DSIDA JENŐ

 

 

 

LEGSZEBB VERSEIBŐL

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

GYULA, 2013

 

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

 

ISBN 978-963-364-268-9 PDF

ISBN 978-963-364-269-6 EPUB

 

TARTALOM

Sárba zuhan a nap

Arany és kék szavakkal

Tavalyi szerelem

Dal az elmaradt vallomásról

Bujdosás és keresés

Circum dederunt me

Nagycsütörtök

Amundsen kortársa

Miért borultak le az angyalok Viola előtt

Hulló hajszálak elégiája

Csokonai sírjánál

Psalmus hungaricus

Naplemente

Légy már legenda

Az utolsó miatyánk

 

Megtettem mindent, amit megtehettem,
Kinek tartoztam, mindent megfizettem,
Elengedem mindenki tartozását.
Felejtsd el arcom romló földi mását

Dsida Jenő sírverse a házsongárdi temetőben

 

SÁRBA ZUHAN A NAP

 

A tegnap is elment, a holnap is elmegy,

az öröm is elment, a bánat is elmegy -

Udvarunkon a cseresznyefa

minden tavasszal kivirágzik.

 

Csókot is adtam, erőt is adtam.

Sokért cserébe keveset kaptam.

Egy gazdátlan burnusz üget

a forró Szaharán.

 

Agyvelőt tépnek, ideget falnak

örökös csaták, új forradalmak,

de kedvesem szájszéle égő,

piros, mint a vér.

 

Harangok szólnak, engem temetnek,

nedves sírokban holtak nevetnek;

bizony mondom, egy szép napon

sárba zuhan a nap.

 

Apám is meghal, fiam is meghal,

a színek ordító rendje is meghal

s görnyedt háttal a kusza vonalak

értelmét keresem.

 

 

ARANY ÉS KÉK SZAVAKKAL

 

Miképen boltíves,

pókhálós vén terem

zugában álmodó

középkori barát,

ki lemosdotta rég

a földi vágy sarát

s már félig fent lebeg

a tiszta étheren, -

ül roppant asztalánál,

mely könyvekkel teli

s a nagybetük közébe

kis képecskéket ékel,

Madonnát fest örökké

arannyal s égi kékkel,

mígnem szelid mosollyal

lelkét kileheli:

 

úgy szeretnélek én is

lámpásom esteli,

halavány fénye mellett

megörökítni, drága

arany és kék szavakkal

csak Téged festeni,

míg ujjam el nem szárad,

mint romló fának ága

s le nem lankad fejem

a béke isteni

ölébe, én Szerelmem,

világ legszebb Virága.

 

 

TAVALYI SZERELEM

 

Emléke visszacsillog

s olykor arcomra tűz,

arcomra, mely fakó

s elmúlt évekbe néz.

Fényes volt, mint a csillag,

forró volt, mint a tűz,

fehér volt, mint a hó

s édes volt, mint a méz.

 

Még néha visszacsillog,

de már nem bánt, nem űz,

enyhén simogató,

mint hűs, testvéri kéz:

Lehullott, mint a csillag,

elhamvadt, mint a tűz,

elolvadt, mint a hó

s megromlott, mint a méz.

 

 

DAL AZ ELMARADT VALLOMÁSRÓL

 

Úgy vágyna hozzád

ezer puha szó,

ezer csudaszó,

színes, szomorú

szerelemmel lázadozó.

 

Úgy beborítna,

mint földet az ég,

mint fénnyel az ég

a remegő rózsát,

mely lengve, lobogva ég.

 

S meghal mind, mire

kinyíló ajkamhoz ér,

mosolygó ajkamhoz ér,

csomóba alvad,

mint fagyban a földön a vér.

 

S megkopva lassan

megyek egy hűs gödörig,

megyek a sírgödörig

s a vallomás is

fakul és üszkösödik,

 

csak mélyül a csend

s őszibb lesz mind a vidék,

november lesz a vidék

s az egyetlen szép szerelemre

késik a bizonyiték.

 

…Míg aztán én leszek

fölötted a reggeli fény,

fürtödön alkonyi fény.

szó, ami néma

és mégis költemény,

 

minden magam leszek,

emlék és friss levegő,

szentség és tág levegő

s az édesbús öröm,

a testeden átremegő,

 

házad fölött a csillag,

mely álmaidba rezeg,

csillog és szívedbe rezeg,

szerelem, szerelem,

karácsonyfádon gyertya leszek.

 

Viharban dörgés,

mely lángoló csodákra hív,

háborgó csodákra hív

s egy világnak zengi, mire

kicsi volt s gyönge a szív.

 

Karom a földre cikázik

haragos villám gyanánt,

csattanó villám gyanánt

s lesujt körülötted

mindenkit, aki bánt…

 

 

BUJDOSÁS ÉS KERESÉS

 

Nedves a pillám,

mint gyöngyvirág esti levele.

 

Zsongó-dongó szél suhan

s illatod érkezik vele.

 

Édes, erjedt pusztulás,

súlyos pókhálók, sűrü szálak,

 

sebekre gyanta, vatta, gyom…

Már lefekszem, mert nem talállak.

 

Fohászkodásom szavai,

melyek közül egyet sem értek,

 

mint kis miazmák rajzanak,

szétnyüzsögnek, mint a férgek.

 

Csak rólad villan elmosódó

rajz: még látni, fogni akarom,

 

de elmosódom vele én is

és lehull és elvész a karom.

 

Az éjszaka dudvás, fülleteg alja

rejti a bomladó királyfit.

 

…Hol vagy? Ibolyafényű csillagod

milyen avar alól világít?

 

 

CIRCUM DEDERUNT ME

 

Valahol itt van köztünk a pokol,

kénköves lángjai itt lobognak

magosan és láthatatlanul.

S olyan gyanútlan, olyan kék az ég!

 

Én magamról nem is beszélek.

Hiszen, hiszen tudom régóta már,

hogy patakzó, nyílt sebe vagyok

a szívenszúrt, a nyomorult világnak.

 

Jaj, hol van a tündérkirálynő,

hol van dióbarna két szeme,

mely után hadonászva futottam

ólomnehéz, esztelen kábulatban?

 

És hol vannak a nyugodt, szép napok?

Hol van a végtelen-nagy sima tó,

melynek tükrébe bámulhatnánk,

mint bölcs és nyugalmas hindú papok?

 

Csak a viharzó szomorúság maradt.

Holt férget hiába csókol március,

engem is hiába glóriáz a nap

s ma már ajkam is hiába csókolják.

 

Valahol itt van közel a pokol,

lángjai lobognak láthatatlanul.

És fel-felsírnak a kemény kövek

imbolygó, nesztelen lábam alatt.

 

NAGYCSÜTÖRTÖK

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést

jeleztek és a fullatag sötétben

hat órát üldögéltem a kocsárdi

váróteremben, nagycsütörtökön.

Testem törött volt és nehéz a lelkem,

mint ki sötétben titkos útnak indult,

végzetes földön csillagok szavára,

sors elől szökve, mégis szembe sorssal

s finom ideggel érzi messziről

nyomán lopódzó ellenségeit.

Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,

a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,

legyintett arcul. Tompa borzalom

fogott el, mély állati félelem.

Körülnéztem: szerettem volna néhány

szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,

Péter aludt, János aludt, Jakab

aludt, Máté aludt és mind aludtak…

Kövér csöppek indultak homlokomról

s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

 

 

AMUNDSEN KORTÁRSA

 

Felesége kéri

- Beteg vagy, fiam,

ne menj ma hivatalba! -

Két fia kéri:

- Láza van, apám,

ne menjen hivatalba! -

Dermedt madarak riadoznak:

- Nagyon hideg van,

ne menj ma hivatalba -

Zuzmarás fák közt

bömböl a szél:

- Maradj az ágyban!

Ne menj a hivatalba!

 

Ő pedig feleli nékik:

- Nem lehet, fiaim,

be kell fejeznem a zárszámadást.

 

És fölkel az ágyból,

Míg dideregve mosdik,

régi latin szók jutnak eszébe:

Officium, officii = munka, tisztség, hivatal.

Debitum, debiti = adósság, kötelesség.

És titkolja, hogy reszket

és búcsút vesz és elindul a húszfokos hidegben.

 

Nem lelkesedik, nem rajong,

Nem hajtja feszülő féktelenség,

nem fűti forró fanatizmus.

Hírnév, dicsőség, győzelem hármas-igéjét

nem lengeti rőt lobogón.

Egyszerű józan és kérlelhetetlen,

mint a kenyér,

mint a zárszámadás,

mint a kötelesség.

 

Nézz utána, barátom,

amint köhögve lép ki az északisarki hidegbe:

Kishivatalnok.

Kissé hajlott és deresedő.

Ötvenéves.

Amundsen kortársa.

Hős.

Az én apám s a te apád, barátom.

 

 

MIÉRT BORULTAK LE AZ ANGYALOK VIOLA ELŐTT

 

BEVEZETÉS,

melyben a költő áhitattal köszönti az olvasót

 

Bocsánat, olvasóm,

ki mostig üldögéltél

újságot-olvasón,

vagy halk imát morogtál

vén gyöngyház-olvasón

és most véletlenül

akadt e vers kezedbe

Bocsánat, olvasóm!

 

Nem sértesz meg, ha tán

azt gondolod: no már csak

érdekesebb Japán

és Kína bősz csatáján,

családírtó apán

s tűzvészen borzadozni,

mint átdöcögni holmi

mérföldes balladán.

 

Avagy tán gondolod:

jobban teszed, ha telked

szent üdvét ápolod

s ahelyett, hogy eféle

gonosz, bűnös, bolond

világi élvre vágynál,

inkább továbbat is

imádat mormolod.

 

Zavarni, olvasóm,

szikrányit sem kivánlak,

ám ha unalmason

telnék időd egyébként

s ülsz verset-olvasón:

ezt olvasd és ne másét,

mert ez csupa tanulság!

Üdv néked, olvasóm!

 

ELSŐFEJEZET,

mely hangos szóval dicséri az erdőt, az ifjúságot és a szerelmet

 

Láttad-e már, milyen árnyas a sűrü monostori erdő?

Rengeteg, illatos, álmatag. Alja kirakva mohával.

Fent fényt paskol a légbe vidám-szabadon beleferdő

bükkfák zöld-puha lombkeze. Itt jártam Violával,

én egy kőre pihentem s lábam elébe hevert ő.

 

Tinti kutyám, okait szimatolva parányi neszeknek,

cserjék közt futosott: tán hogy ne legyen tanu pajzán

dolgoknál, mikor árnyfoltok bizseregve rezegnek

szép Violám kitakart testének hószinü rajzán

s ajkammal vonom útját száz finom árnyerezetnek.

 

Ó, nincs szebb a világon, mint a fehér, üde lánytest

lepletlen ragyogása a hullámzó levegőben,

lombkoronák résén mikor átüt aranyhalovány, rest

nyárnapi fény és combra, kebelre folyik le merően,

míg a sötét részekre olív reflekszet az árny fest.

 

Szó ami szó: sok furcsa esett meg az erdei pamlag

jószagu színes ölén. Ily cuppantó-zaju csókra

megrázkódott volna, ki félmérföldnyire ballag.

Elrezzentek a csókák. Könnyü ruhák lila csokra

ágon lengedezett s a kis ing is, mely csupa szallag.

 

Csók muzsikált, ölelés perzselt, forrón buborékolt

szánkon a kéj lágy sóhaja. Zsibbadt, húnytszemü mámor

ernyesztette karunkat a fűre pihenni. Elég volt.

Bokrok közt kacarászva kukucskált sok kicsi Ámor

s mint a selyem, suhogott a derűskék isteni égbolt.

 

Mily nagy ijedtség volt, mikor egyszercsak fura foltot

látunk s hát a fa mellől tarka tehénke tekinti

lombi tanyánkat. Odább léptek zaja: pásztora volt ott

s jött fütyörészve. Nagyot vakkantva szökött oda Tinti

s mindkettőt tovaűzte hamar. Violácska sikoltott.

 

Víg hahotára fakasztott engem a távolodó zaj,

néztem, amint Violám arcára is égi derű száll.

Már-már új ölelésre birizgált volna a hónalj

s combok közt csiklandva motoszkáló sima fűszál…

Ám halk, zönge harangdalt szűrt a sok alkonyodó galy.

 

Mennünk kellett- Várt a világ, gondjával a pénz és

számtalan otthoni nyüg. Mialatt segitettem a lenge

fodru ruhát Violára, csodálatos és meleg érzés

sustorgott ki szivemből, mintha damaszkuszi penge

gyors hasitása nyomán pirosan buggyan fel a vérzés:

 

Rossz lány vagy, Violám, csacsi és bizonyára parázna,

mégis telve tevéled a lelkem. Vallom a földnek

s rajta lakóknak, hogy sebeket bekötő puha vászna

vagy te szivemnek. És ha a földnek hantjai födnek,

testem nélküled ott se találna melegre, de fázna.

 

Csókolj meg, szeretőm, bucsuzóul a messzi-magas-tág

mennybolt alkonyi sátra alatt, aranyos kicsi villi!…

Sajgó gondolatok foga tép kebelembe, harap s rág:

Mint e varázsló, tünde, parázsló, édes idilli

nap tovasurrant, úgy fut el egyszer a szép fiatalság.

 

MÁSODIK FEJEZET,

mely arra int, hogy szűk cipővel ne menj az erdőre

 

Kis Viola fölsziszegett kín-dult

arccal, amint hazafelé indult

szegény.

 

“Fáj a lábam”, mondta “nagyon hosszút

jártunk ma és rögös ez a rossz út,

kemény.”

 

Meg-megállott, menni elfelejtett,

mint ki valamit a porba ejtett

s keres.

 

“Sarkamat a kéreg összetörte!”

Pöffedt volt és mint az őszi körte,

veres.

 

Keskeny ajkát harapdálva, gyarló

kedvvel jött az árok és a tarló

során,

 

homlokán csepp gyöngyözött sereggel,

mint a lombon harmatverte reggel

korán.

 

“Sajog, mintha mardosná a sátán.

Hogyan jutok haza ilyen sántán

s mikor?”

 

Bandukoltunk, én és ifju hölgyem,

két vezeklő, ki siralomvölgyben

tipor

 

s minden földi hívságról lemondott:

így értünk el, hol egy fűzfa lombot

ereszt

 

és alatta lágyan, elmosódón

búvik meg az ütött-kopott, ódon

kereszt.

 

Megbékülten fájdalmas magával,

balzsamozva vadfüvek szagával,

azúr

 

folttal, rubint vérrel erezetten,

bádogtesttel függött a kereszten

az Úr.

 

Itt Viola szinte gyökeret vert.

Mivel pedig jellemzi az embert:

mihelyt

 

hangyabolyba vagy csalánba lépett,

emlékéből minden régi képet

kiejt,

 

Istenről is tudni kezdi, hogy van,

bűnbánattal menten térdre roggyan

ina

 

s míg két szeme kövér könnyben ázó,

dől szájáról a meakulpázó

ima, -:

 

Viola is nézte a keresztet

s áhitattal fohászkodni kezdett

emigy:

 

“Uram Jézus, irgalmad esengem!

Kísértetbe, fájdalomba engem

ne vígy!

 

Ki vigyázol minden kicsi gyomra,

ha szemed nagy, keserű kinomra

tekint,

 

nem lesz nehéz, hogy én hazajussak

s holnap épen, szökdécselve fussak

megint.

 

Emlékezzél, mikor összeroppant

fáradt térded s elfogott a roppant

iszony, -

 

akkor a rút vasszeg tompa, kurta

hegye lábadat keresztül furta

bizony:

 

Erre gondolj s légy hozzám kegyelmes,

kínjaimra ír légy, puha-selymes

moha

 

s én fogadom szentül: férfinemmel

nem vétkezem többé szerelemmel

soha!…”

 

Én merengve álldogáltam ottan

s gondolatok gyűltek meghatottan

körém,

 

Tinti arrább üldögélt a nagy fa

vadhajtással sűrün teli, zagyva

tövén,

 

majd felém jött settengőn emelve

lábait, mint szokta őkigyelme,

ha csínyt

 

vagy ravaszdi gondolatot forral

s tisztán láttam: kétkedő hunyorral

kacsint…

 

HARMADIK FEJEZET,

melyben a költő elbúsul az ő roppant szegénységén

 

Istenem, Te tudod: koldusan élek én

földgolyónkon, ahol annyi haszontalan

senki dúslakodik hírben, aranyban és

hízik, mint a falánk kukac.

 

Kincsem nincsen. Olyan rojtosodó ruhám,

mint öreg tanító sok zivatart megért

frakkzsakettje. Zsebem pár savanyú barack

magvát zörgeti pénz helyett.

 

Istenem, Te tudod: nem panaszolta fel

szájam még soha, mint járok az ég alatt,

mint siettem a dús könyvkirakat tömött

színes polca előtt, nehogy

 

balga vágyakozás fonja be lelkemet,

pompás kertek előtt, nagy paloták során

könnyelmű dalokat mint fütyürésztem és

mint húnytam le irígy szemem,

 

kávéház zizegő képmagazinjait

mint dobtam le, ha szép távoli tájakat,

bárkás tengereket, gleccserek ormait

s pálmák végtelen erdejét

 

láttam lapjaikon: tűzbe vetettem egy

kedves nászutazó-pár levelét, mivel

onnan jött a kobalt tengeren álmodó

szirtes, isteni Capriról.

 

Nem hánytam fel a sors mostohaságait,

káromlás sohasem tört ki fogam közűl,

bárha ostoba és ronda hatalmasok

fitymálták le személyemet.

 

Inkább zengedezőn jártam a réteken,

természet tavaszán ittam a föld szagát

és kutyámmal a zöld rengetegek vadon

mélyén űztem a perceket,

 

lombos rejtek alatt szívtam az ifjuság

kábitó italát asszonyi szájakon,

voltam csirkefogó, gondtalanul gyerek

s háltam ott, ahol ért az éj.

 

…Ámde értsd meg, Uram, most ez eset miatt:

itt látván Violát sírni e bús kereszt

alján gyötrelem és annyi panasz között:

túlcsordult az ürömpohár!

 

Tudván: - nem vihetem bőrkanapés, finom

sikló gépkocsin őt, még zötyögő batár

öblét sem tehetem teste alá, hanem

sajgó sarka tovább törik

 

s én csak nézni tudom vad-tehetetlenül

annak könnyeit és kínjait, ő, kit oly

lángoló szerelem fűz velem össze - ezt

elviselni türelmesen

 

többé nem birom! Én lábad elé vetem

koldus testemet és sírva csapom fejem

e korhadt feszület léceihez: Felelj

szómra, én Uram, Istenem:

 

Gazdag földeiden mért vagyok én szegény?

Mért vagyok nyomorult? S mért a szegény olyan,

mint úton heverő gyönge, beteg bogár,

melyre bárki reátapos?…

 

NEGYEDIK FEJEZET,

melyből kiderül, hogy a fájdalomnál erősebb a jóság

 

(Oly strófákban zengjen most az ének,

amilyenekben rímét Dante rótta

öröklétet adván Beatricének!

 

Mert hogy a földön nem volt Dante óta

ily fennkölt tárgy, ily méltóan keresztény,

hogy elzenélje lágy költői flóta,

 

mint amiről most szó fog esni, ez tény, -

sem arra méltóbb lélek Violánál,

hogy híre éljen túl a teste vesztén.)

 

…Pihenve fűnél és megállva fánál,

beteg csigánál alig szaporábban

értünk oda, hol roppant szomorán áll

 

kerékküllőig külváros porában

az autóbusz, mint ócska barna bárka.

(Mily furcsán hat e gép a tercinában)

 

Itt gyülni kezde homlokomnak árka,

mert annyi pénzt, amennyi kell a jegyre,

sehogysem tudtam összeszedni, bárha

 

kilenc zsebemben is matattam egyre

és két jegyről már rég nem álmodozván,

csak annyi kellett, hogy kifussa egyre.

 

Tünődve álltunk ott az utca hosszán,

majd Viola is példámat követte

kis táskájában szorgosan motozván.

 

Minden garasnak ujjongtam felette

s épp annyit tudtunk így előkotorni,

hogy a jegy árát összesen kitette.

 

Tönkrement kártyás hajnalfele holmi

nyerésen úgy nem buzdult volna, mint én,

hogy Violának nem kell gyalogolni.

 

Szerelmesem örvendett rajta szintén.

Én búcsut vettem, s Tintikével útnak

eredtem, vissza búcsucsókot intvén,

 

keskeny vonalán gyomvert gyalogútnak,

amely mellett a békés szürkületben

jókedvü vízerek zubogva futnak.

 

Egyszerre olyan furcsa méla lettem,

mint karácsonykor kisgyerek-koromban,

mikor égett a gyertyafény felettem

 

s nekem, dúskálva annyi drága lomban,

bár álmosan, nagyon fájt elszakadnom

a kis szobától, hol fenyőfalomb van,

 

de nem volt szabad többé ott maradnom

és mentem lassan, visszanézve hévvel,

mint akit hátra édes akarat von,

 

szájamban még a sütemény ízével,

orromban a karácsony illatával

s többet epedtem, mint aludtam éjjel:

 

így telve lelkem mostan Violával,

meleg szerelme illatát szagoltam,

érezve: ajkam íze is reá vall

 

s új gerjedéstől szomjasan, bomoltan

szerelmes arcom folyton visszabámult,

hogy minden kicsi kőben megbotoltam.

 

Így visszanézve: jaj, miként elámult

szemem s miképen torpant meglepetten

lábam a képtől, mely elémbe tárult:

 

nem hinné senki, olyan hihetetlen,

ha nem tudnék tanut idézni mingyárt,

mivel kutyámmal láttuk ezt mi ketten.

 

A gép már messze gyors kerekein járt,

de Viola még vesztegelt a sarkon.

Előtte koldusasszony, keblein tárt

 

rongya cafatban, kis porontya markon,

(szopni akart a száraz anyamellen,

de nem tudott és sírdogált kitartón).

 

Viola nem bírt tenni szíve ellen,

mely könnyes lett és puha, mint a vatta

s oly mozdulattal, amely csupa kellem,

 

minden pénzét a bús anyának adta.

Majd mint vezér, ki súlyos sebesült bár,

de legnagyobb győzelmét most aratta

 

s hiába vére itt-ott átalüt már,

kemény mosollyal léptet felmagasztalt

útján, ahol az ünneplés s az üdv vár,

 

Viola is, bár égő kínt tapasztalt,

öntudattal, hogy úgy van jól, amint tett,

büszkén indult, amerre vitt az aszfalt

 

s merről a város kéklő tornya intett.

 

ÖTÖDIK FEJEZET,

mely csak annyi, mint a sóhaj

 

Lelkem nyugtalan lett,

nyugtalan a mély tó.

Habján, mint hajóraj,

bukdosik a sóhaj:

nem vagyok én, ó jaj,

Violára méltó…

 

Bárha mindig tudtam,

hogy a szó, a mondás

csak ragyogva ámít,

legfeljebb vidámít,

de a tett, mi számít,

másokért lemondás:

 

kéregető előtt

hányszor elhaladtam! -

ami szűken tellett

s ami nap-nap mellett

énnekem is kellett,

abból sosem adtam.

 

Nem öleltem eddig

éhezőt, bevallom,

szemem sose látta,

mint roskad a háta

s hogyan megyen át a

túlvilági pallón.

 

Megmosolyogtam, ki

másokért halált halt.

Nagycsütörtök-esten

fogságba nem estem

s kínt, csapást a testem

senkiért se vállalt.

 

Nyugtalan a lelkem,

nyugtalan a mély tó.

Tükrén, mint a sóhaj,

borzol át az óhaj:

bár lehetnék, ó jaj,

embernévre méltó!

 

Aki hősiesség

útját lanyha, gyatra

szívvel elkerültem,

bűnben elmerültem

s egyszer sem hevültem

igaz áldozatra:

 

Krisztus nevét bár egy

életen át zengem, -

egek fényessége,

mennyek békessége,

szentek egyessége

nem fogad be engem…

 

HATODIK FEJEZET,

melyben Viola csodálatos módon megdicsőül Isten és emberek előtt

 

Lágyan zengj a csodáról, emberi nyelv, átszűrve szelíden

jámbor hangulatok liliomszirmú, puha, tiszta szürőjén,

olvadozón muzsikálj, meleg emberi szív, mint halk szamovár duruzsol,

lágyan járd a papírt, kis acéltoll, mint dudorászó méla zarándok!

 

…Halk suhogás hallatszott, íme, a kéklila esti homályban

halk repeső suhogás, mely ütemre suhog s mindegyre erősebb,

suhogó repesés, repülő zúgás, lengő szárnyak suhogása

verdeső puha angyali szárnyak csattogó muzsikája:

 

jöttek az angyalok át a parasztos, öreg monostori utca fölött,

szálltak a kis kápolna fölött csapatostul, özönlöttek seregestül,

jött a sudár, gyönyörűszép angyali kar, lágy mandolinokkal,

víg énekkel az égből, fényességgel az arcukon, édes

 

ringó lengedezéssel, zsongó zengedezéssel, száz meg ezer,

föld tele, ég tele, száz és száz és száz meg ezer.

Négy daliás angyal fölemelte ölébe, a légbe ölelte kicsiny Violámat

s vitte röpülve az esteledő, tág biblikus úton,

 

vitte a szalmatetős kalyibák és törpe akácfák csúcsa fölött befelé.

vitte ringó lengedezéssel, zsongó zengedezéssel a város szíve felé.

Lent ezalatt a fehér s halványkék angyali tábor

földre borult két oldalt s mennyei nyelven örök diadalról zengedezett.

 

Tinti kutyám ujjongó nagy csaholásba fogott s kórusban ugattak

a környék mindenfajta kutyái, a lassacskán döcögő szénásszekerekbe

fogott lovak is mind fölfele tartották fejüket s nyeritettek.

Arany Violám szép homloka ívén megbomlottak a fürtök

 

s lengtek utána, - megharsantak a mennyei kürtök s zengtek utána.

Nem tudnók elmondani, elmuzsikálni, lefesteni, bárhogy akarnók:

mint lett isteni, ünnepi csarnok a külváros poros és füves útja,

mint bődültek az áhitatos, hazabandukoló, szelid esteli barmok,

 

mint lobbant fel a tűz az egek lila tömbjén s lent a nehéz por,

sűrü templomi tömjén, mint füstölt Violának lengő légi nyomába,

mint hullottak térdre az emberek és mutogattak a gyermekek és

mint kondult meg fékeveszetten a nagy város valamennyi harangja:

 

ging, gong, mindez a kis Violáért!

ging, gong, ne sajogjon a lába szegénynek!

zúgja harang és orgona búgja, pengeti lant és harsona zengi:

Angyalok asszonya Ő és ülni fog egykor az Úrnak jobbja felől.

 

UTÓHANG,

melyben a költő elbúcsúzik a türelmes olvasótól

 

Hasznos igék e sorok közt

bőven akadnak:

számtalan üdvös okosság.

Ámde magadnak

kell kikutatnod: e terhet

én ma lerázom.

Írtam volt, amit írtam,

nem magyarázom.

 

Majd ha puposra öregszem

s görnyed a vállam

s mellem verdesi vattás

rőfnyi szakállam:

verseimet magyarázva

oktatok én is.

S mondják: istenes ember.

(Nem csoda: vén is.)

 

Ily balga felére sokára

fordul az érem.

Most még kerget a kedvem,

hajszol a vérem

átal a fényteli város

víg zsivaján s túl

messzi hegyek puha csöndjén -

Rajta, kutyástul!

 

Keresse a búskomor árnyat

az erdei gomba!

Én fényt akarok, lobogó fényt

inni magamba:

csorduljon a csók meg a dallam,

csíz dala áradj!

Űzve sodorj, fiatalság!

Láb, ki ne fáradj!

 

Élünk szép Violámmal,

mint égen a felhők,

gondtalanul futorászva,

semmirekellők,

kacagjuk a gúnyt, a veszélyt

s a városi pletykát:

vár a mező ezután is,

jószagu hegyhát,

 

vár puha fű, csakazértis

vár a Monostor

s mint csorda nyomán a csobán

markában az ostor,

csókok száza meg ezre

csattog a szánkon.

Kancsal kicsi ámorok ülnek

körben a fákon,

 

repes valamennyi, tolakszik,

hogy le ne késsen,

kuncognak, áthunyorognak

a lombközi résen,

majd iskolapadban ülő

szorgos gyerekekként

jegyzik arany palatáblán

a boldog eredményt…

 

 

HULLÓ HAJSZÁLAK ELÉGIÁJA

 

Tavaly delejes, dúsnövésű

hajamban sercegett a fésű…

Én nem tudom, hogy mi a titka,

hajam ma gyöngeszálú, ritka,

megtört, puha, mint ócska kelme

szálakra szétnyűtt, satnya selyme

s oly könnyen enged, símul, hajlik,

oly szépen helyére hanyatlik,

mint enyhe elmúlásra várván

erőtlen nagybeteg a párnán.

 

S jaj, veszteség, mi meg nem térül!

e gyatra fürt is egyre gyérül,

olykor szálanként, majd sereggel

tépi a fésű foga reggel.

S mikép hegyen, hol sok vihar volt,

sápadtan ütközik a tar folt

s orkán-seperte szikla-ormán

nem sarjad új fa: ilyenformán

terjed a tisztás köre szépen

koponyám tarlott tetejében.

 

Ami azelőtt lomb lehulltán

fogott el, az ma idők multán

egy-egy hajszál hulltára támad:

bizsergő, halk nyárvégi bánat -

és lelkemet lankadtra fújja

október lengő mélabúja:

A tavaszvágy, mi régi költőt

annyi epedő dallal töltött,

hirdetvén, új rügy, új kacaj lesz:

nekem valami égi hajszesz.

 

Nem is kutatom már, mi tette,

hogy hajzatom ily gyér felette:

talán a csókok lassú mérge?

talán a gondok sunyi férge?

Hiszen mindenki szíve voltam,

Minden sírhantra én hajoltam,

minden bölcsőnél ottan álltam,

minden porontyot én dajkáltam,

én tanítottam, én neveltem,

minden kunyhóban én teleltem.

 

Míg mély alvókkal megrakottan

ment a hajó, én virrasztottam,

úgy dohogott, suhant előre,

hogy egymagamban voltam őre:

az utasoknak mindahánya

helyett aggódó kapitánya.

Én jártam mindig minden útban,

én szerettem és haragudtam,

én éltem, sírtam, én daloltam

mindenki helyett. Költő voltam.

 

…Most is, amíg e verset írom,

egy hajszál pihen a papíron,

minden kecses, japáni rajznál

finomabb rajzú, vékony hajszál.

Hever halottként odalent és

bennem készül a gyászjelentés:

Félévet élt. A színe barna.

Kitépte gyilkos végzet karma,

nem használt kenőcs, villany, éther…

Szegény, alig öt centiméter.

 

Görbült ágacska. Lágyan ível

finom hajlással, bájos ívvel,

akár eső után a márvány-

eres felhőkön a szivárvány.

Azt is hihetnéd, kicsi híjja,

hogy kis koboldok könnyed íjja,

amelynek húrja-közepéről,

sóhajból sodrott idegéről

fürge pillanat-nyilvesszőkben

az ifjúság, mi tovaszökken.

 

Nekem e hajszál most az újság,

sűrített, mély élet-tanulság,

egyetlen kérdés, nagy dilemma,

nekem ez a történelem ma:

ifjak vagyunk, élünk, verekszünk

s - nem segít orvos - megöregszünk.

Ó be szomorú, jaj be félek!

Vigasztalj verssel, örök lélek,

életen túlnéző mesékkel,

bizarr, bolondos bölcseséggel.

 

Higyjem, tündérek hada száll át,

amerre jártam s hullott szálát

hajamnak sorra felkutatják,

síma fürtökbe símogatják,

gömbölyű arccal, fitos orral

fujják be fénylő gyémántporral,

egy gyökerét is el nem vesztik,

ápolgatják és megnövesztik,

egyenként gyűjtik s összeadják

s mikor meghalok, visszaadják.

 

Fürtjei a Sámson-erőnek

fejemre szépen visszanőnek

s mint vágtató musztáng sörénye

vagy üstökös lángcsóva-fénye

lobog utánam majd az égen,

a messzeségen, mindenségen,

amerre végtelenbe tágult

szellemem zúgva végigszáguld

és seprő hajam sűrű hossza,

a csillagokat csiklandozza.

 

S mikor az iramlást megúnván,

szendergek habos fellegdunnán,

érzem, hogy egy kéz öt kis ujja

körmét erős hajamba túrja,

úgy elvész benne, meg se látszik,

borzolgat, babrálgatva játszik,

kemény bozontját szétzilálja,

belemarkol és megcibálja,

mint régen, régen. S én a boldog

jó fájdalomtól felsikoltok.

 

 

CSOKONAI SÍRJÁNÁL

“A Reményhez” című Csokonai-vers dallamára

énekli másfélmillió zarándok.

 

Hol bolyong a lelked,

szólj, Csokonai

Szólítnak a lelked

bús rokonai,

szólítnak, keresnek,

hívnak epedőn,

ődöngvén a keshedt

ódon temetőn.

Vén fejfák közt vánszorogva,

Erdélyből jövén,

vágyunk állni szívszorongva

sírhalmod tövén,

állni hajtott fővel

mozdulatlanul,

írott néma kővel

szólni szótlanul.

 

Megmozdul a szellő,

porladt rokonok

melléből lehellő, -

zizeg a homok,

zizegnek a lombok

és amerre látsz,

hajladozva bólog,

reszket az akác.

Bú a szívben, könny a szemben.

Hirdeti a kő:

Itt született Debrecenben

s itt pihent meg ő,

Hatvan utca-végen

fekhelye vagyon,

teste régesrégen

homok, dudva, gyom.

 

Minden ismerősid

rád támadtanak,

rád dőltek az ősi

kollégyom-falak,

zargatták a költőt

morc professzorok,

átkokat üvöltött

mindenegy torok.

Te meg mentél, vándoroltál,

száműzött szegény

s veled ment az ősi oltár

veled ment a fény.

Bakony-erdőn ágyat

múzsakéz vetett

s békötözte lágyan

sebhedt szívedet.

 

Ám a tiszta hűség

tovább megmarad

mint a keserűség

s a kemény harag. -

Mint eb, kit a gyatra

gazda elzavart,

fordul alkonyatra,

megtért, hazatart,

Te is mentél széllel szembe,

árnyad egyre nőtt,

visszatértél Debrecenbe

a halál előtt,

itt hulltál romokba,

mikor este lett

s rejtéd hűs homokba

lázas testedet.

 

Merre leng a lelked?

- szólj, Csokonai!

Szólítnak a lelked

dúlt rokonai,

űzöttek, bolyongók,

megvert magyarok,

kikre ordas gondok

szája agyarog,

sírodat, mint dús, nagy asztalt,

ülik körbe, lásd:

akit senki sem vígasztalt,

adj vígasztalást!

Etess meg ebéddel,

adj hit-falatot,

itass meg igéddel,

bölcs magyar halott!

 

Meglendül a szellő,

szólva száll a szél,

sírokból lehellő

légáram beszél,

leng, suhogva hajlik,

borzong, merre látsz,

tengerként morajlik,

zsong ezer akác.

Halk sírással felidézett

hangok zengenek.

Mily káprázat! Mily igézet!

Végigrengenek

a sírok idővert

korhadt csonkjai,

zúg a temetőkert,

szól Csokonai:

 

“Halld beszédem imhol.

Hazád az a föld

akkor is, ha gyilkos

és ha már megölt

és ha házad, ólad

füstölgő romok

s fut a föld alólad,

mint futóhomok.

Nézd, Debrecen porhomokja

futna szerteszét,

de akácok marka fogja,

tartja a kezét,

ölelik, csittitják

izmos és kerek

karjukkal, szorítják

szívós gyökerek.

 

Halld: a tiszta hűség

tovább megmarad,

mint a keserűség

s a kemény harag.

Míg a földön csúszol

s napnyugtáig érsz,

százszor elbucsúzol,

százszor visszatérsz.

Lehet, földed úgy ereszt el,

mint gaz mostoha,

de ha egyszer belefekszel,

nem dob ki soha,

mikor ágyat vet majd

s végkép befogad,

szíjas gyökeret hajt

csontod és fogad.

 

Menj haza akácul

s ha nyugonni tér

tested és aláhull,

légy te a gyökér,

holtak itt is, ott is,

több már el se fér,

millió halott és

milliárd gyökér.

Vezekel az ősi vétek

ősi föld alatt.

Holt karokkal öleljétek,

míg el nem szalad,

szőjétek keményen

újra át meg át

s megkötött fövényen

játszik unokád.”

 

Elhallgat a szózat.

Egy bozontos ág,

egy fűszál se borzad.

Méla némaság.

Csak bent zsong a zsoltár:

Hálánk csókjai

illetnek, hogy szóltál,

jó Csokonai!

Vándorbotunk, régi jussunk,

vígy a homokon

Induljunk, hogy hazajussunk!

Ég veled, rokon!

Béborult a hűs ég,

hűs esője sír.

Hazahív a hűség

s otthonunk a sír.

 

 

PSALMUS HUNGARICUS

 

I.

 

Vagy félezernyi dalt megírtam

s e szót: magyar,

még le nem írtam.

Csábított minden idegen bozót,

minden szerelmet bujtató liget.

Ó, mily hályog borult szememre,

hogy meg nem láttalak,

te elhagyott, te bús, kopár sziget,

magyar sziget a népek Óceánján!

Mily ólom ömlött álmodó fülembe,

hogy nem hatolt belé

a vad hullámverés morzsoló harsogása,

a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.

Jaj, mindenből csak vád fakad:

miért kímélted az erőt,

miért kímélted válladat,

miért nem vertél sziklatöltést,

erős, nagy védőgátakat?

Elhagytam koldus, tékozló apámat

s aranyat ástam, én gonosz fiú!

Mily szent vagy te, koldusság

s te sárarany, te szépség, mily hiú!

Koldusapám visszafogadsz-e,

bedőlt viskódban helyet adsz-e,

ha most lábadhoz borulok

s eléd öntöm minden dalom

s férges rongyaid csókkal illetem

s üszkös sebeid tisztára nyalom?

Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,

verset, mely nem zenél,

csak felhörög,

eget-nyitó, poklot-nyitó

átkot, hogy zúgjon, mint a szél,

bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó

zsoltáros jajgatása

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

 

II.

 

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,

a minden embert megsimogató

tág mozdulat,

az élet s halál titkát kutató,

bölcsen nemes, szép, görög hangulat.

A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,

a szabadság, mely minden tengerekben

sikongva úszik, ujjong és mulat!

Kezem gyümölcsöt

minden fáról szedett.

Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben

és minden fajták lelke fürdetett.

S most mégis, mégis áruló vagyok,

a minden-eszme sajgó árulója,

most mégis bősz barlanglakó vagyok,

vonító vad, ki vackát félti, ója,

vadállat, tíz köröm

és csattogó agyar

s ki eddig mondtam: ember! -,

most azt mondom: magyar!

És háromszor kiáltom

és holtomig kiáltom:

magyar, magyar, magyar!

A nagy gyümölcsös fájáról szakadt

almából minden nép fia ehet,

de nékem nem szabad,

de nékem nem lehet.

Dalolhat bárki édes szavakat

és búghat lágyan, mint a lehelet

s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,

s ha kedve támad, bárhová mehet,

de nékem nem szabad,

de nékem nem lehet.

Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,

szívszakadásig így kell énekelnem

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

 

III.

 

Firenze képei, holland virágok,

zöld tengerek halk, álmos loccsanása,

ájultató gyönyörüségek,

Páris tüze, Velence csillogása,

még lelkemet is lehúnyom,

bezárom, hogy ne lássa.

Ha atomokra bomlik is,

miattuk minden sejtem,

ha arcom kékre torzul is,

mind, mind, mind elfelejtem!

Hajam csapzottra borzolom,

mint gubancos csepűt és szürke kócot

és gőggel viselem

fajtám egyenruháját:

a foltozott darócot.

Mert annak fia vagyok én,

ki a küszöbre téve,

a külső sötétségre vettetett,

kit vernek ezer éve,

kit nem fogad magába soha a béke réve!

Bolyongásom pusztáin,

a végtelen nagy éjen

csak az ő szive fénylik,

ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,

ráfonódom, rajta kuszom

fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.

Mogorva lettem,

kemény, sötét és szótlan és makacs.

Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.

Jajt hallottam és nem tudom feledni.

A holtakat nem tudom eltemetni.

Egy eszelős dal lett az utitársam,

rekedt dal, nem zenél,

csak hörög, mint a szél,

zúg, mint vihartól ráncigált fák

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

 

IV.

 

Mit nékem most a Dante terzinái

s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,

mikor tetszhalott véreimre

hull már a föld és dübörög a hant,

mikor a bús kor harsonája

falakat dönt és lelket ingat,

mikor felejtett, ősi szóra

kell megtanítni fiainkat,

mikor rémít a falvak csendje

s elönt a semmi árja minket

és szülni kell és nemzeni

s magunk képére kalapálni

vánnyadt gyermekeinket!

Mit bánom én a történelmet

s hogy egykoron mi volt!

Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,

mikor anyád sikolt?!

Európa, én nagy mesterem,

lámcsak mivé lett fogadott fiad!

Mily korcsbeszédű, hitvány,

elvetemült és tagadó tanítvány.

Addig paskolta áztatott kötél,

míg megszökött és elriadt.

Fáj a földnek és fáj a napnak

s a mindenségnek fáj dalom,

de aki nem volt még magyar,

nem tudja, mi a fájdalom!

Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,

a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,

ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,

a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.

Ezért nem is hányódom már magamban,

vallom, hogy igazam nincs

és mégis igazam van

és mától fogva énnekem

örökre ez az énekem:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

 

V.

 

Idegen-vérű és beszédű

kenyeres jópajtásaim,

kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,

kiket szerettem,

s kik szerettétek lágy szivem

nyitott és éneklő sebét,

nekem is fáj, higyjétek el,

hogy zord a szóm és homlokom setét.

Nekem is fáj, hogy búcsuzom,

mert immár más utakra kell mennem,

de így zeng most a trónjavesztett

magyar Isten parancsa bennem

s én nem tagadhatom meg Őt,

mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,

mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.

Nincs más testvérem, csak magyar.

Ha virrasztok, miatta állok poszton,

csak tőle kérek kenyeret

s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.

Sok tévelygés és sok kanyar

után jutottam el ide:

ha bűnös is, magyar

s ha tolvaj is, magyar

s ha gyilkos is, magyar,

itt nincsen alku, nincsen semmi “de”.

Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját

s virágos lelkét fitogtatva henceg, -

mi elesettek, páriák vagyunk,

testvérek a nyomorban és a bűnben,

sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.

Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,

dúljon a boldog, éji álomokon,

seperjen át a fekete,

tarajos és hideg hullámokon

vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

 

VI.

 

Száraz nyelvem kisebzett,

égő fejem zavart.

Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,

hogy felkutassak minden magyart.

Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,

üljetek mellém!

Magyarok ott a Tisza partján,

magyarok ott a Duna partján,

magyarok ott a tót hegyek közt

s a bácskai szőlőhegyek közt,

üljetek mellém.

Magyarok Afrikában, Ázsiában,

Párisban, vagy Amerikában,

üljetek mellém!

Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,

ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,

üljetek mellém!

Ülj ide, gyűlj ide, népem

s hallgasd, amint énekelek,

amint a hárfa húrjait,

feszült idegem húrjait

jajgatva tépem,

ó, népem, árva népem! -

- dalolj velem,

mint akit füstös lángokra szítottak

vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,

dalolj velem hörögve

és zúgva és dörögve,

tízmillió, százmillió torok!

Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön

zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele

s Európa fogja be fülét

s nyögjön a borzalomtól

és őrüljön bele! -:

Mérges kígyó legyen eledelünk,

ha téged elfeledünk,

ó, Jeruzsálem!

Nyelvünkön izzó vasszeget

verjenek át,

mikor nem téged emleget,

ó, Jeruzsálem!

Rothadjon el lábunk-kezünk,

mikoron hozzád hűtlenek leszünk,

ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!

 

 

NAPLEMENTE

 

Mi ez a furcsa, vézna sípszó?

Ez a selyemlágy, kék zene?

A nap, a nap, a zuhanó nap

mintha aranyat vérzene.

 

Völgyet szerettem, hegyre másztam.

Kértem, hogy isteni kegyek

mossanak bússá és szeliddé.

Vajjon most már hová megyek?

 

Fáj az éhség s a jóllakottság,

mar az ital, a szomju csíp.

Zokog a nap, a lebukó nap,

zokog az a távoli síp.

 

Milyen sötét lesz! Fülelő csend.

Lassan felmutatom eres

két kezemet a csillagoknak:

Nézzétek meg: üres. Üres.

 

 

LÉGY MÁR LEGENDA

 

Pihenj le békén,

sorsodat tedd irgalmasabb kezekbe,

 

rosszra ne gondolj,

szívedben a penge megáll rezegve.

 

Figyelj, fiacskám,

Sokrates, Dante, minden szellem itt áll

 

s édes a Léthe,

mindennél édesebb, amit csak ittál.

 

Fehér madonnád

- érdemes volt idetévedni érte -

 

utánad röppen

s a Védánál utolér, - megígérte.

 

Szólni szeretnél -

ne fáraszd már magad, szépen feledd el,

 

légy már legenda,

szelíd, világító, okos fejeddel -

 

megnőtt szemedből

csillagok jele csillan mostanában.

 

Fellegeken lépsz,

rezgő fényben, rezedák illatában.

 

 

AZ UTOLSÓ MIATYÁNK

 

Parányi pirula.

Itt a lámpaoltás.

Miatyánk ki vagy a mennyekben!

Megint egy sikoltás.

 

Aludni, aludni,

csend, nyugalom, béke.

Szenteltessék meg a Te neved!

Lesz-e ennek vége?

 

Magas bácsi sóhajt,

aki meghal, jól jár.

Jöjjön el a Te országod!

Hat az altató már.

 

Csillagok villognak.

Hunyorogva int egy.

Legyen meg a Te akaratod!

Nekem minden mindegy.

 

 

 

A SOROZAT-BORÍTÓT A MERCURIUS KFT TERVEZTE

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A KIADÁSÉRT FELEL A DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ IGAZGATÓJA. MŰSZAKI SZERKESZTŐ DR. BUJTOR LÁSZLÓ. KÉSZÜLT PALATINO LINOTYPE BETŰTÍPUSSAL, ELEKTRONIKUS FORMÁTUMBAN.

 

E-MAIL: INFO@DIGI-BOOK.HU

 

ISBN 978-963-364-268-9 PDF

ISBN 978-963-364-269-6 EPUB