Október 1.
Louis Cuno
Huszonöt napja, egyszer utoljára még elbújtam Morasseau kertjében, mert egyszerre tizenöt rendőrautó száguldott szirénázva az úton. Délelőtt tizenegy óra lehetett, nem több.
Ma kitolom a mamát a fasorba, szép lassan, nehogy megijedjen.
Azon a napon Henriette-tel volt találkozóm, délben együtt akartunk ebédelni, ultimátumot adott, teljesen megzavart, mert én ugyan akartam találkozni vele, de nem tudtam, mit mondjak a mamának.
A mama a tűz óta nem beszél. Szeptember 5-e óta egy szót se szólt. Az intézetbeli orvos azt mondja, megbénult az alsó állkapcsa a tűz, a sokk hatására, de lehet, hogy csak átmenetileg.
Szeptember 5-én tizenegy után tíz perccel tíz pasas szaladt a doktor háza felé a füvön, Morasseau nem volt otthon. Majdnem mindegyik kék egyenruhát hordott. Azt hittem, Marthe szörnyethal. Végignézett mindent, állva, egy hajszálon múlt, hogy el nem ájult. Én mindjárt tudtam, hogy Morasseau valami disznóságot csinált, és hogy a rendőrség egypár nap alatt rájött arra, amire a mama meg én hónapok alatt se, hiába a Hajsza, a föltört levelek meg az éjszakai leskelődés. A tíz pasas kalapáccsal rávetette magát a szoborra, A forrás-ra, ütötték, verték, nagyokat ordítva, körös-körül minden tele lett gipsszel. Féltem, mert nem értettem. Olyan volt, mint egy kivégzés. Irtóztató rombolásvágy lehetett bennük. Egy rendőr ott maradt az egyik autó mellett, telefonkagylót tartott a füléhez, és nézte, mi folyik.
Összeszorult a torkom, kiszáradt a szám, mire az egész gipszasszony darabokra tört, földre került drótháló belsőrészeivel együtt. Az emberek ott álltak a kalapácsukra támaszkodva, csalódott képpel, mindegyikük nagyon nyugodtnak látszott a pusztításroham után. Lavardin jelent meg, eddig nem láttam, megszemlélte a törmeléket. Mindenki őt nézte. Kérdő tekintettel. Ujjal rábökött a még érintetlen talapzatra, mire a többiek újrakezdték a mészárlást. Három perc múlva akkorát lódult a szívem, mintha engem fenyegettek volna halálra.
Egyikük fölkiáltott, egy kővé dermesztett zsákot hámozott ki fehér burkából. A többiek kezében megállt a kalapács. Egy posta zsák volt, láttám már egyszer, amikor a gesztenyefáról lestem be a doktor műtermébe a tetőablakon keresztül. Még ott volt rajta a felirat az egyik oldalon: Francia Posta, 1018, és alatta az az idétlen galamb.
Lefektették a zsákot a földre, sírtam.
Valaki elvágta a zsák száját, és ketten-hárman előhúztak belőle egy törékeny, kecses viaszbabát, olyan volt, mint a születésnapján, alig valamivel sápadtabb, a haja a vállára omlott, mintha hosszú rabságból szabadult volna. Csak sírtam, sírtam, és féltem. Az egyik rendőr odarohant a kocsihoz, felkapta a telefonkagylót. Nem értettem, mit mond, mert messze voltam, de így is tudtam, hogy azt: megtalálták Delphine-t, csalás volt a Méhari-baleset.
Aznap Henriette-hez mentem, már nem néztem be a postára. Az anyja tényleg egész napra Montélimarba ment. Henriette a nyakamba ugrott, azt mondta, már félt, hogy nem jövök, megkérdezte, mi van velem. Elmeséltem neki az egészet, erre azt mondta, hazudok. Levetkőzött, bűvölt, de nem ment, még csukott szemmel is Delphine-t láttam, ahogy szedik ki a zsákból. Henriette haragudott egy kicsit. Nézett ki az ablakon, aztán egy órakor fölkiáltott:
– Tűz van nálatok, Louis! Nézd!
Nagy, fekete füstfelhő szállt az ég felé. Ész nélkül rohantam haza, eszembe se jutott, hogy beüljek a kis Renault-ba.
A mama nem halt meg. Mire odaértem, már betörték a kaput, kinyitották a bejárati ajtót, biztos előre kizárta a négy zárat belülről. Nemigen értettük, hogy gyulladt ki a ház, főleg, mert a mama se mondott semmit többé. Ezt se tudták meg soha, ugyanúgy nem, mint a cukorügyben az igazságot. A Dauphiné Libéré viszont még aznap este megírta, hogy Morasseau megölte Delphine-t egy ingatlanüggyel kapcsolatban kirobbant vita során. Értem én, miről van szó. A doki azt mondja, nem akarta, hogy véletlen volt, aztán megijedt, egyre csak ezt ismételgette. Ezért rejtette el, – állítja. Jól emlékszem, láttam, ahogy Morasseau csinálta a talapzatot, amikor később a garázsból lestem, a Chevrolet meg a két kilyukasztott gumi mellől.
Delphine akkor már a zsákban volt, fönt. Marthe nem mondott semmit, ő egyfolytában zsolozsmázik, mióta Delphine eltűnt. Anna Foscarie csak kölcsönadta a testét. Túl kíváncsi és zavaró volt már ez a nő – ezt értette meg az a rohadt zsaru. Mindig gondoltam, hogy Morasseau bolond.
A ház teljesen leégett, pincétől a padlásig. Néha eszembe jut, hogy a mama azt mondta: fölgyújtja a házat, ha nem megyek haza délre, és én nem mentem haza. Azt azért nem tudom elképzelni, hogy meg is tette volna, de azért most már örökre bennem marad a kétely, ha csak halkan is. Délután a rendőrség mind a kettőnket beszállított egy ispotályba.
A mama olyan volt, mint egy darab fa. Kapott egy helyet teljes ellátással. Én mellette lakom, egy szép kis épületben, Henriette néha meglátogat. Levetkőzik és harapdál, összegabalyodunk az ágyban.
Reggelente bejárok Sainte-Alixba, egy kicsit messzebb van, főleg télen nem lesz könnyű, lehet, hogy áthelyeztetem magam. A mamát rendesen ellátják, még ha nem szól is. Esténként fél nyolc felé már ott vagyok nála, kitolom a parkba, még világos van.
A hónap közepén, egyik este, beállított Lavardin vacsora előtt. Nem akart megütni. A mama rá se nézett. Velünk együtt sétált, de nem beszélgetett, zavarban volt, aztán félrehúzott, és egész halkan, tagoltan azt mondta:
– Egy nyomorult kölyök csinálta azt a cukorviccet, nem tudjuk, ki. Nem üldözhetem az összeset, nem igaz? Lezárom az ügyet.
Furcsa fény volt a szemében, de engem nem tévesztett meg. Elment. Én meg csak toltam a mamát, és összeszorult a torkom.
A mamával fogok ma ebédelni, úgy intézem. Szeretném, ha újra beszélne. Amikor Henriette eljött meglátogatni, megkértem, várjon meg kinn, a járdán, nem akartam tovább bonyolítani a dolgokat. A ház biztosítása persze nem volt rendben, így csak a szétégett romhalmazt adhatnánk el, meg a telket. Mindent elvesztettünk, a mama meg én. Azt beszélik, Hubert Lavoisier-t így is érdekli a házunk. Azt is beszélik, hogy a felügyelőt át fogják helyezni Párizsba, de nem léptetik elő, mert túlságosan egyéni módszerekkel derített fényt a Morasseau-ügyre.
A mama hallgat. Amikor felé fordulok, látom, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán. Gyűlölettel nézi az épületet, mert most már itt kell élnie a saját háza helyett. Fáj nekem, hogy bánata van. Ráhajlok őszes hajára, és a fülébe súgom:
– Én öntöttem a porcukrot Filiol benzintankjába.
Meg se rezzen. Fölegyenesedek, és tolom tovább a kocsiját. A lenyugvó nap lángra lobbantja az ablakokat. Úgy érzem, iszonyú titoktól, szabadultam meg, már nem vagyok annyira egyedül, megkönnyebbültem. A mama persze nem szól semmit, az alsó állkapcsa miatt, de a lelkem mélyén biztos vagyok benne, hogy örömet szerezne neki, ha megértené, hogy kettőnkért verekedtem. Lehet, hogy hamarosan megszólal? És megint azt mondja majd: „Kicsikém”.