PENTAGON

MARYLAND

péntek délután, 2025. december 9.

Walter White, négycsillagos tábornok, a szárazföldi haderők vezérkari főnökének markáns, viharvert arcán nem látszottak érzelmek, de a maszk alatt tombolt benne a düh. Megtanulta az önfegyelem leckéjét, a haragot kontroll alatt tartotta. Ő nem a hadiakadémia terméke volt, hanem az életé, a hidegé, a sáré, a lőpor csípős szagáé, a bombák fütyülő hangjáé, a csataterek rettentő káoszáé. Büszkeség töltötte el, amiért ő térdig vérben és hullák közt gázolva érdemelte ki az előléptetéseket, nem steril tanulmányok meg „jófejség” miatt adományoztak neki rangokat.

Dániel Field ezredes, aki a személyzeti ügyekben illetékes tanácsadóként dolgozott a tábornok mellett, éppen végzett a bőrmappába csomagolt jelentés áttanulmányozásával. A jelentés kitért a szerdai, a csütörtöki, a pénteki, és egy régebbi, a média által nem ismert eset taglalására. A jelentés a legszigorúbban titkos besorolást kapta, bár nem sok értékelhető adatot tartalmazott. Az első esetet leszámítva, mindegyik Dallasban történt.

Field ezredes a tábornoki íróasztal előtt, a vendégek számára kihelyezett bordó bőrfotelok egyikében ült, összecsukta a dossziét, és ráfektette a lábára.

A tábornok rezzenéstelen tekintettel nézte. Végigsimított fél centisre nyírt, sűrű, őszes-feketés haján, majd megszólalt, erőteljes, zengő hangján.

- A becslések szerint mintegy négyezer ember tűnt el, nyomtalanul. Aggasztó. A műholdak sem tudják megválaszolni a

„hogyan” kényes kérdését.

- Igen, uram, valóban aggasztó a helyzet - értett egyet Field.

- Az elnök még nem tudja, miként értékelje a történteket, de hajlik arra, hogy katonai jellegű fenyegetést lásson benne. Ez azt jelenti, hogy a feladat kezelése elsősorban ránk hárul. Ez magától értetődik, tekintve, hogy másnak erre nincs apparátusa. Dán, egy emberre van szükségem, akit különleges paranccsal megbízok a kutatás vezetésével. Tudni akarom, hogy mi ez az egész, és ki áll a háttérben!

Olyan valaki kell, aki alkalmas erre. Olyan valaki, aki átmegy a falon is, ha szükséges! Kit javasolsz?

Az ezredes alig fél percig gondolkodott.

- Volna valaki, uram - mondta halkan, mintha bizonytalan lenne. A tábornok természetesen észrevette a hangjában lévő változást. - Delacruz őrmester. Yasmine Jazz” Delacruz.

- Egy nő? - ráncolta össze a homlokát White.

- Igen, uram! Ő végrehajtja a parancsot, és nem mérlegeli, hogy mi az ára. Forró terepen mindenképpen a csapatomban akarnám tudni.

Megnyugtatna a jelenléte és a harctudása. De ő csak harctérre való, sehová máshová.

A tábornok emésztette a hallottakat, próbálta kitalálni, miféle ívású ember is lehet az őrmester, akit az ezredes félmillió katona közül elsőként javasolt.

- Meséljen róla - utasította, és Field ezredes belekezdett.

- Igenis, uram! Harmincnyolc éves, elvált, van egy kisfia, akit az exférje nevel. West Pointon végzett, mindenből kitűnővel, maximális pontszámú fizikai tesztekkel. Tizenkét évvel ezelőtt főhadnagyként szerelték fel. Sörétes puskával haderőnemi szituációs lövész bajnokságot nyert, két alkalommal. Négy év szolgálat után őrnaggyá léptették elő. 2011-ben, Afganisztánban vetettek be először katonanőket, harctéri feladatokkal. Cultural Support Team egységekbe osztva tevékenykedtek forró terepen, elsőrendű feladatuk szerint szociális kapcsolatokat építettek a helybéli női lakossággal és a gyerekekkel. Munkájuk nagy segítséget nyújtott a jelenlétünk elfogadtatásában, és fontos hírszerzési adatokhoz jutottak. Mielőtt a jelöltet beosztották valamelyik CST egységbe, speciális harci kiképzésen kellett átesnie, amire a Rangerek vagy a Special Forces egyes állomáshelyeit jelölték ki. Jazz maga kérvényezte, hogy bekerülhessen, mert az éles tapasztalat jót tett volna az amúgy is fényes előmenetelének. Zöldsapkás kiképzést kapott Fort Bragg-en.

Hét éles bevetés után Légion of Merit4 érdeméremmel tüntették ki.

A tizedik bevetésen agyonlőtte a foglyot, miután a felettesei elengedték. Ekkortól kezdődtek a bajok. Túlzott erőszak alkalmazása, 4 Légion of Merit: magas kitüntetés az Egyesült Államok hadseregében, melyet kiemelkedő harci teljesítményért és hősiesség ért ítélnek oda kínzás, csonkítás, kivégzés, függelemsértés. Lefokozások, fegyelmi tárgyalások, fogda, börtön. Az őrmesternek gyakorlatilag a börtön a második otthona. E pillanatban haditörvényszék előtt áll, kínzásért.

- Mi történt a tizedik bevetésen? - kérdezte a tábornok. Az ezredes beszámolója szerint egészen addig minden rendben ment, mi több, Delacruz mintakatona volt. - Kikészült idegileg?

- Az egysége elfogott egy keresett terroristát, Jamert, akiről ismert volt, hogy hajtott végre akciót az Egyesült Államokban, és az áldozatok közt akadt egy kisfiú. Jamer, hogy mentse az irháját, kitálalt, egyezséget kötött. Feladott mindenkit, akit csak ismert.

Természetesen nem a bűnbánat nyitotta meg a száját, hanem mert hírnévre áhítozott, és velünk akarta csökkenteni a konkurenciát.

Annyira elégedettek voltunk vele, hogy a további információk reményében elengedtük. Delacruz őrnagy... akkor még őrnagy...

egysége tartotta fogva. A fickó vigyorogva elindult a kapu felé, már majdnem eljutott az őrségig, amikor Jazz utána fordult, felemelte a puskáját, és agyonlőtte. A kihallgatáson azt mondta, folyton a kisfia járt az eszében, attól félt, Jamer ismét megjelenik az Egyesült Államokban, végrehajt egy újabb merényletet, és a gyereke lesz az egyik áldozat. Azt mondta, megérti az ország érdekeit, megérti a politikai érdekeket, de ennek nem eshet áldozatul a fia, ezért lőtt. Fél évet kapott, lefokozták századossá. Kiváló katonai múlt állt mögötte, és bár néhányan a hajukat tépték azért, amit tett, végül visszakerült a bevetési egységhez. A pszichológus úgy vélte, nem fog újra bajt csinálni, hát elküldték Kolumbiába. Itt megint megtagadta a parancsot, és lepuffantott pár embert.

- Megint? - húzta fel a szemöldökét White tábornok. -

Rögeszméjévé vált a fia megvédése? Megölt, megkínzott bárkit, akiről azt gondolta, hogy valaha is veszélybe sodorhatná a fiát?

- Rendkívül bonyolult helyzet, uram! Azonosítottak egy bandát, megjött a támadási parancs, amit a bevetés előtti percekben visszavontak. Jazz nagyon forszírozta a támadást, attól félt, hogy a célpontok lelépnek, nyomukat vesztik. A parancs négy órával később sem érkezett meg, ekkor megpróbálta rávenni a felettesét, hogy támadjanak, mondván, hogy ő majd elviszi a balhét. Nem járt sikerrel.

Úgyhogy egyedül támadott.

- Van benne spiritusz!

- Az van, uram! - helyeselt az ezredes. - Hat tapasztalt harcost ölt meg egymaga! Csúnya haslővéssel, de túlélte. Az egész szituáció olyan zavaros volt, hogy két hét fogda után elengedték, lefokozás nélkül. A támadási parancs elakadt egy szívrohamban meghalt őrmesternél, így a parancsot kiadták, de nem érkezett meg a helyszínre. A rákövetkező bevetésen minden simán ment, az azutánin is, de a harmadikon teljesen félresiklott a dolog. Jazz baltával megkínzott egy férfit meg a feleségét, mert úgy gondolta, tudnak valamit. Jól gondolta, a kiszedett információk aranyat értek, ám amikor az ottani operatív főgóré és egy CIA-s megfigyelő beléptek a helyszínre, összehányták magukat a látványtól. Botrány lett belőle, uram.

A tábornok csendben elgondolkodott. Szórakozottan játszott viharvert, sokat látott Zippo öngyújtójával.

- Hogyan lehetséges az, hogy Delacruz még a hadsereg kötelékében szolgál? - tette fel a kérdést Field ezredesnek. - Valakik megvédték a háttérből, ha még mindig itt van.

- így van, uram! A botrány felgyűrűzött a hírszerzés csúcsaiig, ekkor figyelt fel rá egy klikk a CIA berkeiben, befolyásos veteránok, akik még a Dewey Clarridge-féle iskolát kapták, mely szerint a terrorizmussal szembeni taktika: felkutatni és megölni. Ők kezdték felkarolni az őrmestert. Kódnevet is adtak neki: Anyatigris.

- Dán, ha jól veszem ki a szavaiból, az őrmester igen labilis, majdhogynem őrült. A gyermeke halálának rémképei űzik, kétségbeesésből harcol, és ez eléggé veszélyes elegy. Miért gondolja, hogy alkalmas a posztra?

- Uram, Jazz Delacruz pályafutását a kezdetektől figyelemmel kísérem. Harctudása, harctéri érzékei, merészsége, kockázatvállalása, hazaszeretete, lojalitása vitán felül áll. Valóban... ööö... White a fejét ingatta.

- Ne keresse a szavakat, Dán, csak nyersen!

- Igen, uram! - mosolyodon el az ezredes. - Jazz irányítható.

Nagyon is irányítható! Valóban van egy rendkívül erős érzelmi motivációja, de éppen emiatt lehet irányítani, és éppen emiatt megbízható. Ha úgy látja, hogy a parancs a gyermeke életét, testi, lelki épségét szolgálja, ha úgy látja, hogy egy nehézséget le kell küzdenie a fiáért, akkor semmi a világon nem fogja megállítani. Ő olyan, mint egy szamuráj. Látja az utat, látja a célt, és kikapcsol, semmi más nem számít többé. Átlép bármilyen határt, de a parancsot végrehajtja.

Lényegtelen, mivel fenyegetik, mennyire fáj, mi az ár, megy tovább.

Valóban kétségbeesés hajszolja ezekbe a tettekbe, ugyanakkor, tekintve a hatékonyságát, ha már harcol, biztosan tiszta a feje, mert nem szokott hibázni a csatában.

Walter White tábornok hosszasan gondolkodott. Gyerekkorában látott egy filmet, már csak arra emlékezett belőle, hogy a lovag, mielőtt csatába indult, felkötött egy kék színű női kendőt a karjára.

Abból merített erőt, hogy visszatérjen, lebírjon mindent, és újra ölelhesse a nőt, akit szeret. Irakban, még egyszerű gyalogos bakaként, a sisakjában belül, ott volt a felesége fényképe. Ha Delacruz lemészárol egy drogkereskedő bandát, hogy megóvja a fiát, valahol még igaza is van. Valahol tényleg megóvja vele a fiát.

- Anyatigris - szólalt meg White.

- Igen, uram - helyeselt az ezredes.

- Miért van haditörvényszék előtt? - kérdezte.

- Az Atlanti-óceánon elfogtak egy vakációzó fegyverneppert, akit igen régóta kerestünk. Belga, S’hala a neve. Norfolkban tartották fogva. Napokon át gyötörték, de nem tudták megoldani a nyelvét.

Odaküldtem az őrmestert, aki néhány másodperc alatt megszerezte a kívánt információt, melyet akcióparancs követett, és a rejtegetett fegyverkészletet lefoglaltuk, még a szeparatisták előtt. Igen nagy siker volt, uram!

- Mit tett a nepperrel?

- Leöntötte néhány liter forrásban lévő vízzel, összeverte, kiszúrta az egyik szemét.

White ismét gondolataiba mélyedt. Az őrmester habitusa egyszerre vonzotta és taszította. Tekintete a mappára tévedt, melyben a több ezer eltűnésről írt, semmitmondó jelentés lapult. Döntött.

- Reggel beszélni akarok az őrmesterrel. Intézkedjen!

 

5.

MOONLIGHT BUILDING

WASHINGTON DC

péntek délután, 2025. december 9.

Shub-Niggurath futópadon edzett, tizenkét perce egyfolytában futott, fáradtságnak nyoma sem látszott rajta. A nappalos őr többször is elment a lakosztály ajtaja előtt, míg összeszedte a bátorságát és megállt az ajtó előtt.

- Szia, Mac! - köszönt ki Shub-Niggurath. Az őrök nem nagyon foglalkoztak vele, próbálták levegőnek nézni, és tisztes távolban maradni tőle. Az elmúlt két évben egyikük sem kezdett beszélgetésbe a lánnyal, ha kérdései voltak, kelletlenül elintézték egy tömör válasszal.

A száznyolcvanhét centi magas, százharminc kilós, egykori jégkorongjátékos, igencsak tartott a hozzá képest apró kislánytól.

Természetellenes képződménynek tekintette. Most épp emiatt hitt benne.

- Szia - nyögte ki. - Ráérsz?

Shub-Niggurath úgy érezte, az, hogy a férfi kétéves ismeretségük alatt most először szól hozzá, sokat jelent, ezért felfüggesztette az edzését, leállította a futópadot és az ajtóhoz sietett.

- Persze, Mac, hallgatlak! - mondta kedves mosollyal az arcán.

- Nincs tévéd meg interneted... nem tudsz semmit - a férfi visszafogottan beszélt, szinte suttogott. A folyosót őrző kamerák éjjel-nappal kiváló képet közvetítettek a biztonsági irodába, az elhelyezett mikrofonok pedig ugyancsak tökéletes minőségben közvetítették a hangot a digitális rögzítőegységekbe. Az őr bármilyen halkan beszélt is, hangja eljutott az irodába, és ott megőrzésre került. Nem tudta, mi lesz a következménye egy ilyen beszélgetésnek, de két napja szemhunyásnyit sem aludt, muszáj volt lépnie. - Dallasban emberek tűntek el, szőrén-szálán, több ezren, azt mondják, legalább ötezren!

Shub-Niggurath feszülten figyelt. Nagyon érdekelte a hír.

- Hol történt? - kérdezte.

- Az első kettő áruházban, a harmadik egy étteremben. Ez a... egy hatalmas, többszintes étterem. Bementek az emberek, és nem jött ki senki.

- Meghaltak?

- Nem tudni.

- Bementek az áruházakba meg az étterembe, majd nem jöttek ki, és nincsenek nyomok? - kérdezte a lány.

- A biztonsági kamerák egyszer csak kikapcsoltak, a rendőrség nem talált semmit. Nincs vér, nincsenek hajszálak, semmi!

- Ruhák? Kalapok? Táskák?

Mac megrázta a fejét.

- Lábnyomok? Cipőtalpakba ragadt sár, beletapadt hó, ami bent leolvadt? Ujjlenyomatok poharakon, lépcsőkorlátokon, evőeszközön? - sorolta a kérdéseket Shub-Niggurath.

A férfi elgondolkodott.

- Ezt nem tudom. Erről nem írtak sehol - válaszolta.

- Jelentkezett valaki, aki látott valamit?

- Ha igen, a rendőrség titokban tartja.

- Szerezz nekem képeket a helyszínekről, hogy lássam, milyen közel vannak hozzájuk más épületek. Azt is tudnom kell, hogy fut-e a helyszínek alatt csatorna.

- Jó, megszerzem - bólintott rá Mac. Nem volt biztos benne, hogy lesz rá lehetősége, talán kirúgják, amiért engedély nélkül beszélt a lánnyal.

- Eltűnt valakid? - kérdezett rá Shub-Niggurath.

A biztonsági őr csak sokára válaszolt, az érzelmeivel küszködött.

- Lehet - lehelte maga elé. - A bátyámat nem érem el három napja.

Ott lakik az első helyszín közelében.

- Mikor történtek ezek az eltűnések?

- Szerdán, csütörtökön, és ma. Mindegyik délután... - tette hozzá a férfi, és megremegett. - Holnap folytatódik...

- Mindennap egy.

- Mind Dallasban.

- Lehet tudni, hogy körülbelül milyen arányban tűntek el az emberek a három napon?

Mac az emlékezetében kutatott. Megtalálta a választ, hideg futott végig a gerincén.

- Hasonló - lassan ejtette ki a hangokat. El sem tudta képzelni, mi történik. - Te különleges vagy. Mit gondolsz?

Shub-Niggurath nem akadt fenn azon, hogy a férfi különlegesnek nevezte, nem voltak kétségei afelől, hogy nincs még egy hozzá hasonló sehol.

- Embereket szállítanak el, egy bizonyos céllal. Ez egy jól szervezett vállalkozás - jelentette ki magabiztosan.

- A kormány csinálja?

- Nagy hatalmú emberek vannak benne, ez biztos. Túl sok az eltűnés, nem lehet csak úgy ennyi embert láthatatlanul mozgatni.

Valahol, valakik direkt félrenéznek, kikapcsolják a kamerákat - magyarázta a kislány, nagyon felnőttesen. - Szerezd meg, amiket kértem, és gyere vissza.

Mac bólintott, sóhajtva elindult, majd visszatért.

- Lehet, hogy kirúgnak, amiért beszéltem veled erről - tájékoztatta a lányt.

- Te jó őr vagy, Mac, és nem mondtál el nekem semmi titkosat, nem fognak kidobni - nyugtatgatta Shub-Niggurath. - A nyugalmamat sem zavartad meg. Sokkal erősebb vagyok, mint azt Joe vagy Terence el tudják képzelni. Várlak vissza az információkkal. Addig is, próbálok anyagokat szerezni.

A férfi bólogatott, ellépett, de visszafordult.

- Köszönöm...

- Szívesen!

A biztonsági őr folytatta körútját, Shub-Niggurath pedig írt egy levelet Joe-nak, melyben kérte az igazgatót, Terence-t, hogy kaphasson tévét, internetet és újságokat.

 

6.

DAVE CAMERON HÁZA

DALLAS, TEXAS

péntek délután, 2025. december 9.

Dana a konyhában ült, és a zsebkendőjével itatgatta a könnyeit.

Annyit telefonált, hogy a mobilját fel kellett tennie a töltőre.

- Dave, érzem, hogy valami történt apával! Érzem! - hajtogatta, ezredszerre.

- Apa felnőtt ember - vetette ellen Dave, pedig már ő is ideges volt. - Éli a saját életét, néha napokig nem lehet elérni a kutatásai miatt.

Sámuel, Dana férje, bátorítóan megsimogatta a felesége vállát.

- Szívem, hazaviszem a gyerekeket! Utána visszajövök. Aludniuk kell - mondta.

- Nehogy elvidd őket! - ugrott fel Dana. - Maradjunk csak itt Dave házában, neki vannak fegyverei!

- Egyáltalán nem biztos, hogy Richard is eltűnt ezekkel az...

emberekkel, akik eltűntek - érvelt Sámuel, és érezte, milyen ostobára sikeredett a mondat, de nem volt energiája kijavítani.

Felesége egész nap zokogott, ami átragadt a kisebb gyerekekre is.

Az öt gyerek felügyelete ólmos fáradtságot eredményezett. Állni is alig tudott, pedig edzettnek gondolta magát.

Megérkezett Claire, Dave barátnője, aki a közeli bárban dolgozott, mint táncosnő. Félrevonta Dave-et a hálóba.

- Apád előkerült? - faggatózott.

- Még semmit nem tudunk - felelte Dave komoran. - Ezek az eltűnések mindenkit elbizonytalanítanak. Apa bárhol lehet, bárhová mehetett, nem tudok róla, hogy...

Dave megdermedt, arca megkeményedett, szemei összeszűkültek.

Próbálta felidézni, mit is mondott az apja, még a kocsiban, amikor kivitte a reptérre.

- Dedikálás - szólalt meg rekedten. - Karácsonyra dedikálást szerveztek neki. Nem tudom, hol. Említette, hogy elmegy megnézni a helyet, és beszélni a boltvezetővel...

A konyhából Dana, Dave húgának szitkozódása hallatszott.

- Az egész rohadék lógós banda!

- Szívem, kérlek, uralkodj magadon! - csitítgatta a férje. - A gyerekek...

- Mindjárt felrobbanok! Az apám eltűnt, bizonyára meghalt...

- a nő zokogni kezdett, magas, ideges hangon folytatta - Te meg csak az illemre tudsz gondolni? És ha... ha a te apád...

- Bocsáss meg, szívem! - tért ki a konfliktus elől a férje.

Dave és Claire átmentek a konyhába.

- Foglalt! Az összes rohadt vonal foglalt! - siránkozott Dana, felemelte, majd az asztalra tette a telefonját, amit nemrég vett le a töltőről.

- Bemegyek a rendőrségre - jelentette be Dave.

A változás meglepte Danát. A bátyja eddig nem nagyon akart csinálni semmit, hiszen az apja néha egy egész hétre felszívódott.

- Mondott neked valamit? - kérdezte a nő, de úgy tűnt, nem akarja hallani a választ.

- Eszembe jutott. A kocsiban mondta, útban a reptérre - vezette be Dave. - Szerdán elment egy könyvesboltba, a karácsonyi dedikálása miatt. A bolt egy áruházban van.

Sámuel alig bírta elkapni Danát, majdnem leesett a székről. A nő keservesen zokogott.

Dave vette a kabátját, és ment a garázsba az autójához. Claire követte.

- Kérlek, maradj, szükségük lehet rád - bökött fejével a házra, miközben beült a méretes Cadillac Escalade-be.

A nő nem tágított. Dave leeresztette az ablakot, hogy beszélhessenek.

- Nézd, baby, te jó pasi vagy, szeretem ezt a zord fejed, meg a farkad, de nekem ez már túl családias. Tizenöt éves korom óta ez elől menekülök! Bocsi, nem leszek már itt, mire visszajössz - jelentette be Claire, bocsánatkérő mosollyal az arcán.

Dave indított.

- Akkor isten veled - mondta, és rátaposott a gázra.

- Veled is, baby! - szólt utána a táncosnő, majd visszament a házba, hogy összeszedje a holmiját.

 

HETEDIK FEJEZET

1.

NYIRAGONGO VULKÁN

KONGÓ

szombat hajnal, 2025. december 10.

Húsz méterrel a lávató feneke alatt, a környezet színét és hőmérsékletét álcaként magára öltő űrhajó rejtőzött, biztosítva az idegenek földi bázisát. Hét hónappal korábban választották ki a helyet, melyet ideálisnak ítéltek. Egy katonai műhold naponta ránézett a vulkánra, és kutatási adatokat küldött a Nemzetközi Vulkanológiai Központba. A műhold nem érzékelte az űrhajót.

Addsh Iggh Igg Ondrgg’h, akit Volkov, von Zeissman és Bailey „William” néven ismert, sivár, fekete, kristályformákkal tarkított, kör alakú, hűvös helyiségben járkált, körbe-körbe. Ez a hely az otthonára emlékeztette, ez inspirálta, hogy kemény legyen, folytassa a munkát, és tovább elmélkedjen.

Látta maga előtt a vésett táblát a nagy gránit csarnokban, azon a gyűlölt, élhetetlen planétán, ahonnan származott: „Addsh Iggh Igg Ondrgg’h, az Eltávozott”.

Az Eltávozott! Micsoda dicsőség!

Grhssh-Dbfgfee. Emberi hangképző szervekkel ki sem lehetett ejteni annak a távoli bolygónak a nevét. „William” sosem gondolt rá otthonként. Úgy fogalmazott: „oda megyek”, és nem úgy, hogy „haza”. Nem, olyan helyre nem lehetett haza menni. Oda is ritkán ment, csak amikor muszáj volt. Inkább töltötte az idejét az űrállomáson a Mecron hold közelében, ahol a Garb’hraz-étteremlánc központi elosztódokkjai voltak. Ide érkeztek az anyagbeszerzők hosszú útjaikról, itt mérték, minősítették és értékelték a szállítmányt, itt fizették ki a díjakat. A gigászi űrbéli építmény hangyabolyszerű zsúfoltsága és a lakószobák puritánsága sokkal otthonosabbnak tetszett „William” szörnyűségeket látott szemének, mint az otthon planétája.

A Grhssh-Dbfgfee bolygón nem lehetett élni. Vegetálni igen, de élni, értelmes lényekhez méltó életet nem lehetett. Kiégett, ösz-szeolvadt, terméketlen: ezek jellemezték a bolygó felszínét. A forrongó, mérgező légkörön kékes-vöröses ragyogásban átsütő Nap sugarai halált hordoztak. Az élet millió kilométeres, szövevényes katakombarendszerben zajlott a felszín alatt, melyet a legendák kora óta mélyítettek és tágítottak.

„William” világának egyetlen exportcikke a kétségbeesés volt.

Mással nem szolgálhattak. Ha olcsó munkaerő kellett, olyan aljamunkákra, vagy annyira kockázatos munkákra, amiket más nemigen vállalt el, akkor küldtek egy transzportot a Grhssh-Dbfgfee-ra, és megtömték wilkrogokkal, keménykötésű, szívós, mindenre elszánt alakokkal, akik nevetséges pénzekért dolgoztak olyanoknak, akiket egy ősi bűn nem változtatott végérvényesen másodrendű galaktikus polgárokká, mint őket.

Kijutni, elhagyni, elrepülni, eltávozni a sötét űrön át egy szebb világba - ez az álom hajtotta a wilkrogokat, „William” faját.

Keveseknek sikerült. Akiknek igen, azokat szinte félistenként imádták. Ők voltak az Eltávozottak.

A galaktikus kormányzattól engedélyt vásárolni a Grhssh-Dbfgfee végső elhagyására, megvásárolni az állampolgárságot, a letelepedési engedélyt egy másik világban, munkavállalási, vállalkozási, családalapítási engedélyek, életkezdő alaptőke: ezek együttesen olyan horribilis összegbe kerültek, melynek előteremtése kivételes wilkrogot igényelt. Alig volt rá esély.

„William” hétszáz földi évnek megfelelő időt húzott le mészárosként, élelmiszer-anyagbeszerző expedíciókon. Azután pilóta lett, majd másodkapitány egy kis expedíciós hajón. A kapitány rejtélyes halálát követően ő állt a helyére. Messzire merészkedett, a peremre, külső, vad vidékekre, mindent kockára téve, és abban bízva, hogy talál valahol valamilyen kincset, amit eladhat, és meglesz a pénz a költözésre. Az emberhús volt az ő kincse, az ő útja az igazi életbe.

„William” újra ellenőrizte a számítást. Ezredszerre. Az eredmény megint ugyanaz volt. 26.234 földi napon át kell folytatnia a vágást, a jelenlegi ütemben, ahhoz, hogy összejöjjön a vagyon, amely a költözéshez kell. Az igényei csak tovább srófolták az árat: nem egyedül akart menni, és nem akárhová, hanem a legszebb világokba, a galaxis kulturális központjába.

26.234 földi nap. Ennyi időn át kellett kockáztatnia, kihívnia maga ellen a sorsot. Bármikor jöhetett egy ellenőr az étteremlánctól, és ha kiderül, hogy értelmes lényeket mészárol le, neki vége. Tárgyalás nélkül kivégzik. De nem csak őt: azokat is, akiket magával akart vinni a belső világokba.

Összesen tizenheten voltak, ez a kis expedíciós csapat végzett minden munkát, vágtak, repültek, szállítottak, őrködtek. Munkaerőt kellett szereznie, hogy lerövidítse az időt. Kizárólag wilkrogok jöhettek számításba. Egy terv részletein dolgozott, hónapok óta. Egy terv, amely ha működésbe lép, sokszorosára növeli a napi vágott hús mennyiségét, és miután összejött a pénz, és elhagyta a Földet, örökre eltünteti maga után a nyomokat, az életet ezen a sárgolyón, hogy a kivégzés réme ne üldözze az annyira áhított, fényes, csodálatos, kényelmes jövő minden egyes napján.

 

2.

PENTAGON

MARYLAND

szombat reggel, 2025. december 10.

Walter White vezérkari főnök alaposan megnézte magának Yasmine Delacruz őrmestert, aki személyzeti ezredese szerint a legalkalmasabb ember arra, hogy a hadsereg összevont nyomozását vezesse. Jazz könnyedén állta a tábornok szúrós tekintetét.

- Hát maga az - szólalt meg White. - Halottam magáról, őrmester.

- Remélem, csak jókat, uram! - mondta jazz pattogón, ahogyan az őrmesterek szerettek beszélni.

- Hogyne - fordult el a tábornok, és az asztalához sétált. Leült kedvenc székébe. A vendégek számára beállított fotelekre mutatott, az asztallal szemben.

- Köszönöm, uram! - Jazz levette a sapkáját, és leült. A zöld berettet a térdére fektette. Nyugodtan tűrte, hogy a tábornok hosz-szasan méregesse.

- Különbnek tartja magát a társainál? - kérdezte White, némi megvetéssel a hangjában.

- Igen, uram! - jött a válasz.

- Nocsak!

A tábornok ismét hosszasan bámulta a nőt. Tesztelte, kíváncsi volt rá, milyen ember valójában. Eddig mindent rendben talált, semmi manír, semmi póz. Egy bögyös-faros, de kőkemény katona ült előtte.

- Miért hívják Jazznek? - kérdezte.

- A Yasmine nem illik egy katonához, uram! Kezdetben Yas voltam, ebből lett a Jazz.

- A karrierje romokban. Szeret börtönben lenni?

- Farkas vagyok a bárányok között, uram!

White ezt készséggel el is hitte.

- Mit gondol, miért van itt? - váltott témát.

- Bizonyára nagy baj van, uram! - válaszolta Jazz, kétely nélkül.

A vezérkari főnök hangja megváltozott, közvetlenebb lett, mintha befejezte volna a tesztet.

- Elolvastam az aktáját, őrmester. Igen figyelemreméltó karriert futott be. Miért áldozta fel az előmenetelét? A motivációjára vagyok kíváncsi, nem arra, ami benne van az aktában.

- Aludtam, uram, mélyen, mint mások, de a csatazaj felébresztett.

Megértettem, hogy a katona dolga szembenézni a halállal. Harcolok, ölök, és meghalok mások helyett. Ezt választottam. Kell valaki, aki nem alkuszik.

Kell valaki, aki nem alkuszik, ismételte magában White. Nagyon tetszett neki.

- Egy közeli barátom azt mondta, ha olyan valakit keresek, aki biztosan végrehajtja a parancsot, tűzön-vízen át, akkor Yasmine Delacruz őrmester az én emberem. Még hozzátette: soha ne akarjam tudni, hogy mi volt az ár.

- A barátja jól ismer engem, uram! - erősítette meg Jazz.

- Hallott a dallasi eltűnésekről?

- Nem, uram!

A tábornok előhalászta a fiókjából a bőrmappába kötött jelentést, és átnyújtotta Jazznek azzal, hogy olvassa el. Az őrmester gyorsan áttanulmányozta, és visszaadta.

- Mi a véleménye? - kérdezte White.

- Felettébb aggasztó, uram! - vágta rá Jazz. Az arca megkeményedett, sötét árnyak gyűltek a szemében. A tábornok szinte látta, mire gondol: hírt kap, a kisfia, Chris, eltűnt, nyomok nincsenek.

Field ezredes igazat mondott: pusztító gépezet volt, akin elfordították a kapcsolót.

- Aggasztó, bizony - White eltette az ügyről összeállított anyagot. - Maga hírhedten kezelhetetlen, én pedig nem kérek, hanem utasítok.

Most az egyszer kivételt teszek. Elmondom, miről van szó, maga pedig eldönti, hogy beszáll-e a legnagyobbak játszmájába, vagy éli tovább az életét verőemberként. Ha igent mond, nincs kiszállás. Ha csak egyszer nem teljesíti a parancsomat, a törvény maximális erejével sújtok le a fejére!

- Megértettem, uram'. - bólintott ültében az őrmester.

- Amit most elmondok, az soha nem juthat ki ebből a szobából!

- Igenis, uram!

- Belső hírszerzési előrejelzésünk szerint az eltűnések folytatódni fognak, és kiterjednek más államokra. Ez a rejtélyes, megfejthetetlen ügy végveszélybe sodorhatja nemzetünket. Több ezer ember tűnt el, férfiak, nők, gyermekek. Semmit nem tudunk. Nem tudjuk még azt sem, hogy mi ez az egész! Tehát jól mondta: felettébb aggasztó a helyzet. Összehangolt felderítő munkát kezdeményezünk, melynek jellege miatt a hadsereg tölti be a vezető szerepet. Besorol alánk a hírszerzés, a szövetségiek és a helyi rendőri szervek. Szükségem van valakire, aki különleges paranccsal dolgozik a kezem alatt, és aki gondoskodik arról, hogy a kutatás ne menjen félre. Ha belép a képbe a korrupció, az egyéni inkompetencia és töketlenség, a politikai helyezkedés, a média kiszolgálása, vagy bármi egyéb, ami elvonja a figyelmet és az erőforrásokat a feladattól, az szeretett hazánk pusztulásához vezethet! Maga lenne ez a megbízott, aki folyamatosan mozog, ellátogat a kijelölt egységekhez, ránéz a CIA-ra, az FBI-ra, a helyi erőkre, és gondoskodik arról, hogy a vadhajtások le legyenek nyesve. Meg tudna birkózni ezzel a feladattal, Jazz?

A tábornok a becenevén szólította az őrmestert, ami nem akármilyen kiváltsággal ért fel.

- Uram, engedelmével, emlékeztetném a barátja szavaira.

Szívesörömest elvállalom ezt a küldetést, és érvényt szerzek az akaratának. De jobb, ha nem tudja, milyen áron.

- Eszembe véstem. Mostantól közvetlenül nekem dolgozik, a feladata pedig a kutatás megóvása bárminemű belső vagy külső erő befolyásától. Különleges parancsa lesz, amely megnyitja maga előtt az ajtókat. Megvédem a háttérből, nem engedem, hogy eltávolítsák, vagy bebörtönözzék. Tegye a dolgát, és szállítsa az eredményt!

Jazz arca megremegett, alig észrevehetően.

- Igenis, uram! Megtiszteltetés a számomra, hogy rám gondolt.

Nem fog csalódni!

- Ezt el is várom! - folytatta a tábornok. - Állítson össze egy kis létszámú, de ütőképes egységet, vételezzen fegyverzetet és felszerelést a központi ellátóból, kap repülőgépet, helikoptert és páncélozott gépjárművet! Eltörlöm a korábbi büntetéseit, hogy a kartonja tiszta legyen, és előléptetem ezredessé, mert őrmesterként nem láthat el alattam végrehajtói feladatokat.

- Köszönöm, uram!

A tábornok felállt, megkerülte az íróasztalt, és leült a szélére, Jazz közelében.

- Lesz egy titkos parancsa is, amit csak szóban adok ki - kezdte White, visszafogott hangon. - Amíg az ügyet nem sikerült kellőképpen kivizsgálni, az utasításaim érvényesek. Még akkor is, ha én magam vonom vissza őket. Még akkor is, ha valamiképpen leváltanának, és az utódom ellentétes parancsot adna. Még akkor is, ha meghalnék. Még akkor is, ha nincs többé támogatása, körözés, netán általános tűzparancs lép életbe maga ellen. Nem számít, mi történik, az összes rendelkezésére álló eszközzel törekednie kell arra, hogy kiderítse, mi az isten ez az egész, miért tűnnek el az emberek, és mi lesz velük! Ez a titkos parancsom. Megértette, Delacruz ezredes?

- Megértettem, uram! - bólintott rá Jazz. - Mint azt az imént mondtam, nem fog bennem csalódni, uram!

 

3.

AERK-4 TENGERALATTJÁRÓ

ATLANTI-ÓCEÁN

szombat délután, 2025. december 10.

Ninának ezúttal nem voltak rémálmai. Csendben ébredt, szíve nyugodtan vert. A távirányítóért nyúlt, lekapcsolta a világítást a kabinban. Önmaga megváltásán járt az esze.

Mi a félelem? A félelem egy érzelem. Rendben. A félelem valamit csinál a gondolattal. Megláncolja. Nem engedi mozogni. A félelem követelődző, megragad, üvölt bele az arcomba, hogy figyeljek rá, foglalkozzak vele! Amitől félek, azt nem tudom elfelejtem, figyelmen kívül hagyni.

Az én esetemben a félelem hozzáláncol egy felrobbanó bombához, a halálomhoz, lövöldözéshez, emberekhez, akik végezni akarnak velem.

Ha egy előttem vicsorgó kutyától félnék, a félelem a kutyához láncolna.

- A félelem lánc? Valamilyen energiafajta, ami összeköti a...

- Nina hosszan elgondolkodott, hogy megfelelő szót találjon. - A tudatomat, a figyelmemet valamivel? A vágy is ilyen, de a vágy vonzalom, a félelem meg taszítás. A vágy és a félelem kéz a kézben járnak.

A félelem egy érzelem, ami valamit tesz a gondolattal. A félelem egy érzelem. Mi az, hogy érzelem?

- Fogalmam sincs.

Nina leült az adatbázis-komputerhez, megnyitotta az értelmezőszótárt és megnézte az érzelem szó meghatározását. „Az érzelem a környezetre adott reakció, mely meghatározza a viselkedést.”

- Ez nem definíció! Ilyen ködös fogalommal nem tudok gondolkodni.

A mesterdetektív elindított egy automatizált internetes keresést, egy apró programot, amely online szótárakból és lexikonokból gyűjtötte ki a definíciókat.

Fürgén kipattant az ágyból, útban a fürdőszoba felé, ledobálta a ruháit. Gyors zuhany, fogmosás, copfba kötötte a haját, fehér rövidnadrágot, és feliratos, zöld pólót vett fel. A kommunikátorhoz lépett.

- Kérek egy narancsos jégkását!

- Igenis, Miss Nina! Azonnal! - reagált az egyik matróz. Marlene mélyen aludt.

Nina elégedetten ült le az ágyára. Bekapcsolta a monitorokat.

Jordán ott ült a webkamerával szemben, a floridai házban, és el-mélyülten írt.

- Mi újság, Jordán? Bejött a felkérés?

- Jó reggelt, Miss Nina! - köszönt Jordán, pedig nem már túl voltak a reggelen. - Igen, percekkel ezelőtt érkezett. Yasmine Delacruz ezredes írta a kérelmet, Walter White vezérkari főnök nevében!

Átküldtem az igénylést!

Felgyulladt egy lámpa, jelezvén, hogy az étellift meghozta a narancsos jégkását. A mesterdetektív élvezettel ropogtatni kezdte a jégdarabokat, közben átfutotta a levelet, melyet a frissen kinevezett ezredes írt. Jazz független nyomozóként szeretné felfogadni. Nem próbált alkudni a napi egymillió dolláros munkadíjból.

- Jordán, írd meg Delacruznak a nevemben: elfogadom a felkérést, de csak abban az esetben, ha mindenbe, amijük csak van, szabad betekintést kapok. Természetesen vállalom a szükséges titoktartási nyilatkozatok aláírását. Magától értetődően nem személyesen. Ha nem kapom meg a teljes hozzáférést, nem garantált az eredmény, és nem vállalom. Amennyiben elfogadják a feltételemet, mondj igent.

- Igenis, Miss Nina! Intézkedem!

- Szedj össze anyagokat Walter White tábornokról és Yasmine Delacruz ezredesről. Mindent, ami csak van, fotók, felvételek, bármi! - rendelkezett Nina.

Jordán kereste Jazzt, Nina pedig a legújabb vágásról olvasta el a cikkeket. Újfent Dallas, egy moziból tűntek el, a jegyeladások alapján 1.210-en. A helyszínelés jelenleg is folyt, a rendőrség oldaláról senki nem nyilatkozott, hivatalosan. Nem hivatalosan az egyik járőr annyit jegyzett meg, hogy az ügy hátterében biztosan valamilyen globális terrorcsoport áll, amiről még nem hallottak.

Jordán bejelentkezett.

- Miss Nina! Elértem Delacruz ezredest a megadott telefonszámon.

Azt mondta, hogy mindenbe betekintést kapsz.

Nina elmosolyodott. Végre!

- Jordán, várom az adatcsomagot! A nyomozás elkezdődött!

- Igenis, Miss Nina!

 

4.

DAVE CAMERON HÁZA

DALLAS, TEXAS

szombat délután, 2025. december 10.

Dave egész nap telefonált. Apja, Richard ismerőseit, barátait hívta, majd kórházakat, és végül, nehéz szívvel, a hullaházakat. Senki nem tudott semmit. A húga, Dana többnyire az ágyat nyomta félig önkívületi állapotban, vagy zokogott. Tiszta pillanataiban az apját hívta, de senki nem fogadta a hívást.

Dave átfutotta a listát: hetven emberrel beszélt, pedig kifejezetten utált telefonálni. Eszébe jutott Claire, a barátnője, aki a felfordulás kellős közepén adta ki az útját. Nem zavarta különösebben, csak elgondolkodtatta arról, hogy mit jelent a család. Az apja szerette a családját, egész életében mást sem tett, mint szerette őket, és mindent megtett értük, amit csak tudott. A felesége, a szerelme, Dave és Dana édesanyja harmincnégy évvel ezelőtt halt meg, mégsem házasodott újra, nem voltak nőügyei. A gyerekei előtt nem mutatta, mennyire fájt a veszteség, de Dave el tudta képzelni abból, hogy húsz évvel később egyszer véletlenül kihallgatta, amint az apja magában beszél a feleségével.

Kopogtak a hálószoba ajtaján. Dave otthagyta az ágyon szétdobált híváslistát, tollakat és a telefont, és kinyitotta az ajtót.

- Josh! Mi történt? - Dana legnagyobb, tizenkilenc éves fia állt ott.

- Megtaláltad... nagypapát... - lehelte maga elé a fiú, távoli tekintettel.

- Sajnos nem. Te hogy vagy?

Josh nem reagált. Átnyújtott öt kinyomtatott oldalt.

- A netről - mondta élettelenül.

Dave átvette a lapokat, belenézett. A cikk címe egy hatalmas 4-es volt, azt szimbolizálva, hogy bekövetkezett a negyedik eset, ismét rengeteg ember tűnt el nyomtalanul. Most nem volt kedve ehhez.

- Majd átfutom, köszönöm!

Josh hirtelen összecsuklott, Dave alig bírta elkapni. Felnyalábolta, feltette az ágyra.

- Régóta talpon vagy, aludj egy keveset!

A fiú némán sírt, a könnyei folytak ki a szeme sarkán. Lassan felemelte a bal kezét, zavartan tapogatózott. Amikor ráfogott a lapokra, amiket a netről nyomtatott ki, kicsit magához tért. Kinyitotta a szemét.

- Nézd... nézd meg... hol történt...

Dave széthajtogatta a papírköteget. Átfutotta a bevezető sorokat, majd tekintetével a helyszín címét kereste.

Óráknak tűnt, de alig két másodperc volt. Amikor magához tért, felkapta a fiút, átrohant vele a nappaliba.

- Mindenki le a pincébe! Le a pincébe! - üvöltötte.

Sámuel két fiával beszélgetett éppen, a kiáltásra összerezzentek.

Nem kérdezősködtek, csak tették, amit a hatalmas termetű vadász parancsolt. Dave átadta Sámuelnek Josh ernyedt testét, és rohant a húgáért a vendégszobába.

Dana aludt, két legkisebb fia az ágyon játszottak plüssállatokkal.

- Menjetek le a pincébe! - ordította Dave; kikapta húgát az ágyból.

- Fussatok! Gyorsan!

A két kisfiú játékaikkal a kezükben rohantak ki a folyosóra, végig a lépcsőfeljáróig. A pince ajtaja kitárva, az ajtóban Sámuel álldogált.

- Menj le! Rohanj!

Sámuel elindult lefelé a kőlépcsőn, olyan sebességgel, hogy majdnem orra bukott. Dana magához tért.

- Mi történt? A gyerekek? Apa? Mi történt? - hajtogatta.

Dave nem válaszolt. A pincelépcső alján berántotta a rácsos ajtót, mint egy zsákot, vállára vette a húgát, és rákattintotta a zárra a lakatot.

- Tegyél le! Tegyél le! - rimánkodott Dana. Dave letette.

- Arra! - mutatta. - Végig a folyosón, az utolsó helyiségben, feküdjetek a ládák közé!

Dana két kisebbik fiát kézre fogva rohant a mutatott irányba. Az utolsó helyiségben súlyos fémládák sorakoztak, négy-négy darab, kettesével egymásra helyezve, két sorban. Dana, Sámuel és az öt gyerek lehasaltak a földre.

Dave belépett a fegyverszobába, elővette Winchester Model 70-es vadászpuskáját, gyors, gyakorlott mozdulatokkal megtöltötte a tárat.

Három doboz .375 Holland & Holland Magnum kaliberű lőszert hajított a sarokba, a rács mellé, övébe dugta a revolverét, a fal takarásában, lelapult a rács mellett. Csőre töltötte a puskát.

- Mi történt? - kérdezte Dana a ládák közt lapulva, suttogó hangon.

- A negyedik... - nyögte Josh falfehér arccal.

- Megint eltűntek emberek? - döbbent meg Dana. Annyira az apján jártak a gondolatai, hogy fel sem fogta igazán, mi folyik a városban.

- Ezren... ezren, anya... anya... egy sarokra innen...

 

5.

VERHOJANSZKI-HEGYSÉG

JAKUTFÖLD

vasárnap reggel, 2025. december 11.

Az elő-légző periódus véget ért. A Szellem negyven percen át tiszta oxigént lélegzett be, hogy felkészítse a testét a nagy magasságból történő ugrásra. E nélkül zuhanás közben kiválik a nitrogén a véráramból, ami keszonbetegséget okozhat, és meghal a levegőben. Leolvasta a koordinátákat a GPS-ről, majd ránézett a magasságmérőre. A helyszín felett repült, tizenhétezer méter magasan.

Még egyszer, utoljára ellenőrizte a felszerelését: oxigénpalack, teleszkópok, fegyverek, műszerek, álcaruha, ejtőernyő. Átmászott a héliumballon kosarának szélén, megkapaszkodott, hogy még egy utolsó pillantást vessen a járművére, a kötélzetre, a hosszúkás csepp formájú ballonra, nehogy bármi is útban legyen, majd elrugaszkodott, bele a semmibe. Úgy érezte, egy helyben lebeg. Támpontok nélkül nem tudta eldönteni, merre van fent és lent.

A hófehérbe öltözött sztalker két perc szabadesés után ellenőrizte először a magasságot és a helyzetét. Mindent rendben talált.

Kilencszáz méteren kioldotta apró stabilizáló ernyőjét, hogy csökkentse a sebességet, majd háromszáz méteren nyitotta az ejtőernyőt. Negyvenhat másodperccel később földet ért. Lecsatolta magáról a súlyos, feleslegessé vált felszerelést, belegyömöszölte egy zsákba, és elrejtette.

Leült a fagyott hóra, mintha elfáradt volna. Hallgatózott.

Puskamikrofont vett elő, először gyorsan, majd lassan körbefordult.

Két órán át hallgatózott, mozdulatlanul, mire úgy ítélte, mehet tovább, nincs senki a közelben. Ezen a terepen nagyon nehéz volt hangtalanul járni, a hó éktelen zajt csapott.

A Szellem a hegyvonulat egyik hágója felé tartott. Menet közben megmérte a hőmérsékletet: -51 Celsius-fok. Arcmaszkja lég-ző-csövét a vállán vezette ki az overall külső rétegéig, innen szívta be a levegőt, amely végighaladt vastag alsóruhája mentén, a maszk levegőkeringető szűrőjén, és csak ezt követően jutott a testébe. Ha közvetlenül lélegzi be a levegőt, megfagy a tüdeje.

Paul Raul Johnson New Yorkban kávézott éppen, elégedetten flörtölt egy szemlátomást európai hölggyel, aki négy asztallal előtte ült, vele szemben. Csak a játékon járt az esze, a nő meghódításának kellemes kihívásait latolgatta, vággyal teli álomképeket szőtt, melyben a nő dús keblei kapták a főszerepet. Felhívta Odin Acker Bailey-t, a főnökét, a mindenható főparancsnokot, és megkérdezte, baj lenne-e, ha kivenne két nap szabadságot. Bailey nem látta akadályát. Johnson úgy döntött, két napig nem törődik a világgal, csupán az élet önfeledt élvezésével.

Mintha érezte volna, hogy nem sok van belőle hátra.

A Szellem lassú, megfontolt léptekkel haladt előre a verhojanszki hidegkatlanban. Szemét speciális lencséjű szemüveggel védte a hóvakságtól, melyet az okozott, hogy a napfény meredek szögben visszaverődött a talajról.

Nina járt az eszében, a csodálatos nevetése, az édes hangja, a gyengéd simogatása. Nem volt hozzá fogható nő. Számára nem.

Elmosolyodott a maszk alatt. Ettől észbe kapott, kitépte magát az emlékek közül, figyelnie kellett. A sztalkerek nem ismerték az

„elfogadható hibaszázalék” fogalmát. Nekik csak élet volt, meg halál.

 

6.

MOONLIGHT BUILDING

WASHINGTON DC

szombat este, 2025. december 10.

A Moonlight Building a CIA szervezeti struktúrájában a Tudományos-Technikai Főigazgatóság alatt helyezkedett el, a Háttér Tudományok Osztályán belül, a Történelem Alosztály véd ernyője alatt, a Történelmi Rekonstrukciós Bizottság irodájának bürokratikus fedezetében. Az irodához tartozó, semmitmondó Archívum A, Archívum B és Irattár megnevezések közül az Archívum B jelölte a Moonlight Building becenevű szervezeti egységet, amely azokkal a dolgokkal foglalkozott, amiket sehová sem lehetett besorolni a CIA behemót szervezetében fellelhető főigazgatóságok, igazgatóságok, részlegek, osztályok, alosztályok, irodák, egységek, csapatok és pozíciók káoszában. Ilyen besorolhatatlan „dolog” volt Shub-Niggurath is, az ártatlan angyalka, a Gyermek (ahogyan az iratokban hivatkoztak rá), aki tizenkét éves kora ellenére olyan szinten értett a késhez, ahogyan senki más, és olyan magától értetődő könnyed természetességgel ölt, ami a legtapasztaltabb öreg rókákat is kétségbe ejtette.

Terence Edmond hat éve ült a Moonlight Building, az Archívum B igazgatói bársonyszékében, hat éve szerezte az ősz hajszálakat, hat éve fájt a feje, hat éve töltötte ki a táplálkozása jelentős részét a kávé és a biozabkeksz. Shub-Niggurath kérését különösebb gondolkodás nélkül elfogadta. A Gyermeknek gyakorlatilag nem voltak idegei, így attól nem kellett tartani, hogy az eltűnési ügyek felzaklatják, és legalább elfoglalja magát. Mindezeken felül Edmond arra is kíváncsi volt, hogy a lány mit gondol, miért tűnnek el az emberek tömegével.

Shub-Niggurath lakosztályának átrendezése olyan horderejű ügy volt, hogy az igazgató behívatta Joe-t éjszakára, a biztonság kedvéért, valamint megháromszorozta az őrséget.

A kislány, hátrabilincselt kézzel, Joe és négy őr társaságában egy szobában várakozott, miközben egy technikus és négy másik biztonsági ember fél méter magasságú újságkötegeket, televíziót és számítógépet cipelt Shub-Niggurath szobájába. Az igazgató majdnem minden kérését teljesítette, egyedül az internetet nem engedélyezte.

A Gyermek rendkívül boldog volt, amikor visszakísérték a lakosztályába, és meglátta a változást.

Becsukódott a súlyos páncélajtó, tizenkét ponton zárult. Shub-Niggurath háttal az ajtónak dőlt, majd kicsit előrehajolt, kidugta a kezeit az ajtórésen. Joe levette a bilincsét.

- Hogy tetszik, kicsim? - kérdezte nagypapás hangon.

- Ez csodálatos! - lelkendezett Shub-Niggurath. - Mindenkinek nagyon köszönöm! Joe, kérlek, mondd meg Terence-nek, hogy köszönöm!

- Átadom! Gyertek, fiúk, hagyjuk magára a kisasszonyt!

A lány bekapcsolta a számítógépet, leült a foteljába újságokat olvasni.

A harmadik cikk után ollót keresett, elkezdte kivágni azokat a cikkeket, amik az eltűnésekkel foglalkoztak, és beragasztani őket egy albumba.

 

NYOLCADIK FEJEZET

1.

AERK-4 TENGERALATTJÁRÓ

ATLANTI-ÓCEÁN

vasárnap délelőtt, 2025. december 11.

Nina elolvasott mindent, amit a hadseregtől kapott, megnézte a helyszíneken készült fotókat és felvételeket, azután gondolkodni kezdett, közben jegyzeteket készített.

A történelem ismétli önmagát. Alaszkában hajszálra ugyanez történt, az volt a teszt. A helyszínek sterilek, nyomok nincsenek.

Mintha nem történt volna semmi. Mintha nem is jártak volna arra emberek. Ki képes ilyen fokú takarításra? Mennyi idő alatt? Milyen eszközök, berendezések kellenek ehhez? Ennek mekkora a térfogata?

Mekkora a súlya? Hogyan lehet szállítani? Milyen hangos? Milyen vegyszerek kellenek hozzá? Azokat utólag hogyan és mivel lehet kimutatni?

Az adatcsomagban eggyel több esetről voltak anyagok, mint amennyit a média ismert. Alaszka, Kodiak-sziget, Dalworth. A hadsereg úgy tartotta számon annak a hetvennyolc embernek az eltűnését, mint amivel elkezdődött az ügy. Nina örült, hogy „ott fenn” sem mindenki ostoba. A hírszerzés már november 25-én „aggasztó esetként” nyitott aktát a faluról. Helyszíni vizsgálatot folytattak, amiről nem tájékoztattak senkit, az FBI-t sem.

Nina kirakott a monitorra négy fotót a négy dallasi vágás helyszínéről. Összevetette a hasonlóságokat.

Ezer-ezerkétszáz ember, nem több, nem kevesebb. Mindegyik építmény önálló épület, nincsenek felettük lakószintek, irodaszintek, raktárak, vagy bármi más. Mindegyik épület alacsony, lapos.

Sorban kinagyította a fotókat, annyira, hogy teljesen kitöltsék a monitort. A helyszíneket igen jól ismerte, jó néhány órát eltöltött „ott” virtuálisan, a szimulátorában.

Mennyi idő alatt történnek ezek az eltűnések? Forgalmas helyek, ki-bejárnak az emberek. Miért nincsenek tanúk? Nincsenek?

Bekapcsolta a kommunikációs számítógépet, belenézett a webkamerába.

- Jordán, anyagokra van szükségem! Közlekedési kamerák, biztonsági kamerák, bármilyen olyan felvétel a helyszínek környezetéről, amin látszik a gyalogos forgalom! Szükségem van Dallas legrészletesebb csatornatérképére. Ha bármi van a város alatt, katakombák, járatok, alagutak, barlangok, bunkerek, arról is tudni akarok! A metróvonalak is érdekelnek! Nem a vonaltérkép, hanem az összes információ, az összes járat, akkor is, ha szervizalagút, kocsiszín, irodák, óvóhely, akármi! Szerezd meg a legrészletesebb polgári és katonai jelentést a dallasi légi forgalomról, elsősorban az esetek napjáról, de visszamenőlegesen is, három hónapra! Keressetek tanúkat! Adjatok fel hirdetést! Fontos: nézd végig az összes dallasi ufóészlelést az eltűnések napjairól, hátha valaki látott valamit, és hátha a hadsereg belőlem akar hülyét csinálni, valami kísérleti géppel!

- Igenis, Miss Nina! - bólintott Jordán. Befejezte a jegyzetelést, és felnézett a kamerába. - Megérkeztek az adatok Walter White tábornokról és Yasmine Delacruz ezredesről. Most küldöm. Nagyon különös. Az ezredes egy napja még őrmester volt, és börtönben ült kínzásért. Zöldsapkás, harminchat éles bevetésen vett részt.

Nina elgondolkodott egy pillanatra, majd felderült az arca.

- Tehát hazudtak, amikor azt mondták, Delacruz vezeti a nyomozást - állapította meg. - Nem ő vezeti, ő felügyeli! Kellett valaki, aki kész átlépni a határt a cél érdekében! Ez jó, ez tetszik! Az ezredessel aligha lesz gondunk! Még valami! Törjetek be az FBI és a dallasi rendőrség nyilvántartásába! Tudnom kell, hogy vannak-e tanúvallomásaik, bejelentéseik, telefonhívás, e-mail, akármi, még ha nem is vették komolyan, engem érdekel! A hívásokat rögzítik, az eltűnések napjairól minden hívást szerezz meg és küldj el!

- Igenis, Miss Nina! - Jordán máris munkához látott.

Nina átolvasta a tábornok és Jazz anyagát. Jazz harminchat éles bevetése rendkívül soknak számít, kevesen vesznek részt ennyin, és főleg ilyen rövid időtartam alatt.

- Az ezredes egy frontkatona. Igen erőszakos jellem. A tábornok nagyon fél valamitől.

 

2.

ZÖLDSAPKÁS TÁMASZPONT

FORT-BRAGG, ÉSZAK-KAROLINA vasárnap reggel, 2025. december 11.

Jazz a tiszti épület felé tartott a barakkok között. Szerette ezeket az egyforma, barna-fehér építményeket. Közelről takaros vidéki családi házaknak látszottak, távolról, a levegőből babaházaknak, bent meg marcona hivatásosok várták a parancsot. Még a repülőről hívta kisfiát, a tizenegy éves Christ, és megígértette vele, hogy Texasnak a közelébe sem megy.

- Flé, őrmi, várjál már! - rohant ki az egyik épületből a logisztikai raktár targoncása, aki épp a zuhanyzó csempéjét tisztította fogkefével.

Jazz megfordult, várt, amíg a fickó beéri.

- Te, őrmi, az van, hogy... Mi? - a zöldsapkás raktáros alig hitt a szemének. - Ezredeees? Ezek valódi rangjelzések? Nebaz! Hát beszarok! Tegnap még a hadbíróságra vártál, most meg már szabad vagy és előléptettek tizenegy rendfokozatot? Kit kell leszívni?

Vállalom!

- A vezérkari főnök átvett, hogy felügyeljem a dallasi eltűnési ügyekkel kapcsolatos felderítést - tájékoztatta Delacruz ezredes.

- Hát ez történt - játékosan, de erőből, ököllel mellbe vágta az izomkolosszust. - Tudod, hogy mindig kihoznak a sittről!

- Ja, tudom, de most rekordot döntöttél! Még arra sem volt időd, hogy összetörj bent néhány állkapcsot!

Jazz nevetett, széttárta a karját, és ment tovább.

- Majd dumcsizunk! Vissza a melóhoz!

A targoncás haptákba vágta magát, és tisztelgett.

- Igenis, ezredes!

A parancsnoki irodában Clayton ezredes és Michaels őrnagy vártak az újdonsült főtisztre, ők ketten feleltek minden hadianyagért, járműért és fogyóeszközért a kerítésen belül.

- Gratulálok a kinevezéséhez! - mondta Clayton.

- Úgyszintén! Ha engem kérdez, megérdemelte! Háborús időkben már rég megkapta volna ezt a rangot - tette hozzá az őrnagy.

Bajtársias kézszorítás után leültek beszélgetni a sarokban álló kis kerek asztal köré rendezett székekre.

- Az utasítás egyértelmű: álljunk a rendelkezésére, beválogathat bárkit a csapatába, aki jelenleg a helyőrségen tartózkodik, vihet fegyvert, járművet, felszerelést. Mi az elképzelése? - kérdezte Michaels őrnagy.

- Három Knight5, három sofőr, egy lövész a célzójával, és két géppuskás quadron*. Könnyű géppuska, Heavy SCAR*, gránátvető, UMP*, hozzá hangtompító - sorolta Jazz. - Tapasztalt katonákat viszek, olyanokat, akiket láttam már harctéren, erős stressz alatt helytállni.

- A három könnyű páncélos és a tizennégy katona elfér egy Herculesben* - jelentette ki az őrnagy.

- Igen, én is így gondoltam - reflektált Jazz. Felállt, eligazgatta a ruháját. Soha nem szerette húzni az időt.

Két tiszttársa is felállt. Az őrnagy sok sikert kívánt, az ezredesnek azonban volt még mit mondania.

- Maga kiváló katona, egyike a legjobbaknak. De nem járatos a katonai bürokráciában, a tisztek és főtisztek közötti versengésben.

Pusztán a rangja és a kinevezése miatt irigyek és ellenségek figyelik majd, akik nem hagynának ki egy lehetőséget sem arra, hogy elgáncsolják. Velük nem bánhat el úgy, ahogyan azt a harctéren tenné.

Senkiben ne bízzon, senkinek ne higgyen, és hátul is legyen szeme!

- Köszönöm, uram! - mondta Jazz. Egyenrangúak voltak rendfokozatukat illetően, ezért nem járt az uram megszólítás, és Jazz nem is használta, amikor megérkezett, ám rá kellett jönnie, hogy az ezredesi lét még tartogat számára meglepetéseket.

Első útja a szekrényéhez vezette, megpakolta a zsákját, majd a fegyverraktárban magához vette a DELACRUZ, Y. feliratú szekrényben őrzött, a csak általa használt, általa belőtt, saját kezűleg karbantartott fegyvereit: pisztoly, gépkarabély, géppisztoly és kedvenc Mossberg 590 sörétes puskája, amely nem hagyta cserben sem a harcban, sem a versenypályán.

5 Knight: terepjáró; nagyméretű, erős páncélzatú, katonai terepjáró; jóval robusztusabb, mint a Humvee vagy a Hummer

* quadron: négyfős alakulat

* Heavy SCAR: gépkarabély; az Egyesült Államok hadseregében általánosan rendszeresített gépkarabély nagyobb kaliberű változata

* UMP: géppisztoly; Heckler & Koch UMP, kiváló minőségű, német géppisztoly, mely

.45-ös kaliberű hangsebesség alatti lőszert tüzel, ennek köszönhetően hangtompítóval használható csendes, éjszakai bevetésekbe;

* Hercules: katonai teherszállító repülőgép

 

Ezután kiválasztotta a három hatalmas, felpáncélozott Knight terepjárót, majd utasítást adott az átvizsgálásukra és feltankolásukra.

Kiválasztotta az embereit: két négyfős rohamosztag (quadron), mindegyikben egy géppuskás és három gépkarabélyos zöldsapkás, egy mesterlövész, a célzója, és három sofőr. Mindenki a saját fegyverét hozta, lőszert nagy mennyiségben vételeztek a raktárból.

Már javában benne jártak a délutánban, amikor az egység a három páncélossal begördült a Hercules szállító repülőgép rakterébe. Kilenc perccel később a gép felemelkedett a földről, és irányba állt Dallas felé.

Jazz, az Anyatigris, az egyik puritán, lehajtható utasülésen ült, és szótlanul nézett maga elé. Nyugodtnak látszott, de belül a legkevésbé sem volt az. Kihasználják, semmi kétség. Keserűséget érzett emiatt.

Mindig őt küldik, ha messzire kell menni, mert ő elmegy a végsőkig.

Paulie, az exférje, katonai rendész, a törvény embere; megrémült, amikor fotókat mutattak neki azokról az emberekről, akiket baltával kínzott meg. Elhagyta, elvált tőle, azt hitte, megőrült. Sosem értette, miért tette. Nem fogta fel, hogy a gyermeküket védte.

A frissen kinevezett ezredes elhessegette a rémképeket és a bánatot, visszatért a dallasi eltűnésekhez. Ezer ember eltűnik minden nap, nyomtalanul. Nincs váltságdíj, nincsenek hullák, nincs semmi.

Ilyen nem létezik!

Mike, a mesterlövész, és Harley, a felderítője az egyik terepjáró orrán ülve ebédeltek.

- Nem semmi, hogy kinevezték Jazzt! Őrmesterből ezredes, egy nap alatt... - jegyezte meg Harley két falat között.

- Ha valaki, ő megérdemli - mondta Mike.

Harley bólogatott, egyetértett.

- Mindent feláldozott a seregért. Lehet, hogy valaki végre elkezdte értékelni? Vagy másról van szó, és megint csak bűnbaknak akarják? - gondolkodott hangosan Mike. - Mit súgnak az ösztöneid?

- Nem hiszem, hogy túléljük ezt, öreg - vetette oda a felderítő lazán.

Mike összeráncolta a homlokát. Elnézte a barátját, de az nem húzta mosolyra a száját. Fiatal volt, képességei csúcsán, tetterős, gyors, éber. Esze ágában sem volt még meghalni. Persze, a katona meghal.

Egyszer.

- Nézd, tudják, hogy Jazz milyen, tehát, ha bevetik, akkor gáz van.

Ha ezt még megspékeljük azzal, hogy maga a vezérkari főnök hozza ki a sittről, elbeszélget vele a Pentagonban, kinevezi ezredesnek, adnak mellé két quadront, kocsit, fegyvert, különleges parancsot, akkor én azt mondom, hogy itt bizony kurva nagy gebasz van! A bölcs szerint, ha a gebasz ekkora, azt nem nagyon éli túl senki - fejtette ki Harley az álláspontját.

Mike meghajolt az érvek előtt. Talán tényleg ez az utolsó küldetése. Ha így van, Jazz parancsnoksága alatt akar meghalni, harc közben, azzal a tudattal, hogy mindent megtett, amit csak lehetett, és az fontos volt. Igen, ilyen halállal ki tud egyezni.

 

3.

RICHARD CAMERON

HÁZA DALLAS, TEXAS

vasárnap délután, 2025. december 11.

Dave elfordította a kulcsot a zárban, és benyitott. Lélegzetét is visszafojtotta, remélve, hogy meghallja apja mozgását, hangját, a számítógép billentyűinek halk kopogását, a bekapcsolt tévéből kiszűrődő beszélgetés mondatfoszlányait, vagy zenét, régi filmzenéket, amiket annyira szeretett.

De nem hallott semmi ilyesmit. Csupán az utca zaját a háta mögül.

Idefelé jövet egyfolytában próbált hinni abban, hogy minden rendben, nincs semmi baj, csak ostoba félreértés az egész. Próbált ebben hinni, de közben minden porcikájával érezte, hogy valójában iszonyú nagy a baj, és az apja nem kerül elő.

Dave csak egyetlenegyszer járt az apja házában, amikor ő nem volt otthon, annak is már sok-sok éve. Bár mindig volt kulcsa, úgy érezte, visszaélés lenne, megsértené az apja komfortzónáját. Most is így vélekedett, bár a húgával és családjával a pincében eltöltött rettegő órák után végképp átragadt rá Dana hangulata, ami leginkább a gyászhoz hasonlított.

A vadász bejárta a házat, benézett minden helyiségbe. Keze mindvégig a revolvere markolatán nyugodott. Pokoli előérzet kínozta.

A hideg futkározott a hátán valamitől, amit nem tudott szavakba önteni, de elképzelni sem. A ház teljesen üres volt. Leült az íróasztalhoz, abba a székbe, amelyben apja annyi órát görnyedt, hogy megírja a könyveit. Csak gyerekeknek írt, soha nem értette igazán.

Az íróasztalon mintha megállt volna az idő. A toll, amit hajdanán a feleségétől kapott - még mindig azzal írt alá, azzal jegyzetelt. A bekeretezett fénykép a nőről, az egyetlen nőről, akit szeretett, és akiért élt. Dave megsimogatta anyja fotóját, várva, hogy az majd hat rá, de semmi nem történt. Harmincnégy éve halt meg, már nem is emlékezett rá úgy, mint valódi, hús-vér emberre, csak mint képre.

Miért jött ide? Nem bánkódni, azt máshol is megtehette.

Valamilyen magyarázatot akart, amit irracionálisan apja házában remélt megtalálni. Talán valami nyom, amit össze tud kapcsolni az eltűnéssel, és amit átadhat a rendőrségnek.

Közel harminc percet üldögélt az íróasztal mögött, apja székében, mire összeszedte magát, hogy azt tegye, amiért jött. Utálta az egészet.

Kihúzta az íróasztalfiókot. Néhány apróság, határidőnapló, mappa „Új Könyv” felirattal. Kivette a határidőnaplót, belelapozott.

- Apa... - összeszorította a szemét, fájdalom markolt a szívébe.

A határidőnaplóban ott volt a bejegyzés: „December 7., szerda, 16:00, Queen áruház, könyvesbolt”.

Többé nem voltak kétségek. Ott volt, és éppen akkor, amikor valami elképzelhetetlen történt: ezer ember köddé vált, mintha sosem létezett volna.

 

4.

VERHOJANSZKI-HEGYSÉG

JAKUTFÖLD

hétfő hajnal, 2025. december 12.

A Szellem ezerhétszáz méteren járt. Semmilyen élőlényt nem látott, még madarat sem. Lassan mozgott, akkurátusán, szinte szertartásosan helyezte a lábát a hóra, majd lassan ráeresztette a testsúlyát. Olyan halkan járt, amilyen halkan csak lehetett, elfogadható sebesség mellett.

Ritkán gondolkodott, inkább a környezetére figyelt. A gondolkodás bambuláshoz, a bambulás fáziskéséshez, az pedig hibához, és a hiba halálhoz vezet. Az ő szakmájában egyet lehetett tévedni.

Még kétszáz méter északnak, a gerinc tetejére, onnan már látja az úti célt. Jakutföldön mintegy nyolcszázezer kisebb-nagyobb tó található, soknak neve sincs, jelentős részük állandóan vagy időlegesen be van fagyva. A Szellemnek is volt itt egy tava. Csak ő látogatta. A megbízatásai teljesítése után, tíz esetből hatszor eljött ide.

Megérkezett a gerincre. Lehasalt, körbenézett a távcsövével. A tó és környéke érintetlennek látszott. Előszedte a puskamikrofont, a kábelt csatlakoztatta az arcmaszkja oldalához, majd bekapcsolta az érzékeny szerkezetet. Nyugatra, a sziklákon túl, körülbelül két kilométer távolságból, hangokat hallott. Lépések zaja. Két emberre tippelt. Ritkán járt erre bárki is A Szellem nem sietett. Sohasem sietett. Szeretett várni, csendben, éberen. Ebben verhetetlen volt. Az órájára pislantott. Döntött.

Huszonnégy órán át nem fog elmozdulni innen, csak figyel.

 

5.

MOONLIGHT BUILDING

WASHINGTON DC

hétfő délután, 2025. december 12.

A tévében a hatodik tömeges eltűnésről számoltak be. Most először nem Dallas volt a helyszín, de még mindig Texas. Shub-Niggurath a pádon ült és súlyzózott, közben nézte a riportot.

- Az embereket megosztja ez a különös eseménysorozat. Még mindig nem tudunk semmit, még mindig nincs tettes, sőt még elmélet sincs! Vajon mi történik? Mi a cél? Mi a motiváció? Lehet, hogy holnap mi magunk is eltűnünk? Ha megtörténik, mi lesz? Meghalunk?

Vagy épp ellenkezőleg?

Shub-Niggurath letette a 2 kilogrammos súlyzókat, elkezdődött a pihenőidő.

- A tömeges eltűnések felkavarták az egész világot! Vannak, akik szerint emberrablás, annak is soha nem látott méretű megvalósítása.

Mások szerint dimenzióváltás miatt történnek az eltűnések! Egy közösségi portál szerkesztője szerint pozitív jelenséggel állunk szemben, az eltűntek valójában angyallá, szentté válnak! A szerkesztő ezt azzal magyarázza, hogy több spirituális szakértő, egymástól függetlenül jutott erre a következtetésre, valamint közzé tett egy listát az eltűntek néhány kiemelkedő alakjáról: dr. Helen Hendrix, gyógyító; dr. Albert Johanson, a pozitivista pszichológia egyik legnagyobb alakja; Richard Cameron, a kisgyerekeket önállóságra tanító könyvsorozat szerzője; Ken K. Leonard, református lelkész; Hugo Dee, asztrológus; Mobjeremiah, buddhista vezető; Sanxtus, médium és festőművész; Julié Stone, anya, aki négy saját gyermeke mellett kilenc gyermeket fogadott örökbe; dr. Jill Valentine, hírneves virológus, és még sokan mások. A weboldalon háromszáztizenkét név olvasható. A weboldal naponta félmillió embert vonz, akiknek tekintélyes része egyetért azzal, hogy az eltűnések hátterében egy misztikus, jó erő működik!

- Tévednek. Mind meghaltak - mondta Shub-Niggurath. Kezébe vette a súlyzókat, és folytatta a gyakorlatot.

Lépések hallatszottak a folyosóról.

- Kukucs! - jelent meg az idős fekete férfi mosolygó arca az ajtó túloldalán.

- Szia, Joe! - üdvözölte a kislány.

- Szia, kicsim! Meghoztam az ebédedet! Csirkehúsos répasaláta, kapros öntettel, ahogyan szereted!

- Fincsi!

Shub-Niggurath befejezte az újabb szériát, letette a földre a súlyzókat és az ajtóhoz sietett. Elvette a tálcát.

- Köszönöm, Joe! Kérlek, érd el, hogy találkozhassak Terence-szel, amilyen gyorsan csak lehet! Nagyon fontos!

- Az eltűnések miatt? - pislantott a férfi a televízió felé.

- Igen. Megölik őket! Csak a holttesteket viszik el. Ki kell mennem, hogy megvédhessem az embereket! Innen nem tehetek semmit!

- Az igazgató úr a központban van. Amint visszatér, beszélek vele, megígérem!

- Köszönöm! Találj ki valamit, Joe, segíts, hogy meg tudjam győzni!

 

KILENCEDIK FEJEZET

1.

TOP TEN FILMSZÍNHÁZ

HOUSTON, TEXAS

hétfő délután, 2025. december 12.

A mozikomplexum körül minden utcát lezártak, sem járművek, sem járókelők nem mehettek közelebb. Jazz konvojának természetesen utat nyitottak, egy pillanatra feloldva a kordont az egyik ponton.

Jazz mutatta a sofőrének, hová álljon. Mögötte ült a mesterlövésze és annak mérője, aki a felderítést, célkoordináta-számolást végezte a lövésznek, valamint Lucinda, Nina fényképésze.

- Piros, előre öt métert, Kék, maradj le! - beszélt Jazz a rádióba. A közvetlenül mögötte haladó fekete, robosztus Knight terepjáró elment mellette, öt méterrel lejjebb állt meg, a másik páncélos azonnal lefékezett, tartva a távolságot. - Piros, Kék, kiszállás, maradjatok a kocsik mellett! - hátrafordult. - Még várj! - mondta Lucindának, aki némán bólintott.

A nyolc bevetési ruhába, nehéz golyóálló mellénybe öltözött, rohamsisakos, felfegyverzett kommandós, és a makulátlan zöldsapkás ezredesi egyenruhát, hosszú főtiszti kabátot, fején zöld barettet viselő, kezében Mossberg sörétes puskát lóbáló Jazz megjelenése vegyes érzéseket váltott ki a kordonon túl várakozó több ezer emberből. A legtöbben örültek a jelenlétüknek, és ezt tapssal adták a tudtukra.

- Delacruz ezredes! - üdvözölte Jazz kemény hangon a mozi főbejárata előtt tanácskozó, két civil ruhás nyomozót. - Melyikük vezeti a nyomozást?

- Én - mutatott magára az idősebbik, erősen kopaszodó férfi.

- Ted Maverick. Mondták, hogy jönnek. Hát - széttárta a karját -, nem lettünk okosabbak! Nyomok nincsenek.

- A helyszínelők dolgoznak? - kérdezte az ezredes.

- Próbálnak dolgozni - javította ki a nyomozó.

- Túlélő? Szemtanú?

- Túlélő? Még... nem tudjuk, mi folyik itt. Szemtanú nincs. Soha nincs. Jó, ha a sereg is beszáll, hátha maguk megtudnak valamit. Mi itt kevesek vagyunk - magyarázta Maverick sajnálkozva.

- A fotósommal bemegyünk körbenézni - tájékoztatta Jazz. Az autója felé fordult, rámutatott Lucindára, intett neki, hogy jöhet. A lány fogta a táskáit, és kilépett a járdára.

- Csak nyugodtan - vont vállat a nyomozó, bár nem volt beleszólása.

Lucinda Jazz társaságában besétált a moziba. Magának való, vékony, huszonhét éves lány volt, aki élete utóbbi húsz évében átlag napi ezer fényképet készített, és a sok millió fotón keresztül tett szert páratlan látásmódjára. Fotósorozatokat csinált, ugyanarról a tárgyról, különféle távolságokból, különféle megvilágításban, különféle szűrők használatával. Az volt a célja, hogy megragadjon minden képi információt. Nina három éve fedezte fel, amikor rátalált a fotóblogjára, és munkát ajánlott neki. Fotósorozatai rendkívül fontosak voltak a mesterdetektív nyomozásában.

A filmszínházban semmi nem árulkodott arról, hogy mi történt ezen a helyen. A rettegő, elevenen feldarabolt emberek után nem maradt semmi. Mintha a zárórát követően léptek volna be a kapun.

Vérfolt, dulakodásra utaló nyomok, golyó ütötte lyukak, szétdobált tárgyak, szanaszét heverő ruhák - semmi. Még egy félős ember sem érezte volna kellemetlenül magát a tetthelyen, ahol ezerkétszázhetven gyermeket, nőt és férfit mészároltak le.

- Nem tudom, hogyan dolgozol. Segítsek valamit? - kérdezte Jazz.

- Á, nem, elleszek - felelte Lucinda.

- Jól van, akkor láss hozzá - Jazz szájához emelte az adóvevőt. - T.J., gyere!

A Piros quadron egyik SCAR gépkarabéllyal felszerelt tagja futólépésben érkezett. Merev tartásban megállt az ezredes előtt, várta az utasítást.

- Legyél az árnyéka! Ne akadályozd a munkában! Ha kéri, akkor segíts neki!

- Értettem! - biccentett T. J., és Lucinda mellett maradt.

Jazz elindult körbejárni az épületet. Valahogy nem bírta felfogni, hogy nem maradt egyetlen nyom sem. Lehetetlen!

 

2.

RENDŐR-FŐKAPITÁNYSÁG

DALLAS, TEXAS

hétfő este, 2025. december 12.

Bár a tábla szerint valamiért szigorúan tilos volt, valaki vette a bátorságot, és kinyitotta a folyosó egyik ablakát. Példáját követve a másik kettő is kinyílt. A megállt, áporodott, izzadság- és idegesség-szagú levegőt belélegző, óriási, mozdulatlan embertömeg örömmel fogadta a kintről betóduló hideget és frissességet.

Dave kezdetben még mindent tudott. Odaadja a nyomozóknak apja határidőnaplóját, és megkérdezi, hol tart a nyomozás. Kezdetben még mindent értett. Százezrek telefonálgattak, érdeklődtek, próbáltak befurakodni a rendőrség épületeibe, hogy végre megtudjanak valamit eltűnt hozzátartozóikról, barátaikról, ismerőseikről, a rendőrök pedig mérhetetlenül túlterheltek. De hét idegőrlő óra végére már nem tudta, miért jött ide, a toleranciaszintje pedig vészesen közeledett a nullához.

Úgy tűnt, itt senki nem dolgozik, a zsaruk csak bezárkóztak, és magasról tojnak mindenkire.

Dave a folyosó közepe táján támasztotta a falat. Amikor ismét kinyílt az ajtó a folyosó végén, de nem az irodák felől, hanem a lépcsőház oldalán, végképp elege lett.

- Hé, valaki ott elöl! - szólalt meg, mély, erőteljes hangján; a zsivajt mintha elvágták volna. - Mi történik ott? Dolgozik itt valaki?

Megy a sor?

- Vagy két órája senki nem nyitotta ki az ajtót! - jött a válasz néhány méterrel messzebbről. - Franc tudja, hogy mi folyik itt! Az asszony és a két gyerek nyomtalanul eltűnt még pénteken! Senki nem mond semmit! Ezt nem lehet elviselni! A telefonokat sem veszik fel!

Tegnap kilenc órán át hallgattam azt az idegesítő várakoztató zenét!

Ezeknek már mindent szabad?

- Napok óta próbálok elérni valakit telefonon, de senki nem veszi fel! - panaszkodott egy nő, hátulról.

- Az ideg-összeroppanás szélén állunk mindannyian, ezek meg itt játszadoznak velünk! - hallatszott egy idősebb férfi indulattól remegő hangja a folyosó másik oldaláról.

Dave elindult. Megtermett, bivalyerős férfi volt, valahogyan elfu-rakodott az irodákhoz vezető ajtóig. Lenyomta a kilincset. Zárva.

- Hiába próbálja! Fogadom, hogy elbarikádozták magukat!

- vélekedett egy fiatal férfi, akinek karikás szemei árulkodtak lelkiállapotáról.

Dave bekopogott. Hallgatózott, de nem jött hang.

- Van ott valaki? Fontos! - emelte fel a hangját. Semmi. Újra kopogott, majd elvesztette a türelmét, és néhányszor megdöngette az ajtót, amibe az egész ajtókeret beleremegett. - Valaki! Nyissa ki!

Fontos bizonyítékot hoztam!

Az utolsó mondat mintha hatott volna. Kinyílt az ajtón elhelyezett rácsos ablak, és kinézett egy kialvatlan nő.

- Bizonyíték? - kérdezte zavartan.

- Elnézést kérek - csendesült le Dave. - Ezt találtam - bedugta a rácson a csomagot, a rendőrnő elvette. - Apám, híres író, Richard Cameronnak hívják! Ez a határidőnaplója. Benne van, hogy december 7-én, délután négy órakor a Queen áruházban volt, ahol az első eset történt. Kérem, vezessék fel a...

A nő álmosan bólogatott, becsukta az ablakot, és elment.

Dave döbbenten meredt maga elé. Ez a nő egy alvajáró.

- Hé! Mit képzel?! Jöjjön vissza! Azonnal jöjjön vissza! Még nem fejeztem be! - ordította Dave, hogy csak úgy zengett a ház, és háromszor rávágott az ajtóra, olyan erővel, hogy az utolsó csapást követően mintha valami megrepedt volna.

Ekkor belülről feltépték az ablakot.

- Azt hiszik, hogy csak maguknak tűnt el hozzátartozója? Azt hiszik, hogy köztünk nincs senki, aki az elveszett szeretteiért aggódik? - hadarta a rendőrnő, magas, sírós hangon, majd elbőgte magát. -

Hagyjanak minket békén! Csak dolgozunk, éjjel-nappal! Mindent megteszünk, ami csak eszünkbe jut!

Bevágta az ablakot, belül ráfordította a kilincset, és elment.

Dave elszégyellte magát.

- Sajnálom... Bocsásson meg, kérem - szólt a nő után.

Nem érkezett válasz. Dave és még néhány tucat ember elhagyta a kapitányságot.

 

3.

VERHOJANSZKI-HEGYSÉG

JAKUTFÖLD

kedd délután, 2025. december 13.

A Szellem kivárta a huszonnégy órát, mindvégig éberen figyelve, majd alapos felderítés után engedélyezett magának egy óra alvást.

Újabb felderítés következett, mindent rendben talált, elment az elrejtett felszerelésért, majd kimérte a távolságot a tópart viszonyítási pontjaitól, azután negyvenkét méterre az északi parttól léket vágott a jégbe. Újabb puskamikrofonos hallgatózás, ami nem jelzett senkit. A távcsöves felderítés, még a hőképalkotó rendszer sem jelzett veszélyt, ember jelenlétét, vagy legalább nyomait. A sztalker felöltötte sarkvidéki búvárruháját, és a léken át eltűnt a tó jeges vízében.

Harminckét méter mélyre merült, egészen a tómeder aljáig.

Álcázott, a köves fenékhez horgonyzott csomagokat őrzött ezen a rejtekhelyen, szám szerint harminc csomagot. A vízhatlan tokokban gondosan nyilvántartott emberi testrészek voltak, egyesével elcsomagolva. Hullák, tetemek, bizonyítékok nehezebb napokra.

Kiválasztotta a 21-es csomagot, kioldotta a horgonyt, és elindult felfelé, a jégpáncél felé.

Erős lámpája ellenére se találta volna meg könnyen a léket ebben a sötétben, nem mindennapi tájékozódási képessége azonban gyorsan kivezette. Kimászott a jégre, gyorsan körbenézett, távcsővel és puskamikrofonnal is; csak azután öltözött át és pakolta el a felszerelését.

A csomag Jürgen Smith földi maradványait őrizte. Ötvennégy éves volt, amikor megölték. Ekkor már tizenkilenc éve élt az utcán.

Többször is megpróbált felkapaszkodni, de nem sikerült. Egy nap két fickó kereste fel, munkát ajánlottak neki, szobát kapott egy panzióban, fürdött, tiszta, új ruhákba bújt, fodrászhoz és borbélyhoz ment. Egy csomagmegőrzőből hozott el egy kopottas sporttáskát. Nem tudta, mi van benne, nem is érdekelte. A bankjegyek annál inkább, amit a kezébe számoltak. Azt hitte, végre sikerült, visszakerült a felszínre, lesz munkája, talán barátnője. Barátai. Aztán másnap este agyonlőtték, holttestét bedobták a vízbe.

A Szellem az átadást figyelte, felvételt készített Zorán Zavidovról és két emberéről, követte őket egészen a reptérig. Ezután visszatért a gyilkosság helyszínére, megkereste a holttestet a mederben, majd szokása szerint, biztonsági óvintézkedésként, egy esetleges nyomozás vagy tárgyalás során felhasználható bizonyítékként, a törvényszéki orvostan szempontjai szerint feldarabolta, majd preparálta és tartósította a testet. A hullából két csomagot készített, az egyiket abban a tóban helyezte el, ahonnan nemrég felszínre hozta. A másikat ezerkétszáz kilométerrel odébb, egy másik, névtelen tóban.

A húszkilónyi plusz súly meg se kottyant a Szellemnek.

Akkurátus, szinte szertartásszerű, kimért léptekkel haladt felfelé a gerinc oldalában. A testrészekből bizonyíték lesz, a felvételből szintén. Zavidov vallomásából és fotóiból szintén.

Paul Raul Johnson még nem sejtette, de rövidesen a fél világ rendőri szervezetei őt fogják keresni. Ha pedig megtaláljak, a Szellem is ott lesz.

A férgek már éhesen tekergőztek az üvegcsében.

 

4.

AERK-4 TENGERALATTJÁRÓ

ATLANTI-ÓCEÁN

kedd reggel, 2025. december 13.

Lucinda filmszínházas fotósorozata kétezer-kétszáz kiváló minőségű fényképből állt, melyek együttesen kilencvenhárom gigabájtot tettek ki. Az óceán fenekén, az egyik internetkábelt meghackelve Ninának másodpercekbe telt leszednie a zárt szerverre feltöltött fotókat. A Jordán által írt adatbázis képes volt arra, hogy színminták és formák alapján végezzenek vele keresést az albumban.

Jordán és Lucinda segítsége nélkül a mesterdetektív nem lett volna képes eredményesen nyomozni.

Nina az ágyán feküdt. A mennyezetre szerelt legnagyobb monitorra kitette a houstoni filmszínház bejáratáról készült egyik fotót, és hosszasan nézte. Néha ráközelített, itt-ott felnagyította a száznegyvenkét megabájtos, extrém felbontású kép egy-egy részletét.

Időről időre jegyzeteket készített.

Top Ten Filmszínház, Houston. Még mindig Texas. Miért? Az épület alatt nincs csatorna, nincs metró, nincs alatta barlang, üreg, bunker. Önálló, lapos épület, nincs felette semmi. Az elkövetők vagy felfelé távoznak, vagy kiszivárognak az utcára. Ha kiszivárognak, akkor vagy ők maguk tesznek bejelentést, mintha ők találták volna meg az üres épületet, vagy a rendőrséggel, helyszínelőkkel távoznak.

Ez utóbbi esetben hivatali emberek, vagy annak adják ki magukat.

Nina újabb képeket vizsgált meg, mind a bejáratról, illetve az előcsarnokról készült. Azután kívülről, a mozi oldalairól nézett fényképeket. Volt egy számítógépe, amibe a biztos információkat vitte be, ennek képernyője az ágya bal oldalán, a falra volt szerelve.

Ahogyan haladt előre az ügyben, szép lassan kiegészítette a listát.

Ideje volt felvezetni egy újabb megállapítást.

- Az eltűnt embereket nem viszik ki az utcára - mondta a detektív, és közben le is írta. Már korábban átnézte az eltűnések környezetét pásztázó közlekedési kamerák felvételeit, és azokon nem látszott semmi.

Nina megdermedt, valami eszébe jutott, amire eddig nem gondolt, mert mást keresett.

- Na, várjunk csak! És ha nem tűnt el senki?

Izgalomtól heves mozdulatokkal felrakta az egyik monitorra a Top Ten Filmszínház előtti útszakaszt figyelő közlekedési kamera hétfő délutáni felvételét, és gyorsítottan átfutotta. Arra volt kíváncsi, hogy hányan jönnek ki a moziból. Mert lehet, hogy nem tűnt el senki. Ott bent nem. Valakik kiküldték az embereket, akiket kint fogdostak össze. Őrült gondolat, de miért ne? Ezt a lehetőséget még nem vizsgálta meg.

- Egy, kettő, három... négy... öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz... tizenegy... - számolta Nina hangosan azokat, akik kijöttek a moziból a délután folyamán. Egyszer csak azon kapta magát, hogy nem számol, mert senki sem jön ki. Végül bement egy ötfős baráti társaság, majd még két ember, utánuk még egy, azután kirohantak, és kint várták meg a rendőröket. Visszatolta a felvételt odáig, amikor az utolsó ember kijött a moziból, és megnézte, hány perc telik el az utolsó távozó és a felfedezés között.

39 perc, 11 másodperc.

- Flarminckilenc percen át nem jött ki senki. Ez rendben, akkor tűntek el. De miért nem ment be senki?

Előkereste a mozi alaprajzát és leírását. Három teremben vetítenek, az előcsarnokban van kávézó és egy Blue-ray árusító sarok.

Bárki bemehetett volna a moziba egy kávéra, üdítőre, vagy megvásárolni egy filmet. De senki nem ment be. Előfordulhat.

Nina sorban átnézte az összes eltűnés környezetéről készített közlekedési kamerás felvételt, és ugyanarra jutott. Mintha elvágták volna: egy ponton túl senki nem megy be az épületbe többé, se az áruházba, se az étterembe, se a moziba, majd újra bemegy valaki, és megteszi a felfedezést.

36 perc 02 másodperc, és 42 perc 14 másodperc közötti időintervallumokban az eltűnések helyszínére nem lépett be kívülről senki. Ennyi ideig tart eltűntetni bentről mindenkit. DE: miért nem ment be senki? Mi tartotta vissza az embereket attól, hogy negyven percig ne menjenek be egy forgalmas áruházba?

Újra megnézte az első eltűnés helyszínéről készült felvételt. A kamera mintegy hetven méterre volt az áruháztól, a felvétel minősége pocsék, senkit nem lehetett róla azonosítani, de arra, amire Ninának kellett, megfelelt. Normál sebességgel végignézte, egymás után háromszor. A fejét csóválta.

Az emberek nem mentek be a Queen áruházba, 40 perc 10 másodpercig. Még az áruházra sem néztek! Miért nem?

Félretette a rejtélyt, és visszatért az ügy másik aspektusához, amin már elkezdett dolgozni.

Az eltűnt emberek vagy a helyszínen vannak, valahol, valamilyen formában, vagy légi úton szállították el őket. Amennyiben a helyszínen vannak, biztosan nem élnek már. Valamivel eltüntették a testüket.

Amennyiben légi úton szállítják el őket, a repülőgép vagy helikopter láthatatlan. Nincsenek bejelentések közelben repkedő gépekről, a légiforgalmi irányítás (polgári és katonai) nem tud légi járműről abban a térségben, és nincsenek ufóészlelések sem.

A mesterdetektív bekapcsolta azt a monitort, melynek túloldalán, Fort Lauderdale-i villájából Jordán szokott bejelentkezni. Most ki volt kapcsolva a szárazföldi bázis webkamerája, csak egy üzenet várta: Jordán intézkedik, nincs a gépnél”.

Nina felvételt készített az asszisztensének:

- Üzenet 1. Jordán, lehetséges, hogy láthatatlan légi járművel viszik el az embereket. Szükségem van minden elméletre, cikkre, kísérletre, ami a láthatatlansággal foglalkozik! Láthatatlanság, fénytörés, optikai csalódás, tömeghipnózis, bármi efféle! Érdekelnek doktori disszertációk, tudományos leírások, cikkek, zárolt tudományos vagy katonai dokumentumok a témáról. Az ezredes segítsen! A művészetben gyakran előfordul a láthatatlanság, állíts össze adatcsomagot a magyarázatokról! Mitől láthatatlan a láthatatlan ember? Mitől láthatatlan a Ragadozó a filmekben? Volt egy régi videojáték, a Crysis, abban volt egy ruha, amit nanosuitnak neveztek, és amely láthatatlanná tudott válni. Mi volt erre a magyarázat?

Hogyan működött? Mit csinált?

A detektív elküldte az üzenetet, majd elkészítette a következőt.

- Üzenet 2. Jordán, a másik lehetőség, hogy a testeket eltüntetik az épületen belül! Nézz utána, hogyan történhet ez. Mi kell ahhoz, hogy az emberi test formailag teljesen megszűnjön létezni? Milyen sugárzás, milyen vegyszer, milyen fizikai behatás? Hogyan lehet a testből száz százalékban port készíteni, vagy gázt, vagy folyadékot?

Mi kell ehhez? Milyen felszerelés? Az mekkora térfogat, mekkora súly? Milyen hőmérséklettel jár a test eltüntetése? Hogyan lehet kimutatni utólag? Itt is érdekelnek az elméletek, a tudományos kísérletek, művészi elképzelések!

Nina visszatért a nyomozásához. A kérésére betörtek több texasi rendőri szerv számítógépes rendszerébe és diszpécserközpontjába, és letöltötték az összes bejelentést az eltűnésekkel kapcsolatban.

Gigantikus anyag volt, összesen közel ötezer órányi hangfelvétel.

Szerencsére Jordán írt adatbázist a hanganyagokhoz is, szavak, hangminták alapján lehetett bennük keresni. A mesterdetektív már eltöltött néhány órát vele, de még nagyon sok munka volt hátra a teljes hanganyag feldolgozásáig.

 

5.

MOONLIGHT BUILDING

WASHINGTON DC

kedd reggel, 2025. december 13.

Shub-Niggurath Joe és öt tagbaszakadt, elektromos bottal felszerelt őr kíséretében belépett az igazgató, Terence Edmond irodájába.

- Szia, Terence! - köszöntötte a kislány mosolyogva. - Örülök, hogy visszatértél!

- Szia, Shub-Niggurath! Langley-be6 szólított a kötelesség!

- magyarázta az igazgató. - Hogy vagy mostanában?

- Nem jól. Terence, olvasom meg nézem a híreket az eltűnésekről, és eléggé felzaklat! Nyolc-tízezer ember tűnt el Texasban, nyomtalanul! Rettenetes!

- Ezzel magam is egyetértek.

- Tudnak valamit Langley-ben? - kérdezte a Gyermek felnőttesen, mint egy folyosópletykákra éhes alkalmazott.

- Bocsáss meg, erről nem beszélhetek - ingatta a fejét Edmond.

- Terence, nagyon köszönöm, hogy eddig is sokat segítettél nekem, kaptam tévét és újságokat! Nagyon hálás vagyok! Most megint szeretném a segítségedet kérni! Kérlek, engedj ki! Innen, bentről nem tudom megvédeni az embereket!

Joe jól ismerte az igazgatót. Látta a szeme villanását, amikor a kislány kimondta, hogy mit akar. Pedig néhány órával korábban már beszámolt neki a kívánságról. Edmond csak ennyit mondott: „Shub-Niggurath nagyon helyes, nagyon aranyos, de ne felejtsük el, hogy egy szociopata tömeggyilkos! Lelkiismeretfurdalás nélkül kibelez bárkit, akit fenyegetőnek érez, és mint tudjuk, erre minden képessége megvan. Szó sincs arról, hogy kiengedjük innen!”. Joe egyetértett.

Nehéz volt tisztáznia az érzelmeit a lánnyal kapcsolatban. Valahol szerette, mint nagypapa a kis unokáját. Jó volt elfelejteni néha a tényeket, elveszni a kislány meleg mosolyában, hallgatni a jóízű nevetését, és cinkosan sugdolózni az élet apró dolgairól, mint a sütemények, a vicces sapkák és az utazások. Mintha éppen olyan gyerek lenne, mint a többi. De tudta, hogy ő nem olyan, mint a többi.

6 Langley: varos Virginiában, itt található a CIA Főhadiszállás

A lelke mélyén félt tőle. Hiába volt kétszer akkora, akkor is félt. És volt ott még egy érzés, ott lent, nagyon mélyen. Undor.

- De hát mit csinálnál kint? - kérdezte Terence, mintha mérlegelné a lány felvetését, pedig már régen döntött.

- Amit mindig. Tőlem senki nem fél, mert pici vagyok. Bárhová elmehetek, bármit megnézhetek, bárkihez odamehetek. Még csak át sem kutatnak! Mindenhová bejutok. Bárkit meg tudok közelíteni.

Tudod, hogy így van - emlékeztette Shub-Niggurath az igazgatót.

- Hogyne tudnám, ebben te vagy a legjobb! - bólintott rá a főnök. - De ez más helyzet. Itt nincs célpont! Nincs név, nincs arc! Nincs kihez odaküldeni téged, hogy kiiktasd!

- Kérlek... - nézett a kislány esdeklő szemekkel. - Minden nap ezer embert ölnek meg, valamit tennem kell, ez így nem mehet tovább!

- Nézd - az igazgató megmasszírozta a nyakát, közben a meny-nyezetet nézte, mintha magában viaskodna. - A Cég tanácstalan. Most először. De az FBI is, a hadsereg is, és a nyomozók is!

Rendelkezésükre áll az összes technika, műholdak, informátorhálózatok, lehallgatóközpontok, minden. És még nem tudnak semmit.

Shub-Niggurath gondolkodott, hogy mit is mondjon erre, majd támadt egy ötlete.

- Folyton áruházakba, éttermekbe és mozikba járnék, és egyszer...

épp ott lennék, amikor jönnek... és akkor megakadályoznám, és megölném ezeket a rohadékokat, akik bántják az embereket!

- Ez nem egy kutatási terv - állapította meg Terence komoly hangon. - Mintha tűt keresnél a szénakazalban. Nem tudjuk még, hogy mi alapján választanak helyszínt, csak annyi bizonyos, hogy a tömegekre hajtanak. Nem engedhetlek ki, ne haragudj! Egyébként sem tőlem függ, ezt csak a nagyfőnök döntheti el. De ő biztosan nemet mondana. Tudod, hogy miért? Mert ő távlatokban és összefüggésekben gondolkodik. Azt mondaná: mindenki ezen az ügyön dolgozik, előbb vagy utóbb meglesz a célpont, és akkor én Shub-Niggurath-ot fogom odaküldeni, aki mindenhová be tud jutni, akit senki sem állít meg, és aki azt teszi ezekkel a rohadékokkal, amit megérdemelnek! Nem történhet meg, hogy épp ekkor senki sem tudja, hogy merre lófrálsz. Érted?

Ez hatott. A Gyermek megnyugodott. Bólintott.

- Igen - mondta nagyot sóhajtva. - Igazad van, Terence.

Az irodában érezhető volt a megkönnyebbülés. Joe és az őrök visszakísérték a kislányt a lakosztályába. Shub-Niggurath azonnal hozzálátott az edzéshez.

 

TIZEDIK FEJEZET

1.

DALWORTH

KODIAK-SZIGET, ALASZKA

kedd reggel, 2025. december 13.

A konvoj sekély hegyi patakon hajtott át. A parton kisebb csoportokban, elszórtan fenyőfák magasodtak az ég felé. Körülöttük hegyek, minden irányban, kopár, néhol fenyőerdővel borított, nehezen mászható, meredek falakkal.

Jazz akkor érezte magát jól, amikor biztonságban tudta a fiát, a felettesei hagyták cselekedni, és azok az emberei vették körül, akiket szeretett. Ahhoz, hogy megkedveljen valakit, nem kellett sok: szakértelem, becsület, hűség, egyenesség. A katonái értették őt, ezért elfogadták olyannak, amilyen. Felnéztek rá, meghaltak volna érte.

Volt elég tekintélye ahhoz, hogy a csupa férfiból álló osztag teljesítse a parancsait és ne a nőt lássa benne. Ezek ellenére mindig akadt egykét beosztottja, aki fülig szerelmes volt belé.

Az exférje soha nem harcolt, nem járt háborúban, nem értette ezt a világot. Nem értette azokat az embereket sem, akik fütyülő golyók és repeszdarabok közt élték az életüket. Mindig azt mondogatta Jazznek, nyugodjon meg, hagyja a dolgokat másokra. De Jazz nem bírt elfordulni, együgyűen letenni a fejét a párnára, behunyni a szemét azzal a gondolattal, hogy majd mások megteszik, amit kell. Tudta, hogy nincsenek mások. Csak ő egyedül. Ha ő nem teszi meg, akkor senki.

Az ezredes hátrafordult. A vékony, steppelt dzsekibe öltözött fényképészlány a mesterlövész mellett gubbasztott, az ablakon át figyelte a tájat, és egy árva szót sem szólt órák óta. Jazzt nem izgatta, hogy Lucinda nem egy showman-típus, akinek be nem áll a szája. Sőt, azt utálta volna.

- Mesélj Nináról!

Lucinda lassan Jazzre nézett. Nagyot nyelt, mielőtt megszólalt.

- Nem találkoztam vele - mondta. - Amikor engem felvett, már az óceánon élt.

- Nem is beszéltetek?

- Csak egyszer, telefonon, amikor megegyeztünk. Jordán adja a feladatokat.

- Ő a szárazföldi stáb vezetője - bólogatott Jazz. - Milyen Ninának dolgozni? - faggatózott tovább.

- Érdekes.

- Jól fizet? - szólalt meg a mesterlövész.

- Kuss, Mike! - vetette oda Jazz, és elmosolyodott.

- Igenis, ezredes! - tisztelgett ültében a félvér mesterlövész, aki szakmája legjobbjai közé tartozott.

- És jól fizet? - kérdezte Jazz.

Mike arcán széles vigyor jelent meg.

- Igen - felelte Lucinda. - Máshol nem keresnék ennyit a fotózással.

- Napi egymillió dollárból sok mindenre futja - mondta Jazz. Nem érdekelte a pénz, fogalma sem volt, mit kezdene ilyen vagyonnal.

Valószínűleg elajándékozná, és bevonulna katonának.

- Öt perc - jelentette a sofőr a GPS-t nézve.

Az ezredes nem foglalkozott tovább a lánnyal, újra az utat nézte.

Fák között haladtak, előre mutatott.

- Ott állj meg! - beleszólt a rádiójába: - Megállunk! Készüljetek!

A sofőr a jelzett helyre kormányozta a monstrumot és leállította a motort. A másik két Knight besorolt mögéjük.

- Felderítés! - parancsolta Jazz. Mike és Harley kiszálltak a kocsiból, hamarosan eltűntek a falu irányában. - Kiszállás! Csendben!

- szólt a rádióba. Fogta fekete Mossberg puskáját, lendületesen kiugrott a terepjáróból.

Kézjelekkel utasította a két csapatot, hogy vegyenek fel körkörös védelmi alakzatot. Csőre töltötte, kibiztosította a sörétes puskáját, vállához szorított tussal körbepásztázott, a fák tetejét figyelve.

Néhány perc múlva befutott a jelentés a felderítéstől. Minden rendben, nincs a faluban senki.

- Kék, maradj! Piros, előre a faluba! - szólt Jazz a rádióba.

Lucindát egyelőre nem hívta. Négy emberével elindult az erdőben, a fényképész rövidesen mindegyiküket szem elől vesztette.

Dalworth. November 19-én ezen a helyen rosszul indult a nap. A falucska lakói lebénultak, mozdulni sem bírt senki. Azután morgást hallottak, amely túlvilági szörnyekre emlékeztette őket. Majd megjelent néhány irdatlan, fekete alak. Nem ember, nem medve, valami más. Elevenen feldarabolták őket. A mészárlás után eltüntették a nyomokat. Itt tesztelték, hogyan fognak kitakarítani maguk után.

Kedves hely, gondolta Jazz. Tudna itt lakni. Persze, gyorsan elunná magát. Hetvennyolc ember élt itt, tizennégy házban, melyeket saját kezűleg építettek fel. Természetesen fából, elképesztő igényességgel és szakértelemmel. Jazz végigsimított az egyik ház verandájának faragott korlátján. Micsoda munka lehetett ezt mind kifaragni!

T. J. éppen kilépett a házból, melyet átkutatott. Gépkarabélyát lövésre készen tartotta, ujja a ravaszra simult.

- Mi történt itt, ezredes? - kérdezte.

- Valószínűleg ez az első helyszín. Itt tesztelték az eljárást. Többet nem tudok.

- Ebben a faluban békés népek laktak, művészek, nem katonák

- mondta a kommandós megvetően. - Akik ezt művelték, azok terroristák!

- Szervezett fegyveres harc a civil lakosság ellen - idézte fel a definíciót az ezredes.

- Imádkozom, hogy legyen lehetőségem megölni ezeket a férgeket!

- Majd úgy intézzük, T. J., hogy legyen! - csapott Jazz a kommandós vállára. - Menj tovább! Ha minden házat ellenőriztetek, jöhet a fotós csaj!

Előkerült a mesterlövész és a felderítő. Csatlakoztak a főnökhöz.

- Mondd el, Harley! - kérte a mérőjét Mike.

Jazz kérdőn nézett a felderítőre.

- Ezredes, ez itt erdei talaj, nem kő, nem csiszolt, lakkozott parketta - mutatott a földre a felderítő. - A bölcs szerint a természet mindent megőriz. Innen semmit nem lehet tökéletesen eltüntetni.

Mindegy, mit vetnek be! Olyan ez, mint a szivacs.

Jazz leguggolt, tenyerével végigsimított egy fűcsomón, felvett egy marék földet.

- Azt mondod, hogy a vér vagy a tisztítószer, leszivárgott? - kérdezte.

- Igen - bólintott Harley. - A fagyhatár itt magasan van, nem kell métereket ásni, hogy mindent megtaláljunk.

Jazz felegyenesedett, lassan, a földre szegezett tekintettel elindult előre. A két embere követte.

- Én nem látom ásás nyomait - állapította meg.

- Én sem - mondta Harley. - A hírszerzés bizonnyal felküldött ide egy csapatot, de csak felületesen vizsgálódtak; ujjlenyomatokat vettek a sima felületekről, vér, szőr- és szövetszálak után kutattak, lőporszemcséket kerestek. A talajt egészen le a fagyhatárig fel kell szedni és laborba kell vinni.

Jazz átgondolta, és döntött.

- Szép munka! - ököllel mellbe vágta a felderítőt, kifejezve elismerését. - Hozzátok Lucindát!

A két zöldsapkás vigyázzba vágta magát, majd futólépésben elhagyták a falut. Az ezredes elővette a kódolt műholdas telefonját, hívta Walter White négycsillagos tábornokot, a szárazföldi erők vezérkari főnökét, hogy küldjön egy osztagot, ami konténerbe rakja az egész falut.

 

2.

AERK-4 TENGERALATTJÁRÓ

ATLANTI-ÓCEÁN

kedd délután, 2025. december 13.

Nina végzett a rendőrséghez befutó bejelentések átvizsgálásával.

Jordán adatbázisszoftverjének hála ehhez nem kellett végighallgatnia több ezer órányi cseverészést. Semmit nem talált, ami használható lenne. Eldöntötte, a jövőben nem foglalkozik a bejelentésekkel, de a szárazföldi bázison az egyik emberét ráállítja, a biztonság kedvéért.

A mesterdetektív átfutotta a láthatatlanságról beérkező anyagokat, és megnézte a hozzájuk kapcsolt néhány videót.

1967-ben az orosz fizikus, Victor Veselago megalkotta a metaanyag-elméletet, amely egy olyan, természetben nem létező anyagot ír le, amely eltéríti az elektromágneses hullámokat, ugyanúgy, ahogyan a víz körbefolyik a sima felületű kő körül, de nem hatol be a kő anyagába. Ez az anyag elméletben eltérítené a fényhullámokat, és ez láthatatlanságot nyújtana.

2004-ben egy japán tudós optikai eszközökkel áttetszővé tett tárgyakat, és a saját testét is. 2006-ban amerikai tudósok metaanyag segítségével eltűntettek egy rézgyűrűt, adott hullámhosszúságú fény elől. 2008-ban olyan metaanyagot hoztak létre, amely a látható fénytartományban is működött. Mindezen kutatások és kísérleti eredmények még nagyon távol álltak a gyakorlatban felhasználható láthatatlanságtól, a bármilyen színű, bármilyen formájú, bármilyen összetételű anyag eltüntetésétől. Csupán azt bizonyították, hogy a művészi elgondolások megvalósíthatók, valamikor a jövőben, a nanotechnológia magas fokú fejlődése esetén. White tábornok megszerzett egy 2022-ben hetven évre titkosított kémjelentést, amely szerint a kínaiak egy egész épületet vontak be metaanyaggal Grönlandon.

A láthatatlanság lehetséges, jegyezte fel Nina.

Átfutotta a test eltüntetéséről összerakott adatcsomagot. A hamvasztáshoz zárt terű, légbefúvásos krematórium szükséges, melyen belül az 1.100 Celsius-fokos hőmérséklet a test nagy részét hamuvá alakítja át, harminc-negyven perc alatt. Ezt követően a maradványokat porítják, mert egyes csontok nem hamvadnak el teljesen. Jóval nagyobb hőmérsékleten a test gyorsabb és teljesebb hamvasztása megvalósítható utólagos porítás nélkül is. Húszezer fokos plazma használatával a test pillanatok alatt finom szemcsés hamuvá alakul át.

Nina elgondolkodott egy pillanatra. Ezer embert elhamvasztanak, majd a hamut nagy nyomás alatt összepréselik, kisebb kockákká.

Mekkora térfogat lehet ez ezer ember esetében? Elférne néhány bőröndben?

A mesterdetektív gyorsan elolvasta a többi anyagot, majd bekapcsolta a kommunikációs számítógépét. A monitort Jordán töltötte ki, aki épp salátát evett. Gyorsan félretette a tálat, és megtörölte a száját.

- Bocsánat! Itt vagyok, Miss Nina!

- Jordán! A láthatatlanság lehetséges, és a testeket el lehet tüntetni, nincs itt semmi misztikum! - kezdett bele Nina. - Elméletileg lehetséges olyan helikoptert építeni, amely nem látható a szem számára! Tehát teoretikusan kijelenthetem, hogy légi úton elvihetik az embereket, illetve a tetemeket, és nincsenek szemtanúk! Akár elviszik a testeket, akár a helyszínen rejtik el, valamit csinálnak velük! A hamvasztást, mint lehetőséget, kizárhatjuk! Rendkívül magas hőmérsékletet igényel, ehhez mérhető az energiaigénye, valamint az eszközigénye is! A test gázzá alakítása szintén ez a kategória! Ami szóba jöhet, az a cseppfolyósítás! Ehhez sav kell. Ha a testet szétmarja, szétmar mást is! Ilyen nyomokat sehol nem találtak. Talán bevisznek valamit, amiben elvégzik a műveletet. Ha még sincs láthatatlan helikopter, akkor a testeket a helyszínen rejtik el! Erre is kínálkozik néhány lehetőség! Az egyik az aeroszol. Talán hozzáadnak valamilyen adalékanyagot, és az egészet felfújják a falakra vagy a mennyezetre! Esetleg a földre! Az is lehetséges, hogy aeroszol formájában kiszórják a holttesteket a levegőbe, amit később az emberek belélegeznek, és így tűntetik el a nyomokat!

Jordán évek óta dolgozott Nina bizalmasaként, de a fantáziája még mindig meglepte néha. Az élők belélegzik a holtakat...

- Az ezredes küldjön megbízható szakértőket a helyszínekre!

- folytatta a mesterdetektív. - Vegyenek mintát a falakról, a meny-nyezetről, a padlóról, minden helyiségben, a nagyobbakban több helyről is! Bontsák ki a vízvezetékeket, a szennyvízelvezetőket, és a lefolyókat, több méteren át, és vegyenek mintát a csövek faláról!

Kövessék a víz útját, a beömlőcsatornákban vizsgálják meg a víz összetételét, a létező legalaposabb laboratóriumi módszerekkel!

Emberi maradványokat keressenek! Savat keressenek! Szerves hulladékot, nagy koncentrációban!

- Igenis, Miss Nina! - Jordán máris munkához látott, hívta Jazzt.

Nina kikapcsolta a monitort. Elégedetten leheveredett az ágyára.

Ez az ügy nagyon rejtélyes, kezdte egyre inkább úgy érezni, hogy igazi kihívás lesz, és ettől szárnyalt. A legjobb állapotban volt ahhoz, hogy előszedje élete rejtélyét, és megértsen valamit belőle, ami által ismét egy lépést tehet előre.

Az érzelem szó kellően precíz definíciója utáni kutatás különös módon kudarcba fulladt. Nina nem talált egyetlen olyan meghatározást sem, amivel elégedett lett volna. A további gondolkodáshoz olyan pontosan meg kellett értenie a fogalmat, ami messze felülmúlta a szótárak nyújtotta színvonalat.

- A félelem szubjektív reakció a veszélyre - idézte fel. - Micsoda ostobaság! Öt kilométer mélyen a víz alatt, rendkívül ellenséges közegben, rendkívül bonyolult gépezetben ülve biztosan sokkal nagyobb veszélyben vagyok, mint a házamban, Floridában. Ott mégis lebénulok, itt meg nem. A félelemnek semmi köze a veszélyhez. Itt valami másról van szó. Ez nem a valóság.

Nem a valóság...

Arra gondolt, minden rá hárul, a munkát egymagának kell elvégeznie, külső segítség nélkül. Sem a félelemről, sem az érzelemről nem talált semmit, ami támpontot adott volna, ami segítette volna az elemzését. Ugyanúgy kell haladnia a félelem természetének megértésében, mint a nyomozásaiban. Merész ötletek, logikai elemzés, összefüggések keresése, kizárásról kizárásra lépkedni előre egy olyan úton, amihez nincs térkép. Három évet elvesztegetett egy félreértés miatt, és ebben a pillanatban úgy érezte, három hetet sem bír ki Aleksei nélkül.

 

3.

MOONLIGHT BUILDING

Washington DC

kedd este, 2025. december 13.

Terence Edmond, az intézmény igazgatója, és a Dagobert fedőnevet viselő, magas rangú Cl A tiszt az igazgatói irodájában kávéztak. A tévékészülék a Shub-Niggurath lakosztályában elhelyezett egyik kamera képét mutatta. A lány éppen aludt.

- Amióta hozzám került a Speciális Felderítő Osztály, sok olyan dolgot láttam, amit korábban kétkedve fogadtam volna - mesélte Dagobert. - Mindegyikre van valamilyen magyarázat, ilyen vagy olyan, ha más nem, legalább egy elmélet, aminek van értelme. A Gyermek nem tartozik ebbe a kategóriába. Langley-ben elolvastam róla mindent. Azaz, a nagy semmit. Nincs magyarázat. A telepátiára van, a telekinézisre is van, de arra, amit Shub-Niggurath tud, arra nincs. Két komoly kutató próbálta megfejteni, annak idején, de nem jártak sikerrel. Tudja maga is.

- Igen, tudom. A pszichológiai tesztek nem hoztak eredményt, hipnotizálni pedig nem sikerült - emlékezett Edmond.

Gondolataikba mélyedve kávéztak. A titkárnő újabb adagot főzött, behozta és letette a tálcára a kézzel festett kancsót.

- Szóval, a Gyermek ki akar menni - mondta Dagobert, hivatkozva a korábbi, titkosított e-mailre.

- Igen. A DCI7... - kezdte mondókáját Edmond, de Dagobert pillantása beléfojtotta a szót.

- Én vagyok az egyetlen, aki döntést hoz ebben a kérdésben.

Ahogyan minden felelősség is az enyém.

Az igazgató feltette a kérdést, amin az utóbbi két évben gyakran gondolkodott, de sohasem kérdezte meg senkitől. Az ilyen kérdést hírszerzőkörökben nem illendő feltenni.

- Tud róla?

Dagobert higgadt műgonddal kevergette a cukrot a kávéjában.

- Nem tud - mondta végül. - Mire számított?

- Volt egy ilyen érzésem.

- Jogász, az elnök iskolatársa. Kívülálló. Nem kell tudnia mindenről, hiszen helyes döntéseket sem tudna hozni. Nem ért hozzá.

Megkíméljük őt ezektől a bonyolult dolgoktól, megkíméljük magunkat az ostoba kérdésektől. Shub-Niggurath nem lenne túl népszerű. Nem fognák fel, hogy mennyire értékes. Átvinnék egy pszichiátriai intézetbe, hogy megfigyeljék és meggyógyítsák.

Mindketten tudjuk, mi történne.

Edmond nagyon is tudta, mi történne. Néhányan meghalnának. A Gyermek nem ebben a világban él. Ugyanazzal a kedves mosolyával, ugyanazzal az ártatlan szemeivel vágja át bárkinek a torkát, ahogyan azt mondja: „Szia, Terence!”

- Tehát magáé az utolsó szó - állapította meg Edmond. Nagy újdonság nem volt abban, amit a magas rangú tiszt elmondott. A CIA tele van titkos klikkekkel, társaságokkal, testvériségekkel. Mindenki tudja. Csak éppen senki nem látja át. Ha az elnök által kinevezett igazgató nem szakmabeli, aki bejárta a szamárlétrát, az igazán fontos ügyekről nem fogják tájékoztatni, és színielőadásban lesz része. -

Remélem, nem akarja kiengedni a lányt!

Dagobert kiitta a kávéját, mielőtt válaszolt.

- Még nem tudom. A tanácstalanság mindenkit az őrületbe kerget.

7 DCI: (angol) Director of Central Intelligence, a CIA igazgatója

 

4.

A SZELLEM HÁZA

MOSZKVA

szerda reggel, 2025. december 14.

Aleksei Sergeyevich Harkov, a Szellem (egyik) háza a hatalmas város északi peremgyűrűjében helyezkedett el, a villaövezetben, elit bűnözők és felkapaszkodott üzletemberek erődítményeinek sűrűjében.

A lakónegyedben nem volt növényzet, sehol egy fa, egy bokor, még fű sem. Az autók elrejtve a házak mélygarázsában. A magas kerítések mögötti telkek közepén épített házakat húsz-ötvenméternyi üres, beton borította földterület választotta el az átlagosan öt méter magas kerítéstől. Errefelé mindenki figyelt mindent, ami pont kapóra jött Harkovnak. A városrész kialakítása lehetetlenné tette, hogy bárki elrejtőzzön, bárki észrevétlenül behatoljon valamelyik villába. Ha a rendőrség vagy a titkosszolgálat valamelyik értekezletén elhangzott az ötlet, hogy milyen jó is lenne az északi peremkerületen megfigyelőket elhelyezni, lehallgatni, átkutatni az épületeket, a tárgyaló hirtelen zavaró izzadság-szaggal töltődött meg, a tanácstalanság manifesztációjaként. Az is nehezítette a munkát, hogy a városrészben élők annyi rendőrt, titkosszolgát és politikust zsaroltak vagy fizettek le, hogy a végrehajtásért felelős gépezetben gyakorlatilag több volt a homok, mint a fogaskerék.

A Szellem gyalog érkezett. Túlságosan veszélyesnek találta a gondolatot, hogy autóval behajtson a házába. Egy kocsin annyi minden elfér. Aprócska jeladó, mikrofon, kamera, miniatűr robot, melyet távolról irányítanak, és amely kifürkészhetné néhány titkát.

Tisztában volt vele, hogy miközben végigsétált a kétsávos, szépen karbantartott autóúton, a villák között, több tucat szempár tartja figyelemmel minden mozdulatát, legalább száz biztonsági kamera pásztázza három fénytartományban, és rögzíti, amit tesz.

Kétsávos úthoz képest igen soknak számított a nyolcméteres szélesség, ám errefelé gyakoriak voltak a különleges, rendkívül széles sportautók, terepjárók, és a tulajdonosok szerették, ha kényelmesen elférnek.

A sztalker kódok, ujjlenyomat-, testhőmérséklet- és retinaellenőrzés után kinyitotta a kaput, majd gondosan bezárta maga mögött. Az üres, sík területen semmi és senki nem tudott elrejtőzni.

Lassú léptekkel elsétált a telek közepén épült, kétemeletes, fehér épületig, melyet minden oldalon ötvenméternyi sík betonút vett körbe.

A telek határait hat méter magas kerítés zárta.

Aleksei elektronikai és mechanikai csapdákon átjutott be a házba.

Első dolga volt előkapni egy gázálarcot az egyik rejtekhelyről, magára rántani, majd ideggázzal elárasztani az egész házat. A láthatatlan, színtelen, szagtalan gáz a légutakon és a bőr pórusain hatolt a testbe, és fejtette ki hatását. Az épületet hermetikusan elszigetelték a környezetétől, a gázból nem jutott ki belőle.

Másfél órán át várt az előcsarnokban, hogy a gáz hatóanyaga semlegesítődjön. Ezután fegyvert fogott, és átkutatta az otthonát.

Bútorok alig voltak, szerette, ha egyetlen pillantással belátja a teret.

Miután minden biztonsági teszt pozitív eredménnyel zárult, a pincébe ment. A rejtekhelyről előkereste Jürgen Smith, német hajléktalan meggyilkolásának videofelvételeit és fotóit. A földi maradványokkal együtt perdöntő bizonyíték lenne bármelyik bíróságon.

A Szellem összepakolta a szükséges felszerelését, majd aludni tért.

Még volt néhány órája indulás előtt.

 

5.

LING-VAI KÍNAI ÉTTEREM

DALLAS, TEXAS

szerda dél, 2025. december 14.

Dave Cameron igazán kemény fickó volt. Világéletében. Egész megjelenése, testfelépítése, arckaraktere, amolyan fenegyerek külsőt adott neki, mély hangja és rezzenéstelen tekintete higgadtságot sugárzott. Kevés vadász értett úgy a nyomolvasáshoz, a vadak viselkedéséhez, a cserkészéshez, az állati anatómiához és a céllövészethez, mint ő. Sosem kereste a bajt, de nem is futamodott meg semmi elől. Legtöbbször elég volt a külseje, a fellépése ahhoz, hogy az ellenfél kitérjen. Egy hazudozó miatt egy ízben letartóztatták Kelet-Afrikában, és négy hétig élvezte egy földbe vájt lyuk vendégszeretetét, melyet arrafelé állami börtönnek becéztek. Bár világos bőrével nagy feltűnést keltett, mégis, egy karcolás nélkül jött ki. A kemény fickóknál is van valahol egy határ. Dave Cameronnál is volt. A Ling-Vai étterem vendégtoalettjének egyetlen fülkéjébe zárkózott, és sírt. Más körülmények között semmit nem szégyellt volna ennyire, de most nem érdekelte.

Tizenegy évesen elvesztette az édesanyját, negyvenöt évesen az édesapját. Mindketten erőszakos halált haltak. Emlékezett, egyszer, régen, Richard azt mondta neki, hogy amikor meghalt a felesége, a szerelme, az ő anyukája, olyan elviselhetetlenül fájt, hogy csak a gyerekei miatt nem lett öngyilkos. Állandóan zokogott, azután, mint egy robot, megpróbált uralkodni magán, amíg a gyerekei látták, és amint elaludtak, összeroppant megint. Minden éjjel. Két hét után egyszerűen nem bírta tovább.

Utolsó erejével árvaházakat nézett meg, hogy kiválassza a legjobbat a gyerekeinek. Nem talált legjobbat. Ekkor gondolt először arra, hogy a gyerekek túlságosan kiszolgáltatottak, nem tudnak ellenni a szüleik nélkül. A legalapvetőbb dolgokhoz sem értenek, azokhoz sem, amiket pedig egyébként képesek lennének megcsinálni.

Elhatározta, hogy leírja a gyerekeinek mindazt, amit tudniuk kell, ha ő már nem lesz velük. A fájdalom azonban nem csitult, képtelen volt dolgozni, és egyre kevésbé tudta megjátszani magát a fia és a lánya előtt. Végső elkeseredésében ügy döntött, hogy a felesége nem halt meg. Nem érdekelte a tény, nem érdekelte semmi, csak úgy döntött, hogy nem halt meg. Nem, és kész. Így maradt életben, és így született meg az Okos Lurkók sorozat, amely felnőttes dolgokra tanítja a gyerekeket.

Dave elmondhatatlanul sajnálta, hogy nem tudott unokákat adni az édesapjának, pedig tudta, hogy azzal nagy örömet szerzett volna neki.

Annyi, de annyi mindent kellett volna még megbeszélniük. Egy kérdéssel váltak el, amire már sosem lesz válasz. Dave tudta, hogy mielőtt az apja meghalt, a feleségére, Danára és rá gondolt.

- Apa... az egyetlen biztos pont voltál ebben a rohadt életben...

Talán ugyanazt tehetné, amit az apja tett. Dönthetne úgy, hogy nem halt meg. Beszélgethetne vele, mintha élne, kezet foghatna vele, miközben a saját kezét rázza meg, hallhatná a hangját... De tudta, hogy neki ez nem megy.

Nem figyelte, mennyi idő telt el, de már a harmadik ember türelmetlenkedett a fülke előtt, muszáj volt mennie. Megtörölte a szemét, maszkot erőltetett az arcára, kezet mosott, és kilépett a keskeny folyosóra. Visszatért az asztalához, leroskadt, távolba révedő tekintettel forgatta az evőpálcikát. Az étele már régen kihűlt.

Valaki megállt mellette.

- Uram! Nézze meg! - mutatott egy vékony, huszonöt év körüli kínai nő az asztalára.

Dave hirtelen nem is tudta, hol van, kellett egy kis idő, hogy felfogja, a nő valamit mutat. Eddig észre sem vette. Amíg a mellékhelyiségben zokogott, valaki leterített egy szalvétát az asztalára, és rátett egy szerencsesütit.

- Uram! Látom, hogy valami nagyon nyomja a szívét! Nézze meg, mi van a szerencsesütiben! Jobb színben látja majd utána az életet!

Nézze meg! - mosolygott a kínai nő kedvesen.

Dave kábán gondolkodott. Nem tudta, mit kellene tennie, végül kettétörte a sütit, kivette belőle az összegöngyölt papírdarabot, kisimította, ránézett, és letette az asztalra.

- Nem is olvasta el! - a nő vicces fintort vágott és ismét a sütire mutatott.

A vadásznak semmi kedve nem volt ehhez. Legszívesebben kisétált volna az utcára. Már mozdultak az izmai, de mégsem tette meg. Soha életében nem tudta megmagyarázni, miért vette kezébe ismét azt az összegöngyölt papírdarabot, és nézte meg a szöveget rajta.

Ha összeomlik az életed, nem engedheted meg magadnak, hogy hibázz. Támaszkodj arra, amiben a legjobb vagy.

A fiatal kínai nő látta a hatalmas amerikai arcán a változást.

Mosolyogva meghajolt, és távozott. Halvány elképzelése sem volt arról, hogy milyen lavinát indított el a törődésével.

Dave érezte, ahogyan visszatér az erő a tagjaiba, és szétárad a testében. A fájdalma átalakult, valami más lett belőle.

Elővette a pénztárcáját, az ebéd árát az asztalon hagyta. Lassan felállt. Elindult az ajtó felé. Közben jártak a gondolatai. Arról, amiben ő volt a legjobb.

Apja a préda.

A gyilkosa a vad.

Ő a vadász.

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET

1.

AERK-4 TENGERALATTJÁRÓ

ATLANTI-ÓCEÁN

szerda délután, 2025. december 14.

A tengeralattjáró az Atlanti-óceán fenekén nyugodott. A meghajtómotorok álltak, a külső reflektorok feketén meredtek az áthatolhatatlan sötétségbe. Csendben, mozdulatlanul, élettelen szoborként létezett ebben a holt közegben, ahol az élet csak nagy ritkán tette látogatását.

A vastag falakon túl a kapitány, Taggart Cain, és egyik matróza, Nils, a vacsorájukat költötték éppen az apró konyhában. Régi westernfilmekről beszélgettek. A két másik matróz rendszerellenőrzést futtatott, Marlene, a detektív asszisztense mélyen aludt.

Az alsó szinten Nina egy szó jelentése után kutatott, logikai eszmefuttatások, ötletek segítségével. A definíció lépcsőfok volt kifelé, felfelé, vissza az életbe, az ember közé. Fennhangon kimondta, ami órák elmélkedése után állt össze.

- Az érzelem a jelen szituáció és a cél közötti távolság megbecslése.

Megbecslés! Ez a kulcs, mert ez szubjektív, sok tényezőtől függ, és az érzelem nem biztos, hogy kapcsolatban van a valósággal.

Cél nélkül nincs érzelem, ahogyan félelem sincs, ez biztos. Ha szomorú vagyok, mert veszítettem, győzni akartam. Ha örülök, mert találkoztam egy csodálatos emberrel, kerestem ilyen embert. Ha boldog vagyok az új autómban, előtte ott volt a cél: akartam olyan autót. Cél nélkül nincs érzelem. Egy kisfiú, akit nem ismerek, valahol Ázsiában, dicséretet kap a dolgozatára, és én nem érzek semmit ezzel kapcsolatban, mert nincs célom sem.

- Ott a cél: együtt lenni Aleksei-jel, a kedvesemmel, a szerelmemmel. Mikor akarok vele együtt lenni? Most azonnal! Ha így lenne, boldog lennék. De nem így van, ez a cél messzebb van a mostnál, ezért nem vagyok boldog. Milyen messze van, mi a becslésem? Három hét távolságra, és az sok. Három hét még... - Nina elhallgatott. Figyelte magát, hagyta, hogy elöntse a szomorúság. - Nem ezt gondolom. Nem három hét - a szeme könnyel telt meg, figyelte a fájdalmát. - Több idő kell... Sokkal több. Sok, még nagyon sok. Ezért szomorú vagyok, bánatos, kedvetlen. Ezek érzelmek.

Másmilyenek, mint az öröm. Ha a célom megvalósul, boldogságot érzek, ez része a jutalmamnak. A boldogság önmagam elismerése? A képességeim elismerése? Önmagam szeretete? Minél távolabb van a cél, az érzelem annál... mi a jó szó ide? Annál... sűrűbb? Nehezebb?

Szilárdabb? Ha Aleksei itt lenne, annyira boldog lennék! Csak ölelném és csókolgatnám, és nevetnék, ahogy csak bírnék! Tele lennék energiával. Minél messzebb van, annál kevésbé... Annál kevésbé élek? Annál kevesebb energiám van? Az érzelem az élet?

Életerő? Vitalitás? Ennek a szintje? Ha Aleksei érintése még három óra, örömöt éreznék, izgatottságot, vágyat. Ha még három nap, izgatott lennék, nem örülnék annyira, de nem is érezném magam rosszul. Ha három hét még, az nem olyan jó, már nem lenne bennem szemernyi öröm sem. Ha három hónap, ha három év... ha harminc év?

Az energiám egyre jobban csökken, de meddig? Ha a kedvesem elérhetetlen messzeségben lenne? Meghalna? - Nina szemeiből könnycseppek csordultak ki és folytak végig az arcán.

Nem állt ellen, nem hessegette el az érzést, kifejezetten érdekelte, milyen. Robbanásszerűen tört rá. Hangosan zokogott, egész testét rázta a fájdalom, melynek nem tudta meghatározni a forrását.

Közben gondolkodott, tiszta fejjel, mintha kettéhasadt volna a személyisége.

Ha közel vagyok a céljaimhoz, ha megvalósulnak, boldogságot érzek, ugrándozni szeretnék, fel-alá rohangálni, tele vagyok energiával, tele vagyok élettel. Minél távolabb vagyok a célomtól, annál kevesebb bennem az energia, annál kevesebb bennem az élet.

Ha úgy vélem, elérhetetlen az a cél, meghalok. Vagy meghal bennem valami. A bukás kevesebbé tesz. A kudarc megöli egy részem.

Nina lassan abbahagyta a sírást. Megtörölte az arcát.

- Minél közelebb van a cél, annál több bennem az élet, annál több bennem az energia, és minél távolabb van, annál kevesebb. Ez egy hiba! Pont fordítva kellene lennie! A cél megvalósításának elején van szükségem a legtöbb energiára, nem pedig a végén, amikor már megvan!

Eszébe jutott a félelem, hirtelen választ talált valamire, ami évek óta zavarta, de megfogalmazni sem tudta.

- Amikor felrobbant a bomba, sikoltottam, összehúztam magam, zokogtam, máshol akartam lenni, arra vágytam, bárcsak ne történne, ami történik. Ösztönösen cselekedtem, nem volt bennem átgondoltság, csak tettem, amit az ösztön diktált. A félelem elfordulás! A félelem megtagadás! A félelem elutasítás! Amikor félek, nem akarok ott lenni, nem akarom, hogy az történjen, ami történik, nem akarom érzékelni!

Egyszer neki mentem egy fának. Mit tettem az ütközés előtt?

Összeszorítottam a szemem! Ennek semmi értelme! A félelem rossz, értelmetlen, eszelős ösztön, ami megöl minket! A félelem rossz stratégia, a lehető legrosszabb! Ha szembesülünk a veszéllyel, nem elfordulni kellene, hanem pontosan az ellenkezőjére lenne szükség!

Minden figyelmünket a veszély forrására irányítani, hogy a lehető legjobban megfigyelhessük, a lehető legtöbb információt szerezhessük a szituációról, a lehető legjobban átlássuk, ami történik, és ezáltal a lehető legtöbb esélyünk legyen arra, hogy kezeljük a helyzetet! Nem elfordulni, szemeket becsukni az ésszerű reakció a veszélyre, hanem a nézés, a tiszta megfigyelés, az összpontosítás, a koncentráció, a belső

lelki folyamatok felfüggesztése annak érdekében, hogy a külső folyamatokat tisztábban észlelhessük! Az emberben hibák vannak! Az ember nincs jól összerakva!

Felsóhajtott. Eljutott valameddig, rájött valamire. Most kell abbahagyni. Mára ennyi elég, félretette a témát, és előszedte a nyomozás aktáját. Az eltűntek listáját tanulmányozta legutóbb, folytatta tovább. Olyan embereket választott ki, akikről elegendő információja és képanyaga volt. Hosszas gondolkodás után Richard Cameronra esett a választása.

Richard Cameron, író, gyerekeknek írt könyvsorozatot. Nina átfutotta a róla készült újságcikkeket, megrendelte és letöltötte a könyvei e-book verzióit, és hármat elolvasott. Jordán adatcsomagjában tizenhét tévéinterjú, huszonegy rádióinterjú és kétezernél több újságcikk lapult Richardról. Felesége harmincnégy évvel ezelőtt halt meg, fia, Dávid, híres vadász, lánya, Dana, háziasszony, öt gyermek anyja.

Nina elindította az egyik tévéinterjú felvételét. Egymás után háromszor megnézte, majd negyedszerre is lejátszotta.

- Picasso azt mondta: minden gyerek művész, a kérdés csak az, hogyan maradjanak azok felnőttkorukra is? Mr. Cameron, ön hogyan tudta ilyen érintetlenül megőrizni magában a gyermeki látásmódot? -

kérdezte a riporter a felvételen.

- Nem szeretnék olyan merész és nagyképű lenni, hogy művésznek nevezem magam - mondta Nina, ugyanakkor, amikor Richard, ugyanolyan hangsúlyokkal. - Én csupán egy alapos és kitartó ember vagyok. Minden kéziratomat negyven okos lurkó olvassa el, akik elmondják nekem a véleményüket, és így tudom meg, mit nem értenek, mit kellene másképpen megfogalmazni. Minden esetben elfogadom az előolvasó gyerekek javaslatait, hiszen ők a korosztály, akiknek írok. Voltak olyan mondatok, amik át lettek gyerekesítve, és így a felnőttek számára érthetetlenné váltak! - Nina együtt nevetett Cameronnal. - Ezeket egy külön szülőknek szóló szövegrészben visszafelnőttesítettem, és így mindenki jól járt!

- Gondolom, minden fogást letesztel a gyerekekkel, hogy meg tudják-e csinálni.

- Igen, hogyne! Rengeteg ötletemet kellett utólag módosítanom! - mondta Nina, követve Richard gesztusait, átvéve az arckifejezését, hanghordozását. - A főzőcskézős könyvek voltak a legnehezebbek!

Hetvenkét tányérom és tálam bánta a tudatlanságomat! Láthatja, hogy végül az első főzőcskézős könyv első felében szinte csak a konyhában való mozgásról, a tálak biztonságos megfogásáról írok.

- Képzelem, milyen méretű készlete amortizálódott le a mosogatásról szóló könyve tesztelésekor! - hahotázott a riporter, de az író lehűtötte.

- Szerencsére azt a főzős könyvek után írtam, és olyan bölcs lettem addigra, hogy előrelátóan műanyag tányérokkal kezdtem a gyakorlást a gyerekekkel! Kisebb balesetek így is történtek. Az egyik kisfiú kezéből kicsúszott a tányér, kirepült a nyitott ablakon, és nagyon megijesztett egy idősebb asszonyságot. A kisfiúval és az anyukájával ezután jól elbújtunk, mert féltünk, hogy a hölgy elégtételre szomjazik.

Eléggé nagydarab asszonyság volt! Ha most látja a műsort, ezúton is bocsánatot kérek tőle!

Nina együtt nevetett Dave apjával. Visszatolta a felvételt, és lassítva ismét lejátszotta. Az írónak volt egy önkéntelen fejmozdulata, amit át kellett vennie, be kellett gyakorolnia. Újabb felvétel.

Komolyabb hangvételű riport. A gesztusok pontosak voltak, a detektív egy új kéztartást tanult, és egy sajátos hangsúlyt a „csillag” szó kiejtésekor.

Nina rádiófelvételeket hallgatott. A beszédstílusra koncentrált. A kezével íveket rajzolt a levegőben, ahogyan elsajátította Richard Cameron hangszínét, hangképző szokásait.

A hanghordozás megtanulása után újra elolvasta a legfrissebb információkat róla: a fia bevitt a rendőrségre egy határidőnaplót, amely igazolta, hogy az első eltűnéskor ott volt a helyszínen, a Queen áruház könyvesboltjában, ahol a karácsonyi dedikációt egyeztette a boltvezetővel.

Nina Lucinda fotóit kereste elő a Queen könyvesboltjáról, kiválasztotta a panorámaképet, és feltette a falra szerelt monitorokra, megosztva a részeket a képernyők között. Kiállt a kabin közepére, és körbenézett úgy, mintha a könyvesboltban állna.

Felvette Richard testtartását, arckifejezését, hanghordozását.

Elképzelte, ahogyan jön felé a bolt vezetője.

- Jó napot kívánok, Mrs. Neill! Csodálatos a boltja! - mondta a mesterdetektív, Richardként. - Nagyon köszönöm! Hány embert várnak a dedikálásra? Ó! Várjon, mi ez? Mi történik?

Nina sorra vette a lehetőségeket. Már tudta, hogy a falakon, a mennyezeten, a földön, a vízvezetékekben és a csatornában nem lelték nyomát a holttesteknek. A legfrissebb vágás helyszínén azzal kezdték a technikusok, hogy mintákat vettek a levegőből, de nem találtak árulkodó, szerves maradványokat. A tetemeket tehát elvitték. Maradt a légi szállítás egy metaanyag helikopterrel.

A mesterdetektív fuldokolni kezdett, a torkát markolászta, megtántorodott, a földre zuhant. Felugrott, az ágyához rohant, feltette a mennyezeti főmonitorra a Queen könyvesboltjának biztonsági kamerája által, az első vágás napján készített felvételt, amelyről körülbelül egy órás időszak egyszerűen hiányzott. Pont a lényeget nem vette fel. Valamennyi esetnél ez volt a helyzet a biztonsági kamerákkal, de Ninát nem ez érdekelte. Megállította felvételt, kikereste Lucinda fényképeit, és összevetette a könyvek elrendezését a felvételen és a fotókon.

Lényegi eltérés nem volt. Az egyik helyen hiányzott egy könyv, a másikon két könyvet megcserélt sorrendben raktak vissza, de ez könnyedén előfordul egy teljesen hétköznapi vásárlói forgalom esetén.

Nina feljegyezte, amire rájött: Nem voltak vészhívások, és senki nem tudott elmenekülni.

Valamivel elkábítják vagy megölik őket, rendkívül gyorsan, mielőtt a testeket elszállítják. A mérges gáz túl sok rendetlenséggel járna, az emberek tántorognának, nekiesnének a bútoroknak, tárgyaknak, lesodornák őket, összetörnék azokat. Dalworthban használhattak mérget, megmérgezve a falusiak ételét, de itt ez szóba sem jöhet!

Bekapcsolta a kommunikációs gépet, de a monitor csak az üres asztalt és széket mutatta. Egy üzenet várta: Jordán alszik”.

Nina készített egy felvételt.

- Jordán! Állíts össze adatcsomagot a hangfegyverekről!

Infrahang, ultrahang! Az ezredest állítsd rá, kutasson fel mindent! Az áldozatokat lebénítják vagy megölik szállítás előtt, talán hangot használnak ehhez! Nézz utána, hogy az ilyen fegyverek használata jár-e valamilyen környezeti változással! Például megbolondult kutyák, elpattant üveg, bármi! Igyekezz!

Nina újabb helyszíneket keresett, hogy összevesse a biztonsági kamerák által rögzített utolsó másodperceket, és Lucinda képein látható terepelrendeződést, hátha észrevesz valamit.

 

2.

NYIRAGONGO VULKÁN

KONGÓ

szerda éjfél, 2025. december 14.

„Williamnek” nem voltak emberi értelemben vett érzelmei. Egész lényéből borzalmas akaraterő és kérlelhetetlen elszántság áradt, melyet állandó, éber készenlét tett még ijesztőbbé. Mindez jellemző volt a wilkrogokra, de csak ritkán olyan szélsőséges mértékben, mint „William” esetében.

Amikor jelentették neki, hogy megérkezett bolygójáról a hajó, amit várt, semmi nem játszódott le benne. Közölték vele, hogy csak hárman jöttek, és csomag nélkül. Ez már cseppet sem tetszett neki, és izzó, de kontroll alatt tartott düh jelent meg a lelkében. A hírhozó ekkor tájékoztatta, hogy az egyik utas az apja, klánjának vezetője: már-már emberi érzelmek suhantak át rajta, melyek pillanatok alatt elenyésztek.

Azonnal fogadta az apját, akit becses vendégként kezelt.

- Köszöntelek, Vezér! - mondta „William”. Hazája nyelvén beszélt, melynek egyes hangjai hasonlítottak az arab és a japán nyelvre, de valódi egyezés nem volt köztük. Hangja suttogásra emlékeztetett, melyet nem emberi hangképző szervek által kiadott hangok és zörejek kísértek.

- Addsh Iggh Igg Ondrgg’h, tudok mindent! - förmedt rá az apja.

A nevét mondta, nem fejezte ki a családi köteléket, hiszen az nagy elismerés lett volna, most pedig éppen haragvó hangulatban volt.

„William” bevezette apját a fekete kristály terembe, ahol elmélkedni szokott.

- Vezér, ez a bolygó a kiút - jelentette. Hangja semmiféle érzelmet nem tükrözött, úgy tűnt, alkalmatlan az ilyesféle egyedi jellegek kifejezésére.

- Titkokat mondasz, nem igazat! A Gba’Bghad’ tiltva van!

A mitikus fegyver nevének még a kimondása is kisebbfajta szentségtöréssel ért fel, nem vehette szájára bárki.

- Vezér, a Gba’Bghad’ a titkokat tartja örökre titokban. Az igazság halált hoz.

- Halált?

- Vezér, az ember húsa drága tápanyag, de a vágás tiltva van. Halál jár érte.

A Vezér megvetően mordult egyet.

- Mi tiltaná az evést?

- A Galaxis Törvényi Kódexe mondja: értelmes lények bárminemű kereskedelme tilos, a büntetés kiterjesztett kivégzés - idézte „William”.

Az apja nem értette meg a „kiterjesztett kivégzés” kifejezést, mert ugyanúgy folytatta tovább.

- Evés, ami tiltott? Ha! Ember nem értelmes lény!

- A Galaxis Törvényi Kódexe mondja: értelmes lény az, amely magyarázatokat keres és magához rendezi a környezetét; valamennyi értelmes fajnak van filozófiája, vallása, tudománya és művészete.

A Vezér ismét horkantott.

- Tedd el a titkokat! Akarom a teljes igazat! - követelte.

„William” beszámolt mindenről. Végül ismertette a számokat.

- Egy emberpéldányból átlagosan harminckét adag étel készíthető.

Egy földi csillagforduló alatt tizennégymillió adag ételt állítunk elő.

Egy adagért az étterem 144 ggrarh fizetséget ad. A kiút 143 milliárd ggrarh-ba kerül. Ez hetvenegy csillagfordulónyi szakadatlan munka.

A Vezér nem tudta fejben pontosan kiszámolni, de a nagyságrendet átlátta, és abban hibát talált. Ám mielőtt szóvá tehette volna a tévedést, rájött, hogy mi a terv: a fia nem egyedül akar költözni, hanem vele és testvéreivel együtt, ami összesen kilenc fő, és kilencszeres pénz.

- Fiam, én mit tegyek?

„William” egy pillanatra olyan szeretet- és büszkeségfélét érzett.

Apja, a klán vezére nem kérdez, és nem nevezi meg a köteléket. Most mindkettőt megtette.

- Apám, hetvenegy csillagforduló túl sok veszély. Ellenőrzés jöhet az étteremből, ami halált jelent. A kapacitást fel kell fejleszteni az ötszörösére.

- Fiam, folytasd, én parancsot adok wilkrogoknak, jöjjenek dolgozni, és lopják el a Gba'Bghad’-ot!

 

3.

CIA FŐHADISZÁLLÁS

LANGLEY, VIRGINIA

csütörtök délelőtt, 2025. december 15.

Jazz (oldalfegyverrel, de ezúttal a sörétes puskája és a katonái nélkül) helyet foglalt a kis tárgyalóban, az igazgatói étterem mögötti, kevesek által látogatott folyosó végén. A CIA képviselői mindhárman az asztal másik oldalára ültek, mintha erőfölényt próbáltak volna kifejezni, ami az ezredest a legkevésbé sem érdekelte.

A hármas közepén, pontosan Jazz-zel szemben, középmagas, vékony, kopasz férfi ült; ötvenes évei közepén járt, Travis Smith-nek hívták, és ő volt a helyettes-főigazgató, a DCI mellett. Balján hasonló korú, köpcös, alacsony, arcán régi heget viselő, bajuszos, szemüveges férfi helyezkedett el, Garry Bishop névre hallgatott, és a Felderítés Főigazgatóságot vezette. Smith jobbján ingujjra vetkőzve, Harv Nelson üldögélt, egy hete töltötte az ötvenet, de azóta tízet öregedett; hatalmas lapátfülei kissé komikussá tették megjelenését, beesett szemei, cingár alkata csak tovább hangsúlyozták a fülei méretét. Ő az újonnan alapított Tömeges Eltűnések Osztályát irányította, melyet a bevett céges humor nyomán MAD-nek rövidítettek (office of MAss Disappearances).

- Tisztában vagyok az ügynökségek, minisztériumok, bizottságok közötti folytonos versengéssel, és ezt magam is szeretem, ám ezúttal ez nem működik, ebből adódóan elfogadhatatlan - jelentette ki Jazz szokott, kemény hangján. - Önök, uraim, az FBI, a helyi rendőri szervek, a hadsereg hírszerzése, és további tizenkét hazai hírszerző szervezet december 7-e óta végzi munkáját, és azóta is nullán állunk.

Nincs tettes, nincs magyarázat! Ügy vélem, valamennyi résztvevőnél lehetnek részeredmények, melyeket érdemes összevetni és egységként kezelni.

- A felvetést teljes mellszélességgel támogatom - szólalt meg Smith. - Természetesen egy ilyen központi nyilvántartó létrehozására kizárólag mi vagyunk alkalmasak, úgy technikai lehetőségeink, valamint szakembergárdánk jóvoltából! Mi igen régóta látunk el ilyen funkciót, hiszen ezért vagyunk mi a Központi Hírszerző Ügynökség.

A teljes hírszerző testvériség alánk tartozik. Továbbá kiváló kapcsolatokat ápolunk több külföldi szolgálattal!

Jazz kitöltötte az ásványvizet a palackból a poharába. A szemüveges Bishop elvarázsoltan nézte a buborékokat.

- Én a hadseregre gondoltam. INSCOM8. Azon belül is egy külön ügyosztály - tájékoztatta őket Jazz. Igen provokatív volt úgy fogalmaznia, hogy ez az ő gondolata.

- A hadsereg erre nincs felkészülve! - csattant fel Nelson, aki az eltűnések ügyét vizsgáló osztályt irányította, és régebb óta nem aludt, mint amit még be mert magának ismerni.

- Micsoda hangnem ez? - mosolygott az ezredes. - De betudom a stressznek. Egy bajom van ezzel: akinek indulatai vannak, az alkalmatlan a vezetői posztra.

Nelson halántékán dobogni kezdett egy ér.

- Maga egy szadista! - emelte fel a hangját, hogy csak úgy zengett a terem. - Olvastam a kartonját! Ne merészeljen kioktatni!

- Fogja be, Nelson! - vetette oda Jazz. - Uraim, ne csináljunk ebből hatalmi kérdést!

- Hogy merészeli?! - csapott az asztalra Nelson vörös képpel.

8 INSCOM: United States Army Intelligence and Security Command, az Egyesült Államok Hadseregének Hírszerző és Biztonsági Parancsnoksága

- Harv, kérlek! - szólt rá a helyettes főigazgató.

- Ezt nem lehet bírni! - ordította Nelson.

A zöldsapkás ezredes jóízűen kacagott a férfi dühöngésén. Az osztályvezető olyan mérges lett, hogy kettétörte a ceruzáját, és a falhoz vágta.

- Elég legyen! - parancsolta Smith. - Menj ki!

Harv Nelson szitkozódva elhagyta a tárgyalót.

- Sajnálom, ezredes! - kért bocsánatot az igazgatóhelyettes - Harv jó szakember, de az elmúlt napok mindenkit kikészítettek.

- Ne ítéljen elhamarkodottan - szólalt meg Bishop.

- Uraim, olyasmivel állunk szemben, amivel még soha!

Tekintsenek rá úgy, mint egy járványra. Ebben a fertőzésben naponta ezer-ezerháromszáz ember hal meg. Három hónap alatt százezer, három év alatt egymillió. Feltéve, hogy nem lesz exponenciális növekedés!

- Karantén alá kellene vonnunk Texast! - javasolta Bishop.

Smith elhúzta a száját.

- Azzzz beláthatatlan következményekkel járna - mondta, sziszegve ejtve az első szót. - Politikai öngyilkosság!

- Pontosan ez az a hozzáállás, amire most nincs szükség! - jelentette ki Jazz keményen - Ideggyengeség - mutatott az ajtóra -, politizálás - mutatott az aligazgatóra -, ezeknek nincs helyük! Bishop, köszönöm az ötletet, de aligha lenne értelme. Bárkik is állnak az eltűnések hátterében, nem okoz nekik gondot kicselezni a közlekedési kamerákat, a biztonsági kamerákat, a műholdakat, valamint az emberek szemét és fülét. Az erőink tekintélyes részét lekötné Texas elzárása, a tetteseknek viszont nem probléma átjutni a blokádon.

- Ez igaz - adta be a derekát a felderítés főnöke. Feltolta a szemüvegét a homlokára, megmasszírozta az orrnyergét. - Egy kémnek nehéz megemésztenie, hogy túljárnak az eszén.

- Térjünk vissza a központi nyilvántartáshoz - vette vissza a szót Smith. - Hagyjuk a hatalmi játszmát, a helyzet nem alkalmas erre.

Mi a legfőbb érv amellett, hogy a hadsereghez fussanak be a hírszerzési információk?

- A reagálás sebessége - felelte Jazz. - Egyedül mi rendelkezünk olyan erővel, amivel érdemben fel tudunk lépni az elkövetőkkel szemben, és ha megjöttek a célpontok, azonnal cselekednünk kell. A legkisebb késedelem is jóvátehetetlen károkat okozhat.

Smith elgondolkodott.

- A CIA összegyűjti az adatokat, és közvetlenül küldi az INSCOM-nak - mondta.

- Ez elfogadható - bólintott Jazz. - Azon belül is egy konkrét ügyosztálynak. Átküldjük a paramétereket. Az NSA9 közvetlenül csatlakozik alánk, velük ne törődjenek.

- Természetesen! Felvezetem a DCI-nak! - ígérte Smith.

- Helyes! Segíthetek valamiben? - ajánlotta az ezredes.

- Bármit el tud intézni? - kérdezte Bishop.

- Közeleg a karácsony, most én vagyok a télapó - mosolygott Jazz.

- Van egy kémműhold, jelenleg Afganisztán felett, egy NOVAK-41-es. Földi távirányítású, olyan, mint egy űrbéli UAV10. Igazából már nincs miért ott lennie, a háború véget ért, a kábítószer-útvonalakat szétbombázták. Jó lenne, ha hazatérne, és beállna Texas fölé.

- Intézkedem! - mondta Jazz. Felállt, kiitta a poharát és ment.

- Nelson helyett keressenek valaki mást! - rendelkezett, mielőtt kilépett volna az ajtón.

- Átgondoljuk! - mondta diplomatikusan Smith.

Tévedett, nem volt mit átgondolni, nem rajta múlt. Két órával később Harv Nelsont levették a posztról.

9 NSA: National Security Agency, Nemzetbiztonsági Hivatal; az Egyesült Államok technikai hírszerzést folytató szervezete 10 UAV: Unmanned Aerial Vehicle, pilóta nélküli repülőgép

 

4

INTERPOL KÖZPONT

LYON, FRANCIAORSZÁG

csütörtök délután, 2025. december 15.

Az Európai Unió egyik legjelentősebb iparvárosában, a francia-országi Lyonban, a Rhône folyó partján, a Charles de Gaulle dokk 200. alatt található az Interpol Főhadiszállásának gigászi jellegzetes formájú épületkomplexuma. Az 1923-ban alapított Interpol, a Bűnügyi Rendőrség Nemzetközi Szervezete a határokat nem ismerő bűnözés ellen létrehozott szövetség, mely a tagországok határain átívelő bűncselekmények nyomozását hangolta össze.

Pierre Lesnar állkapocskattintó ásítással bámult bele a mosdó feletti tükörbe. Délután fél három, és már alig látott ki a fejéből, így jár, akinek tizenkilenc éves barátnője van, miközben ő a negyvenhetediket tapossa. Elmosolyodott. Jó kis viharos éjszaka!

Kilépett a folyosóra, elindult a hatalmas iroda felé, melyben tömött sorokban, vállig érő, műanyag paravánokkal elkülönített íróasztalok mögött folyt a munka. Lesnar meggondolta magát, mégsem ült vissza a helyére, hanem átvágott a termen, és a titkárnői pult előtt állt meg.

Az ősz hajú, elegáns nő, aki két beosztottjával harminchat nyomozó munkáját segítette, mosolyogva fordult a férfihoz.

- Mme Dupont, szeretnék kérni egy kancsó kávét! Este tízig dolgozom, és még fel sem ébredtem igazán!

- Máris, felügyelő úr! - mondta a nő, és nem tett megjegyzést, pedig nyílt titok volt, hogy miért nem alszik eleget a gyilkossági nyomozó.

- Ön egy kincs, Mme Dupont!

- Tudom - mosolygott a titkárnő, és egy hőálló kancsót megtöltött frissen lefőzött kávéval.

Lesnar jó kedvűen tért vissza az íróasztalához. Azonnal elfogyasztott másfél deci kávét, üresen, és folytatta a munkáját.

Interneten érkező rendőrségi adatkérelmeket dolgozott fel, gyilkossági ügyekben. Reggel óta már hetet intézett el. Megnyitotta a nyolcadikat.

A levélben mindössze annyi állt: Az áldozat neve: Smith, Jürgen.

A gyilkosság megrendelője: Johnson, Paul Raul.

Tanúvallomás: Zavidov, Zoran.

Politikai okok miatt az ügyből kimaradunk, magam is őrzöm inkognitómat.

Paul Raul Johnson veszélyes sorozatgyilkos!

Bizonyíték megy a halottkémnek, Lyonba. A csomag tartalma: teljes koponya, bal alkar, jobb lábszár, sziv, máj.

A csomag azonosítója:

„Johnson_Paul_Raul_case_NNF4 533-22".

Önöké a pálya! Ne kíméljék ezt a férget!

A levélhez egy gyilkosságról készült videót, fényképeket, és az egyik tettes, Zorán Zavidov vallomását csatolták.

Lesnar telefonált a halottkémi hivatalba, érdeklődött, hogy érkezett-e csomag a megadott azonosítóval. Érkezett. Kérte, ne nyúljanak hozzá, amíg nem jelentkezik.

Kávét töltött magának, átnézte a fényképeket, majd elindította a gyilkosságról készült videofelvételt. Végül megnézte a vallomást.

Zorán Zavidov, a The Order elit zsoldosa pokolian kemény fickó volt. De miután néhány órán át belülről ették a testében elszaporodó kebioférgek, feladta. Mielőtt végleg eldöntötte volna, hogy megteszi, amit a háta mögött álldogáló eszelős kíván, mérhetetlenül sokat szenvedett. És nem csak testileg. Az utolsó mintegy fél órában annyira kikészült, hogy gyakorlatilag csak üvöltözött és zokogott. A sztalker kicsit rendbe hozta, a vállára terített egy inget, majd megkérte, hogy beszéljen a kamerába Johnsonról, és említsen bizonyos témákat.

Zavidov készségesnek mutatkozott.

Lesnar nemigen tudta, mit érezzen, miután véget ért a vallomásról készült felvétel. Egyfelől kavargott a gyomra attól, amit hallott, attól, amit Zavidov elmondása szerint Johnson művel: hajléktalanokat ölet meg, majd eszik belőlük. Másfelől örvendett. Mióta várt egy nagy, egy botrányos, egy szenzációs ügyre! És az megérkezett.

Telefonált a halottkémi hivatalba, kérte, hogy bontsák fel a csomagot. Az volt benne, amit a levél említett. A holttest azonosítását kérte, a koponya, a fogak és az ujjlenyomatok alapján. DNS-vizsgálatot is igényelt, a biztonság kedvéért.

Rejtélyes volt, hogy név nélkül érkezett a küldemény, a levél egyenesen egy hamis IP címről. Ki tenne ilyet? Ezen eltöprengett, míg megivott újabb bögre kávét, és egészen felébredt. Zavidov orosz akcentussal beszélt angolul, ezen is gondolkodott egy sort. Moszkva...

Voltak ötletei, miért titkolóznak.

Megrántotta a vállát. Nem fontos. A lényeg, hogy elindíthatják a nyomozást Paul Raul Johnson után. Elővette a telefonját, hívta az osztályvezetőt. Sürgős ügyben időpontot kért. A hangja remegése meggyőzte a főnökét, azonnal fogadta.

A Rhône folyó másik oldalán, a Szellem betért egy szállodába, és kivett egy szobát. A lakosztályt átvizsgálta, majd leheveredett az ágyra, és várt.

Az Interpol gépezete működésbe lépett, a teljes hálózat a célpontját kereste.

 

5.

KÖZTEMETŐ

DALLAS, TEXAS

péntek délelőtt, 2025. december 16.

Richard Cameront eltűntnek nyilvánították, de halottnak nem.

Hacsak nem találják meg a holttestét, legalább két évnek kell eltelnie ahhoz, hogy hivatalosan bevezessék az adatbázisokba a „feltételezett halálát”. A tömeges eltűnések miatt Dallasban már szinte semmi sem volt a régi, néhány család nem hivatalos temetési szertartásért könyörgött, mert úgy érezték, hozzátartozóik biztosan meghaltak már, de lelkűk nem nyugodhat, amíg búcsút nem vesznek tőlük.

Dave az érettségije óta nem vett fel öltönyt, akkor is utálta. Az új öltönye ugyanolyan színű volt, mint a régi, csak más szabású, és elegánsabb. Felidézte az érettségit, azt az unott képét, ahogyan a tükör előtt nézte magát az öltönyben. Bohócruhának érezte, hamisnak, megtévesztőnek. Utálta azt a régi napot, utálta az apját, amiért annyiszor kérte, hogy vegyen öltönyt, míg végül felvette. Csak most, a sír szélén állva értette meg, milyen szép volt az a régi nap, milyen csodálatos volt veszekedni az apjával.

Dana nem tudott beszélni, Dave-nek magára kellett vállalnia, nem volt kinek átadni. Felállt, lassú léptekkel kisétált a koporsóhoz, amely még a sírgödör felett állt, a keretre szerelve, melyen majd leengedik, egy gombnyomással.

Csak a legközelebbi családtagok, rokonok, barátok jelentek meg, tizenkilenc ember, akik mind megrendülten ültek a székeken. A koporsóban egy régi öltöny, Richard esküvői ruhája, semmi más.

- Az apám egész életében szeretett - szólalt meg Dave nagy nehezen. - Szerette a feleségét, a gyerekeit, az unokáit, a barátait, az olvasóit, a gyerekeket, a világ minden gyerekét. Szeretetet sugárzott magából, élete minden napján. Csodálatos ember volt, és én büszke vagyok rá, hogy az apám. Gyakran kérdezgette, mikor nő már be a fejem lágya, mikor házasodom meg, mikor lesznek gyerekeim? Sosem volt válaszom. Csak az elmúlt napokban értettem meg, hogy attól féltem, én is elveszítem, akit szeretek, mint az apám az anyámat.

Nekem nem lett volna erőm túlélni ilyen fájdalmat.

Dave elhallgatott. Csak Dana és a legkisebbik fia sírdogálását lehetett hallani.

- Azt mondják - folytatta Dave nagy sokára -, minden rosszban van valami jó. Sokat gondolkodtam azon, hogy apám halálában... ami... nagyon rossz... - könnybe lábadt a szeme, megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta - mi a jó? Talán ügy van ez, ahogyan azt olyan sokan hiszik, és van mennyország. Ha így van, akkor az anyám harmincnégy éve várja élete szerelmét, és most végre megint együtt vannak.

Még annyi mindent kitalált a nagy vadász, de ereje már nem volt hozzá, hogy elmondja. Megszólalt a zene, a koporsót lassan leeresztették. A jelenlévők sorban egy marék homokot és egy szál vörös rózsát dobtak a sírba, amely Richard kedvenc virága volt.

 

6.

MOONLIGHT BUILDING

WASHINGTON DC

péntek délután, 2025. december 16.

Joe bekísérte a megbilincselt Shub-Niggurath-ot az igazgató irodájába. Az őrök ezúttal kint maradtak.

- Szia, Terence! - köszönt a Gyermek.

- Örülök, hogy látlak! Be kell mutassalak valakinek! Az úr - az igazgató a sarokba állított fotelben ülő férfira mutatott. - Dagobert. Ő

az én főnököm.

- Szia, Dagobert!

- Shub-Niggurath! - biccentett a férfi. - Az igazgató úr elmondta nekem, hogy jelezted, szeretnél kimenni, és a nyomára akadni azoknak, akik az eltűnésekért felelősek.

- Igen, így volt! De Terence elmagyarázta, hogy ez miért nem jó ötlet. Én nem vagyok nyomozó.

- Hanem mi vagy? Minek tartod magad? - kérdezte Dagobert. Ezt még soha nem kérdezték meg a kislánytól, és Joe kicsit tartott tőle, hogy „gyilkosnak” mondja magát, vagy előáll valami misztikus mesével.

- Védelmezőnek.

A válasz mindhárom férfit meglepte némileg, de azután magukban szinte egyszerre ismerték el, hogy a lány tettei mindvégig azt mutatták, és állandóan arról beszélt, hogy az embereket védi a rosszaktól.

- Shub-Niggurath, lenne kedved mégis megpróbálni? - kérdezte Dagobert.

- Kimehetek?

- Nos, bizonyos feltételekkel, igen.

A bejelentés hatására Joe egészen elsápadt, bár ez nem látszott rajta igazán, Shub-Niggurath arca pedig felragyogott.

- Tényleg?

- De vannak feltételeim! - emelte fel az ujját a nagyfőnök; előhalászott a zsebéből egy teljesen hétköznapinak látszó mobiltelefont. - Ez egy kódolt készülék, amit senki nem hallgathat le.

Csak Joe-t tudod hívni, és csak Joe és én tudunk hívni téged. Három naponta be kell jelentkezned, és elmondanod mindent, amit tudsz, és mindent, amit tettél! Ez elfogadható a számodra?

- Persze hogy elfogadható! - lelkesedett Shub-Niggurath. - Mindent meg fogok tenni, hogy megvédjem az embereket!

- Rendben! - Dagobert felállt, odament a kislányhoz, és a telefont a nadrágja zsebébe dugta, majd leguggolt elé, így közel egy magasságban volt az arcuk. - Mire van szükséged?

- Visszakaphatom a táskámat? - kérdezte a Gyermek.

Dagobert Edmondhoz fordult, kérdőn nézett rá. Milyen táska?

- Természetesen! - mosolygott az igazgató barátságosan, bár amióta a felettese beszámolt neki a döntéséről, egyfolytában rettenetesen fájt a feje. - Amikor Shub-Niggurath beköltözött ide hozzánk, volt nála egy táska. Benne kerámia konyhakések, modellező kések, öt darab szike, hatvankétezer dollár készpénz, és egy pulóver.

- Igen, pontosan - bólogatott a kislány.

- Minden hiánytalanul megvan, Shub-Niggurath, megőriztük neked!

- Nagyon köszönöm!

Dagobert ismét a Gyermek felé fordult.

- Kapsz egy hitelkártyát, amiről vásárolhatsz. Ha szükséged van még pénzre, hívd fel Joe-t, és azonnal küldünk neked pénzt. Ha be akarsz költözni egy hotelba, hívd fel Joe-t, és ő elintézi, hogy kivehess egy szobát vagy lakosztályt. Úgy vélem, első utad Dallasba vezet - a lány rábólintott. - Egy repülőgépünk elvisz téged oda. Mire átöltözöl, felkészítünk egy autót.

- Nagyon szépen köszönöm! - hálálkodott a Gyermek.

- Kicsim, ide bármikor visszajöhetsz! - szólt Joe.

- Kedves vagy, Joe! Nekem ez az otthonom!

Az igazgató és a felettese elbúcsúztak a kislánytól, Joe elindult kifelé, a Gyermek mellett. Shub-Niggurath megállt az ajtóban, visszafordult a nagyfőnökhöz. Nagyon komoly hangon beszélt.

- Dagobert, én meg fogom találni őket, és megölöm mindegyiket - fogadta, majd kilépett az előtérbe, az őrök közé.

Joe becsukta maga után az ajtót.

- Megenged egy kritikát? - kérdezte Terence Edmond.

- Mondja csak! - intett Dagobert, ahogyan visszaült a foteljába.

- Maga őrült. Csak hiszi, hogy tudja, mit tett. Shub-Niggurath-ot rászabadította a világra!

Dagobert szomorúan elmosolyodott.

- Nem vagyok őrült. Csak kétségbeesett.

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET

1.

FBI FŐHADISZÁLLÁS

WASHINGTON DC

péntek délután, 2025. december 16.

A hajdani rettegett igazgatóról elnevezett épületben fagyos csend uralkodott, bár az ügynökök viharos sebességgel jártak kibe a kapun.

Senki nem beszélgetett, konokul, lehajtott fejjel haladtak, mintha mindenki tudná, mit is kell tennie. A kikezdhetetlen rejtély az FBI-t is megtépázta.

A tömeges eltűnések Dallasban dühöt és elkeseredést váltottak ki, egyes helyeken állandósultak a tüntetések, a kormányzótól válaszokat vártak, a hatóságoktól védelmet. Többen jártak fegyverrel, mint valaha. Texas más városaiban sokan bezárkóztak otthonukba, és mindenekelőtt kerülték Dallast.

Ahogyan nőtt a Texastól való távolság, úgy csökkent a félelem.

Alaszkában, vidéken még beszédtémaként is ritkán jött elő. Washington DC-ben a Fehér Ház kerítésénél a nap minden órájában ezrek álltak, némán, kezükben táblákkal az elnök rezidenciája felé fordulva: „Hová tűnnek az emberek Dallasban?”. Széltében-hosz-szában terjedt a nézet, miszerint a CIA vagy más titkos szervezet végez valamilyen kísérletet, ez áll az eltűnések hátterében.

A páncélozott konvoj az irodaépület főbejárata előtt állt meg. Jazz a Knightban hagyta a puskáját, és elegáns zöldsapkás ezredesi egyenruhájában besétált az FBI központjába.

Yasmine Delacruz ezredes soha nem kereste a kihívást, nem kötekedett, nem provokált másokat, nem viselkedett tiszteletlenül, szerette az ügyeit a normális emberi beszélgetés keretein belül elintézni. Csak akkor változott meg, ha az nem hozott eredményt.

Amíg értelmét látta, modora nem hagyott maga után kívánnivalót.

A portán már várták. Ismerős arcú ügynöknő, akit hirtelen nem tudott hová tenni. Fortuna Chase. A neve is ismerős.

A legfelső emeleti, üvegfalú, igen kellemes kávézóba ültek le beszélgetni, az emberrablási aligazgató, az eltűnési ügyek csoport-vezetője, az államközi koordinátor, a texasi ügyek igazgatója, és Chase ügynök, akiről megtudta, hogy a hivatali ügyek szakértője.

- Mi is az ön beosztása? - kérdezte Jazz.

- Kiemelt szövetségi gyilkossági ügyek - válaszolta Chase.

- Tehát gyilkossági ügyként kezelik az eltűnéseket?

- Őszintén... egyikünknek sincs kételye azzal kapcsolatban, hogy az áldozatok... az eltűntek, nem élnek már.

- Miért? - kérdezte Jazz, és sorban végignézett az ügynökökön.

Az emberrablási aligazgató, Ivan Marceau válaszolt.

- Az emberrablás más műfaj. Van célja, ami többnyire a pénz.

Egyetlen ember elrablása is igen kockázatos vállalkozás, komoly előkészületeket igényel. Történnek néha tömeges elrablások, de az megint más. Terrorizmusként kezelik. Ehhez fogható még soha nem történt. Tudja, mire emlékeztet ez engem? - kérdezte, de nem várt választ. - Deportálásra. Hadifogoly gyűjtő akcióra. Valami ilyesmi. De valószínűbb, hogy megölik őket. Talán a helyszínen, talán máshol.

- A hadsereg részéről ön a nyomozás vezetője, ezredes? -

érdeklődött a texasi ügyek igazgatója, Donald J. Mercer.

- Nem vagyok nyomozó - mondta Jazz. - Koordinátor vagyok. A vezérkari főnök alatt dolgozom, kizárólag a tömeges eltűnések ügyében folytatott kutatás összehangolása és segítése a feladatom.

- Nem is tudtam, hogy a zöldsapkások közt vannak nők - szólalt meg Chase ügynök.

- Néhány éve megnyíltak a kapuk - mosolygott rá az ezredes.

- Kilenc százalék a nők aránya.

- Az pont jó! - jelentette ki Fortuna Chase, ami nevetést váltott ki a társaságból.

- Maga egy kicsit perverz - kacsintott Jazz.

Úgy tűnt, az ügynöknő ezt dicséretnek vette.

- Megtudhatnám a nyomozásvezető nevét? Hasznos lenne, ha beszélhetnék vele - Mercer kikattintotta a tollát, és várta a nevet, hogy felírhassa a noteszába.

- Nina Kay - mondta Jazz.

A kellemes kávézóban hirtelen fagypont alatti lett a hőmérséklet.

Nina hajdanán az FBI nyomozójaként működött, és botrányok közepette távozott.

- Miss Nina... - mondta ki Chase, elváltoztatott, affektáló hangon. -

A hadsereg hivatalosan felkért egy amatőrt egy ilyen horderejű ügy kivizsgálására?

Jazz rájött, honnan ismeri a nőt. Nina műsoraiban látta, már háromszor. Olyan nyomozásokat vezetett, amiket Nina darabjaira szedett szét, és érvénytelenített. Legutóbb egy tévesen elítélt férfit hozott ki a siralomházból, mely ügyben Chase vezette a nyomozást.

- Ha ő amatőr, ki a profi? - kérdezte Jazz, de nem jött válasz.

Valóban kissé nevetséges lett volna a mesterdetektív eredményeit figyelmen kívül hagyni. - Chase ügynök, ha nem tudja félretenni a személyes sérelmeit, mennie kell. Hatalmamban áll eltávolítani a nyomozó csapatból. Ebben az ügyben nincs helye érzelmeknek!

Fortuna hevesen megrázta a fejét.

- Nem, semmi probléma - hadarta, az állását féltve.

- Mi, akik ennél az asztalnál ülünk, mindannyian jól ismerjük Ninát - szólalt meg Mercer. - Egyikünk sem vitatja briliáns képességeit és kiváló eredményeit. Valamikor itt dolgozott, velünk.

Profiler, profilalkotó. A legjobb, aki valaha létezett. Pszichológiai profilokat készített az elkövetőkről. Ez egy különleges szakterület, egyszerre tudomány és művészet. Nina önmagát médiumnak és színésznek tartotta. Nem tanult pszichológiát, nyugati filozófiából és teológiából doktorált. Bizony, teológiát tanult, a démoni megszállásról írta a disszertációját. Három évig a társam volt. Néha halálra rémített azzal, ahogyan felvette a gyanúsított személyiségét. Mintha megszállta volna az ördög. Megváltozott a hangja, az arca, a testtartása. Egy szemvillanásnyi idő alatt bement egy személyiségbe, majd kijött belőle. Utánozhatatlan. Kár érte.

- Kár érte? - ismételte Jazz. - Miért mondja ezt?

- Minden zseni buta. Ez az igazság. Az egyetemen folyton szerepjátékokat játszottam. Volt egy kitalált személyiségem, amit kidolgoztam a szabályok szerint. Ennyi és ennyi pontot oszthattam szét a szakismereteim között. Minél többet tettem az egyikre, annál kevesebb maradt a többire. Valahogy így van ez a valóságban is: minél több időt és energiát szentelünk valaminek, annál kevesebb jut másra. Nina korszakos géniusz, semmi kétség! Rettenetesen koncentráltak a képességei egyetlen területen. Az összes képzettségpontját arra tette fel, hogy abban az egyben a csúcson legyen. Mivel nem maradt több pontja, az élet összes többi területén átlag alatti. Mint profiler, olyan magasságokban jár, amit mi fel sem fogunk. De emellett alapvető dolgokat sem képes megcsinálni. Az emberi kapcsolatokat nem tudja kezelni. Igen szép nő, mégis magányos. Sose láttam egyetlen férfit sem mellette, nem is hallottam róla, hogy valaha is lett volna valakije.

- Képesek elfogadni a tényt, hogy az FBI Nina keze alá dolgozik? - tette fel a kérdést Jazz. Más nem érdekelte.

- Megbirkózunk vele - bólogatott Mercer. - De az lesz a legjobb, ha titokban tartjuk. Az Irodát sok belső vizsgálattól kímélnénk meg ezzel a kis elővigyázatossággal.

 

2.

AERK-4 TENGERALATTJÁRÓ

ATLANTI-ÓCEÁN

szombat hajnal, 2025. december 17.

Nina átolvasta Jordán adatcsomagját a hangfegyverekről.

Megnézte a mellékelt videókat, fotókat és műszaki leírásokat. Végül feljegyezte:

Nem hangfegyverrel bénították vagy ölték meg az áldozatokat. Az ilyen erejű hangfegyver hatására az emberek összeestek volna, kárt okozva ezzel a berendezésben, bútorzatban, tárgyakban, sokféle szennyeződést hagyva maguk után. Ezeket minden helyszínen tökéletesen eltakarítani a rendelkezésre álló idő alatt nem lehetséges.

A mesterdetektív lekapcsolt minden fényt a kabinjában, és a teljes sötétségben elnyújtózott az ágyán. Átgondolta, mit tud.

December 7-e óta mindennap eltűnik körülbelül ezer-ezerkétszáz ember. Valamennyi eset Texasban történt. Az óvatosabb becslések legalább tizenkétezer eltűnt emberről beszélnek. Nincsenek nyomok, sem biológiai, sem kémiai, sem fizikai. Nincs nyoma dulakodásnak, harcnak, fegyverhasználatnak. Az áldozatok közül senki nem került elő. Maradványokat nem találtak, még mikroszkopikus méretben sem.

Felvételek, fényképek nem készültek az eltűnésekről. A biztonsági kamerák az akció ideje alatt semmit sem rögzítettek. A közlekedési kamerák tanúsága szerint az akció mintegy háromnegyed óra alatt folyik le. Ezen idő alatt senki nem megy be az épületbe, ahol az eset történik. Nem voltak vészhívások, kiáltások, senkinek nem sikerült elszöknie. Az elkövetők nem jelentkeztek váltságdíjért, nem álltak elő követeléssel. Az áldozatokat megbénítják, majd valószínűleg megölik.

A maradványokat a tetőn keresztül viszik el. Valamilyen csendes, metaanyag burkolatú légi járművel közlekednek, amely láthatatlan. A helyszínek környezete arra utal, hogy ez a jármű nem lehet sokkal nagyobb, mint egy teherszállító helikopter. A helyszínek, az esetek mintegy felében, nagyobb járművel nem lettek volna meg-közelíthetőek a levegőből, az egymáshoz közel épített toronyházak miatt. Ebből adódóan a testeket még a szállítás előtt feldarabolják, vagy más módon kezelik, és ezáltal megváltoztatják a tetemek térfogatát.

Bármilyen eszközt is használnak a bénításra, a testek állva maradnak.

Ezt árammal és méreggel el lehet érni, a TTX11 például képes erre, de a kérdés további kutatást igényel.

Nina feltápászkodott, kitapogatta a kommunikátor kapcsolóját, és lenyomta.

- Kérek narancsos jégkását és négy szelet sajtos kekszet!

- Igenis, Miss Nina! - jött az asszisztense hangja.

A mesterdetektív visszafeküdt az ágyra. Egy rakás kérdés gyűlt össze a nyomozás során, és az alapvető kérdések egyikére sem volt még válasz, de ötlet sem. Mi történik? Miért? Meddig?

Nagyon távol állt tőle a misztikum, és teológiai tanulmányai ellenére sem hitt semmiféle felsőbb hatalom létezésében, amely kedvtelésből kockajátékot játszik az emberrel. Nem hitt a mágiában, nem hitt a túlvilágban, és a földönkívüliekben sem. Egyiket sem zárta ki, mint lehetőséget, de nem használta ezeket az elképzeléseket elemzéseinél, mivel logikai mentsvárnak tartotta őket. A hit, a gondolkodás és a személyiség természetrajza érdekelte, a mögöttes mozgatórugók, nem azok megjelenési formái.

Lámpa villant, jelezve, hogy az étellift meghozta, amit kért. Nina villanyt gyújtott, kiült az ágya szélére, tálcára tette a jégkását és a kekszet. Bekapcsolta a kommunikációs gép monitorát. Jordán épp az egyik adatbázisát programozta.

- Miss Nina! - nézett fel.

11 TTX: tetrodotoxin; rendkívül erős idegméreg, amely nem károsítja a vérkeringést, emiatt az áldozat tudatában van mindennek, miközben megbénul, és végül lélegezni sem képes már

 

- Jordan! Az úgy hátterét vizsgálom. Állíts össze egy adatcsomagot az elmúlt egy-két év fontosabb változásairól, technológiák bevezetéseiről, törvényekről, gazdasági, politikai, katonai eseményeiről, tudományos felfedezésekről. Mi történt ebben az időben, Dallasban? Mi történt Texasban és az Államokban?

Megszűnt a NATO, pontosabban integrálódott egy nagyobb szervezetbe. Mikor történt? Mi volt az úgy hátterében, kik támogatták, kik ellenezték? Ez is érdekel, és az ehhez hasonló esetek.

- Igenis, Miss Nina! Azonnal hozzálátok! - ígérte szolgálatkészen Jordán.

A mesterdetektív lazítani akart, hogy könnyebben menjen az elemzés. A jégkásával és a keksszel beült a foteljába, a 90 colos monitora elé. Kiválasztotta az egyik kedvenc játékát, a Postai 5-öt, betöltötte, és kikapcsolódásként hólapáttal elvert néhány virtuális popsztárt.

 

3.

HOTEL CHRISTIE

DALLAS, TEXAS

szombat este, 2025. december 17.

Shub-Niggurath becsukta maga mögött az ajtót. Széles mosollyal az arcán körülnézett, el sem mozdulva az ajtó elől. Balra fürdőszoba, jobbra magas hűtőszekrény, szemben a szoba, kilencven négyzetméternyi luxus. Nekiiramodott, fellépett a franciaágy tetejére, és nevetve ugrándozott rajta. Észrevette a csokit a párnán, rózsaszín csomagolásban, felkapta, kibontotta és megette. Hatéves kora óta egyedül volt, luxushotelokban töltötte az életét.

Átrohant a fürdőbe, hogy azt is szemügyre vegye. Mindenhol fekete és fehér márvány, krómozott acélcsöveken azúrkék törölközők a szálloda lógójával, hatalmas velencei kristálytükör a kád mellett.

Arcát az egyik törölközőhöz érintette, beszívta az illatát, élvezte a puhaságát.

Visszatért a szobába. Leült a kisasztalhoz az ablak mellett, átfutotta a bőrbe csomagolt étlapot, felvette a kagylót, lenyomta az 1-es gombot.

- Itt a szobapincér! Jó estét kívánok! Miben lehetek a szolgálatára?

- hallatszott egy kedves női hang.

- Szia, Shub-Niggurath vagyok! Szeretnék rendelni!

- Engem Marie-nak hívnak, örülök, hogy megismerhetlek! Mit szeretnél?

- Görög salátát, gyümölcstálat, ananásszal és naranccsal, és fagyit, vaníliát, puncsot és citromot. Hosszú tálcát kérek!

- A rendelést felvettem! Öt percen belül felviszi neked az egyik pincér! 1401-es szoba, hajói látom!

- Igen, 1401! Köszönöm, Marié!

Shub-Niggurath letette a telefont. Bekapcsolta a tévét, keresett egy zenei csatornát, majd visszatért a fürdőbe. Feltépte a habfürdős zacskót, beleöntötte a sűrű, sötétkék folyadékot a hatalmas kádba, megeresztette a vizet, beállította a hőfokot és a vízmennyiséget.

Táskájából az ágyra dobálta a ruháit. Soha nem volt sok holmija, de mindig akadt néhány tízezer dollár készpénz a táskájában, amiből megvette, ami kellett.

Diszkrét kopogás. Megérkezett a pincér. Shub-Niggurath aláírta a könyvet, mellyel igazolta, hogy megkapta, amit kért. Beszippantotta a saláta és a gyümölcsök illatát, majd a hosszú, keskeny tálcát bevitte a fürdőbe, és letette a kád szélére (éppen elfért). Táskájából kihúzta a reptéren vásárolt pehelykönnyű, érintőképernyős számítógépet, feltette a hátlap négy sarkára a gumi tapadó-korongokat, és beüzemelte a komputert.

Papucsban, bugyiban, színes pólóban, egyik kezében a számítógéppel, másikban a köntösével és két 4-es típusú Dieffenbach sebészkéssel kislattyogott a fürdőbe, és becsukta az ajtót. A víz elzáródott, a fürdő készen állt.

Shub-Niggurath mosolyogva merült a kellemes hőmérsékletű vízbe. A számítógépet a tapadókorongok segítségével felnyomkodta a csempézett falra a kád bal oldalán, azután keresztbe fordult, elvette a háta mögül a jégkrémes kelyhet, és eszegetés közben hozzálátott a kutatáshoz.

Késboltok, késkészítő mesterek, orvosi felszerelés, szikék, elemlámpák, Dallastérkép, Texas-térkép, eltűnési helyszínek, friss hírek.

Mire degeszre ette magát, már tudta, mit fog tenni az elkövetkező napokban. Unatkozni biztosan nem.

Fürdés és vacsorázás után kifésülte vállig érő, szőke haját, fogat mosott, az aznap hordott fehérneműjét beledobta a ruhazsákba, és magára öltötte a köntösét. A számítógépet leráncigálta a falról, majd átment a szobába.

Lehúzta az ágyról a huzatot, ami az ágyneműt védte, félrehajtotta a puha paplant. Az egyik szikét a párnája alá tette, a másikat az ágy alá.

Beállította a telefonja ébresztőóráját, és lekapcsolta az összes lámpát a lakosztályban. Megállt az ablaknál. Innen a tizenhetedik emeletről gyönyörű kilátás nyílt a rettegő városra. Néhány percig csendben nézte az éjszaka fényeit.

- Rövidesen vége - suttogta maga elé.

Bebújt az ágyba. Kimondta a kívánságát, mint évek óta minden elalvás előtt:

- Mire felébredek, legyek húsz évvel idősebb!

Becsukta a szemét, oldalára fordult, rövidesen elaludt.