MÁSODIK RÉSZ: A FÁJDALOM URA

Cherubion Könyvkiadó 2001

Hyperion by Dan Simmons

Copyright © 1989 by Dan Simmons

Hungárián edition © Cherubion Kft., 2001

Ali rights reserved!

Sorozatszerkesztő: Nemes István Fordította: Békési József

Köszönetnyilvánítás

A kötet fordítója ezúton szeretne köszönetet mondani

az alábbi személyeknek

a fordításhoz nyújtott felbecsülhetetlen értékű segítségükért:

Balassa György, Bán János, Hűse Lajos, Nemes István,

Dr. Sohár Anikó, Tölgyesi László, Sean Ware, Shawn Henessee,

illetve a Solaria Science Fiction Magazin levelezőlistájának tagjai.

Külön köszönet Kiss Tamásnak,

aki az ötödik fejezet fordításában jelentős szerepet vállalt.

A címlapon

Szendrei Tibor

festménye

Fedélterv és címlaptipográfia: Szendrei Tibor és Nemes

ISBN 963 9346 2 ISSN megállapítás

MÁSODIK KÖTET: A FÁJDALOM URA

Az eredeti Hyperion című regényt magyarul – anyagi és terjedelmi okokból – két kötetre bontva volt lehetőségünk megjelentetni, így e második kötetben az eredeti fejezetszámozásnak megfelelően a negyedik fejezettel folytatjuk a Titánok lázadása címen publikált első rész történetét.

Tisztában vagyunk azzal, hogy egy regény „kettévágása", két kötetben való kiadása sokakban ellenérzéseket kelt, ám sajnos a jelenlegi körülmények között más megoldást nem láttunk. Vagy így, vagy sehogy... És nekünk nem tetszett a „sehogy". Mindenképp szerettük volna magyarul publikálni ezt a remek művet, s úgy hisszük, az esetleges elvi ellenérzések dacára is megértésre találunk olvasóinkban, s sokan vélik majd úgy: jól tettük, hogy kiadtuk e művet, (a szerk.)

A Benares másnap, valamivel dél után futott be a Perembe. Az egyik manta alig húsz kilométerrel úti céljuk előtt, a hámban pusztult el. A. Bettik elvágatta a tetem hevedereit. A másik kitartott, míg kikötöttek a hófehér móló mellett, majd teljesen kifulladva a hátára hengeredett, s két légzőnyílásából nyálbuborékokat eregetve lihegett. Bettik ezt a mantát is kifogatta, arra hivatkozva, hogy nemigen maradna életben, ha gyorsabb áramlatokba kerülne.

A zarándokok már napkelte óta ébren voltak, és a mellettük elsuhanó tájat nézték. Keveset beszéltek, Martin Silenushoz pedig egyikük sem szólt. A költő láthatólag nem bánta... bort ivott a reggelijéhez, és obszcén dalokat énekelt, míg felkelt a nap.

Az éjszaka folyamán kiszélesedett a folyó, s reggelre két kilométer széles szürke sztrádaként vágott át a Fűtengertől délre emelkedő alacsony, zöld dombok között. Ilyen közel a Tengerhez nem nőttek fák, és a Sörény cserjéinek barnája, aranya és mogyorószíne fokozatosan átment a két méter magas északi fű kihívó zöldjébe. A dombok minden egyes reggellel alacsonyabbra lapultak, míg végül alacsony, füves halmokká nem zsugorodtak a folyó két partján. Keleten és északon szinte láthatatlan sötétség függött a látóhatár fölött, és azoknak a zarándokoknak, akik óceánvilágokon éltek és a sötétséget a közelgő tengerként ismerték, emlékeztetniük kellett magukat, hogy az egyetlen elérhető távolságban lévő tengert több milliárd hektárnyi fű alkotja.

A Perem korábban sem volt túl népes megállóhely, most azonban teljesen elnéptelenedett. A kikötőből elinduló, kitaposott utat szegélyező tucatnyi házak a teljesen elhagyatott épületek üres tekintetével meredtek az arra járókra, s a folyóparton fellelhető nyomok arra utaltak, hogy a lakosság már hetekkel korábban elmenekült. A Zarándokpihenő, a domb teteje alatt álló, háromszáz éves fogadó leégett.

A. Bettik a zarándokokkal együtt indult el az alacsony dombtetőre.

– Mihez kezdenek most? – kérdezte Kassád ezredes az androidtól.

– A Templom szolgálatának feltételei szerint ezután a zarándoklat után szabadok leszünk – felelte Bettik. – Itt hagyjuk a Benaresi önöknek, és elindulunk a folyón lefelé a dereglyével. Aztán a saját utunkat járjuk.

– Az általános evakuálással? – kérdezte Brawne Lamia.

– Nem – mosolyodott el Bettik. – Megvannak a saját céljaink és zarándoklataink a Hyperionon.

A csapat elérte a domb kerek tetejét. A megsüllyedt mólóhoz kikötött Benares aprócska játékszernek tűnt mögöttük. A Hoolie délnyugatra folyt a távolság kék ködében a város alatt, majd fölé érve nyugatra fordult, hogy a Peremtől tíz-tizenkét kilométerre a hajózhatatlan Alsó-zúgókká keskenyedjen. Észak és kelet felé a Fűtenger hömpölygött.

– Istenem! – kapkodott levegő után Brawne Lamia. Olyan volt, mintha a teremtés utolsó dombjára kaptattak

volna föl. Alattuk elszórt dokkok, rakpartok és pajták jelezték a Perem végét és a Tenger kezdetét. A fű az örökkévalóságba nyúlt, érzékien hullámozva az enyhe szélben, mintha zöld hullámok fodrozódtak volna a szirtek lábánál. A fűtenger végtelennek és töretlennek tűnt, minden látóhatárt betöltött, és úgy tűnt, ameddig a szem ellát, pontosan ugyanolyan magasra nő. A Kantár-síkságot szegélyező hófödte csúcsoknak a leghalványabb nyoma sem látszott, pedig a zarándokok tudták, hogy a hegyek mintegy nyolcszáz kilométerre északkeletre terülnek el. Majdnem tökéletes volt az illúzió, hogy egy hatalmas, zöld tengerre néznek le – még a szélfútta szárak csillogása is a parttól távoli fehér tajtéknak tűnt.

– Gyönyörű! – lelkendezett Lamia, aki még sohasem látta a Fűtengert.

– Napkeltekor és napnyugtakor különösen szép – mondta a Konzul.

– Lenyűgöző! – suttogta Sol Weintraub, úgy tartva kislányát, hogy ő is láthassa. A csecsemő vidáman felgügyögött, és elmélyedt ujjai szemlélésében.

– Szépen megőrzött ökológiai rendszer – állapította rheg Het Masteen elismerően. – Tetszene a Muirnak.

– Szar! – reccsent fel Martin Silenus hangja. A többiek felé fordultak.

– Sehol sem látom azt a kurva szélvagont – folytatta a költő.

Az öt másik férfi, a nő és az android némán meredtek a néptelen mólókra és a kihalt síkságra.

– Késik – vélte a konzul.

Martin Silenus szaggatottan felröhögött.

– Vagy már el is ment. Tegnap este kellett volna megérkeznünk.

Kassád ezredes felemelte elektromos távcsövét, és végigpásztázta a látóhatárt.

– Nem tartom valószínűnek, hogy nélkülünk elmentek volna – mondta. – A vagont elméletileg maguk a Shrike papjai küldték ide. Nekik pedig komoly érdekük fűződik a zarándoklatunkhoz.

– Gyalog is mehetünk – vélte Lenar Hoyt. A pap sápadtnak és gyengének tűnt, nyilván a fájdalom és a fájdalomcsillapítók is kínozták. Alig bírt állni, járni pedig még kevésbé.

– Nem – rázta meg a fejét Kassád. – Több száz vonásnyi távolság, és a fű magasabb nálunk.

– Iránytű – nyögte ki a pap.

– Az iránytűk nem működnek a Hyperionon – vetette oda Kassád, még mindig a távcsövén át szemlélődve.

– Akkor irány-meghatározó – vitatkozott Hoyt.

– Van egy IMH-nk, de nem is ez a lényeg – felelte a Konzul. – A fü éles. Fél vonás megtétele után cafatok sem maradnának belőlünk.

– És ott vannak a kígyók – eresztette le a távcsövet Kassád. – Szépen megőrzött ökológiai rendszer, de nem olyan, amiben érdemes sétálgatni.

Hoyt atya felsóhajtott, és majdnem összeesett a füves dombtetőn.

– Rendben, akkor visszamegyünk – suttogta, szinte megkönnyebbült hangon.

– Ha nem érkezik meg a szélvagon – lépett előre A. Bettik –, akkor a legénység örömmel visszaszállítja önöket a Benaresen Keatsbe.

– Nem! – ellenkezett a Konzul – Fogják a dereglyét és menjenek!

– Hé, várjon már egy kibaszott percet! – kiáltott fel Martin Silenus. – Nem emlékszem, hogy megválasztottuk volna diktátornak, amigo! Oda kell jutnunk! Ha nem jön az a kurva szélvagon, akkor másik utat kell találnunk.

A Konzul sarkon fordult és rámeredt a kis emberkére.

– Hogyan? Hajóval? Két hétig tart felhajózni a Sörényig és megkerülni az északi partvidéket Othóig, vagy valamelyik másik kikötőig. Úgy értem akkor, amikor van szabad hajó. Most viszont valószínűleg a Hyperion összes tengeri járművét leköti az evakuálás.

– Akkor léghajóval! – morogta a költő.

– Ja, persze! – nevetett fel Brawne Lamia. – Rengeteg léghajót láttunk a folyón töltött két nap alatt.

Martin Silenus megpördült, és ökölbe szorította a kezét, mintha meg akarná ütni a nőt. Aztán elmosolyodott.

– Rendben van, hölgyem, akkor mit csináljunk? Talán ha feláldoznánk valakit egy fűkígyónak, akkor ránk mosolyogna az utazás istene.

Brawne Lamia tekintete jéghideggé vált.

– Azt hittem, jobban kedveli az égőáldozatot, kis ember. Kassád ezredes kettejük közé lépett. A hangja parancsolóan vakkant.

– Elég! A Konzulnak igaza van. Itt fogjuk megvárni a szélvagont. M. Masteen, M. Lamia, menjenek le A. Bettikkel és felügyeljék a csomagjaink kirakodását! Hoyt atya és M. Silenus pedig hozzon fát a máglyához!

– A máglyához? – kérdezte a pap. Meleg volt a dombon.

– Sötétedés utánra – felelte Kassád. – Azt akarom, hogy a szél vagonon tudják, hogy itt vagyunk. Most pedig mozgás!

A csoport némán figyelte, ahogy a motoros dereglye napnyugtakor elindult a folyón lefelé. A Konzul még két kilométeres távolságból is látta a legénység kék bőrét. A Benares öregnek és elhagyatottnak tűnt mólójánál, mintha már a néptelen város részévé is vált volna. Amikor a dereglye eltűnt a távolban, a zarándokok a Fűtenger felé fordultak. A folyóparti dombok hosszú árnyékokat vetettek a síkságra, amire a Konzul már úgy gondolt, mint egy hullámzó tengerre. Távolabb változni látszott a tenger színe, a fű berillkéken csillogott, mielőtt mélyzöld árnyalatúvá sötétedett volna. A lazúrszín ég beleolvadt a naplemente vörösébe és aranyába, folyékony fénnyel világítva meg a dombtetőt és árasztva el a zarándokok bőrét. Semmi más nem hallatszott, csak a szél suttogása a fűrengetegben.

– Kurva sok poggyászunk van! – állapította meg Martin Silenus harsányan. – Különösen ahhoz képest, hogy nem is fogunk visszatérni.

Igaz, gondolta a Konzul. Csomagjaik kisebb hegyet alkottak a füves dombtetőn.

– Valahol ott rejlik a megváltásunk – csendült fel Het Masteen hangja halkan.

– Hogy érti ezt? – kérdezte Brawne Lamia.

– Tényleg, hogy érti? – dőlt hátra kezét feje alá téve, az égre meredve Martin Silenus. – Tán van egy Shrike-álló alsónadrágja?

A templomos lassan megrázta a fejét. A hirtelen támadt szürkület árnyékba borította arcát köpenye csuklyája alatt.

– Ne bagatellizáljuk, és ne leplezzük a dolgot! – szólalt meg. – Ideje beismerni, hogy mindannyian hoztunk valamit erre a zarándoklatra, amitől azt reméljük, hogy megváltoztathatja a Fájdalom Urával való találkozás elkerülhetetlen végkimenetelét.

A költő felnevetett.

– Én még a szerencsehozó nyúllábamat sem hoztam magammal!

A templomos csuklyája megrezzent.

– De a kéziratát talán igen? A költő nem válaszolt.

Het Masteen a balján ülő magas férfi felé fordította láthatatlan tekintetét.

– És ön, ezredes? Több ládán is az ön neve áll. Lehet, hogy fegyverek?

Kassád felemelte a fejét, de nem szólt semmit.

– Természetesen botorság lenne fegyver nélkül vadászatra indulni – biccentett Het Masteen.

– És én? – fonta össze két karját a mellén Brawne Lamia. -Azt is tudja, hogy én milyen titkos fegyvert csempésztem ide?

A templomos különös akcentusú hangja nyugodt maradt.

– Az ön történetét még nem hallottuk, M. Lamia. Korai lenne következtetéseket levonni.

– És mi van a Konzullal? – kérdezte Lamia.

– O, igen! Nyilvánvaló, hogy diplomatikus barátunk milyen fegyvert tartogat.

A Konzul felhagyott a naplemente feletti töprengéssel.

– Csak a ruháimat és két könyvet hoztam magammal -mondta az igazságnak megfelelően.

– Igen! – sóhajtott fel a templomos. – De mi van azzal a gyönyörű űrhajóval?

– Az a kurva űrhajó! – kiáltotta Martin Silenus talpra szökkenve. – Ide tudja hívni, igaz? Hát akkor a fenébe is, füttyentsen a kutyájának! Unom már az üldögélést.

A Konzul letépett egy fűszálat.

– Még ha ide is tudnám hívni... – felelte egy hosszú perc múlva -...de hallották, hogy A. Bettik azt mondta, a kommunikációs műholdak és a relék nem működnek... még ha ide is tudnám hívni, akkor sem tudnánk a Kantár-síkságtól északra leszállni. Az azonnali katasztrófa lenne, még azelőtt, hogy a Shrike átjönne a hegység déli oldalára.

– Igen – intett izgatottan Silenus –, de legalább ezen a kurva... gyepen át tudnánk kelni! Hívja ide a hajót!

– Várjuk meg a reggelt! -javasolta a Konzul. – Ha addigra sem érkezik meg a szélvagon, majd megtárgyaljuk a lehetőségeket.

– A kurva!... – kezdte a költő, de Kassád a hátát mutatva elé lépett, gyakorlatilag kizárva Silenust a körből.

– M. Masteen! – szólalt meg az ezredes. – Mi az ön titka? A halódó égből még elég fény érkezett ahhoz, hogy lássák a

templomos vékony ajkain felbukkanó halvány mosolyt, miközben a csomagjaik felé intett.

– Amint láthatják, az én csomagom a legnehezebb és legrejtélyesebb mind közül.

– Egy Möbius kocka – szólt közbe Hoyt atya. – Egyszer láttam, hogy ilyenekben szállítják a régiségeket.

– Meg a fúziós bombákat – tette hozzá Kassád.

– Szó sincs ilyesmiről! – rázta meg a fejét Het Masteen.

– Elárulná végre, mi van benne? – követelte Lamia.

– Majd ha rám kerül a sor – felelte a templomos.

– Maga következik? – kérdezte a Konzul. – Míg várakozunk, elmondhatja a történetét.

Sol Weintraub megköszörülte a torkát.

– Én vagyok a negyedik – közölte, felmutatva a papírdarabját. – De nagyon szívesen cserélek a Fa Igaz Hangjával. -Weintraub áttette Rachelt a bal válláról a jobbra, gyengéden megsimogatva közben a gyermek hátát.

– Nem, van időnk – rázta meg a fejét Het Masteen. – Csak arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a reménytelenségben mindig ott rejlik a remény is. Már eddig is sok mindent megtudtunk a történetekből. Mégis, mindannyiunkban ott lapul a remény csírája, mélyebben, mint ahogy bevallanánk.

– Nem értem... – kezdte Hoyt atya, de félbeszakította Martin Silenus váratlan kiáltása.

– A vagon! Az a kurva szélvagon! Végre itt van!

Húsz perc telt el, míg a szél vagon kikötött az egyik mólónál. A jármű észak felől érkezett, vitorlái fehér négyzetekként világítottak a színtelen sötét síkság háttere előtt. A naplemente utolsó fényei akkor hunytak ki, amikor a nagy hajó az alacsony domb közelébe ért, bevonta fővitorláit és megállt.

A Konzult lenyűgözte a látvány. A jármű fából készült, kézzel faragták, és hatalmas volt – vonalai a Régi Föld ősi történelme valamelyik tengerjáró gályájának viselős alakját követték. Az ívelt hajótest közepében elhelyezett egyetlen gigantikus kerék normális esetben nem látszott volna a két méter magas fűben, de a Konzul egy másodpercre megpillantotta az alját, miközben csomagokat cipelt a mólóra. A hajókorlát hat-hét méterre lehetett a földtől, a főárboc csúcsa pedig talán ötször ennyire. A kifulladtán ziháló Konzul hallotta a magasban csapkodó jelzőzászlók csattogását és az egyenletes, szint hallásküszöb alatti zümmögést, ami vagy a hajó belső lendkerekéből vagy hatalmas giroszkópjából származott.

A felső fedélzetből egy palló csúszott elő és ereszkedett le a mólóra. Hoyt atyának és Brawne Lamiának gyorsan hátra kellett lépnie, nehogy leüsse őket.

A szélvagon sokkal kevésbé volt kivilágítva, mint a Benares; úgy tűnt, a fényről csak a vitorlarudakra akasztott néhány lámpás gondoskodik. A hajó közeledése közben nem látták a legénységet, és most sem bukkant fel senki.

– Halló! – kiáltotta a Konzul a palló végéből. Nem kapott választ.

– Várjanak itt, kérem! – szólt rájuk Kassád, és öt hosszú lépéssel átszelte a pallót.

A többiek szótlanul figyelték, ahogy felérve megállt, megérintette övére erősített halálpálcáját, majd eltűnt a hajó közepén. Néhány perc múlva fény ragyogott fel a tat tágas ablakaiban, trapéz alakú sárga foltokat vetve a lenti fűre.

– Jöhetnek! – kiáltott le Kassád a palló tetejéről. – Nincs itt senki!

A csapat több körben küzdötte fel poggyászát a szélvagonra. A Konzul segített Het Masteennek felvinni a súlyos Möbius-kockát, és közben az ujjai alatt gyenge, de átható vibrálást érzett.

– Hol a fenében van a legénység? – kérdezte Martin Silenus, amikor összegyűltek az elülső fedélzeten. Korábban libasorban végigvonultak a szűk folyosókon és kabinokon, az inkább létrákra emlékeztető lépcsőkön és a beépített priccsek-nél nem sokkal nagyobb hálófülkéken. Csak a leghátsó kabin – a kapitányé, ha az volt – közelítette meg a Benares átlagos utasfülkéinek méretét és kényelmét.

– Nyilván automatizált az egész – vélte Kassád. A GARDA tisztje rámutatott a fedélzet réseiben eltűnő vitorlakötelekre, a csarnak és az árbocrudak között alig észrevehetően megbúvó manipulátorokra és a tatárboc félmagasságában rejtőző motorra.

– Nem láttam irányító központot – mondta Lamia. – De még csak egy diskey-leolvasót vagy számítógép-csatlakozót sem. – Mellzsebéből elővette komlogját, és megpróbálkozott a szabványos adat–, kommunikációs– és biomedikus frekvenciákkal. A hajó nem válaszolt.

– Régen volt legénység a hajókon – állította a Konzul. – A zarándokokat a templom beavatottjai kísérték el a hegyekbe.

– Hát, most nincsenek itt – állapította meg Hoyt. – De azt hiszem^ feltételezhetjük, hogy valaki még életben van az állomáson, vagy a Kronosz-erődben. Végül is elküldték értünk a vagont.

– Vagy mindenki meghalt, a szélvagon pedig automata menetrend szerint jár – vetette fel Lamia. Hátranézett a válla fölött, ahogy a kötélzet és a vásznak megcsikordultak egy hirtelen szélrohamtól. – A fenébe is, hátborzongató így elvágva lenni mindenkitől és mindentől! Olyan, mintha vakok és süketek lennénk. Nem tudom, a telepesek hogy bírják.

Martin Silenus odalépett a csoport mellé, és leült a hajókorlátra. Belekortyolt hosszú, zöld palackjába, majd megszólalt:

„ Hol van a Költő? Mutassátok! Mutassatok

Múzsáim, rá, ki előtt hódolhatok!

Hadd lássam a mindőnkkel egyenlőt,

A királyi gazdagot, koldusszegényt,

Ki éppúgy magában hord Platónt, emberőst,

Mint bármely szökellő csodalényt.

Ő az, ki egyetlen madárral megjárja,

Sas legyen, avagy ökörszem – minden ösztönét

Az embernek, s visszatér. O most is hallja

Az oroszlánüvöltést, és a torkok vörösét

Faggatja rejtélyes próféciákért,

Mert neki a tigris éneke

Világos, és cseng harangként Fülében, mint anyanyelve."

* Hűse Lajos fordítása.

– Honnan szerezte azt a bort? – kérdezte Kassád.

Martin Silenus elmosolyodott. A szeme aprónak és fényesnek tűnt a lámpák izzásában.

– A hajókonyha teljesen fel van töltve, és van egy bár is. Úgy döntöttem, kinyitok.

– Készítsünk valami vacsorát! – javasolta a Konzul, bár pillanatnyilag inkább egy kis bort szeretett volna inni. Már több mirit tíz órája nem ettek.

Egy csattanás, tompa zúgás – mind a heten a jobb oldali korláthoz rohantak. A palló húzódott be. Ismét megpördültek, ahogy kibomlott egy vitorla, megfeszültek a kötelek, és valahol ultraszonikus magasságba ment át a lendkerék zümmögése. A vitorlák levegővel teltek meg, a fedélzet enyhén oldalra dőlt, és a szélvagon a mólótól eltávolodva belehasított a sötétségbe. Csak a vitorlázat csattogása és a hajó nyikorgása, a kerék távoli mormogása és a hajótest aljához dörzsölődő fű suhogása hallatszott.

Némán figyelték, ahogy a domb árnyéka elmaradt mögöttük. A feltornyozott, de meg nem gyújtott máglya a sápadt fára hulló halvány csillagfényként távolodott, aztán csak az ég, az éjszaka és a lámpák imbolygó fénykörei maradtak.

– Lemegyek, megnézem, mit ehetünk – mondta a Konzul. A többiek még fent maradtak egy ideig, talpuk alatt érezve

az enyhe remegést és mormolást, miközben a mellettük elsuhanó sötétséget bámulták. A Fűtengert csak ott látták, ahol a csillagok véget értek és elkezdődött a lapos feketeség. Kassád egy zseblámpával rá-rávilágított a vásznakra és az árbocrudak-ra, a láthatatlan kezek által megfeszített kötelekre, majd végigjárt minden szegletet és sötét helyet a tattól az orrig. A többiek némán figyelték. Amikor lekapcsolta a lámpát, enyhült a sötétség nyomasztó jellege, erősebb lett a csillagok fénye. A több ezer kilométernyi fű fölött végigsüvöltő szél dús, termékeny illatot hozott feléjük – inkább egy tavaszi farmét, mint a tengerét.

Valamivel később a Konzul felkiáltott, és a többiek lementek enni.

A hajókonyha zsúfolt volt, étkezőasztal nem állt benne, ezért a hátsó nagy kabint nevezték ki étkezőnek, három utazóládát összetolva hevenyészett asztalként. A helyiséget négy, az alacsony gerendákra akasztott lámpa világította meg. Amikor Het Masteen kinyitotta az egyik nagy ablakot az ágy fölött, kellemes szél áradt be.

A Konzul letette a szendvicsekkel megrakott tányérokat a legnagyobb ládára, majd vastag falú, fehér csészéket és egy termosz kávét hozott. Míg a többiek ettek, mindenkinek töltött.

– Nagyon finom! – biccentett Fedmahn Kassád. – Honnan vette a marhasültet?

– A hűtőszekrény tele van. És az éléskamrában is van egy hatalmas fagyasztó.

– Elektromos? – kérdezte Het Masteen.

– Nem. Kettős szigetelésű.

Martin Silenus beleszimatolt az egyik üvegbe, keresett egy kést a tányérok között, és hatalmas adag tormát rakott a szendvicsére. A szemében könnycseppek szikráztak, miközben evett.

– Általában meddig tart egy ilyen út? – kérdezte Lamia a Konzultól.

A Konzul felrezzent a csészéjében lévő forró, fekete kávé tanulmányozásából.

– Elnézést, micsoda?

– A Fűtengeren való átkelés. Meddig tart?

– Egy éjszaka és fél nap a hegyekig – felelte a Konzul. – Jó széllel.

– És azután... mennyi ideig tart átkelni a hegyeken? – kérdezte Hoyt atya.

– Alig egy napig.

– Ha működik a függővasút – tette hozzá Kassád.

A Konzul belekortyolt a forró kávéba, és elfintorodott.

– Fel kell tételeznünk, hogy működik. Különben...

– Különben mi? – követelte Lamia.

– Különben – lépett oda a nyitott ablakhoz és tette csípőre a kezét Kassád ezredes – megrekedünk hatszáz vonásnyira az Időkriptáktól és ezerre a déli városoktól.

– Nem – rázta meg a fejét a Konzul. – A templom papjai vagy akárkik is állnak emögött a zarándoklat mögött, gondoskodtak róla, hogy eljussunk eddig. Arról is gondoskodni fognak, hogy megérkezzünk.

– Mint mik? – ráncolta a homlokát karját összefonva Brawne Lamia. – Áldozatok?

Martin Silenus huhogva felnevetett, és meghúzta üvegét.

„ Mily áldozatra gyűl emitt a nép?

A zöld oltár elé szent pap vonat

Szelíd üszőt, amely bődülve lép

S borítja lágy szőré virágfónat.

Mily apró város az, mely halk habok

Partján, vagy békés várövű hegyen

Tárt utcákkal e jámborokra vár?

– Oh, kicsi város, néped elhagyott

S közülük hírt regélni nem megyén

Csöndedbe vissza soha senki már... "

Brayne Lamia benyúlt a zekéje alá és elővett egy, a kisujjánál alig nagyobb vágólézert. Megcélozta vele a költő fejét.

Dan Simmons

– Te szánalmas kis szar! Még egy szó, és... esküszöm... megöllek!

Egyszerre teljes csend támadt, csak a hajó morgása-mormolása hallatszott a háttérben. A Konzul elindult Martin Silenus felé. Kassád ezredes kettőt lépett előre Lamia háta mögött.

A költő kortyolt egy hosszút az üvegből, és rámosolygott a sötét hajú nőre. Az ajkai nedvesek voltak.

– Ó, építsd meg halálhajód! – suttogta. – Ó, építsd meg! Lamia ujjai elfehéredtek a lézertollon. A Konzul közelebb

araszolt Silenushoz, bár nem tudta, mit tehetne. Elképzelte, ahogy a csapkodó fénysugár a saját szemét olvasztja ki. Kassád két méter megfeszített árnyékként hajolt Lamia felé.

– Madame! – szólalt meg Sol Weintraub a helyiség távolabbi falánál álló priccsen ülve. – Emlékeztetnem kell, hogy egy gyermek is van a körünkben?

Lamia jobbra pillantott. Weintraub korábban kivett egy mély fiókot az egyik szekrényből, és rátette az ágyra. Megfürdette a csecsemőt, és éppen a költő idézete előtt lépett be halkan a kabinba. Most óvatosan beletette a csecsemőt a kipárnázott fészekbe.

– Bocsásson meg! – eresztette le Lamia a kis lézert. – Egyszerűen csak... annyira fel tud dühíteni.

Weintraub bólintott, és szelíden ringatni kezdte a fiókot. A szélvagon enyhe ingása és a nagykerék átható mormogása láthatólag már korábban álomba ringatta a gyermeket.

– Mind fáradtak és feszültek vagyunk – mondta a tudós. -Lehet, hogy jobban tennénk, ha megkeresnénk a hálóhelyeinket és lefeküdnénk.

A nő felsóhajtott, és az övébe dugta a lézert.

– Én nem fogok aludni – jelentette ki. – Olyan... különös minden.

A többiek is bólogattak. Martin Silenus az egyik nagy ablak párkányán üldögélt. Felhúzta a lábait, ivott egy kortyot, és odafordult Weintraubhoz.

– Mondja el a történetét, öreg!

– Igen – helyeselt Hoyt atya. A pap hullasápadt volt a kimerültségtől, de szeme lázasan égett. – Mondja el! Hallanunk kell a történeteket, és időre van szükségünk, hogy még a megérkezésünk előtt átgondoljuk őket.

Weintraub végighúzta kezét kopasz fején.

– Unalmas történet – mentegetőzött. – Még soha nem jártam a Hyperionon. Nem találkoztam szörnyekkel, nem hajtottam végre hősi tetteket. Ez egy olyan ember története, akinek az a kaland, ha a jegyzetei nélkül kell előadást tartania a tanteremben.

– Annál jobb! – vetette oda Martin Silenus. – Szükségünk lesz altatóra.

Sol Weintraub felsóhajtott, megigazította a szemüvegét, és bólintott. Szakállában rejtőzött még néhány sötét száll, de a nagy része már megőszült. Letompította a csecsemő ágya fölötti lámpa fényét, majd odament a kabin közepén álló székek egyikéhez.

A Konzul lekapcsolta a többi lámpát, és töltött még kávét azoknak, akik kértek. Sol Weintraub lassan, gondosan fogalmazva, a szavakat precízen megválogatva beszélt, s története szelíd ritmusa hamarosan egybeolvadt az észak felé haladó szélvagon halk mormogásával.

A TUDÓS TÖRTÉNETE:

„A LÉTHÉ FOLYÓ KESERŰ VIZE"

Sol Weintraub és felesége, Sarai már lányuk születése előtt is boldogan éltek, de Rachel érkezése olyan tökéletessé tette a dolgokat, amilyen tökéletesnek csak el tudták képzelni.

Sarai huszonhét éves volt, amikor a gyermek megfogant, Sol huszonkilenc. Egyikük sem vette fontolóra a Poulsen kezeléseket, egyrészt azért, mert nem tudták megfizetni, másrészt azért, mert a kezelések nélkül is még legalább ötven egészséges évnek néztek elébe.

Mindketten a Barnard's World-ön, a Hegemónia egyik legrégebbi, de legkevésbé izgalmas világán élték le teljes életüket. Barnard's rajta volt a Hálón, de ez nem sokat számított Sol és Sarai szempontjából, mivel nem engedhették meg maguknak a térkapuk sűrű használatát, de egyébként sem igen akartak bárhová menni. Sol nemrégiben ünnepelte tizedik évét a Nightenhelser College-ban, ahol történelmet és klasszika filológiát tanított, illetve az etikai evolúció területén végzett kutatásokat. A Nightenhelser kis iskola volt, alig háromezer hallgatóval, azonban kiemelkedő hírnévre tett szert tudományos körökben, és az egész Hálóról vonzotta a fiatalokat. A hallgatók leginkább arról panaszkodtak, hogy a Nightenhelser és Crawford városa egyfajta civilizációs szigetet képeztek a kukoricatengerben. Igazuk volt; az egyetem légvonalban háromezer kilométerre helyezkedett el a fővárostól, Bussardtól, s a köztük elterülő terraformált földek minden négyzetkilométerén gazdálkodás folyt. Nem voltak kiirtandó erdők, nem voltak dombok, és nem voltak hegyek, amik megtörték volna a kukoricaföldek, babföldek, kukoricaföldek, gabonaföldek, kukoricaföldek, rizsföldek és megint csak kukoricaföldek lapos monotóniáját. Salmud Brevy, a radikális költő még a Glennon-Height lázadás előtt tanított egy rövid ideig a Nightenhelseren, de kirúgták, s a térkapun a Renaissance Vectorra lépve azt mondta barátainak, hogy a Dél-Sinzeri Crawford megye a Barnard's World-ön maga a Pokol Nyolcadik köre a Teremtés abszolút hátsó felének a legkisebb ragyáján.

Sol és Sarai Weintraub viszont szerették. A huszonötezer lakosú Crawford akár valamelyik XIX. századi amerikai kisváros rekonstrukciója is lehetett volna. A széles utcák fölé szilfák és tölgyek borultak. (A Barnard's a második naprendszeren kívüli gyarmat volt, évszázadokkal a Hawking-hajtómű és a Hedzsra előtt telepítették be, márpedig akkor még óriási telepeshajók indultak útnak.) A crawfordi házak stílusa a korai viktoriánustól a kanadai reneszánszig terjedt, mégis mindegyik fehérnek, a gondosan nyírt gyep mélyén ülőnek tűnt.

Maga az egyetem György korabeli mintára épült, vörös téglából, ovális központi udvarát pedig fehér oszlopok szegélyezték. Sol irodája a Placher kollégium, a campus legrégebbi épülete harmadik emeletén helyezkedett el, s telente a központi udvart bonyolult geometriai mintákkal övező meztelen ágakra nyílt kilátása. Sol imádta a hely krétaporát és ódon fa illatát, mely illat gólya kora óta nem változott, s amikor nap mint nap felkaptatott irodájába, tovább gazdagította a lépcsőfokok mély barázdáinak kincsestárát, a Nightenhelser hallgatóinak húsz nemzedékre visszanyúló örökségét.

Sarai egy Bussard és Crawford között félúton elhelyezkedő farmon született, és egy évvel azelőtt szerezte meg Ph. D. fokozatát zeneelméletből, hogy Sol megkapta doktori címét. Vidám, energikus fiatal nő volt, személyiségével pótolva azt, ami a külső szépség elfogadott normái szerint hiányzott belőle, s személyisége vonzását később is megőrizte. Sarai két évet töltött a Deneb Drei-en, az Új-Lyoni Egyetemen, de hamar honvágya támadt: a naplementék túl gyorsak voltak, az egekbe magasztalt hegyek fűrészfogas handzsárként metszették ketté a napsugarakat, s lányt sajgó vágy fogta el otthona több órás naplementéi iránt, melyek során a Barnard's csillaga óriási, kipányvázott léggömbként függött a láthatáron, miközben az égen megsűrűsödött az éjszaka. Hiányzott neki a tökéletes síkság, ahol kislányként – a meredek oromzat alatti, harmadik emeleti szobája ablakán kinézve – ötven kilométerre is ellátott a rojtos mezők fölött, idejekorán észrevéve a villámoktól megvilágított, tompafekete függönyként közeledő viharokat. És hiányzott a családja.

Egy héttel azután ismerkedett meg Sollal, hogy átment a Nightenhelserre; három évnek kellett eltelnie, mire a férfi megkérte a kezét, s ő igent mondott. Eleinte semmit sem látott az alacsony posztgraduális hallgatóban. Sarai még mindig a Háló divatja szerint öltözött, poszt destrukcionista zeneelmélettel foglalkozott, az Obitot és a Nihilt, a Renaissance Vector és a TC legavantgardabb magazinjait olvasta, mesterkélt életuntságot tettetett, s egy lázadó szókincsével beszélt – mindebből semmit sem talált meg az alulméretezett, de őszinte történészben, aki a Moore dékán tiszteletére rendezett partin leöntötte gyümölcskoktéllal. Minden egzotikum, ami esetleg Sol Weintraub zsidó származásából fakadhatott volna, azonnal szertefoszlott Barnard's World-i akcentusától, a Crawford főterén vett ruhatárától és attól a ténytől, hogy szórakozottságában Detresque Variációk a magányra című könyvével a hóna alatt érkezett a partira.

Sol részéről szerelem volt az első pillantásra. Rámeredt a nevető, kipirult arcú lányra, és a magányos doktoranszusz a fáklyaként izzó személyiségtől észre sem vette a drága ruhát meg a mesterkélt mandarinkörmöket. Sol nem tudta, hogy magányos, míg meg nem ismerte Sarait, de attól a pillanattól kezdve, hogy kezet fogtak és leöntötte a lányt ruháját gyümölcskoktéllal, érezte, hogy élete örökké üres lesz, ha nem veszi feleségül.

Egy héttel azután házasodtak össze, hogy Sol megkapta oktatói kinevezését. A mézesheteket a Maui-Covenanton töltötték. Ez volt Sol első térkapu-utazása más bolygóra. Három hétre kibéreltek egy mozgó szigetet, és egyedül vitorlázták be az Egyenlítői szigetvilág csodáit. Sol soha nem feledte a napfénytől túlcsorduló, széltől dagadó napok képeit, a titkos kép pedig, amit a legjobban dédelgetett, a vízből egy éjszakai úszás során meztelenül kiemelkedő Sarai képe volt. Fölöttük a Mag csillagai ragyogtak, a lány testére pedig a sziget sodrának foszforeszkálása festett csillagképeket.

Azonnal szerettek volna gyereket, de a természet csak öt év múlva adta hozzájárulását.

Sol emlékezett, hogyan ölelte át a fájdalmában összekuporodó Sarait. Nehéz szülés volt, de végül a Crawford megyei egészségügyi központban, hajnali 2:01-kor megszületett a csodálatos Rachel Sarah Weintraub.

A csecsemő jelenléte rátelepedett Sol komoly tudósként, illetve Sarai zenekritikusként élt szolipszisztikus életére, de egyikük sem bánta. Az első hónapokat az egybemosódó kimerültség és öröm jellemezte. Sol késő éjszakánként, két etetés között lábujjhegyen belopózott a gyerekszobába, hogy megnézze Rachelt, majd ott maradjon, és csak csodálja a csecsemőt. Sarait általában már ott találta, és egymást átölelve bámulták a hasán alvó, fenekét a levegőbe nyomó, fejét a bölcső elejére kötött védőszivacsba fúró kicsi jelentette csodát.

Rachel azon ritka gyermekek közé tartozott, akiknek sikerült anélkül aranyosaknak lenniük, hogy önnön becsessegük tudatában nagyképűvé váltak voltak; két szabványéves korára külseje és személyisége lenyűgöző lett – anyja világosbarna haja, pirospozsgás arc, széles mosoly és apja nagy, barna szemei. A család barátai azt mondták, a gyerekben Sarai érzékenységének és Sol intellektusának legjobb részei egyesültek. Egy másik barátjuk, az egyetem egyik gyermekpszichológusa egyszer megjegyezte, hogy Rachel ötéves korában felmutatta az igazi tehetség legmegbízhatóbb jeleit: a strukturált érdeklődést, a mások iránti empátiát, az együttérzést és a fair play-hez való ádáz ragaszkodást.

Egy nap Sol, az irodájában tanulmányozva néhány ősi, a Régi Földről származó fájlt, éppen a Beatrice által Dante Alighieri világképére gyakorolt hatásról olvasott, amikor beléhasított egy XX. vagy XXI. századi kritikus egyik bekezdése:

Számára már csak Beatrice volt valóságos, már csak ő adott értelmet a világnak és a szépségnek. Beatrice természete lett a viszonyítási pontja – amit Melville, nagyobb józansággal, mint jelen sorok szerzője, Greenwhich-i Szabványának nevezett volna...

Sol megállt, hogy megkeresse a Greenwich-i Szabvány definícióját, majd tovább olvasott. A kritikus egy személyes megjegyzéssel folytatta:

Remélem, a legtöbbünknek van valakije – gyermeke, felesége vagy barátja –, aki olyan, mint Beatrice; valaki, aki pusztán természete, szemmel láthatóan belülről fakadó jósága és intelligenciája által kellemetlen módon tudatosítja bennünk hazugságainkat, amikor hazudunk.

Sol kikapcsolta a képernyőt, és kinézett a központi udvar fölötti ágak fekete geometriai alakzataira.

Rachel nem volt elviselhetetlenül tökéletes. Öt szabványéves korában gondosan levágta öt kedvenc babája haját, majd a sajátját is – a legrövidebbre. Hétévesen megállapította, hogy a város déli végében álló romos házukon dolgozó idénymunkások étrendje nem elég tápláló, ezért kiürítette az éléskamrát, a hűtőszekrényt, a fagyasztóládát, a szintetizáló kádakat, rávette három barátját, hogy tartsanak vele, és a munkások között szétosztott több száz márka értékű élelmiszert a család havi készletéből.

Tízévesen elfogadta Stubby Berkowitz kihívását, és megpróbált felmászni Crawford legöregebb szilfájának tetejére. Negyven méter magasan járt, alig öt méterre a csúcstól, amikor eltört egy ág, és a kislány lezuhant a földre. Sol komlogja akkor csipogott fel, amikor épp a Föld első nukleáris leszerelési érájának erkölcsi jelentőségéről beszélt. Szó nélkül rohant az osztályteremből a tizenkét háztömbnyire lévő egészségügyi központba.

Rachel eltörte a lábát, két bordáját, melyek közül az egyik átszúrta a tüdejét és szilánkosan tört az állkapcsa. Egy kád tápoldatban lebegett, amikor Sol berobbant a helyiségbe, de sikerült átnéznie anyja válla fölött, halványan elmosolyodnia, és az állkapcsára erősített drótsínen át megszólalnia:

– Apa, alig tizenöt lábnyira voltam a csúcstól! Lehet, hogy még annyira sem. Legközelebb sikerülni fog!

Rachel kitűnővel végezte el középfokú tanulmányait, és öt világ három egyeteméről, illetve vállalati főiskolájáról kapott ösztöndíjajánlatot, köztük az Új-Földi Harvardról. A Nightenhelser mellett döntött.

Solt nem lepte meg, hogy lánya a régészetet választotta. Az egyik legkedvesebb emléke azok a hosszú délutánok voltak róla, amiken a kétéves Rachel a veranda előtti homokban turkálva, tudomást sem véve a pókokról és a százlábúakról, minden egyes előásott műanyagdarabbal és megfakult pfenniggel berohant a házba, hogy megkérdezze, honnan származik a lelet és milyen emberek hagyták ott.

Rachel tizenkilenc szabványévesen szerezte meg diplomáját. A nyarat nagyanyja farmján töltötte, munkával, majd őszszel átlépett a térkapun. Huszonnyolc helyi hónapig tanult a freeholmi Reichs Egyetemen, s amikor hazatért, mintha a színek áramlottak volna vissza Sol és Sarai világába.

Lányuk – felnőtt nő, öntudatos és olyan magabiztos, mint a nála kétszer idősebbek közül is csak kevesen – két hétig elmerült a pihenés és az otthonlét örömeiben. Egy este, miközben naplemente után a campusban sétáltak, faggatni kezdte apját származásukról.

– Apa, te még mindig zsidónak tartod magad? Sol a meglepődve simított végig ritkuló haján.

– Zsidónak? Igen, azt hiszem. Bár már nem azt jelenti, amit valaha.

– És én zsidó vagyok? – kérdezte Rachel. Az arca ragyogott a törékeny fényben.

– Ha az akarsz lenni – felelte Sol. – Amióta a Régi Föld megsemmisült, nincs túl nagy jelentősége.

– Ha fiúnak születtem volna, körülmetéltettél volna? Sol felnevetett. Mulattatta, de zavarba is hozta a kérdés.

– Komolyan kérdem! – erősködött Rachel.

– Azt hiszem, igen, kölyök – igazította meg Sol a szemüvegét. – De igazából nem gondolkoztam még rajta.

– Voltál már a bussardi zsinagógában?

– A bar micvóm. óta nem – gondolt vissza Sol arra a tizenöt évvel korábbi napra, melyen apja kölcsönkérte Richárd bácsi Vikkenjét, és elrepült családjával a fővárosba a rítusra.

– Apa, miért gondolják a zsidók, hogy a dolgok... már nem olyan fontosak, mint a Hedzsra előtt?

Sol széttárta a kezét – erős kezek voltak, inkább egy kőfejtőé, mint egy tudósé.

– Ez jó kérdés, Rachel. Valószínűleg azért, mert az álomnak túl nagy része pusztult el. Izraelnek vége. Az Új Templom addig sem állt, mint az első meg a második. Isten a Föld elpusztításával másodszor is megszegte adott szavát. És ez a diaszpóra... örökké fog tartani.

– De a zsidók egyes helyeken továbbra is őrzik etnikai és vallási identitásukat! – makacskodott a lánya.

– Ó, persze! A Hebronon és a Concourse elszigetelt részen egész közösségeket találhatsz... haszidokat, orthodoxokat, hasmóneusokat, amit akarsz... de ezek eléggé... élettelenek, műviek... turista-központúak.

– Mint egy vidámpark?

– Igen.

– Elvinnél holnap a Betheli templomba? Majd kölcsönkérem Khaki stratját.

– Nem szükséges – rázta meg a fejét Sol. – Elvisszük az egyetem siklóját. – Elhallgatott. – Igen – szólalt meg végül –, szeretnélek holnap elvinni a zsinagógába.

Egyre sötétebb lett az öreg szilfák alatt. A házukhoz vezető széles út mentén kigyulladtak a lámpák.

– Apa – kezdte Rachel –, szeretnék kérdezni valamit, amit milliószor megkérdeztem már kétéves korom óta. Hiszel te Istenben?

Sol nem mosolyodott el. Nem volt más választása, ugyanazt a választ adta, amit már milliószor.

– Várom, hogy higgyek.

Rachel a földönkívüli és Hedzsra előtti régészeti leletekből írta a doktori disszertációját. Sol és Sarai három szabványéven keresztül csak alkalmi hazalátogatásai alkalmával, illetve a Hálóhoz közeli, de nem a Hálóhoz tartozó világokról küldött fatline üzenetek révén látták lányukat. Mindvégig tudták, hogy a disszertációhoz szükséges terepmunka miatt előbb utóbb el kell hagynia a Hálót, s az utazások során felhalmozódó időeltolódás felemészti az otthon maradtak életét és emlékeit.

– Hol a pokolban van ez a Hyperion? – kérdezte Sarai Rachel utolsó vakációján, az expedíció indulása előtt. – Olyan a hangzása, mint valami háztartási gép márkaneve.

– Nagyszerű hely, anya. Több nem emberi lelet található rajta, mint bárhol máshol, kivéve az Armaghastot.

– Akkor miért nem az Armaghastra mégy? – zsörtölődött Sarai. – Az alig néhány hónapnyira van a Hálótól. Miért éred be a második legjobbal?

– A Hyperionból még nem lett turista látványosság – felelte Rachel. – Habár már kezdenek problémát jelenteni. Mostanság szívesen utaznak a Hálón kívülre a pénzesek.

– Azokhoz az Időkriptákhoz is el fogsz menni? – Sóinak észre kellett vennie, hogy fátyolossá vált a hangja.

– Igen, az Időkriptákhoz is, apa. Dr. Melio Arundezzel fogok dolgozni. Ő többet tud a Kriptákról, mint bárki.

– És nem veszélyesek? – firtatta Sol, igyekezve csak úgy, mellékesen feltenni a kérdést, de ő maga is hallotta hangja élét.

– A Shrike legendája miatt kérded? – mosolyodott el Rachel. – Nem, nem veszélyesek. Az a bizonyos legenda legalább két szabványévszázada nem zaklatott senkit.

– De láttam a dokumentumokat a második betelepítés körüli problémákról... – kezdte Sol.

– Én is láttam, apa. De ők még nem tudtak a hatalmas kövi angolnákról, amik lemennek a sivatagba vadászni. Valószínűleg elvesztettek néhány embert miattuk, és pánikba estek. Te aztán tudod, hogyan születnek a legendák. Egyébként a kövi angolnákat szinte teljesen kiirtották.

– Űrhajók nem szállhatnak le a Kripták közelében – makacskodott Sol. – Hajóval kell odamenned. Vagy gyalog. Vagy mit tudom én, min.

Rachel felnevetett.

– Annak idején alábecsülték az antientrópikus mezők hatását, és történt néhány baleset. Most már viszont működnek a léghajójáratok. A hegyek lábánál van egy nagy szálloda, a Kronosz erőd, ahol évente több száz turista száll meg.

– Te is ott fogsz lakni? – kérdezte Sarai.

– Egy ideig. Olyan izgalmas lesz, anya.

– Remélem, nem túl izgalmas – morogta Sol, és mindhárman elmosolyodtak.

A négy év alatt, amit Rachel utazással töltött – számára néhány hét kriogenikus álom –, Sol rájött, hogy sokkal jobban hiányzik neki a lánya, mintha valahol a Hálón belül lett volna elérhetetlen. Természetellenesnek és baljóslatúnak érezte a gondolatot, hogy Rachel fénysebességnél gyorsabban száguld az űrben, a Hawking hatás mesterséges kvantum gubójába csomagolva.

Igyekeztek elfoglalni magukat. Sarai felhagyott a kritikaírással, hogy több időt szentelhessen a helyi környezetvédelmi problémáknak, Sol viszont élete egyik legnyugtalanabb szakaszát élte meg. Megjelent második és harmadik könyve, de a második – az Erkölcsi fordulópontok – olyan felbolydulást keltett, hogy folyamatosan külvilági konferenciákra és szimpóziumokra hívták. Néhányra egyedül ment el, néhányra Saraival, azonban bár mindkettőjüknek tetszett az utazás gondolata, az idegen ételekkel, az eltérő gravitációkkal és az ismeretlen napok fényével való szembesülés élménye egy idő elhalványult, és Sol azon vette észre magát, hogy egyre több időt tölt otthon, következő könyve anyagát kutatva, a konferenciákon pedig az egyetem interaktív holója segítségével vesz részt.

Rachel elindulása után majdnem öt évvel történt, hogy Sol álmot látott, álmot, mely később megváltoztatta az egész életét.

Sol azt álmodta, hogy egy hatalmas épületben barangol, melynek oszlopai kisebb vörösfenyőkkel vetekedtek, a mennyezete pedig, melyen át szilárd pászmákban vetült be a vörös fény, nem is látszott a magasban. Időnként meg-megpillantott valamit a távoli félhomályban, balra, aztán jobbra; egyszer ki tudott venni két, hatalmas házakként magasodó kőlábat a sötétségben; máskor mintha egy hideg fénnyel izzó belsejű kristály szkarabeusz forgott volna messze fölötte.

Sol végül megállt, hogy megpihenjen. Messze a háta mögött egy óriási tűz ropogott, egész városok és erdők éghettek. Előtte azok a fények ragyogtak, amik felé igyekezett: két mélyvörös ovális.

Épp a verejtéket törölte le homlokáról, amikor egy mérhetetlen hang szólt hozzá:

„Sol! Vedd egyetlen lányodat, akit szeretsz, Rachelt, menj a Hyperion nevű világra, s ott mutasd be égőáldozatul azon a helyen, amelyet majd megnevezek neked!"

És Sol álmában felállt, és így felelt:

– Ezt nem mondhatod komolyan! – Azzal továbbment a sötétségben, a vörös gömbök most már egy alig kivehető síkság fölött függtek véres holdakként, s amikor megállt pihenni, a mérhetetlen hang így szólt:

„Sol! Vedd egyetlen lányodat, akit szeretsz, Rachelt, menj a Hyperion nevű világra, s ott mutasd be égőáldozatul azon a helyen, amelyet majd megnevezek neked!"

És Sol lerázta magáról a hang súlyát, és jól érthetően válaszolt a sötétségnek:

– Az előbb is hallottalak... a válasz továbbra is nem.

Sol ekkor már tudta, hogy álmodik, elméje egy része élvezte a jelenet iróniáját, egy másik része azonban nem akart mást, csak felébredni. Ehelyett egy alacsony erkélyen találta magát, ahonnan lenézve Rachelt látta, meztelenül, egy széles kőtömbre fektetve. A színt a két vörös gömb világította meg. Sol lenézett jobb kezére, és hosszú, hajlított pengéjű kést talált benne. Úgy tűnt, a penge és a markolat is csontból készült.

A hang, mely egyre inkább úgy dübörgött Sol fülében, ahogy szerinte egy olcsó holo rendező képzelné el Isten hangját, ismét felharsant:

„Sol! Jól figyelj! Az emberiség jövője függ engedelmességedtől. Vedd egyetlen lányodat, akit szeretsz, Rachelt, menj a Hyperion nevű világra, s ott mutasd be égőáldozatul azon a helyen, amelyet majd megnevezek neked!"

És Sol, egyszerre émelyegve és megriadva az egész álomtól, megfordult és elhajította a kést a sötétségbe. Mire visszafordult lánya felé, a szín eltűnt. A vörös gömbök minden addiginál közelebb függtek a levegőben, és Sol most már látta, hogy kisebb bolygónyi méretű, sokszögű gyémántok.

Ismét megszólalt a felerősített hang:

„Nos? Megkaptad az esélyt, Sol Weintraub. Tudod, hol találsz, ha meggondolnád magad."

És Sol félig nevetve, félig halálra rémülve felriadt az álomból. Szórakoztatta a gondolat, hogy talán az egész Talmud és az egész Ószövetség nem több, mint egy rossz kozmikus vicc.

Körülbelül akkor, amikor Sol az álmot látta, Rachel a Hyperionon volt, első kutatóévének végén. A kilenc régészből és hat fizikusból álló csapat lenyűgözőnek találta a Kronosz erődöt, ám túl sok turista és leendő Shrike zarándok nyüzsgött körülöttük, ezért az első, ingázással töltött hónap után állandó tábort emeltek a romos város és az Időkriptákat rejtő kis völgy között.

Miközben a csapat egyik fele a befejezetlen város legújabb lelőhelyét tárta fel, Rachel, két kollégája segítségével minden lehetséges szempontból felmérte a Kriptákat. A fizikusokat bámulatba ejtették az antientrópikus mezők, és idejük java részét azzal töltötték, hogy színes kis zászlócskákkal kijelölték az úgynevezett időhullámok éppen aktuális határait.

Rachel csoportja főként a Szfinxnek nevezett épületben tevékenykedett, bár a kőből megformált alak sem emberre, sem oroszlánra nem emlékeztetett: talán nem is élőlény volt, bár a kőmonolit felső részének lágy vonalai egy élő test ívét idézték, az oldalnyúlványok pedig mindenkiben szárnyak képzetét keltették. A többi Kriptával ellentétben, melyek nyitva álltak, és melyeket könnyen meg lehetett vizsgálni, a Szfinxet alkotó súlyos kőtömbök között keskeny folyosók kanyarogtak. Némelyik járhatatlanná szűkült, némelyik csarnok méretűre tágult, de egyik sem vezetett sehova. Nem rejtettek sírokat, kincseskamrákat, kifosztott szarkofágokat, falfestményeket, titkos járatokat – csak egy értelmetlen labirintus rejtőzött az izzadó kövek között.

Rachel és szeretője, Melio Arundez egy, legalább hétszáz éve, még valamikor a XX. században, az egyiptomi piramisok feltárásánál kiötlött módszert alkalmazva kezdték el feltérképezni a Szfinxet. A Szfinx legalacsonyabb pontján érzékeny sugárzás– és kozmikus háttérsugárzás érzékelőket helyeztek el, majd feljegyezték a felettük lévő kőtömegen áthatoló részecskék érkezési idejét és szóródási mintázatát, így kutatva azok után a rejtett helyiségek és járatok után, melyeket még a mélyradarok sem mutattak volna ki. A zsúfolt turistaszezon és a Hyperion Önkormányzati Tanácsa azon aggodalma miatt, hogy a Kripták megsérülhetnek a kutatások miatt, Rachel és Melio éjfélkor jártak ki a terepre, hogy fél órán keresztül csússzanak másszanak a kék világítógömbökkel telerakott folyosó labirintusban, majd a több százezer tonnányi kőtömeg alatt üldögélve reggelig figyeljék műszereiket, fejhallgatóikon hallgatva a haldokló csillagok gyomrában született részecskék kattogását.

A Szfinx esetében nem jelentettek problémát az időhullámok. Úgy tűnt, az összes Kripta közül ezt óvják a legkevésbé az anti-entrópikus mezők, a fizikusok pedig gondosan kijelölték azokat az időpontokat, amikor az idődagályok veszélyt jelenthettek. A dagály 10:00 órakor tetőzött, majd mindössze húsz perccel később már vissza is húzódott a fél kilométerre délre lévő Jade-kripta felé. A turisták csak 12:00 után mehettek a Szfinx közelébe, és a biztonság kedvéért már 09:00-kor távozniuk kellett. A fizikusok a Kripták közötti járatok és ösvények több pontján kronotropikus érzékelőket helyeztek el, egyrészt azért, hogy nyomon követhessék az időhullámok változásait, másrészt azért, hogy figyelmeztethessék a látogatókat.

Három héttel azelőtt, hogy első kutatóéve letelt volna a Hyperionon, Rachel felébredt álmából, kimászott alvó szeretője mellől, és egy dzsippel a Kriptákhoz hajtott a táborból. Arra jutottak Melióval, hogy felesleges minden éjjel együtt ellenőrizniük a műszereket; így most míg egyikük a Szfinxben

dolgozott, addig a másik adatokat gyűjtött és a végső projekt -a Jade-kripta és az Obeliszk közötti dűnék radaros feltérképezése – előkészítésével foglalkozott.

Gyönyörű, hűvös éjszaka volt. Temérdek csillag ragyogott látóhatártól látóhatárig, négyszer-ötször annyi, amennyit Rachel gyermekkorában a Barnard's World-ről látott. Az alacsony dűnék suttogva hullámzottak a déli hegyekből érkező erős fuvallatban.

Rachel még világító fényekre figyelt fel a Kripták mellett. A fizikusok épp akkor végeztek, felpakolva saját dzsipjeikre. Váltott velük pár szót, megivott egy kávét, míg elhajtottak, majd fogta hátizsákját és nekivágott a Szfinx „pincéjéhez" vezető huszonöt perces útnak.

Legalább századszor ötlött fel benne a kérdés, hogy vajon ki és milyen céllal építette a Kriptákat. Az építőanyagok korának meghatározásával semmire sem mentek az antientrópikus mezők hatása miatt. Mindössze a Kriptáknak a kanyon és az egyéb környező geológiai jellegzetességek vonatkozásában végzett elemzése utalt arra, hogy az építmények legalább félmillió évesek. Az embernek az az érzése támadt, hogy az Időkripták építői humanoidok voltak, bár erre csak az épületek átlagos léptéke utalt. A Szfinx járatai például nem sok mindent árultak el: akadtak elég emberi alakúak és méretűek, de előfordult, hogy ugyanaz a folyosó néhány méterrel arrébb szennyvízvezeték nagyságúra szűkült, majd hirtelen egy természetes barlangnál tágabb és szabálytalanabb alakzattá szélesedett. Az átjárók, már ha annak lehet nevezni őket, mivel tulajdonképpen sehová sem vezettek, ugyanolyan gyakorisággal fordultak elő háromszög, trapéz vagy tízoldalú alakban, mint normálisban.

Rachel az utolsó húsz métert egy meredek lejtőn négykézláb leereszkedve tette meg, maga előtt csúsztatva hátizsákját. A hő nélkül izzó világítógömbök kékes, vértelen árnyalatot kölcsönöztek bőrének és a sziklának. Amikor leért a „pincébe", úgy tűnt, mintha az emberi szagok és az emberi rendetlenség menedékébe jutott volna. A kis helyiség közepén összecsukható székek álltak, az érzékelők, oszcilloszkópok és egyéb berendezések pedig az északi falnál lévő keskeny asztalon tornyosultak. A szemben lévő fal előtti fűrészbakokra helyezett deszkán kávéscsészék, egy sakktábla, egy félig elfogyasztott fánk, két puhakötésű könyv és egy fűszoknyás kutya műanyagfigurája díszelgett.

Rachel lepakolt, kitette termoszát a kutya mellé, és ellenőrizte a kozmikus-háttérsugárzás érzékelőket. Úgy tűnt, a jól ismert adatokat látja: sehol egy rejtett helyiség vagy járat, csak néhány rés, amiket még a mélyradar sem érzékelt. Reggel Melio és Stefan beállít egy mélyszondát, üvegszálas kamerával és levegőminta vevővel, mielőtt tovább fúrnának a mikro-manipulátorral. A tucatnyi hasonló rés mindaddig semmi érdekeset nem rejtett. A táborban az a vicc keringett, hogy a következő, legfeljebb öklömnyi lyukból miniatűr szarkofágok, alulméretezett urnák és egy parányi múmia kerül majd elő -ahogy Melio mondogatta, „egy icipici kis Tutanhamon".

Rachel már csak szokásból is végigpróbálta komlogja frekvenciáit. Semmi. Ez már csak így működött negyven méter vastagságú szikla alatt. Szóba került, hogy kihúznak egy telefonvezetéket a pince és a felszín között, de égető szükség nem volt rá, az idejük pedig vészesen fogyott. Rachel ráállította komlogja input-csatornáit az érzékelők adataira, majd hátradőlt székében, és megkezdte hosszú, unalmas őrködését.

Volt egy csodálatos történet a Régi Föld egyik fáraójáról -talán Kheopszról? –, aki jóváhagyta hatalmas piramisa terveit, beleegyezett, hogy a sírkamra mélyen az építmény közepe alatt legyen, majd éveken át klausztrofóbiás pánikban feküdt éjszakánként, nem tudva másra gondolni, csak majd az örökkévalóságig felette tornyosuló kőtonnákra. Végül elrendelte, hogy a sírkamrát helyezzék át a nagy piramis magasságának kétharmadára. A hagyománnyal szöges ellentétben. Rachel meg tudta érteni az uralkodót. Remélte, hogy most már jobban alszik – akárhol is van.

Rachel maga is majdnem elszunnyadt, amikor – 02:15-kor -a komlogja felciripelt, az érzékelők felvisítottak, ő pedig talpra ugrott. A szenzorok szerint a Szfinx hirtelen tucatnyi új kamrát növesztett, melyek némelyik nagyobb volt az egész építménynél. Rachel bekapcsolta a kivetítőket, és a levegő megtelt folyamatosan változó modellekkel. A folyosók forgó Möbius-szalagokként csavarodtak vissza önmagukba. A külső érzékelők szerint a felső építmény úgy hajlongott és csavarodott, mint poliflex a szélben – vagy mint egy madár szárnyai.

Rachel tudta, hogy valamiféle többszörös üzemzavar szemtanúja, de még a műszerek újrakalibrálása közben is folyamatosan, kiabálva diktálta az adatokat és a benyomásait a komlogjának. Aztán több dolog történt egyszerre.

A felette lévő folyosón léptek hangját hallotta.

Minden kivetítő és képernyő kihunyt.

Valahol a járatokban egy időhullám riasztó kezdett harsogni.

Minden fény kihunyt.

Ez a legutolsó esemény teljességgel érthetetlen volt. A műszerek saját energiaforrásról működtek, és még egy nukleáris támadás kellős közepén is kitartottak volna. A pincét megvilágító lámpába nemrég tettek egy új, tíz évig is kitartó energiacellát. A folyosókon elhelyezett világítógömbök biológiai elven működtek, nem volt szükségük energiára.

Ennek ellenére a fények kihunytak. Rachel elővett egy lézerlámpát kezeslábasa térdzsebéből, és felkapcsolta. Semmi sem történt.

Rachel Weintraubra életében először úgy borult rá a rettegés, mint egy, a szívét markoló kéz. Alig kapott levegőt. Minden akaraterejét összeszedve tíz másodpercre teljesen mozdulatlanná vált, még a zajokra sem figyelt, csak várta, hogy enyhüljön a pánik. Amikor megnyugodott annyira, hogy zihálás nélkül is tudott levegőt venni, kitapogatta és bekapcsolta a műszereket. Egyik sem működött. Felemelte komlogját és lenyomta a diskey-X. Semmi... ami persze lehetetlen volt, tekintve az egység sérthetetlenségét és energiacellájának megbízhatóságát. Mégis, semmi.

Rachel most már a fülében hallotta a szívverését, de ismét leküzdötte a rátörő pánikot, és elkezdett az egyetlen kijárat felé tapogatózni. A legszívesebben felsikoltott volna a gondolattól, hogy a sötétben találjon ki a labirintusból, de nem maradt más lehetősége.

Várjunk csak! A Szfinx útvesztőjét már régen telerakták lámpákkal, a világítógömböket azonban a kutatók fűzték fel. Felfűzték őket. Egy perionkötél vezetett végig mindegyiken, egészen fel a felszínig.

Remek. Rachel tovább tapogatózott a kijárat felé, tenyere alatt a hideg sziklával. Korábban is ilyen hideg lett volna?

A lefelé vezető kürtőből tisztán hallatszott valami éles, kaparászó hang.

– Melio? – kiáltotta Rachel a sötétségbe. – Tanya? Kürt?

A kaparászás nagyon közelinek tűnt. Rachel hátralépett, felborítva egy széket és valamelyik műszert a sötétségben. Valami hozzáért a hajához, s ő elakadó lélegzettel emelte föl kezét.

A mennyezet alacsonyabbra került, mint korábban volt. Az ötször öt méteres tömör sziklatömb még akkor is süllyedt, amikor a másik kezével megérintette. A folyosóra vezető nyílás a fal magasságának felénél helyezkedett el. Rachel arra botladozott, úgy kaszálva maga előtt karjaival, mint egy vak. Átesett egy széken, megtalálta a műszerek asztalát, végigment mellette a távolabbi falig, és érezte, ahogy a kürtőfolyosó alsó pereme eltűnik a továbbra is ereszkedő mennyezet alatt. Csak egy másodperccel azelőtt rántotta el a kezét, hogy a kőtömb levágta volna az ujjait.

Rachel leült a sötétségben. Az egyik oszcilloszkóp nekifeszült a mennyezetnek, míg csak össze nem tört az alatta lévő asztal. Rachel rövid, kétségbeesett mozdulatokkal forgatta a fejét ide-oda. Alig egy méterre tőle fémes csikorgás hangzott fel – szinte valamilyen légzés hangja. Hátrálni kezdett, négykézláb csúszva a hirtelen törött berendezési tárgyakkal megtelt padlón. A légzés hangosabb lett.

Valami éles és végtelenül hideg ragadta meg a csuklóját.

Rachel végre felsikoltott.

Akkoriban még nem volt fatline adó a Hyperionon. A HS Farraux City rotahajó sem rendelkezett fénysebességnél gyorsabb kommunikációs eszközökkel. így hát Sol és Sarai akkor hallottak először lányuk balesetéről, amikor a Hegemónia parvatii konzulátusa fatline-on értesítette az egyetemet, hogy Rachel megsérült, és eszméletlen, de az állapota stabil, és egy kórház-fáklyahajóval átszállítják a Parvatiról a Renaissance Vector Hálón belüli világára. Az utazás bő tíz hajónapig tartott, és öt hónapos időeltolódással járt. Sol és felesége számára ez az öt hónap maga volt a pokol, és mire a kórházhajó belépett a Renaissance térkapu nexusába, legalább ezerszer elképzelték a legrosszabbat. Nyolc éve látták utoljára Rachelt.

A DaVinci-i egészségügyi központ egy lebegő torony volt, amit egy közvetlenül sugárzott energianyaláb tartott a levegőben. Lélegzetelállító kilátás nyílt a Como-tengerre, de sem Sol, sem Sarai nem méltatta egy pillantásra sem, miközben lányukat keresve sorra járták az emeleteket. Az intenzív osztály tömegközéppontjában találtak rá Dr. Singhre és Melio Arundezre. Nem sok időt vesztegettek a bemutatkozásra.

– Rachel? – kérdezte Sarai.

– Alszik – felelte Dr. Singh. Magas, arisztokratikus, ám kedves szemű nő volt. – Amennyire meg tudtuk állapítani, fizikai... hm... sérülései nincsenek. De most már mintegy tizenhét szabványhete eszméletlen, a saját ideje szerint. Az agyhullámai csak az utóbbi tíz napban utaltak mélyalvásra kóma helyett.

– Nem értem – rázta meg a fejét Sol. – Baleset történt a terepen? Robbanás, vagy mi?

– Valami történt – válaszolta Melio Arundez –, de nem tudjuk pontosan, mi. Rachel benn volt az egyik épületben... egyedül... a komlogja és a többi műszer semmi rendkívülit nem rögzített. Azonban váratlan aktivitás mutatkozott az antientrópikus mezőknek nevezett jelenségben...

– Az időhullámokban – vágott a szavába Sol. – Tudjuk, mik azok. Folytassa!

Arundez bólintott, és úgy nyitotta ki kezeit, mintha a levegőből akart volna szobrot mintázni.

– Volt egy... áradat... inkább szökőár, mint dagály... teljesen elborította a Szfinxet... az épületet, amiben Rachel tartózkodott. Úgy értem, fizikai sérülés nem történt, de eszméletlenül találtam rá... – Segítségkérőén nézett Dr. Singhre.

– A lányuk kómában volt – vette át a szót az orvos. – Abban az állapotban nem lehetett kriogenikus álomba helyezni...

– Azaz ébren tette meg a kvantumugrást? – követelte Sol. Olvasott már azokról a károsodásokról, amiket a Hawking-hatásnak közvetlenül kitett utazók szenvedtek el.

– Nem, nem! – csitította Singh. – Az öntudatlansága ugyanúgy megóvta, mintha aludt volna.

– Megsérült? – követelte Sarai.

– Nem tudjuk – felelte Singh. – Az életfunkciói majdnem normálisak. Az agyhullám aktivitása közelít a tudatos állapothoz. A gond csak az, hogy úgy tűnik, a teste elnyelte... illetve úgy tűnik, az anti-entrópikus mező beburkolta a testét.

Sol megdörzsölte a homlokát.

– Ez olyan, mintha sugárzást kapott volna? Dr. Singh tétovázott.

– Nem egészen... hm... nem igazán ismerünk precedenst erre az esetre. Ma délután kell megérkeznie az öregedési betegségek szakértőinek a Tau Ceti Centerről, a Lususról és a Metaxasról.

Sol belenézett a nő szemébe.

– Doktor, azt akarja mondani, hogy Rachel valamilyen öregedési betegséget szedett össze a Hyperionon? – Egy pillanatra elhallgatott, az emlékeiben kutatva. – Valami olyasmit, mint a Matuzsálem-szindróma, vagy a korai Alzheimer kór?

– Nem – rázta meg a fejét Singh. – A lánya betegségének tulajdonképpen még neve sincs. Az itteni orvosok Merlin-betegségnek hívják. Tudják... a lányuk kora normális tempóban változik... de amennyire meg tudjuk állapítani, visszafelé.

Sarai ellépett a többiek mellől, és úgy meredt Singhre, mintha az orvos nem lenne normális.

– Látni akarom a lányom! – mondta halkan, de igen határozottan. – Látni akarom Rachelt, méghozzá azonnal!

Rachel Sol és Sarai érkezése után mintegy negyven órával tért magához. Néhány perc múlva már felült az ágyában, és egyfolytában beszélt, miközben az orvosok és a technikusok körülötte nyüzsögtek.

– Anya! Apa! Hogy kerültök ide? – Mielőtt válaszolhattak volna, Rachel körülnézett, és szaporán pislogni kezdett. -Várjatok, hol vagyok egyáltalán? Keatsben?

– DaVinciben, egy kórházban, drágám – fogta meg a kezét édesanyja. – A Renaissance Vectoron.

Rachel szeme szinte komikus módon elkerekedett.

– A Renaissance-on? A Hálón belül? – Hitetlenkedve nézett körül.

– Rachel, mi az utolsó dolog, amire emlékszel? – kérdezte Dr. Singh.

A fiatal nő értetlenül nézett az orvosra.

– Az utolsó, amire... amire emlékszem, hogy lefekszem Melio mellé, miután... – Rápillantott a szüleire, és ujjhegyei-vel megérintette az arcát. – Melio? A többiek? Csak nem...

– Az expedíció minden tagja jól van – nyugtatta meg Dr. Singh. – Önnel történt egy kis baleset. Körülbelül tizenhét hete. Most megint itt van a Hálóban. Biztonságban. A csapat minden tagja jól van.

– Tizenhét hete... – Rachel falfehér lett fakuló napbarnított-sága alatt.

Sol megfogta a kezét.

– Hogy érzed magad, kölyök? – Lánya szívszorítóan erőtlenül viszonozta ujjai szorítását.

– Nem tudom, apa – nyögte ki. – Fáradtan. Szédülten. Zavartan.

Sarai leült az ágyra és átölelte.

– Minden rendben, kicsim. Minden rendben lesz.

Melio lépett be a szobába, borostásan, haja összevissza állt a szomszédos helyiségben töltött éjszakától.

– Rache?

Rachel felnézett rá anyja karjainak biztonságot jelentő öleléséből.

– Hü – köszöntötte a férfit szinte szégyenlősen. – Visszajöttem.

Sol mindig is úgy vélte, hogy az orvostudomány nem túl sokat változott a piócák és a köpölyözés kora óta; manapság centrifugákba dugták az embert, megváltoztatták a test mágneses mezejét, hanghullámokkal bombázták az áldozatot, a sejteket megcsapolva kifaggatták az RNS-t, majd hallgatólagosan, nyíltan ki nem mondva beismerték, hogy semmit sem tudnak. Csak a számlák lettek vaskosabbak.

Sol egy székben szunyókált, amikor Rachel hangja felébresztette.

– Apa?

– Itt vagyok, kölyök – ült föl és nyúlt lánya kezéért Sol.

– Hol vagyok, apa? Mi történt velem?

– Egy kórházban vagy, a Renaissance-on, kicsim. Baleset történt a Hyperionon. Semmi bajod, csak az emlékezeted zavarodott össze egy kicsit.

– Kórházban? – kapaszkodott Rachel apja kezébe. – A Hálóban? Hogy kerültem ide? Mióta vagyok itt?

– Úgy öt hete – suttogta Sol. – Mi az utolsó dolog, amire emlékszel, Rachel?

A lány hátradőlt a párnáira, és megérintette a homlokára erősített apró érzékelőket.

– Elmentünk Melióval a gyűlésre. Megbeszéltük a csapattal, hogy hogyan állítsuk fel a műszereket a Szfinxben. Ó... apa... még nem meséltem Méltóról... ő a...

– Igen – bólintott Sol, és átnyújtotta Rachelnek a lány kom-logját. – Tessék, kölyök. Hallgasd meg. – Azzal kiment a szobából.

Rachel megérintette a diskey-t, és szaporán pislogni kezdett, ahogy meghallotta a saját hangját.

– Oké, Rache, tehát most ébredtél fel. Össze vagy zavarodva. Nem tudod, hogy kerültél ide. Nos, valami történt veled, kölyök. Figyelj!

– Ez a felvétel a Hedzsra 457. évében, vagy a régi időszámítás szerint Kr. u. 2739-en, a tizedik hónap tizenkettedik napján készült. Igen, tudom, hogy ez fél szabvány évvel később van, mint az utolsó dolog, amire emlékszel. Figyelj!

– Valami történt a Szfinxben. Elkapott az idődagály. Megváltoztatott. Napról napra fiatalodsz, akármilyen hülyén hangzik is. A tested minden percben fiatalabb, bár pillanatnyilag nem ez a legfontosabb. Amikor alszol... amikor alszunk... felejtesz. Újabb napot veszítesz a balesetet megelőző emlékeidből. Ami azóta, illetve addig történt, azt már elfelejtetted. Ne kérdezd, miért. Az orvosok sem tudják. A szakértők sem tudják. Ha egy analógiát szeretnél, gondolj egy szalagféregvírusra... egy régi fajtára... ami felfalja a komlogod adatait... az utolsó bejegyzéstől visszafelé haladva.

– Nem tudják, miért alvás közben veszted el az emlékeidet. Megpróbáltak ébren tartani, de harminc óra után egyszerűen katatóniás állapotba kerültél, és a vírus elvégezte a dolgát. Vagy mi a fene.

– Tudod mit? Ez, hogy harmadik személyben beszélek rólad, egyfajta terápia. Most épp itt fekszem, várom, hogy elvigyenek egy vizsgálatra, tudva, hogy amikor visszajövök, el fogok aludni... tudva, hogy megint mindent el fogok felejteni... és kurvára félek az egésztől.

– Oké, állítsd a diskey-t a közelmúltra, és elmondok mindent, ami a baleset óta történt. Ja igen... anya és apa itt vannak, és tudnak Melióról. Én azonban nem tudok róla annyit, mint régen. Mikor feküdtünk le vele először, hm? A Hyperionon töltött második hónapban? Akkor már csak néhány hetünk maradt, Rachel, aztán csak ismerősök leszünk. Örülj az emlékeidnek, kölyök, amíg teheted.

– Ez volt a tegnapi Rachel. Vége.

Amikor Sol belépett a szobába, lányát egyenes háttal ülve találta az ágyban. Rachel sápadt, rémült arccal szorította magához a komlogot.

– Apa...

Sol odaült mellé, és hagyta, hadd sírjon... immár a huszadik egymást követő estén.

Nyolc szabványhéttel a Renaissance-ra érkezésük után Sol és Sarai a DaVinci-i térkapu multiportálnál búcsút intettek Rachelnek és Meliónak, majd hazaléptek a Barnard's World-re.

– Szerintem nem lett volna szabad eljönnie a kórházból -morogta Sarai, miközben felszálltak a Crawfordba induló esti siklóra. Alattuk a kontinens aratásra kész derékszögekből álló patchworknek tűnt.

– Anya – tette a kezét a térdére Sol –, az orvosok örökre ott tartották volna. De most már csak kíváncsiságból. Mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy segítsenek rajta... és semmi sem segített. Rachelnek élnie kell az életét.

– De miért... miért vele ment el? – kérdezte Sarai. – Hiszen alig ismeri.

Sol felsóhajtott, és hátradőlt ülésében.

– Két hét múlva már egyáltalán nem fog emlékezni rá -mondta. – Legalábbis úgy, mint ahogy most vannak. Próbáld meg az ő helyébe képzelni magad, anya. Minden nap azzal küszködik, hogy megtalálja a helyét egy őrült világban. Huszonöt éves és szerelmes. Hadd legyen boldog!

Sarai az ablak felé fordította az arcát, és együtt, egy szót sem szólva nézték az este peremén kipányvázott léggömbként függő vörös napot.

Sol már jócskán benne járt a második szemeszterben, amikor megérkezett Rachel üzenete. Egyirányú hívás volt, a freeholmi térkapu-kábelen keresztül, s a lány képe ismerős szellemként lebegett a régi hologödör közepén.

– Hi, anya, hi, apa! Bocs, hogy nem írtam és nem hívtalak az elmúlt néhány hét alatt. Azt hiszem, tudjátok, hogy otthagytam az egyetemet. És Meliót is. Hülyeség volt megpróbálkozni a posztgraduális anyaggal. Amit hétfőn tanulunk, azt keddre elfelejtem. Még a diszkekkel és a komlog bejegyzésekkel is vesztett csata volt. Esetleg beiratkozhatnék a rendes egyetemi programra... az egész itt van a fejemben! Csak vicceltem.

– Melióval is túl keményen bántam. Legalábbis a jegyzeteim szerint. Nem az ő hibája, ebben biztos vagyok. Ő mindvégig kedves volt, türelmes és szerető. Éppen csak... szóval nem lehet minden nap a semmiből felépíteni egy kapcsolatot. A lakásunk tele volt a kettőnkről készített fotókkal, a kettőnkről írt jegyzeteimmel, hyperioni holókkal, de... tudjátok. Reggelente teljesen idegen volt. Délutánra kezdtem elhinni, mi van köztünk, még ha nem is emlékeztem rá. Este a karjaiban sírtam... aztán előbb-utóbb elaludtam. Jobb ez így.

Rachel képe elhallgatott, elfordult, mintha meg akarta volna szakítani a kapcsolatot, aztán megállt. Rámosolygott szüleire.

– Szóval a lényeg az, hogy egy időre otthagytam az egyetemet. A freeholmi egészségügyi központ főállásban alkalmazna, de még össze kell kapniuk magukat... a Tau Ceti Kutatási Intézettől olyan ajánlatot kaptam, amire nehéz nemet mondani. Felajánlottak egy olyan... azt hiszem, „kutatási honoráriumnak" nevezték... ami több mint amit négy évért fizettünk a Nightenhelseren és a Reichs-en együttvéve.

– Nem fogadtam el. Bejárok még hozzájuk, de az RNS beültetésektől csak horzsolásaim lesznek, meg depresszióm. Persze lehet, hogy azért van depresszióm, mert reggelente nem emlékszem, hol szedtem össze a horzsolásokat. Ha-ha.

– Mindegy. Egy ideig Tanyánál maradok, aztán talán... szóval arra gondoltam, hogy talán hazamegyek. A második hónapban lesz a szülinapom... megint huszonkettő leszek. Bizarr, nem? Akárhogy is, sokkal könnyebb ismerősök között, és Tanyával is akkor ismerkedtem meg, amikor ideköltöztem, huszonkét éves koromban... biztos értitek.

– Szóval... megvan még a régi szobám, anya, vagy mahdzsong-barlangot csináltál belőle, ahogy mindig fenyegetőztél? írjatok, vagy hívjatok fel! Legközelebb kiszorítom a pénzt egy kétirányúra, és tényleg beszélhetünk. Én csak... azt hiszem...

Legyintett.

– Mennem kell. Sziasztok. Szeretlek benneteket.

Sol egy héttel Rachel születésnapja előtt repült el Bussard Citybe, hogy felvegye lányát a bolygó egyetlen nyilvános tér-kapu-terminexén. 0 látta meg hamarabb Rachelt, ahogy ott állt csomagjaival a virágóra mellett. Fiatalnak látszott, de nem észrevehetően fiatalabbnak, mint amikor búcsút intettek egymásnak a Renaissance Vectoron. Nem, mégsem: Sol észrevette, hogy mintha kevésbé magabiztos lenne a testtartása. Megrázta a fejét, hogy elűzze a gondolatot, odakiáltott lányának, majd futni kezdett, hogy megölelje.

Rachel arcára annyira mély döbbenet ült ki, amikor elengedték egymást, hogy nem lehetett nem tudomást venni róla.

– Mi a baj, kicsim? Mi történt?

Azon kevés alkalmak egyike volt, amikor lánya egyáltalán nem tudott megszólalni.

– Én... te... elfelejtettem – dadogta. Megrázta a fejét, mint régen szokta volt, és sikerült egyszerre felnevetnie és sírva fakadnia. – Megváltoztál apa, ez minden. Úgy emlékszem rád, mintha... szó szerint... tegnap váltunk volna el. Amikor megláttam a... hajad... – Rachel a szájához kapta a kezét.

Sol végigsimította fejbőrét.

– Ah, igen! – mondta, hirtelen maga is a sírás és a nevetés határán. – Több mint tizenkét év telt el, míg tanultál és utaztál. Öreg vagyok. És kopasz. – Ismét kitárta két karját. – Isten hozott itthon, kicsim!

Rachel bebújt ölelése oltalmazó gyűrűjébe.

Néhány hónapig rendben mentek a dolgok. Rachel jobban érezte magát az ismerős dolgok között, Sarai lánya betegsége felett érzett szívfájdalma pedig ideiglenesen enyhült az örömtől, hogy ismét otthon van velük.

Rachel minden reggel korán kelt, és megnézte saját „orientációs műsorát", melyben – Sol tudta – ő és Sarai tucatnyi évvel öregebben szerepeltek, mint ahogy lányuk emlékezett rájuk. Megpróbálta elképzelni, milyen lehet Rachelnek: felkel az ágyában, friss emlékekkel, huszonkét évesen, utolsó vakációján, mielőtt egy másik bolygóra költözne posztgraduális tanulmányai miatt, és egyszer csak meglátja hirtelen megöregedett szüleit, a házban és a városban történt ezernyi apró változást, az új lapokat... a történelem mellette elszáguldott éveit.

Sol nem tudta elképzelni.

Az első hibát azzal követték el, hogy engedtek Rachel kívánságának, és meghívták a régi barátait a huszonkettedik születésnapjára: ugyanazt a társaságot, akikkel annak idején ünnepelt – a szószátyár Nikit, Don Stewartot és barátját, Howardot, Kathi Obeget és Marta Tynt, a legjobb barátját, Linna McKylert – mindannyian akkor végeztek az egyetemen, kibújva gyermekkoruk burkából, hogy új életet kezdjenek.

Rachel mindannyiukkal találkozott hazatérése óta. Azonban aludt... és felejtett. Sol és Sarai pedig ez alkalommal elfelejtették, hogy felejtett.

Niki harmincnégy szabványéves volt, két gyerekkel – még mindig energikus, még mindig bőbeszédű, de Rachel mércéjével mérve ősöreg. Don és Howard a befektetéseikről, gyerekeik sporteredményeiről és közelgő nyaralásukról beszéltek. Kathi zavarban volt, csak kétszer szólt Rachelhez, akkor is úgy, mintha egy imposztorral beszélt volna. Linna, aki az eltelt évek során hívő zen gnoszticista lett, sírva fakadt, és korán elment.

Amikor mindannyian távoztak, Rachel szótlanul, a maradék tortára meredve ült a parti romjai között a nappaliban. Nem sírt. Mielőtt felment volna a szobájába, megölelte az anyját és belesúgott apja fülébe:

– Apa, kérlek, soha többé ne engedd, hogy ilyet csináljak!

Aztán felment, és lefeküdt aludni.

Tavaszodott, amikor Sol ismét látta az álmot. Elveszetten bolyongott egy nagy, sötét helyen, amit csak két vörös gömb világított meg. A legkevésbé sem volt abszurd, amikor megszólalt a kifejezéstelen hang:

„Sol! Vedd egyetlen lányodat, akit szeretsz, Rachelt, menj a Hyperion nevű világra, s ott mutasd be égőáldozatul azon a helyen, amelyet majd megnevezek neked!"

És Sol belesikoltott a sötétségbe:

– Már a tied, te szemét! Mit tegyek, hogy visszakapjam? Mondd meg! Mondd meg, hogy az isten verjen meg!

És Sol Weintraub izzadtan, szemében könnyekkel, szivében haraggal riadt föl. Érezte, hogy a másik szobában békésen alszik a lánya, és közben a nagy féreg falja.

A következő hónapokban Sol megszállottan elkezdte gyűjteni az információkat a Hyperionról, az Időkriptákról és a Shrike-ról. Gyakorlott kutatóként döbbenten látta, hogy milyen kevés szilárd adat van erről a provokatív témáról. Ott volt persze a Shrike Egyháza – a Barnard's World-ön nem állt temploma, de a Háló számos világán igen –, azonban hamarosan rá kellett jönnie, hogy a Shrike-kultusz irodalmában szilárd tényeket találni olyan, mint megpróbálni feltérképezni Sarnathot egy buddhista kolostor felkeresése révén. A Shrike Egyházának dogmája említést tett az időről, de csak abban az értelemben, hogy a Shrike „...a Megtorlás Angyala az Időn Túlról", és hogy a Régi Föld halálával véget ért az igazi idő az emberiség számára, s az azóta eltelt négy évszázad „hamis idő" volt. Sol a tanaikat a legtöbb valláséhoz hasonlóan az üres fecsegés és a köldökbámulás szokásos elegyének találta. Ennek ellenére fel akarta keresni az egyik templomukat, amint végzett néhány komolyabb kutatási iránnyal.

Melio Arundez újabb expedíciót szervezett a Hyperionra, ismét a Reichs Egyetem támogatásával. Ez alkalommal kifejezetten a Rachelben a Merlin betegséget kiváltó idődagályjelenség elszigetelését és megértését tűzték ki célul. Jelentős előrelépést jelentett a Hegemónia Protektorátusának azon döntése, hogy az expedícióval elküldött egy térkapu adóvevőt a keatsi konzulátusnak. De még így is három Háló évnek kellett eltelnie, míg a csapat megérkezett a Hyperionra. Sol először ösztönösen Arundezzel akart menni – az biztos, hogy a holodrámákban a főszereplők visszatértek volna a tetthelyre. Sol azonban néhány perc múlva úrrá lett késztetésén. Történész volt és filozófus; a legjobb esetben is csak minimális mértékben tudott volna hozzájárulni az expedíció sikeréhez.

Rachel továbbra is megtartotta a képzett régészhallgató érdeklődését és tudását, de ez a tudás napról-napra csökkent egy kicsit, és Sol semmi értelmét nem látta volna annak, hogy visszavigye a baleset helyszínére. Minden egyes nap sokkot jelentett volna lányának, ráadásul egy olyan feladat elvégzése közben, melyhez az övénél több ismeretre lett volna szükség. Sarai soha nem egyezett volna bele.

Sol teljesen félretette a könyvet, amin dolgozott -Kierkegaard az etikáról, mint kompromisszumos erkölcsről alkotott elméletének elemzését a Hegemónia törvényhozására alkalmazva –, és minden erejét az időről, a Hyperionról és Ábrahám történetéről szóló adatok gyűjtésének szentelte.

Egymás után teltek a hónapok, és az információgyűjtés nem elégítette ki cselekvési kényszerét. Időnként ráömlesztette haragját a Rachelhez zarándokokként áramló orvosokra és tudósokra.

– Hogy a fenébe történhet ilyesmi! – üvöltött az egyik specialistára, aki elkövette azt a hibát, hogy nagyképűen és le-ereszkedően beszélt a páciens apjával. Az orvos feje annyira szőrtelen volt, hogy az arca mintha csak biliárdgolyóra festett vonalakból állt volna. – A lányom egyre kisebb! – harsogta Sol, szó szerint galléron ragadva a hátráló szakértőt. – Még nem látszik, de csökken a csonttömege! Hogy kezdhet egyáltalán ismét gyerekké válni? Hogy a pokolba lehet ezt összeegyeztetni a tömegmegmaradás törvényével?

A szakértő szóra nyitotta a száját, de Sol olyan hevesen rázta, hogy nem tudott megszólalni. Szakállas kollégája válaszolt helyette.

– M. Weintraub – kezdte –, uram! Meg kell értenie, hogy a lánya pillanatnyilag egy... hm... gondoljon rá úgy, mintha egy korlátozott, fordított entrópiájú térben élne.

Sol a másik férfi felé pördült.

– Azt akarja mondani, hogy egyszerűen egy buborékban van, amiben visszafelé halad az idő?

– Izé... nem – dörzsölte meg idegesen az állát az orvos. -Talán jobb analógia... legalábbis biológiailag... az, hogy fordítva működik az élet/anyagcsere mechanizmusa... izé...

– Ostobaság! – csattant fel Sol. – Nem szívja vissza az ürülékét és nem hányja ki az ételt! És mi van a neurológiai tevékenységgel? Ha megfordítjuk az elektrokémiai impulzusokat, értelmetlen eredményt kapunk. Az agya működik, uraim... az emlékezete halványul napról-napra. Miért, uraim? Miért?

A kopasz specialista végre megtalálta a hangját.

– Nem tudjuk, miért, M. Weintraub. Matematikai szempontból az ön lánya egy időben megfordított egyenletre emlékeztet... vagy talán egy olyan tárgyra, ami egy sebesen pörgő fekete lyukon haladt át. Nem tudjuk, hogyan történt, és azt sem tudjuk, miért történik meg az esetében a fizikailag lehetetlen, M. Weintraub. Egyszerűen nem tudunk eleget.

Sol kezet rázott a két férfival.

– Remek. Csak ezt akartam tudni, uraim. Jó utat hazafelé!

Rachel a huszonegyedik születésnapján, miután mindannyian lefeküdtek, bekopogtatott Sol ajtaján.

– Apa?

– Mi az, kölyök? – lépett oda az ajtóhoz köntösét felvéve Sol. – Nem tudsz aludni?

– Már két napja nem alszom – suttogta a lány. – Serkentőket szedek, hogy végig tudjam nézni a Tudni akarod? fájl minden bejegyzését.

Sol bólintott.

– Apa, lejönnél velem egy italra? Van néhány dolog, amit szeretnék megbeszélni veled.

Sol felvette a szemüvegét, és követte lányát a lenti nappaliba.

Ez lett az első és utolsó alkalom, hogy Sol berúgott a lányával. Nem féktelen berúgás volt – egy ideig beszélgettek, aztán vicceket kezdtek mesélni, poénokat sütöttek el egymás rovására, míg végül már egyikük sem bírta folytatni a röhögéstől. Rachel belekezdett egy újabb sztoriba, a legmulatságosabb résznél belekortyolt a whiskey-jébe, de olyan nevetés tört rá, hogy az orrán prüszkölte ki az italt. Mindketten úgy érezték, hogy ez a legmulatságosabb dolog, ami valaha történt velük.

– Hozok még egy üveggel – mondta Sol, amikor csillapodott a jókedvük. – Tavaly karácsonykor kaptam Moore dékántól egy kis scotch-ot... azt hiszem.

Amikor lépteire gondosan ügyelve visszatért, Rachel a díványon ült és épp hátrasimította a haját a kezével. Sol töltött neki egy kicsit, és egy ideig szótlanul ittak.

– Apa?

– Igen?

– Végignéztem az egészet. Láttam magam, hallottam magam, láttam Linna meg a többiek holóit, középkorúan...

– Hát azért még nem középkorúak – vetette közbe Sol. -Linna a jövő hónapban lesz harmincöt...

– Akkor is öregek, tudod, hogy értem. Mindegy. Elolvastam az orvosi jelentéseket, láttam a hyperioni fotókat, és tudod, mire jöttem rá?

– Mire?

– Semmit sem hiszek el az egészből, apa.

Sol letette italát és rámeredt lányára. Az arca teltebb volt, mint régebben, éretlenebb. És sokkal szebb.

– Úgy értem, elhiszem! – nevetett fel Rachel kurtán. – Nem hinném, hogy te meg anya ilyen kegyetlen tréfát űznétek velem. Meg aztán ott van... a korod... az újságok, meg minden. Tudom, hogy igaz, de nem hiszem el. Érted, mit akarok mondani, apa?

– Igen – bólintott Sol.

– Ma reggel is felébredtem, és az jutott eszembe: Remek... holnap lesz a paleontológia vizsgám, és még semmit nem tanultam. Már alig vártam, hogy mutassak egy-két dolgot Roger Shermannak... annyira okosnak képzeli magát.

Sol ivott egy kortyot.

– Roger három éve meghalt egy repülőbalesetben, Bussardtól délre – mondta. Nem tette volna, ha nem dolgozik benne a whiskey, de meg kellett tudnia, hogy nem rejtőzik-e Rachelben egy másik Rachel.

– Tudom – húzta fel a térdét az állához a lány. – Mindenkit felhívtam, akit ismertem. Nagyi halott. Eikhardt professzor már nem tanít. Niki hozzáment valami... ügynökhöz. Sok minden történt négy év alatt.

– Több mint tizenkettő – helyesbített Sol. – A hyperoni oda-vissza út alatt hat év telt nekünk, akik itthon maradtunk.

– De hát ez normális! – sírta el magát Rachel. – Rengetegen utaznak a Hálón kívülre. Nekik sikerül.

Sol bólintott.

– Ez azonban más, kölyök.

Rachel kipréselt magából egy mosolyt, és felhajtotta whiskey-je maradékát.

– És akkor még finoman fogalmaztál. – Éles csattanással tette le a poharat az asztalra. – Figyelj, döntöttem. Két és fél napig tartott, amíg minden anyagot átnéztem, amit... előkészített... mármint amint én előkészítettem magamnak, hogy tudjam, mi történt velem... de nem segít!

Sol tökéletes mozdulatlanságban ült, még levegőt sem mert venni.

– Úgy értem – folytatta Rachel –, hogy ha nap mint nap fiatalabb leszek, olyan emberek emlékét veszítve el, akiket még nem is ismerek... akkor mi lesz holnap? Egyre fiatalabb és kisebb és butább leszek, míg egyszer csak eltűnök? Jézusom, apa! – Rachel még szorosabban ölelte magához térdeit. – A maga hátborzongató módján még vicces is, nem?

– Nem – felelte Sol halkan.

– Nem, tényleg nem az – ismerte be Rachel. Nagy, sötét szemeiben könnycseppek csillogtak. – A világ legszörnyűbb rémálma lehet neked meg anyának. Minden nap látjátok, ahogy lejövök a lépcsőn... értetlenül... a tegnap emlékeivel ébredve, aztán a saját hangomon hallva, hogy a tegnap évekkel ezelőtt volt. Hogy szerelmes voltam valami Amelio nevű fickóba...

– Melio – suttogta Sol.

– Mindegy. Egyszerűen nem segít, apa. Mire kezdeném felfogni, annyira elfáradok, hogy aludnom kell. Aztán meg... aztán meg tudod, mi történik.

– Mit... – kezdte Sol, de meg kellett köszörülne a torkát. -Mit szeretnél, mit tegyünk, kicsim?

Rachel a szemébe nézett és elmosolyodott. Ugyanaz a mosoly volt, amivel öt hetes kora óta rendszeresen megajándékozta Solt.

– Ne mondjátok el, apa! – mondta határozottan. – Ne engedjétek, hogy én elmondjam magamnak. Csak fájdalmat okozok vele. Tudod, én nem éltem át azokat az időket... – Elhallgatott, és megérintette a homlokát. – Tudod, hogy értem, apa. Az a Rachel, aki elment egy másik bolygóra, szerelmes lett és megsérült... az egy másik Rachel volt! Nem akarom elszenvedni az ő fájdalmát. – Most már hangosan zokogott. -Megértesz? Megértesz engem, apa?

– Igen – suttogta Sol. Kitárta a karját, és érezte mellkasán a melegséget és a könnyeket. – Igen, megértelek, kicsim.

A következő évben sűrűn érkeztek a Hyperionról a fatline-üzenetek, de mind negatív volt. Nem sikerült felfedni az antientrópikus mezők jellegét és forrását. A Szfinx körül nem mértek szokatlan időhullám tevékenységet. A dagályok által érintett területeken végzett állatkísérletek során néhány állat váratlanul elpusztult, de a Merlin betegséget nem sikerült újra előidézni. Melio minden üzenetét azzal fejezte be, hogy „Mondják meg Rachelnek, hogy szeretem".

Sol és Sarai hitelt vettek fel a Reichs Egyetemtől, hogy Bussard Cityben korlátozott Poulsen kezelésben részesülhessenek. Már túl öregek voltak ahhoz, hogy az eljárás még egy évszázaddal meghosszabbítsa életüket, de legalább a külsejük egy, az ötvenes, nem pedig a hetvenes évei felé közeledő páré lett. Átnézték a családi fotóalbumokat, és megállapították, hogy nem lesz nehéz úgy öltözködniük, mint másfél évtizeddel azelőtt.

A tizenhat éves Rachel az egyetem rádiójára hangolt komlogjával a kezében szaladt le a lépcsőn.

– Ehetek rizspelyhet?

– Nem azt eszel minden reggel? – mosolyodott el Sarai.

– De – vigyorgott Rachel. – Csak arra gondoltam, hogy esetleg elfogyott, vagy valami. Hallottam, csörgött a telefon. Nem Niki keresett?

– Nem – rázta meg a fejét Sol.

– A fenébe! – toppantott Rachel, aztán a szüleire nézett. -Elnézést. De megígérte, hogy rögtön felhív, amint kijönnek a pontszámok. Három hete vizsgáztunk. Az ember azt hinné, már rég készen vannak.

– Ne aggódj! – csitította Sarai. Odavitte a kávéskancsót az asztalhoz, tölteni kezdett Rachelnek, de aztán maga elé húzta a csészét. – Ne aggódj, kicsim. ígérem, olyan jó pontszámaid lesznek, hogy bármelyik iskolába bekerülhetsz.

– Anya! – sóhajtott fel Rachel. – Te nem tudod, mi folyik itt! Odakint farkastörvények uralkodnak. – A homlokát ráncolta. – Nem láttátok a matek ansible-met? A szobámban teljes a felfordulás. Semmit nem találok.

Sol megköszörülte a torkát.

– Ma nem kell iskolába menned, kölyök. Rachel értetlenül meredt rá.

– Nem kell iskolába mennem? Kedden? Hat héttel az érettségi előtt? Mi van?

– Beteg voltál – szögezte le Sarai határozottan. – Egy napot itthon maradhatsz. Csak ma.

– Beteg voltam? – mélyültek el a ráncok Rachel homlokán. – Nem érzem betegnek magam. Csak valahogy... valahogy nincsenek a helyükön a dolgok. Például miért van a dívány a médiaszoba közepén? És hol van Guba? Hívtam többször is, de nem jött elő.

– Egy pár napig beteg voltál – érintette meg Sol lánya csuklóját. – A doktor azt mondta, kieshet néhány dolog az emlékezetedből. Majd megbeszéljük, míg átsétálunk a campusba. Jössz?

– Iskola helyett az egyetemre? – derült fel Rachel. – Persze! – Hirtelen szörnyülködő arcot vágott. – Már ha nem futunk össze Roger Shermannal. Most elsőéves, és annyira fárasztó.

– Nem fogunk találkozni vele – ígérte Sol. – Kész vagy?

– Majdnem. – Rachel lehajolt és megölelte édesanyját. -Szevasz, tavasz!

– Jön a nyár! – mosolygott Sarai.

– Oké! – vigyorodott el Rachel. Hosszú haja meglebbent. -Kész vagyok!

A Bussard Citybe való állandó utazgatások miatt kénytelenek voltak venni egy EMJ-t, és Sol egy hideg, őszi napon a leglassabb utat választotta, jóval a főforgalmi pályák alatt, kiélvezve az alatta elsuhanó learatott mezők látványát és illatát. A földeken dolgozó férfiak és nők közül sokan odaintettek neki.

Bussard bámulatosan megnőtt Sol gyermekkora óta, de a zsinagóga még mindig ott állt a város egyik legrégebbi negyedének peremén. A templom öreg volt, Sol öregnek érezte magát, még a belépéskor a vállára terített jarmulke is ősöregnek tűnt, vékonyra kopott az évtizedes használat során, csak a rabbi volt fiatal. Sol észrevette, hogy legalább negyven lehetett már – haja megritkult a sötét sapka két oldalán –, de Sol szemében jóformán kisfiúnak látszott. Megkönnyebbülten fogadta a rabbi javaslatát, hogy beszélgetésüket az utca másik oldalán lévő parkban folytassák.

Leültek egy padra. Sol meglepetten vette észre, hogy még mindig nála van a jarmulke, s egyik kezéből a másikba rakosgatja a ruhadarabot. A levegőben égő levelek és az előző esti eső illata lengett.

– Nem egészen értem, M. Weintraub – mondta a rabbi. -Az álom nyugtalanítja, vagy az a tény, hogy a lánya akkor lett beteg, amikor elkezdődtek az álmok?

Sol a nap felé emelte az arcát.

– Igazából egyik sem – felelte. – Inkább az, hogy valamiért úgy érzem, a két dolog kapcsolatban áll egymással.

A rabbi az alsó ajkára tette az egyik ujját.

– Mennyi idős a lánya?

– Tizenhárom éves – válaszolta Sol alig észrevehető habozás után.

– És a betegsége... súlyos? Életveszélyes?

– Nem életveszélyes. Még nem.

A rabbi összekulcsolta két kezét tekintélyes pocakja előtt.

– Ugye, nem hiszi... Szólíthatom Sóinak?

– Természetesen.

– Sol, ugye, nem hiszi, hogy az álma... hogy valamilyen módon az álma okozta a lánya betegségét? Ugye, nem?

– Nem – felelte Sol, de egy pillanatra elgondolkodott mélyen legbelül, hogy az igazat mondja-e. – Nem, rabbi, nem hiszem...

– Szólítson Morfnak, Sol.

– Rendben van, Mórt. Nem azért jöttem el önhöz, mert azt hiszem, hogy én... vagy az álmom... okozza Rachel betegségét. Azt viszont hiszem, hogy talán a tudatalattim próbál meg mondani valamit nekem.

Mórt enyhén előre-hátra kezdett ringatózni.

– Ebben talán többet segíthetne egy idegspecialista, vagy egy pszichológus, Sol. Nem tudom, én mit...

– Ábrahám története érdekel – vágott a szavába Sol. – Úgy értem, ismerem valamennyire a különböző etikai rendszereket, de elég nehezen értem meg azt, amelyik azzal kezdődik, hogy megparancsolja egy apának fia megölését.

– Nem, nem, nem! – kiáltott fel a rabbi, meglengetve furcsa mód gyerekes ujjait maga előtt. – Amikor eljött az idő, Isten megállította Ábrahám kezét. Nem engedte volna, hogy az Ő nevében embert áldozzanak. Az Úr akaratának való engedelmesség, az...

– Igen – bólintott Sol. – Az engedelmesség. De a történet szerint „Akkor Ábrahám kinyújtotta kezét, vette a kést, hogy feláldozza a fiát". Isten bizonyára belenézett a lelkébe, és látta, hogy Ábrahám készen áll megölni Izsákot. A Genezis Istenét nem elégítette volna ki az engedelmesség puszta, belső elhatározás nélküli látszata. Mi történt volna, ha Ábrahám jobban szereti a fiát, mint Istent?

Mórt egy pillanatig a térdén dobolt az ujjaival, majd megfogta Sol felkarját.

– Sol, megértem, hogy aggasztja lánya betegsége. De ne keverjen bele egy nyolcezer évvel ezelőtt papírra vetett történetet. Meséljen még a kislányáról! Úgy értem, a gyerekek ma már nem halnak bele semmilyen betegségbe. Legalábbis a Hálón belül.

Sol felállt, elmosolyodott, és hátralépve kiszabadította a karját.

– Szívesen beszélgetnék még, Mórt. Tényleg szívesen. De most vissza kell mennem. Este órám van.

– Szombaton eljön a templomba? – kérdezte a rabbi, kinyújtva tömzsi ujjait még egy utolsó emberi érintésre.

Sol a fiatalabb férfi kezébe ejtette a jarmulkét.

– Valamikor a napokban, Mort. Valamikor a napokban eljövök.

Azon az őszön, valamivel később, Sol kinézett dolgozószobája ablakán, és egy férfi sötét alakját pillantotta meg a ház előtti kopár szilfa alatt. A média, gondolta összeszoruló szívvel. Már egy évtizede rettegte a napot, melyen a titok kitudódik, tudva, hogy az egyszerű crawfordi élete végét fogja jelenteni. Kiment a hideg estébe.

– Melio! – kiáltott fel, meglátva a magas férfi arcát.

A régész kezét hosszú, kék kabátja zsebébe dugva álldogált. Az utolsó találkozásuk óta eltelt tíz szabványév ellenére Arundez nem sokat öregedett – Sol úgy vélte, még mindig húszas éveiben járhatott. A fiatalember napbarnított arcát azonban gondterhelt ráncok szabdalták.

– Sol – mondta, miközben szinte szégyenlősen előre nyújtotta kezét.

Sol melegen megrázta a kezet.

– Nem tudtam, hogy visszajött. Jöjjön be a házba!

– Nem – hátrált egy fél lépést a régész. – Már egy órája állok itt, Sol. Nincs bátorságom belépni az ajtón.

Sol szóra nyitotta a száját, aztán egyszerűen csak bólintott. O is zsebre dugta a kezét a hidegben. A ház sötét oromzata fölött kezdtek láthatóvá válni az első csillagok.

– Rachel épp nincs itthon – bökte ki végül. – Könyvtárba ment. Azt hiszi... azt hiszi, holnapra be kell adnia a történelemdolgozatát.

Melio szaggatottan felsóhajtott, és viszonozta a bólintást.

– Sol – kezdte akadozva –, önnek és Sarainak tudnia kell, hogy mindent megtettünk, amit csak tudtunk. A csapat majdnem három szabványévet töltött a Hyperionon. Még maradtunk volna, ha az egyetem nem vonja meg a támogatást. Semmit sem találtunk...

– Tudjuk – felelte Sol. – Nagyon örültünk a fatline üzeneteknek.

– Én magam is hónapokat töltöttem egyedül a Szfinxben -folytatta Melio. – A műszerek szerint csak egy mozdulatlan kőhalom, de néha mintha éreztem volna... valamit... – Ismét megrázta a fejét. – Cserbenhagytam őt, Sol.

– Nem! – ragadta meg Sol a fiatalember két vállát. – De lenne egy kérdésem. Felvettük a kapcsolatot a szenátorainkkal... még á Tudományos Tanács tagjaival is beszéltünk... de senki sem tudta megmagyarázni, miért nem szán a Hegemónia több pénzt és időt a hyperioni jelenségek tanulmányozására.

Szerintem már rég be kellett volna vonniuk azt a bolygót a Hálóba, ha másért nem, a tudományos potenciálja miatt. Hogy tudnak szó nélkül elmenni egy olyan rejtély mellett, mint a Kripták?

– Tudom, mire gondol, Sol. Már a támogatásunk idő előtti megvonása is gyanús. Olyan, mintha a Hegemónia szándékosan tartaná magától karnyújtásnyi távolságra a Hyperiont.

– Gondolja... – kezdte Sol, de ebben a pillanatban felbukkant Rachel az őszi szürkületből. A kezét piros dzsekije zsebének mélyére dugta, haja a tíz évvel korábbi kamaszdivat szerint rövidre volt vágva, arca kipirult a hidegtől. Rachel a gyerekkor és az ifjú felnőttkor küszöbén egyensúlyozott: hosszú, farmernadrágos lábai, sportcipője és bő dzsekije akár egy fiú alakját is kiadhatták volna.

– Hi, apa! – vigyorgott rájuk. A félhomályban közelebb lépve szégyenlősen odabiccentett Meliónak. – Elnézést, nem akartam félbeszakítani a beszélgetést.

Sol vett egy mély lélegzetet.

– Semmi baj, kölyök. Rachel, hadd mutassam be Dr. Melio Arundezt a freeholmi Reichs Egyetemről! Dr. Arundez, a lányom, Rachel.

– Örülök, hogy megismerhetem – ragyogott fel Rachel arca. – A Reichs, az igen! Láttam a katalógusukat. Szeretnék egyszer ott tanulni.

Melio mereven bólintott. Sol látta, hogy válla és felsőteste megfeszül.

– És... nos... – kezdte Melio –, szóval mit szeretne tanulni? Sol azt hitte, Rachelnek is hallania kellett a férfi hangjában

csengő fájdalmat, de a lány csak vállat vont és felnevetett.

– Ó, Jézusom, mindent! Az öreg Mr. Eikhardt... ő tartja a paleontológia– és régészet-előkészítőt az oktatási központban... azt mondja, hogy remek ókori és őskori leleteik vannak.

– Úgy van – nyögte ki Melio.

Rachel félénken nézett apjáról az idegenre, láthatólag érzékelve a feszültséget, de nem ismerve az okát

– Nos, úgy látom, csak feltartom az urakat. Megyek, lefekszem. Azt hiszem, összeszedtem valami furcsa vírust... anya szerint valami meningitisz-félét, amitől kicsit fáradékony vagyok. Mindenesetre örülök, hogy megismerhettem, Dr. Arundez. Remélem, egy nap még találkozunk a Reichs-en.

– Én is remélem – felelte Melio, olyan áthatóan meredve a lányra a félhomályban, mintha a pillanat minden egyes részletét az emlékezetébe akarta volna vésni.

– Nos, akkor... – lépett hátra Rachel. Gumitalpú cipője megcsikordult a kavicsokon. – Akkor jó éjszakát! Reggel találkozunk, apa.

– Jó éjt, Rachel!

A lány megállt az ajtóban. A gyepet megvilágító gázlámpa fényében sokkal fiatalabbnak tűnt tizenhárom évesnél.

– Szevasz, tavasz!

– Jön a nyár! – felelte Sol, és hallotta, hogy Melio is vele suttogja a választ.

Egy ideig némán álltak, miközben az éjszaka leereszkedett a kisvárosra. Egy fiú hajtott el mellettük kerékpárján, kereke alatt száraz levelek zörögtek, küllői felcsillantak a régi utcalámpák alatti fénytavakban.

– Jöjjön be! – mondta Sol a szótlan férfinak. – Sarai örülni fog. Rachel pedig már alszik.

– Most nem – suttogta Melio. Árnyként állt a fa alatt, még mindig zsebre dugott kézzel. – Én... hiba volt, Sol. – Megfordult, aztán visszanézett. – Majd felhívom Freeholmról -mondta. – Összehozunk még egy expedíciót.

Sol bólintott. Három év utazás, gondolta. Ha ma éjjel elindulnának, Rachel... nem egészen tíz éves lenne, mikor megérkeznének.

– Jó – mondta.

Melio megállt, búcsút intett, majd elindult a járdán, tudomást sem véve a léptei alatt szétmorzsolódó levelekről. Soha többé nem találkoztak személyesen.

A Háló legnagyobb Shrike temploma a Lususon állt; Sol néhány nappal Rachel tizedik születésnapja előtt térkapuzott oda. Maga az épület nem volt sokkal nagyobb, mint a Régi Föld katedrálisai, azonban gigantikus megjelenést kölcsönöztek neki a templom felé nyújtózkodó külső gyámfalai, torz felső emeletei és festett üvegből készült támaszfalai. Sol rossz hangulatban érkezett, és a brutális lususi gravitáció sem enyhítette rosszkedvét. A püspökkel való előzetes időpontegyeztetés ellenére több mint öt órát kellett várnia, míg beengedték a belső szentélybe. A várakozás nagy részét azzal töltötte, hogy a lassan forgó, húsz méter magas, acél és polikróm szobrot nézte, mely talán a legendás Shrike volt... vagy a valaha feltalált összes szúró– és vágófegyver absztrakt emlékműve. Solt azonban leginkább az a két vörös gömb érdekelte, melyek talán a koponyát alkotó, rémálomba illő térségben lebegtek.

– M. Weintraub?

– Excellenciás uram – biccentett Sol. Észrevette, hogy az akolitusok, exorcisták, lectorok és kapuőrök, akik a hosszú várakozás alatt társaságát alkották, a főpap megjelenésekor leborultak a padló sötét kőlapjaira. Sol beérte egy formális meghajlással.

– Kérem, kérem, jöjjön be, M. Weintraub! – invitálta a pap, köpenye alatt rejtőző karjával a Shrike szentély ajtaja felé intve.

Sol belépett az ajtón, és egy sötét, visszhangos helyiségben találta meg, mely nem sokban tért el visszatérő álma helyszínétől. Leült, ahová a püspök mutatta. Miközben a pap elfoglalta helyét egy gazdagon faragott, ám teljes egészében modern íróasztal mögött álló, kisebb trónszerű széken, Sol észrevette, hogy a főpap a Lusus szülötte: arca elhízott, megsúlyo-sodott, de teste ugyanolyan tömörnek tűnt, mint minden lususié. Köpenye riasztóan vörös volt... élénk, artériás vörös, s inkább sűrű folyadékként, semmint ónix színű hermelinnel szegett selyemként vagy bársonyként hömpölygött. A püspök minden ujján egy-egy óriási gyűrűt viselt, felváltva feketét és vöröset, ami rendkívüli mértékben zavarta Solt.

– Excellenciás uram – kezdte Sol –, előre is bocsánatát kell kérnem az egyházi protokoll bárminemű megsértéséért. Bevallom, nem sokat tudok a Shrike Egyházáról, de az hozott ide, amit tudok. Kérem, bocsássa meg nekem, ha önkéntelenül is elárulom tudatlanságomat a címek és bizonyos szavak ügyetlen használatával!

A püspök az ujját ingatta. A halvány fényben fekete és vörös kövek villantak fel.

– A címek nem fontosak, M. Weintraub. Az „excellenciás uram" megszólítás tökéletesen elfogadható egy hitetlentől. Arra azonban felhívnánk a figyelmét, hogy szerény csoportunk hivatalos elnevezése a Végső Bűnhődés Egyháza, azt az entitást pedig, akit a világ oly naivan a... Shrike-nak... nevez, mi... már ha egyáltalán szánkra vesszük nevét... a Fájdalom Uraként, vagy még általánosabban, az Avatárként tiszteljük. Kérem, ismertesse fontos kérését, mellyel felkeresett minket.

Sol enyhén meghajolt.

– Excellenciás uram, én egy tanár vagyok...

– Bocsásson meg a közbeszólásért, M. Weintraub, de ön nem egyszerűen tanár. Ön tudós. Ismerjük az erkölcsi hermeneutika tárgykörében írt munkáit. Az érvelése hibás, ám rendkívül érdekes. Rendszeresen használjuk apologetikus szemináriumainkon.

Sol szaporán pislogni kezdett. Munkásságát szinte senki sem ismerte a legszűkebb tudományos körökön kívül, és a püspök elismerése kizökkentette egyensúlyából. Az alatt az öt másodperc alatt, míg összeszedte magát, arra jutott végül, hogy a püspök bizonyára szerette tudni, kivel kell beszélgetnie, és remek kutatószemélyzete lehetett.

– Excellenciás uram, az én hátterem lényegtelen. Azért kértem, hogy fogadjon, mert a gyermekem... a lányom... egy olyan területen folytatott kutatások során betegedett meg, mely terület az önök egyháza számára is fontossággal bír. Természetesen az úgynevezett Időkriptákról beszélek, a Hyperion bolygón.

A püspök lassan bólintott. Sol kíváncsi lett volna, vajon Rachelről is tud-e.

– Tudomása van róla, M. Weintraub, hogy a terület, melyre utalt... amit mi a Frigy Ládáinak nevezünk... a Hyperion Önkormányzati Tanácsa jóvoltából nemrégiben lezáratott az úgynevezett kutatók előtt?

– Igen, excellenciás uram. Hallottam róla. Ha jól tudom, az önök egyháza döntő szerepet játszott a törvény elfogadtatásában.

A püspök nem reagált az utolsó megjegyzésre. Messze, a tömjénfüstös félhomályban kis csengők csendültek meg.

– Akárhogy is, excellenciás uram, azt reméltem, hogy egyházuk tanainak bizonyos aspektusai talán más megvilágításba helyezhetik leányom betegségét.

A püspök előrehajtotta a fejét, s így az őt megvilágító egyetlen fénysugár a homlokára esett, árnyékot vetve szemeire.

– Vallásos beavatást kér az Egyház misztériumaiba, M. Weintraub?

Sol megérintette a szakállát.

– Nem, excellenciás uram, hacsak azzal nem javíthatok lányom állapotán.

– És a lánya bebocsátást kér a Végső Bűnhődés Egyházába?

Sol tétovázott egy szívdobbanásnyit.

– Ismét csak azt tudom mondani, excellenciás uram, hogy jobban szeretne lenni. Ha az egyházba való belépés meggyógyítja, vagy javít az állapotán, akkor nagyon komolyan fontolóra vennénk a lehetőséget.

A püspök hangos köpenysuhogás közepette hátradőlt trónján, úgy tűnt, mintha vörösség áramlana róla a félhomályba.

– Ön a testi jólétről beszél, M. Weintraub. A mi Egyházunk a lelki megváltás végső döntőbírája. Tisztában van vele, hogy az előbbi mindig az utóbbiból ered?

– Tudom, hogy ez egy régi, széles körben elfogadott álláspont – felelte Sol. – A feleségemet és engem lányunk egészsége és jóléte érdekel, minden szempontból.

A püspök ráfektette súlyos állát két öklére.

– Milyen jellegű betegségben szenved a lánya, M. Weintraub?

– Nos... a betegsége az idővel kapcsolatos, excellenciás uram.

A püspök hirtelen támadt feszültséggel előrehajolt.

– Mit is mondott, melyik szent helyen tört rá ez a kór a lányára, M. Weintraub?

– A Szfinx nevű épületben, excellenciás uram.

A püspök olyan sebesen pattant fel, hogy az íróasztalán heverő papírok lerepültek a padlóra. A férfi még a köpeny nélkül is kétszer annyit nyomott volna, mint Sol. A Shrike papja lobogó vörös palástjában, teljes magasságában kihúzva magát a halál vörös megtestesüléseként tornyosult Sol fölé.

– Most elmehet! – üvöltötte a hatalmas férfi. – A maga lánya minden élők legáldottabbja és legátkozottabbja! Semmit sem tehet érte, sem maga, sem az Egyház... vagy bárki más!

Sol nem hátrált meg, még ültében sem.

– Excellenciás uram, ha bármilyen lehetőség adódna...

– NEM! – üvöltötte a püspök elvörösödő arccal, tökéletesen kiegészítve öltözékét. Megnyomott valamit az asztalán. Exorcisták és lectorok bukkantak fel az ajtóban. Vörös szegélyű fekete köpenyeik a püspök öltözéke baljós visszhangjainak tűntek. A teljesen feketébe öltözött kapuőrök beleolvadtak a félhomályba. – A beszélgetésnek vége! – közölte a püspök halkabban, de megingathatatlan véglegességgel hangjában. -A lányát az Avatár választotta ki arra a bűnhődésre, mely bűnhődést minden bűnösnek és hitetlennek el kell szenvednie egy nap. Egy nap, mely nincs már messze.

– Excellenciás uram, ha csak még öt percig rabolhatnám az idejét...

A püspök csettintett az ujjaival, és az exorcisták előreléptek, hogy kivezessék Solt. Lususiak voltak. Bármelyikük elbánt volna akár öt Sol méretű tudóssal is.

– Excellenciás uram!... – kiáltotta Sol, miután lerázta magáról az első férfi kezét. A három másik exorcista és a hasonló testfelépítésű lectorok társuk segítségére siettek. A püspök hátat fordított Sóinak, és úgy tűnt, belemered a sötétségbe.

A külső szentélyben morgások, Sol sarkainak csikorgása és legalább egy hangos jajkiáltás visszhangzott, amikor a tudós lába közeli kapcsolatba került az exorcisták vezetőjének legkevésbé papi testrészével. Mindez azonban nem befolyásolta a nézeteltérés végkimenetelét. Sol az utca kövén landolt. Az utolsó kapuőr még utána dobta megtépázott kalapját.

Sol a gravitációtól való teljes kimerülésen kívül semmi mást nem ért el a Lususon töltött további tíz nap során. Az egyház bürokráciája nem fogadta a hívásait. A bíróság nem tudott segíteni rajta. Az exorcisták az előcsarnok küszöbe mögött várták.

Sol átkapuzott az Új Földre, a Renaissance Vectorra, a Fu-dzsira és a TC2-re, a Deneb Drei-re és a Deneb Vierre, de a Shrike templomai mindenhol zárva voltak előtte.

Sol kimerülten, dühösen és pénztelenül kapuzott haza a Barnard's Worldre. Kihozta EMJ-jét a parkolóból, és egy órával Rachel születésnapja előtt állt meg a házuk előtt.

– Hoztál nekem valamit, apa? – kérdezte az izgatott tízéves. Sarai aznap már megmondta neki, hogy Sol elutazott.

Sol elővette a csomagot. A teljes Zöldormi Anna sorozat volt benne. Nem ezt akarta hozni a lányának.

– Kibonthatom?

– Később, kicsim. A többi ajándékkal együtt.

– Ó, kérlek, apa! Csak ezt az egyet! Mielőtt még megérkezik Niki meg a többi gyerek.

Sol elkapta Sarai pillantását. Az asszony megrázta a fejét. Rachel úgy emlékezett, hogy alig néhány napja meghívta Nikit, Linnát és a többi barátját a születésnapjára. Sarai még nem talált ki semmilyen kifogást.

– Rendben, kölyök! – adta be a derekát Sol. – De csak ezt az egyet!

Miközben Rachel elmerült a kis csomag felbontásában, Sol észrevette a nappaliban álló, piros szalaggal átkötött hatalmas csomagot. Hát persze, az új bicikli! Rachel egy évvel a tizedik születésnapja előtt kérte az új biciklit. Sol fáradtan eltöprengett, hogy a lánya másnap vajon meglepődik-e majd azon, hogy a tizedik születésnapja előtt ott találja az új biciklit. Persze lehet, hogy még aznap éjjel megszabadulnak a biciklitől, míg Rachel alszik.

Sol lerogyott a díványra. A piros szalag a püspök palástjára emlékeztette.

Sarai sohasem tudott könnyen elszakadni a múlttól. Akárhányszor kimosta, összehajtogatta és eltette Rachel kinőtt kis ruháit, titokban mindig ejtett néhány könnycseppet értük, melyekről Sol valahogy mégis mindig tudott. Sarai kincsként őrizgette Rachel gyerekkora minden szakaszának emlékeit, örülve a dolgok napról napra haladó normalitasanak; a normalitásnak, amit csendesen az élet legjobb dolgaként fogadott el. Mindig is úgy érezte, hogy az emberi élmények lényege nem a kiugró eseményekben, az esküvőkben és az emlékek közül a naptárban pirossal bekarikázott napokként kiugró diadalokban rejlik, hanem a kis dolgok öntudatlan folyamában -a hétvégi délutánokban, melyeken a család minden tagja saját kedvtelésének hódolt, az esetleges találkozásokban és kapcsolatokban, az azonnal elfelejthető beszélgetésekben – ezeknek az óráknak az összessége azonban fontos és örök szinergiát teremtett.

Sol a padlásszobában talált rá Saraira, amint csendesen zokogva a dobozokban keresett valamit. Ezek azonban nem a hajdan kis holmikat sirató könnyek voltak. Sarai Weintraub dühös volt.

– Mit csinálsz, anya?

– Rachelnek ruhák kellenek. Minden túl nagy rá. Ami jó egy nyolcévesre, az nem jó egy hétévesre. Valahol megvan még néhány holmija.

– Hagyd már! – legyintett Sol. – Majd veszünk neki új ruhákat.

Sarai a fejét rázta.

– És hagyjuk minden nap azon töprengeni, hogy hová lettek a kedvenc darabjai? Nem! Félretettem egy-két dolgot. Itt kell lenniük valahol.

– Majd később megkeresed.

– A fenébe is, nincs később, hát nem érted! – kiáltotta Sarai, majd elfordult Sóitól, és az arca elé kapta a két kezét. – Ne haragudj!

Sol gyengéden átölelte. A korlátozott Poulsen-kezelések ellenére az asszony karjai sokkal véknyabbak voltak, mint ahogy emlékezett rájuk. A durva bőr alatt csomók és inak feszültek. Sol szorosan magához vonta feleségét.

– Ne haragudj! – mondta ismét Sarai, most már nyíltan zokogva. – Egyszerűen csak nem... fair ez az egész.

– Nem – értett egyet Sol –, nem fair. A padlásszoba poros ablakain beszűrődő napfény templomi

hangulatot kölcsönzött a helynek. Sol mindig is szerette a padlásszoba illatát – a használaton kívüli, a jövő kincseivel elhalmozott szoba meleg, áporodott ígéretét. Aznap szertefoszlott az illúzió. Lekuporodott az egyik doboz mellé.

– Gyere, drágám! – mondta. – Keressük meg együtt!

Rachel továbbra is boldog volt, elmerült az életben, csak egy kicsit zavarták a következetlenségek, melyekkel minden reggel szembetalálta magát. Ahogy fiatalodott, úgy lett egyre könnyebb megmagyarázni a látszólag az éjszaka során bekövetkezett változásokat – a ház elől eltűnt öreg szilfa hiányát, az új társasházat a sarkon, ahol annak előtte M. Nesbitt lakott kolóniái stílusú házában, barátai eltűnését – és Sol soha nem tapasztalt mértékben kezdte megismerni a gyermeki elme hajlékonyságát. Most már úgy képzelte, hogy Rachel az idő hullámainak hullámtörőjén él, nem látva a tenger kavargó mélységeit, kevéske emlékével és a számára naponta megadatott tizenkét-tizenöt óra mosttal őrizve meg egyensúlyát.

Sem Sol, sem Sarai nem akarták, hogy lányuk elszigetelődjön a többi gyerektől, azonban nem volt könnyű kapcsolatokat teremteniük. Rachel boldogan játszott az „új kislánnyal" vagy az „új kisfiúval" a szomszédból – a többi tanár gyerekeivel, a család barátainak unokáival, egy ideig Niki lányával –, de a többi gyereknek meg kellett volna szoknia, hogy Rachel minden nap ismeretlenként köszönti őket, semmire sem emlékezve közös múltjukból, és csak keveseknek adatott meg az együttérző-képesség, hogy játszópajtásuk kedvéért fenntartsak a látszatot.

Rachel különleges betegségének története természetesen nem volt titok Crawfordban. A hír már a Rachel hazatérését követő év során elterjedt az egyetemen, és hamarosan az egész város tudott róla. Crawford úgy reagált, ahogy a kisvárosok öröktől fogva – egyesek állandóan erről beszéltek, mások nem tudták leplezni a más szerencsétlensége láttán hangjukban és tekintetükben felbukkanó sajnálkozást és örömet –, de a város nagy része a kicsinyeit védő, esetlen anyamadárként oltalmazó szárnyai alá vonta a Weintraub családot.

Mindennek ellenére élhették megszokott életüket, és amikor Sol felhagyott a tanítással, majd idő előtt nyugdíjba vonult a Rachel gyógykezelése ügyében folytatott sűrű utazások miatt, akkor sem hozta szóba senki visszavonulásának valódi okát.

Ez azonban nem tarthatott örökké, és azon a tavaszi napon, amikor Sol kilépett a tornácra, és meglátta hétéves lányát, amint zokogva szaladt hazafelé a parkból, nyomában egy csapat csillogó kamera-implantú, komlogját előre nyújtó riporterrel, azonnal tudta, hogy életének egy szakasza örökre lezárult. Leugrott a tornácról és odarohant Rachelhez.

– M. Weintraub, igaz, hogy a lánya halálos időbetegségben szenved? Mi fog történni hét év múlva? Egyszerűen eltűnik majd?

– M. Weintraub! M. Weintraub! Rachel szerint Rabén Dowell a Szenátus főtitkára, és i. sz. 2711-et írunk! Teljesen elfelejtette az elmúlt harmincnégy évet, vagy csak a Merlin-betegség okozza a téveszméit?

– Rachel! Emlékszel, milyen felnőtt nőnek lenni? Milyen megint gyereknek lenni?

– M. Weintraub! M. Weintraub! Csak még egy képet, kérem! Mit szólna hozzá, ha Rachellel együtt néznének egy olyan fotót, amin a lánya idősebb?

– M. Weintraub! Igaz, hogy ez az Időkripták átka? Látta Rachel a Shrike-szörnyet?

– Hé, Weintraub! Sol! Hé, Solly! Mit fognak csinálni a feleségével, ha a gyerek meghal?

Egy riporter állta el Sol bejárati ajtó felé vezető útját. A fickó előredőlt, szeme sztereólencséi kidudorodtak, ahogy ráközelített Rachel arcára. Sol megragadta a riporter hosszú haját -még varkocsba is volt kötve –, és félrelökte maga elől.

A falka hét hétig csaholt és vonított a ház előtt. Sol ismét felismerte azt, amit korábban már tudott, de elfelejtett a nagyon kis városokról: gyakran idegesítők, mindig szűk látókörűek, személyes szinten néha kíváncsiak, de sohasem adják meg magukat „a közvéleménynek joga van tudni" ördögi örökségének.

A Háló azonban megadta magát. Sol, elejét véve annak, hogy családját szinte börtönbe zárja az őket ostromló riporterek hada, átment támadásba. Interjúkat adott a legnézettebb térkapu-kábeles hírműsoroknak, részt vett a Minden Dolgok beszélgetésein és személyesen jelent meg a Concourse-i Orvosi Kutatási Konklávén. Tíz szabványhónap alatt nyolcvan bolygón kért segítséget lánya számára.

Az ajánlatok tízezernyi forrásból özönlöttek, de az üzenetek nagy része hittel gyógyítóktól, projekt ügynököktől, szolgálataikat a publicitásért cserébe felkínáló intézeti és szabadúszó kutatóktól, a Rachel bűnösségét hangoztató Shrike hívőktől és egyéb fanatikusoktól, reklámügynökségektől, a Rachel ügyét „felvállalni" akaró médiaügynököktől, gyakran kreditchipeket küldő, együttérzésüket kifejező egyszerű emberektől, hitetlenkedő tudósoktól, a Rachel életére kizárólagos jogokat kérő holo-rendezőktől és könyvkiadóktól, illetve számtalan ingatlanügynökségtől érkezett.

A Reichs Egyetem külön teamet hozott létre az ajánlatok kiértékelésére, abban a reményben, hátha valamelyik segíthet Rachelen. A legtöbb ajánlatot elvetették. Néhány orvosi és kutatási tervet komolyan fontolóra vettek. Végül azonban úgy látták, egyik sem kínál olyan forradalmian új kutatást vagy kísérleti terápiát, amit Rachel ne próbált volna ki korábban.

Sol szeme megakadt az egyik fatline üzeneten. A hebroni K'far Shalom kibuc vezetőjétől érkezett, és mindössze ennyi állt benne:

HA ELEGÜK VAN, JÖJJENEK.

Hamarosan elegük lett. A nyilvánosság elé lépés első hónapjait követően úgy tűnt, az ostrom alábbhagy, de ez csak előjáték volt a második felvonáshoz. Az újságok a „Bolygó Zsidó" néven kezdték emlegetni Solt – a kétségbeesett apát, aki bejárja a galaxist gyógyírt keresve gyermeke bizarr betegségére –, mely cím, tekintve Sol irtózását az utazástól, meglehetősen ironikus volt. Sarai lett „a gyászoló anya", Rachel pedig „a halálra ítélt gyermek", vagy, ahogy az egyik fennkölt főcím fogalmazott, „Az Időkripták átkának szűz áldozata". A házból nem lehetett úgy kilépni, hogy valamelyik fa mögött ne találjanak egy riportert vagy egy kamerát.

Crawford rájött, hogy Weintraubék balsorsában pénz rejlik, sok pénz. A város eleinte állta a sarat, de amikor megjelentek a Bussard City-i vállalkozók ajándékboltjaikkal, pólóikkal, körútjaikkal és adatchip bódéikkal az egyre nagyobb számban érkező turisták pénzét lesve, a helyi üzletemberek először csak morogtak, aztán meginogtak, végül pedig egyhangúlag úgy döntöttek, hogy ha már úgyis beindult az üzlet, akkor legalább ne idegenek vigyék el a hasznot.

Crawford városkája négyszázharmincnyolc szabványévi viszonylagos elszigeteltség után beruházott egy térkapu terminexbe. A turistáknak ezután nem kellett végigszenvedniük a Bussard Cityből a kisvárosba vezető húsz perces repülőutat. A tömeg még nagyobb lett.

Költözésük napján súlyos eső esett, az utcák üresen tátongtak. Rachel nem sírt, de egész nap tágra nyílt szemmel j ár-kelt és visszafojtott hangon beszélt. Tíz nap híján hatéves volt.

– De apa, miért kell elköltöznünk?

– Csak mert el kell, kicsim.

– De miért?

– Muszáj, kicsim. Tetszeni fog a Hebron. Rengeteg parkja van.

– De hogy lehet az, hogy nem szóltatok, hogy el fogunk költözni?

– Szóltunk, kicsim. Biztos elfelejtetted.

– De mi lesz a nagyiékkal, meg Richárd bácsival meg; Tetha nénivel meg Saul bácsival meg mindenkivel?

– Bármikor meglátogathatnak minket.

– De mi lesz Nikivel meg Linnával meg a barátaimmal? Sol nem válaszolt, szótlanul vitte oda az utolsó csomagot az EMJ-hez. A házat eladták és teljesen kiürítették; a bútorokat eladták, vagy előre küldték a Hebronra. Egy héten keresztül egymást váltogatták náluk a rokonok és a régi barátok, az egyetemi munkatársak, sőt, még a Reichs orvosi teamjének néhány tagjai is, akik tizennyolc éve dolgoztak együtt Rachellel – most azonban üres volt az utca. Az öreg EMJ perspex burkolatán esőcseppek doboltak és folytak le bonyolult patakocskákat alkotva. Sarai, Rachel és Sol beültek a járműbe, és egy pillanatig rámeredtek a házra. A levegőt nedves gyapjú és nedves haj szaga ülte meg.

Rachel belekapaszkodott a mackójába, amit Sarai bányászott elő a padlásról hat hónappal korábban.

– Ez nem fair! – bökte ki.

– Nem – értett egyet Sol. – Nem fair.

A Hebron sivatagbolygó volt. A négy évszázados terraformálás belélegezhetővé tette a levegőt és művelhetővé a föld néhány millió hektárját. Az őshonos állatok kicsik voltak, harciasak és végtelenül óvatosak, akárcsak a Régi Földről betelepítettek, beleértve az emberállatot is.

– Ahh! – kapkodott levegő után Sol, amikor megérkeztek Dán napégette falujába K'far Shalom napégette kibuca fölé. -Milyen mazochisták vagyunk mi, zsidók! Húszezer megvizsgált világ felelt meg az emberi telepeseknek a Hedzsra kezdetén, de azoknak a smukkoknak ide kellett jönniük!

Azonban sem az első telepeseket, sem Sol családját nem a mazochizmus vitte oda. A Hebron nagy részét sivatag borította, de a termékeny területek szinte már ijesztően termékenyek voltak. A Sínai Egyetem az egész Hálóban köztiszteletnek örvendett, egészségügyi központja pedig gazdag pácienseket és egészséges bevételt hozott a szövetkezetnek. A Hebronon egyetlen térkapu-terminex állt, Új-Jeruzsálemben, és sehol máshol nem engedélyeztek portálokat. Mivel a bolygó nem tartozott sem a Hegemóniához, sem a Protektorátushoz, vezetése súlyos adókat vetett ki a térkapu-használatra, a turisták pedig nem hagyhatták el Új-Jeruzsálemet. Egy nyugalmat kereső zsidó számára talán a Hebron volt a legbiztonságosabb hely az emberiség által benépesített háromszáz bolygó közül.

A kibucot inkább csak hagyományaiban, semmint működésében lehetett szövetkezetnek tekinteni. Weintraubékat saját házukban, egy szerény, napon szárított vályogból emelt, derékszöget helyett lágy ívek határolta, puszta fapadlójú, ám a narancs– és olajfaligeteken túl a végtelen sivatagra néző épületben fogadták. A nap mintha mindent kiszárítana, gondolta Sol, még az aggodalmakat és a rémálmokat is. A fény kézzelfogható volt. Este a házuk még naplemente után egy órával is rózsaszínben izzott.

Sol minden reggel Rachel ágya szélére ülve várta, hogy lánya felébredjen. A gyermek zavarodottságának első percei mindig fájdalommal töltötték el, de ügyelt rá, hogy Rachel minden nap őt lássa meg először. Az ölében tartotta, míg a kislány feltette kérdéseit.

– Hol vagyunk, apa?

– Egy csodálatos helyen, kicsim. Reggeli közben majd mesélek róla.

– Hogy jöttünk ide?

– Térkapun, repülővel és egy kicsit gyalog is – mondta erre mindig Sol. – Nincs túl messze... de ahhoz elég messze van, hogy jó kaland legyen.

– De itt van az ágyam... az állataim... miért nem emlékszem rá, hogy idejöttünk?

Sol pedig szelíden megfogta a vállát, belenézett barna szemébe, és így szólt:

– Volt egy baleseted, Rachel. Emlékszel amikor a Hazavágyó békában Terrence beütötte a fejét, és néhány napra elfelejtette, hol lakik? Valami ilyesmi történt veled is.

– De már jobban vagyok?

– Igen – mondta ilyenkor Sol –, sokkal jobban vagy. – És a házat betöltötte a reggeli illata, és együtt mentek ki a teraszra, ahol Sarai várta őket.

Rachelnek több játszótársa volt, mint valaha. A kibuc-szövetkezet fenntartott egy iskolát, ahol mindig szívesen látták, és nap mint nap újonnan üdvözölték. A gyerekek a hosszú délutánokon a gyümölcsösökben játszottak, vagy a sziklák között barangoltak.

Avner, Róbert és Ephraim, a Tanács vénei arra biztatták Solt, hogy folytassa könyvét. A Hebron büszke volt tudósaira, művészeire, zenészeire, filozófusaira, íróira és zeneszerzőire, és állampolgársággal vagy korlátlan idejű letelepedési engedéllyel oltalmazta őket. A ház, mutattak rá a vének, az állam ajándéka. Sol nyugdíja, bár a Háló mércéjével mérve alacsony volt, bőségesen fedezte K'far Shalom-i szerény igényeiket. Sol azonban, a legnagyobb meglepetésére, kifejezetten élvezte a fizikai munkát. Akár a gyümölcsösökben dolgozott, akár a köveket cipelte le a fel nem tört földekről, akár egy falat javítgatott a városban, rá kellett jönnie, hogy lelke és szelleme szabadabb, mint évek óta bármikor. Felfedezte, hogy nyugodtan birkózhat Kierkegaarddal, miközben a habarcs száradására vár, és új meglátásai támadhatnak Kant vagy Vandeur kapcsán, miközben gondosan válogatja az almákat. Sol hetvenhárom szabványéves korában megszerezte első bőrkeményedéseit.

Esténként Rachellel játszott, majd Saraival sétált egyet a hegyek lábánál, miközben Judy vagy valamelyik másik szomszéd kislány vigyázott az alvó gyermekre. Az egyik hétvégén elmentek Új-Jeruzsálembe, csak Sol és Sarai – először maradtak kettesben azóta, hogy Rachel tizenhét szabványéwel korábban hazaköltözött hozzájuk.

Azonban nem volt minden idillikus. Túl gyakran fordult elő, hogy Sol egyedül riadt fel éjszaka, s amikor mezítláb leóvakodott a nappaliba, ott találta Sarait, amint az alvó Rachelt nézte. És gyakran előfordult, hogy egy-egy hosszabb nap végén, a régi kerámiakádban fürdetve, vagy épp ágyba dugva Rachelt a rózsaszínben izzó falak között, a gyermek így szólt:

– Szeretek itt lenni, apa, de holnap hazamehetünk végre? -És Sol ilyenkor bólintott. És az esti mese, az altatódal meg a jó éjt puszi után, meggyőződve róla, hogy a kislány tényleg alszik, lábujjhegyen elindult kifelé a gyerekszobából, de rögtön meghallotta a takaró alól a fojtott „Szevasz, tavasz"-t, melyet nem hagyhatott a megszokott „Jön a nyár" nélkül. És maga is ágyba bújva, a halkan lélegző, talán alvó szeretett asszony mellett feküdve Sol a Hebron kis holdjainak a falakon végigkúszó sápadt fénysugarait bámulta, és Istennel beszélgetett.

Sol már jó néhány hónapja beszélgetett Istennel, amikor észrevette, hogy mit is csinál. Szórakoztatta a dolog. A párbeszédeket semMikeppen sem lehetett volna imának nevezni, mégis dühös monológok formáját öltötték, melyek – éppen azelőtt a pont előtt, melyen vádbeszédekké váltak volna – heves, saját magával folytatott vitákká alakultak át. Illetve nem csak magával. Sol egy nap rájött, hogy a tüzes viták témái annyira fennköltek, az elrendezendő problémák annyira komolyak, az érintett kérdések olyan széleskörűek, hogy az egyetlen személy, akit egyáltalán korholhatott a hiányosságokért, csak Maga Isten lehetett. Mivel az éjjelente álmatlanul az emberi lények sorsán aggódó, az egyes emberek életébe beavatkozó személyes Isten gondolata teljes mértékben abszurdnak tűnt Sol számára, a dialógusok miatt kételkedni kezdett saját épelméjűségében.

A dialógusok azonban folytatódtak.

Sol tudni akarta, hogyan nőhet ki egy etikai rendszer – nem is beszélve egy olyan megfékezhetetlen vallásról, ami minden rosszat túlélt, amit az emberiség rá tudott vetni – Isten azon parancsából, hogy egy férfi ölje meg a fiát. Solt nem érdekelte,

hogy a parancsot az utolsó pillanatban visszavonták. Nem érdekelte, hogy a parancs az engedelmesség próbája volt. Ami azt illeti, Sol pontosan attól kapott dührohamokat, hogy Ábrahám az engedelmessége miatt válhatott Izrael törzseinek ősatyjává.

Az etikai rendszereknek szentelt ötvenöt évnyi munka és kutatás után Sol Weintraub egyetlen, megingathatatlan végkövetkeztetésre jutott: gonosz minden olyan istenhit, elmélet vagy egyetemes elv, mely az engedelmességet az ártatlan emberi lények irányában tanúsított tisztességes viselkedés fölé helyezi.

– Definiálnád akkor az „ártatlant"? – érkezett az enyhén jókedvű, kissé szőrszálhasogató hang, melyet Sol ezekhez a vitákhoz társított.

– Egy gyermek ártatlan, gondolta Sol. Izsák ártatlan volt. Rachel ártatlan.

– „Ártatlan " pusztán attól a ténytől, hogy gyermek?

– Igen.

– Es nem létezhet olyan szituáció, ahol az ártatlan vérét kell ontani egy nagyobb ügy érdekében?

– Nem, gondolta Sol. Soha.

– De feltételezem, az „ártatlan" fogalma nem korlátozódik a gyermekekre.

– Sol elbizonytalanodott, érzékelte a csapdát, próbálta megérteni, mire akar kilyukadni tudatalatti beszélgetőtársa. Nem járt sikerrel. Nem, gondolta, az „ártatlanba" mások is beletartoznak a gyerekek mellett.

– Például Rachel? A huszonnégy éves Rachel? Az ártatlanokat soha nem szabad feláldozni, bármilyen idősek is?

– Pontosan.

– Talán ez is része annak a leckének, amit Ábrahámnak meg kellett tanulnia, mielőtt ősatyja lehetett volna a nemzetek legáldottabbikának a földön.

– Miféle leckének? – gondolta Sol. Miféle leckének? Az elméjében azonban elhalkult a hang, csak az éjszakai madarak csiripelése hallatszott be odakintről és felesége halk légzése mellőle.

Rachel ötéves korában még mindig tudott olvasni. Sol alig emlékezett már, mikor tanult meg – neki úgy tűnt, mintha mindig is tudott volna.

– Négy szabványéves volt – mondta Sarai. – Nyár elején... három hónappal a születésnapja után. Az egyetem fölötti mezőn piknikeztünk, Rachel a Micimackó könyvét nézegette, és egyszer csak megszólalt: „Egy hang beszél a fejemben".

Most már Sol is emlékezett.

Arra az örömre is emlékezett, amit Saraival éreztek, látva, milyen sebességgel sajátítja el a négyéves Rachel az újabbnál újabb ismereteket. Emlékezett, mert most a folyamat fordítottjával kellett szembenézniük.

– Apa – szólalt meg Rachel a dolgozószoba padlóján hasalva, elmerülve a színezgetésben –, mennyi idő telt el anya szülinapja óta?

– Hétfőn volt – felelte Sol, fel sem nézve a könyvéből. Sarai születésnapja még nem érkezett el, de Rachel már emlékezett rá.

– Azt tudom. De mennyi idő telt el azóta?

– Ma csütörtök van – morogta Sol. Egy hosszú talmudista értekezést olvasott az engedelmességről.

– Azt tudom. De hány nap telt el? Sol letette a könyvet.

– Fel tudod sorolni a hét napjait? – A Barnard's World-ön a régi naptárt használták.

– Persze! – bólintott Rachel. – Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap, hétfő...

– A hétfőt már mondtad.

– Ja. De hány napja volt?

– El tudsz számolni hétfőtől csütörtökig?

Rachel a homlokát ráncolta, ajkai hangtalanul mozogtak. Ismét megpróbálta, ez alkalommal az ujjain számolva.

– Négy nap?

– Jól van – biccentett Sol. – Meg tudod mondani, mennyi 10 mínusz 4, kölyök?

– Mi az a mínusz?

Sol kényszeríttette magát, hogy a könyvre szegezze tekintetét.

– Semmi – próbált könnyed hangot megütni. – Majd megtanulod az iskolában.

– Majd ha hazamegyünk? Holnap?

– Igen.

Egy reggel, mikor Rachel elment Judyval a többi gyerekhez játszani – iskolába már nem járhatott, túl kicsi volt –, Sarai így szólt:

– Sol, el kell vinnünk a Hyperionra!

– Micsoda? – meredt rá Sol.

– Hallottad. Nem várhatjuk meg, míg olyan kicsi lesz, hogy járni sem tud... vagy beszélni. És mi sem fiatalodunk. – Sarai örömtelenül, vakkantva felnevetett. – Furán hangzik, igaz? De tényleg nem fiatalodunk. A Poulsen kezelések hatása egy-két éven belül elmúlik.

– Sarai, elfelejtetted? Az összes orvos azt mondta, hogy Rachel nem élné túl a kriogenikus alvást. Alvás nélkül még senki sem élte át a fénysebességnél gyorsabb utazást. A Hawking hatástól megőrülhet az ember... vagy még rosszabb is történhet vele.

– Nem számít! – makacskodott Sarai. – Rachelnek vissza kell térnie a Hyperionra!

– Mi a fenét hordasz itt össze? – fortyant fel Sol. Sarai megragadta a kezét.

– Azt hiszed, csak te látod az álmot?

– Az álmot? – nyögte ki Sol.

Sarai felsóhajtott, és leült a fehér konyhaasztal mellé. A reggeli fény sárga reflektorként vetült az ablakpárkányon álló virágokra.

– A sötét helyről – mondta az asszony. – Fent a vörös fényekkel. A hanggal. Ami azt mondja... azt mondja... hogy vigyük... hogy menjünk a Hyperionra. És... ajánljuk fel...

Sol megnyalta az ajkát, de a nyelve is száraz volt. A szíve hevesen vert.

– Kinek a nevét... kinek a nevét szólítják? Sarai furcsa pillantást vetett rá.

– Mindkettőnkét. Ha nem lennél ott... ha nem lennél velem az álomban... nem bírtam volna ilyen sok éven át.

Sol lerogyott a székére. Lenézett az asztalon nyugvó idegen kézre és alkarra. A kéz bütykei kezdtek megnagyobbodni az arthritistől; az alkaron vastag visszerek kanyarogtak a májfoltok között. Természetesen az ő keze volt az. Hallotta a saját hangját, amint így szól:

– Soha nem beszéltél róla. Egyetlen szóval sem... Sarai most keserűség nélkül nevetett fel.

– Mintha kellett volna! Hányszor keltünk fel egyszerre éjszakánként? Te ráadásul verejtékben fürödve. Kezdettől fogva tudtam, hogy ez nem pusztán egy álom. Mennünk kell, apa. A Hyperionra.

Sol megmozdította a kezet. Még mindig nem érezte a saját testrészének.

– Miért? Az Isten szerelmére, miért, Sarai? Nem... nem ajánlhatjuk fel Rachelt...

– Persze, hogy nem, apa. Nem gondolkodtál rajta? El kell mennünk a Hyperionra... vagy ahová az álom küld minket... és fel kell ajánlanunk magunkat helyette.

– Magunkat – ismételte meg Sol. Úgy érezte, rögtön szívrohamot kap. A mellkasa olyan szörnyen fájt, hogy nem tudott levegőt venni. Egy teljes percig némán ült, abban a szilárd hitben, hogy ha megpróbálna kiejteni egy szót, csak zokogás törne fel belőle. Még egy perccel később megszólalt:

– Mióta... mióta jár ez a fejedben, anya?

– Úgy érted, mióta tudom, mit kell tennünk? Egy éve. Vagy valamivel régebben. Az ötödik születésnapja óta.

– Egy éve! Miért nem szóltál?

– Rád vártam. Hogy rájöjj. Hogy tudd.

Sol megrázta a fejét. A konyha távolinak és enyhén dőltnek tűnt.

– Nem. Úgy értem, nem tűnik... Gondolkodnom kell, anya! – Sol csak nézte, amint az idegen két megsimogatta Sarai jól ismert kezét.

Az asszony bólintott.

Sol három napot és három éjszakát töltött a kopár hegyek között, csak a magával hozott vastag héjú kenyéren és a termoszában őrzött vízen élve.

Az elmúlt húsz év során tízezerszer fohászkodott, hogy átvehesse Rachel betegségét; hogy ha már szenvedni kell valakinek, akkor az az apa legyen, ne a gyermek. Minden szülő így érzett volna – így érzett, amikor gyermeke megsérült vagy lázasan feküdt. De természetesen nem lehetett ilyen egyszerű a megoldás.

A harmadik nap, a délutáni hőségben, ahogy félálomban feküdt egy keskeny sziklaperem alatt, Sol megtudta, hogy tényleg nem ilyen egyszerű.

– Lehet ez Ábrahám válasza Istennek? Hogy ő legyen az áldozat, nem Izsák?

– Az Ábrahámé lehetett. A tied nem.

– Miért?

Mintha csak választ kapott volna, Sol lázas látomást látott: meztelen felnőttek sorakoztak a fegyveres őrök között a kre-matóriumok felé, az anyák ruhahalmok alá rejtették el gyermekeiket. Látta, amint égett, cafatokban lógó húsú férfiak és

nők cipelik ki kábult gyerekeiket egy hajdani város füstölgő romjai közül. Sol tudta, hogy nem álmodja a képeket, hanem az első és második Holocaust valóságát látja, és ezt megértve már azelőtt tudta, mi a válasz, mielőtt a hang megszólalt volna elméjében. Tudta, hogy minek kellene lenni a válasznak.

– A szülők felajánlották magukat. Az áldozatot már elfogadtuk. Ezen már túl vagyunk.

– És akkor? Akkor mi van?!

Csak a csend felelt. Sol felállt a teljes hévvel tűző napon, és majdneni elesett. Felette, vagy látomásában, egy fekete madár keringett. Sol az öklét rázta a fémszínű ég felé.

– A nácikat használod eszközökként. Őrültek. Szörnyetegek. Magad is egy őrült szörny vagy.

– Nem.

A föld megbillent, és Sol oldalra zuhant, rá az éles kövekre. Úgy érezte, mintha egy durván rakott falnak támaszkodna. Egy öklömnyi kő az arcát égette.

– Ábrahám számára az engedelmesség volt a helyes válasz, gondolta Sol. Etikailag maga Ábrahám is gyermek volt. Akkor még minden ember gyermek volt. Ábrahám gyermekei számára az volt a helyes válasz, hogy felnőtté váljanak, és saját magukat ajánlják fel. De számunkra mi a helyes válasz?

Nem kapta meg. A föld és az ég forgása abbamaradt. Sol kis idő múlva reszketegen felállt, letörölte arcáról a vért és a kőtörmeléket, majd elindult a völgyben álló falu felé.

– Nem – mondta Sol Sarainak –, nem megyünk a Hyperionra. Nem ez a helyes megoldás.

– Tehát inkább ne tegyünk semmit. – Sarai ajkai elfehéredtek, de szilárdan uralkodott a hangján.

– Nem. Inkább ne tegyük a helytelen dolgot.

Sarai sziszegve fújta ki a levegőt. Az ablak felé intett, melyen túl négyéves lányuk játszott játéklovaival a hátsó udvarban.

– Azt hiszed, neki van ideje arra, a végtelenségig tegyük a helytelen dolgot... vagy bármit?

– Ülj le, anya!

Sarai állva maradt. Cserszínü vászonruhájának elején halvány porcukorcsík csillogott. Sóinak eszébe jutott a Maui-Covenant mozgó szigetének foszforeszkáló sodrából meztelenül kiemelkedő fiatal nő képe.

– Tennünk kell valamit! – mondta Sarai.

– Több mint száz orvost és kutatót kerestünk fel. Kéttucat intézetben vizsgálták, szurkálták, böködték és kínozták meg Rachelt. Jártam a Háló összes bolygójának Shrike-templomában, nem fogadtak. Melio és a Reichs többi szakértője azt mondja, a Shrike-kultuszban utalás sincs a Merlin betegségre, és a Hyperion őslakóinak legendáiban sem szerepel a kór vagy a gyógyír. A Hyperionon töltött három év kutatásai nem hoztak eredményt. Ma már kutatni sem szabad. Az Időkriptákat csak az úgynevezett zarándokok kereshetik fel. Szinte már vízumot sem lehet szerezni a Hyperionra. És ha elvisszük Rachelt, bele is halhat az utazásba.

Sol elhallgatott, hogy levegőt vegyen, és megérintette Sarai karját.

– Nem szívesen ismétlem el azt egészet, anya. De igenis tettünk már valamit.

– De nem eleget! – csattant fel Sarai. – Mi lenne, ha zarándokokként mennénk?

Sol dühösen összefonta karjait.

– A Shrike Egyháza több ezer jelentkező közül választja ki az áldozatokat. A Háló tele van ostoba, depressziós emberekkel. Nem sokan térnek vissza.

– Nem bizonyít ez valamit? – suttogta Sarai gyorsan, sürgetően. – Valaki vagy valami megöli őket.

– Banditák – felelte Sol. Sarai a fejét rázta.

– A gólem.

– Úgy érted, a Shrike.

– A gólem – makacskodott Sarai. – Ugyanaz, amit az álomban látunk.

– Én nem láttam gólemet az álmomban – feszengett Sol. -Miféle gólemről beszélsz?

– A figyelő vörös szemek – felelte Sarai. – Ugyanaz a gólem, amit Rachel hallott azon az éjjelen a Szfinxben.

– Honnan tudod, hogy hallott egyáltalán valamit?

– Benne van az álombanl! – csattant fel Sarai. – Mielőtt belépünk oda, ahol a gólem vár.

– Akkor nem ugyanazt az álmot láttuk – motyogta Sol. -Anya, anya... miért nem beszéltél erről eddig?

– Azt hittem, megőrültem – suttogta Sarai.

Sóinak eszébe jutott Istennel folytatott titkos párbeszéde, és átölelte feleségét.

– Ó, Sol – suttogta az asszony –, annyira fáj látni! És olyan egyedül vagyok itt.

Sol magához szorította. Megpróbáltak hazamenni – a „haza" mindig a Barnard's World lesz –, fél tucatszor látogatták meg a rokonokat és a barátokat, de az utazásokat mindig tönkretették a riporterek és a turisták. Senki sem tehetett róla. A hírek pillanatok alatt elterjedtek a Háló százhatvan bolygójának mega-adatszférájában. A kíváncsiság felkeltéséhez elég volt becsúsztatni az univerzális kártyájukat egy terminex diskey-ébe, és átlépni a térkapun. Megpróbáltak előzetes bejelentés nélkül, majd inkognitóban utazni, de hát nem voltak kémek, erőfeszítéseik szánalmasra sikerültek. Nem telt huszonnégy óra a Hálóba való visszatérésük után, és már ostrom alatt is álltak. A kutatóintézetek és a nagy egészségügyi központok könnyűszerrel meg tudták védeni őket a médiától, de a barátok és a rokonok szenvedtek tőle. Rachel HÍR volt.

– Talán megint meghívhatnánk Tethát és Richárdot... -kezdte Sarai.

– Jobb ötletem van – vágott a szavába Sol. – Menj egyedül, anya! A húgodat szeretnéd látni, de szeretnéd látni, hallani, szagolni az otthont is... végignézni egy naplementét iguánok nélkül... sétálni a földeken. Menj csak!

– Menjek? Egyedül? Nem hagyhatom itt Rachelt...

– Butaság! – torkollta le Sol. – Húsz év alatt kétszer... majdnem negyven, ha az azelőtti szép napokat is idevesszük... mindegy, húsz év alatt két alkalom még nem meríti ki a gondatlan szülői felügyelet vádját. Kész csoda, hogy ennyi összezárva töltött idő után még el tudjuk viselni egymást.

Sarai gondolataiba mélyedve meredt az asztallapra.

– De nem fognak megtalálni a riporterek?

– Fogadni mernék, hogy nem. Szerintem Rachel kódját figyelik. Ha mégis utánad erednek, gyere haza. De szerintem legalább egy heted lesz, mire kapcsolnak.

– Egy hét! – kapkodott levegő után Sarai. – Nem lehet...

– Dehogynem! Mi több, muszáj! Legalább néhány napig több időt tölthetek Rachellel, aztán majd ha visszajössz, önző módon pár napot a könyvemnek szentelek.

– A Kierkegaardnak?

– Nem. Játszadozom valamivel, amit az Abrahám problémámk nevezek.

– Béna cím – vélte Sarai.

– Béna probléma – válaszolta Sol. – Most pedig nyomás csomagolni! Holnap elrepülünk Új-Jeruzsálembe, hogy még a szabbath előtt eltérkapuzhass.

– Még meggondolom – mondta Sarai bizonytalanul.

– Csomagolsz! – ölelte át Sol ismét. Ölelés közben elfordította az asszonyt az ablaktól a nappali és a hálószoba ajtaja felé. – Menj! Mire visszajössz otthonról, kitalálok valamit, amit tényleg megtehetünk Rachelért.

Sarai megtorpant.

– Megígéred?

– Megígérem, hogy kitalálok valamit, mielőtt még az idő mindent elpusztít – nézett rá Sol. – Rachel apjaként esküszöm, hogy kitalálok!

Sarai bólintott. Sol hónapok óta nem látta ilyen nyugodtnak.

– Akkor megyek csomagolni – mondta az asszony.

Amikor másnap visszatértek Új-Jeruzsálemből, Sol kiment meglocsolni a füvet, Rachel pedig csendesen eljátszogatott odabent. Később, belépve a falakat rózsaszínnel és a tenger csendes melegével elárasztó alkonyati fénybe, Rachelt sem a gyerekszobában, sem a többi szokott helyen nem lelte.

– Rachel?.

Amikor nem kapott választ, ismét megnézte a gyerekszobát, majd a néptelen utcát.

– Rachel! – Sol már rohant volna a szomszédokhoz, de hirtelen alig kivehető zajt hallott Sarai nagy ruhásszekrényéből. Sol halkan kinyitotta az ajtaját.

Rachel a vállfán lógó ruhák alatt ült, szétvetett lábai között Sarai ósdi fenyődobozával. A padlót fotók és holóchipek borították: Rachel egyetemistaként, Rachel amikor középiskolába ment, Rachel egy faragott hegyoldal előtt a Hyperionon. Rachel kutatási komlogja a négyéves Rachel ölében suttogott. Sol szíve elszorult a magabiztos fiatal nő ismerős hangja hallatán.

– Apa – szólalt meg a padlón ülő gyermek, a komlogból szóló hang apró, rémült visszhangjaként –, soha nem mondtad, hogy volt egy nővérem.

– Mert nincs is, kicsim. Rachel a homlokát ráncolta.

– Akkor ez anya, amikor még nem volt ilyen... nagy? Huhu, az nem lehet! Ezt a lányt is Rachelnek hívják, azt mondja. Hogy lehet?...

– Jól van – vágott a szavába Sol. – Majd elmagyarázom... -Sol ekkor hallotta meg, hogy a nappaliban csörög a telefon. Már jó ideje csöröghetett. – Egy pillanat, kicsim. Azonnal jövök.

A gödör fölött egy férfi holója öltött alakot, akit Sol még soha nem látott. Sol nem kapcsolta be a saját kameráját, szeretett volna minél hamarabb megszabadulni a hívótól.

– Igen? – kérdezte nyersen.

– M. Weintraub? M. Weintraub, aki korábban a Barnard's World-ön élt, jelenleg pedig a hebroni Dán falujában lakik?

Sol a kapcsoló felé nyúlt, aztán megdermedt. A hívószámuk titkos volt. Néha felhívta őket egy-egy új-jeruzsálemi ügynök, de más bolygóról ritkán kaptak hívásokat. És, döbbent rá hirtelen, összeszoruló gyomorral Sol, már elmúlt a szabbath naplementéje. Ilyenkor csak a vészhívásokat engedélyezték.

– Igen? – kérdezte.

– M. Weintraub – nézett el a férfi vakon Sol mellett –, szörnyű baleset történt.

Amikor Rachel felébredt, apja az ágya szélén ült. Fáradtnak tűnt. A szeme vörös volt, arca pedig borostától szürke a szakáll vonala fölött.

– Jó reggelt, apa!

– Jó reggelt, édesem.

Rachel körülnézett, és szaporán pislogni kezdett. Látta néhány babáját és játékát, de a szobát nem ismerte föl. Más volt a fény. Még a levegő is másmilyennek tűnt. És az apja is.

– Hol vagyunk, apa?

– Elutaztunk, kicsim.

– Hová?

– Ez most nem számít. Ki az ágyból, kicsim! Kész a fürdőd, aztán fel kell öltöznünk.

Az ágy végében egy soha nem látott sötét ruha hevert. Rachel ránézett a ruhára, majd visszafordult apja felé.

85

Dan Simmons

– Apa, mi a baj? Hol van anya?

Sol megdörzsölte az arcát. A harmadik reggelük volt a baleset óta. A temetés napja. Az előző napokon mindent elmondott a kislánynak, mert egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy hazudjon neki; az lett volna a legnagyobb árulás – mind Saraival, mind Rachellel szemben. Most azonban úgy érezte, nem képes rá még egyszer.

– Baleset történt, Rachel – mondta fájdalmas rekedt hangon. – Anya meghalt. Ma fogunk elbúcsúzni tőle. – Elhallgatott. Mostanra már tudta, hogy el kell telnie egy percnek, míg Rachel számára valóságossá válik anyja halálának ténye. Az első napon még nem hitte volna, hogy egy négyéves valóban képes felfogni a halál fogalmát. Most már tudta, hogy Rachel képes rá.

Később, a zokogó gyermeket karjaiban tartva, Sol megpróbálta megérteni a balesetet, amit tömören összefoglalt lányának. Az EMJ messze az emberiség által valaha feltalált közlekedési eszköz volt. A lebegtetői elromolhattak, de az EM generátorokban visszamaradó töltés miatt a légikocsi akkor is szép lassan ereszkedett volna le bármilyen magasságból. Az EMJ-k bolondbiztos ütközés-elhárító rendszere évszázadok óta nem változott. Azonban minden elromlott. Ebben az esetben egy sétakocsikázó tizenéves pár egy lopott EMJ-vel letért a forgalmi pályákról, 1,5 Mach-ra gyorsult, kikapcsolt fényszórókkal és jeladókkal, nehogy észrevegyék őket, és minden matematikai esélynek fittyet hányva belerohant Tetha néni ősöreg Vikkenjébe, amint az a Bussard City-i operaház leszállótere felé ereszkedett. Tetha, Sarai és a két kamasz mellett még hárman haltak meg, amikor a két jármű szétszóródott darabjai lezuhantak az operaház zsúfolásig telt előcsarnokába.

Sarai!

– Látjuk még anyát valaha? – kérdezte Rachel zokogva. Minden egyes alkalommal feltette a kérdést.

– Nem tudom, édesem – felelte Sol az igazságnak megfelelően.

A temetésre a családi kriptában, a Bamard's World-ön, Kates megyében került sor. Magát a temetőt nem özönlötte el a sajtó, de a riporterek a fák mögött rejtőztek, és dühös viharfelhőként feszültek a fekete vaskapunak.

Richárd szerette volna, ha Sol és Rachel náluk maradnak néhány napig, de Sol tudta, milyen fájdalmat okozna a csendes farmernek, ha a sajtó folytatja ostromát. így hát megölelte Richárdot, szólt néhány szót a kerítés mögött zajongó riporterekhez, majd a döbbent, szótlan Rachellel visszamenekült a Hebronra.

A riporterek Új-Jeruzsálemig követték, majd megpróbáltak eljutni Dánig, de a katonai rendőrség megállította bérelt EMJ-eiket, példát statuálandó rács mögé dugott egy tucat újságírót, és visszavonta a többi térkapu-vízumát.

Sol este elsétált a falu fölötti hegyek lábához. Az alvó gyerekre Judy vigyázott. Rájött, hogy Istennel folytatott dialógusa hallhatóvá vált, de ellenállt a késztetésnek, hogy az öklét rázza az ég felé, hogy obszcén dolgokat kezdjen kiabálni, hogy köveket dobáljon. Inkább kérdéseket tett fel, kérdéseket, melyek mindig azzal végződtek, hogy „Miért?".

Nem kapott választ. A Hebron napja leszállt a távoli hegygerincek mögé, és a hőjüket leadó sziklák ragyogni kezdtek. Sol leült egy nagy kőre, és megdörzsölte a halántékát.

Sarai.

Teljes életet éltek, még így is, hogy beárnyékolta Rachel betegségének tragédiája. Ironikus volt, hogy Sarai a húgával töltött első nyugodt óra során... Sol hangosan felnyögött.

Természetesen ott estek csapdába, hogy teljesen elmerültek Rachel betegségében. Egyikük sem tudott szembenézni a Rachel... halála? eltűnése?... utáni jövővel. A világ minden nap fordult egyet, gyermekük élt, és egyetlen egyszer sem jutott eszükbe, hogy bármikor baleset érheti őket, egyetlen egyszer sem gondoltak az éles peremű univerzum perverz antilogikájára. Sol biztosra vette, hogy Sarai hozzá hasonlóan fontolóra vette az öngyilkosságot, de egyikük sem lett volna képes magára hagyni a másikat. Vagy Rachelt. Soha eszébe sem jutott, hogy egyedül maradhat Rachellel, amikor...

Sarai!

Ebben a pillanatban Sol rájött, hogy az a gyakran dühös párbeszéd, amit népe oly sok évezrede folytatott Istennel, nem ért véget a Régi Föld pusztulásával... sem az új Diaszpórával... hanem tovább folytatódott. Ő, Rachel és Sarai is részét alkották. Hagyta, hadd öntse el a fájdalom. Az elhatározás éles peremű kínjával töltötte el.

Sol felállt, és csak zokogott, miközben leszállt az éjszaka.

Reggel, amikor napfény áradt a szobába, ott ült Rachel ágyán.

– Jó reggelt, apa.

– Jó reggelt, édesem.

– Hol vagyunk, apa?

– Elutaztunk, kicsim. Egy szép helyre.

– Hol van anya?

– Elment Tetha nénihez.

– Holnap már itthon lesz?

– Igen – bólintott Sol. – Most pedig öltözzünk föl, aztán megcsinálom a reggelit.

Sol akkor kezdte el kérvényekkel zaklatni a Shrike Egyházát, amikor Rachel hároméves lett. A Hyperionra való utazást szigorúan korlátozták, az Időkriptákhoz pedig szinte teljesen lehetetlen volt eljutni. Csak az időnkénti Shrike zarándoklatok tajgai jutottak el arra a vidékre.

Rachel szomorú volt, hogy édesanyja nem lehetett ott a születésnapján, de a kibucbeli gyerekeknek sikerült egy kicsit elterelniük a figyelmét. A nagy ajándék egy illusztrált mesekönyv volt, amit Sarai még hónapokkal korábban vett Új-Jeruzsálemben.

Sol lefekvés előtt elolvasott néhány mesét Rachelnek. A kislány hét hónapja még bármelyik szót el tudta volna olvasni egyedül is. De szerette a meséket – különösen a Csipkerózsikát –, és ezt apjának kétszer is fel kellett olvasnia.

– Majd megmutatom anyának is, ha hazajön – jelentette ki ásítva, miközben Sol lekapcsolta a lámpáját.

– Jó éjt, kölyök! – mondta halkan, megállva az ajtóban.

– Hé, apa!

– Tessék?

– Szevasz tavasz!

– Jön a nyár.

Rachel belekuncogott a párnájába.

Olyan ez, gondolta Sol valamikor az utolsó két év során, mint amikor valaki a szerelme megöregedését nézi végig. Csak éppen rosszabb. Ezerszer rosszabb.

Rachel csontfogai szakaszosan, nyolc és két éves kora között hullottak ki. A helyükön megjelentek a tejfogak, de mire tizennyolc hónapos lett, ezek fele is visszahúzódott az állkapcsába.

A haja, örök büszkesége, egyre rövidebb és ritkább lett. Arca elvesztette ismerős struktúráját, ahogy csecsemőháj rakódott a pofacsontjaira és határozott állára. Mozgáskoordinációja nagyon megromlott – először csak azon lehetett észrevenni, hogy hirtelen ügyetlenül kezdett bánni a kanállal és a ceruzával. Azon a napon, melyen nem tudott járni, Sol korán letette kiságyába, majd bement a dolgozószobába, és némán, de alaposan leitta magát.

A beszéddel birkózott meg a legnehezebben. Rachel szókincsének csökkenése olyan volt, mintha egy hidat égettek volna fel köztük, mintha a remény végső kötelét vágta volna el a sors. Valamikor a második születésnapja után történt, hogy Sol lefektette, megállt az ajtóban, és visszaszólt:

– Szevasz tavasz!

-Huh?

– Szevasz tavasz. Rachel felkuncogott.

– Neked azt kell mondani, hogy „Jön a nyár" – magyarázta Sol.

– Jön a nyál! – kacarászott Rachel. Reggelre elfelejtette.

Sol magával vitte Rachelt a Hálón tett utazásaira – már nem érdekelték a riporterek –, melyek során zarándok-jogot követelt a Shrike Egyházától, vízumért és a Hyperion tiltott területeire való belépési engedélyért lobbizott a Szenátusnál, és felkeresett minden kutatóintézetet vagy klinikát, ami gyógyulással kecsegtethetett. Hónapok vesztek el, míg újabb orvosok ismerték be kudarcukat. Amikor visszamenekült a Hebronra, Rachel tizenöt szabványhónapos volt, a Hebronon használt ősi mértékegységek szerint huszonöt fontot nyomott és harminc hüvelyk magas lehetett. Már nem tudott egyedül felöltözni. Szókincse huszonöt szóból állt, melyek közül az „anya" és „apa" voltak a kedvencei.

Sol imádta cipelni a lányát. Az arcához simuló feje, a mellkasát melengető teste, a bőre illata – mind feledtette vele az egész rettenetes igazságtalanságot. Sol ilyenkor ideiglenesen kibékült volna a világegyetemmel, ha Sarai is ott lett volna, így azonban csak ideiglenes tűzszünetekre került sor Istennel folytatott dialógusaiban. Istennel, Akiben már nem hitt.

– Mi lehet ennek az egésznek az oka?

– Milyen okát lehetett látni valaha is az emberiség által elszenvedettfájdalmaknak?

– Pontosan, gondolta Sol, azon töprengve, hogy vajon most először pontot szerzett-e. Nem hitte volna.

– Az, hogy egy dolog nem látható, még nem jelenti azt, hogy nem is létezik.

– Ez így esetlen. Nem létezik, hogy három tagadás kell egy állítás megfogalmazásához.

– Pontosan, Sol. Kezdesz ráérezni ennek az egésznek a sodrára.

– Micsoda?

Nem kapott választ a gondolataira. Sol a házában feküdve hallgatta a sivatagi szél süvöltését.

Rachel utolsó szava az „anya" volt; alig öt hónapos korában ejtette ki.

Felkelt kiságyában, és nem kérdezte meg – nem tudta megkérdezni –, hol van. Világa etetési időkből, alvásokból és játékokból állt. Néha, amikor sírt, Sol azon töprengett, hogy vajon az édesanyja után sír-e.

Sol Dán kis boltjaiban vásárolt, a csecsemővel a karján kiválasztva a pelenkát, a fürdetőcsomagokat és időnként egy-egy új játékot.

Két héttel azelőtt, hogy elment a Tau Ceti Centerre, felkereste Ephraim és a két másik vén. Este volt, és a halványuló fény megcsillant Ephraim kopasz fejbőrén.

– Sol, aggódunk miattad. A következő néhány hét nagyon nehéz lesz. Az asszonyok segíteni akarnak. Mi is segíteni akarunk.

Sol rátette kezét az idős férfi alkarjára.

– Köszönöm, Ephraim. Mindent köszönök, amit az elmúlt években értünk tettetek. Most már itt van az otthonunk. Sarai is azt szerette volna... azt szerette volna, hogy köszönetet mondjak nektek. De vasárnap elmegyünk. Rachel jobban lesz.

A hosszú padon ülő három férfi összenézett.

– Megtalálták a gyógymódot? – kérdezte Avner.

– Nem – rázta meg a fejét Sol. – De találtam valamit, ami reményre ad okot.

– A remény jó -jegyezte meg Róbert óvatosan.

Sol elvigyorodott, fogai fehéren világítottak szakálla szürkeségében.

– Hát, legyen is az! – mondta. – Különösen, ha mása sincs az embernek.

A stúdió holokamerája hosszan ráközelített Rachelre. A csecsemő Sol ölében ült, a „Beszéljünk róla!" díszletei között.

– Ön tehát azt állítja – kérdezte Devon Whiteshire, a show házigazdája, a Háló adatszférájának harmadik legismertebb arca –, hogy amennyiben a Shrike Egyháza nem engedélyezi visszatérésüket az Időkriptákhoz... és a Hegemónia késlekedik a vízum megadásával... akkor mindennek következtében az ön gyermeke... megfog halni?

– Pontosan – bólintott Sol. – A Hyperionra vezető utat nem lehet hat hétnél rövidebb idő alatt megtenni. Rachel most tizenkét hetes. Ha tovább késlekedik a Shrike Egyháza vagy a Háló bürokráciája, akkor megölik a kislányomat.

A stúdió közönség felbolydult. Devon Whiteshire odafordult a legközelebbi kamerához. Csontos, barátságos arca betöltötte a képernyőket.

– Ez az ember nem tudja, hogy képes-e megmenteni gyermekét – kezdte Whiteshire szelíd együttérzéstől átfűtött hangon –, de nem kér mást, csak egy esélyt. Mit gondolnak, megérdemli... megérdemli ő és gyermeke... ezt az esélyt? Ha úgy gondolják, hogy igen, akkor hívják bolygóképviselőjüket és a Shrike Egyházának legközelebbi templomát! Az önökhöz legközelebb eső templom száma a képernyőn látható. – Visszafordult Solhoz. – Sok szerencsét kívánunk, M. Weintraub. Neked pedig – érintette meg Whiteshire nagy keze Rachel arcát -jó utat, ifjú barátunk!

A kamera Rachelre szegeződött, nagytotálban, míg csak el nem sötétült a kép.

A Hawking-hatás émelygést, szédülést, fejfájást és halluciná-ciókat okozott. Az utazás első szakaszát a Parvatiig vezető tíz napos út tette ki, a Hegemónia HS Intrepid nevű fáklyahajóján.

Sol magához szorította Rachelt, és kitartott. Csak ők ketten voltak öntudatuknál a hadihajó fedélzetén. Rachel eleinte sírt, de néhány óra elteltével némán feküdt Sol karjaiban, apját bámulva nagy, sötét szemével. Sóinak eszébe jutott a születése napja – az orvosok levették az újszülöttet Sarai meleg hasáról, és odaadták Solnak. Rachel sötét haja nem volt sokkal rövidebb akkor sem, s tekintet sem áthatóbb.

Végül a puszta kimerültségtől aludtak el.

Sol azt álmodta, hogy egy hatalmas épületben barangol, melynek oszlopai kisebb vörösfenyőkkel vetekedtek, a mennyezete pedig nem is látszott a magasban. A hideg üresség vörös fényben fürdött. Sol meglepetten vette észre, hogy még mindig a karjaiban tartja Rachelt. A gyermek Rachel soha nem jelent még álmaiban. A csecsemő felnézett rá, és Sol olyan bizonyossággal érezte tudata kontaktusát, mintha lánya fennhangon megszólalt volna.

Hirtelen egy másik hang, átható és hideg, visszhangzott fel a semmiben:

„Sol! Vedd egyetlen lányodat, akit szeretsz, Rachelt, menj a Hyperion nevű világra, s ott mutasd be égőáldozatul azon a helyen, amelyet majd megnevezek neked!"

Sol tétovázott, lenézett Rachelre. A csecsemő szemei mélyek voltak és ragyogók, ahogy felpillantott apjára. Sol érezte a ki nem mondott igent. Lányát szorosan magához ölelve előrelépett a sötétségbe, és felemelte hangját a csendben:

„Figyelj! Nem lesz több felajánlás, sem gyermeké, sem szülőé. Nem lesz több áldozat senkiért, csak embertársainkért. Az engedelmesség és bűnhődés ideje elmúlt."

Sol fülelt. Érezte saját szívverését és Rachel melegét a karján. Valahonnan nagyon magasról a láthatatlan réseken átsüvöltő szél hangja hallatszott. Sol a szájához emelte szabad kezét, és elkiáltotta magát:

„Ez minden! Most pedig vagy hagyj minket békén, vagy csatlakozz hozzánk, mint apánk, nem pedig az áldozatok fogadója. Ábrahám választása a tiéd!"

Rachel összerezzent a karjaiban, ahogy morgás tört fel a kő-padló alól. Az oszlopok megremegtek. A vörös izzás elmélyült, majd egy villanással kihunyt, csak a sötétséget hagyva maga után. A távolból óriási léptek dübörgése hallatszott. Sol magához szorította Rachelt, mert heves szélroham süvöltött el mellettük.

Csillogó fények közepette ébredtek fel, miközben a HS Intrepid a Parvati felé tartott, hogy elvigye őket a Hyperionra induló Yggdrasill hajófához. Sol rámosolygott hét hetes lányára. A kislány visszamosolygott rá.

Ez volt élete utolsó, vagy első mosolya.

A szélvagon nagykabinjára csend ereszkedett, amikor az idős tudós befejezte történetét. Sol megköszörülte a torkát, majd egy kristálypohárból ivott egy korty vizet. Rachel a fiókból hevenyészett bölcsőben aludt. A szélvagon szelíden ringott haladtában, a nagykerék morgása és a fő giroszkóp zümmögése álmosító háttérzajt keltett.

– Istenem! – szólalt meg Brawne Lamia halkan. Ismét szóra nyitotta a száját, de aztán egyszerűen csak megrázta a fejét.

Martin Silenus lehunyta a szemét, és így szólt:

„ S ha minden gyűlölet kivész belőle,

gyökeresen ártatlan lesz a lélek,

és rájön: önmagától

retteg s örül, magától bátor,

s mit ő akar, azt akarja az Eg is,

s hogy ö, bár minden száj morog,

süvölt minden szeles sarok,

fúj minden jujtató – boldog tud lenni mégis. "

* Rakovszky Zsuzsa fordítása.

– William Butler Yeats? – kérdezte Sol Weintraub. Silenus bólintott.

– „Ima leányomért".

– Azt hiszem, felmegyek, szívok egy kis friss levegőt, mielőtt lefeküdnék – szólalt meg a Konzul. – Csatlakozik valaki?

Mindenki vele tartott. A menetszél frissítően vágott a csoport arcába, amint megálltak a tatfedélzeten, és kinéztek a mellettük elhömpölygő sötét Fűtengerre. Az ég egy hatalmas, csillagokkal teleszórt tál volt felettük, amit meteorcsóvák karcoltak össze. A vitorlák és a kötélzet az emberi utazással egyidős hangokkal nyikorogtak.

– Azt hiszem, őrséget kellene állni ma éjjel – javasolta Kassád ezredes. – Egy ember őrködik, a többiek alszanak. Két óránként váltás.

– Egyetértek – helyeselt a Konzul. – Az első őrséget vállalom.

– Reggel... – kezdte Kassád.

– Nézzék! – kiáltott fel Hoyt atya.

Követték égre emelt ujját. A csillagképek izzása között színes tűzgömbök lángoltak fel – zöldek, ibolyaszínűek, narancssárgák, megint zöldek –, villámokként megvilágítva körülöttük a hatalmas, füves síkságot. A csillagok és meteorcsóvák a jelentéktelenségbe sápadtak a hirtelen látványosság mellett.

– Robbanások? – kockáztatta meg a pap.

– Űrcsata – mondta Kassád. – Ciszlunáris. Fúziós fegyverek. – Sietve eltűnt a fedélzeti feljáróban.

– A Fa! – mutatott Het Masteen egy fényszikrára, mely úgy mozgott a robbanások között, mint egy zsarátnokdarab a tűzijáték fényei között.

Kassád az elektromos távcsővel tért vissza, és a társaság körbeadta az eszközt.

– Kitaszítottak? – kérdezte Lamia. – Ez már az invázió?

– Szinte biztos, hogy a Kitaszítottak – felelte Kassád. – De szinte ugyanilyen biztos, hogy ezek csak a felderítők. Látja azt a csoportot? Azok a Hegemónia lövedékei, amiket a Kitaszított hajók védőegységei robbantottak fel.

A távcső elérkezett a Konzulhoz. A villanások addigra elég tiszták lettek, egyre táguló lángfelhőt alkottak. Látta a fényszikrát, és legalább két, a Hegemónia üldözői elől menekülő felderítőhajót.

– Nem hiszem... – kezdte Kassád, aztán elhallgatott, ahogy a hajót, a vitorlákat és a Fűtengert narancsszín ragyogás árasztotta el.

– Krisztusom! – suttogta Hoyt atya. – Eltalálták a hajófát! A Konzul balra rántotta a távcsövet. Az egyre növekvő

lángnimbuszt szabad szemmel is látni lehetett, de a távcsövön keresztül az Yggdrasill kilométeres törzse és ágazata is láthatóvá vált egy pillanatra, ahogy lángokban égett, s hosszú lángcsápok íveltek ki az űrbe a lehulló védőmezők alatt kigyulladt oxigén nyomásától. A narancsszín felhő feldagadt, elhalványult, majd visszazuhant önmagába, még egy utolsó pillanatra láthatóvá téve a kihunyó tűz utolsó zsarátnokaként izzó, darabokra hulló törzset. Semmi sem élhette túl a pusztítást. Az Yggdrasill hajófa legénységével, klónjaival és félértelmes erghajtóival együtt meghalt.

A Konzul odafordult Het Masteenhez, és késve felé nyújtotta a távcsövet.

– Annyira... sajnálom – suttogta.

A magas templomos nem vette el a távcsövet. Lassan levette tekintetét az égről, előrehúzta csuklyáját, és szó nélkül lement a fedélközbe.

A hajófa halála volt az utolsó robbanás. Amikor tíz perc eltelte után sem lobbantak fel újabb lángok az égen, Brawne Lamia törte meg a csendet.

– Mit gondolnak, elkapták őket?

– A Kitaszítottakat? – kérdezte Kassád. – Valószínűleg nem. A felderítők úgy építették, hogy gyorsak legyenek és sokat kibírjanak. Mostanra már fénypercekre járhatnak.

– Szándékosan támadták meg a hajófát? – kérdezte Silenus. Nagyon józanul csengett a hangja.

– Szerintem nem – vélte Kassád. – Egyszerűen csak az útjukba akadt.

– Az útjukba akadt – visszhangozta Sol Weintraub. A tudós megrázta a fejét. – Megyek, alszom még néhány órát napkelte előtt.

A többiek is lesorjáztak. Amikor csak Kassád és a Konzul maradtak a fedélzeten, az utóbbi megkérdezte:

– Hol álljak őrt?

– Körözzön – felelte az ezredes. – A főfolyosóról, a létra mellől szemmel tarthatja az összes kabinajtót, illetve az étkező és a konyha bejáratát. Utána jöjjön fel és ellenőrizze a hajópallót és a fedélzeteket. A lámpákat hagyva égve. Van fegyvere?

A Konzul megrázta a fejét. Kassád odaadta neki a halálpálcáját.

– Szűk sugáron van... úgy fél méteresen, tíz méteres hatótávolsággal. Ne használja, csak ha biztos benne, hogy behatolóval van dolga. Az az előretolható érdes lap a biztosító. Ki van biztosítva.

A Konzul bólintott, ügyelve, hogy ujja távol maradjon az elsütő-billentyűtől.

– Két óra múlva felváltom – mondta Kassád. Megnézte a komlogját. – Még az én őrségem előtt felkel a nap. – Úgy nézett fel az égre, mintha arra számított volna, hogy az Yggdrasill újra felbukkan és folytatja szentjánosbogár útját az égen át. Csak a csillagok ragyogtak vissza. Az északkeleti látóhatáron egy mozgó fekete tömeg vihar ígéretét rejtette magában.

Kassád megrázta a fejét.

– Micsoda pocséklás! – morogta, azzal lement a fedélközbe.

A Konzul egy darabig még ott állt, és a vásznakba kapaszkodó szelet, a kötélzet nyikorgását, a kerék morgását hallgatta. Egy idő után odalépett a korláthoz, és a sötétségbe meredve gondolkodott tovább.

A Fűtenger fölött a napkelte maga volt a gyönyörűség. A Konzul a tatfedélzet legmagasabb pontjáról figyelte a jelenséget. Miután letette az őrszolgálatot, megpróbált aludni, de aztán feladta, feljött a fedélzetre, és inkább nézte, ahogy az éjszaka átadja helyét a nappalnak. A zivataréi alacsony felhőkkel borította be az eget, a kelő nap pedig ragyogó aranysugarakkal világította be alul, s felül a világot. A szélvagon vitorlázata, kötélzete és viharvert palánkzata néhány percre felizzott a fény rövidéletű áldásától, mielőtt a nap a felhőtakaró fölé emelkedett volna, és mégy egyszer színorgia öntötte el a világot. Hűvösen fújt az ezt követő szél, mintha egyenesen a Kantár síkság peremén emelkedő, a láthatárba csaknem belevesző, hóborította hegyek üzenetét hozná.

Brawne Lamia és Martin Silenus, kezükben a hajókonyháról hozott kávésbögrével, csatlakoztak a tatfedélzeten álló Konzulhoz. A szél lecsapott, és megrántotta a vitorlákat. Szétzilálta Brawne Lamia sűrű haját, és sötét keretbe vonta vele az arcát.

– 'Reggelt – mormolta Silenus, miközben kávésbögréje fölött a szélkorbácsolta Fűtengerre kancsalított.

– Jó reggelt! – ismételte meg a Konzul, miközben azon csodálkozott, milyen friss és üde annak ellenére, hogy egész éjjel nem aludt egy szemhunyást sem. – Ellenszelet fogtunk ki, de úgy tűnik, a vagon így is jó időt fog futni. Minden bizonnyal még naplemente előtt elérjük a hegyeket.

– Hrrgnn -jegyezte meg Silenus, miközben orrát a bögrébe temette.

– Egész éjjel nem aludtam – mondta Brawne Lamia –, annyira elgondolkodtatott M. Weintraub története.

– Nem hinném... – kezdte a költő, de elhallgatott, amint Weintraub feltűnt a fedélzeten. A mellére csatolt bébihordó pereme fölött a gyereke kíváncsian tekingetett a nagyvilágba.

– Jó reggelt mindenkinek – mondta Weintraub, majd körülnézett, és vett egy mély lélegzetet. – Mmm, ugye, milyen frissítő?

– Kibaszottul hideg – ellenkezett Silenus. – És a hegyek északi oldalán még ennél is rosszabb lehet.

– Azt hiszem lemegyek, és felveszek egy dzsekit – közölte Lamia, de mielőtt megmozdulhatott volna, éles kiáltás hallatszott az alsó fedélzetről.

– Vér!

Valóban vér borított mindent. Het Masteen kabinjában különös rend uralkodott – bontatlan ágy, az utazóláda és a dobozok elrendezve az egyik sarokban, egyenruhája takarosan összehajtogatva az egyik széken – eltekintve attól, hogy a padló, a rekeszfal és a mennyezet tekintélyes hányadát vér mocskolta össze. A hat zarándok összezsúfolódott az ajtó előtt, egyikük sem akart igazán belépni.

– Épp a felső fedélzetre tartottam – mondta Hoyt atya szokatlanul színtelen hangon. – Az ajtó résnyire nyitva állt. így pillantottam meg... a falon a vért.

– Ez valóban vér? – kérdezte Martin Silenus.

Brawne Lamia belépett a kabinba, egyik ujját végighúzta a rekeszfal vastag foltján, majd az ajkához emelte.

– Vér – nézett körül, és a ruhásszekrényhez lépett. Futó pillantást vetett az üres polcokra és fogasokra, majd az apró, kerek ablak felé indult. Úgy találta, belülről zárták be.

Lenar Hoyt még a szokásosnál is betegesebb színben tündökölt, miközben egy székhez tántorgott.

– Ezek szerint meghalt?

– Semmit sem tudunk azon kívül, hogy Masteen kapitány nincs a kabinjában, egy csomó vér viszont igen – közölte Lamia, és a nadrágjába törölte a kezét. – Alaposan át kell kutatnunk a hajót.

– Pontosan – helyeselt Kassád ezredes. – De mihez kezdünk, ha nem találjuk a kapitányt?

Brawne Lamia kinyitotta az ablakot. A friss levegő eloszlatta a vágóhidakra jellemző szagot. Behallatszott a nagykerék morgása, valamint a hajótest alatt összemorzsolódó fűszálak recsegése.

– Ha nem találjuk meg Masteen kapitányt – mondta –, akkor elhagyta a hajót. Akár szabad akaratából, akár úgy, hogy vitték.

– De a vér... – kezdte Hoyt atya.

– Önmagában még semmit sem bizonyít – fejezte be a mondatot Kassád. – M. Lamia igazat szólt. Nem ismerjük Masteen vércsoportját vagy genotípusát. Látott, vagy hallott valaki valamit?

A nemleges dörmögésektől és a fejrázástól eltekintve mindenki csendben maradt. Martin Silenus körülnézett.

– Emberek, tényleg nem ismernek rá Shrike barátunk keze munkájára?

– Ezt nem tudhatjuk biztosan! – csattant fel Lamia. – Talán csak valaki rá akarja tereim a gyanút.

– Ennek semmi értelme – mondta Hoyt, aki még mindig levegő után kapkodott.

– Mindazonáltal – mondta Lamia – párokra szakadunk, és úgy fogjuk végigkutatni a hajót. Rajtam kívül kinek van még fegyvere?

– Nekem – közölte Kassád ezredes. – Még tartalék is, ha valaki igényt tart rá.

– Nincs -jelentette ki Hoyt. A költő megrázta a fejét.

Sol Weíntraub, aki gyermekével együtt visszament a folyosóra, most bedugta a fejét.

– Nekem nincs semmim – közölte.

– Nincs – mondta a Konzul. Amikor két órával napfelkelte előtt lejárt a szolgálata, visszaadta Kassádnak a halálpálcát.

– Rendben – jelentette ki Lamia. – A pap jöjjön velem az alsó fedélzetre! Silenus, maga csatlakozzon az ezredeshez. Kutassák át a középső fedélzetet. M. Weintraub, maga és a Konzul ellenőrizzenek mindent odafent. Valami szokatlant keressenek. Bármit. Küzdelem nyomait.

– Egy kérdés – szúrta közbe Silenus.

– Micsoda?

– Ki az ördög választotta meg magát a korzó királynőjének?

– Magánnyomozó vagyok – közölte Lamia, és a költőre emelte a tekintetét.

Martin Silenus vállat vont.

– Hoyt pedig valami elfeledett vallás papja. De ez nem jelenti azt, hogy térdet hajtunk előtte, amikor misézik.

– Rendben! – sóhajtott Brawne Lamia. – Akkor mondok egy jobb okot. – A nő olyan gyorsan mozdult, hogy a Konzul csaknem lemaradt az eseményekről, mivel éppen pislogott. Lamia egy másodperc alatt a nyitott ajtónál termett, a következő pillanatban már félúton járt a kabinban. Egyik kezével Martin Silenust emelte fel a fedélzetről, a másikkal pedig megmarkolta a költő vékony nyakát. – Mi lenne – kérdezte –, ha azt tenné, ami logikus, csak azért, mert valóban logikus?

– Gkkrgghhh – préselte ki magából Martin Silenus.

– Jó – mondta Lamia érzelemmentesen, és a fedélzetre dobta a költőt. Silenus tántorgott egy méternyit, és majdnem beleült Hoyt atya ölébe.

– Tessék – tért vissza Kassád két apró, idegbénítóval. Az egyiket Sol Weintraub kezébe nyomta. – És magának mije van? – kérdezte Lamiától.

A nő lezser zekéje zsebébe csúsztatta a kezét, és elővett egy antik pisztolyt. Kassád egy pillanatig a relikviára meredt, majd bólintott.

– Maradjon együtt a társával – tanácsolta. – Ne lőjön semmire, hacsak pontosan be nem azonosította, és kétségbevonhatatlanul meg nem győződött róla, hogy fenyegetést jelent.

– Ez pontos leírása annak a kurvának, akit le akarok puffantani – közölte Silenus, még mindig a torkát masszírozva.

Brawne Lamia tett egy fél lépést a költő felé. Fedmahn Kassád hangja állította meg.

– Pofa be! Gyerünk, essünk túl rajta! – Silenus követte a kabinból kifelé tartó ezredest.

Sol Weintraub a Konzulhoz csatlakozott, és átnyújtotta neki a bénítót.

– Nem akarom, hogy nálam legyen, amikor Rachel is velem van. Indulhatunk felfelé?

A konzul átvette tőle a fegyvert, és bólintott.

A szélvagonon nyomát sem lelték Het Masteennek, a Fa Igaz Hangjának. Egy órányi kutatás után a csapat az eltűnt ember kabinjában találkozott. A vér eddigre már sötétebbnek és szárazabbnak látszott.

– Elképzelhető, hogy kihagytunk valamit? – kérdezte Hoyt atya. – Titkos átjárókat? Rejtett kamrákat?

– Elképzelhető – felelte Kassád. – De teleraktam a hajót hő– és mozgásérzékelő szenzorokkal. Ha lett volna valami, ami nagyobb egy egérnél, akkor azt megtalálom.

– Ha vannak ilyen szenzorai – mondta Silenus –, akkor mi a francnak hagyta, hogy a hajófenékben és az átjárókban csúszkáljunk egy órán át?

– Mert megfelelő felszerelés vagy ruházat segítségével el lehet rejteni egy embert a hő– és mozgáskeresők elől.

– Tehát itt a válasz a kérdésemre – mondta Hoyt, majd kivárt egy pillanatot, amíg elült a szemmel láthatóan rátörő fájdalomhullám. – A megfelelő felszerelés vagy ruházat segítségével Masteen kapitány elrejtőzhetett valahol egy titkos rekeszben.

– Lehetséges, de nem valószínű – jelentette ki Brawne Lamia. – Szerintem már nincs a fedélzeten.

– A Shrike – mondta Martin Silenus utálkozva. És nem kérdésnek szánta.

– Talán – vélte Lamia. – Ezredes, a kérdéses időben maga és a Konzul voltak őrségben. Biztosak benne, hogy nem láttak vagy hallottak semmit?

Mindkét férfi bólintott.

– Csendes volt a hajó – mondta Kassád. – De egy verekedést még azelőtt is meghallottam volna, hogy átveszem az őrséget.

– És miután leadtam a szolgálatot, nem is aludtam – tette hozzá a Konzul. – A kabinomnak pedig közös az egyik fala Masteen kabinjával. És én sem hallottam semmit.

– Hát – mondta Silenus –, meghallgattuk azt a két embert, akik fegyverrel a kézben mászkáltak körülöttünk a sötétben, amikor azt a szerencsétlent meggyilkolták. Azt vallották, ártatlanok. Kérem a következő ügyet!

– Ha Masteent megölték – mondta Kassád –, akkor nem halálpálcát használtak. Nem ismerek olyan csendes, modern fegyvert, ami ennyi vért hagyna maga után. Lövést sem hallottunk, golyó ütötte lyukat sem találtunk, ennél fogva M. Lamia automata pisztolya sem jöhet számításba. Ha ez Masteen kapitány vére, akkor szerintem valamilyen vágófegyverrel végezhettek vele.

– A Shrike maga egy vágófegyver – közölte Martin Silenus.

Lamia a poggyászok apró halma mellé lépett.

– A vita nem vezet sehová. Nézzük, találunk-e valamit Masteen holmijai között.

Hoyt atya tétovázva felemelte az egyik kezét.

– Ez... nos, magánszféra, nincs igazam? Nem hinném, hogy jogunk lenne hozzá.

Brawne Lamia összefűzte karját a teste előtt.

– Nézze, atyám, ha Masteen meghalt, neki már úgyis mindegy. Ha még életben van, esetleg rábukkanhatunk valamire, amiből kiderül, hová vitték. De bárhogy legyen is, muszáj találnunk valamit, amibe kapaszkodhatunk.

Hoyton látszott, hogy nem győzte meg ez az érvelés, de azért bólintott. Végül is ez nem számít a magánszféra súlyos megsértésének. Masteen első bőröndje csupán néhány váltás fehérneműt és Muir Eletkönyvének egy példányát rejtette magában. A második csomagból százával kerültek elő a gondosan becsomagolt, nedves földbe takart facsemeték.

– A Templomosoknak minden világon, amit felkeresnek, az Örök Fa legalább száz csemetéjét el kell ültetniük – magyarázta a Konzul. – Nagyon ritkán fakadnak meg, de ez egy rítus.

Brawne Lamia a nagy fémdoboz felé mozdult, amik a rakás legalján hevert.

– Ahhoz ne nyúljon! – csattant fel a Konzul.

– Miért ne?

– Az egy Möbius-kocka – válaszolt Kassád ezredes a Konzul helyett. – Egy szén-szén burokba zárt, önmagába visszahajlított, zéró impedanciájú védőmező.

– Na és? – kérdezte Lamia. – A Möbius kockák légmentesen elzárják tartalmukat a külvilágtól. Nem robbannak, vagy hasonló.

– Nem – helyeselt a Konzul. – De ami benne van, az robbanhat. Ami azt illeti, akár már fel is robbanhatott.

– Egy ekkora kocka ránézésre akár egy kilótonnás nukleáris robbanást is tartalmazhat, amennyiben pont a gyújtás nanosze-kundumában zárták bele – tette hozzá Fedmahn Kassád.

Lamia mogorván meredt a ládára.

– Akkor honnan tudjuk meg, hogy nem a tartalma ölte meg Masteent?

Kassád a halványan izzó, zöld szalagra mutatott, ami a láda egyetlen illesztési vonalán futott körbe.

– Le van pecsételve. Ha feltörik a pecsétet, a Möbius kockát csak olyan helyen lehet visszazárni, ahol lehetséges védőmezőt generálni. Bármi is van benne, nem ölhette meg Masteen kapitányt.

– Tehát nem tudhatjuk, mi van benne? – kérdezte Lamia.

– Van egy elég jó feltevésem – szólt közbe a Konzul.

A többiek felé fordították a tekintetüket. Rachel sírni kezdett, mire Sol egy fűtőszálat vett elő a csomagjából.

– Emlékeznek – mondta a Konzul –, hogy beszélt tegnap Peremben Het Masteen a kockáról? Úgy emlegette, mintha valami... titkos fegyver lenne.

– Egy fegyver? – kérdezte Lamia.

– Hát persze! – kapott a fejéhez hirtelen Kassád. – Egy erg!

– Erg? – bámult Martin Silenus az apró ládára. – Azt hittem, az ergek azok az erőtér-lények, amiket a Templomosok használnak a fahajóikon.

– Azok is – helyeselt a Konzul. – Úgy három évszázaddal ezelőtt fedezték fel őket. Az Aldebaran körüli aszteroidákon élnek. A testük nagyjából akkora, mint egy macska gerince, többnyire piezoelektromos alapokon funkcionáló idegrendszerüket szilikonporcok védik, de táplálkoznak... tevékenykednek... és akkora erőtereket gerjesztnek, mint egy kisebb fajta rotahajó.

– De hogy lehet beletenni egy ilyet egy ekkora dobozba? -kérdezte Silenus, miközben a Möbius kockát bámulta. – Tükrökkel?

– Bizonyos értelemben – felelt Kassád. – Ezeknek az izéknek le lehet tompítani a mezejét... nem fognak belepusztulni, és ilyenkor etetni sem kell őket. Olyan nekik, mint nekünk a kriogenikus álom. Ráadásul ez biztosan egy kisebb példány. Hogy úgy mondjam, egy kölyök.

Lamia végigfuttatta ujjait a fémborításon.

– A templomosok irányítják ezeket az izéket? Kommunikálnak velük?

– Igen – válaszolta Kassád. – De azt senki sem tudja, hogy csinálják. Ez egyike a nagy titkaiknak. De Het Masteen biztos volt benne, hogy az erg a segítségére lehet...

– A Shrike ellen – fejezte be helyette a mondatot Martin Silenus. – A templomosok úgy vélik, ez az energiaimpulzus lehet a titkos fegyverük, amikor szembe kell nézniük a Fájdalom Urával! – nevetett fel a költő.

Hoyt atya megköszörülte a torkát.

– Az egyház elfogadta a Hegemóniának azt az állásfoglalását... miszerint ezek a teremtmények... ergek... nem értelmes lények... ezért nem is számíthatnak megváltásra.

– Ó, nagyon is értelmes lények, atyám! – tiltakozott a Konzul. – Vannak dolgok, amiket sokkal jobban észlelnek, mint azt el tudnánk képzelni. De ha ez alatt azt értette, hogy intelligensek... rendelkeznek öntudattal... akkor valami olyasmibe gondolkodjon, ami a szöcskékkel van egy szinten. Egy szöcske számíthat megváltásra?

Hoyt csendben maradt. Helyette Brawne Lamia szólalt meg.

– Hát, nagyon úgy tűnik, Masteen kapitány azt remélte, hogy ez az izé az ő megváltását szolgálja majd. Viszont valami félresikerült – nézett a vérfoltos falra és a padlón száradó csöppökre. – Menjünk innen!

A szélvagon az egyre inkább erősödő széllel szemben haladt. A vihar északkelet felől közeledett. Rongyos felhöcafatok száguldottak az alacsony, szürke viharfront mennyezete alatt. A fűszálak vonaglottak, meghajoltak a fagyos szél csapásai alatt. Cakkos villámok világították be a horizontot, és az utánuk következő dörgések úgy hangzottak, mintha figyelmeztető lövéseket adnának le a szélvagonra. A zarándokok addig figyeltek néma csendben, amíg az első jeges esőcseppek be nem kergették őket a tatkabinba.

– Ezt találtam az egyenruhája zsebében – tartott fel Lamia egy papírdarabot, amire az 5-ös számot írták.

– Ezek szerint Masteennek kellett volna mesélnie a következő történetet – motyogta a Konzul.

Martin Silenus addig döntötte egyre hátrább és hátrább a székét, amíg a háta hozzá nem ért a magas ablakhoz. A vihar fényében szatírvonásai kissé démonikusnak tűntek.

– Van egy másik lehetőség – szólalt meg. – Talán valaki, aki eddig még nem beszélt, meg akarta szerezni az ötödik helyet, és ezért meggyilkolta.

Lamia a költőre meredt.

– Akkor ez csak a Konzul vagy én lehetünk – jelentette ki határozottan.

Silenus vállat vont.

Brawne Lamia egy másik papírszeletet vont elő a zsebéből.

– A 6-os az enyém. Mit értem volna a gyilkossággal? Úgyis én következtem volna utána.

– Akkor talán annak nem volt szabad elhangoznia, amit Masteen el akart mesélni ~ mondta a költő, majd ismét vállat vont. – Személy szerint az a véleményem, hogy a Shrike elkezdett lekaszálni bennünket. Miből gondoltuk, hogy hagyja nekünk megnézni a Kriptákat, amikor már Keatsig félúton mészárolja az embereket?

– Ez más – vágott közbe Sol Weintraub. – Ez egy Shrike zarándoklat.

– Na és?

A beálló csendben a Konzul odalépett az ablakhoz. A szélkorbácsolt esőcseppek özöne elrejtette alattuk a Tengert, és vadul doboltak az ólomüvegen. A vagon nyikorgott, és erősen jobbra dőlt, mintha csak el akarna fordulni.

– M. Lamia – kérdezte Kassád ezredes –, nem akarja most elmondani a történetét?

Lamia összefonta a karját, és az esőpettyezte ablak felé pillantott.

– Nem. Várjuk meg, amíg leszállunk erről az átkozott hajóról. Bűzlik a haláltól.

A szélvagon a délután közepén érte el a Zarándokpihenő kikötőjét, de a vihar és a félhomály miatt a fáradt utasoknak az az érzése támadt, hogy már kora estére jár az idő. A Konzul azt várta, hogy itt, az utolsó előtti stádiumnál találkozhat a Shrike Egyházának képviselőivel, de a Zarándokpihenő ugyanolyan néptelennek tűnt, mint a Perem.

A hegylábak közelsége és a hegyvonulat látványa a folyamatosan zuhogó hideg eső ellenére is a fedélzetre csalta a leendő zarándokokat. A hegyláb száraznak, érzékinek látszott, barna ívei és hirtelen a magasba törő csúcsai éles kontrasztot alkottak a Fűtenger egyszínű zöldjével. A föléjük magasodó kilencezer méteres csúcsokra csak a fellegek borította szürke és fehér fennsíkok utaltak, de még így, megcsonkítva is lenyűgöző látványt nyújtottak. A hóhatár egész azokig a kiégett házakig és olcsó hotelekig húzódott le, amit Zarándokpihenőnek neveztek.

– Ha lerombolták a kötélpályát, vége a dalnak – motyogta a Konzul. Ettől a gondolattól, amit mindezidáig sikeresen elzárt magától, idegesen összerándult a gyomra.

– Látom az első öt oszlopot – szólalt meg Kassád ezredes, aki távcsővel tekintett előre. – Úgy tűnik, sértetlenek.

– Van valami nyoma a fülkének?

– Nincs... várjon, de van. Ott áll az állomás kapujánál.

– Valami mozgás? – kérdezte Martin Silenus, aki szemmel láthatólag felfogta, milyen kétségbeesetté válik a helyzetük, ha a felvonó nem üzemel.

– Nincs.

A Konzul megrázta a fejét. A kabinoknak még akkor is járniuk kellene, ha rossz az idő, és nincsenek utasok, hogy jégmentesen és feszesen tartsák a hatalmas kábeleket.

Még az előtt felhozták a fedélzetre a csomagjainkat, hogy a szélvagon bevonta volna a vitorláit, és kieresztette a csapóhi-dat. Hogy megóvják magukat az elemek tombolásától, mindnyájan meleg ruhákat húztak magukra – Kassád a GÁRDA fűthető, terepszínű köpenyét, Brawne Lamia egy hosszú kabátot, amit valami rég elfelejtett okból trencskónak nevezett, Martin Silenus vastag cobolyprémet, amit a szeszélyes szél összevissza borzolt, Hoyt atya valami hosszú, fekete lebernyeget, ami még madárijesztőszerűbbé tette alakját, Sol Weintraub egy vastag, libatollal tömött kabátot, ami nem csak őt, hanem a gyereket is betakarta, a Konzul pedig egy már vékonyodó, de azért használható nagykabátot, amit még a feleségétől kapott évtizedekkel azelőtt.

– Mi legyen Masteen kapitány csomagjaival? – kérdezte Sol, miközben megállt a csapóhíd végénél. Kassád már előrement, hogy felderítse a falut.

– Felhoztam – közölte Lamia. – Magunkkal visszük őket.

– Ez egyszerűen nem helyes – szólalt meg Hoyt atya. – Úgy értem, hogy csak így tovább megyünk. Valamilyen... szertartás azért kellene. Hogy tudatosítsuk magunkban, hogy meghalt egy ember.

– Talán meghalt egy ember – emlékeztette Lamia, miközben egyik kezével könnyedén felkapta negyvenkilós hátizsákját.

Hoyt hitetlenkedve nézte.

– Maga komolyan azt hiszi, hogy M. Masteen még életben lehet?

– Nem – vallotta be Lamia. Fekete hajában megültek a hópelyhek.

Kassád a dokkok elől feléjük intett, mire kihurcolták csomagjaikat az elcsendesedett szélvagonból. Egyikük sem nézett vissza.

– Üres? – kérdezte Lamia, amikor csatlakoztak az ezredeshez. A magas férfi köpenye a megszokott szürke és fekete színből kaméleon módba váltott át.

– Üres.

– Holttestek?

– Nincsenek – felelte Kassád, majd Sol és a Konzul felé fordult. – Lehozták a csomagokat a hajóról?

Mindkét férfi bólintott.

– Miféle csomagokról beszél? – kérdezte Silenus.

– Egyheti élelemről – válaszolta Kassád, és felnézett a hegyre, a felvonóállomás irányába. A Konzul csak most vette észre a hosszú rohampuskát, amit az ezredes a köpenye alatt, a könyökhajlatában tartott.

– Nem tudhatjuk, hogy innentől kezdve szerezhetünk-e bárhol is élelmet.

Életben leszünk még egy hét múlva? – gondolta a Konzul. De hangosan nem szólt egy szót sem.

Két lépcsőben vitték át a felszerelést az állomáshoz. A nyitott ablakokon befütyült a szél, és összetörte a sötét épületek kupoláit. A második fordulóban a Konzul fogta Masteen Möbius-kockájának az egyik végét, míg a másik alatt Lenar Hoyt zihált.

– Miért hozzuk magunkkal ezt az erg vackot? – lihegte Hoyt, amikor elérték a vaslépcső lábát, ami az állomáshoz vezetett. A rozsdacsíkok és foltok úgy beborították, mintha csak valami narancsszín zuzmó telepedett volna meg az alkotmányon.

– Nem tudom – vallotta be a Konzul, és maga is levegő után kapkodott.

A terminálplatformról messze kiláttak a Fűtenger fölé. A szélvagon ott állt sötéten és élettelenül, bevont vitorlákkal, ahol hagyták. A prérin hóhegyeket görgetett a szél, amitől az embereknek az az érzése támadt, hogy a fűszálak fehér bóbitát növesztettek.

– Pakolják be a felszerelést! – kiáltotta Kassád. – Addig megnézem, hogy odafentről, az operátor kabinjából lehet-e vezérelni a futószerkezetet.

– Hát nem automatikus? – csodálkozott Martin Silenus, akinek kis feje csaknem elveszett a vastag szőrmében. – Nem olyan, mint a szélvagon?

– Nem hinném – felelt Kassád. – Fogjanak hozzá, addig kiderítem, be tudom-e indítani.

– És mi lesz, ha maga nélkül fog elindulni? – kiáltott az ezredes után Lamia.

– Nem fog.

Hideg és üres volt a fülke belseje, eltekintve a fémpadoktól az elülső szakaszban, és egy tucatnyi, durva priccstől a sokkal kisebb hátsóban. Maga a kabin nagy volt – legalább nyolc méter hosszú és öt méter széles. A két részt vékony fémfal választotta el egymástól. Egy átjárónyíláson át lehetett közlekedni a kettő között, de ajtót nem szereltek rá. A hátsó szekció egyik sarkát egy kamrányi szekrény foglalta el. Az első részben csípőmagasságtól egészen a tetőig ablakokat építettek a falakba.

A zarándokok a széles padló közepére halmozták a csomagjaikat, majd toporogtak, a karjukat lengették, hogy egy kicsit felmelegedjenek. Martin Silenus teljes hosszában végighevert az egyik padon, hogy csak a feje és a lába meredt elő a szőrméből.

– Elfelejtettem – vallotta be –, hogy a fenében kell bekapcsolni a fűtést ezekben a kabinokban.

A Konzol a sötét világítótestek felé sandított.

– Elektromos fűtés. Majd bekapcsolódik, amikor az ezredes elindít minket.

– Ha az ezredes elindít minket – helyesbített Silenus.

Sol Weintraub kicserélte Rachel pelenkáját, majd visszacsomagolta a fűthető bébiruhába, a karjába vette, és ringatni kezdte.

– Nyilvánvalóan még nem jártam itt – jelentette ki. – És önök uraim? Jártak?

– Aha – felelte a költő.

– Nem – rázta meg a fejét a Konzul. – De a felvonóról láttam már képeket.

– Kassád azt mondta, hogy egyszer errefelé tért vissza Keatsbe! – kiáltott át Lamia a másik helyiségből.

– Azt hiszem... – kezdte Sol Weintraub, de szavait félbeszakította a kerekek hangos nyikorgása és a rángatózás, ahogy a kabint gyomorkavaróan előrerántotta a hirtelen megfeszülő kábel. Mindenki a platform felé néző ablakokhoz ugrott.

Mielőtt Kassád felmászott volna az operátor kabinjához vezető hosszú létrán, bedobta csomagját a fedélzetre. Most alakja feltűnt az ajtóban, lesiklott a létrán, és rohanni kezdett a kabin felé, ami eddigre már kezdte elhagyni a peront.

– Nem fog sikerülni! – suttogta Hoyt atya.

Kassád az utolsó tíz métert lehetetlenül hosszúnak, már-már rajzfilmszerűnek tűnő lábain rohanva tette meg.

A kabin kisiklott a peron mellől, elszabadult az állomástól, és egyre tágult köztük a rés. Alatta nyolc méteres szakadék tátongott. A platform felszínét jég borította. Kassád teljes sebességgel rohant a távolodó felvonó felé.

– Gyerünk! – üvöltött fel Brawne Lamia, mire a többiek is kiabálni kezdtek.

A Konzul felnézett. A kábel jégborítása recsegve hullott a mélybe, ahogy a fülke felfelé és előrehaladt. Aztán visszatekintett. Túl gyorsan mentek. Kassád nem fogja utolérni őket.

Fedmahn Kassád iszonyatos sebességgel rohanva érte el a platform peremét. A Konzulnak már másodszor jutott eszébe róla az a Régi Földi jaguár, amit a lususi állatkertben látott. Félig-meddig azt várta, hogy az ezredes megcsúszik a jégen, a lábai kiszaladnak alóla, és a férfi a kabin alatt elvonuló havas sziklákra zuhan. Ehelyett egy végtelennek tűnő másodpercig úgy tűnt, mintha széttárt karral repülne. Majd eltűnt a kabin mögött.

Egy dobbanás hallatszott, amit egy hosszú perc követett, mialatt senki sem mert megszólalni. Már negyven méter magasan jártak, nem sokkal az első torony előtt. Egy másodperc múlva Kassád láthatóvá vált a kabin sarkában, ahogy egy sor jeges mélyedés és beépített kapaszkodó vas segítségével tornázza magát egyre feljebb. Brawne Lamia szélesre tárta a bejárati ajtót. Tíz kéz nyúlt ki, és segítette be az ezredest a biztonságba.

– Köszönöm, Istenem! – hálálkodott Hoyt atya.

Az ezredes vett egy mély lélegzetet, és bőszen elmosolyodott.

– Volt egy biztonsági fék. Ki kellett ékelnem a kart egy homokzsákkal. Nem akartam visszahozni a kabint, hogy még egyszer próbálkozzak.

Martin Silenus a gyorsan közeledő toronyra és a közvetlenül előttük tornyosuló felhőrétegre mutatott. A kábel felfelé nyúlt, az ismeretlenbe.

– Szerintem most már átkelünk a hegyeken, akár akarunk', akár nem.

– Mennyi ideig fog tartani? – kérdezte Hoyt.

– Tizenkét óráig. Talán egy kicsivel hamarabb átérünk. Néha az operátorok megállítják a kabint, ha túl erős a szél, vagy túl jeges a kábel.

– Ezen az úton nem fogunk megállni – mondta Kassád.

– Hacsak a kábel sérülése meg nem állít minket valahol szúrta közbe a költő. – Vagy ha bele nem ütközünk valamibe.

– Pofa be! – szólt rá Lamia. – Nem akar valaki ebédet melegíteni?

– Nézzék! – szólalt meg a Konzul.

Mindenki az elől lévő ablakokhoz ugrott. A kabin már száz méterrel járt a hegyláb utolsó, barna foltja fölött. Kilométerekkel alattuk és mögöttük még vethettek egy utolsó pillantást az állomásra, a Zarándokpihenő kísértetjárta viskóira és a mozdulatlan szélvagonra.

Majd a hóesés és a vastag ködtakaró mindent eltakart a szemük elől.

A felvonót nem látták el konyhafelszereléssel, de a hátsó falba beépítettek egy hűtődobozt és egy mikrohullámú sütőt az ételek felmelegítéséhez. Hogy valami tűrhető ételt készítsenek, Lamia és Weintraub a hajókonyháról hozott zöldségekből és különféle húsokból készítettek egy elfogadható ragut.

Már csaknem befejezték az ebédet, amikor az ablakon kívül hirtelen fénybe borult a világ. A Konzul megfordult a padon, hogy lássa a hirtelen újra felkelő napot, amint misztikus, aranyló fénnyel árasztja el a kabin belsejét.

Mindenkiből egyszerre szakadt ki a sóhaj. Eddig úgy tűnt, mintha órákkal ezelőtt beállt volna az éjszaka, de most, hogy a felhőtenger fölé emelkedtek, amiből szigetként meredtek elő a sziklaszirtek, csillogó napsütés fogadta őket. A Hyperion ege nappal kékeszölden ragyogott, este pedig lazúrszínben tündökölt, amikor a lenyugvó nap meggyújtotta a felhőtornyokat, a hatalmas jég– és kőtömböket. A Konzul körülnézett. Zarándoktársai, akik a homályban fél perce még szürkének és aprónak látszottak, most szinte felragyogtak.

Martin Silenus felemelte a poharát.

– Istenemre mondom, így már sokkal jobb!

A Konzul előrenézett. A masszív kábel messze előttük látszólag vékony fonallá keskenyedett, majd eltűnt a semmiben. Kilométerekkel fölöttük, a hegycsúcson, a nap arany ragyogásba vonta a következő tartóoszlopot.

– Száznyolcvankét oszlop – énekelte Silenus, mint egy túravezető. – Mindegyik szénszálas durötvözetből készült, és nyolcvanhárom méter magas.

– Magasan lehetünk -jegyezte meg halkan Brawne Lamia.

– Az út legmagasabb pontját, a Dryden hegyet, a hegyvonulat ötödik legmagasabb csúcsát, kilencvenhat kilométeres utazás után érjük el – zümmögte Martin Silenus.

Kassád ezredes körülnézett.

– Túlnyomásos a kabin. Pár perce éreztem a nyomásváltozást.

– Nézze – mutatta Brawne Lamia.

A nap egy hosszú pillanatig elidőzött a felhők borította horizonton. Most elmerült, látszólag felgyújtotta a viharfelhőket, és a világ nyugati égboltja hirtelen a szivárvány összes színében ragyogott fel. Még a hópárkányok és a jégtükrök is felizzottak azoknak a több mint egy kilométerrel a felvonó fölé magasodó sziklák nyugati oldalán. Az egyre mélyülő égbolton felbukkant néhány fényesebb csillag. A Konzul Brawne Lamia felé fordult.

– Miért nem meséli el most a történetét, M. Lamia? Aludr később is ráérünk, amikor majd megérkezünk az erődhöz.

Lamia felhajtotta bora maradékát.

– Mindenki most szeretné hallani? A rózsás félhomályban bólintottak a fejek. Martin Silem

vállat vont.

– Rendben – egyezett bele Brawne Lamia. Letette üres pc harát, lábát felhúzta a padra, hogy térdén nyugtathassa a kö nyökét, és belekezdett történetébe.

A NYOMOZÓ TÖRTENETE: