Október 1.

Louis Cuno

Hu­szon­öt nap­ja, egy­szer utol­já­ra még el­búj­tam Mo­ras­seau kert­jé­ben, mert egy­szer­re ti­zen­öt rend­őr­au­tó szá­gul­dott szi­ré­náz­va az úton. Dél­előtt ti­zen­egy óra le­he­tett, nem több.

Ma ki­to­lom a ma­mát a fa­sor­ba, szép las­san, ne­hogy meg­ijed­jen.

Azon a na­pon Hen­ri­ette-tel volt ta­lál­ko­zóm, dél­ben együtt akar­tunk ebé­del­ni, ul­ti­má­tu­mot adott, tel­je­sen meg­za­vart, mert én ugyan akar­tam ta­lál­koz­ni vele, de nem tud­tam, mit mond­jak a ma­má­nak.

A mama a tűz óta nem be­szél. Szep­tem­ber 5-e óta egy szót se szólt. Az in­té­zet­be­li or­vos azt mond­ja, meg­bé­nult az alsó áll­kap­csa a tűz, a sokk ha­tá­sá­ra, de le­het, hogy csak át­me­ne­ti­leg.

Szep­tem­ber 5-én ti­zen­egy után tíz perc­cel tíz pa­sas sza­ladt a dok­tor háza felé a fü­vön, Mo­ras­seau nem volt ott­hon. Majd­nem mind­egyik kék egyen­ru­hát hor­dott. Azt hit­tem, Mart­he ször­nyet­hal. Vé­gig­né­zett min­dent, áll­va, egy haj­szá­lon múlt, hogy el nem ájult. Én mind­járt tud­tam, hogy Mo­ras­seau va­la­mi disz­nó­sá­got csi­nált, és hogy a rend­őr­ség egy­pár nap alatt rá­jött arra, ami­re a mama meg én hó­na­pok alatt se, hi­á­ba a Haj­sza, a föl­tört le­ve­lek meg az éj­sza­kai les­ke­lő­dés. A tíz pa­sas ka­la­páccsal rá­ve­tet­te ma­gát a szo­bor­ra, A for­rás-ra, ütöt­ték, ver­ték, na­gyo­kat or­dít­va, kö­rös-kö­rül min­den tele lett gipsszel. Fél­tem, mert nem ér­tet­tem. Olyan volt, mint egy ki­vég­zés. Ir­tóz­ta­tó rom­bo­lás­vágy le­he­tett ben­nük. Egy rend­őr ott ma­radt az egyik autó mel­lett, te­le­fon­kagy­lót tar­tott a fü­lé­hez, és néz­te, mi fo­lyik.

Össze­szo­rult a tor­kom, ki­szá­radt a szám, mire az egész gipsz­asszony da­ra­bok­ra tört, föld­re ke­rült drót­há­ló bel­ső­ré­sze­i­vel együtt. Az em­be­rek ott áll­tak a ka­la­pá­csuk­ra tá­masz­kod­va, csa­ló­dott kép­pel, mind­egyi­kük na­gyon nyu­godt­nak lát­szott a pusz­tí­tás­ro­ham után. La­var­din je­lent meg, ed­dig nem lát­tam, meg­szem­lél­te a tör­me­lé­ket. Min­den­ki őt néz­te. Kér­dő te­kin­tet­tel. Uj­jal rá­bö­kött a még érin­tet­len ta­lap­zat­ra, mire a töb­bi­ek új­ra­kezd­ték a mé­szár­lást. Há­rom perc múl­va ak­ko­rát ló­dult a szí­vem, mint­ha en­gem fe­nye­get­tek vol­na ha­lál­ra.

Egyi­kük föl­ki­ál­tott, egy kővé der­mesz­tett zsá­kot há­mo­zott ki fe­hér bur­ká­ból. A töb­bi­ek ke­zé­ben meg­állt a ka­la­pács. Egy pos­ta zsák volt, lát­tám már egy­szer, ami­kor a gesz­te­nye­fá­ról les­tem be a dok­tor mű­ter­mé­be a te­tő­ab­la­kon ke­resz­tül. Még ott volt raj­ta a fel­irat az egyik ol­da­lon: Fran­cia Pos­ta, 1018, és alat­ta az az idét­len ga­lamb.

Le­fek­tet­ték a zsá­kot a föld­re, sír­tam.

Va­la­ki el­vág­ta a zsák szá­ját, és ket­ten-hár­man elő­húz­tak be­lő­le egy tö­ré­keny, ke­cses vi­asz­ba­bát, olyan volt, mint a szü­le­tés­nap­ján, alig va­la­mi­vel sá­pad­tabb, a haja a vál­lá­ra om­lott, mint­ha hosszú rab­ság­ból sza­ba­dult vol­na. Csak sír­tam, sír­tam, és fél­tem. Az egyik rend­őr oda­ro­hant a ko­csi­hoz, fel­kap­ta a te­le­fon­kagy­lót. Nem ér­tet­tem, mit mond, mert messze vol­tam, de így is tud­tam, hogy azt: meg­ta­lál­ták Del­phi­ne-t, csa­lás volt a Mé­ha­ri-bal­eset.

Az­nap Hen­ri­ette-hez men­tem, már nem néz­tem be a pos­tá­ra. Az any­ja tény­leg egész nap­ra Mon­tél­imar­ba ment. Hen­ri­ette a nya­kam­ba ug­rott, azt mond­ta, már félt, hogy nem jö­vök, meg­kér­dez­te, mi van ve­lem. El­me­sél­tem neki az egé­szet, erre azt mond­ta, ha­zu­dok. Le­vet­kő­zött, bű­völt, de nem ment, még csu­kott szem­mel is Del­phi­ne-t lát­tam, ahogy sze­dik ki a zsák­ból. Hen­ri­ette ha­ra­gu­dott egy ki­csit. Né­zett ki az ab­la­kon, az­tán egy óra­kor föl­ki­ál­tott:

– Tűz van ná­la­tok, Louis! Nézd!

Nagy, fe­ke­te füst­fel­hő szállt az ég felé. Ész nél­kül ro­han­tam haza, eszem­be se ju­tott, hogy be­ül­jek a kis Ren­ault-ba.

A mama nem halt meg. Mire oda­ér­tem, már be­tör­ték a ka­put, ki­nyi­tot­ták a be­já­ra­ti aj­tót, biz­tos elő­re ki­zár­ta a négy zá­rat be­lül­ről. Nem­igen ér­tet­tük, hogy gyul­ladt ki a ház, fő­leg, mert a mama se mon­dott sem­mit töb­bé. Ezt se tud­ták meg soha, ugyan­úgy nem, mint a cu­kor­ügy­ben az igaz­sá­got. A Da­up­hi­né Li­bé­ré vi­szont még az­nap este meg­ír­ta, hogy Mo­ras­seau meg­öl­te Del­phi­ne-t egy in­gat­lan­üggyel kap­cso­lat­ban ki­rob­bant vita so­rán. Ér­tem én, mi­ről van szó. A doki azt mond­ja, nem akar­ta, hogy vé­let­len volt, az­tán meg­ijedt, egy­re csak ezt is­mé­tel­get­te. Ezért rej­tet­te el, – ál­lít­ja. Jól em­lék­szem, lát­tam, ahogy Mo­ras­seau csi­nál­ta a ta­lap­za­tot, ami­kor ké­sőbb a ga­rázs­ból les­tem, a Chev­ro­let meg a két ki­lyu­kasz­tott gumi mel­lől.

Del­phi­ne ak­kor már a zsák­ban volt, fönt. Mart­he nem mon­dott sem­mit, ő egy­foly­tá­ban zso­lozs­má­zik, mi­óta Del­phi­ne el­tűnt. Anna Fos­ca­rie csak köl­csön­ad­ta a tes­tét. Túl kí­ván­csi és za­va­ró volt már ez a nő – ezt ér­tet­te meg az a ro­hadt zsa­ru. Min­dig gon­dol­tam, hogy Mo­ras­seau bo­lond.

A ház tel­je­sen le­égett, pin­cé­től a pad­lá­sig. Néha eszem­be jut, hogy a mama azt mond­ta: föl­gyújt­ja a há­zat, ha nem me­gyek haza dél­re, és én nem men­tem haza. Azt azért nem tu­dom el­kép­zel­ni, hogy meg is tet­te vol­na, de azért most már örök­re ben­nem ma­rad a ké­tely, ha csak hal­kan is. Dél­után a rend­őr­ség mind a ket­tőn­ket be­szál­lí­tott egy is­po­tály­ba.

A mama olyan volt, mint egy da­rab fa. Ka­pott egy he­lyet tel­jes el­lá­tás­sal. Én mel­let­te la­kom, egy szép kis épü­let­ben, Hen­ri­ette néha meg­lá­to­gat. Le­vet­kő­zik és ha­rap­dál, össze­ga­ba­lyo­dunk az ágy­ban.

Reg­ge­len­te be­já­rok Sa­in­te-Alix­ba, egy ki­csit messzebb van, fő­leg té­len nem lesz könnyű, le­het, hogy át­he­lyez­te­tem ma­gam. A ma­mát ren­de­sen el­lát­ják, még ha nem szól is. Es­tén­ként fél nyolc felé már ott va­gyok nála, ki­to­lom a park­ba, még vi­lá­gos van.

A hó­nap kö­ze­pén, egyik este, be­ál­lí­tott La­var­din va­cso­ra előtt. Nem akart meg­üt­ni. A mama rá se né­zett. Ve­lünk együtt sé­tált, de nem be­szél­ge­tett, za­var­ban volt, az­tán fél­re­hú­zott, és egész hal­kan, ta­gol­tan azt mond­ta:

– Egy nyo­mo­rult kö­lyök csi­nál­ta azt a cu­kor­vic­cet, nem tud­juk, ki. Nem ül­döz­he­tem az összeset, nem igaz? Le­zá­rom az ügyet.

Fur­csa fény volt a sze­mé­ben, de en­gem nem té­vesz­tett meg. El­ment. Én meg csak tol­tam a ma­mát, és össze­szo­rult a tor­kom.

A ma­má­val fo­gok ma ebé­del­ni, úgy in­té­zem. Sze­ret­ném, ha újra be­szél­ne. Ami­kor Hen­ri­ette el­jött meg­lá­to­gat­ni, meg­kér­tem, vár­jon meg kinn, a jár­dán, nem akar­tam to­vább bo­nyo­lí­ta­ni a dol­go­kat. A ház biz­to­sí­tá­sa per­sze nem volt rend­ben, így csak a szét­égett rom­hal­mazt ad­hat­nánk el, meg a tel­ket. Min­dent el­vesz­tet­tünk, a mama meg én. Azt be­szé­lik, Hu­bert La­vo­i­si­er-t így is ér­dek­li a házunk. Azt is be­szé­lik, hogy a fel­ügye­lőt át fog­ják he­lyez­ni Pá­rizs­ba, de nem lép­te­tik elő, mert túl­sá­go­san egyé­ni mód­sze­rek­kel de­rí­tett fényt a Mo­ras­seau-ügy­re.

A mama hall­gat. Ami­kor felé for­du­lok, lá­tom, hogy egy könny­csepp gör­dül le az ar­cán. Gyű­lö­let­tel nézi az épü­le­tet, mert most már itt kell él­nie a sa­ját háza he­lyett. Fáj ne­kem, hogy bá­na­ta van. Rá­haj­lok őszes ha­já­ra, és a fü­lé­be sú­gom:

– Én ön­töt­tem a por­cuk­rot Fi­li­ol ben­zin­tank­já­ba.

Meg se rez­zen. Föl­egye­ne­se­dek, és to­lom to­vább a ko­csi­ját. A le­nyug­vó nap láng­ra lob­bant­ja az ab­la­ko­kat. Úgy ér­zem, iszo­nyú ti­tok­tól, sza­ba­dul­tam meg, már nem va­gyok annyi­ra egye­dül, meg­könnyeb­bül­tem. A mama per­sze nem szól sem­mit, az alsó áll­kap­csa mi­att, de a lel­kem mé­lyén biz­tos va­gyok ben­ne, hogy örö­met sze­rez­ne neki, ha meg­ér­te­né, hogy ket­tőn­kért ve­re­ked­tem. Le­het, hogy ha­ma­ro­san meg­szó­lal? És megint azt mond­ja majd: „Ki­csi­kém”.