé megremegett kezében a lapát. Sophie szemét könnyesre marta a füst, alig látott, ám annyit mégis meg tudott állapítani, hogy Calcifernek – ahogy a tűzdémon már korábban is mondta – valóban nem volt lába. Egy keskeny, hegyes arc volt csupán, amely egy halványan pislákoló fekete halom körül lobogott. A fekete halom elején volt ugyan egy kisebb dudor, mely első ránézésre úgy tűnt, mintha Calcifer ott térdelne. Sophie azonban látta, hogy nem erről van szó, mert a sötét valami enyhén megremegett, és így már látszott, hogy az alja inkább kerek. A tűz– démon nemigen érezte magát biztonságban, narancsszín szeme tele volt félelemmel. Karszerű lángcsóváival sikertelenül próbált megkapaszkodni a lapát szélében.

– Már nem tart sokáig! – próbálta Howl megnyugtatni a démont, ám nem kellett volna kinyitnia a száját, mert az így megtelt füsttel, és bizony igen nagy erőfeszítést követelt a varázslótól, hogy ne kezdjen el vadul köhögni. A lapát megremegett, Calcifer pedig még rémültebben pislogott. Szerencséjére Howl hamar összeszedte magát. A varázsló óvatosan belépett a földre rajzolt körbe, majd a csillag közepére. Ott kinyújtott karral maga elé tartotta a lapátot, és lassan körbefordult a tengelye körül. A tűzdémon vele együtt forgott, égszínkék arcán a pánik jelei mutatkoztak.

Olyan volt, mintha az egész szoba velük együtt fordult volna. A kutyaember közelebb húzódott Sophie – hoz, Michael megtántorodott. Sophie úgy érezte, mintha a világnak az a kis darabja, amiben vannak, elszabadult volna, és most szédítően forogna velük körbe-körbe. Együtt érzett a még mindig rémülten pislogó Calciferrel. A forgás akkor sem maradt abba, amikor Howl óvatosan kilépett előbb a csillagból, majd a körből is. Letérdelt a kandalló mellé, és gondosan visszacsúsztatta a helyére Calcifert, majd körberakta fahasábokkal. A démon megkönnyebbülten lobbant fel. Howl a lapát nyelére támaszkodva köhögni kezdett.

A szoba még egyszer megrázkódott, majd megállt. Jóllehet a szobát továbbra is füst lepte el, Sophie néhány pillanatig ámulva szemlélte szülőháza jól ismert nappalijának körvonalait. Annak ellenére is könnyen felismerte a szobát, hogy egyszerű deszkapadlója volt, és a falakon sem látta az emlékeiben megőrzött képeket. A palota szobája lassan befészkelte magát a nappaliba, itt egy kicsit hozzátoldott a helyiséghez, ott egy kicsit elvett belőle, a mennyezetet lejjebb eresztette, hogy illeszkedjen a gerendáihoz, míg a kettő végre egybeolvadt, és ismét a palota szobájában találták magukat – bár talán kissé magasabb és szögletesebb volt, mint azelőtt.

-  Végeztél, Calcifer? – köhögött Howl.

-  Azt hiszem – lobbant fel a tűzdémon, akin meg sem látszott az előbbi lapátlovaglás. – Bár talán ellenőrizned kéne.

Howl a lapátra támaszkodva felállt, majd kinyitotta a sárgára forgatott ajtót. Odakint Market Chipping utcája fogadta őket, épp olyan volt, amilyennek Sophie egész életében látta. Ismerős emberek mentek el az ajtó előtt, akik a vacsoráig még egyet sétáltak. Nyaranta ez így volt szokás. Howl bólintott Calcifernek, és visszacsukta az ajtót. Narancssárgára fordította a gombot, és kilesett.

Fákkal szegélyezett, széles, gyomos kocsifelhajtó tárult a szemük elé, melyet festői színekbe vont a lenyugvó nap fénye. A távolban szobrokkal díszített kőkapu látszott.

-   Hol vagyunk? – mérte fel a terepet a varázsló.

-   Egy üres kúriában, a völgy szélén – felelte védekezőn Calcifer. – Azt mondtad, kedves kis házat keressek. Kedvesnek kedves, ha nem is olyan kicsi. Szerintem megfelelő.

-   Bizonyára az – bólintott Howl. – Remélem, a valódi tulajdonosok nem tiltakoznak majd. – Azzal becsukta az ajtót, és lilára forgatta a gombot. – Nézzük a vándorló palotát – mondta, és újra kinyitotta az ajtót.

Odakint már esti félhomály uralkodott. A meleg szél valóságos illatáradatot terelt feléjük. A palota lassan elhaladt egy sötét levelű bokor előtt, melynek ágain tenyérnyi lila virágok nyíltak. Nem messze sápadt, fehér liliomok sorakoztak, kicsit hátrébb pedig a lemenő nap fényétől narancsosan csillogó tó került a szemük elé. Az illat olyan mennyei volt, hogy mire észbe kapott, Sophie már rég az ajtó felé közeledett.

– Nem, a szaglászást holnapra hagyjuk – mondta gyorsan Howl, és becsapta az ajtót. – Ez a terület éppen a Puszták szélén van. Szép munka, Calcifer. Tökéletes. Egy kedves ház és rengeteg virág, parancs teljesítve.

Howl a földre hajította a lapátot, és elvonult aludni. Fárasztó nap volt. Aznap éjjel nem hallották sem sóhajtozni, sem kiáltozni, és csak olykor-olykor köhögött. Sophie és Michael is kimerültnek érezte magát. A fiú elhelyezkedett a karosszékben, és fáradtan maga elé meredve simogatta a kutyát. Sophie, szívében különös érzéssel, telepedett a sámlira. Elköltöztek. Egyszerre volt ugyanolyan, mint eddig, és mégis teljesen más. És mit keresett a vándorló palota a Puszták szélén? Lehet, hogy az átok húzta Howlt a Boszorkány felé? Vagy a varázsló addig hátrált minden elől, míg végül kifordult önmagából, és azzá változott, amit az emberek becsületesnek neveznek?

Michaelhez fordult, hogy megkérdezze a véleményét, de a fiú már elaludt, miként a kutyaember is. Sophie a halványan pislákoló Calciferre nézett, akinek narancsszín szemeit már szinte teljesen összehúzta a fáradtság. Eszébe jutott a tűzdémon mai fehéres villódzása, majd az, ahogyan rémülten egyensúlyozott a lapáton. A démon nagyon emlékeztette valamire. De mire...?

-  Calcifer... – kezdte gyanakodva –, voltál te valaha is hullócsillag?

-  Természetesen – nyitotta ki egyik álmos szemét a démon. – Ha már úgyis tudod, beszélhetek róla. Ezt megengedi az egyezség.

-  És Howl elkapott? – kérdezősködött tovább Sophie.

-   Öt évvel ezelőtt – bólintott a démon. – A porthaveni mocsarakban, nem sokkal az után, hogy elkezdett Jenkin varázslóként ügyködni. Hétmérföldes csizmával üldözött, én pedig megijedtem tőle. Bár egyébként is meg voltam rémülve, hiszen nem a legjobb érzés azzal a tudattal zuhanni, hogy mindjárt meg fogsz halni. Bármit megtettem volna, csak hogy ne kelljen meghalnom. Mikor Howl felajánlotta, hogy életben maradhatok, akárcsak az emberek, rögtön egyezséget ajánlottam neki. Egyikünk sem tudta, mibe keveredünk. Hálás voltam, Howl meg csak azért tette, mert megsajnált.

-   Pont, mint Michael...

-  Tessék...? – szólalt meg félálomban a fiú. – Sophie, azt kívánom, bárcsak ne lennénk a Puszták szélén. Nem tudtam, hogy ide készülünk, és egy kicsit sem érzem magam biztonságban.

-  Senki sincs biztonságban egy varázsló házában – felelte halkan Calcifer. Másnap reggel az ajtógomb feketére volt tekerve, és Sophie bosszúságára magát az ajtót sehogyan se lehetett kinyitni. Boszorkány ide vagy oda, mindenképpen látni akarta a virágokat. Türelmetlenségét úgy próbálta leküzdeni, hogy nekilátott feltörölni a krétanyomokat. Howl eközben ért haza.

-   Munka, munka, munka, mindig csak a munka – lépett át fölötte a varázsló, miközben Sophie nagyban súrolta a padlót. Howl kicsit furcsának tűnt. Öltözéke még mindig fekete volt, de tincsei ismét szőkén aranylottak, bár a fekete ruhához képest szinte fehérnek látszottak. Sophie ránézett, és az átokra gondolt. Talán Howlt is hasonló gondolatok kínozták, mert kivette a koponyát a mosogatóból, és gyászos arckifejezéssel eltartotta magától:

-   „Haj, szegény Yorick!" * Sophie hallotta a sellők dalát, amiből az következik, hogy „valami bűzlik Dániában" Szűnni nem akaró nátha gyötör, de szerencsére piszkosul nem vagyok becsületes és őszinte. És ehhez ragaszkodom. – Azzal köhögést színlelt, de mivel a megfázása sokat javult, nem volt valami meggyőző.

Sophie sokatmondó pillantást váltott a kutyaemberrel, aki hasonlóan bánatosnak tűnt, mint a varázsló.

-  Vissza kéne menned Lettie-hez... – motyogta neki Sophie, majd Howl felé fordult. – Mi a baj? Miss Angorian nem adja magát olyan könnyen?

-   Rémes – csóválta a fejét a varázsló. -1 ily Angorian szíve kőből lehet. – Visszarakta a koponyát a mosogatóba, majd Michaelért kiáltott. – Reggeli! Munka!

Reggeli után mindent kipakoltak a kamrából, hogy Michael és Howl lyukat üthessen az oldalsó falába. Por szállt ki a kis helyiségből, és furcsa koppanások hallatszottak. Végül Sophie-ért kiáltottak, aki már sietett is, kezében egy seprűt szorongatva. Ahol nemrég még fal állt, ott most boltív nyílt, ahonnan lépcső vezetett, amely összekötötte a házat az üzlethelyiséggel. Howl intett Sophie-nak, hogy jöjjön, és nézze meg a leendő virágboltot. Az üzlethelyiség üres és visszhangos volt. Az előteret fekete-fehér kövek borították, mint Mrs. Pentstemmonnál, és a polcokon, melyeken nemrég még kalapok sorakoztak, most csak egy viaszozott selyemrózsákkal teli váza meg egy kis csokornyi, bársonyból varrt gólyahír árválkodott. Sophie rájött, hogy csak ámuldoznia kell, így sikerült csöndben maradnia.

-  A virágokat odakint találtam, a hátsó műhelyben – magyarázta Howl. – Gyere, nézd meg kívülről is.

Ahogy kinyitotta az utcára nyíló ajtót, az a kis csengő szólalt meg, amelyet Sophie annak idején annyiszor hallott. Kibicegett a kora reggeli, néptelen utcára. A bolt elejét frissen festették, zöldre és sárgára. Az ablak fölött kacskaringós betűk hirdették:

H.JENKINS NAPONTA FRISS VIRÁGOK

-  Azt hittem, unod az átlagos neveket – jegyezte meg Sophie.

-   Ez csak az álcánkhoz kell – felelte a varázsló. – Még mindig a Pendragont szeretem.

-   És honnan vesszük majd a friss virágokat? – kérdezte Sophie. – Nem írhatod ki ezt, ha utána viaszrózsákat fogsz árulni.

-  Csak várj, és meglátod – mondta Howl, majd visszamentek a boltba.

Átvágtak a házon, és a Sophie számára olyannyira ismerős hátsó udvarban találták magukat. Bár csak feleakkora volt, mint Sophie gyerekkorában, mivel Howl palotabeli udvara elfoglalta egy részét. Sophie felnézett, és a palota téglafalai mögött saját régi házát látta. Kissé furcsa volt az új ablak miatt, ami a varázsló hálószobájából nyílt, és még zavaróbb volt, amikor belegondolt, hogy nem is ide lehet kilátni rajta. Örömmel vette észre viszont régi szobájának ablakát az üzlet felett, de aztán ettől is zavarba jött. Rádöbbent, hogy lehetetlen oda feljutni.

Ahogy újra befelé bicegett Howl mögött, fel a lépcsőn, majd a régi kamrán át vissza a palotába, rájött, hogy túlságosan is mogorván viselkedett. Régi otthonának látványa felkavarta, és maga sem tudta, mit is érez pontosan.

-   Szerintem nagyon barátságos ház – mondta, hogy enyhítse a helyzetet.

-   Tényleg? – kérdezte fagyosan Howl, akin látszott, hogy megsértődött, amiért nem értékelték eléggé a munkáját. Sophie sóhajtva figyelte, amint a varázsló az ajtóhoz sétál, és lilára állítja a gombot. Viszont... eddig sem nagyon dicsérte őt, miért most kezdje el?

Az ajtó kitárult. Hatalmas, virágzó bokrok előtt sétált el a kastély, majd megállt, hogy Sophie könnyebben kibiceghessen a szabadba. A bokrok között keskeny ösvények kígyóztak. Howl és Sophie a legközelebbin indult el, a kastély pedig hűségesen ballagott mögöttük, elhaladtában virágszirmokkal borította a földet. Bár a palota magas volt, fekete és torz, s pamacs– szerű füstfelhőket eregetett, mégsem ütött el annyira környezetétől. Szinte tapintani lehetett a mágiát, Sophie ezt rögtön megérezte. Ehhez pedig illett a palota is.

A forró, párás levegőt megtöltötte az ezernyi virág illata. Sophie majdnem hangosan is kimondta, hogy pontosan olyan, mint Howl után a fürdőszoba, de elharapta a megjegyzést. Maga a hely valóban csodálatos volt. A lila, piros és fehér virágoktól roskadozó bokrok között a harmatos füvet apró, háromszirmú, rózsaszín virágok, hatalmas árvácskák, vadon növő lángvirágok, színpompás csillagfürtök, narancssárga liliomok, nőszirmok és más, Sophie számára ismeretlen növények tarkították. Látott futónövényeket, kalapnyi szirmokat, búzavirágokat, pipacsokat, valamint sok ismeretlen, furcsa alakú és levelű, egyéb virágot is. Jóllehet Sophie nem éppen ilyen kertre gondolt, mégis szinte rögtön elfelejtette rosszkedvét, és felderült.

-   Nézd! – mutatott körbe Howl. Kabátja hosszú ujjával az egyik sárgarózsabokron pihenő kék lepkék százait riasztotta fel. – Minden reggel levágunk egy kötegnyi virágot, amit azután még harmatosan szépen eladunk Market Chippingben.

Az ösvény végére érve a talaj valamivel ingoványosabbá vált. A bokrok alatt hihetetlen méretű orchideák nőttek. Howl és Sophie nemsokára egy párázó tavacskához értek, melynek felszínét szinte ellepték a tavirózsák. A palota megkerülte az aprócska tavat, és egy másik ösvényre fordult rá.

-   Ha egyedül jössz ide, mindig hozd magaddal a botodat, hogy ellenőrizd vele a talajt – figyelmeztette Howl Sophie-t. – Tele van forrásokkal, és elég mocsaras a terület. Arra ne nagyon csatangolj. – A varázsló délkelet felé mutatott, ahol a nap csak ködös, fehér korongnak tűnt az égen. – Az már ott a Puszták. Nagyon forró, kopár hely az, és még boszorkányos is.

-   Ki ültette ide ezeket a virágokat, a Puszták szélére? – kérdezte Sophie.

-   Suliman mágus kezdte el, úgy egy évvel ezelőtt – felelte a kastély felé fordulva Howl. – Valami olyasmi járhatott a fejében, hogy virágba borítja a Pusztákat, úgy semmisíti meg a Boszorkányt. A felszínre vezette a mélységi forrásokat, és hagyta növekedni a növényeket. Egész jól ment neki mindaddig, amíg a Boszorkány el nem kapta.

-   Mrs. Pentstemmon más néven emlegette – jegyezte meg Sophie. – Ugyanonnan származott, ahonnan te, ugye?

-   Többé-kevésbé, bár sosem találkoztam vele. Amikor pár hónappal utána idejöttem, megpróbáltam folytatni a munkáját. Akkor jó ötletnek tűnt. így találkoztam a Boszorkánnyal, aki igencsak tiltakozott a tevékenységem ellen.

-   Miért?–kérdezte, és a már várakozó palotára tekintett Sophie.

-   Szeret úgy gondolni magára, mint valami virágra – nyitotta ki Howl az ajtót. – Mint egy magányos orchideára, mely a Pusztákon virágzik. Szánalmas...

Sophie, mielőtt a varázsló nyomában belépett volna a kastélyba, még egy pillantást vetett a virágzó mezőre, ahol ezrével nyíltak a csábító rózsák.

-  Nem fog rájönni, hogy itt vagy?

-   Igyekeztem azt tenni, amire a legkevésbé számít – felelte a varázsló.

-   És próbálod megtalálni Justin herceget? – kérdezősködött tovább Sophie, Howl azonban kitért a válasz elől, és a kamrába sietve Michaelért kiáltott.

XVIII. fejezet

Amelyben újra felbukkan a madárijesztő és Miss Angorian

Nem vesztegették az időt, már másnap kinyitották a virágboltot. Ahogy Howl többször is kijelentette, egyszerűbb dolguk nem is lehetett volna. Csupán annyit kellett tenniük, hogy reggelente kiléptek a lilára forgatott ajtón, és a korai párában virágot gyűjtöttek. Hamarosan igazi rutinná vált ez a reggeli kiruccanás. Sophie ilyenkor fogta a botját és az ollóját, majd a bottal folyamatosan beszélgetve mérte fel, hol biztonságos a talaj, vagy azzal húzott le egy-egy magasra nőtt rózsaágat. Michael pedig igencsak büszke volt saját találmányára, egy hatalmas, vízzel töltött bádogkádra, amely lebegve követte a fiút a bokrok rengetegében. A kutyaember sem hagyta ki a reggeli sétát. Nagyon jól érezte magát, miközben alaposan megkergette a pillangókat a harmatos fűben, vagy a nektárt szívó, élénk színű kis madarakra vadászott. Míg a kutya fel-alá nyargalászott, Sophie szorgalmasan gyűjtögette a kék hibiszkuszokat, Michael pedig orchideákkal, fehér csillagvirágokkal, ragyogó vörös rózsákkal, és minden olyan virággal töltötte meg a kádat, ami csak megtetszett neki. Mindannyian remekül szórakoztak.

Ám mielőtt túlságosan felmelegedett volna az idő, a sok virággal visszatértek a kastélyba, hogy ott tarka korsókba és vödrökbe rendezzék el őket, amiket Howl az udvarról kerített elő. Két vödör pedig nem volt más, mint a két hétmérföldes csizma.

„Tehát már ennyire nem törődik Lettie-vel..." – gondolta a kardvirágokat igazgatva Sophie. A varázslót már az sem érdekelte, használják-e a csizmákat, és ha igen, akkor mire.

Howl sosem ment velük virágot szedni. Az ajtó gombja mindig feketére volt állítva. A varázsló legtöbbször csak késő délelőtt tért haza, arcán ábrándos kifejezés ült, és még mindig fekete ruháit viselte. Sophie sosem tudta kiszedni belőle, melyik kabát is rejtőzik a fekete szín alatt.

– Mrs. Pentstemmont gyászolom – hajtogatta szüntelenül Howl. Ha pedig Michael vagy Sophie rákérdezett, miért van folyton távol reggelente, a varázsló sértetten odavetett néhány szót. – Ha beszélni akarsz egy tanárral, érdemes még tanítás előtt elcsípned.

Ezután vagy két órára eltűnt a fürdőszobában. Sophie-ék nem törődtek vele tovább, felvették a legjobb ruháikat, és kinyitották az üzletet. Az elegáns öltözethez Howl ragaszkodott, szerinte az vonzotta a vevőket. Sophie viszont nem engedett abból, hogy legalább kötényt vegyenek fölé. Az első napok után, amikor a kíváncsi lakosok még csak be-benéztek az ablakon, a virágbolt igencsak népszerű lett. Gyorsan terjedt a hír, miszerint Jenkinsnél olyan növényeket kapni, amilyeneket még sosem láttak errefelé. Sok olyan ember jött virágot vásárolni, akiket Sophie gyerekkora óta jól ismert. Ám egyikük sem ismerte föl őt, és ettől kissé furcsán érezte magát. Mind azt hitték, hogy Howl idős édesanyjához van szerencséjük, de Sophie-nak már elege volt ebből a szerepből.

-  A nagynénje vagyok – mondta egyszer Mrs. Cesarinak. így hát Jenkins néni néven vált ismertté.

Valahányszor Howl megjelent a boltban – természetesen az öltözékéhez illő fekete kötényben –, mindig sok vevőt talált. Jelenléte még tovább növelte a forgalmat, ezért Sophie sejteni kezdte, hogy a fekete ruha valójában a megbájolt szürke-vöröset rejti. A lányok, akiket a varázsló szolgált ki, kétszer annyi virággal távoztak, mint amennyit eredetileg venni szándékoztak. Ha Howl nagyon belemelegedett, még a tízszeres mennyiségre is rávette a vevőket. Sophie hamarosan azt vette észre, hogy a lányok először mindig benéztek a kirakaton, és ha meglátták odabent a varázslót, inkább későbbre halasztották a vásárlást. Valahogy nem neheztelt rájuk emiatt. Ha az ember csupán egyetlen szál rózsát szeretne venni, hogy a gomblyukába tűzze, nem biztos, hogy túlságosan örül annak, ha még három tucat orchideát is rátukmálnak. Ezért inkább nem is panaszkodott, ha Howl hosszú órákat töltött az udvar végén álló műhelyben.

-  Mielőtt megkérdeznéd, a védelmünket erősítem meg – mondta egyszer a varázsló. – És mire végzek, a Boszorkány semmiképpen nem fog tudni ide bejutni.

A megmaradt virágokkal nemegyszer támadt gondjuk. Sophie-nak fájt volna a szíve, ha elhervadtak volna a pompás szirmok, hát úgy döntött, hogy kipróbál valamit.

Észrevette, ha beszél hozzájuk, egészen frissek maradnak, ezért sokat társalgott velük. Megkérte Michaelt, hogy készítsen neki egy virágtápláló varázslatot, majd a mosogatóba helyezett vödrökben és a hajdani műhelyébe állított kádakban kezdett kísérletezni. Rájött, hogy akár napokig frissen tudja tartani a virágokat, ezért még tovább próbálkozott. Csendesen motyogva ültette el a legkülönfélébb dolgokat az udvarról behordott koromba. így sikerült létrehoznia egy sötétkék rózsát, amire rendkívül büszke volt. A növény bimbói egészen koromfeketék voltak, és ahogy lassan kinyíltak, egyre kékebbek és kékebbek lettek, míg végül már szinte Calcifer árnyalatában pompáztak. Sophie ezen annyira fellelkesült, hogy minden, a gerendáról lelógó növényes zsákocskából kivett egy-egy gyökeret, és folytatta a kísérletezést. Azt hajtogatta magának, hogy ennél boldogabb még sosem volt.

Pedig ez nem volt igaz... Valami hibádzott, és nem értette, mi. Eleinte arra gondolt, talán azt fájlalja, hogy senki sem ismerte fel a szülővárosában. Nem merte meglátogatni Marthát sem, attól tartva, hogy ő is idegennek nézné. Nem szedte ki a hétmérföldes csizmákból sem a virágokat, hogy elmehessen Lettie-hez. Nem akarta, hogy húgai öregasszonyként lássák.

Michael viszont szinte mindennap összeszedett a megmaradt virágokból egy csokorra valót, és elvitte őket Marthának. Ilyenkor Sophie úgy érezte, talán ez a baja. A fiú olyan életvidám volt, ő meg mind gyakrabban maradt magára a boltban. Nem, emiatt nem lehetett rosszkedvű, hiszen szeretett virágokat árulni.

Olykor arra gondolt, hogy Calcifer a baj forrása, aki egyre jobban unatkozott. A tűzdémonnak nem volt más dolga, mint hogy a bokrok és tavacskák között napról napra újabb virágokhoz sétáltassa a palotát. Kék arca mindig mohón lesett ki a kandallóból, amikor Sophie és Michael megjelentek a virágokkal.

-  Szeretném látni, milyen is odakint – mondta szomorkásán.

Hogy felvidítsa, Sophie ízletes-illatos leveleket adott neki, a kellemes füst átjárta a házat. Ám Calcifer bevallotta, hogy nem levelekre, hanem társaságra vágyik. Mindenki csak az üzlettel foglalkozott, ő magára maradt. Sophie ezért reggelente megkérte Michaelt, hogy legalább egy órára vegye át a boltot, amíg beszélget a démonnal. Különféle fejtörőket talált ki, hogy lefoglalja Calcifert, amíg ő dolgozik. A tűzdémon azonban még így is elégedetlen volt.

-  Mikor töröd már meg az egyezségemet Howllal? – kérdezgette mind gyakrabban.

-   Dolgozom rajta – tért ki a válasz elől Sophie. – Már nem tart sokáig.

Ez persze nem volt igaz. Sophie nemigen gondolt az egyezségre, hacsak nem emlékeztették rá. Amikor magában összerakta, amit Mrs. Pentstemmon, Howl és Calcifer mondott, rá kellett jönnie, hogy súlyos, szörnyű dolognak kell lennie az egyezségben. Egyre biztosabb volt abban, hogy ha fel is oldja őket esküjük alól, az mind a varázsló, mind a tűzdémon végét jelentené. Howl talán még meg is érdemelné, de Calcifer nem. És mivel a varázsló keményen dolgozott azon, hogy elkerülje az átok további részeit, Sophie nem akart tenni semmit, amivel nem segít.

Volt, amikor azt hitte, hogy a kutyaember szomorú sorsa kedvetleníti el. A vizsla alapvetően bánatos jószág volt, csak akkor látszott boldognak, amikor reggelente a zöld bokrok között futkározhatott. A nap többi részében lehangoltan kullogott Sophie nyomában, és mélyeket sóhajtott. Mivel Sophie még mindig nem tudott segíteni rajta, valóságos megkönnyebbülés volt számára, amikor a nyári napforduló közeledtével egyre melegebb lett, és a kutya félrevonult aludni az udvar egy árnyékos zugába.

Időközben a gyökerekből, amelyeket Sophie elültetett, érdekesebbnél érdekesebb növények bontakoztak ki. A hagymából kis pálmafa nőtt, és apró, hagymaillatú kókuszokat termett. Egy másik gyökérből rózsaszín napraforgó hajtott ki. Egyetlenegy nőtt nagyon lassan. Mikor végre kidugta a földből két kis kerek, zöld levélkéjét, Sophie alig győzte kivárni, mivé fejlődik. Másnap már úgy nézett ki, hogy orchidea lesz belőle. Hegyes, mályvaszín pöttyös levelei nőttek, közepéről pedig hosszú, zöld szár hajtott, tetején hatalmas bimbóval. A következő nap Sophie a bádogkádban hagyta a frissen szedett virágokat, és azonnal a különös növényhez sietett.

A bimbó orchideaszerű, rózsaszín virágot hozott, de eléggé megviseltnek tűnt. A lapos virág épp a kis gömbben végződő szár csúcsa alatt nőtt ki, és négy szirom nyílt a rózsaszín közepéből, kettő lefelé, kettő meg felfelé állt. Sophie hosszan gyönyörködött a virágban, és csak az erős tavaszi illatáradat ébresztette rá, hogy Howl mögötte áll.

-  Mi ez az izé? – kérdezte a varázsló. – Ha egy ultraibolyát vagy egy infravörös muskátlit vártál, azt hiszem, valamit elronthattál, Mrs. Őrült Tudós.

-  Úgy néz ki a virágja, mint egy lepréselt csecsemő – lépett közelebb Michael is.

A fiúnak igaza volt. Howl riadtan Michaelre pillantott, majd cserepestől felemelte a növényt. A földet a kezébe csúsztatta, majd óvatosan szétválasztotta a fehér, cérnaszerű gyökereket, a kormot és a virágtápláló varázslat maradékát, míg elő nem került egy barna, villás gyökérzet. Az, amit Sophie elültetett.

-  Tudhattam volna – mordult fel a varázsló. – Egy mandragóragyökér. Sophie ismét lecsapott. Akárhogy is, tehetséges vagy.

Óvatosan visszahelyezte a cserépbe a növényt, átnyújtotta Sophie-nak, majd igencsak sápadt arccal távozott.

Ezzel már nem sok hiányzott ahhoz, hogy az átok beteljesedjen. Sophie elgondolkodva rendezgetni kezdte a kirakat virágait. A mandragóra gyökere virágot, gyermeket hozott. Már csak egy dolog maradt hátra: „A szél, Mely tisztes lelkeket segél." Ha ez azt jelenti, hogy Howlnak kell tisztességesnek lennie, akkor az átok talán sosem teljesül be. Azt mondogatta magának, hogy Howl meg is érdemli a büntetést, amiért a bűbájos köpenyben jár udvarolni Miss Angoriannek, de mégis meg volt ijedve, és bűnösnek érezte magát. Míg ezen járt az esze, fehér liliomokat rendezett csinos csokorba az egyik hétmérföldesben, és a kirakatba készült tenni őket, ám ekkor szabályos koppanásokat hallott. Olyan volt, mintha bot koppanna a köveken.

Sophie szíve már azelőtt hevesebben kezdett dobogni, mielőtt kilesett az ablakon. Az utca közepén – kétség sem férhetett hozzá – a madárijesztőt látta lassan, mégis céltudatosan ugrálni. A karjairól lógó rongyok még szakadtabbak és fakóbbak voltak, marharépafejéből elszánt tekintettel nézett ki, mintha azóta ugrált volna, mióta Howl messzire hajította a széllel, míg most végre ismét rájuk talált.

Nem Sophie volt az egyetlen, akit megrémített a madárijesztő látványa. Az a néhány járókelő, aki ilyen korai órán az utcán járt, fejvesztve menekült a különös karóember elől. A madárijesztő azonban nem törődött velük, folytatta útját. Sophie hátrahúzódott a fal takarásába.

-   Nem vagyunk itt! – suttogta idegesen. – Nem tudod, hogy itt vagyunk! Nem találhatsz meg. Gyorsan ugrálj tovább!

Amint a madárijesztő megközelítette az üzletet, a kopogás lelassult. Sophie legszívesebben Howlért kiáltott volna, de a félelemtől moccanni sem tudott, ezért folyvást ugyanazt ismételgette.

-   Nem vagyunk itt. Gyorsan, ugrálj tovább!

Az ugrálás felgyorsult, a madárijesztő pedig elsietett a bolt előtt, keresztül Market Chippingen. Sophie egyre rosszabbul érezte magát, mert elfelejtett levegőt venni. Mélyet lélegzett hát, és megremegett megkönnyebbülésében. Tehát ha a madárijesztő visszajön, el tudja majd küldeni.

Howl épp akkor ment el, amikor Sophie visszatért a palotába.

-   Szörnyen feldúltnak tűnt – mondta Michael a varázsló után bámulva. Sophie az ajtógombra pillantott: fekete volt. Szóval annyira feldúlt mégsem lehetett Howl, hogy kihagyja a mai látogatást...

Aznap reggel Michael is elment, Cesariékhoz természetesen, így hát Sophie megint egyedül maradt a boltban. Rendkívül meleg nap volt, szinte elviselhetetlenné vált a hőség. A virágok minden varázslat ellenére hervadoztak, és vevő is alig akadt. A hőség, a mandragóragyökér meg a madárijesztő együtt már túl sok volt Sophie-nak. Nyomorultul érezte magát.

-   Talán Howl átka lebeg a levegőben – sóhajtotta a virágoknak –, bár inkább amiatt lehet, mert elsőszülött vagyok. Nézzetek csak rám! Elmentem szerencsét próbálni, erre pontosan ott lyukadtam ki, ahonnan elindultam, és olyan öregen, mint a környező dombok!

A kutyaember vörös feje bukkant fel az udvarra nyíló ajtóban, majd az állat nyüszített egyet. Sophie felsóhajtott. Nem telt el úgy óra, hogy a kutya rá ne nézett volna.

-  Igen, még mindig itt vagyok – mondta neki Sophie. – Mégis mit vársz, hol legyek?

A vizsla besomfordált az üzletbe. Hátsó lábaira ült, mellső mancsait széttárta. Hamar egyértelművé vált, hogy éppen emberré próbál változni. Sophie sajnálta, és igyekezett mindig kedves lenni hozzá, mert a kutya helyzete mégiscsak rosszabb volt az övénél.

-  Próbáld erősebben! – biztatta. – Feszítsd meg a hátad. Ha akarsz, ismét emberré válhatsz.

A kutya engedelmesen megfeszítette a hátát, és egyre jobban felegyenesedett. És amikor Sophie már kezdte azt hinni, hogy vagy elpattan a gerince, vagy hanyatt esik, ha nem adja fel, az állat felküzdötte magát hátsó lábaira, és zavart tekintetű, vöröses hajú férfivá változott.

-   Irigylem... Howlt – zihálta a férfi. – Olyan... könnyen megy neki. Én voltam... a kutya a bokorban... akin segítettél. Elmondtam Lettie-nek... hogy ismerlek... vigyázok rád. Voltam itt... korábban... – Kezdett újra kutyává változni, ezért bosszúsan nyüszített egyet. –...a Boszorkánnyal a boltban! – Felvonyított, és mellső lábaira zuhant, miközben sűrű, szürke és fehér bundát növesztett.

-   Te voltál itt a Boszorkánnyal! – meredt Sophie a nagy, bozontos kutyára. Már emlékezett: az ideges, vörös hajú férfi, aki olyan rémülten nézett rá. – Akkor tudod, ki vagyok, és hogy átok alatt állok. Lettie is tudja?

A termetes kutya bólintott.

-   És Gastonnak szólított – kutatott tovább emlékeiben Sophie. – Jaj, barátom, ugyancsak megnehezítette a dolgod! Hogy bírsz ki ennyi szőrt ilyen melegben? Valami hűvös helyre kéne húzódnod.

A kutya ismét bólintott, majd csüggedten az udvar felé indult.

-   De miért küldött téged Lettie? – találgatott Sophie. Igencsak bosszantotta és nyugtalanította ez az új felfedezés. Felment a lépcsőn, majd a kamrán át Calciferhez sétált. A tűzdémon sem bizonyult túl nagy segítségnek.

-   Mit számít, hányan tudják, hogy varázslat alatt állsz? – vonta föl a szemöldökét. – A kutyának sem vált sok hasznára, nem?

-   Nem, de... – kezdte volna Sophie, ám a palota ajtaja hirtelen kattant egyet, majd kitárult. Sophie és Calcifer egyszerre fordultak arra. A gomb még mindig feketén állt, ezért Howlra számítottak. Nehéz lenne megmondani, melyikük döbbent meg jobban, amikor Miss Angorian óvakodott be a kastélyba.

-  Elnézést a zavarásért – kezdte a tanárnő, a bent lévőkhöz hasonlóan meglepődve. – Arra számítottam, talán itt találom Mr. Jenki nst.

-  Nincs itthon – felelte Sophie. „De ha Howl nem a tanárnőhöz ment, akkor hova?" – töprengett.

Miss Angorian végre elengedte az ajtót, amibe meglepetésében kapaszkodott. Észre sem véve, hogy háta mögött a Semmi húzódik, néhány lépést tett befelé. Sophie azon kapta magát, hogy feláll, és megkísérli a tanárnő útját állni.

-   Kérem... – kezdte Miss Angorian –, ne mondja el Mr. Jenkinsnek, hogy itt jártam. Az igazat megvallva, annak reményében bátorkodtam eljönni, hogy esetleg megtudhatok valamit a vőlegényemről, Ben Sullivanről. Biztos vagyok benne, hogy Ben is arrafelé lehet, ahová Mr. Jenkins is el-eltünedezik. Csakhogy... Ben nem tért vissza onnan.

-   Itt nincs semmiféle Mr. Sullivan – mondta Sophie, majd gondolatban hozzátette: „Ez Suliman mágus neve! Egy szavát sem hiszem!"

-   Ó, tudom én azt – sóhajtott Miss Angorian. – De érzem, hogy ez a ház jó kiindulópont. Ugye nem bánja, ha kicsit körülnézek, hátha valamiféle nyomára akadok Bennek? – Füle mögé simította hollófekete haját, és megpróbált beljebb kerülni a szobába. Ám Sophie ezt nem hagyta, így Miss Angorian az asztal felé igyekezett araszolni.

-   Milyen különös! – méregette az üvegcséket és edényeket, majd kilesett az ablakon. – Milyen különös kis város!

-   Market Chipping a neve – válaszolta Sophie, majd arrébb lépve ismét a kijárat felé akarta terelgetni a tanárnőt.

-   És mi van odafent? – mutatott Miss Angorian a lépcső felé.

-   Howl szobája – mondta most már valamivel ridegebben Sophie.

-  És a másik ajtó mögött?

-   Egy virágbolt – válaszolta kelletlenül Sophie. „Milyen kíváncsi egy nőszemély!" – gondolta.

Miss Angoriannek most már csak két lehetősége maradt: vagy leül a székre, vagy végre visszalép oda, ahonnan jött. Megállt Calcifer előtt, és bizonytalan tekintettel, összehúzott szemöldökkel méregette, mint aki nem tudja, mit is lát valójában. A tűzdémon szótlanul pislogott vissza rá. Calcifer némaságán felbátorodva Sophie is kezdte úgy érezni, barátságtalansága érthető. Csak azokat fogadták szívélyesen ebben a házban, akik megértették a tűzdémont. Miss Angorian elfordította tekintetét Calciferről, és ekkor meglátta Howl gitárját a sarokban. Elakadó lélegzettel kapott érte, és magához ölelte a hangszert.

-   Ezt hol szerezte? – kérdezte mély, bánatos hangon. – Bennek ugyanilyen gitárja volt! Lehet, hogy az övét.

-  Úgy tudom, Howl tavaly télen vette – felelte Sophie, s újra előrelépett, hogy az ajtó felé tessékelje a hívatlan vendéget.

-  Valami történt Bennel! – mondta kétségbeesetten Miss Angorian. – Sosem vált volna meg a gitárjától! Hol lehet? Tudom, hogy nem halt meg. Erezném, ha így lenne!

Sophie-nak megfordult a fejében, hogy elmondja a tanárnőnek: a Boszorkány elkapta Suliman mágust. Oldalra pillantott, a koponyát kereste tekintetével. Idegességében már azt fontolgatta, hogy meglebegteti a tanárnő arca előtt, és azt mondja, Sulimané volt. Ám a koponya még a mosogatóban pihent, elrejtőzve egy vödörnyi páfrány meg liliom mögött, és Sophie tudta, ha odalépne, Miss Angorian ismét megpróbálná átvizsgálni a szobát. Egyébként sem lett volna túl szép húzás.

-  Esetleg... elvihetném ezt a gitárt? – kérdezte a tanárnő a hangszert szorongatva. – Hogy emlékeztessen Benre.

-  Nem – felelte határozottan Sophie, akit valamiért zavart Miss Angorian búgó hangja. – Fölösleges erőlködnie, semmi sem utal arra, hogy az övé lett volna.

Közelebb bicegett Miss Angorianhez, és megragadta a gitárt. A tanárnő tágra nyílt, meggyötört tekintettel nézett rá. Sophie nem engedett, de Miss Angorian sem hagyta magát. A gitár szörnyű hangon pendült meg, amikor Sophie-nak végre sikerült kirántania „ellenfele" kezei közül.

-  Ne legyen ostoba! – szólt a tanárnőre. – Milyen jogon sétál be mások házába, és tart igényt bármire? Mondtam már, hogy Mr. Sullivan nincs itt. Most menjen szépen vissza Walesbe. Indulás! – A gitár segítségével a nyitott ajtó felé terelgette a tanárnőt. Miss Angorian belehátrált a Semmibe, és félig már el is tűnt.

-   Milyen kemény nő maga... – szólt még szemrehányón.

-   Igen, az vagyok! – felelte Sophie, majd bevágta az ajtót. Narancssárgára fordította a gombot, hogy Miss Angorian ne tudjon visszajönni, majd határozott mozdulattal visszatette a gitárt a sarokba. – Te meg el ne merd mondani Howlnak, hogy itt járt, hallod? – figyelmeztette szigorúan Calcifert. – Biztosra veszem, hogy őt akarta látni, a többi csak hazugság volt. Suliman mágus már évek óta itt élt, Ingaryban. Biztosan a szörnyű, búgó hangja elől menekült el!

-   Sosem láttam még, hogy valakit ilyen gyorsan kiraktak volna – kuncogott a tűzdémon.

Sophie ettől még rosszabbul érezte magát, és enyhe bűntudata is támadt. Hiszen ő is csak úgy besétált a palota ajtaján, és kétszer olyan kíváncsi volt, mint Miss Angorian. Tán még tolakodóbb.

-   Bah! – mordult fel. Berontott a fürdőszobába, és a tükörben szemügyre vette saját, ráncos arcát. Levette a „Bőr" feliratú üvegcsét, majd ugyanazzal a lendülettel vissza is tette. Úgy gondolta, még fiatalon és üdén sem tudna versenyre kelni Miss Angoriannel. – Bah!

Sietve visszabicegett a szobába, és felkapta a mosogatóban várakozó növényeket. A csöpögő vödrökkel átment a boltba, ahol egy kádnyi tápláló oldatba gyömöszölte őket.

-   Legyetek nárciszok! – szólt rájuk dühösen recsegő hangon. – Legyetek júniusi nárciszok, ti szörnyű kis teremtmények!

A kutyaember bedugta az ajtón bozontos fejét, de amint észrevette, milyen hangulatban van Sophie, gyorsan kihátrált a helyiségből. Amikor egy perccel később Michael jelent meg nagy boldogan egy hatalmas pitével, Sophie olyan pillantást vetett rá, amitől a fiúnak azon nyomban eszébe jutott, hogy Howl megbízta egy rendkívül fontos varázslattal. Mihelyt tehette, ő is menekülőre fogta a dolgot.

– Bah! – morogta ingerülten Sophie, majd újra a vödör felé hajolt. – Legyetek nárciszok! Legyetek nárciszok!

Még az sem segített kedélyállapotán, hogy tudta, mennyire ostobán viselkedik.

XIX. fejezet

Amelyben Sophie gyomirtóval fejezi ki érméseit

Howl fütyörészve érkezett haza késő délután, és úgy tűnt, túltette magát a mandragóragyökér– dolgon. Sophie viszont attól még nem érezte jobban magát, hogy tudta, a varázsló nem Walesben járt, ezért a legádázabb pillantását küldte felé.

-  Te jó ég! – Howl szinte hátrahőkölt. – Már azt hittem, itt helyben kővé változtatsz a tekinteteddel! Mi a baj?

-  Melyik ruha van rajtad? – mordult rá Sophie.

-   Számít ez? – nézett végig fekete öltözetén a varázsló.

-   Igen! – kiáltotta Sophie. – És ne mondd megint, hogy csak gyászolsz!

Howl vállat vont, majd nézegetni kezdte az egyik kabátujját, mintha ő maga sem tudná biztosan. Elgondolkodó arckifejezéssel méregette az anyagot. A fekete szín lefutott a válláról, és a lelógó, helyes kéznyílás felé tartott. A vállrész először barnává változott, majd szürkévé, míg a ruhaujj feketesége egyre erősödött. Végül Howl még mindig a fekete ruhát viselte, melynek egyik ujja kék-ezüst háromszögekből állt, de a legvége úgy nézett ki, mintha kátrányba mártották volna.

-      Ez az – mutatta a varázsló, majd a fekete újra bevonta a köpeny ujját, ezúttal lentről felfelé. Sophie valami oknál fogva ettől még idegesebb lett. Semmit sem szólt, csak dühös pillantást vetett Howlra.

-  Ugyan már, Sophie! – nevetve próbálta oldani a hangulatot a varázsló. A kutyaember ezt a pillanatot választotta arra, hogy belökje az ajtót, és beoldalazzon a helyiségbe. Sosem hagyta, hogy Howl túl sokáig beszéljen Sophie-val.

-  Ez egy öreg, óangol juhászkutya! – A varázsló csodálkozva méregette az állatot, de látszott rajta, hogy nagyon örül a figyelemelterelés módjának. – Két kutya tartása már jóval többe kerül.

-  Csak egy van – felelte mogorván Sophie. – Átok ül rajta.

-  Valóban? – Howl sietve indult a kutya felé, csak hogy mielőbb távol kerülhessen Sophie-tól. A kutyaember erre vágyott a legkevésbé. Hátrálni kezdett, mire a varázsló utánakapott, és szőrénél fogva ragadta meg a menekülni próbáló jószágot, mielőtt kiment volna az ajtón.

Howl letérdelt, és a bozontos bunda alatt megpróbálta elkapni a kutya tekintetét.

-  És tényleg! Sophie, miért nem szóltál erről? Ez a kutya egy ember! Ráadásul szörnyű állapotban van!

Howl még térdelve hátrafordult, de a kutyát nem engedte el. A varázsló márványzöld szemébe pillantva Sophie rögtön látta, hogy a férfi nagyon mérges.

-  Magad is észrevehetted volna! – vágott vissza indulatosan, és az sem érdekelte, hogy ennek esetleg megint zöld nyálka lesz a következménye. – Egyébként pedig ő nem akarta...

Howl annál dühösebb volt, mintsem hogy végighallgassa. Felugrott, és magával vonszolta a szerencsétlen állatot is.

-   És talán észre is vettem volna, ha nincs annyi dologgal tele a fejem – bosszankodott. – Gyerünk, gyere Calcifer elé! – Ezt hallva a kutya megfeszítette mind a négy lábát, és ellenkezni próbált, de Howl tovább húzta. – Michael! – kiáltott a varázsló. Hangja nem ígért sok jót, ezért a tanonc szinte futva érkezett. – Tudtad, hogy ez a kutya valójában ember? – vonta kérdőre a fiút Howl, miközben együttes erővel próbálták felcibálni a vonakodó állatot a palotába vezető lépcsőn.

-  Miért, az? – döbbent meg Michael.

-   Akkor megint csak Sophie-t hibáztathatom. – A kutyát ekkor már a kamrán vonszolták keresztül. – Minden ilyesmiért mindig Sophie a felelős! De te tudtad, ugye, Calcifer? – kérdezte Howl a tűzdémont, amikor végre a kandalló elé rángatták az állatot.

-   Sosem kérdezted! – húzódott hátra védekezően a tűzdémon.

-   Hát kérdeznem kell? Rendben, valóban észrevehettem volna magam is! Viszont kezd felfordulni tőled a gyomrom, Calcifer! Gondolj csak arra, ahogy a Boszorkány bánik a démonjával! Láthatod, hogy ezerszer jobb sorod van itt. Csupán annyit kérek, hogy szólj mindenről, amit érdemes lenne tudnom. Már másodszor hagytál cserben! És most segíts visszaváltoztatni ezt a szerencsétlent!

-  Jól van – motyogta duzzogva a szokatlanul halványkék lángokkal égő démon.

A kutyaember megint szabadulni próbált, de Howl minden ellenkezés ellenére a hátsó lábaira állította az állatot, és Michael segítségével igyekezett így is tartani.

-   Miért tiltakozik ez az ostoba? – zihálta Howl. – Úgy tűnik, ez az átok is a Puszták Boszorkányának köszönhető, nemde?

-  Neki – felelte Calcifer. – És jó sok rétegből áll.

-  Akkor egyelőre elég lesz a kutyaszőrtől megszabadítani – mondta a varázsló.

Calcifer mélykék, lobogó lángokkal égett. Sophie az ajtóból figyelte, ahogy a kutya bozontos alakja egyre halványul, s lassan emberi testet vesz fel. Majd újra kutyaszerűbbé vált, és megint emberivé. Amikor végeztek, Howl és Michael egy vörös hajú, gyűrött, barna öltönyös férfit támogatott két oldalról. Sophie nem is csodálkozott azon, hogy nem ismerte fel. A férfi szeme idegesen villogott ugyan, de az arca nélkülözött mindenféle egyediséget.

-  Ki vagy, barátom? – kérdezte Howl.

-   Nem... nem tudom egészen biztosan... – A férfi remegő kézzel tapogatta végig az arcát.

-  A legutóbbi név, amire hallgatott, a Percival volt – szólt közbe Calcifer.

A kutyából lett ember úgy nézett a démonra, mintha azt kívánná, bár meg se szólalt volna.

-  Tényleg? – kérdezte végül.

-  Akkor most Percival leszel – jelentette ki Howl. Megfogta a férfi vállát, és gyengéden a székre ültette.

-  Pihenj csak, és mondd el, mire emlékszel. Ahogy elnézlek, már jó ideje a Boszorkány hatalma alatt lehettél.

-   Igen – felelte Percival, s ujjaival ismét végigsimította az arcát. – És... levette a fejemet. Én... emlékszem, ahogy egy polcról figyelem a többi részemet.

-   De hiszen akkor halottnak kellene lenned! – csodálkozott a meghökkent Michael.

-   Nem feltétlenül – gondolkodott el Howl. – Te még nem tartasz az ilyen fokú mágiánál, de én, ha nagyon akarnám, képes lennék leválasztani bármely testrészedet úgy, hogy a többi részed is életben maradjon. Persze fontos, hogy ne hibázzon az ember. – A varázsló az egykori kutyára pillantva felvonta a szemöldökét. – Nem vagyok biztos abban, hogy a Boszorkány rendesen összerakta őt.

-   Ez a férfi nem teljes, sőt... más ember részeit is hordozza – szólalt meg Calcifer, aki látványosan igyekezett bebizonyítani az előbbi szidás után, hogy keményen dolgozik Howlért. Percival ennek hallatán viszont még zavartabban nézett.

-  Ne zaklasd fel még jobban, Calcifer! – szólt a démonra Howl. – így is elég rosszul érezheti magát. Percival, tudod, miért vette le a fejed a Boszorkány?

-   Nem. – Percival szomorúan meredt maga elé. – Semmire sem emlékszem.

Michaelnek váratlan ötlete támadt. Közelebb hajolt Percivalhoz, és ő is kérdezett tőle.

-   Elképzelhető, hogy valaha a Justin névre hallgattál, vagy éppen arra, hogy felség?

Sophie felhorkant, még mielőtt a férfi válaszolhatott volna. Ez egyszerűen képtelenség lenne.

-  Nem. A Boszorkány Gastonnak hívott, de az sem az én nevem.

-  Ne tömd ilyenekkel a fejét, Michael! – figyelmeztette Howl a fiút. – Már csak azért se, nehogy Sophie újra horkantson. Amilyen hangulatban van, a végén még romba dönti a palotát.

Bár a hangjából ítélve a varázsló már nem volt rá dühös, Sophie mégis meglehetősen idegesen reagált. Átcsörtetett a boltba, csapkodott és pattogott, nagy dérrel-dúrral kiakasztotta a zárva táblát, és elkezdett összepakolni éjszakára. Megnézte a nárciszait is, de valami szörnyen rosszul sikerülhetett, mert a vödörből csak különös, barna karók meredeztek. Az edényben a legszúrósabb szagú, legmérgezőbb színű folyadék lötyögött, amit valaha látott.

-  Jaj, ez nem lehet igaz! – kiáltott bosszúsan Sophie.

-  Mi van már megint? – lépett az üzletbe Howl, majd beleszagolt a vödörbe. – Elég hatásosra sikerült ez a gyomirtó. Mi lenne, ha kipróbálnánk azokon a gyomokon, amelyek a kúria felhajtója körül nőnek?

-   Rendben – bólintott Sophie. – Úgyis gyilkos hangulatban vagyok.

Addig csapkodott, amíg talált egy locsolókannát, ezután egyik kezében a vödörrel, másikban a kannával visszarobogott a palotába. Kirontott a narancssárgára forgatott ajtón, és hatalmas szusszanással megállt a kocsibejárón.

Percival idegesen nézett fel. Hogy elfoglalja magát, az imént a kezébe nyomták a gitárt – akárha egy gyereknek adnának csörgőt –, így az egykori kutya csak ült a széken, és rémes hangokat csalt elő a hangszerből.

-  Menj Sophie-val, Percival – fordult felé Howl. – A végén még a fákat is kiirtja.

Így hát a férfi letette a gitárt, kiment, és átvette Sophie-tól a vödröt. Sophie körülnézett: előtte, a völgy végén aranylott az esti táj. Az utóbbi napokban mindenki igen elfoglalt volt, emiatt egyikük sem vette közelebbről szemügyre a kúriát. Sophie-nak is csak most tűnt fel, hogy sokkal nagyobb, mint amekkorának gondolta. A ház előtt szobrokkal szegélyezett, hatalmas, ám a kövek közül előkandikáló gyomokkal sűrűn benőtt teraszt látott, és egy rövid lépcsősort, amely a kocsifelhajtóra vezetett. Maga a ház is hatalmas volt, a tetőn is szobrok álltak, az épületnek számos ablaka volt, viszont rendkívül elhanyagoltnak látszott. Az ablakok alatti hámló vakolatot vastagon bevonta a zöldes penész, az üvegek nagy része betört, a zsalugáterek pedig szürkén lógtak a zsanérjaikon.

– Hú... – döbbent meg Sophie. – Howl azért egy kicsit lakályosabbá tehetné ezt a helyet. De nem! Túlságosan lefoglalják a walesi kiruccanásai! Percival, ne álldogálj ott! Onts a kannába abból a valamiből, és gyere utánam.

Percival szófogadóan követte az utasításokat, így egyáltalán sem volt szórakoztató zsarnokoskodni felette. Sophie gyanította, hogy Howl éppen ezért küldte ki utána. Ismét horkantott, majd inkább a gyomokon töltötte ki a haragját. Bármi is volt ez a lötty, ami megölte a nárciszokat, erős szernek bizonyult. A gyomok abban a pillanatban elenyésztek, amint hozzájuk ért – akárcsak az út melletti fű.

Sophie hagyta, hogy az esti szellő kissé lehűtse és megnyugtassa a kedélyét. A távoli dombok felől friss fuvallat érkezett, a felhajtó mellett őrködő fák büszkén integettek leveleikkel. Sophie nemsokára már a behajtó út negyedénél járt.

-   Szerintem te sokkal többre emlékszel, mint amennyit bevallasz – korholta a kannát újratöltő Percivalt. – Mit akart tőled valójában a Boszorkány? Miért hozott akkor magával a boltba?

-   Howlról akart megtudni dolgokat – felelte a férfi.

-   Howlról? Hiszen te nem is ismerted, ugye?

-   Valóban nem, de ezek szerint mégiscsak tudnom kellett valamit. Talán a varázslóra küldött átokkal lehetett kapcsolatban, de fogalmam sincs már, mi volt az. Miután a boltban jártunk, mindent elvett tőlem, láthattad. Igazán sajnálom. Emlékszem, mivel az átkot nagyon gonosznak tartottam, úgy próbáltam eltitkolni előle, amit tudok, hogy folyton Lettie-re gondoltam. Csakis ő járt a fejemben. Azt nem tudom, honnan ismertem, és amikor Felső-Foldingba értem, már kurvaként, Lettie is azt mondta, hogy még sosem látott azelőtt. De mégis mindent tudtam róla... vagy legalábbis eleget ahhoz, hogy amikor a Boszorkány azt akarta, meséljek neki Lettie-ről, elmondtam, hogy van egy kalapboltjuk Market Chippingben. így hát az a gonosz nőszemély odament, hogy mindkettőnket móresre tanítson. És ott voltál te, ő meg azt hitte, hogy te vagy Lettie. Rettentően megrémültem, mert nem tudtam, hogy van egy nővére.

Sophie ismét felvette a gyomirtóval töltött kannát, s azt kívánta, bárcsak a Boszorkány lenne a gazok helyén.

-   És rögtön azután kutyává változtatott?

-   Ahogy kiértünk a városból – folytatta a történetet Percival. – Mivel már nem volt rám szüksége, kinyitotta a hintó ajtaját, és azt mondta: „Fuss hát. Majd hívlak, ha kellesz." Én meg futottam, mert éreztem, hogy átok van a nyomomban. Épp akkor ért utol, mikor egy farmon szaladtam át. Az ottaniak látták, amint átváltozom, és azt hitték, vérfarkas vagyok, ezért elfogtak, és meg akartak ölni. Meg kellett harapnom az egyiküket, hogy el tudjak menekülni. Am a bottól nem tudtam szabadulni. Megakadt a sövényben, mikor próbáltam átjutni rajta.

Sophie tovább locsolta gyomirtóval a felhajtó két szélét, miközben Percivalt hallgatta.

-   Azután mentél Mrs. Fairfaxhez?

-   Igen, Lettie-t kerestem – folytatta Percival. – Mindketten nagyon kedvesek voltak hozzám, bár azelőtt sosem láttak. Howl varázsló akkor kezdett udvarolni Lettie-nek. A húgodnak nem tetszett ez az egész, ezért megkért, harapjam meg a varázslót, hogy megszabaduljunk tőle, de Howl egyszer csak rólad kezdett kérdezősködni és...

Sophie majdnem legyomirtózta a cipőit is döbbenetében. Mivel a murva füstölni kezdett a szertől, valószínűleg nagy szerencséje volt, hogy elkerülte a kellemetlen locsolást.

-  Tessék?! – kérdezte hitetlenkedve.

-  Azt mondta: „Ismerek egy Sophie-t, aki egy kicsit hasonlít rád." És akkor Lettie gondolkodás nélkül azt felelte:,,Ő a nővérem." Aggódni kezdett érted, különösen mert Howl szüntelenül csak rólad faggatta. Lettie azt mondta nekem, bár leharapta volna inkább a nyelvét, mint hogy fecsegjen rólad. Aznap, amikor felbukkantál, szándékosan volt kedves Howlhoz, így próbálta kiszedni belőle, honnan is ismer téged. A varázsló azt állította, hogy most egy öregasszony vagy, Mrs. Fairfax pedig elmondta, hogy látott téged. Ekkor Lettie elsírta magát, és sokáig nem is tudta abbahagyni a sírást. Folyton kesergett. „Valami szörnyűség történt Sophie-val! A legrosszabb, hogy azt hiszi, nem kell félnie Howltól. Sophie túl kedves ahhoz, hogy észrevegye, mennyire szívtelen is a varázsló!" – hajtogatta. Szörnyen feldúlt volt! Nekem közben sikerült annyi időre visszaváltoznom, amíg el tudtam jönni, hogy szemmel tartsalak.

Sophie füstölgő ívben locsolta körbe a gyomirtót.

-  A csudába Lettie-vel! Roppant kedves tőle, és nagyon is hálás vagyok érte. Én is nagyon aggódtam miatta... De köszönöm, nincs szükségem őrző-védő kutyára!

-   De igen, van – erősködött Percival. – Legalábbis lett volna. Ám túl későn érkeztem.

Sophie olyan lendülettel fordult hátra locsolókannástól, hogy Percival előbb a fűre huppant, majd a legközelebbi fa mögé menekült. Háta mögött hosszú, barna sávot hagyott a gyomirtó a gyepen.

-   A fenébe mindenkivel! – kiáltotta Sophie. – Elegem van belőletek! – A behajtó közepére hajította a füstölgő locsolókannát, és a gyomokon átgázolva a kőkapu felé sietett. – Még hogy túl későn! – fortyogott közben. – Micsoda ostobaság! Howl nemcsak szívtelen, de kiállhatatlan is! Különben is... csak egy öregasszony vagyok.

Ám azt nem tagadhatta, hogy amióta a vándorló palota elköltözött, vagy talán még azelőtt, történt valami. És ennek a valaminek ahhoz is köze volt, hogy Sophie képtelen volt találkozni a húgaival.

-   Minden, amit a királynak mondtam, igaz! – dünnyögött magában, miközben fáradhatatlanul ment és ment. Képes lett volna hét mérföldet is megtenni, és soha vissza nem térni. – Majd én bebizonyítom! Kit érdekel, hogy Mrs. Pentstemmon engem bízott meg, hogy állítsam meg Howlt, mielőtt végleg rossz útra tér?! Egyébként is, én csak egy csődtömeg vagyok! Egy elsőszülött! És különben is, Mrs. Pentstemmon azt gondolta, hogy Howl szerető öreg édesanyját látja. Ugye? Vagy mégsem?

Sophie kelletlenül ugyan, de rájött, hogy ha az idős hölgy szakértő szemei felfedezték a ruhába szőtt bűbájt, minden bizonnyal könnyedén észrevette a Boszorkány sokkal erősebb átkának nyomait is.

-   A fenébe azzal a szürke-vörös ruhával is! – morgolódott tovább. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy éppen engem ért utol a bűbáj a! – Megtorpant. A baj az volt, hogy úgy tűnt, a kék-ezüst köpenynek is épp olyan hatása volt. Dühe és lendülete azonban vitte tovább Sophie-t az úton. – Különben is, Howl nem kedvel engem!

Ez a megnyugtató gondolat már önmagában elég lett volna arra, hogy Sophie-nak legyen ereje egész éjjel gyalogolni, ám váratlanul ismerős nyugtalanság lett úrrá rajta. Fülét jól ismert kopogás ütötte meg. Lehetetlen... Hitetlenkedve meresztgette szemét a lenyugvó nap fényében. A kőkapuhoz vezető úton hamarosan fel is bukkant a széttárt karú, ugráló figura.

Sophie azon nyomban felkapta a szoknyája szélét, megfordult, és futva indult visszafelé. A por és a murva felhőkben röpködött körülötte. Percival a vödör és a locsolókanna mellett várakozott. Sophie megragadta a férfi karját, és a legközelebbi fa mögé húzta.

-  Valami baj van? – kérdezte Percival.

-   Csönd! Már megint az az átkozott madárijesztő – zihálta Sophie, majd becsukta a szemét. – Nem vagyunk itt. Nem találhatsz meg minket. Menj el. Menj már el, gyerünk, gyerünk, gyerünk!

-   De miért...? – kérdezte a férfi.

-   Hallgass! Nem vagyunk itt, nem vagyunk itt, nem vagyunk itt! – ismételgette kétségbeesetten Sophie. Félve nyitotta ki az egyik szemét. A madárijesztő már majdnem a kapuoszlopok között járt, egy helyben ácsorgott, és néha megingott. – Ez az... nem vagyunk itt. Menj el gyorsan. Kétszer olyan gyorsan, háromszor... tízszer! Csak menj el!

A madárijesztő habozva hátrafordult, és elindult visszafelé az úton. Néhány tétova szökkenés után hatalmas, gyorsabb ugrásokra váltott. Pontosan úgy, ahogy Sophie mondta neki. Sophie alig kapott levegőt, és addig el sem engedte Percival karját, amíg a karóember el nem tűnt a szeme elől.

-  Mi a baj vele? – kérdezte újra a férfi. – Miért nem hagytad, hogy idejöjjön?

Sophie megborzongott, és mivel a madárijesztő az úton volt, már nem mert világgá menni. Fölkapta a locsolókannát, és elindult a kúria felé. Ám a szeme sarkából furcsa mozgást vett észre. Megtorpant és felnézett az épületre. Hosszú, fehér függönyt libbentett meg a huzat az erkélyajtón, a teraszon álló szobrok mögött. A szobrok immár fehéren ragyogtak, a legtöbb ablak fölött pedig látni lehetett a függönyöket és az új üvegeket.

A frissen fehérre mázolt zsalugáterek is helyükre kerültek. Az elefántcsontszínűre vakolt kúriát sehol sem csúfították foltok. A feketére festett, aranyszín kacskaringós mintákkal díszített bejárati ajtó valóságos mester– mű volt. Közepén aranyozott oroszlánfej kapott helyet, melynek szájában karika volt – az új kopogtató.

-   Ó... – nyögte Sophie.

Ellenállt a kísértésnek, hogy a nyitott erkélyajtón bemenjen, és megcsodálja a helyet. Howl biztosan ezt várta tőle, azért maradt „véletlenül" nyitva az az ajtó. Inkább egyenesen a palota bejáratához sétált, és belépett. Howl és Michael éppen egy bonyolult varázslatot próbált sietősen hatástalanítani az asztalnál. Egy része bizonyára a kúria felújításához kellett, de Sophie biztosra vette, hogy valamiféle hallgatózó bűbájt is használtak. Amikor betoppant a helyiségbe, mindketten idegesen fordultak felé. Calcifer előrelátóan megbújt a hasábok között.

-  Maradj mögöttem, Michael – tanácsolta Howl.

-  Ti kihallgattatok! – kiáltotta ingerülten Sophie. – Aljas csirkefogók!

-   Mi a baj? – kérdezte a varázsló. – Szeretnéd, ha a zsalukat is feketére és aranyszínűre festenénk?

-  Ez már mindennek a teteje...! – hápogta Sophie. – Tudom, hogy mindent hallottál! Te... te... Mióta tudod, hogy én... én...

-   Meg vagy átkozva? – segítette ki Howl. – Nos... lássuk csak...

-  Én mondtam el neki – sandított a varázslóra Michael. – Lettie...

-  Te! – fordult a fiú felé Sophie.

-  A másik Lettie is elárulta magát – vette át a szót gyorsan Howl. – Már te is tudod, hogy így volt. És aznap Mrs. Fairfax is elég sokat fecsegett aznap. Volt egy időszak, amikor mintha mindenki egyszerre akarta volna a tudomásomra hozni a dolgot. Még Calcifer is... persze csak miután rákérdeztem. Valóban azt hitted, annyira nem értek a szakmámhoz, hogy elkerüli a figyelmemet egy ilyen erős átok? Többször is próbáltam megtörni, amikor nem figyeltél, de egyik módszer sem működött, ezért elvittelek Mrs. Pentstemmonhoz, hátha neki sikerül. Ám ő is kudarcot vallott. Ezért arra a következtetésre jutottam, hogy szereted álcázni magad.

-  Álcázni?! – kelt ki magából Sophie.

-  Csak így lehet – nevetett fel Howl. – Ugyanis te magad tartod fenn a varázslatot. Különös egy család a tiétek! Tényleg, a te neved is Lettie?

Ez már túl sok volt Sophie-nak. Percival épp ekkor lépett be a maradék félvödörnyi gyomirtóval. Sophie ledobta az üres kannát, kikapta a férfi kezéből a vödröt, és az egészet Howl felé hajította. A varázsló behúzta a nyakát, Michael pedig félreugrott a vödör elől. A gyomirtó hirtelen fellángolt, s a padlótól a plafonig érő, szikrázó, zöld tűzzé lobbant. A vödör a mosogatóban landolt, ahol rögtön végzett az ott maradt virágokkal.

-   Hű! – szólalt meg az izzó parázs alól az eddig hallgató Calcifer. – Ez aztán erős szer.

Howl kimentette a koponyát a füstölgő, barna növénymaradványok alól, majd óvatosan megtörölgette köpönyege egyik ujjával.

-  Még jó, hogy erős – mondta. – Sophie sosem végez félmunkát.

A tisztogatástól a koponya hamarosan ismét fehéren csillogott, Howl kabátjának ujja viszont egy foltban kék-ezüstté fakult. Howl az asztalra tette a koponyát, és bánatosan vette szemügyre a színét vesztett anyagot.

Ha nem lett volna a madárijesztő, Sophie szó nélkül kirontott volna a kastélyból, hogy ismét elinduljon a kúria előtt vezető úton. De mivel a karóember még valószínűleg a közelben volt, inkább a székére telepedett, és mély hallgatásba burkolózott. El is döntötte, soha többé nem áll szóba egyikükkel sem.

-  Sophie – kezdte újra a varázsló –, mindent megpróbáltam. Észre sem vetted, hogy mostanában nem gyötörnek úgy a fájdalmak? Vagy talán még azokat is szívesen viseled? – Mivel Sophie nem válaszolt, Howl feladta, és inkább Percival felé fordult. – Örülök, hogy mégis maradt valami a fejedben. Már kezdtem nagyon aggódni érted.

-  Tényleg nem sokra emlékszem – válaszolt a férfi, de már nem viselkedett félkegyelműként. Kézbe vette a gitárt, és hangolni kezdte. Néhány másodperc múlva már sokkal szebben szólt a hangszer.

-  Hát, lebuktam. Botfülű walesinek születtem, ez az igazság – mentegetőzött színpadiasan Howl. – Mindent elmondtál Sophie-nak? Vagy arra is emlékszel, hogy mit akart valójában megtudni a Boszorkány?

-   Walesről akart hallani – felelte Percival.

-   Gondoltam – bólintott Howl. – Kezdem érteni.

Azzal bevonult a fürdőszobába, és két óra hosszat bent is maradt. Eközben Percival elgondolkodva végigpengetett néhány lassú dallamot a gitáron, mintha zenélni tanulna. Michael egy füstölgő rongydarabbal megpróbálta eltüntetni a padlóra került gyomirtót.

Sophie meg csak ült a székén, és hallgatott. Calcifer időről időre kidugta lángoló üstökét a kandallóból, hogy vessen rá egy félénk pillantást, ám jobbnak látta, ha visszahúzódik a hasábok alá.

Amikor Howl kilépett a fürdőszobából, öltözete újra vakítóan fekete, a haja pedig vakítóan szőke volt, és tömény tárnicsillat lengte körül.

-   Valószínűleg későn jövök haza – mondta Michaelnek. – Éjfélkor beköszönt a nyári napforduló, szóval a Boszorkány biztosan próbálkozik majd valamivel. Tartsátok fenn a védelmet, és kérlek, ne felejts el semmit, amit mondtam neked.

-  Értettem – bólogatott a tanonc, miközben a mosogatóba hajította a felmosórongy füstölgő maradványait.

-   Azt hiszem, már tudom, mi történt veled – fordult a varázsló Percivalhoz. –]ó kis munka lesz szétválogatni téged. Inkább holnapra hagyom, miután visszajöttem. – Howl az ajtóhoz lépett, de keze megállt a kilincsen. – Sophie, még mindig nem állsz szóba velem? – kérdezte, s hangja reménytelenül csengett. Sophie tudta, hogy a varázsló még legboldogabb pillanataiban is képes lenne boldogtalannak látszani, ha éppen azt kívánja a szerepe. Az előbb ráadásul csúnyán kihasználta őt, hogy információkat szedjen ki Percivalból.

-  Nem – morogta kelletlenül.

Howl felsóhajtott, majd elment. Sophie felpillantott, és látta, hogy a gomb feketére van forgatva.

„Most már elég! – gondolta. – Nem érdekel, hogy holnap van-e a nyári napforduló, vagy sem! Elmegyek."

XX. fejezet

Amelyben Sophie elhagyná a palotát, de újabb nehézségekbe ütközik

Elérkezett a nyári napforduló napja. Amint megpirkadt, Howl esett be az ajtón, és akkora zajt csapott, hogy Sophie ijedten ült fel az ágyán. Meg volt győződve arról, hogy a Boszorkány érte utol a varázslót.

-   Oly nagyra tartanak, hogy mindig nélkülem játszanak! – ordította Howl. Sophie rájött, hogy csak Calcifer serpenyős dalát próbálja énekelni, gondolta, visszafekszik. Ekkor Howl átesett a széken, és mivel a lába beleakadt a sámliba, a kis faülőke átrepült a szobán. Ezután a varázsló megpróbálta megtalálni a lépcsőt, de először a kamrába esett be, utána meg az udvar felé indult. Ezen egy darabig csodálkozott, ám végül rálelt a lépcsősorra – a legalsó fok kivételével. Emiatt aztán olyan gyönyörű hasra esést mutatott be, hogy az egész kastély beleremegett.

-  Mi bajod? – kukucskált ki a lépcső alatti fülkéjéből Sophie.

-  Rögbiklubos összejövetel – felelte magasztosan Howl. – Nem is gondoltad volna, hogy jobbszélsőként játszottam az egyetemen, ugye, Mrs. Mindenlébenkanál?

-  Akkor még biztosan tudtál járni, de mostanra, úgy tűnik, elfelejtettél – dohogott Sophie.

-   Furcsa dolgokra vagyok itt – dünnyögte Howl –, vonz, ami nem látható, és épp az ágyam felé tartottam, amikor félbeszakítottál. Tudom, hol vannak a tűnt napok, és ki patkolta az ördögöt.

-  Menj aludni, te bolond! – hallatszott Calcifer álmos hangja. – Részeg vagy.

-  Ki, én? – háborgott Howl. – Biztosíthatlak benneteket, barátaim, hogy tökéletesen józan vagyok! – Feltápászkodott, és megpróbált büszke léptekkel felvonulni az emeletre. Kezével folyamatosan a falat kereste, mintha attól félne, hogy ha nem ér hozzá, az elszelel. A szobája ajtaja viszont kifogott rajta. – Micsoda jó kis hazugság volt ez! – dicsérte meg magát, majd nekiment a falnak. – Ragyogó becstelenségem lesz a megmentőm! – Még párszor koppant a falon, mire végre megtalálta a szobája ajtaját, és beesett rajta. Sophie hallotta, amint Howl még egyszer elterül a padlón, majd fennhangon szidja az ágyat, amiért félreugrott.

-  Kibírhatatlan egy alak! – csóválta a fejét Sophie. Úgy döntött, ez volt az utolsó csepp a pohárban, most már tényleg elmegy.

Sajnos Howl hangos hazaérkezése felkeltette Michaelt és Percivalt is, aki a fiú szobájában a padlón aludt. A varázslótanonc levonult a lépcsőn, és kijelentette, hogy olyan éber, hogy akár ki is mehetnek virágot szedni a napfordulós virágfüzérekhez, amíg ilyen kellemes az idő. Sophie nem bánta, hogy még egyszer utoljára láthatja a virágokat, és elbúcsúzhat tőlük. Kint meleg, tejszerű pára fogadta őket, melytől a virágok csupán furcsa, tarka foltoknak látszottak. Virágillat töltötte be a levegőt. Sophie botjával az ingoványos talajt próbálgatta, közben hallgatta a madársereg csiripelő társalgását. Igazán sajnálta, hogy itt kell hagynia ezt a helyet. Megsimogatott egy még harmatos, selymes szirmú liliomot meg egy különös, hosszú porzójú lila virágot. Hátranézett a magas, fekete kastélyra, ami a hátuk mögött várt rájuk, majd felsóhajtott.

-   Olyan széppé tette ezt a helyet – jegyezte meg Percival, miközben egy nyaláb hibiszkuszt tett a Michael mögött lebegő kádba.

-   Kicsoda? – kérdezte a fiú.

-   Howl – felelte Percival. – Korábban csak néhány bokor nőtt itt, és azok is kicsik voltak és szárazok.

-  Jártál már itt régebben is? – Michael újra izgatott lett. Nem tágított attól az elképzelésétől, miszerint Percival talán Justin herceg.

-  Azt hiszem, a Boszorkánnyal voltam itt – mondta kissé bizonytalanul a férfi.

Mire végeztek, kétkádnyi virágot szedtek le. Sophie észrevette, hogy amikor másodszor jöttek vissza a palotába, Michael többször körbeforgatta az ajtó gombját – bizonyára azért, hogy a Boszorkányt megtévessze. Aztán persze el kellett készíteniük a napfordulós füzéreket. Ez sokáig tartott. Sophie eleinte Michaelre és Percivalra akarta hagyni a dolgot, de a fiú virágkötés helyett ravasz kérdésekkel ostromolta az egykori kutyát, aki viszont túl lassúnak bizonyult a munkában. Sophie megértette Michael izgatottságát. Percivalt különös légkör lengte körül, azt sugallva, hogy hamarosan történni fog valami. Sophie elgondolkodott azon, hogy a férfi vajon mennyire állhat még a Boszorkány befolyása alatt. A füzérek jó részét egyedül kellett elkészítenie. Még ha meg is fordult korábban a fejében, hogy marad, és segít Howlnak megküzdeni a Boszorkánnyal, mostanra esze ágában sem volt. A varázsló, aki egyetlen mozdulattal könnyedén elkészíthette volna az összes füzért, olyannyira hangosan horkolt odafönt, hogy Sophie még a boltban is hallotta.

A virágdíszek elkészítése olyan sokáig tartott, hogy mire elkészültek, máris ki kellett nyitni az üzletet. Michael hozott néhány szelet mézes kenyeret, amit a vevők első, félelmetes rohama közben ettek meg. Az ünnepnap ellenére szürke, hűvös idő köszöntötte Market Chipping lakóit. Aznap reggel a fél város betért a boltba, hogy megfelelő virágokat és füzéreket válasszanak elegáns ruháikhoz a fesztiválra. A türelmetlen, tolakodó tömeg ellepte az utcákat, Sophie-ék aznap elképesztő bevételre tehet szert. Annyi vevő jött, hogy már majdnem dél volt, mikor Sophie-nak végre sikerült kilopóznia a boltból. Ahogy kiért a többiek látóköréből, összecsomagolta régi ruháit, meg némi élelmet is.

„A mai bevételből kiindulva... – gondolkodott közben –, a tűzhely egyik köve alá rejtett kis kincshalom akár tízszeresére is nőhet."

-   Azért jöttél, hogy beszélgess velem? – kérdezte reménykedve Calcifer.

-   Egy perc. – Sophie a háta mögé rejtett batyuval átvágott a szobán. Nem akarta, hogy Calcifer felháborodjon a megszegett alku miatt. Már nyúlt volna a szék karfájának támasztott botjáért, amikor kopogtattak. Sophie, úgy, ahogy volt, kinyújtott kézzel megdermedt, és kérdőn Calciferre nézett.

-   A kúria ajtaja – mondta a tűzdémon. – Húsból és vérből való, ártalmatlan.

Ismét kopogtattak.

„Mindig ez történik, ha el akarok menni!" – dohogott magában Sophie, miközben narancssárgára fordította a gombot, és kitárta az ajtót. A felhajtón, a szobrok mögött kétlovas hintó várakozott, legalábbis ennyit lehetett látni az ajtó előtt álló megtermett inastól. Minden kétséget kizáróan ő kopogtathatott.

-   Mrs. Sacherevell Smith szeretné tiszteletét tenni az új lakók előtt – mondta a férfi.

„De kínos! – gondolta Sophie. – Hát ez az eredménye a friss festésnek és a függönyöknek."

-  Nem vagyunk itth... – kezdte Sophie, de Mrs. Sacherevell Smith félretolta az inast, és előrelépett.

-   Várjon a kocsinál, Theobald – utasította a férfit, ahogy napernyőjét forgatva bevitorlázott Sophie mellett. Fanny volt az... Fanny, akinek – elnézve krémszínű selyemruháját – hihetetlenül jól ment a sora. Kalapja szintén krémszínű volt, karimáját rózsák szegélyezték. Sophie nagyon is jól emlékezett erre a darabra. Eszébe jutott, mit mondott a fejfedőnek, miközben díszítette: „Neked pénzhez kell majd feleségül menned". És Fannyt elnézve úgy tűnt, hogy ez meg is történt.

-  Jaj, istenem! – pillantott körbe Fanny. – Itt valami félreértés lehet. Ez a szolgák szállása!

-   Nos... öhmm... még nem igazán költöztünk be, asszonyom – felelte Sophie, közben az járt a fejében, hogy vajon mit szólna a mostohaanyja, ha megtudná, a régi kalapbolt alig egy ajtónyira van tőle? Fanny levegő után kapkodva fordult hátra.

-   Sophie! – kiáltotta. – O, te jó isten, gyermekem, mi történt veled? Úgy nézel ki, mint egy kilencvenéves! Nagyon beteg voltál? – Ekkor Sophie nagy meglepetésére Fanny elhajította kalapját, ernyőjét, levetette előkelő modorát, majd könnyek között ölelte magához Sophie-t.

-   Fogalmam sem volt, mi történhetett veled! – szipogta.

-  Elmentem Marthához, és Lettie-hez is küldtem valakit, de egyikük sem hallott rólad. Ráadásul helyet is cseréltek az ostoba lánykák, tudtad? Rólad viszont senki nem tudott semmit sem! Pedig még jutalmat is felajánlottam. És most itt vagy, szolgasorban, mikor fényűző életet élhetnél velem és Mr. Smithszel, odafönt, a dombon!

Sophie észrevette, hogy már az ő könnyei is patakzanak. Sietve ledobta batyuját, és a székhez vezette Fannyt. Mellé húzta a sámlit, és – Fanny kezét szorongatva – ő is leült. Bár könnyeik még mindig potyogtak, mostanra már megkönnyebbülten nevettek együtt. Boldogok voltak, hogy végre láthatták egymást.

-   Hosszú történet – kezdte Sophie, amikor mostohaanyja már hatodszor kérdezte meg, mi történt vele.

-    Amikor belenéztem a tükörbe, és megláttam magam így, annyira sokkolt a látvány, hogy inkább elmentem otthonról...

-               A rengeteg munka – nézett rá sajnálkozva Fanny. – Mennyit hibáztattam magam!

-   Nem igazán – csóválta a fejét Sophie. – De nem kell aggódnod, mert Howl varázsló befogadott, és...

-   Howl varázsló! – sikított Fanny. – Az az aljas férfi?! O tette ezt veled? Hol van? Csak mondd meg, hol bujkál, és esküszöm, én...!

Fanny megragadta a napernyőjét, és olyan harciasnak tűnt, hogy Sophie-nak le kellett őt fognia. Abba meg bele sem mert gondolni, miként is reagálna Howl, ha arra ébredne, hogy Fanny az ernyőjével püföli.

-  Nem, nem szükséges! – próbálta megnyugtatni mostohaanyját. – Howl nagyon kedves volt hozzám.

Sophie csak most döbbent rá, hogy ez az igazság. Howl ugyan meglehetősen furcsán mutatta ki a kedvességét, de figyelembe véve azt, ahogyan Sophie viselkedett csak azért, hogy felidegesítse, valóban nagyon jól bánt vele.

-  Azt mondják, élve felfalja a nőket! – folytatta Fanny, és ismét megpróbált felállni.

-   Ez csak pletyka. Figyelj egy kicsit! Egyáltalán nem gonosz!

Furcsa sziszegés hallatszott a kandalló felől, ahol Calcifer érdeklődve figyelte a jelenetet.

-  Nem az! – ismételte Sophie, mind a tűzdémonnak, mind mostohaanyjának címezve szavait. – Amióta itt vagyok, egyetlen ördögi varázslatot sem hajtott végre! – Igen, ez is igaz volt.

-  Hinnem kell neked – sóhajtott most már nyugodtabban Fanny. – Bár szerintem csak neked köszönhető, hogy megváltozott. Te mindig is jó hatással voltál az emberekre, Sophie. Le tudtad állítani Martha hisztijeit, amikor én hozzá sem tudtam szólni. És mindig mondtam, hogy azért is neked tartozunk hálával, amiért Lettie nem megy mindig a maga feje után, csak mondjuk, az esetek felében! El kellett volna mondanod, merre jársz, szívem!

Sophie most már tudta, hogy tényleg szólnia kellett volna. Akkor egyszerűen csak Martha szemével látta Fannyt, pedig a saját érzéseire kellett volna hallgatnia. Szégyellte magát.

Fanny alig várta, hogy mesélhessen Mr. Sacherevell Smithről. Hosszú és izgalmas történetbe kezdett. Elmondta, hogyan találkozott Mr. Smithszel épp azon a héten, mikor Sophie elment, és hogy még a hét vége előtt össze is házasodtak. Sophie csendben figyelte mostohaanyját. így, idősebb fejjel, teljesen másként látta Fannyt. Egy még mindig fiatal és csinos hölgy ült mellette, aki ugyanolyan unalmasnak találta a kalapboltot, mint Sophie. De ez jutott neki, így nem tehetett mást, mint a legjobb tudása szerint fenntartani az üzletet, és felnevelni a három lányát – amíg Mr. Hatter meg nem halt. Akkor hirtelen rátört a félelem, hogy úgy végzi majd, mint most Sophie: öregen, célok nélkül, és a végén semmit sem tud majd felmutatni.

-   És akkor, amikor már nem voltál ott, és nem tudtam kire hagyni a boltot, semmi sem tartott vissza attól, hogy eladjam – fejezte be a történetet Fanny, amikor léptek hallatszottak a kamra felől.

-   Bezártuk a boltot – lépett be Michael. – És nézd, ki van itt!

Martha állt mellette, s egymás kezét fogták. A lány vékonyabb volt, és sokkal szőkébb, mint amikor Sophie utoljára látta. Már majdnem ismét önmaga volt. Elengedte Michael kezét, és Sophie-hoz rohant.

-   El kellett volna mondanod! – fonta nővére köré karjait. Ezután édesanyját is megölelte, mintha sosem mondott volna róla csúnya dolgokat.

De még korántsem volt vége. Lettie és Mrs. Fairfax sétált be a kamrán keresztül. Egy nagy kosarat cipeltek, mögöttük pedig az ismét életvidám Percival haladt.

-   Hajnalhasadtával hintóra szálltunk – mondta Mrs. Fairfax –, és hoztunk egy kis... Istenem, segíts! Hiszen ez Fanny!

Elengedte a kosarat, és sietve megölelte volt iskolatársát. Lettie sem ácsorgott sokáig magában, ő is elengedte a kosár fülét, és Sophie-t zárta a karjaiba. Olyan általános ölelkezés, magyarázkodás és hangoskodás kezdődött, hogy Sophie azon csodálkozott, hogy Howl még erre sem ébredt fel. O még a hangzavaron át is hallotta az emeletről leszűrődő horkolást. A távozást estére halasztotta. Most, hogy mindenki így együtt volt, túlságosan boldog volt ahhoz, hogy a korábbi szándékát fontolgassa.

Lettie nagyon örült Percivalnak. Amíg Michael az asztalhoz cipelte a kosarat és kipakolta a hideg sült csirkét, a mézpudingot meg bort, Lettie úgy kapaszkodott Percival karjába, hogy Sophie alig tudta megállni, hogy rosszalló pillantást ne vessen rá. A lány azt akarta mindenáron megtudni, mire emlékszik a férfi. Úgy tűnt, ez Percivalnak egyáltalán nincs ellenére. Lettie olyan bájos volt, hogy Sophie nem hibáztatta érte.

-   Megérkezése után többször megpróbált férfivá változni, azonban mindig kutyaként végezte. És ragaszkodott ahhoz, hogy ismer engem – magyarázta Lettie Sophie-nak. – Tudtam, hogy még sosem láttam, de nem számított. – Megpaskolta Percival vállát, mintha még mindig kutya lenne.

-   Te találkoztál Justin herceggel? – kérdezte Sophie.

-   Ó, igen – vágta rá Lettie. – Zöld egyenruhát viselt álcaként, de biztos, hogy ő volt. Még akkor is kifogástalanul arisztokratikusan viselkedett, amikor egyre idegesebb lett a félresikerült keresővarázslatok miatt. Kettőt is kellett készítenem neki, mert mindegyik folyamatosan azt mutatta, hogy Suliman mágus valahol köztünk és Market Chipping között tartózkodik, ő viszont meg mert volna esküdni rá, hogy ez lehetetlen. Amíg a varázslatokkal bajlódtam, szüntelenül zavart, enyhén gúnyos felhanggal „bájos kisasszonynak" szólított, majd arról kezdett kérdezősködni, hogy ki vagyok, hol él a családom, és hány éves vagyok. Ezt a szemtelenséget! Már azt kívántam, inkább Howl varázslót kapjam a nyakamba, ami azért nagy szó!

Amikor itt tartottak a beszélgetésben, már mindenki buzgón falatozta a csirkét és kortyolgatta a bort. Calcifer furcsamód félénknek látszott. Egészen apró, zöld lángocskákra húzta össze magát, és így senki nem vette észre, hogy ő is ott van. Ám Sophie szerette volna, ha találkozik Lettie-vel, ezért megpróbálta előcsalogatni a démont.

-  Tényleg ez az a démon, akitől Howl élete függ? – Lettie hitetlenkedve méregette a zöld lángocskákat. Sophie felnézett, hogy megerősítse, Calcifer valódi, de ekkor megakadt a szeme az ajtóban ácsorgó Miss Angorianen. A tanárnő zavartan nézett körül.

-   Elnézést... talán rosszkor jöttem? – kérdezte. – Csak beszélni akartam Howellel.

Sophie felállt, de nem nagyon tudta, mit kéne tennie. Szégyellte, amiért a múltkor olyan durván elkergette a nőt. Csak azért tette, mert tudta, hogy Howl udvarol neki; viszont... emiatt még nem feltétlenül kell kedvelnie. Mielőtt észbe kapott volna, Michael ragadta magához az irányítást. A fiú szélesen elmosolyodott, és hangosan üdvözölte a tanárnőt.

-   Howl éppen alszik – mondta neki. – De jöjjön, igyon egy pohár bort.

-   Milyen kedves – mosolyodott el halványan Miss Angorian, látszott rajta, hogy nem boldog. Visszautasította a bort, és egy csirkecombot rágcsálva, járkált a szobában. A helyiség tele volt olyan emberekkel, akik mind jól ismerték egymást, csak ő volt kívülálló. Fanny sem segített a tanárnőn azzal, hogy félbehagyta Mrs. Fairfaxszel folytatott heves társalgását, és megjegyezte:

-   Milyen különös ruhákat visel!

Martha sem volt elragadtatva. Látta, milyen kitörő örömmel fogadta Michael a tanárnőt, ezért mindent elkövetett azért, hogy a fiú rajta és Sophie-n kívül senkivel se beszélgessen. Lettie egyszerűen nem törődött Miss Angoriannel, leült Percivallal a lépcsőre. A tanárnő hamar eldöntötte, hogy elege van ebből a helyzetből. Sophie látta, amint az ajtóhoz lép, és megpróbálja kinyitni. Egyre erősödött a bűntudata, ezért Miss Angorianhez sietett. Úgy gondolta, hogy a tanárnő valóban szeretheti Howlt, ha idejött.

-   Kérem, ne menjen még – szólította meg Sophie. – Megyek, és felkeltem Howlt.

-   Nem, semmi szükség erre – mosolygott idegesen a tanárnő. – Szabadnapos vagyok, szívesen várok. Csak arra gondoltam, hogy kimegyek, sétálok egy kicsit. Olyan fülledt a levegő idebent attól a furcsa, zöld tűztől.

Sophie úgy döntött, kihasználja az alkalmat, hogy gorombaság nélkül szabaduljon meg Miss Angoriantől. Udvariasan kinyitotta neki az ajtót, ám valamiért – talán épp a felállított védekező varázslatok miatt – a gomb lilára fordult. Odakint párás napsütés, meg piros és lila virágok tömkelege fogadta őket.

-   Milyen bámulatos rododendronok! – kiáltott fel Miss Angorian búgó hangon. – Meg kell néznem őket közelebbről! – Azzal már ki is lépett a lassan haladó palota ajtaján.

-   Ne menjen délkelet felé! – kiáltott utána Sophie.

A kastély komótosan ballagott tovább. Miss Angorian egy csokornyi fehér virágba fúrta csinos arcát.

-  Nem megyek majd messzire – ígérte.

-  Te jó ég! – lépett Fanny Sophie mellé. – Mi történt a hintómmal?

Sophie megpróbálta a lehető legegyszerűbben elmagyarázni a helyzetet, de Fanny annyira aggódott, hogy narancssárgára kellett fordítani a gombot, hogy a saját szemével láthassa. A kúria környékén szürkébb, komorabb volt az idő. Az inas meg a kocsis a hintó tetején ültek, éppen hideg kolbászból álló ebédjüket fogyasztották, s közben kártyázással múlatták az időt. Fanny csak ekkor hitte el, hogy a kocsi nem vált rejtélyes módon köddé. Sophie maga sem értette, miként nyílhat egyetlen ajtó egyszerre több helyre, de igyekezett a legjobb tudása szerint elmondani a jelenség lényegét, amikor Calcifer váratlanul fellobbant, és elkiáltotta magát:

-   Howl! – A tűzdémon kékes lángjai magasra csaptak a kéményben. – Howl! Howell Jenkins, a Boszorkány rátalált a nővéred családjára!

Föntről két tompa puffanás hallatszott. A következő pillanatban a hálószoba ajtaja kivágódott, és Howl száguldott le a lépcsőn. Lettie és Percival sietve húzódtak félre az útjából, Fanny meg halkan felsikoltott a varázsló láttán. Howl haja olyan volt, akár egy szénakazal, szemei alatt vörös karikák éktelenkedtek.

-   Megtalálta a leggyengébb pontomat az átkozott! – kiáltotta, és lobogó köpennyel átviharzott a helyiségen. – Féltem, hogy így lesz! Köszönöm, Calcifer!

Howl finoman arrébb tessékelte Fannyt, és kitárta az ajtót. Mire becsukódott a háta mögött, Sophie már rég felfelé igyekezett a lépcsőn. Tisztában volt vele, hogy ez már a tolakodó kíváncsiság határát súrolja, mégsem bírt ellenállni a kísértésnek. Tudni akarta, mi történik. Miközben átbicegett Howl szobáján, hallotta, hogy a többiek szorosan a nyomában vannak.

-  Milyen mocskos egy hely! – fakadt ki Fanny. Sophie kilesett az ablakon. A takaros walesi kertben szemerkélt az eső. A Boszorkány a hinta mellett állt, hullámos hajkoronája nedvesen csillogott, vörös ruhás alakja magasnak és parancsolónak tűnt. Kezével újra meg újra intett egyet, mire Howl unokahúga, Mari lassan a Boszorkány felé vánszorgott, végig a nedves füvön. Látszott, hogy nem önként teszi, nincs más választása. Mögötte Howl unokaöccse, Neil még lassabban haladva követte húgát, és közben gyilkos pillantásokat vetett a Boszorkányra. Howl nővére, Megan a két gyerek mögött ment. Karjaival hadonászva próbált ellenállni, és innen, fentről úgy tűnt, mintha folyamatosan beszélne. O küzdött leginkább a Boszorkány akarata ellen, de az még nála is erősebbnek bizonyult. Howl hirtelen a pázsiton termett, de most nem vesződött ruhái átváltoztatásával, mint első ottjártukkor, sem azzal, hogy mágiát alkalmazzon. Egyszerűen csak a Boszorkányra rontott. Az megpróbálta elérni Marit, ám a kislány még messze volt tőle. Howl ért előbb az unokahúgához, maga mögé penderítette a lányt, és rohamra indult. A Boszorkány megfutamodott. Úgy futott, mint egy macska, amelyet kutya üldöz, végig a füvön, az alacsony kerítés felé. Howl alig lemaradva szaladt ellenfele nyomában, s egyre jobban megközelítette. A nő vörös, elmosódó foltként vetette át magát a kerítés fölött, Howl azonban fekete árnyékként követte. A kerítés mindkettejüket elrejtette Sophie-ék szeme elől.

-   Remélem, sikerül elkapnia – törte meg a csendet Martha. – Az a nő megríkatta a kislányt.

Odalent Megan magához ölelte a lányát, majd a gyerekekkel együtt visszavonult a házba. Howlnak meg a Boszorkánynak nyoma veszett. Lettie, Percival, Martha és Michael visszamentek a földszintre, Fanny és Mrs. Fairfax viszont látható undorral mérték végig Howl szobáját.

-  Nézd azokat a pókokat! – csóválta a fejét Mrs. Fairfax.

-   És a port a függönyökön! – sopánkodott Fanny. – Annabel, láttam néhány seprűt a lenti átjáróban, amin keresztüljöttetek.

-   Akkor menjünk le értük. Majd feltűzöm a ruhád, Fanny, és munkához látunk. Nem bírom, ha egy szoba ilyen állapotban van!

„Jaj, szegény Howl! – gondolta Sophie. – Nagyon szereti azokat a pókokat!"

Habozva álldogált a lépcsőn, és azon töprengett, miként menthetné meg Howl rendetlenségét. Ekkor Michael kiáltott fel hozzájuk:

-   Sophie! Körülnézünk a kúriánál. Velünk jössz?

Ez volt a legjobb módja, hogy megakadályozza a készülő takarítást. Szóit Fannynak, hogy tartsanak velük ők is, majd lebicegett a lépcsőn. Lettie és Percival már nyitották is az ajtót. Lettie nem figyelt, amikor Sophie Fannynak magyarázta az ajtó működését, Percival meg egyáltalán nem értette a gomb funkcióját, így véletlenül lilán állt, amikor kinyitották az ajtót. Sophie átsietett a szobán, hogy kijavítsa a hibát, és narancssárgára állítsa a gombot, de ekkor döbbenten látta, a madárijesztő emelkedett ki a virágok közül.

-  Csukjátok be! – kiáltotta. Most jött rá, hogy mekkora hibát vétett. O maga parancsolta meg a karóembernek, hogy tízszer olyan gyorsan menjen. így egyszerűen a palota bejáratához száguldott, és most ott próbált bejutni. Sophie-nak eszébe jutott, hogy Miss Angorian még odakint van. Vajon ájultan fekszik az egyik bokor tövében?

-  Ne, ne... – tiltakozott erőtlenül, de senki nem csukta be az ajtót. Lettie arca halvány lett, mint Fanny ruhájának a színe, s remegve ragadta meg Martha karját. Percival csak állt és bámult, Michael megpróbálta elkapni a koponyát, ám az olyan erővel csattogtatta a fogait, hogy félő volt, leesik az asztalról, és a borosüveget is lesodorja. Ráadásul úgy tűnt, a gitárra is különös hatással van. A húrok meg-megpendültek, mintha a koponya mondanivalóját akarnák közvetíteni: „Neeumm bááunnt! Neeumm bááunnt!"

-  Ez az izé beszél a koponyán és a gitáron keresztül – szólt Calcifer Sophie-hoz. – Azt mondja, nem akar bántani. Azt hiszem, igazat mond. Az engedélyedre vár, hogy bejöhessen.

A madárijesztő valóban várakozva ugrált a palota előtt. Most nem próbált úgy berontani, mint korábban. Úgy tűnt, Calcifer is megbízik benne, mivel megállította a palotát. Sophie végigmérte a marharépaarcot és a rongyos ruhákat. Végül is... tulajdonképpen annyira nem ijesztő. Annak idején pedig még együtt is érzett vele. Gyanította, hogy eddig csak kényelmes ürügyként használta fel a karóembert, hogy ne kelljen elhagynia a kastélyt, hiszen valójában maradni akart. Most azonban már semmi értelme nem volt, hogy kifogásokat keressen. így is, úgy is mennie kellett: Howl Miss Angoriant választotta.

-   Kérlek, gyere be – mondta kissé rekedtesen.

-   Ahmmng! – zengte a gitár.

A madárijesztő egy hatalmas ugrással benn termett. Amikor már a palotában volt, körbefordult karólábán, mintha keresne valamit. Még a betóduló virágillat sem nyomhatta el a por és a rothadó marharépa szagát. Michael keze alatt a koponya fogai ismét csattogni kezdtek. A madárijesztő boldogan pördült arra, és a koponya felé dőlt. A fiú próbálta megmenteni a csattogó állkapcsok gazdáját, aztán inkább a sorsára hagyta, és kitért az útból. A madárijesztő nekiesett az asztalnak, ahol egy erőteljes mágiahullám a marharépafejbe olvasztotta a koponyát. Az teljesen kitöltötte belülről a zöldséget, s a répán lassan egy markáns arc vonásai rajzolódtak ki. A baj csak az volt, hogy hátrafelé nézett. A madárijesztő zavarba jött a hibától, és sietve fordította meg a testét, hogy az arca előreálljon. Mereven széttárt karjait lassan maga mellé engedte.

-   Most már tudok beszélni – mondta furcsa, kásás hangon.

-   Lehet, hogy el fogok ájulni... – jelentette ki a lépcsőn álló Fanny.

-   Felesleges – szólalt meg az asszony mögött Mrs. Fairfax. – Ez csupán egy varázstudó mágikus gólemje. Csak azt teszi, amiért küldték. Ártalmatlan.

Lettie-t, Fannyhoz hasonlóan, az ájulás kerülgette. Az egyetlen, aki valóban elvesztette az eszméletét, az Percival volt. A férfi halkan a földre hanyatlott, és úgy kuporodott össze, mintha csak aludna. Lettie, bár nagyon félt, Percivalhoz rohant, de nem érhette el, mert a férfi elé ugró madárijesztő hátrálásra kényszerítette.

-   Ő is egy a részek közül, melyeket meg kell találnom – mondta, majd Sophie elé pördült. – Köszönettel tartozom neked. A koponyám oly messze volt, hogy kifogytam az erőmből, mielőtt elérhettem volna. Valószínűleg örökké a sövény foglya maradok, ha nem jössz, és nem keltesz életre. – Ezután Mrs. Fairfax és Lettie felé fordult. – És nektek is köszönöm.

-   Ki küldött? És mi az, amit meg kell tenned? – kérdezte Sophie.

-   Ennél még jóval többet – fordult vissza imbolyogva a madárijesztő. – Még mindig hiányzik néhány rész.

Mindenki döbbenten, szótlanul várta, hogy mi következik. A madárijesztő elgondolkodva fordult az egyik, majd a másik irányba.

-  Vajon minek a része Percival? – törte meg végül a csendet Sophie.

-   Hagyd, hogy összeszedje magát – intette le Calcifer. – Soha nem kellett magyarázkodni, mielőtt...

A tűzdémon váratlanul elhallgatott, és a tűzhely mélyére húzódott. Michael és Sophie idegesen néztek össze, amikor egy hang szólalt meg a semmiből. Hangosan és tompán csengett, mintha csak egy doboz belsejéből beszélne, de félreismerhetetlenül a Boszorkány hangja volt.

-   Michael Fisher! – mennydörögte a Boszorkány. – Mondd meg a mesterednek, Howlnak, hogy belesétált a csapdámba. A palotámban, a Pusztákon van a Lily Angorian nevezetű nő. Mondd meg neki, hogy csak akkor engedem szabadon, ha ő maga jön érte. Megértetted, Michael Fisher?

A madárijesztő megpördült, és a nyitott ajtó felé ugrált.

- Jaj, ne! – kiáltotta Michael. – Állítsátok meg! Biztosan a Boszorkány küldte, hogy a segítségével bejuthasson ide!

XXI. fejezet

Amelyben szemtanúk előtt bontatik fel az egyezség

A legtöbben rögtön a madárijesztő után rohantak, ám Sophie a másik irányba indult. A kamrán keresztül a boltba bicegett.

- Az én hibám! – zsörtölődött magában. – Remekül értek ahhoz, hogy kell a dolgokat elrontani! Nem lett volna szabad kiengednem Miss Angoriant. Csak egy kicsit udvariasabban kellett volna szólnom szerencsétlenhez! Howl sok mindent elnézett már nekem, de ezt biztosra veszem, hogy nem fogja!

Kivette a kirakatból a hétmérföldes csizmákat, kiszedte belőlük a hibiszkuszokat és a rózsákat, a vizet pedig a földre öntötte. Kinyitotta a bolt ajtaját, és a zsúfolt utcára húzta a nedves csizmákat.

-  Elnézést – súgta az arra járók cipőinek és elé libbenő ruhaujjaknak, amelyek az útjába kerültek. Tekintetével a napot kereste, amely alig-alig látszott a felhős égen.

-  Lássuk csak, délkelet. Arra lesz. Elnézést, elnézést... – ismételgette, miközben igyekezett a tömegben magának meg a csizmáknak helyet szorítani.

A megfelelő irányba állította a hétmérföldeseket, majd felvette őket, és lépkedni kezdett.

Sutty-sutty, sutty-sutty, sutty-sutty, sutty-sutty, sutty-sutty, sutty-sutty, sutty-sutty.

A két csizmában sokkal gyorsabban haladt, mint gondolta volna. A táj most valósággal örvénylett Sophie körül, és még kevésbé kapott levegőt, mint eddigi hasonló utazásainál. Néhány elsuhanó képet azért ki tudott venni: a fák között fehérlő kúriát a völgy végén, előtte Fanny kocsijával; egy páfrányos domboldalt; egy zöld völgybe iramodó patakot; ugyanazt a patakot folyóvá szélesedve kanyarogni egy távolabbi völgy mélyén; ugyanazt a völgyet, mely olyan szélesre tágult, hogy a túlsó vége a kék végtelenbe veszett; egy toronyszerű oszlopot a messzeségben, amely talán a kinsgburyi királyi palota lehetett; a hegyek felé újra szűkülő síkságot; egy meredek lejtőt, ahol még a botjával sem bírt megállni, így újra lépnie kellett, s egy mély, ködös szakadék legszélére érkezett, melynek alján a fák teteje is alig látszott a tejszerű ködben, s Sophie-nak még egy lépést kellett tennie, különben lezuhant volna.

Porladó, sárga homokot érzett a lába alatt. Megtámaszkodott a botján, és az esetleges veszélyek után kutatva körülnézett. Jobb válla fölött hátratekintve fehér, sűrű ködöt látott, amely teljesen beburkolta a hegyeket, amlyeken keresztüljött. A köd alatt sötétzöld sáv látszott. Sophie bólintott. Bár ilyen távolságból nem láthatta a vándorló palotát, biztos volt abban, hogy ott ballag a virágok között. Még egy óvatos lépést tett.

Sutty.

Szinte elviselhetetlen volt a forróság. Az agyagsárga homok, mely szikrázott a napsütésben, már minden irányból körbevette. A talajon néhol sziklák hevertek, és az egyetlen növényzetet közel s távol a ritkásan álló, komor, szürke bokrok jelentették. A látóhatár szélén távoli felhőknek tűnve magasodtak a hegyek.

– Ha ez a Puszta – motyogta Sophie, miközben letörölte az izzadságot ráncos arcáról –, akkor sajnálom a Boszorkányt, hogy ilyen helyen kell élnie.

Ismét lépett, de az utazás szele egyáltalán nem hűtötte le. Itt is ugyanolyan sziklák és csupasz bokrok várták, ám a homok szürkébb volt, a hegyek pedig már csak halvány vonalnak tűntek a távolban. Sophie hunyorított, hogy jobban lásson a hőségtől vibráló levegőben. A messzeségben mintha ki tudott volna venni valamit, ami a szikláknál jóval nagyobbnak tűnt. Még egyet lépett.

Úgy érezte magát, mintha fűtött kemencében lenne. Tőle talán negyed mérföldnyire egy sziklás dombon különös épület állt. Hihetetlen látványt nyújtott csavart tornyaival, melyek a kissé ferde, bütykös öreg ujjra emlékeztető központi bástya körül csoportosultak. Sophie kilépett a csizmákból. Túl meleg volt ahhoz, hogy bármilyen nehéz dolgot cipeljen, így csak a botját vitte magával.

Az épületet a Puszták sárgásszürke homokkövéből húzták fel. Sophie először furcsa külsejű hangyabolynak vélte, de ahogy közeledett, már látta, hogy olyan, mintha valaki ezernyi sárga virágcserepet hordott volna össze magas, ingatag halomba. Szája mosolyra húzódott. A vándorló palotában gyakran érezte úgy, mintha egy kémény belsejében lenne. Mivel ez az épület cserépből készült kéménykupakokból állt, biztosra vehette, hogy egy tűzdémon keze van a dologban.

Ahogy zihálva kaptatott felfelé a dombon, mindinkább biztosabb lett benne, hogy valóban a Boszorkány erődjébe érkezett. Két narancssárga alak jelent meg az épület előtt, mintha csak rá vártak volna. Hamarosan felismerte bennük a Boszorkány két inasát. Melege volt, alig kapott levegőt, de azért igyekezett udvariasan viselkedni velük, hogy megmutassa, nem velük van dolga.

– Jó napot! – köszöntötte őket, de csak barátságtalan pillantásokat kapott válaszul. Az egyik férfi biccentett, majd a kéményoszlopok között húzódó torz, sötét árkádsorra mutatott. Sophie vállat vont, és követte az inast, míg a másik szorosan a nyomukban haladt. Amint beléptek, a bejárat eltűnt a hátuk mögött. Sophie ismét vállat vont. Ezzel majd ráér akkor foglalkozni, ha kifelé akar menni. Megigazgatta csipkés vállkendőjét, kisimította kissé gyűrött szoknyáját, és folytatta útját. Egy pillanatra beburkolta a semmi, majd félhomály vette körül. A fény különös, sárgászöld lángoktól származott, melyek szinte mindenhol jelen voltak, de sem hőt, sem túl nagy világosságot nem árasztottak. Amikor Sophie jobban szemügyre akarta venni őket, a lángok sosem ott voltak, ahova éppen nézett, hanem mindig kissé arrébb. A mágia már csak ilyen. Ismét megvonta a vállát, s követte tovább az inast a karcsú, kéményszerű oszlopok között kacskaringózva.

Egy idő után valamiféle központi terembe jutottak, bár az is lehet, hogy csak nagyobb volt a tér az oszlopok között. Sophie kezdett összezavarodni. Az erőd hatalmasnak tűnt, de gyanította, hogy ez is csak csalóka illúzió, mint a palota esetében.

A Boszorkány már várt rá. Nehéz lett volna megmondani, vajon mitől ismerte fel – attól eltekintve, hogy kizárásos alapon nem lehetett más. A nő magasabb és soványabb volt, mint amikor utoljára látta, szőkésbarna haját fonott copfban vetette át egyik csontos válla fölött. Ezúttal fehér ruhát viselt a vörös helyett. Amikor Sophie a botját lóbálva közelebb lépett hozzá, a Boszorkány hátrább lépett.

-  Ne fenyegess... – szólt fáradt, gyenge hangon.

-   Add át Miss Angoriant, és már abba is hagyom – vágott vissza Sophie. – Magammal viszem, és itt sem vagyunk.

A Boszorkány intett egyet, és hátrált még néhány lépést. Az inasok váratlanul ragacsos, narancssárga pacákká olvadtak, majd felemelkedtek a levegőbe, és Sophie felé indultak.

-   Pfuj! Tűnés! – kiáltotta a botjával védekezve Sophie, ám a pacák nem zavartatták magukat. Kitértek a bot elől, hogy a következő pillanatban áldozatuk háta mögött bukkanjanak fel. Sophie azt hitte, sikerült fölébük kerekednie, de tévedett, mert két támadója az egyik kéményoszlophoz ragasztotta. Ahogy mozdulni próbált, a narancssárga maszat körbefonta a bokáit, és a haját is fájdalmasan hátrarántotta.

-   Akkor már inkább a zöld nyálka! – fintorgott. – Remélem, nem igazi fiúk voltak.

-   Csak illúziók – felelte a Boszorkány.

-   Eressz!

-   Nem.

A Boszorkány elfordult, mintha már nem is érdekelné a látogatója. Sophie attól tartott, szokás szerint megint csak összekuszálta a dolgokat. A ragacsos valamit minden pillanatban egyre erősebbnek, mégis rugalmasabbnak érezte. Amikor megmozdult, a nyálka visszarántotta az oszlophoz.

-   Hol van Miss Angorian? – kérdezte.

-  Majd meglátod. Csak ki kell várnunk Howl érkezését.

-  Nem fog eljönni, annál több esze van – rázta a fejét Sophie. – És amúgy sem működött az átkod.

-  Majd fog – mosolyodott el a Boszorkány. – El fog jönni, ha már ilyen szépen besétáltál a csapdánkba, ráadásul magadtól. Howlnak végre tisztességesnek kell lennie.

Újra intett, ezúttal az imbolygó lángok felé, mire egy különös trónszék jelent meg két oszlop között, és a Boszorkány elé gurult. Zöld ruhás férfi ült a széken, magas szárú, fényes csizmában. Sophie először azt hitte, a férfi alszik, de aztán látta, hogy nincs feje. A Boszorkány ismét intett. A férfi – annak ellenére, hogy tényleg nem volt semmi a nyakán – kiegyenesedett. Sophie ekkor jött rá, hogy aki előtte áll, nem más, mint a hajdani Justin herceg.

-   Ha Fanny lennék, talán még el is ájulnék... – motyogta, majd hangosan a nőre kiáltott. – Tedd vissza a fejét! Szörnyen néz ki!

-  Már hónapokkal ezelőtt megszabadultam mindkét fejtől – felelte a Boszorkány. – A gitárjával együtt Suliman mágus koponyáját is eladtam. Justin herceg feje is épp kódorog valahol a többi megmaradt részével együtt. Ez a test tökéletes elegye Justin hercegnek és Suliman mágusnak. Már csak Howl feje hiányzik, és elkészül a mestermű. Ha a varázsló feje is rajta lesz, Ingary új királya készen áll majd az uralkodásra, oldalán pedig természetesen én állok majd királynőként.

-   Örült vagy! – kiáltotta Sophie. – Nincs jogod arra, hogy kirakójátékot csinálj az emberekből! És nehogy azt hidd, hogy Howl feje majd úgy tesz, ahogy mondod. Ki fogja húzni magát mindenből, mert ő ilyen.

-   Howl pontosan azt fogja tenni, amit parancsolok neki – jelent meg a nő arcán egy titokzatos, ravasz mosoly. – Ha átveszem a hatalmat a tűzdémonja fölött.

Sophie, az igazat megvallva, rettentően megrémült. Tényleg jól összekutyulta a dolgokat...

-   Hol van Miss Angorian? – ismételte meg a kérdést, s közben intett a botjával.

A Boszorkánynak nem nagyon tetszett, ahogy Sophie a bottal fenyegette, mert ismét hátrább lépett.

-   Fáradt vagyok – mondta nyűgösen. – Ti, emberek állandóan keresztbe tesztek nekem. Először Suliman mágus. Esze ágában sem volt a Puszták közelébe jönni, ezért kénytelen voltam kicsit ráijeszteni Valéria hercegnőre, hogy a király iderendelje. És erre mit csinált, amikor végre ideért? Fákat növesztett! Ezután a király hónapokig nem engedte, hogy Justin herceg kövesse a mágust. Amikor a hercegecske végre elindult, a bolond valamiért felment északra, és minden tudományomat be kellett vetnem, hogy délre csaljam. Howlról ne is beszéljünk, ő okozta a legtöbb fejfájást. Egyszer megszökött előlem, ezért átokra volt szükségem, hogy valahogy visszahozzam ide. De amíg a megfelelő varázslatot kerestem, te valahogy befészkelted magad Suliman maradék eszébe, tovább bonyolítva a helyzetet. És még mindig folytatod! Idehozlak, erre a botoddal hadonászva szembe– szállsz velem. Nagyon sokat dolgoztam ezért a percért, semmi kedvem veled játszadozni és vitázni! – Azzal elfordult, és beleveszett a homályba.

Sophie némán meredt a halványan pislákoló lángok között mozgó magas, fehér alakra.

„Azt hiszem, végül utolérte a kora! – gondolta. – Teljesen megőrült! Ki kell szabadulnom valahogy, és megmentenem Miss Angoriant!"

Feltűnt neki, hogy a narancsszínű nyálka elkerülte a botját, mint ahogy a Boszorkány is elhátrált előle. Ide– oda mozgatta hát egyetlen fegyverét ott, ahol a nyálka találkozott az oszloppal.

– El innen! – morogta a nyálkának. – Eressz!

Haját fájdalmasan húzta a narancsszín anyag, ám egy idő utána apró darabkák kezdtek leválni az egyre szilárduló kocsonyáról. Ezen felbátorodva még jobban lengette botját.

Épp sikerült kiszabadítania a fejét és a vállát, amikor tompa robbanás rázta meg a helyiséget. A halvány lángok erőteljesen fellobbantak, a Sophie mögötti oszlop megremegett. Ezután – olyan hanggal, mintha ezernyi teáskészlet hullott volna a földre – az erődítmény falának egy része eltűnt. Fény hatolt be a hosszúkás résen át, és egy alak lépett a terembe. Sophie – Howlt várva – odafordult, de az illetőnek csak egy lába volt. A madárijesztő érkezett meg.

A Boszorkány felkiáltott haragjában, és az új ellenfélre rontott. Szőke hajfonata mögötte lobogott, csontos karját előrenyújtotta. A madárijesztő közelebb szökkent hozzá. Újabb robbanás rengette meg a falakat, s a küzdő feleket mágikus felhő vette körül, éppen úgy, mint Howl és a Boszorkány porthaveni harcánál. A felhő tombolva szállt ide-oda, kiáltásoktól és kisebb robbanások zajától lett hangos a helyiség. Sophie haja kezdett begöndörödni az elemek tombolásától. Az oszlopok közt száguldozó felhő alig méterekre volt tőle, és a falon tátongó lyuk is közelinek tűnt. Úgy volt, ahogy gondolta: valójában az erőd mégsem olyan nagy, mint amilyennek kívülről látszott. Amikor a felhő elsuhant a berobbant falrész előtt, a kintről beáramló fényben láthatóvá vált a két küzdő csontsovány alakja. Sophie a nézelődés közben sem hagyta abba a megkezdett ügyködést, ezúttal a háta mögött próbálta megszüntetni a nyálkát.

Már csak a lábait tartotta fogva a narancssárga valami, amikor a felhő még egyszer elviharzott a berobbant falrész előtt. Sophie újabb alakot látott beugrani a résen. Ennek a valakinek pedig hosszú, fekete kabátujjai voltak... Végre megérkezett Howl. Sophie tisztán látta a varázslót, ahogy karba tett kézzel figyeli a csatát. Egy pillanatig úgy tűnt, hagyni fogja, hogy a Boszorkány és a madárijesztő egymás között intézzék el a dolgot, de végül felemelte a karját. A csata zaját is túlharsogó különös, hosszú szót kiáltott, mire mennydörgések sora hallatszott. A két küzdő fél összerándult. Csattanások visszhangoztak az oszlopok között, egyik a másik után, és minden egyes visszhang magával vitt egy kis darabot a mágiafelhőből. A maradék pár gomolyag kavargó örvényként lebegett tova. Amikor már csak vékony, fehér köd szállingózott a teremben, a magas, copfos alak megtántorodott. A Boszorkány mintha összement volna: sokkal soványabb és fehérebb lett, majd amikor a felhő végleg eltűnt, halk zörgéssel rogyott össze. A visszhang lassan ült el. Howl és a madárijesztő elgondolkozva álltak egymással szemben egy halom csont fölött.

„Remek!" – gondolta lábait is kiszabadítva Sophie, és a trónon ülő, fej nélküli alakhoz sétált. Már kezdte idegesíteni a látvány.

-  Nem, barátom – mondta Howl a madárijesztőnek, aki épp a csontokat túrta szét karólábán ugrálva. – Nem, itt nem találod meg a szívét. A tűzdémonjánál kell lennie. Már jó ideje ő uralkodhatott a Boszorkányon. Szomorú... – Sophie eközben levette csipkés kendőjét, és Justin herceg fej nélkül árválkodó vállára terítette. Howl feléjük biccentve folytatta. – Viszont azt hiszem, ott megtalálod, amit még keresel. – A varázsló a trón felé indult, a madárijesztő pedig ugrálva követte. – Jellemző! – szólt Howl Sophie-hoz. – Az életemet kockáztatom, hogy idejussak, erre te meg békésen takarítgatsz!

Sophie felnézett a varázslóra. Ahogy a nyíláson beáramló tompa fény megvilágította Howl alakját, épp azt látta, amitől tartott. A varázsló nem vesződött a borotválkozással vagy a fésülködéssel. Szemei még mindig karikásak voltak, fekete ruhája több helyen elszakadt. Egészen hasonlított a madárijesztőre.

„Ennyire... ennyire szereti Miss Angoriant...?" – gondolta magában Sophie, hangosan azonban csak ennyit mondott:

-  Miss Angorianért jöttem.

-   És én még azt hittem, ha elintézem, hogy a családod meglátogasson, legalább egy kicsit nyugton maradsz! – háborgott Howl. – De nem...

Nem folytathatta, mert a madárijesztő Sophie elé pattant.

-   Suliman mágus küldött – mondta kásás hangján. – Épp a bokrokat őriztem, amelyeket a Pusztákra ültetett, amikor a Boszorkány elkapta. Minden mágiáját, amit csak össze tudott szedni, átadta nekem, és utasított, hogy kutassam föl és mentsem meg őt. Ám a Boszorkány addigra már darabokra szedte, és szétszórta a részeit. Nehéz feladat volt. Ha nem keltettél volna újra életre, elbuktam volna.

Ezzel már meg is válaszolta a Sophie-ban felmerülő kérdéseket.

-   Tehát amikor Justin herceg kutatóbűbájokat rendelt, azok mindig téged jeleztek – bólogatott Sophie.

-  Miért?

-   Vagy engem, vagy a koponyát – felelte a madárijesztő. – Köztünk maradjon, de mi vagyunk Suliman legfontosabb részei.

-    Akkor Percival nem más, mint Suliman mágus és Justin herceg egybegyúrva? – Sophie nem volt biztos abban, hogy Lettie-nek tetszeni fog a dolog. A marharépafej bólintott.

-   Minden jel arra vallott, hogy a Boszorkány és a démona többé már nem egyek, ezért úgy gondoltam, le tudom győzni a magára maradt nőt. Köszönöm, hogy tízszer olyan gyorssá tettél, mint voltam.

-   Hozd magaddal a testet a palotába – tolta félre Howl a madárijesztőt. – Ott majd szétválogatlak titeket. Sophie-val vissza kell jutnunk, még mielőtt a tűzdémon áttöri a védelmünket. – Megragadta Sophie csontos csuklóját. – Gyere! Hol vannak a hétmérföldesek?

-   De mi lesz Miss Angoriannel...? – habozott Sophie.

-   Hát nem érted? – rángatta Howl. – Miss Angorian maga a tűzdémon. Ha bejut a kastélyba, akkor Calcifer nagy veszélyben van, csakúgy, mint én!

-   Tudtam, hogy mindent elrontok! – kapta szája elé a kezét Sophie. – Már kétszer járt bent. De a tanárnő... vagyis a démon ki is ment.

-   Uram, segíts! – nyögte Howl. – Megérintett valamit?

-  A gitárt... – ismerte be Sophie.

-   Akkor még mindig ott van. Siessünk! – A varázsló a falon tátongó réshez húzta Sophie-t. – Amint lehet, kövess minket! – kiáltotta a madárijesztőnek, majd Sophie-hoz fordult, miközben kimásztak a napfényre. – Szelet kell támasztanom! Nincs idő megkeresni a csizmákat. Csak fuss. És bármi történik, szaladj tovább, különben nem tudlak majd felemelni.

Sophie, a botjával segítve magát, bicegve szaladni kezdett a sziklák között. Howl mellette futott, és egyre csak húzta őt előre. Szél támadt a semmiből, előbb csak fütyülő, majd süvítő, tomboló, forró szél, apró kavicsokat és homokot kavart körülöttük a levegőben. A kövek hangos koppanással pattantak vissza a cseréptornyokról. Ekkor már nem futottak, hanem szinte siklottak a levegőben. A sziklás talaj suhant alattuk, por és kavicsok táncoltak magasan felettük és messze mögöttük. Rettentő hangos, és egy cseppet sem kényelmes módja volt ez az utazásnak, de a Pusztákat hamar a hátuk mögött hagyták.

-   Nem Calcifer hibája volt! – kiáltotta Sophie. – Én mondtam, hogy ne szóljon róla.

-   Amúgy sem tette volna – kiabált vissza Howl. – Tudtam, hogy sosem árulna el egy másik tűzdémont. Mindig is ő volt a leggyengébb pontom.

-   Azt hittem, Wales az!

-  Nem! Azt szántszándékkal hagytam nyitva! – válaszolt ordítva Howl, hogy túlkiabálja a szelet. – Tudtam, ha ott próbálkozik, kellőképpen dühös leszek ahhoz, hogy megállítsam. Hagynom kellett neki egy kiskaput, érted? Az egyetlen esély, hogy visszahozzam Justin herceget, az volt, hogy a Boszorkány saját átkát kihasználva kerüljek a közelébe.

-  Tehát mégiscsak meg akartad menteni a herceget! Akkor miért tettél úgy, mintha menekülnél? Hogy megtéveszd a Boszorkányt?

-  Nem éppen! Gyáva vagyok. Hogy valami veszélyes dologba vágjak bele, csupán úgy lehetséges, ha próbálom elhitetni magammal, hogy nem is azt teszem!

„Te jó ég! – gondolta a száguldó köveket figyelve Sophie. – Őszinte hozzám! Tisztességes! És itt a szél... Az átok utolsó része is teljesült!"

A forró kavicsok szinte záporoztak rá, Howl szorítása pedig már szinte fájt.

-  Fuss tovább! – jött az utasítás. – Ha nem teszed, csúnyán megütheted magad!

Sophie zihálva bírta ismét működésre a lábait. Már tisztán látszottak a hegyek, és alattuk a virágzó bokrok zöld sávja. Bár még mindig a sárga homok fölött repültek, de a hegyek egyre csak nőttek, és a zöld sáv is lassan sövény nagyságúnak látszott.

-   Csak gyenge pontjaim voltak! – kiáltotta a varázsló. – Abban bíztam, hogy Suliman életben van, ám amikor rájöttem, hogy talán csak Percival maradt belőle, úgy megrémültem, hogy muszáj volt leinnom magam. Ezek után még te is elmész, és a Boszorkány kezére játszol!

-   Én vagyok a legidősebb! – Sophie már szinte sikított. – Egy csődtömeg vagyok!

-   Egy fenét! Csak sosem állsz meg gondolkodni! – Howl lelassított, sűrű felhőben verték fel maguk körül a port. Sophie onnan tudta, hogy a bokrok már közel vannak, hogy hallotta a leveleiken a kavicsok zörgését. Szinte bebucskáztak a cserjék közé, és mivel még mindig túl gyorsak voltak, Howl Sophie-t is magával rántva elkanyarodott, hogy átfuthassanak az óriás vízililiomokkal borított tavon. – És túl kedves vagy... – tette hozzá a varázsló, túlkiabálva a víz csobogását meg a homok és a tündérrózsák leveleinek harcát. – Reméltem, hogy elég féltékeny leszel, és távol tartod a démont a kastélytól.

Fokozatosan lassítva érték el a szemközti ködös partot. Ám még így is hajladoztak és lengedeztek a bokrok az ösvény mindkét oldalán, madarak, szirmok, levelek kavarogtak körülöttük. A palota ráérősen ballagott feléjük a mezőn, füstjét messzire fújta a szél. Howl épp csak annyira lassított le, hogy kinyithassa az ajtót, és Sophie-val együtt berontott a szobába.

-   Michael! – kiáltotta rögtön.

-   Nem én engedtem be a madárijesztőt! – védekezett azonnal a fiú.

Minden normálisnak tűnt. Sophie meglepetten vette észre, hogy milyen rövid ideig volt távol. Valaki kihúzta az ágyát a lépcső alól, és arra fektették az eszméletlen Percivalt. Lettie, Martha és Michael a mozdulatlan test körül álltak. Odafentről Fanny és Mrs. Fairfax hangja szűrődött le, valamint baljóslatú suhogások és puffanások, amelyek azt sejtették, hogy Howl pókjai igencsak nehéz idők elé néznek.

A varázsló elengedte Sophie kezét, és a gitárért nyúlt, de mielőtt elérhette volna, a hangszerből hosszú, dallamos morajlás tört elő. A húrok elpattantak, és faszilánkok záporoztak Howlra. A varázsló hátrálni kényszerült, és köpönyegének egyik rongyossá szakadt ujjával próbálta védeni arcát.

Egyszer csak a mosolygó Miss Angorian jelent meg a kandalló mellett. Howlnak tehát igaza volt. A démon bizonyára egészen eddig a gitárban volt, és csak a megfelelő pillanatra várt.

-  A boszorkányod halott – mondta neki Howl.

-   Ó, csak nem? – kérdezte közömbösen Miss Angorian. – így végre találhatok magamnak egy új embert, aki sokkal jobb az elődjénél. Az átok beteljesült. Végre rá– tehetem a kezem a szívedre.

A démon belenyúlt a kandallóba, és kiemelte onnan Calcifert, aki rémülten egyensúlyozott a nő tenyerén.

-   Senki ne mozduljon – figyelmeztette a szobában tartózkodókat a tanárnőnek álcázott démon, és ők egytől egyig engedelmeskedtek felszólításának. Howl volt a legmozdulatlanabb.

-   Segítség! – próbálkozott gyenge hangon Calcifer.

-  Senki sem segíthet rajtad – rázta a fejét Miss Angorian. – Sőt. Te fogsz segíteni nekem az új emberem irányításában. Lássuk csak... elég, ha egy kicsit jobban megszorítom...

A nő ujjai összébb szorultak a tűzdémon körül, bütykei kifehéredtek az erőfeszítéstől, mire Howl és Calcifer egyszerre üvöltöttek fel. A kis tűzdémon hánykolódva lobogott fájdalmában. Howl arca elkékült, s a varázsló kidőlt faként zuhant a padlóra. Percivalhoz hasonlóan ő is eszméletét vesztette, és Sophie nem látta, hogy lélegezne. Miss Angorian döbbenten meredt a földön fekvő varázslóra.

-   Csak szimulál – jelentette ki végül.

-  Nem! – kiáltott Calcifer, aki egyre gyengébb, meggyötörtebb lángokat eregetett fájdalmában. – Tényleg ilyen gyenge a szíve! Engedj el!

Sophie lassan felemelte a botját. Most kivételesen gondolkodott is, mielőtt cselekedett.

-  Bot... – suttogta halkan. – Üsd Miss Angoriant, de másnak ne essen bántódása.

Azzal már lendítette is a kezét, és amilyen erősen csak tudott, rávágott vele Miss Angorian fehér ujjaira. A nő sistergő hangot adott ki, mint a lángra kapó nedves fa, majd elengedte Calcifert. Szerencsétlen kis tűzdémon tehetetlenül hullott a földre. Lángolva gurult a kőlapokon, és felkiáltott félelmében. Miss Angorian felemelte az egyik lábát, hogy eltapossa, és Sophie-nak el kellett engednie a botot, hogy Calcifer segítségére siethessen. Nagy meglepetésére a bot a levegőben maradt, és újra meg újra lecsapott a nőre.

„Hát persze! –gondolta Calciferért nyúlva. – Hiszen én keltettem életre, Mrs. Pentstemmon is megmondta."

Miss Angorian sistergett és tántorgott. Sophie óvatosan a tenyerébe fogta Calcifert, majd felállt. A bot még mindig ütlegelte a Boszorkány tűzdémonját, és enyhén füstölgött a belőle áradó forróságtól. Vele ellentétben Calcifer egyáltalán nem tűnt forrónak, sőt, egészen halványkék volt a sokktól. Sophie biztos volt abban, hogy nemcsak a tűzdémont, de Howl szívét is a kezében tartja, így aggódva figyelte annak egyre lassuló dobbanásait. A varázsló az egyezség részeként Calcifernek adta a szívét, hogy így tartsa életben a hullócsillagot. „Tényleg nagyon sajnálhatta, hogy ilyen ostoba dologba belement" – gondolta Sophie.

A seprűkkel felfegyverkezett Fanny és Mrs. Fairfax ekkor rontottak a szobába. Úgy tűnt, látványuk ráébresztette Miss Angoriant, hogy végleg elbukott. Az ajtóhoz futott, de Sophie botja még mindig üldözte.

– Állítsátok meg! – kiáltotta Sophie. – Ne engedjétek, hogy kijusson, őrizzetek minden ajtót!

Mindenki sietve engedelmeskedett. Mrs. Fairfax a kamra előtt termett, „fegyverét" fenyegetően emelve csapásra. Fanny a lépcsők felé tartott. Lettie felugrott, és az udvarra vezető ajtó őrzését vállalta magára, Martha pedig a fürdőszobát célozta meg. Michael a palota bejáratához szaladt, de ezzel egy időben Percival is felpattant, és ugyanígy tett. Arca hófehér volt, s még csukott szemmel is gyorsabban futott a fiúnál. Elsőnek ért oda, és kitárta az ajtót.

Most, hogy Calcifer így elgyengült, a kastély sem mozgott tovább. Miss Angorian meglátta a kinti párában nyugodtan álló bokrokat, és emberi ésszel alig felfogható sebességgel indult meg feléjük. Ám a kijáratnál a madárijesztő állt, vállán átvetve pedig Justin herceg Sophie kendőjével bebugyolált teste lógott. A madárijesztő széttárt karokkal ugrált az ajtó előtt, és elállta Miss Angorian útját. A nő kétségbeesetten hátrált néhány lépést.

Közben Sophie botja szüntelenül csapkodta a tűz– démont, a fa már lángolt a forróságtól, fémvége szinte izzott. Sophie ráébredt, hogy hűséges botja nem tarthat ki örökké. Miss Angorian, megelégelve az állandó csapásokat, ezért maga elé rántotta Michaelt, hogy őt érjék az ütések. A bot viszont parancsot kapott, hogy csak a nőt bánthatja, ezért tétlenül lebegett a levegőben. Martha a fiú mellett termett, és próbálta arrébb húzni, így a botnak a lányt is el kellett kerülnie. Nem volt vesztegetni való idő.

-   Calcifer – kezdte Sophie –, meg kell törnöm az egyezségeteket. Belehalsz majd?

-   Úgy lenne, ha bárki más törné meg – felelte rekedten a tűzdémon. – Ezért kértelek meg téged. Láttam, hogy életre tudod kelteni a dolgokat. Nézd, mit tettél a madárijesztővel és a koponyával is.

-  Akkor legyen még ezer boldog éved! – mondta Sophie, és közben erősen gondolt is erre, hátha a beszéd nem elég. Emiatt azért aggódott egy kicsit. Megfogta Calcifert, és leválasztotta az öklömnyi, sötét valamiről, ami Howl szíve volt. Óvatos volt, mintha egy elhalt bimbót csippentene le egy virág száráról. Az immár szabaddá vált Calcifer kék könnycseppként lebegett a válla mellett.

-   Olyan könnyűnek érzem magam! – forgott a levegőben. Amikor végül világossá vált számára, mi is történt, vidáman kiáltott fel. – Szabad vagyok!

Calcifer a kéményhez lebegett, majd hamarosan eltűnt szem elől. Amint egyre messzebbre került tőlük, örömteli kiáltozása is egyre halkult. Sophie ekkor Howlhoz fordult a kezében tartott sötét, szinte már halott szívvel. Sietsége ellenére félt, hogy elkésett. Tudta, hogy ezt most nem ronthatja el, de fogalma sem volt arról, mit is kell pontosan tennie.

-   Akkor hát lássuk... – Letérdelt Howl mozdulatlan teste mellé, és a varázsló mellkasára helyezte a szívet. Balra igazította, ahol sajátját is oly gyakran érezte verni, majd enyhén nyomni kezdte. – Menj be! Menj be, és működj! – Egyre csak nyomta és nyomta, mígnem a szív végre elkezdett süllyedni. Ahogy haladt befelé, egyre erősebben vert. Sophie próbált nem törődni az ajtó felől jövő dulakodással és lángokkal, folyamatosan és határozottan nyomta tovább a szívet. A haja viszont állandóan útban volt. Vörösesszőke fürtjei az arcába hullottak, de most nem törődött ezzel. Nem engedte el addig a szívet, míg az teljesen el nem tűnt a varázsló mellkasában. Amint ez megtörtént, Howl máris mocorogni kezdett. Hangosan felsóhajtott, és hasra fordult.

-   A pokolba! – nyögte a varázsló. – Másnapos vagyok!

-   Nem, csak beverted a fejed a padlóba – felelte Sophie.

-  Nem maradhatok. – Howl nagy nehezen négykézlábra küzdötte magát. – Meg kell mentenem azt az ostoba Sophie-t.

-  Itt vagyok! – Sophie enyhén megrázta a varázsló vállát, hogy magához térítse. – De Miss Angorian is! Kelj fel, és csinálj vele valamit! Gyorsan!

A bot ekkorra már nemcsak egyszerűen izzott, hanem valóban lángokban állt. Martha néhány hajtincse begöndörödött a forróságtól, Miss Angorian pedig ekkor jött rá, hogy a madárijesztő igencsak gyúlékony. Próbált úgy helyezkedni, hogy az ajtó felé csalja a botot.

„Mint mindig... – jegyezte meg magában Sophie. – Már megint nem gondoltam át rendesen a dolgot!"

Howl egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. Amint megértette, mi zajlik körülötte, talpra ugrott. Egyik kezét előrenyújtva különös mondatot kiáltott, melynek végét elnyomta a hirtelen támadt mennydörgés. Vakolat potyogott a mennyezetről, minden megremegett. A bot teljesen eltűnt, Howl meg egy kis, kemény, sötét valamivel a kezében lépett hátra. Nézhették volna egyszerű széndarabnak is, de az alakja kísértetiesen emlékeztetett arra, amit Sophie épp az előbb helyezett vissza Howl mellkasába. Miss Angorian felsikított, és könyörögve nyújtotta előre a kezét.

-  Attól tartok, nem segíthetek – szólalt meg Howl. – Lejárt az időd. Ahogy elnézem, megpróbáltál új szívet szerezni. Elvetted volna az enyémet, utána hagytad volna meghalni Calcifert, ugye?

Két tenyere közé fogta a fekete halmot, és összeszorította a kezét. A Boszorkány öreg szíve fekete homokká, korommá morzsolódott, majd egészen eltűnt.

A porral együtt Miss Angorian alakja is halványodni kezdett. Amikor Howl kinyitotta összezárt markát, már az ajtónyílás is üres volt.

Azonban valami más is történt. Ahogy Miss Angorian eltűnt, a madárijesztő sem állt már az ajtóban. Ha Sophie vette volna a fáradságot, hogy kinézzen a palota elé, két magas férfit látott volna, akik boldogan mosolyognak egymásra. A markánsabb arcúnak vörös haja volt, míg zöld egyenruhás társa némileg határozatlanabb vonásokkal büszkélkedhetett. Az ő vállára valaki egy csipkés kendőt terített.

-  A szürke nem igazán illik hozzád – fordult Howl Sophie-hoz. – Már akkor is ezt gondoltam, mikor először láttalak.

-  Calcifer elment – mondta Sophie. – Meg kellett törnöm az egyezségeteket.

-   Mindketten reméltük, hogy így teszel majd – mosolygott szomorkásán a varázsló. – Egyikünk sem akarta úgy végezni, mint a Boszorkány és Miss Angorian. Milyen színűnek mondanád a hajad? Vörösesszőkének?

-   Inkább aranyvörösnek – felelte Sophie. Howlon első pillantásra semmi változást nem látott most, hogy visszakapta a szívét. Egyedül mintha szemének zöldje öltött volna mélyebb árnyalatot, és kevésbé tűnt márványosnak. – Másokéval ellentétben, ez a természetes színe.

-   Sosem értettem, miért tulajdonítanak az emberek akkora fontosságot a természetességnek... – válaszolt Howl, és így már világossá vált Sophie számára, hogy a varázsló alig változott.

Ha akkor egy kicsit körülnéz, Sophie azt is láthatta volna, amint Suliman mágus és Justin herceg kezet fognak, és vidáman meglapogatják egymás hátát.

- Jobb lesz, ha visszatérek a fivéremhez – jelentette ki a herceg. Mintha pillanatnyilag ez lenne a legésszerűbb választás, Fannyhoz lépett, és mélyen meghajolt előtte.

-  A ház úrnőjéhez van szerencsém?

-  Öhmm... nem igazán – felelte Fanny, miközben próbálta háta mögé rejteni seprűjét. – A ház úrnője Sophie.

-  Vagy legalábbis hamarosan az lesz – tette hozzá titokzatosan Mrs. Fairfax.

-  Egész végig azon tűnődtem, vajon azzá a bájos lánnyá változol-e vissza, akivel Májusnapon találkoztam – mosolygott Howl Sophie-ra. – Miért voltál olyan rémült aznap?

Ha Sophie nem csak a varázslóra figyelt volna, nem maradt volna le arról sem, amikor Suliman mágus Lettie elé lépett. Most, hogy újra önmaga volt, már látszott, ő is legalább olyan határozott jellem, mint a lány. Lettie idegesen összerezzent egy kicsit, amint a magas Suliman megjelent előtte.

-  Ezek szerint csak a herceg emlékeiből ismertelek téged – mondta a mágus.

-   Semmi baj – szedte össze a bátorságát Lettie. – Tévedés volt az egész.

-  Nem, nem volt! – ellenkezett Suliman. – Ha már így alakult, megengeded, hogy tanoncként magam mellé fogadjalak?

Lettie arca lángvörös lett, és nem is nagyon tudta, mit mondhatna.

Sophie azonban most nem törődött Lettie problémájával. Megvolt neki a maga baja. Howl ugyanis így szólt hozzá:

-  Javaslom, hogy éljünk együtt, boldogan, amíg meg nem halunk.

És Sophie tudta, hogy komolyan gondolta. Biztos volt abban, hogy az örökké tartó boldogság Howl oldalán sokkal eseménydúsabbnak ígérkezik, mint amilyennek azt bármilyen író megírhatná, de úgy gondolta, egy próbát megér.

-   Hajmeresztő kaland lesz – tette még hozzá Howl.

-   Csak kihasználnál – szólt közbe Sophie.

-  Te meg szétszabdalnád a ruháimat, hogy úgy taníts móresre.

Ha a páros nem csak egymással lett volna elfoglalva, talán észrevették volna, hogy Justin herceg, Suliman mágus és Mrs. Fairfax Howllal akart beszélni, míg Fanny, Martha és Lettie Sophie ruhájának ujját rángatták, Michael pedig belecsimpaszkodott a varázsló kabátjába.

-   Ez volt a legmesteribb varázsszóhasználat, amit valaha is láttam – lelkendezett Mrs. Fairfax. – Én nem tudtam volna mit kezdeni azzal a lénnyel. Ahogy gyakran mondom is...

-   Sophie – kérlelte nővérét Lettie. – Szükségem van a tanácsodra!

-   Howl varázsló – hallatszott Suliman hangja. – Elnézést kell kérnem, amiért oly sokszor próbáltam megharapni. Normális körülmények között eszembe sem jutna hasonlót tenni egy honfitársammal.

-  Sophie, azt hiszem, ez az úriember maga a herceg! – suttogta Fanny.Uram – biccentett Justin. – Úgy hiszem, köszönettel tartozom, amiért kimentett a Boszorkány karmai közül.

-  Sophie, megtört az átkod! – kiáltotta Martha. – Hallod?

De Sophie és Howl egymás kezét fogva egyre csak mosolygott, mintha sosem akarnák abbahagyni.

-  Ne zaklassatok már – szólalt meg Howl. – Mindent csak a pénzért csináltam.

-   Hazudós! – csóválta a fejét Sophie.

-  Azt mondtam – próbálta Michael túlkiabálni a hangzavart –, hogy Calcifer visszajött!

Ez végre felkeltette Howl és Sophie figyelmét is. A kandalló felé fordultak, ahonnan egy ismerős, kék arc vigyorgott rájuk a fahasábok közül.

-  Nem kellett volna ezt tenned – mosolygott a tűzdémonra a varázsló.

-  Addig nem bánom, amíg szabadon járhatok– kelhetek – felelte Calcifer. – Meg amúgy is zuhog odakint, Market Chippingben.

A vándorló palota tartalmából:

Ingary földjén, ahol a hétmérföldes csizmák és a láthatatlanná tévő köpenyek tényleg léteznek, Sophie Hatter felhívja magára a Puszták Boszorkányának figyelmét, aki átkot szór a lányra.

Sophie-nak nem marad más választása, mint hogy az egyetlen helyre menjen, ahol segítséget kaphat – Howl varázsló vándorló palotájába.

Ám Howlról azt híresztelik, hogy megeszi a fiatal lányok szívét és kiszívja a lelküket.

A regény alapján Hayao Miyazaki készített Oscar– díjas animációs filmet.

A folytatás tartalmából:

„– Sosem állítottam, hogy a kívánságok, amiket teljesítek, bárkinek is hasznosak – mondta a dzsinn. – Sőt, arra törekszem, hogy a lehető legrosszabbul süljenek el."

Abdullah nappal alázatos szőnyegkereskedő, ám álmában fenséges herceg. Amikor Abdullah találkozik a gyönyörű szép Éjvirággal, úgy érzi, álmai valóra válnak, de egy gonosz dzsinn elrabolja Éjvirágot, és a fiú elhatározza, megmenti szerelmét – persze, ha megtalálja... Vajon sikerülhet neki, ha senki más nincs segítségére csak egy szemtelen dzsinn és egy megbízhatatlan repülő szőnyeg?