Negyedik fejezet

A Szárnyatlanok királynőjének birodalma a fák magasságában volt, közvetlenül a Sötét Őserdőt borító dús lombozat alatt. A majmok jól ismerték a járást, és elegendő tiszteletet vívtak ki az erdőben lakó más lények körében, hogy háborítatlanul kelhessünk át rajta, de még így is órákba telt, amíg átküzdöttük magunkat az indák és ágak sűrűjén az erdő szívébe, ahol az otthonuk épült. Csak egyszer álltunk meg, hogy lemossam magamról a vért egy patakban, mielőtt megérkeztünk egy nagy fa elé.

Ollie-ra néztem.

– Miért nem megyünk tovább?

– Ez itt az emberi bejárat. Te mégsem kapaszkodhatsz fel oda, mint mi, nem igaz?

Felnéztem oda, ahová mutatott. A velünk tartó majmok többsége egyszerűen felszaladt az ágak közé.

Ollie rányomta a tenyerét egy alig látható bemélyedésre a fatörzsön, mire feltárult egy ajtó, és mögötte ételliftre emlékeztető szerkezet. Ollie bemászott, és intett, hogy kövessük; amikor már mindannyian bent voltunk, Ollie-val és Maude-dal együtt húzni kezdtem a csigaszerkezetet működtető kötelet, így emelkedtünk fel lassan a magasba és a sötétségbe.

Ollie teljesen kifulladt, de én sem voltam sokkal jobb állapotban, mire felértünk egy keskeny platformhoz.

A majomfalu olyan volt, mintha a világ legmenőbb lombházát keresztezték volna egy Robinson család-partival, Martha Stewart szervezésében. A falu faházakból állt, amelyek mindenféle formában és méretben voltak a fák tetején, durván gyalult deszkákból meg összefont indákból alkotott függőhidak hálózata kötötte össze őket. Amerre csak néztem, majmokat láttam emberi öltözékben. Egyesek élesre vasalt háromrészes öltönyt viseltek, mások melegítőt és pólót, némelyek ápolónői egyenruhát, sőt voltak, akik estélyit, és úgy néztek ki, mintha a majmok Oscar-gálájára indulnának. A többségük nem használta a függőhidakat: egyszerűen átlendültek egyik indáról vagy ágról a másikra, láthatóan nem törődve a legalább százötven méter magassággal.

A minket fogadó majom mintha egyáltalán nem lett volna tudatában annak a ténynek, hogy szobalány-egyenruhát visel.

– Isten hozott itthon – mondta Ollie-nak, az apró termetéhez képest túl mély hangon. Hátba verte és arcon csókolta Ollie-t, majd a királynőhöz fordulva esetlenül pukedlizett, közben alig bírtam visszafojtani a vihogást. – Üdvözlégy, Felség – mondta Ozmának. – Iris vagyok. Megtiszteltetésnek tekintjük, hogy ellátogattál a falunkba. – Néhány másodpercig még kellemkedett a királynővel, majd én kerültem sorra. Azonnal lehervadt róla a mosoly. Kezdtem rájönni, hogy ezek a majmok bizalmatlanok velem szemben.

– Üdv – mondtam sután. – Amy vagyok.

– Igen – válaszolta. – Lulu királynő már várta az érkezésed. Ollie elvezet hozzá, amíg én a közös szállásotokra kísérem őfelségét. – Azzal Iris kézen fogta az elkerekedett szemű Ozmát, és távozott vele.

– Nem hiszem, hogy a barátaid rajonganának értem – mondtam Ollie-nak.

Csak megvonta a vállát. – A Szárnyatlanoknak rossz tapasztalataik vannak a boszorkányokkal.

Mielőtt tiltakozhattam volna, Ollie már elindult egy kötélhídon. Követtem.

Mivel a lombkoronák szinte teljesen kizárták a napfényt, a faluban furcsa, lebegő lámpások szolgáltatták a világítást, amelyek úgy néztek ki, mintha fényáteresztő, túlméretezett citromok lennének. A levegőben lógtak a függőhidak és a házak fölött, derengő fényük olyan hangulatot adott a félhomályos falunak, mintha kerti parti kezdődne. (Nem mintha valaha is részt vettem volna kerti partin, de odahaza Kansasben néha néztük anyuval a Home & Garden című műsort, amikor éppen jóban voltunk egymással.)

– Napgyümölcs – magyarázta Ollie látva, hogy megbámulom útközben a lámpaszerűségeket. – Próbálj ki egyet. – Leszakított egy gyümölcsöt a fejünk fölött, és szakértő mozdulattal lehúzta a puha, vékony héjat a tetejéről, odamutatva a sárgás, fénylő gyümölcshúst, majd a kezembe nyomta.

Melegnek éreztem a napgyümölcsöt a tenyeremben, az állagát pedig gumicukorszerűnek. Kicsit tartottam tőle, de nem akartam megsérteni Ollie-t, ezért belefúrtam az ujjam, kikotortam egy kis gyümölcshúst, és megkóstoltam.

Nem számítottam valami elsöprő ízre, így eléggé meglepett, hogy talán még soha életemben nem ettem ennél finomabbat. Egyszerre több dologra emlékeztetett: tuttifruttira, ananászra és a kis napernyővel díszített gyümölcsitalokra. Olyan íze volt, mint a nyárnak, az utolsó napnak az iskolában és a strandolásnak. Behunytam a szemem, és kóstolgattam még néhány másodpercig, hirtelen ráébredve, milyen régen adtam át magam valami élvezetnek. Újabban nagyon ritkán adódott alkalmam ilyesmire.

Azzal tölthettem volna a következő egy órát, hogy megpróbáljam kielemezni a napgyümölcs minden ízárnyalatát, de Ollie már rángatta a ruhám ujját. – Nem várathatjuk meg Lulu királynőt. Bölcs uralkodó, de könnyen méregbe jön. És ne kívánd őt haragosnak látni.

Hallgattam Ollie szavára, de menet közben is tovább kóstolgattam a napgyümölcsöt. Néhány perc múlva egy csigalépcsőhöz érkeztünk, amelyet vastag törzsű fa köré építettek. – A királynő négyszemközt akar találkozni veled – mondta Ollie. – Ha végeztél, a vízesés mellett megtalálhatod a szálláshelyedet.

– Vízesés? Idefent? A fák tetején?

– El sem tévesztheted – válaszolta Ollie, azzal ugrott, és a farkával elkapott egy indát. Átpördült és fejjel lefelé lógva a szemembe nézett. – Köszönöm, Amy – mondta, és tudtam, hogy nem csak maga vagy a testvére megmentéséért mond köszönetet.

És már el is tűnt a lombok között.

Vettem egy mély lélegzetet, és megindultam fölfelé a rozoga falépcsőn, amely a fa koronája felé kanyargott. Óvatosan tettem a lábam minden egyes ingatag fokra, olyan szorosan ölelve a törzset, ahogy csak tudtam, és próbáltam nem gondolni arra, hogy valószínűleg én vagyok az első felnőtt emberi lény évek óta, aki ezt a lépcsőt használja. Ha azt hiszitek, hogy ez volt az a nap, ami kigyógyított a magasságtól való félelmemből, akkor tévedtek.

A félelem nem mindig racionális, ugyebár. Különben is, félni nem ugyanaz, mint gyávának lenni. Volt legalább egy dolog, amelyből vigaszt merítettem: ha félsz, az azt jelenti, hogy még van benned valami emberi.

Amikor végre felértem a fa tetejére, felfedeztem, hogy a „palota” valójában nem is palota. Csak egy nagy, kerek kunyhó, amely deszkaplatformon állt a lombozat fölött.

Lulu királynő bent ült a nagy, ágakból és gallyakból épített trónuson a piszkos, banánhéjjal, ruhákkal, újságkötegekkel, könyvekkel, játékokkal és mindenféle szeméttel teleszórt helyiség közepén. Az ajkán fénylő, vörös rúzs, a testén rózsaszín tütü, mindehhez rózsaszín, strasszal kirakott napszemüveget viselt. Hosszan méregetett, miközben papírlegyezővel legyezte magát.

– Ó, ó, ó – sikongatott a legyezője mögül –, itt van a híres Amy Gumm! Légy üdvözölve a királyságomban.

Hát kinézetre nem volt egy Kate Middleton. Magam sem tudtam, mire számítsak a trónja felé közeledve, de arra jutottam, hogy még egy tütüt viselő királynő is elvár bizonyos hódolatot. Meghajoltam: – Megtiszteltetés, hogy fogadsz, felség – mondtam.

– El vagyok bűvölve – felelte Lulu királynő. Sipákoló, de erős hangja volt. – Úgy hallom, hogy igazi hős vagy. Micsoda merész akciók! Bizony, még ide is eljutott a hírük.

– Köszönöm – mondtam. – Csak azt tettem, amit bárki tett volna a helyemben.

– Akkor is megillet a hála – mondta Lulu. Félretette a legyezőt, és nem zavartatva magát megvakarta a hónalját. – Vehetjük úgy, hogy ezzel rendeztük az adósságunkat?

– Adósságunkat? – kérdeztem.

– Igen, az adósságunkat. Te megmentetted Ollie-t és Maude-ot, ők megmentettek téged. Egálban vagyunk. Nem tartoznak neked a majmok.

– Vagy úgy – mondtam megdöbbenve. – Persze, rendben vagyunk. Csak én nem így tartottam számon a dolgot.

Lulu királynő lejjebb tolta a napszemüvegét, és fölötte nézett rám. – Rendes lánynak tűnsz, de biztos akarok lenni abban, hogy jól értjük egymást. Megengedtem, hogy Ollie és Maude most az egyszer kisegítsen, de mi, Szárnyatlanok nem akarunk belekeveredni abba, ami mostanában folyik Ózföldén. Amit Dorothy és a többiek művelnek odaát. Ez másoknak a zavaros ügye. Nem véletlenül költöztünk a fák tetejére.

Összefontam a karom a mellkasom előtt. – Ezért akartál beszélni velem? Közölni akartad, hogy ki akartok maradni ebből?

– Jól érted, szívecském. Ismerem a fajtádat. Idejöttök, bajt kevertek, és mire észbe kapok, már az összes majom háborút akar indítani Smaragdváros ellen. Köszönöm, de ebből nem kérek. Örülhetsz, hogy egyáltalán ide engedtelek.

Nyilván nem azért jöttem ide, hogy megpróbáljam háborúba vinni a majmokat. Ha jobban belegondolok, még csak azt sem kértem, hogy hozzanak ide. Valójában másra sem vágytam, csak aludni egy jó nagyot. Meg letusolni. És talán egy kis fagylaltot és tévézést sem vetnék meg.

Ami Lulu királynő hozzáállását illeti, az komolyan felpaprikázott. Azon kaptam magam, hogy felháborodottan csípőre teszem a kezem. – Tényleg? Hogyan viselkedhetsz úgy, mintha Dorothy nem a te problémád lenne? Egy ideig elbújhattok itt, de porig fogja égetni ezt a helyet, amint alkalma adódik rá. Nem élnél szívesebben olyan országban, ahol nem kellene bujkálnotok? Ahol nem kellene levágnotok a szárnyaitokat?

Lulu kiemelt egy banánt a trón melletti asztalon heverő halomból, és meghámozta. Királyi fenség létére nyitott szájjal majszolt.

– Ugyan már – horkant fel. – Mi, majmok, amióta világ a világ, mindig a rövidebbet húztuk Ózföldén. Bár most én vagyok itt a főnökasszony, annak idején közönséges sofőrként szállítottam nem is egy boszorkányt. Dorothy, a Varázsló, Mombi és a hülye Rendje, nálam egyremegy.

– A Rend szabadságot akar mindenkinek.

Engem is meglepett, milyen hevesen védelmezem. Az az igazság, hogy soha nem bíztam teljesen a Rendben. Mert az nem kérdés, hogy Dorothy gonosz, de ki meri állítani, hogy ők nem gonoszabbak még nála is? Végtére is gonosz boszorkányok voltak.

De az a helyzet, hogy valami mellé kell állni. Valakihez lojálisnak kell lenni, vagy nem? Lehetnek kétségeim Mombit és a többieket illetően, de mellettük köteleztem el magam, és ki kell tartanom a választásom mellett.

Lulu királynő kétkedő, sokat sejtető pillantást vetett rám.

– Ne játszd itt a naivát – mondta. – Tegyük fel, hogy neked és a gonosz kis barátaidnak sikerül megölni Dorothyt. Gondolod, hogy én leszek az, aki ráteszi a szőrös ülepét arra a fényes smaragdtrónra? Ki van zárva! Eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, minden marad a régiben. Ha nem lesz rosszabb. Az új boszorkányok sem lesznek különbek a régieknél!

Miközben beszélt, Lulu királynő őrjöngésbe lovalta magát; talpra ugrott és kivillantotta a fogait, a szemüvege félrecsúszott.

Tudtam, hogy bólogatnom és helyeselnem kellene. Úgysem fogom jobb belátásra bírni, és úgy festett, hogy elég egyetlen rossz szó, és rám ront. De sohasem volt erős oldalam a hallgatás és a mosolygás. Ha jobban belegondolok, részben ez lehetett az oka, hogy belekeveredtem az egészbe.

– És mi a helyzet Ozmával? – kérdeztem. – Akkor még jól mentek a dolgok, amikor ő uralkodott, nem igaz? Nem minden vezető egyforma.

Lulu harsányan kacagott. Addig nyerített, amíg már zihált, és kimerülten visszarogyott a trónra. – Ozma aranyos volt, szó se róla. De mindannyian tudjuk, hogy egy ideje már nem százas. Arra jó, ha süketelést akarsz hallani, de nem uralkodóalkat.

Ez persze igaz. De ez nem változtatott az álláspontomon.

– Tehát? Akkor fel is út, le is út?

– Ne forgasd ki a szavaimat. Te és a hercegkisasszony addig maradhattok, amíg csak tetszik. Végtére nekem is vannak elveim, és aranyból van a szívem. De nem akarok bajba kerülni, és ez azt jelenti, hogy mágiáról szó sem lehet, amíg itt vagytok, értve? Nekünk nem jön be az ilyesmi. És ismerem azt a fajta mágiát, amit te űzöl.

– Rendben – mondtam –, nem lesz mágia.

Lulu királynő nem úgy tűnt, mint aki meg van győzve. – Mutasd a kezed.

– A kezem?

– El tudom képzelni, hogy a hátad mögött keresztbe teszed az ujjaidat. Nem fogom hagyni, hogy átverj.

Rábámultam. Mi lesz a következő húzása? Kétszer rákoppint a trónra, és azt mondja, hogy cserebere, fogadom? De bármilyen nevetségesen hangzott is, láttam rajta, hogy komolyan gondolja.

Kötelességtudóan elé tartottam a kezem, hogy lássa, nem trükközöm. Lulu megköszörülte a torkát, mintha azt mondaná: várok.

Felsóhajtottam. – Megígérem, hogy nem használok mágiát, amíg a faluban…

– Királyságban.

– Amíg a Szárnyatlanok királyságában vagyok. Szavamat adom – tettem hozzá a nyomaték kedvéért.

A királynő elégedetten bólintott, és újra kézbe vette a legyezőjét. Megrezegtette az arca előtt. – Helyes – mondta. – És most találkoznom kell a nagytanáccsal. Igen elfoglalt uralkodó vagyok, ha nem tudnád.

Megfordultam, hogy távozzam, de az ajtóban még eszembe jutott valami.

– Hallottál valamit a Rendről? – kérdeztem.

– Semmit az égvilágon – válaszolta közönyösen. – Valószínűleg alulról szagolják az ibolyát. És most tűnés.

– Hallanod kellett valamit – erősködtem. – Mombitól tudom, hogy semmi sem történhet Ózföldén, amiről a Szárnyatlanok ne értesülnének.

Természetesen hazudtam. Mombi sohasem tett említést Lulu királynőről. De a királyi személyek képtelenek ellenállni a hízelgésnek. Lulu tekintete meglágyult.

– Nos, valóban igyekszem értesülni a legújabb hírekről – mondta. – Nem csak a Rendnek vannak kémei. Még idefent sem árt tisztában lenni a történésekkel… és én vagyok a királynő.

– Kérlek – unszoltam. – Nagyon szeretném tudni… tudnom kell, merre vannak.

Lulu nagyot sóhajtott. – Sajnálom, kislány – mondta. – Csak annyit tudok, hogy az a boszorka Mombi bevetette a bevált abrakadabrát, és füstté vált. Vitte magával a cimboráit is. Puff! Azóta csak semmiségekről hallottam.

– És mi a helyzet… – kezdtem mondani.

Felemelte a kezét, hogy elhallgattasson, és megnézte a nem létező óráját. – Úgy tűnik, jön a következő megbeszélésem – közölte bosszúsan. – Húzz el innen! Nagyon sok a dolgom. Ha olyan uralkodót keresel, aki ráér cseverészni, ajánlom a Három Nép hercegnőjét. Ő a világ legnagyobb locsifecsije.

Amikor még mindig nem mozdultam, Lulu királynő kifogyott a béketűrésből. – Tűnj el! – ordította, felkapott egy banánt, úgy hajította el, mint egy bumerángot, az arcomat célozva. Még éppen időben buktam le, így csak lepattant a fejemről. Hallottam róla, milyen dolgokat szeretnek hajigálni a majmok, és biztos voltam benne, hogy még olcsón megúsztam egy banánnal. Ez megadta a végszót a távozásra.

De ahogy kiléptem az esti sötétségbe, hogy visszainduljak az őserdőn át, zörgést hallottam a lombok közül, majd halk makogást. A királynő nagytanácsa. Nem értettem tisztán, hogy mit mondanak, de a suttogásuk hangszínéből ítélve fontos dolgokról lehetett szó.

Tudtam, mit ígértem, de egyszerűen nem álltam meg. És szinte magától jött, jóformán nem is gondoltam rá, hogy mit teszek: éreztem, hogy beleolvadok az árnyékba. Miközben a négy majom közeledett a királynő termeihez, én mögéjük osontam. Becsukták maguk után az ajtót, és észre sem vették, hogy átjutottam rajta.

Minden más volt ebben az árnyékvilágban – akárhol lehetett is. Kicsit olyan volt, mint amikor odahaza a szomszéd lakókocsiból próbáltuk lopni a kábeltévét, és az egész szemcsés volt, zúgott, de azért ki lehetett venni a képet, ha hunyorogva és közelről néztük.

A királynő trónterme remegett és eltorzult, de láttam, hogy a négy majom a lába köré gyűlik. Eleinte úgy hangzott, mintha valamilyen idegen nyelven beszélnének, de minél tovább hallgatóztam, annál több részletét tudtam kivenni a beszélgetésnek, és végül még valamennyi értelmet is sikerült kihámoznom belőle.

– Nem maradhat itt – mondta egy zöld kordbársony kezeslábast és propelleres sapkát viselő majom. – Te nem láttad, amikor…

Lulu leintette. – Bár láttam volna – mondta. – Ha tudni akarod az igazat, örültem volna, ha végez vele. Az Oroszlán tőlem megrohadhat, ahol van.

– Nem érted. Az a lány… nem volt emberi. Megszállta valami sötétség, amilyennel még soha nem találkoztam.

Megrázkódtam. Ezek rólam beszélnek. Bár volt némi elképzelésem arról, hogyan festhettem az Oroszlánnal harcolva, nem szívesen hallottam vissza a dolgot.

De igaz volt. Megérintettem a sötétséget, és kedvemre volt. Bár szerettem volna úgy gondolni rá, hogy csak elragadott a küzdelem heve, azért ez nem ilyen egyszerű. Hogyan lehetne az, amikor most is abból a hideg, kísérteties árnyékvilágból figyelem őket?

– Egyet kell értenem vele, Lulu királynő – mondta egy vörös parókás majom. – Ozma hercegnő az egy dolog, de a másik személy jelenléte veszélyt hoz ránk.

– Mert ő egy…

– Elég! – csattant fel Lulu. – Én vagyok a főnök, és a főnökasszony már döntött. A kis boszorkány itt marad. A hercegnő is marad. Megvan rá az okom. És most meséljetek, milyen híreket hallottatok Ózföldéről. Megtalálták Dorothyt?

Egy rózsaszín melegítős majom emelkedett szólásra. – Úgy véljük, hogy Dorothy hercegnő elmenekült a városból a Madárijesztővel és a Bádogemberrel együtt. Tegnap éjszaka óta senki sem látta őket.

– Glinda?

– Glinda súlyosan megsebesült a harcban, és állítólag visszatért az erődjébe.

– Hát persze – mordult fel Lulu. – Az a boszorkány sokat képzel magáról, de nem lehetett valami nagy szám, ha ennyire nem tudta felkötni a rózsás kis fehérneműjét, és fenékre ült egy halom gumicukron. És mi van a többi boszorkánnyal? Mi van a Renddel?

Visszatartottam a lélegzetem, aztán rájöttem, hogy nincs lélegzetem, amit visszatartsak. Amikor csak árnyék vagyok, nincs testem.

A majomtanács tagjai összenéztek. – Azt? – kezdte a választ a rózsaszín melegítős. – …nem tudjuk. Lehet, hogy meghaltak. De az is lehet, hogy életben vannak. Ezt egyszerűen…

Lulu csikorgatta a fogait, és hevesen rázogatta a legyezőjét. – Ha a nagy semmit akarom hallani, ahhoz nincs szükségem a tanácsra! – visította. – Van bármelyikőtöknek is valamilyen használható értesülése?

Végül a legkisebb, fezt és piros bolerót viselő törpe csuklyásmajom szólalt meg, aki addig csak hallgatott. – Furcsa dolgok történnek az országban, felség – mondta óvatosan.

Lulu királynő felvonta a szemöldökét, ami azért volt érdekes, mert eddig a pillanatig nem tűnt fel, hogy egyáltalán van szemöldöke. – Furcsa… mármint vicces? – kérdezte reménykedve.

– Nem egészen. Furcsa, mármint különös. Ahogy gyanítottuk, a mágia, amelyet Glinda és Dorothy kiszivattyúzott a földből, kezd visszatérni. Úgy véljük, hogy ez a Rend ténykedéseivel van összefüggésben. Megsemmisíthettek valamilyen szerkezetet, amely becsatornázta a városba. És ennek vannak bizonyos furcsa mellékhatásai. Ezzel tisztában kell lennünk, arra az esetre, ha bármilyen zavar támadna nálunk.

– Még több mágia – sóhajtott fel Lulu királynő. – Más sem hiányzott. Most hallottam először ilyesmiről. Eddig azt hittem, hogy a tegnap este csak Dorothy megöléséről szólt. Senki sem közölte velem, hogy léteznek más tervek is.

– Van még valami – mondta a bolerós majom. – Most, hogy Dorothy és a szövetségesei eltűntek, nem tudni, ki foglalja el a palotát… de történik ott valami.

– Nevezzük nevükön a dolgokat, ha kérhetem – mondta Lulu. – Nem tudom, mit jelent az, hogy „valami”. Mi történik a palotában?

A majom idegesnek látszott. – Hát, úgy tűnik – válaszolta –, hogy elkezdett nőni.