VI.

1.

Németország rég eltörölt határát egy kocsma jelölte.

Victoria megdöbbent, hogy rá is hatással van a német föld csendes szele és a nedves termőföld finom illata. A legmegdöbbentőbb mégis az volt a számára, hogy Luxemburg, Belgium és Németország közös határpontján az egyedüli épület ez a kocsma volt. Egyszerre volt kocsma és mementó. Német életszerűséggel csapolt a csapos folyó belga barna sört a luxemburgi hollandoknak, akik leginkább németek szerettek volna lenni. Baró, gondolta a lány, és úgy döntött, hogy megbocsátja Butchernek, hogy egy szó nélkül leparancsolta a vonatról. Pedig a jegyet a teljes távra kifizették, nem csak félútig.

– Maga tele van meglepetéssel.

– Ennyim maradt. Csak a meglepetés.

– Mondta ezt már másnak is?

– Máskor. Másképp,

– Visszazökkent seggfejbe. Sebaj!

Köszöntésre emelte a poharat, majd fenékig ürítette.

Butcher rezignáltan figyelte, hogy a nő tud inni. Nem foglalkozott vele különösebben, ő maga lassan kortyolgatta a barna sört.

Victoria a fejével bökött a távolban elsuhanó vonat felé.

– Én csak azt nem értem, hogy miért szálltunk le róla?

– Azt akarom, hogy azon rágják a szájuk szélét, hogy mit toporzékol Victoria a luxemburgi határon.

– Mármint hogy én… – villant meg a lány tekintete.

– Mármint.

– Gondolom, semmi kedve mélyebben beavatni abba, hogy miként támadjuk hátba Németországot.

– Itt semmiképpen sem – intett körbe a férfi.

Victoria el nem tudta képzelni, miért tart egy kocsma vendégseregétől, mivel neki nem volt meg az az előnye, mint Butchernek, azaz hogy tudja, ezen a helyen legalább háromszáz figyelő szerkezet működik. Plusz negyvenhét ivóvendég.

Szótlanul ültek vagy fél órát, majd Butcher indulni készült. Fizettek.

– Ízlett? – kérdezte Victoria. Homloka ráncba szaladt, amikor látta, hogy Butcher egy ötliteres fahordót is magával hozott a kocsmából,

– Nem tagadom.

– És meg fogja inni?

– Amikor eljön az ideje.

– Hülye szövege van, mondtam már? – vont vállat Victoria.

Valamiért úgy érezte, hogy nagy súllyal nehezedik a vállára a felelősség.

Miután kiléptek az ajtón és lesétáltak a kocsmának otthont adó domb oldalán, már a német földel taposták. A könnyű fű elhajolt a lábuk alatt. A talaj puha volt, nedves, a levegőt pedig megtöltötte a marhalegelő illata. A legközelebbi erdő két kilométerre volt tőlük. Victoria felnézett, és arra a sötét felhőre bámult, amely a nap elé úszott. Nagynak látta, sűrűnek és fenyegetően közelinek.

– El fogunk ázni.

– Rezignálja?

– Aham… Nincs másom, csak egy Dior modul, az pedig csak az arcomat védi. A sminkem az első számú védelmi rendszerem.

Varázsszóra szemerkélni kezdett, majd egy fél perc múlva nekieredt.

– Akkor fusson – javasolta Butcher. Őt nem izgatta az cső.

– Mégis… – tépelődött Victoria. – Merre? Itt mindenhol esik! Az esőcseppek között pedig nincs képességem navigálni.

– Az erdő szélén vár ránk egy fekete Mercedes. Az ajtaja nyitva.

– Mi van?

– Nagy szarban lenne a cég, ha ezt sem tudnám elintézni.

– Most felvág? Inkább adjon egy pajzsot! Felkapcsoljuk, és pá eső!

– Nem kap pajzsot. Egyikünk sem kap pajzsot. Sajnálatos módon minden pajzsunk legalább hatvanezer kilowatt felett működik, ami már harcászati szintnek minősül, tehát a határhoz ilyen közel esztelenség lenne felkapcsolni. Ázik vagy fut!

Victoria az egyre nedvesebbe váló földet taposta. Megrántotta a vállát, majd lemondóan legyintett.

– Caplatunk,

Inkább az édesapjára gondolt. Mindent meg fog tenni érte, hogy kiszabadítsa a marsiak keze közül!

Hagyta, hogy ez a gondolat uralja el az elméjét, amíg el nem érték a fekete Mercedest, majd útnak nem indultak. Butcher vezetett, ő pedig el feküdt a hátsó ülésen.

Egy dolog kellett volna, hogy foglalkoztassa, mégpedig, hogy miként oldja majd meg az előtte álló, minden bizonnyal kivitelezhetetlen feladatot, de ehelyett a bosszú járt a fejében. Addig-addig elmélkedett a gyászos végen, míg csak arra tudott gondolni, hogy miként is végezzen Dessauge-zsal. Soha nem fog neki megbocsátani, és növekvő dühvel fogja ütni-vágni. Nakano is megkapja a magáét. Elé dob egy nagyobb kést, és követelni fogja tőle, hogy kövessen el szeppukut, bármit is jelentsen az. Végül pedig porig rombolja a marsi fegyvergyárat.

Be harapta az ajkát, és észre sem vette, hogy mikor aludt el.

Döccenésre ébredt.

– Itt vagyunk – hallotta a férfi hangját.

– Hol is? – Fel sem tűnt neki, hogy végigaludta a négyszázötven kilométeres utat.

– Jénában. Kicsit nagyobb város, mint Weimar. Bár ugyanolyan közel van Oberndorfhoz, mint az, de errefelé kedvezőbb a terep. ¹

– Miért? Itt nem esik? ‘

– Rendben van. Mostantól maga jön. Ez az autó teljesen biztonságos, itt még beszelhetünk, de amint kiszállunk, maga lesz a főnök.

– Értem – bólintott Victoria, de magának is be kellett hogy vallja, nem teljesen értette, hogy… – Miért?

– Egy: mint mondtam, teljes megfigyelés alatt lesz. A SandStorm ügynökei minden mozdulatunkat jegyzik majd. Itt vannak, és tudják, hogy itt vagyunk.

– A kettő már leesett, köszönöm. Én kértem magát, pontosabban egy embert a SandStorm titkos kommandójából, aki az én utasításaimnak fog eleget tenni. Meg sem mozdulhat, ha én nem adok rá engedélyt. Maga engedelmeskedik, és ügyel rá, nehogy meglógjak, de ennyi.

– Pontosan.

– Tehát?

– Maga jön – nyitotta ki Butcher az ajtót. – Ez a maga terepe.

Victoria nagy levegőt vett, és kilépett az autóból.

– Remélem, hogy nem lesz az utamban. Jöjjön! Kövessen! Amúgy sem szállna le rólam.

Körülnézett. Jena mocskosul szép város, ha lehet ezt mondani, Ahol nem épületek álltak vagy utak húzódtak, ott a föld zöld volt, és ott is fa nőtt, ahol nem gondolta volna. Az erdő magához engedte a várost, átölelte, majd magába olvasztotta. Lombok közt szűrődött át az épületek fénye.

A városközpont mintha ki akarná engesztelni a környezetet, a magasba ívelő gúlaszerű tornyok kiugró szegleteiben, amik hellyel-közzel ötszáz négyzetméteresek is lehettek, a talajtól száz méterekre felemelt apró parkok zöldelltek. A fák és bokrok között kertészek tevékenykedtek. Hol nyestek, hol irtottak, hol pedig bujtattak, vagy éppen öntözték és táplálták a növényzetet. Alig kétszáz éve kezdődött a folyamat, aminek a végén Jena minden felhőkarcolójával együtt szerves részévé vált a természetnek.

– Felmegyünk a toronyba – mutatott előre és felfelé Victoria, ahonnan mesterséges zuhatag zúdult alá fél kilométer magasból, többlépcsős gyűjtőmedencék során át.

Butcher feltekintett. A városról elnevezett Jena-torony egy kilométerre emelkedett ki a földből, jócskán a környező domborzat föle magasodva. Onnan mindent látni lehel.

– Maga parancsol – dörmögte.

Követte a nőt, aki ringó csípővel lépdelt előtte. Victoria hosszú combján napsugarak táncoltak. Nem a lépcsőmászástól lélegzett egyre mélyebbeket a férfi.

A huszadik emelet magasságában liftbe szálltak, és kilőttek az ég felé.

Odafent vad szél tombolt, de a biztonsági erőterek megakadályozták, hogy bárki is a peremen túlra kerüljön. Victoria egy kilátó-távcsövet ragadott meg, és északnyugat felé fordította.

– Az ott Oberndorf – szögezte le, mintha a tizenkét kilométer távolságban fekvő város ellenkezhetett volna. – Kisváros, csak az emlékművek nagyok – jegyezte meg.

– Azok – bólintott Butcher. Neki nem volt szüksége távcsőre ahhoz, hogy ellásson odáig. De még az ő technológiájának is határt tudtak szabni.

Victoria is megdöbbent.

– Miért nem látni a gyárat? Csak a két kimagasló szobor látszik, semmi más a városból.

– Optikai tértorzítás.

– Ja, maga ne tudná! – hörrent Victoria, és dühösen nézett a férfire. – Túl okosnak hiszi magát. Pedig csak egy mocskos bérenc, akinek tele van a feje, talán még a töke is mindenféle szerkentyűvel. Azoktól csak erősebb lesz, az IQ-ja pedig ott marad, ahol a tyúkok kapirgálnak. Foglaljon szobát itt a toronyban, holnap pedig meglesz, amit a drágalátos főnöke akar!

Butcher Örömmel vette, hogy Victoria eljátssza a neki szánt szerepet. Egy kicsit színpadiasabban ugyan, mint kellett volna, de hadd örüljenek a SandStorm ügynökei.

Victoria után viharzott, majd a lány állításával ellentétben még az éjszaka elindullak Oberndorfba.

2.

Eteokles láthatatlanul érkezett meg egy párizsi sétálóutca kellős közepére. Senki sem sejtette, hogy angyal van a földön, még az sem, akit majdnem fellökött.

Határozott, gyors léptekkel haladt, szárnyát összezárta, hogy ne zavarja a mozgásban.

Érezte a lány illatát, nem messze, egy kávézó sűrűn ragacsos illatorgiájával keveredve, ám amint túlhaladt rajta, egy látványpékség kemencéjének a szaga és egy ötfős lánycsapat eltúlzott parfümadagja elrejtette.

Végül ott állt a ház előtt. Alul egy műszerész hirdette magát, de az üzlet zárva volt.

Egy emelettel feljebb megint rátalált a lány nyomára. Ezen a helyen legalább egy órát eltöltött, majd mintha két férfiember heves szexjátéka következett volna, megérezte magjuk fanyar illatát

Úgy vélte, a tárt ablak előtt lebegve, hogy legalább két órát késett.

Időtlen ideig képes volt várni, évszázadokat, évezredeket, ha kellett, de a célhoz ennyire közel már érezte a sürgetést. Ám amikor rádöbbent, hogy a lány, és a másik, egy férfi, aki vele van – ezt már ki tudta következtetni az szagminták alapján – ismét szupersebes vonatra ültek, csalódott düh szállta meg.

Az égiek sem akarják, hogy utolérjem?

Magasra emelkedett, és a lány nyomát kereste. Amint rátalált, utánavetette magát. Kelet-északkelet felé szárnyalt, amerre sűrű esőfelhők tornyosultak és tartottak Németország felé. Követte őket, a vihar gócpontjában villámokat kerülgetve, a lecsapó széltölcsérekben lendületet véve.

Eltökélte magát.

3.

Oberndorf a mai napig megőrizte varázsos báját.

A hegy alatt fekvő kis falu, amely sohasem indulhatott nagyobb növekedésnek, egyrészt a biztonsági előírásoknak köszönhetően, másrészt pedig mert a falu polgármestereinek soha eszük ágában sem volt telket adni itt bárkinek is, csendes volt és családias. Ez a kicsi hegyvidéki paradicsom jól megélt a fegyvergyárhoz érkező turistákból, a tüntetőkből, és azokból a hegymászókból, akik kizárólag azért akartak itt lenni, mert itt is van egy hegy

Bármennyire is hívogatóak voltak az éjszakai sötétségben a tavernák kigyúló fényei, Butcherék inkább egy lanka mögé hasaltak, és az égre meredő szoborpáros, Edmund Heckler és Theodor Koch megvilágított alakját bámulták.

– Kérem a zsákomat! – nyúlt oldalra Victoria. Szüksége volt Szaki zseniális szerkentyűire, hogy bejusson a Heckler & Koch épületébe. Meg nem sejtette, hogyan fogja megtenni, de azt tudta, hogy improvizálnia kell, más választása nincs. Halvány esélyt adott magának a sikerre, de nem lettek volna kiszámít– hatóbbak a kilátásai akkor sem, ha fel évig készül rá.

– Csak vigyázzon! – suttogott a fülébe Butcher. A férfi látta, hogy Victoria feszült. Ez ellen nem tudott mit tenni, de ha valaki a Heckler & Koch emblémája mellett a Herden fegyvercsalád és a von Anstetten császárok emblémáját is látja, akkor be kell vallani, hogy őszinte tisztelettel gyűlik a gatyájába a szar.

– Hahh! Mi mást tehetnék? De tudja mit? Ha nekem nem sikerül, akkor maga jön!

– Ezt viccnek szánta?

Victoria nem válaszolt. Többre készült, mint ami eddig embernek valaha sikerült.

Vajon a lehetetlen valóban kivitelezhetetlen?

– Ne gondolja, hogy nem adok bele mindent! – bizonygatta Victoria. Sóhajtott egy mélyet, majd beleveszett az éjszakába.

Butcher gondolatban sok sikert kívánt neki.

Várt vagy tíz percet, majd felállt, leporolta magát, és lassú, ráérős léptekkel a főbejárat felé indult.

4.

Victoria Moreau egyetlen pillanatra állt csak meg, amikor fejét felvetette és a Heckler & Koch főépületének acél üveg frontjára nézett. Az ablakok előtt hatalmas, tüzes feliratként díszelgett a fegyvergyár mottója, úgy, ahogyan még az öreg Hecklerék írták a hőskorban: Keine Kompromisse! Azaz semmi kompromisszum!

Manapság a Heckler & Koch által gyártott fegyverek nemcsak hogy tökéletesen látják el a funkciójukat, de hibátlanok, és a pozitív jelzők új szótárát is túlszárnyaló eredményekre képesek. Amikor valaki azt mondja, és ez legyen a világ legjobb mérnöke, hogy a Herden 73-as a fejleszthetetlenség netovábbja, akkor egy császári praetorianus testőr biztosan Herden 75-öst köhint mellette.

A Heckler & Koch nem ismeri azt a szót, hogy elégséges vagy közepes. A jóval is csínján bánnak. A kiváló alatt nem érik be semmivel. Mi más emelte volna olyan magaslatokba a fegyvergyárat, hogy képtelenség legyen figyelmen kívül hagyni a kérdést a harcmezőn, miszerint: az ellenfél használ-e Heckler & Koch-gyártmányt?

Victoria mentális parancsára az elmaradhatatlan oldaltáska elindult a hátán lefelé, lecsusszant a derekára, ráült a csípőjére, majd előrefordult. Victoria kinyitotta a táska száját, belenyúlt, megfogta Szaki sebtapaszszerű installációs neurális gyorstalpalóját, majd a halántékára tette.

Öt másodperc múlva mindent tudott arról, amit Szaki a reklámszatyorba gyömöszölt, és ismételten el kellett ismernie, hogy a fazon nem normális.

A szél feltámadt. Rossz ómenként fújt a lány arcába, belekapott a hajába. Victoria idegesen hátrányúlt, egy gyors mozdulattal kontyba fogta, majd utasította a Dior modult, hogy fixálja.

Különös kisugárzása volt az épületegyüttesnek, amit a látogató úgy érzékelt, mintha behódolásra kényszerítenek, mélységes tiszteletre és a hatalom szűkölő elismerésére. Kellemetlen volt, de nem kizárt, hogy csak az éjszaka üzemelő biztonsági rendszerek egyike sugározta szét a szélrózsa minden irányába. Mindenesetre Victoriát ki rázta a hideg, és fázni kezdett.

Mit nem adott volna érte, ha eksztázisba tudott volna menekülni, valami transzba, részeg kétségtelenségbe, ami őrült ragyogásként borítaná fanatikus tűzbe a szemét, hogy az egész csupán képek kavalkádja legyen, egy hosszú villanássorozat, ő maga pedig egy mágiától vezérelt hatékony bábu, akinek annyi dolga van csupán, hogy megtegye, amire rendeltetett.

De nem az volt.

Szüksége volt az ép eszére, az érzékeit csúcson járató, gyomrot szorongató félelemre. Szüksége volt rá, hogy tudatában legyen a bukás lehetőségének, és hogy megtegyen mindent, amivel azt elkerülheti.

– Légy kurva óvatos! – suttogta maga elé. Saját hangja megnyugtatta.

Elindult. A kerítés nem okozott gondot a számára. Eljutni az épületig gyerekjáték volt. A figyelő szemek és pásztázó kamerák erdejét Szaki egyik szerkezetével könnyedén a felejthető eszközök kategóriájába száműzte.

Valamit tud az a meztelen zseni, gondolta.

Az adrenalin elszabaduló hullámai megáradt folyó ként lüktettek ereiben.

Az apja járt az eszében. Ő volt a cél, és nem ez a fegyvergyár. Ez itt az üt volt, amit végig kellett járnia, egy ösvény, amit fel kellett fedeznie, a vak sötét kihívás, aminek meg kellett felelnie, hogy a végén újra mellette lehessen. Biztonságban. Szüksége volt erre a motivációra, máskülönben feladta volna.

El kellett ismernie, hogy volt valami diszkrét báj abban, hogy a Heckler & Koch emblémája kis takarásba vonta a császári emblémát. A központi zónáig tartó utak nyílegyenesen vezettek addig az épületig, amelyben a Herden fegyvercsalád fejlesztése és gyártása is folyt.

Tudta, hogy az út csak idáig volt sétagalopp, a neheze most következik.

5.

Nem hitt a szemének, amikor a központi gyárépület előtt önjáró pajzsmodult látott elhaladni. Majd fel perc múlva meg egyet, majd még egyet.

Az rendben van – dörmögött magában ~ hogy este van, a dolgozók hazamentek, és maximális egyetértésem a biztonság miatt is, de most már elmennek a kurva anyjukba!

Az épüld körül feszülő energiapajzs néha-néha a látható tartományba villant. Ha nem figyel oda, lehet, hogy későn veszi észre, és beleszalad, képességek ide vagy oda.

Van, amikor csak egyet tehet az ember lánya: fúj egy nagyot, megrántja a vállát. Butcher megmondta, a dolgokat valakik mindig megteszik.

Nem tehetett róla, de amikor éppen tolvajkodott, azaz besurrant és illetéktelenkedett, ahogy apja mondta sokszor, az agyában a gondolatok vulgáris jelleget öltöttek. Az energiapajzsok voltak azok a kibaszott villódzó energiafaszságok, a zárt ajtók voltak a rohadék falak, a kiskapuk voltak a mocsok gecik, a kódok voltak a szar-szemét-szignók, és ha valami nagyon nem tetszett neki, egy fiatalkori barátnőjétől tanult kifejezéssel élve minden más csak szar-fos-szar-fos-szar volt. Saját magát ilyenkor nemes egyszerűséggel havának nevezte. Perverz ribancnak. Ki más maszturbálna illetéktelenkedés közben?

Azt rendben lévőnek vélte, hogy izgul, és sok alkalommal kénytelen Szaki szerkentyűire bízni magát, de azt jóval kevésbé tolerálta, hogy mindezt vakrepülésben teszi.

A technológiai megvalósíthatóság peremén ügyködő Heckler Koch semmit sem bízott a véletlenre, és Victoria biztosra vette, hogy vagy ezer és egy teszten is futtatták a védelmi és biztonsági rendszereiket. Alig jutott túl az önjáró pajzsmodulok generálta pajzson, amin Muranovszkij-jellemzőket vett észre, már előtte is volt a következő akadály, a H&K arroganciáját tükröző üres folyosó, ami két dolgot jelentett. Az egyik, hogy szabad utat biztosított mindenki számára, aki át akart haladni rajta, a másik, hogy magát a jelenlétet érzékelte,

Victoria maga elé tartotta azt a szkennert, amit Szaki sok minden más hátára pakolt, mielőtt kiléptek volna az ajtaján. A szkenner okos szerkentyű volt, mindent megmutatott, amit a modern technológia létrehozott. Oké, egy homo-hetero francia műszerész szerint. Szaki egy címkét is ragasztott rá, ami Vak Neónak nevezte a szkennert. A tolvajlány a kijelzőt bámulta, és elkerekedő szemmel nézte az aranyszínben futó technológia kisugárzását.

– Hej, baz’meg!

A francia zseni hiába értette a szakmáját és tudott róla mindent, az ő figyelmeztetése sem volt több, mint hogy villódzó vöröslő betűkkel megjegyzést küldjön a kijelzőre: Ez lát, ez lát, ez lát!

Homályos valószínűség-leírást adott a megfigyelő rendszerről. Kifejtette, hogy a technológia császári, kevés földi jellemzőt tartalmaz, és hogy a kurva anyját, de komolyan!

Victoria osztozott a szkenner negatív tartalmú megjegyzésén, és egyetértett a nézeteivel is.

Hogy legyünk észrevétlenek ott, ahol nem lehet észrevehetetlennek lenni?

Normális körülmények között került volna, de el kellett ismernie, ez is azon kevés helyek közé tartozik, amit nem lehet kikerülni, mivelhogy nincs más út.

Összeszedte magát, és arra gondolt, hogy nem sokan vannak a világegyetemben, akik jelen pillanatban nem akarnak lenni. Mert ahhoz, hogy továbbjusson, a teljes és komplett egyéniségét, azaz a gondolkodó és éleihez ragaszkodó énjét, de legfőképpen azt, ami őt jelentette, az egóját kell semlegesítenie. De mégis, hogyan?

A választ erre talán egy harmincadik században játszódó ponyvaregény hőse tudná megadni, aki csuklóból oldaná meg a feladatot. Kaphatnék kölcsön egy Alef osztagot? – gondolta Victoria morózusan, amikor rádöbbent, hogy itt bizony nem fog átjutni. Ő semmiképpen.- Mert az atefesek nincsenek jelen, ám vannak, és ide az kellene.

Beharapta az ajkát. Megcsóválta a fejet. Jobb kezével megvakarta bal csuklóját. Tekintete ide-oda járt. Megcsóválta a fejét. Letagad hatatlanul zavarban volt, és merőben tanácstalan. Ha lett volna ki előtt lepleznie, akkor sem tette volna.

Hülye kurva!

Mi itt az akadály?

A folyosó? A figyelő rendszer? Melyik?

Maga sem tudta pontosan, hogy mi vezette rá a megoldásra, de ha hazamegy, illem ide vagy oda, meg fogja csókolni azt az áldott meleg zsenit.

Mivel nem tudta kikerülni, így egy nagyon egyszerű kifejezéssel élve, átbaszta a szkenner agyát. Szaki egyik bizgentyűjét használva meggyőzte a jelenlét-érzékelő műszert, hogy NE itt érzékeljen. Sétálni pedig egy egyéves csecsemő is tud.

A Herdenek fejlesztőközpontja előtt nem ártott megállni egy pillanatra, és hálát adni az égnek, hogy nem posztóinak praetorianus testőrök a nagyajtó előtt. Mert ezt is el tudta képzelni. Ő igen, de a biztonsági tervezet megalkotója mégsem gondolkodhatott csillagászati árakon.

Ellenben Victoria inkább választotta volna azt, mintsem hogy mindössze két percet vesztegessen el a szar-szemétszignóval.

Oké, derogált neki, hogy kódokkal szórakozzon (amik Szaki szerkentyűit használva csupán időbe teltek, de izgalommal nem jártak), ahelyett, hogy igazi kihívást kelljen leküzdenie. Nem azért lett tolvaj, hogy pár zárat feltörjön. Éltette a kihívás, és az, hogy apa büszke legyen rá.

Amikor bejutott, és maga mögött tudta a két méter vastag titánötvözet ajtót, amit a négy méter vastag, kriolittal és módosított kerámiával megerősített falba ágyaztak, Victoria belélegezte az alig négy fokos levegőt és megborzongott.

Tovasietett, átfutott néhány folyosón, és Szaki Vak Neóját maga előtt tartva kerülte ki a csapdákat. Öt szintet haladt lefelé, amikor rájött, hogy Heckleréknél nem érvényesek az általános szabályok. Felnézett, káromkodott egy ízletesét, amúgy francia módra, és egy Merde kezdetű gondolatsorra felfelé indult.

Nem tévedett, már a földszinttől számított második emeleten útját állta az első komolyabb, ha nem a legkomolyabb energetikai rendszer, amit valaha sikerüli megtapasztalnia. Vak Neo segített neki, és közölte vele, hogy ez az energiafal hetvenegyezer-hatszázharminckilences frekvencián üzemel. Határeset, gondolta, és csak a kisujját nyomta bele az energiapajzsba. Letesztelte, és elégedetten konstatálta, hogy még nem kell meztelenre vetkőznie. Ebben a hidegben semmi kedve nem volt hozzá.

Tenyerét előretolta, egészen az energiapajzsig, de megtartva egy hárommilliméteres távolságot, csak hogy érezze a hullámzását, Szemét lehunyta. Koncentrált, míg ágy nem érezte, hogy az idő megállni készül.

Szemhéján át látta, mint remeg az energiafal, mint kap újabb és újabb lökéseket a generátortól. A századmásodperc alatti hetvenegyezer-hatszázharminckilencszeres lökéshullám kesernyés illatú aurát képzett körben, de csupán negatív töltésű volt, különösen jól kalibrált generátorral és feszültségszabályzóval. Egyetlen pozitív töltésű hullámot sem generáltak, ami zavart és interferenciát okozott volna.

Victoria lélegzete lelassult, és ahogy tenyere közelebb én az erőtérhez, úgy változott meg ő maga is. Előbb az aurája vette át a rezgésszámot, majd az ujj a í és a tenyere változtatta meg a viszonyát az ismert emberi fiziológiai tulajdonságokhoz képest. Valami felsőbb színt öntudatlan akaratának engedelmeskedett, amikor semmibe vette az akadály létezését.

Egy lassú lépest tett előre, miközben eggyé vált az akadállyal, majd ahogy áthaladt rajta, ágy alakult vissza.

Volt egy pillanat, amikor Victoria majdnem kinyitotta a szemét. De még sohasem próbálta meg, hogy akkor lásson, amikor az arca éppen az erőtér részét képezi. Nem merte kipróbálni, hogy milyen hatással lesz rá a sokk, az ismeretlen tartalom. De egyszer, amikor már nem lesz mit veszítenie, megesküdött magának, hogy ki fogja nyitni a szemet, hogy úgy lásson, ahogy a mindenséget látni kell: állandóan mozgó energiarészecskék halmazaként.

A második lépés megtételekor már túljutott az energiafalon. Egyetlen riasztó sem szólalt meg, és egyetlen őr sem állta az útját. Csak egy dolog maradt, ami kétséggel töltötte el: az ismeretlen.

A harmadik emeleten furcsa mód jobban őrizték a lépcsőt, mint a liftet. Az időlegesen a fal és a csapóajtó anyagát egybeforrasztó atomstabilizációs szoftver program vezérlője csupán egy hosszú számsort kért, megerősítésnek pedig Edmund Heckler becenevét, abból az időszakból, amikor még a főiskolára járt.

Victoria úgy gondolta, mégis inkább megpróbálkozik a lifttel. Ott viszont The odor Koch beceneve volt a kulcs.

Hát nem mindegy, hogy hol bukunk meg? – tette fel magának a kérdési, de aztán Vak Neo sietett a segítségére. Rácsatlakozott a rendszerre, de nem vírussal szórta tele, nem terítette el a figyelmét, nem kerülte meg, hanem nemes egyszerűséggel megadta a választ,

– Mi volt az? – kérdezte Vic a géptől, de az mintha megkukult volna. A lány úgy döntött, majd ha itt végeznek, apró darabokra szedi a szerkentyűt, és kiszedi belőle a választ. Ha érdekli még annyira.

A gravitációs lift felvitte két emeletet. Ott vége volt a liftaknának, pedig az épület még vagy tíz emeletet tartogatott neki.

– Vakrepülés, vak repülés – dúdolta bosszúsan a nő, és a hajába túrt volna, ha nem lett volna kontyban.

Egy gondatlanul aktív állapotban hagyott terminálról azonban rengeteget megtudott az épületről. Nem volt sok ideje, mert az aktivitást akármi észlelheti, ezért csak egy sematikus térképet mert lekérni, viszont az is hatalmas segítségére volt a továbbiakban.

Már majdnem túl könnyedén vette a többi akadályt, amikor az elé kerülő és egyben utolsó védelmi energiapajzs jókora meglepetéssel szolgált neki.

Lehunyt szemmel állt előtte, a szokásos módon előretartotta a tenyeret, amikor zavart érzett az erőtérben.

Frekvencia-rezonátor – döbbent rá. Csalódottan és dühösen lépett hátra.

Sok mindenre képes volt, de arra nem, hogy menet közben változtassa saját testének a rezgésszámát. Amúgy is elég nehéz összehozni az agyi elektromos tevékenységeket a szívben villám ló elektromágneses terekkel, erre még ez a pajzs is szívatni akarja.

Szóval, valaki frekvencia rezonátort épített be ide. Hogy szakadna meg! A rohadt köcsögbuzi! Már megbocsáss, Szaki és a mindenszentjeid!

Victoria hamar lehiggadt, és rövid ideig Vak Neóra hagyatkozott. Legalábbis engedte, hogy feltérképezze a helyzetet. Még szerencse, hogy a meztelen zseni érdeklődési köre elég széles volt, ami miatt a kis gép végül mégis rájött a megoldásra.

Mint a zenében a vibrato, szabályos időközönként, de nem negyedekre ütemezve, hanem hosszú hangsorként, előbb a harmadol ütötte 1c, majd megint a harmadol, végül csak kél negyedet várt ki. Ez az ütemsor csupán négyszer ismétlődött, majd felváltotta egy harminckétszer ismétlődő kalapácsos két– negyed, mielőtt visszatért volna az eredeti séma. Utána egy kizengetett harmadsor, egy félreérthetetlen szinkópa-szinkópa, majd egy rövid kiállás után újra a refrén következett. Vak Neo négypercnyi zenehallgatás után merte közölni Victoriával az eredményt.

Jókor, mert a nő úgy döntött, elég a várakozásból, és szerencsét próbál. Jó hogy nem tette, mert…

– A kurva életbe, szénné égtem volna, mint az első fasírtom! – szisszent, amikor a tervezett időpontban mozdult volna.

Gyorsan átvette az ütemet Vak Neótól, majd egy hosszabb harmadnál szinte átugrotta a harmincegyszeres energiafalat. Könnyű futam volt.

Alig szusszanta ki magából az izgalmat, újabb feladat állta útját.

Előretartotta Vak Neót, hogy szkennelje végig a folyosót, és a végén azt a gyanús kidudorodást a falban. A kis gép kiterjesztette gyengéden tapogatózó, érzékelő csápjait, majd egy rövid elektromos sikollyal kiolvadt. Füst szállt fel belőle, és Victoria meglepetten dobta le az átforrósodott és immár visszavonhatatlanul döglött szerkentyűt. Vak Neo feláldozta magát, mert rájött, hogy amit vizsgálni próbál, bemérheti, és akkor a lánynak is vége. Ez volt Szaki biztonsági protokollja, amit a rendszere fölé ültetett, hogy alkalomadtán megmentse Victoria jobb sorsra érdemes és felettébb guszta hátsóját.

Victoria egy darabig levegőt venni sem mert. Vissza nem fordulhatott, Vak Neónak annyi, ki adja ezután az ütemet, hogy újra átjusson a rezonátoros erőtéren? Egy kérdés dübörgőit egyre a fejében: működött valaha is Butcher bölcsessége?

A dudor lassan kiemelkedett a falból, és felvette egy démoni szörnyeteg alakját. Csak sejteni lehetett, hogy hol a feje, merre vannak a végtagjai, és ugyan miből is nőnek ki ezek. Lassan lecseppent a földre, majd a lány felé fordult. Fenyegetően közeledett, seholsincs szemét a lány tekintetébe fúrta. Karjait felemelte, aminek a végein borotvaéles karmok sorakoztak. Ezekkel suhintott jókorákat, amitől még a levegő is megrepedni látszott.

Most aztán véged van! – gondolta magában Victoria, amikor a szörnyeteg már csak Öt méterre volt tőle. – Vagy ideje inad szakadtából iszkolni, kis beszari kurva!

Hetedik érzéke mégis azt súgta neki, hogy csak azért se mozduljon. Pedig minden porcikája menekült volna.

Pánik!

Ez a szó ötlött fel benne, ami az elfojtott érzéssel párosult. Ne ess pánikba!

Mi a franc ez a biztonsági rendszer? Aggodal-O-méter? Pánikgenerátor? Mifene, te szájbarakott kis kurva?

Valamiért biztos volt benne, hogy nincs mitől tartania, és hogy ez így is maradjon, tudta, hogy nem kell tennie semmit. Ritkán érzett csak így, de akkor a lét teljes bizonyosságával, hogy bíznia kell hirtelen feltámadt ösztönében. Mintha az ég vigyázna rá.

Hagyta, hogy lesújtson rá.., a hologram. Kiafaszomtervezteezt?

Kinyitotta a szemet, és nagyot fújt.

Tovább!

A felső két emelet azért volt rendkívül bosszantó, mert nem védelmi berendezésekkel volt ellátva, hanem agresszív, támadó egységekkel. Még szerencse, hogy nem vaktában lövöldöző, agyatlan kiskatonákkal pakolták tele az egész helyet, mert akkor esélye sem lett volna. A modern technika viszont valahol kiszámítható, legyen bármilyen brutális. Végül is tolvaj volt, a biztonsági rendszerek kikerülésének mestere.

És igen, végül útját állta az egyik legrégebb óta használt lézerhálós akadály.

Elmosolyodott.

Imádlak, imádlak, imádlak!

Aktiválta az optikai segédrendszert, ami a retinájára csúszott. A vörös lézerháló úgy épült fel, mintha egy részeg pók alkotta volna meg, aki miután végigtekintett művén, megbolondult, majd még egy réteg őrületet szőtt bele.

Victoria két útvonalat tudott megrajzolni, amerre esély mutatkozott az átfutásra, viszont mindkét útvonal egy-egy szakaszát a falon mászva kellett megtenni. Nem lehetetlen, csak tapadókorongok kellenek. Stabilizációs kesztyűt nem mert használni, ki tudja, mint reagálna rá egy eddig fel nem térképezett védelmi rendszer. Most hogy Vak Neo már a múlté, a pulzusa is jó százötven felett verdesett. Azon nem tépelődött, hogy esetleg a falon is van egy súlyhatár, amire ha felkapaszkodik, leomlik. Vagy valami ilyesmi.

Most nagy hasznát vette a balett-képzésnek. Olyan simán csúszott le spárgába, mint ahogyan gyertyaállásba emelkedett, majd hagyta ívbe omlani a lábát, hogy hídból álljon fel. Az egész mozdulatsor rohadt szexista volt, sőt, mintha látnák őt, még domborított is, ahol lehetett, és ahol a hely engedte, végigsimított magán. Lazítás, feszítés. A lényeg a rugalmasság és a jól kontrollált erő. És az, hogy perverz ribanc vagyok.

Felkapaszkodott a falra. Izmos fenekét behúzta, nehogy vonalat süssön bele a legközelebbi lézerszál. Olyan szorosan tapadt a falra, amennyire képes volt. Az izmai megfeszültek, ahogyan pózban tartotta magát. Egy idő után sajogni kezdtek, de nem engedte ellazulni őket. Kezével nyúlt előre, megkapaszkodott, majd felhúzta ívbe hajló testét. Egy fordulónál érezte, amikor már lefelé tartott, hogy ezt az ívet vagy tartani tudja, vagy most azonnal megtörik a gerince.

Amikor visszakerült a padlóra, elnyúlt és hosszan lihegett. Kést érzett az oldalában, amit minden lélegzetvételkor megforgattak benne. Izmai még mindig tűzforrón égették az oxigént. Fáradtan figyelte azt a lézercsíkot, ami éppen a szeme előtt futott át a termen. Még nincs vége, kincsem!

Összeszedte magát, és a maradék két perc mintha pillanatok alatt telt volna el.

Sétáljon végig a lézerrácson a tervezője! – gondolta, amikor végre kiugrott közülük.

Végigsimított magán, megpaskolta remegő combját, és jó magasra felhúzta a vállát, hogy egy feszítéssel véget vessen a kezdődő görcsnek. Homlokára izzadtságcseppek gördültek volna, de a Dior modul eltüntette Őket.

És még sehol sem járok! – gondolta dühösen. Összetett két tenyerét az arca elé emelte, orrát, száját belefúrta. Egy pillanatra lehunyta a szemét.

Apa!

Apja mosolygós arcát látta maga előtt, majd a rémképet, hogy véresen fekszik a cellája sötét mélyén.

Elementáris határozottság szállta meg. Tovább!

Mindegy, mennyi van hátra, nem számít, mik legyenek az akadályok! Továbbmegy, megszerzi, amit kell, megteszi, amire kérték, és akkor az apja szabad lehet.

És amikor eljön az ideje, rettentő bosszút áll Nakanóékon!

De most… Le kell győznöm ezt az ajtót.

A fehér színű ajtót nem fedte erőtér, nem kertek hozzá kódot, sem azonosítót, ám kilincs sem volt hozzá.

Jöjjön, aminek jönnie kell!

Victoria előretartotta a tenyeret, rásimította az ajtó hűs lapjára. Nem történt semmi. Kis nyomást fejtett ki rá, érezte, hogy enged az ajtólap, majd a következő pillanatban hirtelen szélesre tárult előtte.

– A kurva életbe! – nyögte ijedten a lány, és megbillenve az ajtó pereme után kapott.

6.

A Herden fegyvercsalád fejlesztő és gyártócsarnoka semmiképpen sem férhetett el abban az Ötször ötös szobában, ahová jutott.

Victoria Moreau hitetlenkedő tekintette] nézett körül. Akkor most mi van?

Gondolkodott. Amikor belépett, egy rövid ideig sötétség vette körül. Miután becsukódott mögötte az ajtó, lassan világosodni kezdett. Ennyi idő alatt abból a kis szobából hogy a fenébe nőhetett ki ez a terem, és ki pakolta tele mindenféle gépekkel? Na, menjünk ál férfiba, és gondolkodjunk logikusan!

Két lehetőséget látott. Az egyik az, hogy Hecklerék mesterien alkalmazzák a dimenziótechnológiát, ami manapság a császár személyes privilégiuma. Ezt azonban el kellett vetnie, mert a tudomány mai állása szerint a megnövelt térben egyelőre elképzelhetetlen a szerves életformák tárolása romboló károsodás nélkül. A másik lehetőség, hogy teleportálást hajtott végre. Ez a megoldás jobban feküdt neki, és még annyiba sem került a fegyvergyárnak. Sokkal jobb, mint egy lift, és a végcélhoz sem vezetnek lépcsők. Es így már volt értelme a biztonsági rendszerek kiépítésének is.

Ahogy a sorok között sétált, az volt Victoria érzése, hogy figyelik, de nem tudta megállapítani, hogy honnan. Felmerült benne a kétely, hogy nem ott van, ahol lennie kellene, de nem tudott vele mit kezdeni.

Figyelmesebben körülnézett.

Hosszú sorok, kiszolgáló modulokkal, szabályos távonként biztonsági tároló rekeszek, lézerrel festett közlekedő és szállítóútvonalak, és minden más, amit a német szabvány megkövetelt. Sok hasonlóságot vélt felfedezni a marsi fegyvergyár és a német üzem felépítésében és kialakításában, de ez természetes, fegyvergyárról lévén szó. Ez mégsem nézhet ki úgy, mint egy secondhand-es ruhaszalon.

A központi egységet azonban sehol sem látta, ami nem jelentette azt, hogy nem fogja megtalálni. Talán egy másik szinten. Vagy talán egy másik dimenzióban. Csupán remélni merte, hogy nem egy másik bolygón.

Annak a sornak a végéhez sétált, amely felelt egy nagy holokijelzőn a Prototípus felirat díszelgett. Egy rak-konténerben három darab kézifegyvert talált. Mind a hármon császári emblémát fedezett fel, testőri jelzésekkel.

– Wow! – nyögte.

Ezt én most…

Elrakott kettőt, a harmadikat árván hagyta. Soha nem volt még saját fegyvere, amúgy is viszolygott tőlük, de ez annyira megtetszett neki, hogy úgy döntött, miután egyet átad Nakanóéknak, egyet megtart magának. Butcher úgysem fogja megmotozni.

A többi gyártósoron is olyan fegyverek gyártása folyt, amiket hírből sem ismert a galaxis. Victoria némi hanyagságot is felfedezett: valaki bennhagyott egy üveg megbontott ásványvizes palackot az egyik összeszerelő egységen, mellette szárazsütemény morzsái.

A lány tekintete megakadt egy alig észrevehető feliraton: Fejlesztés.

Oda indult, csendesen. Ügyelt arra, hogy észrevétlen maradjon.

Az maradt, amíg áthaladt az ajtón, és az maradt, amíg belépett a rendszerbe és letömörített egymillió terrabájt adatot. Akkor is észrevétlen maradt, amikor kimentette azokat, de még akkor sem regisztrálta senki és semmi, amikor végzett, és jókorát káromkodott, merthogy tízpercnyi keresgélés után sem talált semmiféle kijáratot.

Ott sem talált teleportvezérlőt, ahova érkezett. Mi másban reménykedhetett volna? Ebből a csarnokból az itt dolgozók csak az azonosítójukkal együtt távozhattak, vagy a munkahelyi vezetők, esetleg a biztonsági egységek kíséretében. A teleportálás visszafele kizárólag távirányítással, de minden bizonnyal mobil vezérléssel történt.

Victoria fogott egy széket, és mielőtt kétségbe cselt volna, leült rá és megnyugodott.

Szinte le sem tette formás feneket a székre, még alig dőlt hátra pár másodpercre, máris megakadt a szeme a megoldáson.

Az ásványvizes palack!

Mosolyra húzta a száját. Kezét az oldaltáskára helyezte, megpaskolta, majd kiparancsolta belőle Szaki királyvíz-generátorát. Kezébe vette a patinás szerkezetet, aminek a legnagyobb részét a tartály tette ki. A folyadék átalakítását végző egység alig volt nagyobb, mint a Dior modulja, ami fülbevaló gyanánt elfért a fülén is. A permetező egység aktiváláskor materializálódott, és állítható sugarú fejben végződött.

Lesz itt sav! – paskolta meg Victoria elégedetten a tartályt.

Fogta a palackot, amiből alig párat kortyolt eddig hanyag gazdája, és az egészet beleöntötte a tartályba. Négy deciliter folyadéknak elégnek kell lennie, legyen bármiből is a fal. Erre gondolt, és találomra kiválasztott egy üres falfelületet. Ez is annyi reménnyel kecsegtetett a szabadulásra, mint bármelyik másik.

Abban reménykedett, hogy az épület nem a föld alatt van. De legalábbis ne az európai kontinenstalapzat mélyén legyen!

Megrántotta a vállát, majd munkához látott.

A sav fél milliméter vékony sugárban tört elő, és azonnal öt centiméter mély lyukai mart a fal anyagába. Forrt a fém, és ahogy a sav csorgott lefelé, úgy ette magát egyre mélyebbre.

Victoria nem akarta elpazarolni a készletet, ezért előbb kíváncsi volt rá, van-e egyáltalán esély a szabadulásra. Kis löketekkel spriccelte a savat, végül két méter után a falba égetett lyukon fényt látott át szűrődni. Legszívesebben felsikoltott volna az örömtől, de beérte annyival, hogy elégedett szusszanással vegye tudomásul, nem hiábavaló, amit tesz.

A kivitelezéssel jól haladt. Időnként abba kellett hagynia a munkát, hogy a sav kedvére dolgozzon, és a képződő pára eloszoljon. Saját védelme érdekében semlegesítő folyadékkal permetezte be a testét, az arca elé pedig szűrőt rakott.

Tizenkét perc munka után már megvolt a feladat háromnegyedével. Az ötven centi átmérőjű és nyolcvan centi mély lyuk kezdett formálódni, amikor… kiürült a tartály. Arca elé emelte, és nem hitt a szemének. Elfogyott?

Körbefutott, mindenhová benézett, de nem talált semmit, amit a tartályba önthetett volna.

Most vágjam fel az ereimet? – tépelődött. Az ötlet nem volt marhaság, ha jól csinálja, még túl is éli. Ám idejében eszébe jutott egy profánabb megoldás.

Lerakta a földre Szaki király víz-generátorát, kinyitotta a tartályát, gondosan felmérte a helyzetet, majd lehúzta a nadrágját, le a bugyiját, elhelyezkedett, fütyörészett, és… belepisilt. Alig ment mellé pár csepp.

Amikor végzett, felemelte, és örömmel konstatálta, hogy összejött három deci sárgás csoda.

Ennek már elégnek kell lennie!

Spórolt az anyaggal, és amikor végzett, elégedetten vizsgálta meg a művét.

Nem volt tökéletes, és valamiért a vizelet édeskés szaga is megmaradt, de sikerült akkora lyukat égetnie, amin úgy át tudott kúszni, hogy nem kellett összehúznia a vállait, és a csípőjét sem horzsolta le.

Szabad vagyok! – ujjongott magában, amikor átért.

Körülnézett.

De hova érkeztem?

Hosszú, egyenes folyosón találta magát, aminek egyik vége a sötétségbe, a másik pedig a végtelenbe veszett. Lejtést nem érzett, úgyhogy támpontja sem volt, merre induljon.

Rábízta magát női megérzésére, és jobbra fordult, egyenesen a sötétségbe.

Lépteinek koppanó visszhangjával próbálta feltérképezni, hogy mikor állja útját akadály. Nem lassított a tempón, gyorsan szaladt. Amikor elérkezett a pillanat, nem sokon múlott, hogy neki ne fusson a falnak. Előretartott karral tapogatta ki, majd balra nézett, ahol a fekete sötétség homállyá szelídült. Egy erőteljes emelkedő indult onnan, ahol állt, és minél jobban erőltette a szemét, annál világosabban látszott a fény az alagút végén.

Remélem, hogy csak képzavar! – hessegette ki az idegen gondolatot a fejéből, és a kijárattal kecsegtető világosság felé haladt.

Amikor felért, megtorpant, hasra vágta magát, és egy asztal alatt keresett fedezéket.

Egy szobához ért, aminek üveges ajtóval takart kijárata egy ismert folyosóra nyílt.

Egyetlen ember volt a szobában. A monitor előtt ült, és mécsesét nézett. A Bayer München játszott a Werder Bremennel. A gyengélkedő müncheniek már az első félidő végén hat góllal maradtak el a másik csapattól, és egyre valószínűbb volt számukra a kiesés a Bundesligából. Hiába no, nem a Khan klón volt a csapat kapusa, erre az idényre egy szintetikust szerződtettek.

Victoria csendesen előcsusszant az asztal alól, és az őr háta mögött kúszott végig a padlón. Ha szükséges lenne, ártalmatlanná tudná tenni az őrt, de nagy szerencséjére nem kellett ehhez folyamodnia. Az őr hortyogott, elbóbiskolt, valószínűleg a gólgazdag mérkőzés sem tudta feledtetni a szervezetével azt, hogy már huszonnégy órája volt talpon. Engedett a fáradtságnak, és egy másik világba álmodta magát.

Megy minden, mint a foton terelés! – gondolta Victoria, amikor már csak egy lépésnyi távolságban volt az ajtótól.

Lassú mozdulattal tápászkodott fel, előbb könyökre és térdre emelkedett. Fel nyújtotta a tenyeret a nyitópanelig, és megnyomta a zöld érintőgombot.

Erre megszólal egy női hang:

– Gebén Sie bitté Ihren Identifizierungscodc!

Victoria a szeme sarkából látta, hogy az őr megrezzen, hátrakapja a lejét, és egy szempillantás alatt felpattan a helyéről.

Túl nagy volt a távolság köztük, és elolvadt a meglepetés előnye.

Kikapta az elorzott Herdent a táskájából, és az őr homlokának szegezte. Profin, rezzenetlenül, mintha életében mindig ezt tette volna. Az ujja a ravaszon ült, és egyetlen gondolat választotta el attól, hogy lőjön: még sohasem tett ilyet.

Az őr megtorpant, érezte, hogy vesztett helyzetben van. A fegyver csövének mélyéről mintha a végzet lesett volna rá.

Amikor Victoria egyenesen maga elé tartotta a Herdent, bekapcsolt annak vezérlő mechanizmusa. Még nem fejeződött be a programozása és a végleges kódokat sem kapta meg, ezért ahelyett, hogy csak császári testőrök kezében kelt volna életre, egyelőre bárkinek engedelmeskedett.

Kizárólag a lány számára láthatóan egy hololelületet hozott létre a markolat felett, szemmagasságban. Megváltoztatta a valóság képét, csupán a lőképelemzéssel foglalkozott, és azzal, hogy megfelelő javaslatokkal álljon elő.

A lány jól leplezte meglepettségét, egyetlen szemvillanás alatt alkalmazkodott a helyzethez, azzal viszont nem tudott mit kezdeni, hogy a Herden újlatinul akart vele kommunikálni.

Sok információt kapott, de nem tudott velük mit kezdeni. Egyedül arra koncentrált, hogy a főmenüt kikövetkeztesse, és minimális latin tudását úgy vesse latba, hogy ne kövessen el nagy ostobaságot.

Egy hosszú csík felett az állt, hogy Vis vires¹\ és szemmozgással tudta növelni, illetve csökkenteni a benne futó csík hosszát. Victoria megpróbálta értelmezni, de emlékezetében kapcsolatot egyedül az iskolában tanult Vis Maior² kifejezéssel talált, ami Nagyobb Erő-t, felsőbb hatalmat jelentett, és amiből a maior jelentette a nagyobbat. Vis-vis_t gondolta, erő-erő, egyre megy, és azt a következtetést szűrte le, hogy ez lesz az, amit keres. Nem akart ölni, ezért alacsony fokozatra állította a Herdent.

Az őr megtorpant, és öntudatlan mozdulata, amivel az oldalán lógó fegyver után nyúlt, megakadt. Ám tudta, ha most nem szólal meg, többre már nem lesz ideje.

– Ne… cselekedjen… elhamarkodottan! – mondta lassan, termetéhez képest vékony hangon.

A lány végre átnézett a lőképelemzés felett, amin látszott, hogy a férfi szíve legalább kétszázat ver percenként.

A férfi meglepően jóképűnek bizonyult, csak sűrű bajusza volt némiképp zavaró, bár ellensúlyozta a szinten sűrű, barna szemöldököt. A férfi mélyen ülő tekintete kulyaszerűnek és kissé bánatosnak tűnt. A szeme sarkában megült néhány szarkaláb, ami az állandóan meglévő, hosszú, elgondolkodó homlokráncok kistestvére volt. A homloka magas volt, göndör fürtjeit rövidre vágták, amúgy katonásan, de ez akkor is bohókás külsőt kölcsönzött neki, ha a szeme szomorkás maradt.

– A nevem Brúnó Baumgartner. Harminckét éves vagyok, és két éve dolgozom itt. Szeretem a kutyákat. Van egy feleségem és egy kétéves kislányom, Annának hívják, és Annusnak becézem. Csodálatos, csodálkozó kék szeme van, és hosszú szőke fürtjei. Anyám csodálatos, apám kedves ember. Szeretem a nyugalmat és a természetet. Ön kicsoda, és mit keres itt?

Victoria szeme elkerekedett egy pillanatra. A rohadék, valamit kurva jól csinál, még megkedvelteti itt magát! Tuti, hogy pszichológiai versenyt is nyert ez a Brúnó. Nemcsak látszatra olyan, mint egy hűséges kutya, de még a neve is olyan. Gyere ide, Brúnó!

A feleség és a kislány említése egy hidegvérű gyilkost nem tántorított volna el, de Victoria nem ilyen volt.

– Én… – kezdte, de inkább nem fejezte be. Elhallgatott. Vacilált.

Baumgartner úgy érezte, nem reménytelen a helyzete, talán kidumálhatja a fegyvert a lány kezéből. Még hős is lehet. Kitüntetés és fizetésemelés. Magasabb prémium! Azonban nem hazudott, igaz volt, amit a családjáról mondott.

– Maga eltévedt, és nem tudja, hogy hol van. Talán azt sem tudja, hogy mit csinál – mondta barátságos hangon, és előretartotta a kezét. – Én tudok segíteni. Ha ön is akarja!

Victoria megrázta a fejét. Nem tudsz te segíteni, még ha igazán akarnál_, akkor sem!

Brúnó lépett egyet felé.

– Kisasszony! Ha leteszi a fegyvert, biztosan találunk egy olyan megoldást, ami a kedvére van.

– Ne lépjen közelebb! – kiáltotta Victoria.

Bajban érezte magát. Ha magára hagyja, Brúnó riasztani fog. Ha kibeszéli a kezéből a fegyvert, ugyanolyan rosszul jár, mint ha mindenki rá vadászna.

Egyetlen megoldást látott. Ártalmatlanná kell lenni a fickót! Az mintha megérezte volna, hogy a lány döntésre jutott, két lépest hátrált.

– Rendben van! – Brúnó arcán sajnálkozás látszott, ahogy Victoriára nézett. – De értse meg, én segíteni akarok!

– Nem ismer, és nem hiszem, hogy segíteni kell rajtam. Maradjon a helyén, és ne mozduljon!

– Beszélgessünk! – javasolta a férfi. Érezte, hogy nem képes irányítani a nőt, akit szinte még gyereknek látott.

– Nem fogunk! – mondta Victoria, amikor észrevette, hogy a férfi keze tapogatózva elindul a mögötte lévő asztalon. Rájött, hogy riasztani akar.

A fixre állított Vis viresre pillantott, majd a lőképelemzés javaslatától eltérően nem a szívet vette célba, hanem a gyomorszájat. A kábításra állított fegyver ott is hatásos munkát tud végezni, nem kell kockáztatnia, hogy egy szívritmuszavar végezzen a férfival.

Meghúzta a ravaszt.

Brúnó Baumgartnert hanyatt vágta a gyomrának feszülő erő. Lecsúszott az asztalról, lesodort róla pár képet, egy félig el rágott szendvicset és egy adatrögzítő szkent, mialatt a földre zuhant. Szeme tágra nyílt, előremeredi az ajtó felé.

Victoria tudása sajnos odáig nem terjedt ki, hogy a Herden vetített holokijelzőjén a bal felső sarokban is tanulmányozni és értelmezni tudja az újlatin szavakat. Pedig ott a Letalis³ fül villogott visszafogottan, pontosan a Non Letalis fül felett.

– A célpont semlegesítve – hatolt a tudatába a Herden mentális üzenete. – A halál időpontja nulla egy óra ötvenkilenc perc.

Első gondolata az volt, hogy a Herden ezt miért franciául közli vele, de végig sem gondolta, elérte a döbbenet első hulláma.

A szeme kikerekedett.

Képtelen volt elhinni, ami történt.

Alacsony fokozatra állítottam a Vis virest! Kábító fokozatra! Nem lehet, hogy nem!,..

Térdre esett, és a Herden kicsússzant a kezéből.

Brúnó arcát nézte, akinek tekintete még halálában is szomorúan és értetlenül tekintett rá.

Nem halhatott meg! – ágált magában Victoria. Az őr szája sarkából kiinduló vérpatak sem tudta meggyőzni.

A lány tekintete az egyik földre hullott fényképre siklott. Azon egy aranyos kislány és egy kedves arcú nő mosolygott a kamerába.

Valami iszonyatos erő összeszorította a szívét, megfacsarta, és azt hitte, beszakad a mellkasa. A torkából nyögés szakadt fel, mintha öklendezne, de csak a sírás kínja volt, ami belülről égette a torkát. A szeme izzott, szédült, és fizikailag olyan rosszul érezte magát, mint még soha egész életében.

Felemelte a képet, nézte egy ideig, és tudta, hogy tragédiába fojtotta egy boldog család életét. Lenézett a földre, A Herden ott pihent, közel a térdéhez. Felemelte, a homlokához szorította, de az utolsó pillanatban megállt a keze.

Apa!

Maga sem tudta, miért döntött így, de nem fejezte be, amit elkezdett.

Elsírta magát, fogta a képet, Brúnó kezébe ügyetlenkedte, hogy annak merev tekintete a képre meredjen. Aztán elomlott a padlón, és zokogott, zokogott, hosszú percekig.

7.

Butcher ugyanott várt rá, a külső kerítés tövében, az árok mélyen. Victoriának nem volt érkezése észrevenni, hogy a söröshordó eltűnt Butcher mellől.

A férfi figyelte a lányt. A rövid idő alatt, amióta ismerte, még nem látta ennyire sápadtnak. Az arca beesett, a szeme vörösen égett, mozdulatai darabosak és gépiesek voltak.

– Végeztem.

A lány hangja olyan volt, mintha egy vesztes és holtfáradt sereg próbálna meg hazafias dalokat énekelni. A lélek hiányzott belőle.

Odafent az égen a felhők a nyugati égbolton gyülekeztek, hatalmas udvart hagyva a Holdnak. Victoria felnézett, és majdnem elbőgte magát. A Hold arca mintha Brúnó vádló tekintetű mása lett volna.

– Hagyott nyomot maga után? – kérdezte Butcher. Hagytam, véreset, végzeteset, a kibaszott kurva életbe!!!

– Tudni fogják, hogy hol jártam, és merre távoztam – válaszolta Victoria halkan, és nem nézett Butcher szemébe.

– Történt valami váratlan?

Victoria kifújta az orrát.

– Megfáztam.

– Mit hozott?

– Ami miatt életem végéig fegyházban ülhetnék, megbocsátás nélkül.

– Súlyosnak tűnik.

– Császári technológia, a kurva életbe, mi mást várt? Victoria imádkozott, hogy most ne kelljen többet beszélgetnie.

Mintha Butcher megérezte volna ezt, nem firtatta tovább a dolgokat. Csendesen kúsztak vissza egy kiserdő széléig, ahol már felállhattak, Ezután a fák között, egy kis ösvényen ballagtak a falu felé.

Butcher látta, hogy a lány letér az ösvényről és beveti magát a fák köze.

– Hova megy?

A lány megállt, de nem nézett hátra. Egy jegenyefa törzsének támasztotta a vállát.

– Pisilni.

– Siessen!

Butcher egy tölgyfához sétált, nekivetette a hátát, és aktiválta a harcászati rendszer vizuális rásegítőjét.

Eltűntek előle a fák. Nem maradt más, mint Victoria, és az előtte lévő terület nappali képe. A lány egyre beljebb haladt az erőben, a nedves avar megőrizte a nyomát. Lába alatt nagyot reccsent egy száraz gally. Felette riadtan huhogott fel egy fehér hasú gatyás álkuvik. Victoria alig figyelt fel rá, a huhogás nem ijesztette meg, léptei letargikusan lassúvá váltak. A telepített erdőben jegenyék, honos tölgyek és vörös fenyők váltották egymást, elég nehéz volt kerülgetni a szabálytalan rendben növő fákat, de nem is erőltette meg magát, hogy eltakarja az arcát a kiálló ágak elől Büntetést akart, az önsajnálat marcangoló szörnyetegét.

Végül, amikor már nem bírta tovább, és a torkát is marta a sav, egy fának támaszkodott, és sírás közben kihányta magát.

Butcher figyelte, hogy Victoria gyomortartalma a harmadik sugár után kiürül, azután csak az epe maradt. Amikor az is elfogyott, a lány szárazon köhögött tovább. A fa tövébe rogyott, halántékát a tölgyfa hideg kérgének tapasztotta, és hangtalanul beszélni kezdett. Motyogását a fának és a Holdnak szánta.

Butcher két percet hagyott a lánynak, és mivel tudta, hogy a torok köszörű lést ilyen távolból nem hallaná meg, egy erős rúgással kettétörte egy fiatalabb fa törzsét.

Victoria felkapta a fejét a reccsenésre.

Összeszedte magát, megacélozta a lelkét, leküzdötte további könnyeit, majd a Dior kozmetikai modulnak bála tökéletesre sminkelte az arcát. Szeme körül eltűntek a karikák, a ráncai kisimultak, és a tekintete újra határozottan, egészségesen, de immár gyémánt-kemény ridegséggel csillogott.

A hányadékát és az ártatlanságának egy részét otthagyta a tölgyfa tövében.

Amikor a lány visszatért az Ösvényre, Butcher nem mutatta jelét, hogy tudomása lenne a lelki vívódásról. Victoria lemaradás nélkül követte, egy szó nélkül, pedig a férfi gyors iramot diktált. Tudta, hogy a lány nem fog panaszkodni.

A Jena-toronyban csupán annyi időt töltöttek, hogy Dessauge– ék kémei regisztrálják őket, majd hirtelen távoztak.

– Itt végeztünk! – mondta hangosan Victoria, mielőtt beszállt volna a Mercedesbe. Becsapta az ajtói, és Butcherre bízta a továbbiakat.

A férfi elvezetett az állomásig. Ott felszálltak a gravitációs meghajtású vonatra, ami visszavitte őket egészen Toulonba. Amíg Victoria aludt, Butcher visszajátszotta a Heckler&Kochban történtek felvételét. Tanulságos és tragikus pár óra volt, mind neki, mind a lánynak, mind pedig a gyár tulajdonosainak.

Két óráig tartott az út, ekkor felébresztette a lányt, majd taxival a szigetre vitették magukat. Onnét is kijelentkeztek, és sietve elhagyták a bolygót.

Victoria nem nézett vissza.

8.

Oberndorf felett Eteokles már tudta, hogy Victoria éppen csak elhagyta a területet. Utánavetette volna magát, de valami maradásra ösztökélte.

Mélyet szippantott a levegőből. Valami megváltozott, végzetesen. Érezte a lány pár órás múltját, a szagminták mindent elárultak neki. A lány lopakodott; a feszültség párolog így az emberből. A tanácstalanság megzavarta, a részsikerek stabilizálták, de amikor koncentrálnia kellett, a forró veríték tiszta ízű illatmolekulái arany színben áramoltak körülötte.

A siker és a pihenés fehér színű és édes illatmolekulái szinte megbolondították az orrát.

Szinte már kezdte megkedvelni a lányt, aki…

Az illatminták elárultak neki még valamit, ami a döbbenet erejével halott rá.

…ölt!

Gyilkos! – üvöltötték a szagok. – Nem érdemel kegyelmet, szánalmat, lehetőséget!

Eteokles immár nemcsak önös érdeket érzett, hogy visszaszerezze képességét.

Egy érdemtelen ne birtokolja azt, ami az enyém!

Vissza fogom venni tőle. Kérnem sem kell!

A lelke felszabadult, hogy nem egy ártatlant üldöz.

A származéknak volt egy olyan rossz érzése, hogy a lány előbb hagyja el a bolygót, mint ahogy rátalál, és akkor már nem tudja követni.

Valami azt súgta neki, hogy a lány visszatér a Porquerolles – szigetre. Minden utazásnak van kezdete és vége, és a cél miért ne lehetne az indulás pontja, a radikálisan megváltozott körülmények ismeretéhen?

Mert mi történi volna, ha Porquerolles-n marad? Fogalma sem lenne róla, hogy a lány gyilkossá vált, hiszen a gyilkosság szaga elillan, nem tehet ellene semmit. Habozna visszavenni, amit kölcsönadott, és talán meggondolná magát.

Mert hiszen ő jó teremtmény, lételeme a jóság. Ebben hitt.

Követte a nyomokat. Szinte ujjongott, amikor kiderült, hogy a lány és a társa a földi utat választotta a légi helyett. Magában számolt, de csalódottan vette tudomásul, hogy nem fogja időben elérni őket.

Feltekintett az égre. Számtalan repülő eszközt látott, szárnyasokat, szárnyatlanokat, a légkörbe ki– és belépő fénypontokat, de neki mindösszesen egyre volt szüksége közülük, arra, amelyik rendelkezik a megfelelő sebességgel és a megfelelő iránnyal.

Egy perc alatt rátalált. A horizont pereme felől érkezett, nagy, ezerkétszáz személyes utasszállító volt, böhöm orral, és a landolást segítő gravitációs parallokkal.

Eteokles lendületes csapásokkal érte el a hangsebességet, majd egy robbanás kíséretében túl is lépte azt. Hunyorgott a szemébe csapó hideg széltől.

A böhöm orrú gép közeledett, másfélszer sebesebben, mint ahogyan ő repülni tudott, ezért mindkét kezére szüksége volt, hogy elkapja és meg is tartsa magát a gép szárnyán.

Ezután felmászott a szárnyra, és annak peremébe kapaszkodott. Szárnyát összecsukta, nehogy letépje a szuperszonikus sebesség. Eltökélten nézett előre, és valami oknál fogva biztos volt benne, hogy ha egy hajszállal is, de ismét le fog csúszni a lányról.

A gépen utazók közül az egyik utas, aki az éjszaka ellenére nem bírt aludni, elhúzta a sötétítőt az ablak elől, és kitekintett a viharos égboltra, amely a villámok fényének köszönhetően néha nappali világosságba öltözött.

Éppen a szárny mellett ült, és amikor oldalra nézett, észrevette a származékot. Az mintha megérezte volna, hogy figyelik, visszanézett rá, egyenesen a szemébe, majd ráüvöltött.

A férfi riadtan húzta vissza a sötétítőt, majd egy gyors mozdulattal ismét kitekintett, nem hallucinált-e az előbb. A lény vadállatias tekintettel vicsorgott rá közvetlenül az ablak előtt.

Az utas felpattant és izzadó homlokkal üvöltötte:

– Valami van odakint a szárnyon! Valami…

A tömeg az ablakhoz sereglett, ám csak a viharos égbolt látszott. Sokáig tartott, mire megnyugtatták a férfit.

Eteokles a gép tetején üldögélt, és nem kockáztatta, hogy mások is meglássák.

– Mekkora poén! – dünnyögte.

Európa északi területei felett ciklon vonult át. A gép több viharfelhőt is keresztülszelt, mire a délebbre fekvő területeket elérte, ahol az ég tiszta volt, és csillagfényes. Eteokles a menetszélnek köszönhetően gyorsan megszáradt, és ha nem lett volna az, ami, minden bizonnyal csonttá fagyott volna.

Franciaország déli határánál levetette magát a gépről. Gyorsan zuhant, szárnyát összezárta, csak a felszín felett háromszáz méterrel tárta ki. A fák tetejét súrolva jött ki a zuhanásból

Megérkezett Porquerolles-szigetre. A hajnal első sugarai előtt járt, a bolygónak ez a szelete, a Franciaországhoz tartozó sziget ilyenkor volt a legcsendesebb. A levegőt a tengeri só illata töltötte be, a fák lombjai suhoglak, a madarak még aludtak. A Holdat ugató kutyákat hangfogó szonikus nyakörvvel csendesítették el, mert a szigetre érkezők békés álmát semmivel sem lehetett megzavarni.

Az éjszaka a Holdnak és a sziget mesterséges fényeinek köszönhetően nem volt koromsötét, még a parkokban is volt annyi fény, hogy az ember ne tévessze el az ösvényeket.

A származék jól látta, amint feltárul a repülésre képes klipperek és jachtok parkolójának tízezer négyzetméter területű teteje, és szabad utat enged egy felszálló klippernek.

Azon van a lány! – sikoltott a egy hang az elméjében.

– Nem menekülsz! – üvöltötte, és a klipper felé szárnyalt.

Iszonyatos erőfeszítéssel csapkodta a levegőt, és mielőtt a klipper főhajtóműve is beindult volna, sikerült megkapaszkodnia rajta.

Hogy fogok ebbe bejutni?

A klipper ekkor kapcsolt nagyobb sebességre. Szerencséjére egy kiálló rész mögé sikerült befészkelnie magát, így nem kellett attól félnie, hogy a tízszeres hangsebesség letépi a klipper felszínéről.

Valószínűleg sehogy.

Ez a következtetés ott lógott a levegőben, amíg szép lassan jégréteg nem kezdett rakódni a testére. Szemét lehunyta, és már nem kellett erőlködnie, mert a keze ráfagyott a kapaszkodókra.

Vajon az űr hideg vákuumát is képes vagyok túlélni? Ezt még sohasem próbáltam.

Ez igaz volt. Polyneikesszel kettesben, akit akkor még nem Polyneikesnek hívott, már túléltek egy kis jégkorszakot egy jégtömbbe fagyva. Simán kibírták azt az ezer évet, amíg tartott. És mire kiolvadtak. Atlantisznak nyoma sem volt. Pedig milyen csodálatos emlékek fűzték hozzá!

És vajon a mínusz kétszázhetvenhárom fokos hideget kibírja? Ideig-óráig van rá lehetősége, de hogy az utazás milyen hosszú lesz, nem merte megtippelni.

9.

Victoria depresszív hangulatán a rászakadt magány csak rontani tudott. A klipper hajtóművének alig hallható monoton duruzsolása a világűrben megszűnt, és a kabin apró ablakán át beszüremlő csillagfény is dermesztőén hidegnek tűnt.

A fal sima volt, nem volt rajta mit nézni, Victoria ezért egyetlen pontot bámult, egy apró hibát, ami nem volt érdekes, csupán megragadta a tekintetet, és lehetővé tette, hogy zérópontot adjon gondolatai önvádló haderejének.

Két kézzel markolva húzta magára a takarót és összeszorította a nyakánál. Úgy érezte, hogy ebben a magzatpózban az idők végezetéig viszonylagos biztonságot találhat.

Butcher nem kopogott.

Az ajtó feltárult, ő belépett, Victoria hóna alá nyúlt, és kikapta a lányt az ágyból, akinek felnézni sem volt ideje.

Butcher felemelte a lányt, és hagyta, hogy a takaró a földre hulljon.

A lány szeme csillogott, mintha könnyes lett volna. Tekintete tágra nyílt, megdöbbentette a férfi hirtelen megjelenése, és agresszivitása, amivel kitépte őt az ágyból. Még sikoltani is elfelejtett, pedig megijedt. Hóna alatt egy kicsit fájt, ahol a meggyűrt bőr megfeszült, amikor a férfi megemelte. Úgy érezte, hogy a nyaka is megrándult. Vagy csak azért kellemetlen, mert teljesen fel kell szegnie a fejét, hogy a férfi szemébe tudjon nézni?

Nem tudta eldönteni.

– Ne eméssze magát! – mondta a férfi. Aztán amikor érezte, hogy a lány megáll a saját lábán, elengedte, és hátralépett. Victoria mélyeket lélegzett.

Magához tért.

– Nem emésztem – felelte*

– A mentálszonda nem így látja.

– Maga belelesett az agyamba?

– Meg kellett tennem.

Csak egyetlen másodperccel nyúlt hosszabbra az az idő, amire Victoriának szüksége volt, hogy rájöjjön, szent magányát erőszakkal zúzták szét.

– Lófaszt kellett! Kukkolt.

– Őszinte leszek magához. Nemcsak most, de ezentúl mindig, úgyhogy jól figyeljen a szavamra, itt és most, majd később és máshol is. Mindig. Ezt csak egyszer mondom el.

– Mi a büdös francot akar ezzel mondani?

– Dühös?

– Hogyne lennék! Most vallotta be, hogy megtette. Megerőszakolta a gondolataimat.

– Ingerült?

– Az ugyanaz!

– Néhányan azt hiszik. Maga ne tegye!

– Hallja néha, amit mond?

A férfi bólintott.

A nő fújtatott.

– És így helyes – szögezte le a férfi.

És a nő semmit nem értett belőle.

– Az apátia a depresszió egyik tünete – mondta Butcher. – A halni akarás a másik véglet. A magunkba fordulás pedig mindezek kezdete. Ezt akartam elkerülni.

– Manipulált engem.

– Elenyésző volt, amit én tettem. Minden magán múlt.

– Micsoda?

– Hogy képes volt rám koncentrálni, és nem esett össze a padlón, amikor elengedtem.

– Ha magára koncentráltam volna, akkor azt hiszem, hogy értettem volna azt, amit mond, nem csak hallottam volna, hogy beszél ki a fejéből!

– Ha értelmesen beszélek, nem figyelt volna rám.

– Miből gondolja, hogy most figyelek?

– Értelmesen reagál.

És Victoria most kénytelen volt értelmesen hallgatni.

Farkasszemet nézett a fejvadásszal, és újra lejátszotta magában az iménti beszélgetésüket. Összegzett, majd egyetlen kérdést tett fel magának: mi a francot akart tőle a férfi?

– Miért tört rám?

– Játszhatjuk, hogy én tudom, maga tudja, de úgy teszünk, mintha egyikünk sem tudná. Akarja?

Victoria sóhajtott.

– Egyszerű lenne azt hinni, hogy megúszhatom a dolgot, igaz?

– Nem lesz egyszerű. Sohasem az. Most csendben lehet, ha akar, de akkor kénytelen leszek megtenni azt, amit maga nem akar. Én beszélek maga helyett, de ha így teszünk, akkor az út végén kiteszem magát. Nem nekem kell feldolgoznom a történteket.

A lánynak szóra nyílt a szája, de Butcher megelőzte:

– Nem okolhatja magát amiatt, hogy megölte azt az embert!

És Vicioriába belefagyott a szó.

– Honnan tud erről?

– Előttem nincsenek titkai. – Nem misztifikálta túl a dolgot. – Mindent láttam.

– Mikor?

– Amikor megtörtént. Láttuk minden mozdulatát.

– Mindent?

– A Heckler&Kochhoz betörni igazi művészet. Ezt elismerték a gyár igazgatói is, amikor leültem velük és bekapcsolódtunk a betörési kísérletbe. Tetszett nekik, nekem elhiheti. Sok mindent láttak már, de amit maga műveli, az mellbe vágta őket. Egy kivetítőn néztük végig, ahogy a hologramtól eljutott a gyáregységig,

– Láttak?

– Ők is tudnak valamit. Egyébként megkértek, hogy alkalomadtán passzolja át nekik Szaki programját, amivel ki fagyasztotta a kamerák képét, anélkül, hogy rácsatlakozott volna a biztonsági vonalra. A későbbiekben beépítenék a védelmi rendszerükbe. Miután felvilágosítottam őket az ottlétem mibenlétéről, együttműködőnek bizonyultak. Azt hiszem, mulatságosnak tartották. Régi vágású emberek, de roppant szórakoztató volt a társaságuk. És szeretik a sört.

Victoria előbb zavart érzett, majd hihetetlen haragot.

– Maga faszszopó rohadék! Végignézték, ahogyan megölök egy embert? Miből vannak maguk? Miből vannak azok az emberek, akik sört nyakalnak, amikor valaki megöl egy másik embert? Miért érezték úgy, hogy nem kell megakadályozniuk? Miért tették ezt velem? Miért hagytak meghalni egy ártatlan embert? Miért? Milyen embertelen képességük van, hogy szenvtelenül nézzék végig ezt a… ezt a kibaszott tragédiát, ha? Ha?

– Nem vagyunk szenvtelenek… mentálszondával ellenőriztük magát, és tudtuk, hogy nem lenne képes ártani annak az embernek – fejezte volna be Butcher, de Victoria a szavába vágott.

– Miért nem akadályozták meg?

– Nem hiszem, hogy képesek lettünk volna rá…

– Képesek lettek volna egyáltalán bármire is? – Victoria másodpercekre állt a sírástól. Tehetetlennek és becsapottnak érezte magát. – Válaszoljon! – követelte a fejvadásztól.

Butcher vigasztalón átölelte volna, de eleget tett a lány kérésének.

– Figyeljen! Amint lehetett, egy harcászati felderítő szkent futtatunk végig azon a területen, A jelzések alapján kitűnt, hogy a Herdenje halálos fokozaton van. Hiába állított az energiaszinten, számunkra világossá vált, hogy baj van.

– Miért nem tettek valamit?

– Tettünk. Azonnal rájöttem, hogy maga abban a tudatban van, hogy a fegyvert kábító fokozatra állította, és így már semmi sem gátolja meg a ravasz meghúzásában. Ez nyilvánvalóvá vált mindenki előtt. De elkéstünk. Hiába aktiválták a riasztórendszert, az nem reagált. Talán Szaki szerkentyűi miatt. A szirénaszó hangjára összerezzent volna, a biztonsági őr…

– Brúnó!

– Brúnó pedig elvette volna magától a fegyvert. Az őr profiljából tudtuk, hogy képes lenne lelőni a behatolót, ha úgy adódik. Maga megelégedett volna azzal, hogy előnyt szerez, de…

– De nem így történt, igaz?

– Megtörtént. Ezen már nem lehet szépíteni. Sajnálom!

– Es a sajnálat nem képes visszafordítani a dolgokat…

– Nem.

– Nem akar hazudni nekem?

– Mit hazudjak?

– Hogy az az Őr csak egy szintetikus volt, akinek családot kreált a programozója.

– Brúnó Baumgartner élt, családja volt, hazavárták. Ez az igazság.

Victoria melyen a férfi tekintetébe nézett. Valami módon képes volt rá, hogy megszüntesse gyémántként csillogó szemének könnyes ragyogását. Lélegzete egyenletessé vált, nyoma sem volt benne kapkodó idegességnek. Hirtelen megértette a férfit.

Butcher becsülte azért, hogy nem ült vissza az ágyra, és nem temette a kezébe az arcát, hogy a tenyere legyen a medre a feltörő könnyek áradatának.

Victoria csendesen szólt:

– Ott akarok lenni a temetésén.

– Baumgartnerén? A lány bólintott.

– Virágot akarok lenni a sírjára. És bocsánatot kérni tőle. És gondoskodni akarok a családjáról, ahogy csak tudok.

– Nincs rá szükség. A Heckler & Koch mindent megtesz értük.

– Akarom!

Butcher bólintott. Tudta, hogy a lánynak meg kell tennie, amit vállal, semmi akadályt nem támaszthat elé. Minden kívánsága azonban nem teljesülhet.

– A temetésen nem lehet ott. Később meglátogathatja a sírt, de a családdal nem találkozhat.

– Köszönöm!

Kis csend szakadt rájuk.

Mindenkinek szüksége van örök mementókra, amik meghatározzák az életét. Victoria létrehozta a sajátját.

Butcher látta, hogy a lányt nem fogja maga alá temetni ennek a súlya, hanem vele él majd, és végül ennek köszönhetően fogja jobbá tenni mások életét,

A Shark & Lez Agency fejvadászán különös érzés vett erőt. Örült, hogy a lány fájdalmat érzett, lelkifurdalást és felelősséget, és hogy a történtek ellenére mégis képes volt talpra állni. Büszke volt rá.

Régen érezte magát így, amikor…

Leültette Victoriát az ágy szélére, ő melléült, majd a hátát a falnak vetve mesélni kezdett.

A lány felvette a takarót a földről és magára húzta.

Hallgatta, ahogy a férfi beszél, azon a nyugodt és mély hangon, amitől máskor bizony a gerincén futkározott volna a vágy.

A férfi csendes szavakkal mesélte el neki a saját történetét. Victoria hallgatta őt, és tudta, hogy amit ő érez, az közel sincs ahhoz, amit a férfinak át kellett élnie. Család, feleség, gyermek, majd elszenesedett testek, ennyi maradt. Csak a bosszú… És végül egy új élet, ami értelmet adhat annak a tudatnak, hogy valahol várnak rá. Szellemek és ígéretek. Mert valahol minden értelmet és megbocsátást nyer. Még a bosszú és az Önmarcangolás is.

Amikor Butcher befejezte, Victoria vette át a szót, és elmesélte, hogyan élte meg Baumgartner halálát. Végül így szólt:

– Sohasem leszek képes megbocsátani magamnak. De esküszöm, mindent elkövetek, hogy soha többé ne történjen ilyen tragédia!

– Fegyverre mindig szükséged lesz. És használnod is kell. Valamikor elkerülhetetlen lesz.

– Soha többé nem használok egyetlen ismeretlen fegyvert sem. A kezembe sem veszem, amíg meg nem tudok mindent róla!

– Segítek… megkapsz minden segítséget, hogy így legyen! – ígérte a férfi.

Victoria sokkal közelebb érezte magát a férfihoz, mint egy órával ezelőtt. Talán nem barátság volt még ez, de miután megismerte a múltját, már nem látta szenvtelennek és kiállhatatlannak. Tisztelni kezdte.

– Köszönöm!

Hirtelen mozdulattal a fejvadászhoz bújt, és átölelte.

– Mentsd meg az apámat! – kérte.

Butcher bármit biztosabban megígért volna, mégis kimondta:

– Esküszöm!

Szorosan ölelte a lányt. Arra gondolt, hogy ha akarná, akkor sem lehetne semmi ebből a kapcsolatból.

Elengedte Victoriát, felállt, és zavarában kitekintett az apró ablakon, hogy legalább a tekintete elszakadjon a kabintól pár pillanatra.

Victoria még nem vette észre, hogy Butcher távolodik tőle.

Egy apró mosoly jelent meg az ajkán.

– Akkor láttál mindent, ami a gyártócsarnokban történt?

– Nem tagadhatom, hogy amikor lehúztad a bugyidat és belepisiltél a tartályba…

A fejvadász nem fejezte be, inkább gyorsan elhagyta a kabint.

Rohamosan közeledtek a Marshoz,

VII.

1.

Thomas Craft hosszú időn keresztül követte figyelemmel Dessauge-t és Nakanót. Egymás között folytatott társalgásaik ingerült hangvételűek voltak. Két különböző kultúrából érkeztek, és ezt képtelenek voltak kompromisszumokkal kezelni. Vetélkedésnek, folytonos harcnak tűnt. Kölcsönösen lenézték a másikat.

Nakano a számítógépek és a virtualitás világában mozgott otthonosan, Dessauge pedig az élet körültekintő ismeretében, amit szokásos, fennkölt stílusában, gonoszan dörgölt Nakano orra alá. Kettejük kapcsolata a rideg távolságtartásban ki is merülhetett volna, ha nem lettek volna egy gyár felelős igazgatói, és valamilyen, Craft előtt ismeretlen dolog össze nem kötötte volna őket.

Az SLA alapítója arra gondolt, hogy más esetleg csalódott lenne, ha a birodalomellenes tevékenységet akták között kellene keresnie, nem pedig izgalmas és látványos csatákban, amit a regények és az olcsó mozik alkalmaznak. Őt ez nem érdekelte. Ugyanannyi érdeklődést mutatott egyik, mint a másik iránt, és ugyanolyan aktivitással végezte mindkettőt – ha a helyzet úgy hozta.

Tudta, hogy azokat a dolgokat, amiket keres, semmilyen nyilvános adatbázisban nem fogja megtalálni, ezért aktivált egy elemző rendszert, ami abban segítette, hogy a feltételezhető titkos tevékenységek nyomát megtalálja. Hosszú és kevés sikerrel kecsegtető munka volt ez, ám a várható pozitív eredmény miatt meg kellett tennie.

Craftnak fogalma sem volt róla, hogy mi az az intuíció, ő a körültekintés embere volt. Szerencse vagy különleges emberi képesség, hatodik, hetedik, illetve nyolcadik érzék, ez mind hidegen hagyta. Mivel önmaga ezekre képtelen volt, sőt, még a szerencsével sem volt soha köszönő viszonyban, azt tette, amit mindig is: addig kutatott, dolgozott, amíg az eredményre nem vezetett. A többi embertől eltérően az eredménytelenség soha nem vette el a kedvét, ugyanúgy dolgozott a hatezredik percben, mint a legelsőben.

Eközben a belső biztonsági kamera hálózaton észrevétlenül követte figyelemmel a két igazgatót. Ezt a hatalmat annak a kódnak köszönhetően élvezte, amit Butcher szerzett meg a titkos kommandó vezetőjétől.

Tudta, hogy sokkal könnyebben dolgozna, ha ismerné azt a technológiát, amit a BBH és a titkosszolgálatok a SandStormon keresnek. Nyilván megpróbálták a megszerzett tudást átalakítani, hogy ne legyen könnyen felismerhető. Ezt vagy jól csinálták, vagy eddig semmit sem sikerült illegális csatornákon keresztül megkaparintaniuk.

Craft a birodalombiztonság kérdését szem előtt tartva dőlt hátra a karosszékében, onnan bámult egyszerre kifele és a holo-monitorokra, miközben tűzforró kávéjából szürcsölgetett.

Odakint a gyártelep kihalt területe látszott a marsi naplementében, ami olyan sápadt volt, mint egy elhullt kiscsibe széltépett tollai. Hadisten városát egy könnyebb homokvihar sápadt narancssárga homok fala próbálta meg ellepni, sikertelenül. Dolgoztak a város ellenszél-generátorai, és persze a Muranovszkij-pajzs is tompította a vihart.

A szobában csend uralkodott.

Craft kiitta a pohár tartalmát, érezte, mint ér le a gyomráig a forró kávé, majd amikor már minden megpihent, és a kávéskanál is a tökéletes egyensúly állapotába csúszott a pohár oldalán, felállt és belenyúlt a holoképbe. Szó szerint részleteket ragadott ki belőle, odébb rakta a levegőben, kinagyította, megforgatta, és az ablak fele irányította őket, majd miután parancsot adott a számítógépnek, hogy mindent igazítson a tekintetéhez, élethű távolságkövetést parancsolt, és mint aki átlát mindenen, mert már átlátott, megvizsgálta az egész birtokot.

Rárakott minden élő teremtményt, aktiválta minden mozgó jármű jelét, és rátette őket a holomonitor képeire. Nem csinált semmi mást, csak várt, hogy mikor tűnik el valamelyik.

Miután az egész kép a szeme elé tárult, akkor látszott igazán, hogy a SandStorm felszíni épületei valójában csak a jéghegy csúcsát képezik. Egy elásott elefánt körvonalazódott előtte, aminek csak a feje és égre emelt ormánya látszott ki a földből.

Hat óra negyvenegy perce figyelt szüntelen, amikor az első csapat kisétált a képből.

A rendszer folyamatosan rajzolta fel az útvonalukat.

Craft a sok lehetőség közül kiragadott egyet, és utasította a harcászati rendszerét, hogy csatlakozzon rá annak a csapatnak a kommunikációs egységeire, a biztonsági kód ismeretében teljesen észrevétlenül és villámgyorsan, aktiválja a mikrofonokat, és a beérkező zajok és visszhang ismeretében rajzolja meg az útvonal teljes virtuális térképét.

Az ötlet bevált, és a hanghullámoknak köszönhetően élethű térré alakította a beérkező jeleket.

Craft előtt kirajzolódott a külön zóna, amit sikeresen hozzáillesztett az eredeti és nyilvános térképhez. A terep adta lehetőségeket kihasználva a SandStorm akár egy saját raktározó centrumot is létrehozhatott volna azon a területen, legalábbis a talapzat és a terület kiterjedése ezt igazolta. Craft önellenőrzést végzett. Visszakeresett az adatbázisban, és nemsokára igazolódott a gyanúja.

Hiroto Nakano kilenc évvel ezelőtt kérvényt nyújtott be, miszerint saját területükön belül létrehoznának egy nagyobb kiterjedésű létesítményt, aminek az lenne a rendeltetése, hogy megoldja a raktározást, és idővel a pufferelést, vagyis az előregyártást, ami így a megnövekedő kapacitás miatt a profit növekedéséhez vezetne, ami nemcsak az ő érdekük, hanem a Birodalomé is, hiszen így magasabb adókategóriába kerülnének, tehát több birodalmi tallér kerülne a kincstárba,

Ezt a kérését elutasították azon a jogcímen, hogy a Birodalomnak éppen megfelelő a jelenleg gyártott mennyiség, nem szükséges emelni a normákat, raktározni pedig végképp felesleges. A pénz pedig amúgy is a birodalmi kincstárba kerül.

Végül a létesítmény mégis elkészült, azzal a különbséggel, hogy a föld alatt kapott helyet.

Már ez is elég lett volna ahhoz, hogy Craft ráhúzza a vizes lepedőt a fegyvergyárra, és azzal még nem is foglalkozott, hogy mit tárolhatnak odalent, és miféle tevékenységeknek ad otthont a földalatti bázis.

Első pont, utánajárni.

De nem ő lett volna, ha nem vár tovább.

A gyanút arra találták ki, hogy beigazolódjon, szögezte le végül, amikor a telep más területein is feltűntek emberek.

A biztonsági őrség több mint száz embere folyamatosan járta a gyártelepet, mellettük sokan állandó poszton szolgáltak, és órákig nem hagyták el a helyüket. így volt ezzel az a kettő is, akik a bejáratnál őrizték a területet. Fáradtak, elcsigázottak voltak. Lehallgatott beszélgetéseikből úgy tűnt, hogy fogalmuk sincs, mi folyik a gyáron belük Craft egy idő után jogosan vélte úgy, hogy a fegyvergyár biztonsági rendszerében külön klikk szolgálja az igazgatókat.

Amint minden adat a kezében volt, egy adag forró kávé után elindult, hogy utánajárjon a dolgoknak.

2.

Craft megállt a hosszú folyosó végén, és megállapította, hogy esélye sem lenne észrevétlenül bejutni a titkos bejáraton, ha nem szerezte volna meg Dessauge -tól a technológiát. Gyorsan cselekedett, és miközben időpocsékolás nélkül suhant át a feltáruló területen, nem gyötörték kétségek a sikert illetően. Ám amint beért a barlangcsarnokba, a harcászati rendszer a legmagasabb védelmi fokozatra kapcsolt, és olyan lényeket jelzett, hogy ha Craftnak lettek volna érzelmei, akkor pánikszerűen magára rántott volna egy negyvenhét rétegű Rotterdam-típusú totálpajzsot.

Craft felnézett a barlang mennyezetére, és elfogadta a harcászati rendszer állal felkínált meghatározást. Aztán átadta az információt a xenobiológiai alrendszernek.

Röviden konzultált a kockázatelemző alegységgel, majd kiválasztott egy magányosan kapaszkodó egyedet, és egy láthatatlan sugárral ártalmatlanná tette. Egy jelentéktelenül gyenge gravitációs vonó nyalábbal finoman a földre húzta az elernyedt, alig élő állatot.

A földön sem tűnt barátságosabbnak vagy bizalomgerjesztőbbnek; mintha a természetanya magán kívül lett volna, amikor megalkotta ezt a hat méter magas kobalt kék szörnyeteget. A végtagjai fémes jellegű karmokból álltak, mintha pengéket illesztettek volna hozzá, figyelmen kívül hagyva, hogy ez kényelmes lehet-e az állat számára. Valószínűleg nem az volt, de a törzsfejlődésben és a természetes kiválasztódásban sikeres lehetett: megérte azt a pillanatot, amelyben Craft egy szondát dugott a pofájába, le a torkán, hogy a bensőjében szabadon engedjen pár milliónyi nano-robotot.

Amint a férfi ezzel végzett, felállt, és gyors léptekkel átsietett a barlangon. Mögötte a szörnyetegek mintha dühösen percegtek volna. Amint elhagyta a helyiséget, mögötte alászállt a borzalom, és a tehetetlen testre vetette magát. Alig három másodpercig tartott az egész, és amikor véget ért, semmi sem árulkodott arról, hogy valaha volt valami a padlón.

A Shark & Lez Agency feje elérte a kutatórészleget. Biztos helyről leste, amint felboncolnak élve egy szörnyeteget. Elektronikus sikolyhoz hasonló hang tort elő az állatból, valahányszor a testébe nyomtak valamit, kivágtak belőle egy darabot, vagy savval rombolták a páncélját. A doktorok értették a dolgukat.

Craft nem sajnálta. Viszont el tudta képzelni, ahogy a szörnyeteg béklyói meglazulnak, kitör és tombolni kezd. Az állatnak azonban ma nem volt szerencséje.

A fejvadász rácsatlakozott ennek a részlegnek a zárt termináljára, és rátette a kezét az adatokra. Túl sok információt talált, hogy azonnal foglalkozzon vele, ezért a harcászati komputerre bízta az elemzést, ami a tudatalattiját használta szűrőnek. Nem várt egyhamar eredményt, a modul szabálytalan időközönként közölte a címszavasított találatokat.

Az első találat az éppen boncolt lényről szólt.

A lény a Nagy Magellán-felhőből származott, és pont.

Craft itt megállt egy pillanatra, és eltöprengett.

A Nagy Magellán-felhő a Tejútrendszer körül kering, olyan százhatvanezer fényév távolságra. Már 964-ben ’Abd al–Raman perzsa asztronómus is megemlítette a Csillagok könyvében. Átmérője alig huszada a Tejútrendszernek, azaz IV. von Anstetten gigantikus nyolcezer fényév átmérőjű birodalma – amiben már a Perifériák is benne vannak – már kétszeresen kitenné. Arról nem kell beszélni, hogy ebből milyen jelentéktelenül elenyésző a lakott csillagrendszerek száma. Az a technológia nem létezik, amivel ekkora távolságot meg lehet tenni. Nem létezik? Butcher itt biztosan azt mondaná, hogy nem az a lényeg, hogy létezik-e, hanem az, hogy ki használja!

Craft egy indexszel száműzte a tényt, hogy a császár rendelkezik a féregvezetéken való utazás technológiájával, a mellé pedig csak egy csillagot tett, hogy a tizenhetedik űrflotta felderítői alig másfél hónap alatt tették meg az utat a szingularitás mentén. Visszafelé valami ismeretlen oknál fogva két héttel tovább tartott az út.

Tovább suhant az árnyékban, Dessauge kétnapos nyomát követve, amit itt már nem szennyezett a barlangban elő rovarkolónia mocska. A francia testének kipárolgása összetéveszthetetlen nyomot hagyott, nem beszelve cipőjének lenyomatáról.

A börtön részlegnek kinevezett szektor előtt megállt.

Hangokat hallott az ajtó mögül. Belesett és hallgatózott.

Odabent egy tagbaszakadt szőke férfi ült a cella ajtajával szemben, aminek a felületét átlátszóra állította.

– Maga nagy gourmand, mi? – kérdezte Georg Cantor, miközben félretett egy magazint, amely egy egyszerű rákleves elkészítésének módjánál volt kinyitva.

A cellából egy gyenge, elgyötört, de cinizmussal teli hang hallatszott ki. Craft joggal feltételezte, hogy Christophe Moreau az.

– Maga meg német. Igaz?

– Honnan tudja?

– Csak a németek meg a magyarok használják pozitív értelemben ezt a szót. És a neve is elárulta, Georg. Mi, franciák, az eredeti értelmezésében használjuk a gourmand szót

– Az mi lenne?

– Falánk.

– Akkor mit használnak helyette?

– Gourmet.

– Az mit jelent?

– Finom ízlést, maga baromállat.

Georg felröhögött.

 

– Barom állat finom ízlés?

Craft el tudta képzelni, hogy Moreau bólint. A hangjából ítélve fáradt lehetett, és az őre nem nagyon hagyta, hogy kipihenje magát. A fejvadász becsülte Moreau kitartását. Megérdemelné, hogy kiszabadítsa, de annak még nem jött el az ideje. Akkor sem, ha a későbbiek folyamán nagy valószínűséggel Moreau meg fog halni, ha itt marad.

– Képzelje! – fortyant fel a szakács idegesen. Felemelte jobb kezét, azzal gesztikulált. – Baromállat. Idióta, érzéketlen állat. Hülye német!

– Az vagyok. És ki ne felejtse, hogy emberiszonyom van! Moreau kedve egyre hanyatlott. Elég volt egy pillantás az energia korbácstól szabdalt jobb kezére, ami úgy nézett ki, mint amin húst sütöttek. Több centiméter magas sebszélek emelkedtek a csontig tartó kráterek fölé.

Csak nézte, nem nyúlt hozzá, tudta, akkor éktelen kínban lenne része. Nagyon óvatosan eresztette vissza a földre.

Georg Cantor az ajtó előtt állt, és figyelte, hogy mit csinál.

– Francia? Nekem magukról mindig Napóleon jut az eszembe. A szakács laposat pislantott, már nagyon aludt volna, de a német nem engedte. Egyszer megpróbált figyelmet sem venni róla, de akkor Georg besétált a cellába, és felrugdosta.

Elgyötörten válaszolt.

– Francia vagyok, nem alacsony! És Napóleon eredetileg Korzikán született olasz volt. Még csak nem is francia földön. Napoleone di Buonaparte. Eh, mindegy!

Cantor nem hagyta.

– Tudja, hogy a franciák kilencvennyolc százaléka ma sem óhajt más nyelvet beszélni? A standardot sem használják; persze, kötelezően oktatják az iskolákban, de őszinte mosollyal engedik át a gyerekeket kettes alával év végén.

– Nézze, a francia a világ legszebb nyelve! Jó ízlésünk van, rondán pedig lelkünk ellen való lenne beszélni.

– Miért, maga szerint a német nem szép nyelv?

– Őszintén?

– Csakis!

– Inkább fürödnék és táplálkoznék a saját ürülékemben, mint hogy egyetlen német szót is kiejtsek!

Craft mielőtt otthagyta volna őket, egy mikroszkopikus szondát engedett át az ajtó résén, aminek kettős feladatot szánt. Az ajtón belül levőkre jótékony álmot hoz, másrészt segíti a regenerálódást, ami alvás közben amúgy is jelentősebb.

Szükség volt rá, hogy Moreau addig húzza élve, ameddig lehet, ellenkező esetben Victoria kezelhetetlenné válhat, ami a későbbiek során gondot jelentene. Ezzel a minimális közbeavatkozással a későbbi dolgok kedvező bekövetkeztét segítette elő.

Érzelmeket nélkülöző jó cselekedet volt.

3.

Dessaugc nyomai még mélyebbre vezették, egészen a származék kamrájáig.

A férfi megállt a lény látszatra élettelen teste előtt. Előrenyúlt és megemelte a lény fejét.

– Mi vagy te?

Polyneikes kinyitotta a szemét. Mélyet sóhajtott, de mellkasa alig emelkedett meg. Csalódott volt. Arcán az elcsigázottság ráncai elmélyültek, ajka szárazon és petyhüdten lógott, arra sem volt ereje, hogy becsukja a száját.

– Nem téged vártalak – mondta vádlón.

– Mi vagy te? – Craft nem tágított.

– Minek látszom?

Craft materializálta az FFF-dezintegrátort és Polyneikes álla alá nyomta.

– Válaszolj!

– Ezzel próbálkozol? – sandított le Polyneikes. Látszott rajta, hogy nem érdekli a fegyver. És az sem, hogy ki tartja az álla alá. – Tégy, amit akarsz…

– Általában beválik – rakta el a fegyvert Craft. – Az arzenál egyik, de nem egyetlen darabja. Mi vagy te?

– Hosszú ideje lógok már itt, és harminckilencnél harminckilencszer többször vágott végig rajtam korbács. Engem csak Filibert látogat, mást nem ismertem eddig. Nem tudom, hogy ki vagy, nem is érdekel. Te nem kínozni jöttél engem. És ha jól sejtem, Filibert nem sejti, hogy itt vagy. Összefüggést érzek, de kétlem, hogy.., hogy a beszédtől felrepedező rémesen száraz ajkamat a vér kellően nedvesen tudná tartani.

Elhallgatott, a feje lebillent.

Craft na k nem volt ideje kivárni, míg összeszedi magát, ezért a fegyverrel megnoszogatta kicsit.

– Nem is sejted, hogy micsoda kín a beszáradt sebeket kényszeresen felnyitni, hogy szólni tudj azokhoz, akik csak a fülükkel hallanak – nyögte a származék. – Ha erőm lenne hozzá, bepillantanék a fejedbe, és tudnám, hogy milyen kérdéseket akarsz feltenni nekem. Sőt, azokról is tudnék, amik még meg sem fogalmazódtak benned. Igen, képes vagyok… képes lennék rá, ha lenne erőm. Továbbmegyek. Ha lenne erőm, nem lennék itt, nem is találtál volna rám. Tudod, hogy mi a farkas halála? Egy késpengéről a saját vérét nyalogatni. Én is így járok most, hisz a vérem segít beszélni, a vérem csorog lefelé a torkomon, a vérem tölti meg a gyomrom, és a vérem az, ami így fogy el, egyik percről a másikra. Hagysz beszélni, nekem ez jó. Nem sietsz? Tudni sem akarod, hogy kit vártam helyetted? Nézlek téged, és azt látom, hogy semmit nem akarsz, mégis itt vagy. Valami baj van veled, és ennek mindjárt bizonyságát is adod. Tedd meg hál, míg a saját vérem iszom!

A férfi nem tudta, hogy a lény milyen szenvedéseket állt ki idáig, és miként bírta ki élve. Utasította a harcászati rendszert, hogy kérjen le egy diagnosztikai ellenőrzést a kamráról. Az adatok szerint a lényt fogva tartó energiabilincsek tizennégy éve folyamatosan aktívak. Ezt valószínűtlennek tartotta. Ellenőrzést kért, de az eredmény nem változott.

– Mi vagy te?

– És íme, bizonyságát adtad!

– Felelj!

– A nevem Polyneikes. Testvére vagyok Eteoklesnek,

Craft nem volt híján irodalmi ismereteknek,

– Antigoné eltemetett léged. Ha valóban az vagy, aminek mondod magad, és nem az, akinek csak hiszed magad. Te nem létezel.

– Magam vagyok a bizonyíték, és véres szavaim. Antigoné pedig hitte, hogy halott vagyok, és hitte, ha eltemet, a gyász és a végső tisztelet megadatik nekem. Tévedett, pedig aranyos lány volt. Kreón pedig megérdemelte, amit kapott⁴,

– Kételkedem.

– Akkor bizonyosodj meg! – biggyesztette le az ajkát Polyneikes. Lenyalta róla a vért, majd Craft felé köpte. – Végy mintát!

Craft gyorsan megkapta a válaszokat. A hitetlenkedés nem igazán volt rá jellemző.

– Te nem vagy ember.

– Így a válasz a kérdésedre, hogy nem vagyok ember,

– Az eredeti kérdés még áll. Mi vagy te?

– Csökönyös vagy, ember.

– Kitartó, inkább.

– Legyen! Forgasd csak emberi szavaidat! A lényegen nem változtat. Származék vagyok.

Rövid szünet után a származék rájött, hogy ez az ember nem elégszik meg ennyivel.

Akkor részletezem. De előbb kérnék valamit. Vizet.

Ezt a kérést teljesíthetőnek és veszélytelennek ítélte Craft. Materializált egy vizes flakont, amit a másik szájához emelt, és hagyta, hogy a kerubnak Játszó lény igyon belőle. Pár korty után azonban Polyneikes elvette a száját a flakonról.

– Permetezz le vele!

Craft hátralépett, és megtelte, amire kérték.

A víz széles sugárban érte Polyneikest. Abban a pillanatban, amikor elérte a származék testét, eltűnt, olyan gyorsan szívódott fel a száraz és pergamenszerű bőrben. Craft egy liter vizet permetezett rá, és abból egy csepp sem veszett kárba.

– Még! – nyögte Polyneikes élvezettel a hangjában,

– Ennyi volt – mutatta fel Craft az üres flakont.

– Még! – követelte Polyneikes. Az élvezet rövid volt a hosszú szenvedés után.

Craft megrázta a fejét. Csupán egy palacknyit töltött fel a rendszerbe, nem a sivatagba tartott.

– Részletezd!

Polyneikes ránézett. Lassan lélegzett, ám érezte, hogy ha nem is azonnal, de az ereje kezd visszatérni. Beletörődött, hogy most ennyi jutott neki. Ez is több volt, mint amit tizennégy év alatt összesen kapott.

– A testvéremmel ellentétben én tudom az igazságot. Ő naiv és álmodozó, mindig a jobbat várja, és hisz abban, hogy egy dolog kell számára az üdvösséghez, és akkor teljes lehet. Értelmet akar az életének. Hah, ha tudná!

– Eteokles. Megöltétek egymást.

– Igaz. Megöltük egymást. Több ezer év távlatából így látszik. És a mitológia varázsa a mai napig él, Még jó hogy nincsenek komplexusaim. Az emberi kiváltság. – Polyneikes percről perce jobban érezte magát. Könnyebben lélegzett, és a sebei sem fájtak már. De hogy begyógyuljanak, még több folyadékra volt szüksége. És hogy azt megkapja, tudta, hogy beszélnie kell. Nem érdekelte, hogy az ember elhiszi, amit mond, vagy sem. – Az idők hajnalán egy szupercivilizáció kiválasztott tagjai érkeztek a Földre, hogy megalkossák a végső teremtményt. Wrajkoknak hívták és hívják őket ma is. A wrajkok egy nagy célért küzdöttek, de bár egyívásúak voltak, akadtak köztük olyanok is, akik letértek a közös útról, és mást is kipróbáltak. Voltak, akik az emberi faj erőszakos nemesítésében látták a jövőt. A kísérlet ígéretesnek indult, de hamar kiderült, hogy zsákutca. Belőlünk csak kettő készült, nemtelenek vagyunk, így számunka nem létezett túlélés, sem esély a nagy kivándorlások során, amikor a wrajkok több ezer mutáns változatot ebrudaltak ki a bolygóról. A teremtőnk esélyt adott nekünk, képtelenek vagyunk a halálra és el tudunk vegyülni. Képesek voltunk megváltoztatni a testünket, elhitetni, hogy mi is emberek vagyunk. De a lényeg az, hogy Eteokles görcsösen kapaszkodik abba a tévhitbe, hogy ő egy igazi wrajk, egy szupercivilizáció teljes értékű egyede, akit tévesen hagytak megrohadni a Földön. Képtelen volt végighallgatni a teremtő magyarázatát, eltűnt az éjszakában. Ő nem tudja, hogy nem lehetünk wrajkok, a lényegünkig megfertőzött minket az emberi szenny, nem vagyunk mások, mint mutánsok. Származékok vagyunk, nem többek.

Craft megrázta a fejét.

– Ez ellen nem tehetek semmit.

Polyneikes elhúzta a száját.

– Mondták már magának, hogy nagyon vicces?

Craft nem válaszolt, mert időközben további információk érkeztek hozzá a belső rendszeren keresztül.

A tizenhetedik űrflotta felderítőinek egyik embere információt szállít Dessauge-éknak, olykor viszont mintákkal is tud szolgálni. A minták kiszórását követően egy hónappal később kapcsol be a szonda jeladója, hogy Dessauge-ék rátehessék a kezüket.

Craft rögzítette az információt, amit a Birodalombiztonsági Hivatal is bizonyosan kiemelt figyelemmel fog kezelni, és a titkosszolgálatokkal karöltve kiderítik az áruló kilétet.

– Polyneikes! Hol találtak magára?

– Nem hinném_, hogy a talál szó fejezné ki helyesen, ami velem történt. Levadásztak. Nem a Földön, hanem itt a Marson.

Craft további kérdéseket tett fel.

– Mit akarnak magától?

– Engem.

– Pontosabban?

– A szabadságomat, az odaadásomat, a génjeimet. Mindent, ami én vagyok, és amit nem akarok velük megosztani. Elsődlegesen.

– És másodlagosan?

– Azt gyanítom, hogy a szenvedésemet. Dessauge teljes odaadással kínoz…

– Miért?

– Ez jó kérdés. Leginkább azért, mert élvezi. A veleje legmélyéig. A szavaiból úgy vettem ki, hogy a gyermekkora nemcsak sérült volt, de leginkább egy tömeg karambolhoz hasonlított, aminek a hátterében az állt, hogy az anyjával való kapcsolata nem volt teljesen egészséges.

– Sokat tud róla, ahhoz képest, hogy fogva tartja magát.

– Kiről tudja Isten teremtménye a legtöbbet, ha nem arról, aki fogva tartja?

Craft bólintott.

– Valóban.

– Dessauge sokat beszél. Amikor már majdnem halálra kínoz, és még lötyög némi nedű a borospalack alján, akkor a hatalom mámorában rendkívül közlékeny. Nem kizárt, hogy többet tudok az életéről, mint Nakano. Többet tudok a terveiről, a szándékairól, mint ha az anyja lennék.

Craft előrehajolt.

– Az elmúlt tíz percet figyelembe véve az én következtetésem is az, hogy maga is sokat beszél. Első észrevételem, hogy szabadulásért kellene könyörögnie, mégsem teszi. Második észrevételem, hogy el kellene ítélnie a fogva tartóit és szándékaikat, és mindazt, amit magával tettek, mégsem teszi. Harmadik észrevételem, hogy amióta beleptem ide, és vizet adtam magának, az életjelei rohamosan javulnak, az egészsége megdöbbentő mértékben tér vissza. Ezek nem várt tények, és nem illeszthetőek össze a jövőbeni elképzeléseimmel. Elmegyek, nem segíthet nekem.

– Akkor nem szabadít ki innen?

– Így van – mondta szemrebbenés nélkül Craft. – Itt marad.

Polyneikes figyelte, ahogy Craft megfordul és kilép a cella ajtaján. Tudta, hogy most jobbra fog fordulni, majd eltűnik, amerről jött, és…

Craft hirtelen megfordult, előrántott egy kézifegyvert, pár gyors lépéssel Polyneikes előtt termett, és a homlokához szorította a fegyver csövét.

– Választhat. Vagy igent mond, és akkor meghúzom a ravaszt, amivel véget vet tizennégy éve tartó szenvedésének, vagy nemet mond, és hagyom, hogy tovább lógjon.

– Harmadik lehetőségként fel merülhetne, hogy kiszabadítson? Magával vihetne, esetleg hagyhatná, hogy menjek a magam útján?

– Nem “Válaszolta tömören a férfi. Nincs szükség rá, hogy egy kontrollálhatatlan körülmény nehezítse a küldetését. – Három másodperce van megfontolni.

Polyneikesnek nem kellett három másodperc. Alapvetően ösztön lény volt.

– Megfontoltam. Nem akarok meghalni,

Bosszúszomjas ösztön lény.

– Legyen – emelte el a fegyvert a származék homlokától a férfi. A jövőbeli lehetőségek és a változók számtalan variációja között, amiket Craft harcászati rendszere folyamatosan számolt, egyre nagyobb lett a bizonytalansági ráta. Ezért, kísérletképpen adta Polyneikes kezébe a róla szóló döntést.

Viszont elhallgatta előle a tényt, hogy ha itt marad béklyóban, az ügy lezárását követően elárasztják a területet a birodalombiztonságiak és a titkosszolgálatok, és ha rátalálnak, császári kézre fog kerülni.

Ezt a jövőképet nem fedte fel.

Polyneikes ugyanígy gondolkodott. A düh és a bosszúszomj, amit a fájdalom rágott a lelkébe, olyan hatalmas volt, hogy iszonyatos erőfeszítésébe került a nyugodt társalgás. Legszívesebben üvöltött volna. Tudta, hogy hamarosan történni fog valami. A jövőlátás képessége ugyan nem adatott meg neki, de a hatodik érzéke megsúgta, hogy órákon belül óriási változás következik be. Addig itt van a legnagyobb biztonságban. Vissza kell nyernie az erejét. És erre csak egy módja van: meg kell tévesztenie ezt az embert,

Craft időközben a zárt rendszerből megkapta azokat az információkat, amelyeket a lény nem osztott meg vele. A származék amúgy sem segíthetett volna neki többet, és mint érdekesség, nem ért meg több elvesztegetett időt. Craftnak semmiképp.

– Ha már itt hagy, egyet tegyen meg nekem! – kérte a származék.

– Mondja!

– Lehet, hogy itt a sötétben fogok megrohadni, hiszen semmi bizonyság arra, hogy ha itthagy, sikerrel is jár. Azért reménykedem. Teljesítse utolsó kívánságomat!

– Abban az esetben, ha…

– Megnyugodhat! Nem kérek teljesíthetetlent, sem olyat, ami veszélyeztetné a küldetését! Arra kérem, hogy használja a fegyverét. Nem arra kérem, hogy öljön meg valakit! A Napot szeretném látni!

Craft a lény szemébe nézett. Most először, mint valami távoli hang, az ösztöne veszélyt jelzett. Ám ennek a lénynek a közelében semmi sem volt biztos, csak az, hogy nem ember. Ha az lett volna, le tudta volna olvasni róla a kimondott szavak igaz jelentéséi, szemének villanásaiból a szándékait, arcának rezdüléseiből pedig azt, hogy mikor mond igazai és mikor nem.

– Miért? – kérdezte.

– Tizennégy év hosszú idő. Fény akkor gyullad idelenn, ha valaki belép a cellámba. És akkor a jelentése egyenlő a fájdalommal. Újra napfényt akarok látni, ha már több nem adatot meg nekem.

A halálraítélt utolsó kívánsága? Azzal szemben, hogy kiszabadítsa, ez a kérés nem tűnt teljesíthetetlennek.

A harcászati számítógép megrajzolta neki a Nap vonalát, ahogyan elhalad az égbolton. Craft egy öt centiméter átmérőjű, harminckét perces rést lőtt a mennyezetbe, ami délelőtt tizenegy órától tizenegy harminckettőig ad a fogolynak lehetőséget arra, hogy kiélvezze a fényt. Tudta, ez a rés a következő napra el fog tűnni, betemeti a homok. Egy napot adott a származék nak, nem többet.

Érzelmeket nélkülöző semleges cselekedet volt.

– Ennyit tehettem – mondta végül, majd elhagyta a cellát, hogy visszatérjen a lakosztályába, ahol bevárja Butchert és Victoriát.

Amint a fejvadász eltűnt és a cellára sötétség borult, Polyneikes szemében ocsmány fény ömlött szét. Közeledett a régóta várt szabadulás. Kegyetlen bosszúja hamarosan mindent elsöpör a bolygó felszínén. Nem marad majd más, mint borzasztó rovarciripelés a halottak koncai felett!

Halál a tudatlanokra!

Polyneikes érezte, hogy a szomszédos barlangban a szörnyek az ő átültetett génjeinek köszönhetően egyre erősebbek. Pedig amúgy is szörnyű erejük volt, de a vér, amit Dessauge saját kezűleg csapolt le belőle pár napja, hamarosan halhatatlansággal tölti el őket.

Sejtette, hogy ha a kísérlet százszázalékosan sikerül, Dessauge a saját ereibe is injektál az ő véréből. Ezt nem engedheti meg!

Polyneikes szervezete teljesen beitta magába a vizet. Kivonta belőle a misztikus energiákat, amik újult erővel töltötték fel. Már csak fényre volt szüksége.

4.

Mim egy láthatatlan viharfelhő, a barlang szurokfekete magasságában robaj lőtt a levegő, ahogy az óriás szörny rovarok szárnyai a levegőbe csaptak. Egymásnak estek, félelmetes karompengéik egymás kitinszerű páncélján csattantak, haraptak, verekedtek egy pillanatnyi nyugalomért. Minden sérülésük, amit kaptak, egyre növekvő gyorsasággal regenerálódott. Az elveszett végtagok alig egy perc alatt visszanőttek, és ugyanolyan erősek voltak, mint annak előtte. A sötétség elnyelte zsúfolt káoszukat, de a hangok átszűrődtek az ajtókon.

Ahogy Craft áthaladt alattuk, kénytelen volt bekapcsolni a harcászati számítógép egy alacsony fokozatát, ami figyelte a magasból aláhulló testrészeket. Csápok, rágók, ízelt lábak estek le eléje. Craft a pupilláját erősítő implant segítségével nappali világosságban látta a lényeket. Egyik gondolata az volt, hogy egy mini-termonukleáris töltettel megsemmisíti őket, de a Birodalombiztonsági Hivatalnak szüksége van bizonyítékokra, így ezt nem tehette meg. Amíg a lények a barlang foglyai, nem okozhatnak gondot.

A plafon zsúfolásig telt velük, az álságos béke nem létezett többe. Őrült sugallatok áramlottak feléjük valakitől, akit soha nem láttak, nem ismertek, mégis, mintha a részük lett volna. Az érrendszerükben keringő vér válaszolt a hívásra, elfogadta a külső energiát. Készek voltak engedelmeskedni.

Azután hirtelen egyetlen pillanat alatt lett csend a csarnokban. Rémisztő, kísérteties csend.

A várakozás néma bizonyossága, hogy hamarosan történni fog valami,

Craft, ha lettek volna érzései, most megrémült volna, A csend sohasem jelent jót, A hirtelen beálló némaság pedig annál is rosszabb.

Gyors elemzést kért. A Shebang harcászati számítógép válaszolt. Ezernyolcszázhatvanhét, átlagosan öt és fél méter magas és négyszázhuszonkét kilós teremtmény kapaszkodik mozdulatlanul a barlang mennyezetébe, feltehetően katatón állapotban, lelassult anyagcserével. Ártalmatlanok. A valószínűségek kiszámítása mégis azt vetítette elő Craft számára, hogy most nem szabad aranyló kis-anstettennek vennie a számítógép elemzését.

Elhagyta a barlangot, visszatért a SandStorm irodaépületébe, és lepihent a számára kijelölt lakosztályban.

Hanyatt feküdt az ágyon, és összeszedte a rendelkezésre álló információkat Hiába elmélkedett, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy egy információ még hiányzik.

Nem tudott eltekinteni a ténytől, hogy egy ilyen komplex tevékenységet a SandStorm önmagában nem tudna folytatni. A rendszerükből származó adatok szerint a SandStorm sokszor idegen, de legalábbis be nem azonosított információkhoz jutott, és azok alapján módosította működését.

Victoria betörése hozzájuk súlyosan megzavart néhány ütemtervet, amit alig hat óra alatt voltak kénytelenek korrigálni. Craft számára egyértelművé vált, hogy a mínusz huszadik szint ugyanolyan jelentéktelen, mint amilyen fontosnak kellene lennie.

A kép nem állt össze, darabok hiányoztak a mozaikból.

Craftnak be kellett ismernie, hogy a küldetés harminckét százalékban lehet mindössze sikeres, a fennmaradó résszel nem tud mit kezdeni.

Az ideális befejezés délelőtt féltizenkettőre tehető. Akkorra már visszaér Butcher és Victoria. A nő meghozza a bizonyítékát a SandStorm legutolsó illegális tevékenységének, Butcher érvényesíti a megbízásukat, majd hermetikusan lezárja a titkos barlangrendszert, és inaktiválja az összes önmegsemmisítőt. Amikor szabad jelzést kap, Craft felfedi magát a SandStorm előtt, és letartóztatja őket.

Egyszerű. Néhány szükséges módosítással alkalmazható.

Fogadta a társa titkos csatornán küldött üzenetét. Tudomásul vette az érkezés időpontját, majd tájékoztatta Butchert a terv további részéről. Optimalizálták a lehetőségeket.

Butcher kérésére felment a tetőre.

Telepített négy erős szkennert, majd visszavonult.

A következő dolga az volt, hogy üzenetet küldjön Hiroto Nakanónak és Bedoier Filibert Dessauge-nak, hogy tizenegy harmincra összegző találkozót hív össze, amelyen a Birodalombiztonsági Hivatal ellenőrző biztosaként eléjük tárja a tapasztaltakat, majd véglegesíti a jelentését, amihez feltétlenül szüksége van a jelenlétükre.

Nem igazán volt szükség rá, de a császári titkosszolgálatok későbbi megkeresésének elkerülése érdekében ugyanerre az időpontra kérette Todd Svanskyt is. Ő mint a Galactic B. Consulting biztonságtechnikai cég anyavállalatának, a Birodalombiztonsági Hivatalnak az alkalmazottja közvetlen és hiteles, első kézből adható jelentést tehet a titkosszolgálatoknak.

Craft még egyszer leellenőrzött mindent, a SandStorm belső rendszeréből származó adatokat kimentette az SLA legközelebbi műholdjára.

Amikor végzett, vizet forralt egy pohárban.

A rosani babkávé friss őrleménye felett egy vékony hártya húzódott, ami elzárta a víztől, amíg az el nem érte a forráspontot. A forráspontnál ez a hártya megszűnt, és a víz akadálytalanul oldotta fel a kávét. A pohár mikroörvényeket generált, és a kávét alig öt másodperc alatt teljes mértékben feloldotta. Ezután alig ötven fokra csökkentette a hőmérsékletét.

Craft egy hangos szürcsölés után hátradőlt a székében, és Hadisten város fényeit nézte a Muranovszkij halványzöld energiatestén át.

VIII.

1.

– Narancssárga förgetegként hordja a szél a Mars nyughatatlan homokját Hadisten városa felé, és míg a város pajzsa szikrázva hadakozik ellene, addig én csillámló kristálypohárból kortyolom az istenek vörös nedűjét!

Dessauge elégedetten csettintett nyelvével, megemelte a poharát, talán a homokvihart köszöntötte, majd oldalvást pillantott szolgája felé. Aymeric kötelességtudóan bólintott, elismerte ura magasságokba ívelő poétikus tehetségét, majd teletöltötte a kristálypoharat. Vigyázott, nehogy egy cseppje is kárba vesszen,

Nakano mindössze egyetlen pillantásra méltatta Dessauge fennkölt, de émelyítő viselkedését. Őt nem dobta fel a Mr. Mann üzenetében rejlő pozitív lehetőség, miszerint elvégezte a vizsgálatot és nem talált terhelő bizonyítékot velük szemben. Benne legalább felmerült, hogy átverheti őket, talán mert meglepetésszerűen akar lecsapni rájuk. A biztonság kedvéért egy materializációs szamurájkardot is magával hozott. A fotelben ült, kezét a karfára tette, és idegesen figyelte az órát. Még harminc másodperc fél tizenkettőig. Mr. Mann vagy késni fog, vagy a hivatásához mérten pontos.

Az volt.

Letelt a fél perc, és az ajtó kitárult Mr. Mann előtt. Bólintott feléjük, felállított egy kimutatástáblát, majd leült a számára előkészített fotelbe. Várakozott.

Todd Svansky érkezett utolsónak.

– Elnézést a késésért, de a város körül homokvihar tombol, körülményes volt engedélyt kapnom és aktiváltatnom a kódomat a kilépésre a Muranovszkijon át.

Lihegett, de a sietség legkisebb jele nélkül választolt magának helyet a szobában. Az ablaknál Dessauge borozgatott, mellette a szolgája állt, behűtött borospalackkal a kezében. Nakano a foteljében ült, összefont karokkal az ölében, pontosan Mr. Mann-nal szemben. Svansky ösztönösen húzódott Mr. Mann közelébe. Mellette ült le, egy irodai székre, amely előtt egy asztallap materializálódott.

Mindenki arra várt, hogy Mr. Mann megkezdje az ülést.

Ellenben Mann, azaz Craft szótlanul ült a székében, és nem mozdult. Végül, amikor Dessauge idegesen intett Aymericnek, és az kitöltötte az utolsó pohár bort, akkor állt csak fel.

Nakanon volt a sor, hogy feladja ülő testhelyzetét és méltóztasson felemelkedni. Ezt követően már Svansky is türelmetlenül pislantott Mannra. Viszont ülve maradt.

– Elkezdhetnénk végre? – emelte Dessauge az üres poharat Craft felé. Egy mozdulattal felhajtotta a drága bort.

– Feltétlenül – hümmentett Craft. – Ugyanakkor egyikünknek sem sietős, úgy vélem.

– Több időt kellene szentelnie az üzleti szektornak, hogy átérezze a sürgető késztetés hiányát, ha valaki kizökkenti a mindennapjaiból – állt elé a francia. Bosszantotta Mann viselkedése, oktalannak érezte.

– Figyelem magát, és az a véleményem, hogy önnel ellentétben Nakano kimeríti a türelem iskolapéldáját. Tanulhatna tőle!

Dessauge morrant egyet. Legyen, ahogy a béhás akarja, csak kezdje el, és legyen mihamarabb vége! Húzzon innen a jó francba!

Mann állításával ellentétben Nakano nem a türelmet gyakorolta, Sokkal inkább a gyilkos ösztönt féken tartó önfegyelmet. Képzeletben a materializációs szamurájkarddal vigéckedett, és apró darabokra vágta a szobában tartózkodók mindegyiket. A japán életét végigkísérte ez a gyilkos hajlam, mint a gésákhoz fűződő, beteges viszonya. A végtelen türelem látszata igencsak veszélyes volt, de egy alkalomtól eltekintve még egyszer sem tört ki. Akkor használta a kardot, és kidekorálta a hálóját egy gésa beleivel. Ám aztán gyorsan lehiggadt.

– Én is örömmel venném, ha végre elkezdenénk! – szólalt meg.

Svansky fellélegzett, hogy tőle egy szót sem várnak. Adattábláját a keze ügyébe helyezte. Abban minden benne volt, aminek összeszedésére Mann megkérte. Ám volt egy olyan érzése, hogy egy bitjét sem fogja felhasználni.

– Rendben! – intett Craft/Mann.

Elsétált az ablakig, majd megfordult, hogy úgy látszódjék: a Hadisten városa az ő vállain nyugszik.

– A Birodalombiztonsági Hivatal és a Galactic B. Consulting vegyes vizsgálatának eredménye a következő. Bedoier Filibert Dessauge és Hiroto Nakano igazgató urak önmagukban nem veszélyesek a Birodalomra nézve. A SandStorm fegyvergyár ezzel szemben jelentős kockázati tényezőként van jelen a térségben. Bár a Birodalom közepét mindig az a hely jelenti, ahol urunk, IV. von Anstetten és családja tartózkodik, a peremvidéken jelenlévő fenyegetéseket állandóan kiemelt prioritású jelenségként kezelik a hivatal felelős igazgatói. Ezek felülvizsgálatában együttműködnek a titkosszolgálatokkal és az erre specializálódott szervezetekkel. Azonban a térség, maga a Sol-rendszer, azon belül a Föld centrum, ami nem hivatalos központja a Császárságnak, és a közvetlen szomszédságában elhelyezkedő bolygók és egyéb emberi életre alkalmas állomások nem kivételezett területek. A térség és a fegyvergyár kapcsolata egy olyan rendszer többdimenziós képletében van elhelyezve, aminek az eredménye mindig egy kell hogy legyen: a császár személyes biztonsága és a Birodalom sérthetetlen szuverenitása. Ez a felállás sok tényezőt képes befogadni, de soha nem megengedhető, hogy bármi más elnyomja.

Elölről. A hivatal vizsgálata kiterjedt a személyes megbízhatóságra, ami egy rövid bizalmi index bejegyzésként szerepel majd a jelentés végén. A kézhezvétel után véleményezhető a Hivatal megfelelő irodájában. Nyilvánvaló volt, hogy a kettejük magánéletével kezdem a vizsgálatot, annak ellenére, hogy látszólag minden időmet a fegyvergyárnak szentelem. A feladatot Mr. Todd Svanskyra bíztam, aki tizenöt évre visszamenőleg ellenőrizte a múltjukat. Néhány kihágásnak minősülő esettől eltekintve nem valószínűsíthető birodalomellenes tevékenységben való részvételük, így ebben a kérdéskörben nem kellett mélyebbre hatolnunk. Az nem törvénybe ütköző, hogy monsieur Dessauge nem létesített sem polgári, sem romantikus, sem szexuális kapcsolatot senkivel. Érzelmi életét tragikusan esetlennek ítéltem meg a jelentésben, ez ellen az irodában tiltakozhat, de úgy vélem, nem fog. Nakano sama pedig extravagáns üdüléseivel és kirívóan világias, többnyire orgiába fulladó, ám életre veszélytelen szexuális kapcsolata a prostituáltakkal nem büntethető, mivel az adóhatóságok minden számlát valódinak találtak. Szamurájkard-gyűjteménye, amíg a relikviák elzárt területen vannak, nem büntethető. A személyes kényelmére tartott gésái, akik az interjúkat követően bizonyíthatóan önként vannak itt, nem számíthatók törvényellenes kapcsolatnak.

Mint üzletemberek, tehát a fegyvergyár igazgatóiként megfelelő potenciállal rendelkező veszélyforrások, egy alkalommal sem kerültek kapcsolatba bizonyíthatóan alvilági személyekkel. Itt azonban meg kell jegyeznem, hogy bizonyos fegyverszállítmányok, nagyon ritka esetekben, nem tisztázott körülmények közölt eltűntek. Az ilyen és ehhez, hasonló esetek kivizsgálási kérelme mindig időben bejelentett volt, így a helyi erők nyomozásba történő bevonása megfelelt a birodalombiztonsági törvényeknek. De mindenkeppen gyanús.

Craft körülményesen fogalmazott, ahogyan egy BBH-s tiszt tenné. A szakmai nyelv túl száraz volt, de így sikerült hivatalosan megfogalmaznia a következőket: Nakano és Dessauge szánalmas ficsúrok, a cégük pedig megérdemli a revíziót, olyan sok rajta a biztonsági rés.

Nakanót és Dessauge-t nem érdekelte, mi róluk Mann véleménye. Egyet akartak: tűnjön már el innen! Közölje velük a vizsgálat eredményét, hogy nem talált semmit, és már menjen is.

Körülményes, körülményes, körülményes – lüktetett Dessauge agyában a gondolat.

– Nem lehetünk tökéletesek, bármennyire is törekszünk rá – húzta el a száját idegesen.

– A törekvés nem elég, A törekvés jelenleg nem más, mint kéztördelés és a körülmények felemlegetése – felelte erre Craft.

– Semmi sem lehet teljesen tökéletes.

– Amit nem mondtam, hogy a kifogások csak erősítik a törekvés hiábavalóságát. Ez bizonyítja, hogy nincs is szándékában a tökéletesség elérése.

Dessauge felhördüli.

– A világon semmi sem tökéletes.

– Nem fog hinni nekem – jegyezte meg elöljáróban Craft ahhoz a mondathoz, amit, ha valódi tisztségében lenne jelen, soha nem mondana ki. – Én már láttam a tökéletességet. Úgy hívják, hogy Caroline-Blindamoor von Anstetten. A császár lánya.

Ha tehette volna, Dessauge erre felhördült volna. De felségsértést mégsem követhet el!

Megadóan bólintott, és ő is hazudott.

– Ebben valóban igaza van.

– De eltértünk a tárgytól – emelte fel jobb kezét Craft. Svansky felé intett. – Most ön jön!

A Galactic B. Consulting marsi képviselője riadtan kapta fel a fejét. Eddig biztos volt benne, hogy csak díszlete az eljárásnak.

Gyorsan kapcsolatot létesített az adattáblájával, aminek az információi az agyában jelentek meg, mint egy többkötetes könyvtár, amiből a keresett címszó ezred másodpercek alatt kerül olvasható állapotba.

– A fegyvergyárat százötvenhat éve alapították Marsian Armament Industrial cégnév alatt. Azóta számtalan névváltozáson ment át, mint például M. ArmaTech, vagy a fantázianevű Armour of Wargod, azaz a Hadisten Fegyverzete. A jelenlegi névváltozat, a SandStorm, azaz Homokvihar huszonhét éve él, amikor is Hiroto Nakano úr felvásárolta az akkor csődközelben álló gyárat az amerikai származású Abram és Theodore Smith testvérektől. Onnantól kezdve, hogy felelős technikával és jó piaci stratégiával állt elő, megfelelő reklámhadjárattal ismertté tette a felvásárolt céget, és a japán precizitással előállított fegyvereket piacra dobta, növekedésnek indult a részvények értéke. Előbb a sport ágazat számára gyártottak fegyvereket, később császári megrendeléseket kaptak, gyakorló célokra. A gyár az utóbbi huszonhét évben hetvenötezer munkást foglalkoztatott. A foglalkoztatottak közül sokan vétkeztek a szabályok ellen, és lopásokkal, olykor előre kitervelt műveletekkel próbáltak nagyobb tételekhez jutni. Ezek az emberek már vagy letöltötték, vagy jelenleg is töltik büntetésüket. Közülük viszont tizenheten eltűntek.

Svansky érezte, hogy olyan dolgokról beszél, ami senkit sem érdekel. Szaftosabb téma után nézett volna, de semmit nem talált, így egészen tíz percen át sorolta még a száraz tényeket, amikor végre-valahára Craft megakasztotta az adat folyamot,

– Elég lesz, köszönjük! – tette Svansky vállára a kezét, majd egy határozott mozdulattal leültette. Részéről ennyi volt a férfi közreműködése. Csak az időt akarta húzni, innentől átveheti a megfigyelő és a szemtanú szerepét.

Dessauge és Nakano gyanakvó tekintettel néztek össze. Szokás szerint Dessauge szólalt meg kettejük közül.

– Mr, Svansky, valóban hálásak vagyunk érte, hogy rányitotta a szemünket a múlt nyilvánvaló történéseire! Nem értem viszont, hogy miért volt erre szükség?

Svansky erre nem tudott felelni. Ekkor Craft a füléhez hajolt, és belesúgott. A Galactic B. Consulting helyi képviselője zavarában ösztönösen a nyakkendőjéhez nyúlt. Hallgatott, majd kihúzta magát, és azt mondta, amit a Mann néven ismert ember kert tőle.

– A vádlottaknak jogukban áll minden ismert adatot újra megismerniük, mielőtt hallanák az ellenük felhozott vádakat és megkezdhetnék a védekezést.

Nakano felpattant.

– Hogy mi?

Dessauge hitetlenkedve hajolt előre.

– Ezt mondja még egyszer!

Svansky visszalépett és utat engedett Craftnak.

– Uraim, ezennel letartóztatom magukat a Császárság ellen elkövetett bűnök vádjával! Fogadják megértéssel, és tegyék meg vallomásaikat! Figyelmeztetem magukat, amit mondanak, azt rögzítem, és felhasználják önök ellen a császári legfelsőbb bíróság előtt!

Minden váratlansága ellenére ez a kifejlet valami módon nevetésre ingerelte Bedoier Filibert Dessauge-t. Nakano értetlenkedve nézett rá, és csak egy hajszál választotta el őt attól, hogy aktiválja a materializációs rendszerű szamuráj kardját, hiszen…

– Ha ez nem egy blöff, akkor nagyon nagy bajban vagyunk. Nincs igazam, Mr. Mann? – kérdezte higgadtan a francia, de a mosoly még nem tűnt el az arcáról.

– Jelen pillanatban nincs helye a blöffnek, sokkal súlyosabb a helyzet – felelte Craft. Még játszotta a szerepét, nem volt itt az ideje színt vallani. – Elég bizonyítékkal rendelkezem ahhoz, hogy ne alacsonyodjak le odáig, hogy értelmetlen taktikával próbáljam meg kiugrasztani a nyulat a bokorból. Bizonyítékaim vannak, amik elegendőek ahhoz, hogy egy életre rács mögé kerüljenek. És szerencsésnek mondhatják magukat, ha nem végzik ki önöket a tárgyalás után azonnal.

– Az előbb azt állította, hogy nem vagyunk veszélyesek a Birodalomra – húzta össze a szemöldökét Nakano. Keskeny vágású fekete szeme ezzel eltűnt.

– Jó a memóriája, de nem egészen ezt állítottam. Én azt mondtam, hogy önmagukban nem veszélyesek a Birodalomra. Ez azt jelenti, hogy mint gyarló emberi lények egyedül a császár hatalmával szemben olyannyira jelentéktelenek, hogy említésre sem méltathatnánk a létezésüket.

Nakano a Birodalombiztonsági Hivatal képviselőjének szemébe fúrta a tekintetét, és nem tudta, hogy vajon fejezze-e le, hogy elvágja az utat a további provokációktól és nyílt megvetéstől, vagy engedje, hogy Mr. Mann kibontakozzon.

– Elismerem – bólintott végül, és aktiválta a SandStorm fegyvergyár kommunikációs pajzsait.

Thomas Craftot a harcászati rendszere értesítette, hogy a Muranovszkij nukleáris pajzson belül egy másik pajzs épült ki, ami mindenfajta kommunikációs hullámot megsemmisít, ami be akar hatolni, illetve ki akar jutni rajta.

Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy a japán megérezte, hogy itt a vége. Ő legalább már elhatározta magát, legyen az bármilyen végzetes, hajlandó beismerni, hogy vesztett. Csak a menekülés maradt a számára.

Vele ellentétben Dessauge megjátszott.

– Ha jól értem, akkor maga, még mielőtt felfedte volna a kártyáit, ultimátum nélkül helyez kilátásba súlyos következményeket a számunkra. Ez felettébb szokatlan, és nem méltó egy császári biztoshoz.

– Ami nem méltó egy császári biztoshoz, az az, hogy ne teljesítse, amivel megbízták. Az eszközök tárháza mindig a siker elérésének arzenálját fedi fel. Nincs helye az etikának, a becsületnek, sem a megértésnek. Joga mindenkinek van, sérthetetlenséget is biztosítunk, ha kell, de soha ne feledje el – emelte fel fenyegetően a mutatóujját Craft, és Dessaugc szeme felé tartotta – hogy aki megsérti a császárt, az már a gondolat megszületésekor elvesztette a reményt és a jogot arra, hogy méltányos elbánásban legyen része!

A francia emésztette a hallottakat. Eddig nem hitte, hogy így lesz vége. Nakanóra nézett, akit földöntúli nyugalom szállt meg. Valamire készült. A franciának ez elég volt, lerázta magáról a rátelepedő görcsöt, és mintha elfeledte volna, kik vannak a szobában, és mi a lét, elsétált Aymericig.

– Töltsd tele, de egy csepp se vesszen kárba!

Az inas kötelességtudóan töltött egy másik üvegből, majd visszatette az italt a tizenöt fokos jégbe.

A francia hörpintett, megbuzogtatta a szájában, majd lenyelte a bort. Ízlett neki a mézédes test, élvezte az ízek harmóniáját, a hűs nedűt.

– Elemezzük a helyzetet, barátaim! – Letette az asztalra a borospoharat, de nem lepett el onnan, hogy a közelében maradjon. – Adva van ön, monsieur császári megbízott, adva vagyunk mi, a SandStorm fegyvergyár igazgatói, akik önmagunkban veszélytelenek vagyunk a Birodalomra. Eddig rendben vagyunk? Idejött, kutakodott, adatokat gyűjtött, kötelességtudóan gyanakodott, majd talált valamit, ami miatt úgy hiszi, hogy mi vagyunk a leggonoszabb lények a galaxisban. Eleddig helytálló? Már lassan el is felejtjük, hogy egy tolvaj munkásságának okán vagyunk itt, és azért, hogy megtudjuk, mit vihetett el innen. Úgy érzem, ez valahogy jelentőségét vesztette. Pedig a Galactic B. Consulting minden szakemberének itt kellene nyüzsögnie, hogy kiderítsék, miként vették semmibe a biztonsági rendszereiket, nincs igazam?

Svansky tétován bólintott. Őt személy szerint ez izgatta a legjobban, de mintha tényleg jelentéktelen szemponttá alacsonyodott volna.

– Így van

– Ezek szerint színjátékot játszunk, aminek mindannyian a szereplői vagyunk!

– Csökevényes hasonlat, monsieur Dessauge.

– De igaz.

– A tényen akkor sem változtat – mondta Craft hűvösen. – Császári forrásból szerzett technológiák és császárilag szigorúan titkosnak minősített adatok létére bukkantam a belső rendszerükben, amit a fegyvergyár területén, illetve az azon kívül illegálisan telepített létesítményben találtam. Kötelességem volt kivizsgálni az adott zónákat. A létesítményeknek már a megléte is szigorúan ütközik a birodalmi előírásokkal, bár nem minősülnek birodalom ellenes tevékenységnek, amíg be nem töltik szerepüket. Ám mivel aktivitás nyomait találtam bennük, magasabb fenyegetési szintű besorolást kaptak. Amit ott találtam, ezennel lefoglalom, és megtiltom, hogy mostantól fogva bárki is betegye oda a lábát. Minden adatforgalmat, ami arra tart, illetve onnan jönne ki, azonnal letiltok. A jelenleg futó tevékenységeket leállítom, függetlenül attól, hogy milyen eredményeket érnének el velük.

– Ön nagyon alapos, Mr. Mann! – hajolt meg Nakano elismerően, majd a szája szegletébe bújtatott gúnyos mosollyal folytatta. – De megkérdezném, hogy ezt miként hajtja végre?

– Utasítom magukat!

– Ez… hogy is mondják? Naiv elképzelés! Honnan veszi, hogy teljesítjük, amire utasít minket?

– Én a Birodalombiztonsági Hivatal vizsgálóbiztosa vagyok, akinek kötelességük engedelmeskedni. Jogkörömnél fogva az, amit mondok, olyan, mintha a császár, IV. von Anstetten parancsolná önöknek. Ha nem teszik meg, felségsertést követnek el!

Nakano hümmentett. Képzeletben harcra készítette a szamurájkardot.

– Ha az, amivel vádol minket, ténylegesen helytálló, akkor nem tartja ellentmondásosnak, hogy izgatna minket egy felségsértési jogcím is?

– Az ellentmondás abban áll, hogy egy olyan embert kérdez, akinek kész válaszai vannak minden kérdésre, és mégis nemleges választ vár tőle.

Nakano ezzel nem akarta felvenni a versenyt. Abban a biztos tudatban, hogy a pajzs alól semmi sem szivároghat ki, kész volt a jelenet végén apró húsdarabokká szabdalni Mannt.

– Azt mondja el, hogy mire jött rá, igazán izgat a tévedése!

– Nem tévedek. Tényeket közlök. A SandStorm tizenhét különböző időpontban az előirányzattól eltérő működésbe kezdett. Tizenhét alkalommal állították le a teljes termelést, rendeltek el leállást rövidebb időszakokra. Ebből hét alkalommal nem regisztrált produktum hagyta el a gyár területét, földi útvonalon. Szabálytalan és be nem jelentett mivoltuk miatt lényegtelen a szállítmányok mibenléte. A többi esetben pedig zárt kommunikációt folytattak, miközben semmi adatforgalmat nem bonyolítottak az illetékes hatóságok felé. Három alkalommal érkezett erős impulzus a kommunikációs tornyukba, feltehetően adatcsomagokat küldtek önöknek, bár ezeknek nem sikerült a nyomára akadni, mert a tárolóegységeknek nyoma veszett. De a közvetítő egységekben ragadt információk szűrése közben engedélyezetten kódokra bukkantam, amiknek a jellemzőit semmilyen regisztrált adatbázisban nem találtam. A kódokat hamarosan elküldöm elemzésre, és ha a titkosszolgálatok úgy ítélik meg, hogy a Birodalommal ellentétes erők tulajdona, akkor engedélyt kapok a kivégzésükre is.

– Képes lenne hidegvérrel megtenni? – kérdezte Nakano.

Nagyon jól tudta, hogy itt a császári biztos egyetlen bit információi sem fog kapni a pajzs miatt. ‘

– Engem kondicionáltak. A parancs megérkeztekor ez átveszi felettem az uralmat, és cselekszik helyettem. Nem kell az öntudatomnál lennem.

A kondicionálásod nem fog bekapcsolni. Egy hulla pedig tehetetlen – gondolta Nakano, és a kezébe varázsolta a materializációs rendszerű szamurájkardot. Még nem aktiválta, de már erezte a markában a hatalmat. Erő és végzet.

– Így egészen más – lépett oldalra. Puhán lépdelt, a sok edzés nem hagyta eltespedni az izmait, rugalmas és laza volt, amit a gésáival töltött játékok csak erősítettek,

Craft felfigyelt rá, hogy Nakano tiszta pozícióba került, olyan helyre, ahol semmi sem akadályozza, ha támadni akar. Dessauge és Svansky ezt nem vette észre, így Craft magyarázat közben mutatólag fordult, és úgy helyezkedett, hogy ne legyenek az útjában.

– A kérdés az maradt csupán, hogy hallani akarja-e a többi feltárt tényt.

– Ezek közlésében semmi nem akadályozza meg – vonta meg a vállát a japán.

Craft egyetlen pillantást vetett Nakano jobb kezére, amiben az inaktív szamurájkard pihent. Egy gondolattal működésképtelenné tehette volna. Majd a franciára nézett. Nem látszott rajta félelem, ahogy a japánon sem. Túlságosan biztosak voltak a dolgukban, amit Craft naivitásnak értékelt.

Hiába, nála voltak az ütőkártyák.

– A SandStorm által rögzített adatok alátámasztják, hogy több alkalommal illegális úton szereztek technológiát és titkos információt a császár felderítőitől. Elismerésre méltó a gondolat, hogy azt a forrást csapolják meg, ami a legritkább esetben elérhető, és a legritkább esetben fordul elő az ismert galaxis határain belül. A maguk által gyártott fegyverek igen találékony módon ötvözik a saját technológiájukat a szerzett technológiával, amit egyes birodalmi szervezetek megfigyeltek, de bizonyítani még nem tudták. Az illegális raktárukban talált késztermékek is arról árulkodnak, hogy titokban képesek voltak megelőzni jó néhány szabadalmaztatott technológiát, amire a császári védelem még nincs felkészülve. Ezeket a készleteket most lefoglalom.

– Tegye azt, amit helyesnek vél! – intett Dessauge.

Valami nagyon nincs rendben!, gondolta. De bízott abban, hogy Nakano tudja, mit kell tennie.

– Az idegen létformák megszerzése és sejtszintből való kinevelése tiltott. A xenobiológusaik, akik azt hiszik, hogy legális, de éppen szigorúan titkos kísérletben vesznek részt, egy biológiai fegyverhez juttatták önöket.

– Ez kezd átcsapni fantazmagóriába. De folytassa, nem bánom! – szólt közbe Dessauge. Furcsa volt hallani azt, amiről azt hitte, hogy senki a világon nem szerezhet róla tudomást.

Ám Mann akkor is nagyon kevés ide, ha mindent kitalál. És valamiről még ő sem szerezhetett tudomást, vélte. A poharáért nyúlt és nyugodtan kortyolt.

Craft azonban kész volt megadni a kegyelemdöfést. Ám előbb tett még egy kitérőt.

– A lényeges kérdés az, hogy hogyan tudták meg a tizenhetedik űrflotta fel derítőinek a helyét, és hogy miként találtak valakit, aki megszerzi önöknek az adatokat. Erre a kérdésre a választ Svansky már megadta.

Mindannyian a Galactic B. Consulting képviselője felé néztek. Még Svansky is meglepődött.

– Én? - Bárhogy is erőltette az agyát, nem jött rá, hogy mire gondol a hivatal biztosa.

– És mi lenne az a válasz? - értetlenkedett Dessauge is.

Szemet szúrt volna neki, ha Svansky bármi terhelőt lett volna képes felhozni ellenük.

– A válasz az – mondta Craft hogy a SandStorm nem tudott és nem talált.

– Mr. Mann, elérkezett oda, ahol már nem értem, amit mond. Craft a japánra nézett.

– Nem csodálom. De a társa talán már sejti.

– Még mindig ott tartunk – kezdte Dessauge dühösen —, hogy próbál hülyének nézni minket?

– Mint már mondtam, ilyet nem teszek. Tényeket közlök.

– Fejtse ki, mert tényleg kezdek kijönni a béketűrésből! És nem tűröm, hogy hülyének nézzen!

– Én sem – nyomatékosította Nakano is. Izzadt a tenyere, és egy gondolatra volt a kard aktiválásától.

– Rendben van. Akkor rövid leszek! – ígérte Craft.

– Legyen! – intett türelmetlenül Dessauge.

Craft ekkor regisztrálta, hogy Butcher és Victoria megérkeztek. A lány a szoba felé, míg Butcher a föld alá indult.

– Önök egy összeesküvés résztvevői. A személyük és a gyáruk egy szervezet részei. Teszik azt, amit kérnek maguktól. Általában alparancs érkezik, de nagy ritkán magával a szervezet vezetőjével kerülnek kapcsolatba, ilyenkor történik a hatalmas energiájú kommunikációs adatforgalom. Hiába töröltek mindent ezzel kapcsolatban, fennmaradt néhány részlet, ami felfed néhány tényt. Akivel önök tárgyaltak, nőnemű. A törlések által feldolgozhatatlanná torzított adatok közül egyetlen töredéket sikerült tisztán kivenni: „Miss Kle..”. A császári titkosszolgálat elemző részlege majd kideríti, hogy mit jelent ez. Ennyi.

Dessauge és Nakano összenéztek.

– Tudja, Mr. Mann – kezdte Nakano, és egy japán közmondást idézett fel aki a bozótban kotorászik, felverheti a kígyót! De nekünk nincs miért aggódnunk. A fejünk felett egy ernyő van, ami ennek a makro-térnek a határa. Ennyi ez a világ, nem több. Ami most történik, következmény nélkül marad.

A francia szívéről egy nagy kő hullt le. Tehát erre készült Nakano. Megismerte a materializációs szamurájkard modulját. Kész, ki fogja nyírni a biztost. Már nagyon itt van az ideje, a kurva életbe!

– Más mondanivalója nincs? – fordult Mannhoz.

– Fel tennék egy nyilvánvaló kérdést, amire tudom a választ, ám maguktól kell hallanom,

– Azt tesz, amit akar – kegyeskedett Dessaugc.

– Mi az összeesküvés célja?

– Tényleg tudja?

– Tudom.

– Akkor pedig magának kell kimondania. Úgy illik, ha vádolni akar minket!

Craft rezzenéstelen arca egy ideje nem zavarta már a fegyvergyárosokat, mégis volt benne valami embertelen, ahogy kimondta:

– Önök IV, von Anstetten és a családja életére törnek.

2.

A csend megülte a szobát.

Todd Svansky leült. Ez már sok volt neki.

– Gratulálok, Mr. Mann! – hajolt meg őszintétlenül Dessauge. – Higgye el, álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ilyen rövid idő alatt rá fog jönni a mi kis titkunkra! Most már beismerhetjük, hogy a célunk a Birodalom császárát megfosztani a hatalmától, és száműzni a galaxisból!

– Elárulhatja, hogyan tervezik megtenni.

– Egy kis képzelőerő kell hozzá. Mit gyártunk? Fegyvereket, Talán már észrevette, míg esti sétái során a telep hangulatos ligeteiben sétált, és fügét csent a fákról.

Craft a cinizmus hangjait elengedte a füle mellett.

– A fegyver nem elég.

– Hát nincs megint igaza? Ám a válaszom összetett és csavaros logikára épül. Manipulatív világban élünk, amelyben a félrevezetés a legfontosabb tényező. Működésünk során kiemelten figyeltünk arra, hogy a fegyvergyártás annyira fontos legyen, amennyire csak lehet, amellett, hogy jelentéktelensége eszünkbe ne jusson. Soha nem a fegyvereken múlik egy háború vagy akár egy párbaj kimenetele. Az emberi tényező az, ami halálossá teszi a fegyvereket, nem az energiatelepük.

Nakano helyeslőn bólintott.

– A császár és a családja idejétmúlttá vált! – mondta dühösen.

– Várj testvérem, még nem végeztem! – kérte tőle Dessauge, mire a japán váratlanul meghunyászkodott.

– Igenis, testvérem!

A hirtelen változás kettejük viselkedésében egyetlen szónak volt köszönhető. Craft regisztrálta, hogy nem hatalmi játék van kettejük közi, sokkal inkább egy felettük álló erő tisztelete. Nem teljesen erre számított, de a teljes igazság kiderítése közben sokszor váratlan tények kerülnek felszínre.

– Szóval a SandStorm fegyvergyár, most már legyen bármilyen meglepő a maga számára, biztos úr, fegyvereket gyárt. A törekvése a jelenlegi státuszával ellentétben egy jó ideje nem a profitszerzés felé tendált, hanem a fedőmunkára. Ah, igen, ez is jelentős profitot kellett hogy generáljon, de ami a számunkra is meglepő volt, hogy amire szántuk az utóbbi években, bizony ugyanolyan jövedelmezőnek bizonyult, éppen ezért nagyobb volumenben tudtunk gondolkodni. Immár nem fegyvereket gyártunk, hanem hadsereget. Érzi ennek a súlyát, Mr. Mann?

– Tisztában vagyok a jelentőségével. Rögtönítélő bíróság előtt fogják Önöket kivégezni!

– Csak nem dühös? Legyen inkább büszke, hogy sikerült rálelnie erre az összeesküvésre. Az ön gondja viszont az, hogy nem éri meg, hogy tájékoztatni tudja erről a hivatalát.

– Nem vagyok dühös, sem büszke, bár elvárná tőlem. A Hivatal egy olyan szervezet, amely mindenképpen tudomást fog szerezni magukról.

– Ha… ha… ha-ha! – nevette ki különös, gurgulázó nevetéssel a francia. – Lófaszt!

– Segítsen megtudnom, hogy miért álltak az összeesküvők mellé? – kérte Craft.

– Ez több évre nyúlik vissza az időben. Az a baj, Mr. Mann, hogy az uralkodó fiúgyermek nélkül maradt. Kiszámítható, hogy a halála vagy akármije után háború fog kitörni! Örökösödési háború híján, hacsak Caroline-Blindamoor nem szül villámgyorsan fiúgyermeket, a nagyobb hatalmak fel fogják osztani maguk közt a Birodalmat, és nem kell túl nagy intelligencia ahhoz, hogy előre jelezzük, mindez káoszhoz fog vezetni. Határvillongások, villámháborúk, merényletek követik majd egymást, azt pedig az ismert galaxis újrarendeződése fogja követni, véresen és kegyetlenül. Nem is hinne, Mr. Mann, hányan készülnek már erre! Sokan, nem nyilvános fórumokon, sőt, társasági összejöveteleken is suttogva találgatják, hogy a hatalmi egyensúly hogyan fog felborulni, és milyen következményei lesznek ennek a galaxisra nézve. De… emlékszik talán, voltak olyanok is, akik nyíltan is felvállalták, hogy nem bírják kivárni ennek bekövetkeztét. Előre akarták hozni az időpontot, és saját kézben akarták tudni az irányítást. Az ő művük volt a híressé vált Willis-Hold regattai merénylet, amikor a császár lányait meg akarták ölni. Azt a megtorlást senki sem felejti el… Azóta senki nem olyan ostoba, hogy hangosan elégedetlenkedjen.

Aztán egyszer csak egy nő elkezdte összegyűjteni azokat, akik annak idején, ha az árnyékban is, de terveket szőttek. Senki sem tudja, honnan érkezett, de mintha ismerné az emberek gondolatait, tudja, hogy mit kell mondani, és a legfőbb, hogy mit kell nyújtani ahhoz, hogy az emberek alávessék magát az akaratának. Fogalma sincs róla, hányan követik már őt. Nekünk is csupán sejtéseink vannak róla. Tudjuk, hogy nem az egyedüliek vagyunk, de úgy viselkedünk, mintha a miénk lenne a legspeciálisabb feladat és a legkitüntetőbb figyelem. Ez tesz minket elégedetté. Testvérek vagyunk az ő testvériségében.

Dessauge-t hallgatva Nakano arca átszellemültté vált. Kétségtelenül és feltétel nélkül hittek a titokzatos nőben.

– És hogy miért álltunk mellé? Mert világos képet festett a lehetőségeinkről. A jövő nem a várható nehézségekről szól többé, hanem a kiteljesedésről, és az ígéretek valóra válásáról.

– Csak reményről. Nem másról – szögezte le Craft.

Dessauge rálegyintett.

– Egy hívőt lebeszélni a hitéről több időbe telik.

– Nem feltételezem, hogy fanatikus lenne, monsieur Dessauge. Éppen ezért felszólítom, hogy most azonnal adjon ki minden információt az eddigi cselekedeteikről, és arról, hogy mit terveztek tenni ezután. Adja fel magát és leplezze le az összeesküvést! Ez esetben a halála fájdalommentes lesz. Ahogy önnek is, Nakano sama.

– Ki kell ábrándítanom! – töltetett magának egy újabb pohár bort a francia. Látta, hogy a japán még most sem enged a kísértésnek, hanem mozdulatlanul, harcra készen áll Manntől alig három méterre, és egyre a tekintetét lesi. – A halál nem jelent alternatívát a mi számunkra. A halhatatlanság annál inkább.

– Értelmetlen kijelentés – morrant Craft. Az SLA adatbázisa a tanúja, hogy legalább hatvanhétszer hallotta ezt különböző emberektől. Mind halottak már. Mind azt hitték, hogy a cselekedeteik által megdicsőülnek, a nevük fennmarad, isteni kegyben lesz részük a haláluk után, vagy valami csoda folytán már itt az életben is. És mivel egy sem vált valóra ezek közül, értelmét is vesztette Craft számára, hogy törődjön vele.

– Ha tudná az igazságot, Mr. Mann, nem kételkedne bennem.

– Az igazság szubjektív fogalom. Jelentését a gondolatok és a cselekedetek együtt adják. Magának sem önálló gondolatát, sem önálló cselekedetét nem láttam még. Nem tud meggyőzni. Beszéljen inkább arról, hogy miként tervezték a császárt félreállítani!

Dessauge Mann szemébe nézeti. Hidegnek látta, sötétnek és mélyen céltudatosnak. Nem igazán tudott mit kezdeni vele.

– Magát nem könnyű kizökkenteni a nyugalmából, igaz? A világot csak így képes elfogadni, vagy így emel falat maga köré? Egyszer majd világosítson fel erről! – A szájához emelte a poharat, ivott, majd Aymeric kezébe adta. Hirtelen mozdult és kimutatott az ablakon, de nem határozott irányba, hanem a mindenség felé tett egy mozdulatot. – A császár és a Birodalom egyet jelent. Egység és oszthatatlanság. Császár nélkül nincsen Birodalom, Birodalom nélkül nincsen császár. A császár védelmét a Birodalom ereje jelenti. Legyen bármilyen hatalmas a császár, jelentéktelenné válik, ha megfosztják a másik részétől. Ez a tervünk lényege. És nem külön-külön tervezzük megtenni, hanem egyetlen pillanatban,

Van fogalma róla, hogy felfigyeltek magukra és a tevékenységükre? – tette fel a kérdést Craft váratlanul. – A Birodalom nem vak. Van szeme, van füle, és gondolkodik is. Bizonyos jelekből már sejtettük, hogy a SandStorm kétes üzelmeket folytat.

– Kétes üzelmek. Ez tetszik, Mr. Mann! De hogy lássa, mit miért teszünk, és miért nem aggódunk miatta, elmondom, hogy bizonyos dolgok megtörténte nem mindig az, ami végül megesik. Nem érti, igaz? Szeretné hallani a végzetét?

– Nem fűt a kíváncsiság.

– Maga itt meg fog halni. Ezután sztázisba kerül. Klónozzuk, és módosított memóriával visszaküldjük a hivatalába. Dolgozhat három napot is, tudatlanul, és még a következő kötelező ellenőrzés előtt egy szerencsétlen baleset éri az űrben. Hogy a gyanú se merülhessen fel, a klónját eltüntetjük, és a maga holttestét tesszük a helyére. Tökéletes, nem gondolja?

– Kevéssé sem nyűgöz le ez a gondolat. Elmondja végre, hogyan és miért tervezik megölni a császárt?

– Azt hiszem, hogy kezd hosszúra nyúlni ez a beszélgetés – Dessauge elvesztette az érdeklődését. Nem nyűgözte le a beszélgetés. A Hivatal embere elutasító volt, és nem úgy reagált, ahogy szerette volna. Elfordult, de Mann hangja megállította.

– Viszont választ ad az én kérdéseimre, és a maguk cselekedeteit is megvilágíthatja a számomra. Mindazt, amiért az életüket értelmetlenül odadobják. Mert értelmetlen és hiábavaló. Agymosottként viselkedik és szavakba kapaszkodik.

– Rendben! – pördült sarkon Dessaugc. – Két gyors kérdés, amire két gyors választ kap.

Craft tudta, hogy mire gondol a francia. Amint a második válasz is elhangzik, őt megölik.

Ennek ellenére feltette az első kérdést.

– Mi az igazi oka, amiért az összeesküvés feje meg akarja ölni a császárt?

– Aki megöli az uralkodót és családját, az teszi rá a kezét a hagyatékra. És ez óriási, ember által fel nem fogható hagyaték.

– Tudja, hogy valójában kicsoda az összeesküvés feje és hol lehet megtalálni?

– Nem.

Csend szállt a szobára. Elhangzott a második kérdés és rá a válasz. Nem maradt lehetőség a többire. Eljött az ideje, hogy semlegesítsék Craftot.

Dessauge leült a fotelbe. Aymeric elé állt és felkínált két palackot. Az egyik a francia kedvence volt, egy be hűtött Chateau Mazeyres, a másik pedig egy portugál Royal Oporto. Kis hezitálás után a portugál mellett döntött. Aymeric felbontotta az üveget, majd töltött, és Dessauge a fűszeres és már majdnem émelyítően mézédes nyolc fokos borba kortyolt.

Nakano aktiválta a materializációs rendszerű szamurájkardot. Nem adott lehetőséget Mann-nak a menekülésre, egy gyors ugrással mellette termett, a kard élét Craft torka alá tartotta. A penge olyan éles volt, hogy egy lehulló hópehely is kettévált volna rajta lendületvesztés nélkül.

A japán a helyzetének köszönhetően megengedhette magának, hogy néhány szót intézzen Mr. Mannhoz, mielőtt egy tökéletes mozdulattal elválasztja a fejet a testétől.

Nem sejtette, hogy Craft harcászati rendszere már a támadás megkezdésekor levonta a következtetést, hogy a mozdulat hol ér véget. Nem aktivált erőteret, Craftra bízta annak döntését, hogy kitér-e a penge útjából. Craft ugyanakkor rezzenéstelen tekintettel figyelte a japánt, aki azt hitte, hogy a gyorsasága elég volt hozzá, hogy a Hivatal embere lemerevedjen a döbbenettől.

– Minden helyzet úgy alakul, minden forma úgy növekszik, ahogy a tökéletessége eléréséhez szükséges – szavalta Nakano, mintha egy ősi bölcsességre akarná megtanítani Mr. Mannt. – Mindennek az a sorsa, hogy beteljesítse a küldetését, függetlenül attól, hogy tud róla, avagy sem. A tökéletesség pillanata az, amikor az út a végéhez ér. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül meg kell halni miatta, csupán azt, hogy lényünk legmélyén érezzük, hogy elértük a tökéletesség állapotát, amire a teremtő rendelt minket. Az én tökéletességem egy mozdulatra van az önétől. Mr. Craft, érzi már, hogy elérte ezt a pillanatot?

– Rossz embernek tette fel a kérdést, Nakano sama! – el kellett, hogy keserítse a japánt. – Én nem érzek semmit!

– De a halálra mindenki fogékony. Senki sem áll önként az útjába, tennie kell az elkerülése érdekében.

– Meglehet. De egyről elfeledkezett, Nakano sama.

– Miről?

– Hogy van rá esély, hogy nem az én tökéletességem ideje jött el.

Nakano érezte, hogy elszalasztotta a pillanatot, csak nem tudta, hogy mikor.

Lassan kiemelte Craft torka alól a pengét, majd a feje fölé emelte.

Todd Svansky, akiről úgy tűnik, hogy mindenki megfeledkezett, rémülten ült a foteljében. Kétsége sem volt afelől, hogy ha Mann-nal végeznek, akkor ő lesz a következő. Már átkozta magát, hogy nem hozott magával fegyvert. Közelharcban nem volt esélytelen, de ha innét kijut, még ott van a regimentnyi biztonsági ember, és azokkal nem tud elbánni. Vagy esetleg ajánlja fel Dessauge-éknak, hogy csatlakozik az összeesküvéshez? Egyelőre ült a foteljében, és a megfelelő pillanatra várt. Ki tudta, hogy egy tolvaj ügyéből ez kerekedik ki? És amúgy is: Ki a faszt érdekel most a tolvaj?

Ekkor kopogtak az ajtón.

Ó, te Szent Közép Ura, ki tud kopogtatás közben hidegvérrel ölni? – gondolta dühösen Nakano, és ahelyett, hogy lesújtott volna, az ajtó felé kapta a pillantását.

Victoria Moreau lepett be, és úgy tűnt, cseppet sincs meglepve attól, amit a szobában lát.

– Isten hozta, mademoiselle Moreau! – köszöntötte Dessaugc a lányt. – Hozott nekünk valamit?

A lány bólintott.

A táskájába nyúlt, kivette belőle a fegyvert és az adatkockákat, és a kis asztalkára telte őket.

Dessauge egy pillantást vetett csak rájuk. Most hogy a lány itt van, eszébe jutott, mit akar még tenni a mai nap folyamán.

A császári biztos kivégzése már nem is érdekelte, pedig Nakano ott állt felette a karddal, és lesújtani készült. Egy percet meg várhat!

A személyes komjához nyúlt és beleszólt.

– Cantor!

– Igen, uram? – felelte álmosan a német.

– Végezze ki, Christophe Moreau-t!

– Azonnal, uram! – élénkült meg a vonal másik végén Cantor.

Dessauge elé árnyék vetült. Victoria volt az.

– Ezt nem teheti!

Dessauge rásandított, majd a komba szólt, és Cantorhoz intézte a szavait.

– Várjon egy percet!

– Nem ezt ígérte! – A lány szeme szikrát szórt. Tudta, hogy a francia többszörösen is át akarja majd verni, de arra nem számított, hogy ez ilyen hirtelen és drasztikus lesz.

A francia ekkor a pálcájához nyúlt, egy hirtelen mozdulattal a lány torka fele döfött. Aktiválta a pengét, ami megérintette a lány nyakát, de még nem szúrta át a bort.

– Maga csak addig dolgozott nekünk, amíg elhitte, hogy maradt esélye. Jelentem, nem maradt, mivel soha nem is volt esélye, mademoiselle. Egy ekkora cégnek, mit gondol, valóban szüksége van egy pitiáner tolvajra, aki bár legyen rendkívül tehetséges, mégis állandó rizikófaktort jelent? Nos, elárulom, hogy nincs!

– Akkor miért kényszerített?

– Felsőbb célok vezéreltek minket. A dolgunk az volt, hogy adatokat szerezzünk a császári technológiáról, legfőképpen a legújabbakról, és mivel mi magunk nem voltunk erre képesek, ezért alkalmaztuk magát. Kapóra jött nekünk, mademoiselle! Az ég tudja, mennyi időnkbe került volna, hogy mindezt véghezvigyük, ha magácska nem kerül a kezünk közé. Betört hozzánk? Nem is tudja, de ezzel megtette az évszázad szívességét. Az érzelmi zsarolás pedig egy üzletemberekből álló csoportnak nem jelent lelkifurdalást.

Victoria kíváncsi lett a felsőbb célokra. Jó lett volna tudni, hogy miért rúgja majd szét Dessauge-ék seggét!

– Mik a maguk felsőbb céljai?

– Mr. Mann-nak, aki pedig a Birodalombiztonsági Hivatal embere, már elmondtam, hát hallja maga is: a célunk IV. von Anstetten hatalmának megdöntése!

Victoria nem hallott még ennél nagyobb képtelenséget.

– Aham… – felelte a lány. – És mondja, elég jó az életbiztosítása, maga faszszopó?

– Látom, hogy nem vesz komolyan – rándult meg a francia szája széle.

A tolvaj nagyon is komolyan vette. Butcher elmondta neki, hogy az életével játszik, ha felmegy az irodába, de nincs választása. Craft nem fogja megvédeni, így próbáljon meg kimaradni az akció véresebb részéből, ha arra kerül a sor.

De Victoriának azt kellett látnia, hogy Craft is szorult helyzetbe került, így bízni sem bízhatott a dolgok jó kimenetelében. Apja egyetlen parancsra volt a haláltól, Craft felett kard lebegett, neki pedig egy penge készült átdöfni a torkát.

Nagyot sóhajtott.

Az elmúlt pár napban óriási változáson ment keresztül, és érezte magában a düh mindent elsöprő erejét. Tagjait feszítette a tenni akarás, és tudta, hogy képes a cselekvésre. A visszafogott energiáktól megrándult az arca, amit a francia rosszul értelmezett

– Ennyi volt kisasszony – isméi a komba szólt: – Cantor!

– Igen, uram?

– Tegyen meg valamit! Vitesse monsieur Moreau kutyáját a szakácshoz, és készíttesse el vele. Az idejét sem tudom, hogy mikor ettem utoljára egy jó kis kutyahúst. De előbb… végezze ki Moreau-t!

Ahogy az utolsó szó is elhagyta az ajkát, bontotta a kapcsolatot.

– Immár visszavonhatatlan!

Ez a szó dübörgött a lány fejében is. Zöld szemében különös fény gyűlt.

– Meghal, Dessauge!

– Egyszer bizonyosan, úgy vélem – mondta a francia, és egy leheletnyivel mélyebbre tolta a pengét a lány nyakába. Vér csurrant. Szívesen lenyalta volna, csak hogy lássa az undort a lány szemében. De a sorrend nem ez volt. – Nakano, itt az idő.

A japán bólintott.

Megfeszítette az izmait, igazított a penge állásán, és lesújtott a védtelen Maimra.

A materializációs penge pedig egy reccsenés kíséretében félbetört Craft nyakán.

Nakano meglepődött, ilyen nincs! Döbbenten lepett hátra

Craft lehajolt, és felvette a törött penget. A japán fele fordult és hadállásba helyezkedett. Nakano egy dühödt parancssorral fél métert növesztett a szamuráj kardon. Hátralépett, a combja mellé eresztette a katanát, majd felemelte, lassan, és nem törődve azzal az abszolút el nem hanyagolható ténnyel, hogy egy karcolást is képtelen ejteni rajta, nekitámadt Craftnak.

Ugyanebben a pillanatban Victoria is megmozdult. Hátrarántotta a fejét és kifordult a pálca elől. Egy pillanatra még a saját, pengéről lecseppenő vérét is látta, majd felemelte a kezét, eltolta a pálcát, Dessaugc karja alá nyúlt, megemelte és nagyot rántott a vállán. A pálca kiesett az erőtlenné váló kézből, a francia pedig felsikoltott.

Victoria a szeme sarkából látta, hogyan küzd egymással a másik két férfi. A pengék villámgyors mozgása, szikrázó találkozásaik és fülcsengető csattanásaik azonban néni igazán hatoltak el a tudatáig. Ütötte-vágta Dessauge-t, aki öregebb lévén nála, nem bírta a tempót. A férfi egyre csak hátrált, és amikor nekiütközött az asztal sarkának, elveszítette az egyensúlyát, és átesett rajta.

Victoria föléje magasodott, megemelte a pálcát és a penget Dessaugc szíve fölé helyezte.

Remegett a dühtől.

– Készüljön a halálra! – szűrte a fogai közt, és tudta, hogy döfni fog.

Dessaugc szeme tágra nyílt a rémülettől. Miért nincs itt valaki, aki vigyázna rá? A biztonságiaknak már be kellett volna törniük az ajtót. Miért is küldte el őket?

– Nem is aggódik az apja miatt? Talán még van időm, hogy szóljak, hogy ne öljék meg! – még bólogatott is hozzá, de ez annyira szánalomra méltó próbálkozás volt, hogy a lány nem hitt neki.

– Valakinek az a dolga, hogy vigyázzon rá.

– Istenre gondolt? – értette félre Dessauge.

– Egy nála sokkal megbízhatóbb emberre – mondta a lány, és felemelte a pálcát. A pengén még az ő vére vöröslőn.

– Ne öljön meg, kérem! – esdekelt a francia.

– Miért? Nem érdemel könyörületet… -Hisz most adott parancsot az apám kivégzésére, Victoria észrevett valamit a szeme sarkából. Az inas! – Ott marad, és nem mozdul, különben az ura halott!

– Tisztelettel megjegyezném – hallatszott Aymeric remegő hangja – hogy éppen most készül megölni a gazdámat. Miért is ne mozdulhatnék, ha a fenyegetése egyenlő a szándékával?

– Rendkívül okos komornyik, a kurva életbe, de lépjen hátrébb, és tegye le azt a nehezéket! – csattant a lány hangja. – Végig fogja nézni…

Ekkor olyasmi történt, amire a szobában senki sem számított.

Craft és Nakano párosa éppen az ablak előtt küzdött egymással, amikor egy hihetetlenül gyorsan növekvő alak iszonyatos sebességgel nekicsapódott kintről az ablaknak, és ezermillió szilánkot fröccsentve szerteszét, áttörte azt.

Craft és Nakano oldalra repültek, utat adva…

Eteokles teljes sebességgel rontott Victoriának.

A derekánál megragadta, majd a falhoz vágta a lányt.

Victoria sikolya éles volt. Bal csuklója szilánkosra tört a falon, amivel tompítani akarta az ütődést. Könny szökött a szemébe, de nem volt ideje felmérni a helyzetét, mert újra megragadták, és kivágták az ablakon. Egyenesen zuhant alá a SandStorm irodaépületének kétszáz méteres magasságából, és nem volt kétséges, hogy a becsapódás után felismerhetetlen húscsomó lesz belőle.

Eteokles a szoba közepén állt.

Mindenki őt bámulta, de nem vesztegette rájuk tovább az idejét.

A lány után ugrott. Élve kell neki, holtában már nem tudja visszavenni tőle azt, ami az övé.

3.

Alig pár méter választotta el a biztos haláltól, amikor valami megragadta, kiemelte a zuhanásból majd oldalra hajította. Lepattant a sugárkezelt keramitútról, átgördült a két méter széles füves sávon, végül a Mars durva, kavicsos homokjában vesztette el a lendületét. Tízből kilenc körme letört, az arca jobb oldalát lehorzsolta a homok, és egy centis átmérőjű, a húsába fúródó élesebb kavics állt ki az arcából. Előbb törött csuklójú kezét próbálta megmozdítani, ám a fájdalom ráébresztette arra, hogy inkább a másik kezét használja.

Egy elhaló sikolyt hallatott, amikor kiugrott alóla a térde is.

Fájdalmában nem tudta mitévő legyen.

Árnyék borult fölé.

Felnézett, Egy angyalt látott. Egy dühös angyalt.

– Mit akarsz tőlem? - sírta a szavakat, és érezte, hogy a nyelvét is több helyen elharapta. Megpróbált távolabb húzódni a szárnyas alaktól, de a próbálkozása hamvába holt; tagjai vagy erőtlenül hanyatlottak le, vagy a legkisebb mozdulatra gyilkos fájdalmak forrásává változtak.

– Hogy visszaadd, ami az enyém!

– Mit? Miért? Semmim sem a tiéd! Mim lenne a tiéd?

Az angyal megrázta a fejét.

– Ne!… hazudj!… gyilkos! – letérdelt a lány elé. Megfogta a bokáját. – Figyelj!

Az angyal jobb keze erősen tartotta a lányt, miközben a ballal előbb végigsimított a vádliján, azután pedig erősen rányomta a tenyerét.

Eteokles érezte, mint osztoznak immár ketten az ő volt képességén, és tudta, hogy megint visszanyerte ősi adottságát.

Igaz, csak addig, amíg fizikai kontaktusban marad a lánnyal. A gyilkossal!

Victoria nem értette, hogy mit akar tőle a szárnyas teremtmény, ám amikor annak keze minden akadály nélkül áthatolt a lábán, sőt néhány legyező mozdulattal bizonyságát adta, hogy vagy az angyal nem létezik, vagy ő maga változott szellemmé, olyan testetlennek érezte magát, mint egy kísértet.

– Most már tudod, hogy ki vagyok?

– Hogy ki vagy? – nevetett és sírt a lány egyszerre – Még azt sem tudom, hogy mi vagy!

Eteokles az arcára hajolt.

– Emlékezz hát! – mondta, majd homloka a lányéhoz koccant.

Victoriát elárasztották az emlékek. Minden, ami eddig a tudata mélyén lapult, most előtört rejtekéből. Emlékezett a napra, amikor szemtanúja volt a síremlékből kitörő két angyal csatájának. A két angyal egyforma volt, ez kétséget ébresztett benne, hogy akkor az angyalok most mind jók-e, majd eszébe jutott Lucifer, aki maga is angyal volt, de ezt nem volt igazán ideje végiggondolni, mert az összecsapás már őt is fenyegette. A két angyal nem kímélte egymást, és amikor fölé értek, az egyik valamiféle perverz örömmel őt is célba vette. A másik látta ezt, és igyekezett az emberpalánta életét is megmenteni. Rárepült, kitárt szárnyával eltérített néhány csapást, majd átölelte a lányt.

– Eteokles vagyok. Ne félj! Megmentelek!

Victoria érezte a forróságot, a tűz elemésztő közelségét, furcsa mód mégis fázni is kezdeti, majd amikor az angyal megszólalt, elájult.

Amikor magához tért, egyedül volt, sötétség borult a ködbe vesző tájra, és csak távoli kiállásokat hallott. Az apja kereste, majd amikor megtalálta, egy istenes pofonnal adta ki magából a hosszúságot és a féltést, aztán átölelte az átfázott lányt és hazacipelte.

Victoria már tudta, hogy miért érezte egész gyerekkorában azt, hogy valami különleges esemény részese volt. Ez a misztikus élmény kihatott az egész életére. A két angyal közti harc rádöbbentette, hogy az életet nem jól kell élni, hanem eredményesen, és úgy, hogy a lehető legtöbb boldogságot élje át. Nem kell szentnek lennie, de erkölcsi tisztaságát nem adhatja fel. A tolvajlás azonban, amikor rájött, hogy az apja is az, vonzó életcélnak tűnt, és mindent megtett, hogy az apja büszke legyen rá.

És mindehhez felhasználta az égtől kapott ajándékot.

De az angyal most vissza akarja venni tőle.

– Már emlékszem! Te vagy Eteokles, és… és megmentettél! Akkor miért akarsz most megölni?

– Mert nem érdemled meg! – kiáltotta a származék, és a lábánál fogva nagyot lendített a lányon. Elengedte, és nézte, mint repül nyolcméternyit odébb.

Miért nem érdemlem meg? – gondolta a lány, mielőtt becsapódott volna. Másodpercekre elsötétült előtte minden.

Egy nagy pofon térítette magához.

– Térj magadhoz, ember lánya! Észnél kell lenned, amikor elveszem tőled, ami az enyém.

Victoria annyira fáradtnak érezte magát, hogy levegőt is csak pihegve tudott venni. A szája kiszáradt, homokkal telt meg.

– Gyilkos lettél, nem érdemelsz meg már semmit ezen a világon… – suttogta Eteokles, és a lány mellére tette mindkét kezét. Erősen szorította, hogy ki ne szabadulhasson, amíg a rövid ideig tartó akciója véget nem ér. Érezte a lány kemény mellét, mellbimbóját, de ez, mint angyalt nem tudta feltüzelni. Kész volt, hogy a képességével egyetemben minden erőt kiszívjon a lányból, és…

Ekkor egy robajló hang kíséretében tőlük jó pár száz méterrel távolabb kirobbant a föld alól maga Polyneikes, mögötte pedig végeláthatatlan seregként az iszonyat emelkedett a magasba.

– Hogy kerültél ide, te haragja az égnek? – kiáltotta Eteokles. Borzasztóan meglepődött. Ha Polyneikes itt van, annál sürgősebb újra egésznek lennie!

Nem volt idő finomkodni. Letépte a lányról a fölsőjét, hogy egy pillanatra se akadályozza mesterséges anyag az átvitelt. Rátenyerelt a lány mellére, és koncentrálni kezdett…

Egy nagy energiájú lövés érte a vállát. Átfúrta magát a húsán és Victoria feje mellett pár centiméterrel még a Mars talajába is méteres lyukat vágott. Eteoklest oldalra gördítette a lövés ereje. Felnézett.

Egy ember állt az irodaépület magasában, a kitört ablak párkányán, kezében egy dezintegrátorral,

Craft újra megemelte a fegyvert, de amikor Victoria élete egy pillanatra nem forgott veszélyben, ő is a másik angyal és a mögötte érkező rovarsereg felé tekintett…

…amely elsötétítette az eget.

4.

Craft ocsúdott legelőször. Nakano késve reagált, és csak annak árán tudta hárítani Craft támadását, hogy feladta védekezését. Szép szelet hús távozott jobb felkarjából, a szamurájkard pengéje pedig megcsendült, amikor a padlóra hullt.

– Vesztettem – hajtott fejet Hiroto Nakano. Nem mutatta, hogy fájna a karja, a halál torkában ez nem becsülendő. Összeszorította a fogát, és várt. Csodaszép halála lesz! Harcosként lép a hősök mezejére. Az apja büszke lenne i á.

– Így van – bólintott Craft. Meghajolt, majd egy gyors mozdulattal átdöfte Hiroto Nakano szívét.

A japán élettelenül esett össze.

Dessauge eközben az ajtó felé osont, és amikor látta a társát karddal a szívében meghalni, egy hosszú üvöltés kíséretében kimenekült az ajtón. Nyomában ott loholt az inasa.

Craft nem üldözte, másfelé kellett figyelnie. Kinézett az ablak romjain. Odalent Victoria helyzete reménytelennek tűnt, az életfunkciói is egyre gyengültek.

Egy. Ártalmatlanná tenni az első szárnyast. Feltehetően Eteokles a neve.

Kettő. Ártalmatlanná tenni a második szárnyast. Feltehetően Polyneikes.

Három. A rovarsereg dezintegrálása.

Négy. Elkapni a menekülő Bedoier Filibert Dessauge-t.

Craft habozás nélkül lőtte ki a lány fölé hajoló származékot. Igyekezett nem kárt tenni Victoriában. Amikor azonban másodjára is tüzelt volna, immár Eteokles fejére, akkor a lény szemmel nem követhető mozdulattal felugrott és eltűnt az épületek között. A menekülést választotta, némi időre volt szüksége, hogy felocsúdjon döbbenetéből és csalódásából.

Craft utána nézett.

Öt. Legyen a nulla.

Állított a fegyver funkcióján, és egy orvosi egységet lőtt Victoria testébe. A nano-robotok és az intelligens infrasugarak megkezdték a gyors beavatkozást.

Még szükség van a lányra.

Craft fülére hívás érkezett.