A mágus sejtette, ha az a fonal elszakad, Shaw életének vége.

– Shawt megszállta egy szellem – mondta Waseman, miután két pohár vizet felhajtott. Ekkora mértékű passzív mágikus energiát ilyen közelről érezni felért egy élet beteljesülésével. – Jelenleg éppen azon munkálkodik, hogy megsemmisítse a lelkét.

– Ez képtelenség! – állította Butcher.

Wittgen nem szólt, de a császár beavatottjaként volt fogalma arról, mit jelent ez.

– A tényekkel ne álljon le vitatkozni, Mr. Butcher! – javallotta a mágus a fejvadásznak. – Nem én akartam, kényszerítettek erre, tehát vagy elfogadja a segítségemet, és az ezzel járó szükséges hitet, vagy már most feladja, és búcsút vesz Shawtól. Örökre, mert a lelke hamarosan megsemmisül.

Butcher végül bólintott. Nem utasította el a szférákon túli létezést és a másvilágot sem tagadta, bár nem volt vallásos. Élete legnagyobb csatájában megjelent előtte fiának szelleme, és attól fogva nem volt olyan jelenség, amely megdöbbentette volna. A szellemek és az idegen entitások a számára nem jelentettek többet, mint csupán nehezen megközelíthető lényeket.

Waseman tovább gondolta, amit tapasztalt.

– Egyszerű a következő kérdés, de választ adhat a legnagyobb dilemmára is: Shaw ezen állapota tette lehetővé a megszállást, vagy a megszállás okozta ezt az állapotot?

Wittgen nemet intett a fejével.

– A csuklyamodul csak akkor működik, amikor a hordozó aktiválja, és miután… – Elakadt. Azt akarta mondani, hogy miután az uralkodó visszavonja mágikus jelenlétét, a modul leomlik. Ám ezt nem árulhatta el.

Nem csak azért, mert ezt kötelessége volt titokban tartani, hanem mert a belé ültetett kondicionálás képtelenné tette erre. – Szóval, miután végzett a feladatával, a csuklyamodulnak automatikusan le kellett volna omlania.

– Az ok nem lehet a csuklyamodul meghibásodása – jelentette ki határozottan a mágus, akinek ugyan fogalma sem volt a csuklya működésének mibenlétéről, de azt tudta, hogy az mágikus töltésű, így magához vonzhat különböző entitásokat. – Annak folyománya esetleg, de a meghibásodás nem okozhatta a megszállást.

Butcher bólintott. Már rájött, mikor történt.

– Ott voltunk a kezdetnél – mondta. Tisztán élt benne minden pillanat. A Hurokkatlan alján álltak és azon tanakodtak, mi legyen a magatehetetlen Shawval. A feketecsuklyás akkor izzott fel hirtelen, majd csendesedett el újra. Utána kezdődött a remegés.

Waseman a szakállába túrt.

– A megszállás kevés esetben jöhet létre – morfondírozott. – Azt tudni kell, hogy életünk nagy részében ki vagyunk téve a megszállás lehetőségének. A legfontosabb tényező az asztráltestünk állapota. Ha erős, az idegen entitások, szellemek, démonok képtelenek beférkőzni. A megszállásos eseteket a Vatikán remekül kendőzi, pedig a galaxist járó ördögűzőik rengeteg munkát kapnak. Az Űrtemplomosok sem csak a hadviselésben és a hitterjesztésben alkalmaznak fegyvereket, hanem a szellemekkel való háborújukban is. Visszatérve Shawhoz és a problémájához, hogy úgy mondjam, az ő energiarendszere jelentősen sérült.

Szerencsésebb esetben akár hónapokat is eltölthetne ebben az állapotban anélkül, hogy felkeltené bármifajta szellem érdeklődését. Ám az a szerkezet, ami benne van, az aktív állapotban olyan, mint a fény az éjszakában.

Messziről odacsalogatja az asztrális entitásokat, amik aztán harcot vívhatnak a birtoklásáért. Ez lehetett az a rángatózás, amit említett. Végül egyikük, a legerősebb elkergette a többit, majd beköltözött a testbe.

– Hogy érti azt, hogy beköltözött? – Butcher nem elégedett meg ennyi válasszal. – Fejtse ki!

Waseman ránézett, majd megvonta a vállát.

– Ezt a megszálló entitást megtéveszthette a csuklya energiarendszere. A csuklya rátelepült Shaw aurájára, átszínezte és átformálta egyes helyeken. A megszálló, akit egyelőre nem tudtam azonosítani, úgy gondolta, uralni képes egy ilyen sötét energiát, ezért a gazdatest gyengeségét kihasználva megszállta. Ám odabent rájött a tévedésére. Azt hihette, hogy a megszállt test hasonló lélekkel rendelkezik, mint amilyen ő maga.

Negatív, sötét emóciókat keresett, hatalomvágy, gonoszság és önzés formájában. Igen, a hasonló színezetű lelket könnyebben képes kiűzni a testből, de legalábbis uralni, azon oknál fogva, hogy önmagát ismerve tudja, miként kezelje az odabent lévőt, és együttműködésre kényszerítse.

– Várjunk, maga azt mondta, hogy ez a szellem meg akarja semmisíteni Shaw lelkét! – szólt közbe Wittgen. Egyre azon járt az agya, hogy ha ez igaz, miként lehet megakadályozni.

– Így van – bólintott a mágus. Maga is a megoldáson töprengett. De egyelőre tisztáznia kell a helyzetet az SLA embereivel és Wittgennel is, mielőtt cselekvésre kerül a sor. – Az entitás, mivel olyan helyzetbe került, amire nem számított, azonnal agresszív lépésre szánta magát. Hogy mielőbb kiteljesedhessen, meg kell ölnie Shaw lelkét.

– De – kérdezte a fejvadász – arra nem számított, hogy a csuklyamodul védelmezi Shaw tudatát?

– Helyes úton halad, Mr. Butcher! – dicsérte meg Karmon Dean Waseman a fejvadászt. – Az igazság az, hogy a csuklyamodul, ahogyan önök nevezik, kapcsolatban áll az asztráltesttel. Egy vékony fonal köti össze vele, ami köré tekeredve selyemgubóként védelmezi. Ezen a gubón egyelőre képtelen áthatolni a gonosz.

Wittgen megtámaszkodott az euticéniumkriolithuzalok egyikén.

Úgy nézett ki, mint aki rosszul van.

– A csuklyamodul kényszeres és programozott módon tartja helyén a lelket. Ha nem tenné, miután a csuklya leomlik, a gazdatest holtan rogyna össze. Ez a szükséges biztosítás, hogy a lélek ne vesszen el a mögöttes terek egyikében.

A testőrszázados mindezt rendkívüli erőfeszítések árán nyögte ki. A belé táplált kondicionálással dacolva így is csak ennyit tudott elárulni a birodalom ellenségének. Ez is nagy fájdalmat okozott neki, de tudta, hogy meg kellett tennie. Az uralkodó majd később dönt a büntetés mértékéről.

– Így már értem! – Waseman egy fejbólintással köszönte meg az információt. Wittgen gyötrődésére kaján mosollyal válaszolt. – A csuklyamodul meghibásodása tehát azt eredményezte, hogy nem adta vissza a testnek a lelket. Egyetlen vékony fonálon tartja. És a tudat sem áll kapcsolatban a saját testével. Így az energetikai rendszere hamarosan összeomlik, és a test meghal. Ez a folyamat eltarthat jó pár napig is. Maximum nyolckilenc napot saccolok rá.

– Van nyolc napunk, hogy Brett lelkét visszahozzuk! – Wittgen egy fokkal jobban érezte magát. Ha idő van, lehetőség is van, ha lehetőség van, megoldás is lesz.

Waseman megrázta a fejét.

– Csalódást fogok okozni, Mr. Wittgen! A megszálló entitás nem vár addig. Fokozatosan felőrli Shaw lelkének védelmét, és az nem tart el nyolc napig. Talán ha két napja maradt. És ez egy nagyon jóindulatú tipp.

– Akkor most azonnal lelövöm magát, Waseman! – mondta a praetorianus hidegen, és a tekintete sem ígért semmi jót. Amúgy is megígérte magának, hogy végez a mágussal, annyi császári titkot szerzett meg pár perc alatt. A Herden a mágus homlokán koccant. – Ilyen egyszerű. Shawt a császár elé visszük. Máris indulunk!

Waseman emberfölötti hidegvérrel tolta odébb a fegyver csövét a homlokáról.

– Nincs rá lehetőség. Ez a szellem a Halmerhez tartozik. Amíg a bolygó szféráin belül vagyunk, érik az ismerős sugárzások, de amint kilépnénk a légkörből, megvadulna. És ha arra számít, hogy így kiszakíthatjuk Shaw testéből, ne is reménykedjen. Belülről fogja szétszaggatni, mert csapdába került. És ha széttépi Shaw auráját, Shaw is meghal. Egyetlen esélye, hogy elfoglalja Shaw testét, mielőtt az meghalna, mert csak így tehet szert rá.

– Értem, amit mondd, de ellentmondásokba ütközik, így egy szavát sem hiszem el! Az entitás önmaga vesztét is okozza, ha elpusztítja Shaw lelkét – szűrte Wittgen a fogai közt. Kész volt most azonnal elporlasztani a mágust.

Azt nem kellett félteni. Kihívóan tekintett a császár testőrszázadosának sötét színű szemébe.

– Akkor nem voltam elég világos. Az elpusztítás nem a helyes kifejezés, igaza van. Eddig nem akartam mondani, de most már kihúzta belőlem. Nem attól kell félnie Shawnak, hogy elpusztul a lelke, ami bármely léleknek a végzetét jelenti az újjászületések ciklusaiban. Sokkal rosszabb sorsa számíthat, ha az entitás végleg felőrli a védelmét.

– Nyögje már ki! – sziszegte Wittgen. A mágus nem kímélte.

– Shaw lelkét fel fogják falni!

– Esetleg van megoldás – szólt nagy sokára Karmon Dean Waseman. A fejvadász és a testőr is ránézett.

– Mi lenne az? – kérdezte Butcher.

Wittgen már letett arról, hogy jó híreket halljon. Rágyújtott.

Waseman megvetően pillantott rá. A raktér levegője megtelt a cigaretta büdös füstjével.

– A könyveim nélkül sajnos nem sokra megyek, ezt már most leszögezem. De a mágikus szimbólumok segítenek lelassítani a megszállót. Zavarba ejthetjük, legyengíthetjük, megfélemlíthetjük. Kiűzni nem fogjuk tudni, de haladékot mindenképpen nyerhetünk.

– És mi lenne ennek a módja? – kérdezte a testőrszázados. Az orrán fújta ki a füstöt.

– A legelső dolog, amit végre kell hajtanom, az a szimbólumok megfestése. Be fogjuk zárni a démont, nem hagyjuk, hogy az akarata kijusson és ártani tudjon. Bebörtönözzük. Egy körbe zárt pentagrammával fogjuk maradásra bírni. Szükségem lesz valamire, amivel megrajzolhatom a jeleket.

Butcher a rakodótér végéhez ment, majd közvetlenül a zsilipek melletti falon egy tároló szekrénybe nyúlt, és kivett egy jelölőgépet. Egyik végén széles, ovális lyuk nyílt, amiből a gomb megnyomása után sugár tört elő, és izzósárga, majdnem tíz centiméter széles vonalat hagyott a falon.

– Ez megteszi, gondolom – adta át Wasemannek a szerkezetet. – A tárolandó ládák és eszközök azonosítására szolgáló jelölőfesték tartóssága évezredekig is eltart. Ezt a gombot nyomja meg, és már rajzolhat is!

– Jól van – próbálta ki a szerkezetet a falon Waseman is. –Használhatónak tűnik.

Magyarázva sétált vissza a csuklyáshoz.

– A pentagrammát egyetlen vonallal kell megrajzolni, végtelen csomóként, amiből képtelenség szabadulni. A köré rajzolt kör teszi erőssé.

Az védelmez a külső és belső támadásoktól.

Miközben beszélt, lehajolt és lassú, kimért mozdulatokkal Shaw fejétől indulva elkezdte rajzolni a pentagrammát. Meg kellett görnyednie, hogy elférjen a föld felett lebegő Shaw teste alatt.

– A talpára állított ötszög a leghatalmasabb jel az univerzumban.

Az egy vonallal megrajzolt pentagramma lehet a szellemidézés, esetünkben a szelleműzés kelléke is. Ezért ügyelek arra, hogy ne szakadjon meg a vonal. Amint végeztem, megrajzolom a kört is, így a pentagramma erősebbé válik.

Karmon Dean Waseman miközben beszélt, begyakorolt módon, megtorpanás nélkül rajzolta fel a raktér sugárkezelt keramitpadlózatára az ötszög alakzatot, ami sárgán ragyogott a feketecsuklyás test alatt. A csúcsa Shaw fejénél, az alsó két csúcs a lábaknál, az oldalsók a karoknál.

A kör bezárult, nem volt kiút.

– A mágiához és a varázsláshoz a kérlelhetetlen hit szükséges. A szimbólumok misztikáját ezzel erősítjük. Aki hitében kevés, az alkalmatlan bárminemű rituálé végrehajtására. Az előkészületek ugyanolyan mágikus töltettel rendelkeznek, mint maga a varázslás. A gyertyák meggyújtása, a pentagramma megrajzolása, a lelki megtisztulás része a mágikus gyakorlatnak. Nem a szavak kimondásánál kezdődik a mágia, ott rejtőzik az első gondolatban, amikor eldöntjük, mit akarunk tenni. Ott rejtőzik a mozdulatokban, amikor a kezünkbe fogjuk a kellékeket. Akkor töltődnek fel mágikus töltéssel, amikor a ceremónia részeként tekintünk rájuk.

Waseman végzett, kilépett a test alól, és kiegyenesedett. Lélegzete lelassult, koncentrációja egyre mélyebb lett. A fejvadászhoz fordult.

– Ha jól sejtem, ezen a hajón nincsen gyertya.

– Azzal valóban nem tudok szolgálni – válaszolt Butcher. Mióta neurálgyorsítóval az agyába ültette a mágia alapismereteit, egészen jól értette, miről beszél Waseman. Arra is rájött, miért kell a mágusnak a gyertya. – Eggyel sem, nemhogy öttel.

Waseman elgondolkodva simogatta a szakállát, szemöldöke összeszaladt a megfeszített összpontosítástól. Egy mosolyra azért futotta tőle, amikor észrevette a fejvadász titkolt tudását.

– Maga jó adeptusom lenne. Az auráján is látszik, hogy közel áll a metafizikai valósághoz. Ha nem fojtaná el a magában rejlő lehetőségeket, tisztábban látná a világot. Spirituális alkat, akit a korai szenvedés visszalökött az anyagi világba, és fegyverrel, erőszakkal oldja meg a problémáit.

Kegyetlenségbe és szenvtelenségbe burkolózik, ezzel magára hozza a sötét erőket, és a negatív emóciók végigkísérik egész életén…

A pillantása ekkor Butcher fegyverövére esett. Egy sorban tizenkét gránát futott végig az öv bal oldalán, azokat fixírozta.

Nem kért engedélyt, Butcher pedig nem ellenkezett, amikor a mágus óvatosan előrenyúlt, és leakasztott öt darab gránátot. A fejvadász nem érezte szükségét, hogy közölje Wasemannel, hogy azok közül kettő az egész hajót képes eltüntetni. A termonukleáris GTT gránátok tizenkét kilométeres térségben elpárologtatnának minden nedvességet, majd pedig száz évre terméketlenné tennék a földet.

Waseman érezte a gránátok negatív energiáit, sajátos töltésű energetikai aurájukat.

A pentagramma minden csúcsához felállított egy gránátot. Amikor végzett, behunyta a szemét, és az első gránát köré tette a kezét.

– Paracelsus tétele szerint „a lélek képzelőereje következtében a szó testet ölt” – mondta, majd kimondta a varázsszót – Candela!

Amikor felemelte a kezét, a termonukleáris gránát helyén egy fehér faggyús gyertya égett élénk lánggal.

Ugyanezt művelte a többi gránáttal is.

Butcher hirtelen más szemmel nézett a mágusra. Már nem egy idegen tanokat hirdető, elfogult, babonás, más embereket lenéző embert látott benne, akit a császári tiltások miatt üldöznek. Nem érdekelte, hogy mit tett eddig. Szükségét érezte, hogy ismét újradefiniálja magában Wasemant. Amit most látott, nem bűvésztrükk volt, és ezt a harcászati rendszer passzív figyelőrendszere is igazolta. Valami történt, és nem meghatározható atommozgással és átlényegüléssel ment végbe.

Wittgen nem lepődött meg, viszont addig nem is slukkolt a cigijéből, amíg a mágus életre nem keltette az utolsó gyertyát is.

Karmon Dean Waseman egyre jobban elmerült sajátos tudati állapotában. A végleges transzállapot eléréséig még szólnia kellett a többiekhez.

– Megpróbálok kapcsolatba kerülni Shaw lelkével. Ez mély koncentrációt igényel, ne zavarjanak meg, annak végzetes következményei lehetnek… számomra. Shaw tudatáig eljutni nagyon veszélyes lesz. Maradjanak csendben, és ne tegyenek semmit, bármi történne is.

Magamtól kell kilépnem a transzállapotból, ellenkező esetben szétszakadhat a tudatom. Bele is halhatok.

– Így lesz! – ígérte a fejvadász. – De lenne egy kérdésem.

– Tegye fel!

– Mikor és hogyan fogjuk kiűzni Shaw testéből a szellemet?

A mágus elmosolyodott.

– Még nem tudom.

– Akkor erre még visszatérünk később – bólintott Butcher.

Hátralépett, megfordult, a raktér végéhez ment, és mint Wittgen, ő is a falnak vetette a hátát. Aktivált egy egyirányú audiopajzsot, amin a hanghullámok képesek behatolni, de ki már nem jutnak.

Wittgen egykedvűen nézte ténykedését, majd amikor végzett, megkínálta cigarettával.

– Nem dohányzom – utasította el a fejvadász.

Wittgen összeráncolta a szemöldökét. Az volt a meglátása, hogy az egész univerzumban mindenkinek szüksége van arra, hogy valamiképp mérgezze magát. Megnézte, mi van a kezében, majd újra kínálta.

– Egyszer élünk.

Waseman mélyeket lélegzett, beitta a gyertyák fényét, megízlelte a levegő illatát. Kitisztította az elméjét, és felkészült, hogy egy olyan tudati szintre jusson, ahol megnyithat egy átjárót a szellemvilág és a fizikai világ között A hadiklipper rakterében érezhetően csökkent a hőmérséklet.

Karmon Dean Waseman, a galaxis kevés élő mágusainak egyike megkezdte utazását egy másik dimenzióba.

– Mennyi esélyt ad Waseman sikerének? – kérdezte Wittgen. Cigije csikkét eltaposta, csak ezután fújta ki a füstöt. Fejét a falnak koccantotta türelmetlensége jeléül.

– Tippeljen maga – felelte erre a fejvadász.

Ezzel egy rövid időre felfüggesztették a társalgást.

Wasemant figyelték, aki ajkait alig mozgatva mormolt. Ujjai remegtek, vagy misztikus jeleket rajzoltak a levegőbe. Csukott szemhéján átsejlettek rángatózó szemgolyói. Az arcizmai megfeszültek A transz fenntartása láthatóan nagy koncentrációt követelt tőle, amíg automatikussá nem vált.

– Százados, volt már dolga szellemekkel? – kérdezte váratlanul Butcher. A lélegzete fehér páraként szállt fel az arca előtt. A mágus bármit is tett, szüksége volt minden energiára.

Wittgen rápislantott.

– Csak olyanokkal, akikből én csináltam szellemet – felelte.

– Mit gondol, mekkora erejük lehet?

Wittgen még nem tudta, hová akar a fejvadász kilyukadni.

– Butcher, komolyan ilyesmiről akar dumálni? Már a társalgás is nehezemre esik. Ne akarjon hülyeségekről beszélgetni!

– Félreért, százados. A szellem definíciója érdekelne. Meddig terjed a képességük, mik a gyengéik, ilyesmik.

– Miknek?

Butcher behunyta a szemét. Türelem.

– Az entitásként kezelt szellemről beszélek. Maga szerint mik a lehetőségei egy kísértetnek? Esetleg egy démonnak?

– Hah, Butcher! Fegyvert akar rájuk fogni? Azt a fegyvert még nem találták fel! – gúnyolódott a praetorianus. – Pedig, nekem elhiheti, már megpróbálták létrehozni.

– A fegyver nem számít.

– Nem?

– Egyelőre csak tisztába szeretnék jönni azzal, hogy milyen lénnyel van dolgunk. Waseman elmondása szerint egy erős szellemről van szó, egy lidércről. Mondhatott volna démont, de akár azt is, hogy maga a gonosz szállta meg Shawt. Nem tette, így gyanítom, hogy lesz esélye kideríteni, miként tudjuk távozásra bírni.

– Ha ugyan el akar menni – vélte Wittgen.

– Nem fog. Önszántából nem. – Butcher felidézte, amit a mágiáról és a szellemek kapcsolatáról megtudtak. – Azon gondolkodom, hogy egy átlagos szellem csupán a testétől elszakadt, ezen a síkon csapdába esett entitás, nem több. A negatív emóciókra éhes. Képtelen átjutni a köztes létbe a függősége miatt. Azok, akik csupán az anyagi léthez kötődnek, haláluk után nem képesek eltávozni a fizikai világ közeléből. És amint meghalnak, felerősödnek ezek a késztetések, és arra kényszerülnek, hogy kiéljék minden vágyukat.

Wittgen hallgatta, majd megjegyezte: – Attól tartok, Shaw testébe zárva sem lenne könnyű dolga ennek a dögnek. Abban a pillanatban, amikor Shaw csak egy kicsit is magához tér, és a csuklya is fent lesz még, egyetlen gondolattal törli majd ezt az entitást a létezésből. És igen, most van először dolgom szellemmel. – Mélyet sóhajtott. – Ennél jobban nem akarok a témába merülni.

Wittgen sem az a típus, aki előjön a „Mi lenne, ha?” kérdéskörrel, gondolta a fejvadász.

Butcher akaratlanul is a múltra gondolt. A fájdalomra, amit az után érzett, hogy a családját elvesztette. A mérhetetlen elkeseredésre, és az utálatra, amit az egész világ iránt érzett. Sejtette, mit érezne Wittgen, ha a legjobb barátja a szeme láttára halna meg. A tehetetlenség és az erőtlenség keserű pirulaként csúszna le a torkán és mérgezné meg az elméjét.

Nyolc év telt el a tragédia óta, de egyetlen nappal sem érezte, hogy közelebb kerülne a megnyugváshoz. Talán csak az ígéret, amit fia szelleme tett neki, hogy minden rendben lesz, az tartja még benne a lelket, hogy ne adja fel. Egyszer majd találkoznak, ígérte a fia, és azt is mondta, hogy büszke arra, amivé az apja válni fog.

A múlt, jelen és jövő egyetlen beszélgetéssel sújtotta a földre, majd felemelte, végül visszazökkentette a valóságba. Számát sem tudta, hányszor tette fel magának a kérdést, hogy vajon nem csak az elméje tréfáltae meg? Szándékosan fojtotta el magában a kétkedés mindahány szikráját. Várnak rá, csak ez számít!

Észrevette, hogy jó pár másodperce nem vesz levegőt. Megrázta a fejét. Hangosan folytatta a korábbi gondolatsort.

– Mivel szellemi testükben ezt nem tehetik meg, nem képesek felvenni az élvezetek tárgyát, így arra kényszerülnek, hogy megszállják az élőket. Rájuk akaszkodnak, beléjük bújnak, és olyan dolgokra kényszerítik őket, amit a megszállottak normális esetben nem tennének meg.

Kiszívják az életerőt. Elvonási tünetként jelentkeznek. Ezért, amilyen szükségük van egy testre, hogy a vágyaikat kielégítsék, úgy van szükségük a test energiáira is. – Egy pillanatra szünetet tartott. Homlokán összefutottak a ráncok, ahogy eszébe ötlött valami. – Százados. Az uralkodó paranormális képessége, amely miatt maguk is képesek erre a mágikus szintre lépni, mekkora?

– Ezért a provokatív kérdésért bármelyik császári praetorianus testőrtiszt gondolkodás nélkül főbe lőné.

– Szóval? – kérdezte Butcher szembefordulva a századossal. Nem látszott rajta, hogy különösebben aggódna a fent említett tény miatt. – IV.

von Anstetten mekkora hatalommal rendelkezik?

– Egyezzünk ki egy köztes megoldásban, Butcher! Nem válaszolok egyenesen a kérdésére, mert a figyelmeztetést megkapta. Élek a régi szófordulattal, miszerint, ha elmondanám, meg kellene ölnöm.

– Hallgatom – közölte vele Butcher.

Wittgen fejében megfordult a gondolat, hogy a Shark&Lez Agency kötelékeibe való belépéshez elengedhetetlenül szükséges, hogy valaki ne legyen normális. Wittgen úgy döntött, hogy megmenti Butcher és a saját életét is.

– Az uralkodó természetfölötti képességei elegendőek lennének ahhoz, hogy rövid úton megszabaduljon a megszálló entitástól.

Az uralkodónak akkora hatalma van, hogy ha az emberiség tudomást szerezne róla, mindent hátrahagyva menekülne a galaxis egy távoli sarkába, szűrte le a lényeget a fejvadász.

Az SLA minden kockázat ellenére, a lebukás lehetőségét is belekalkulálva már egy ideje gyűjtötte a császári családról összeszedhető információkat. Egy ideje gyanították, hogy az uralkodó nem ember, ám hogy melyik fajhoz tartozik, az rejtve maradt. A von Anstettenek emberként mutatkoztak, és szinte lehetetlen volt többet megtudni róluk. Szóbeszédben terjedt természetfeletti képességeik létezése, ám az űrkastély jobban őrizte a titkait, mint a Vatikán Jézus evangéliumát.

Mindezek ellenére a Shark&Lez Agency számos információ birtokába jutott, egyre pedig – meglepetésükre – IV. von Anstetten kérésére.

Ők voltak azok, akik megtalálták az uralkodó házasságtöréséből származó fattyat, Monicát. A lány az uradalom központjától messze, a Debillionrendszer egy szegény, mezőgazdaságból épphogy fenntartható bolygóján nőtt fel. Ki nem aknázott képességei félelmetes intelligenciáról árulkodtak, amit elfojtott magában. Amikor rátaláltak, egy új világ nyílt meg előtte, az SLA előtt pedig új lehetőségek.

– Értem – biccentett Butcher. – Az uralkodó paranormális képességei ilyen irányban is hatnak.

Wittgen innentől fogva már nem volt hajlandó megerősíteni Butcher következtetéseit és feltételezéseit. Előkotorta a cigarettásdobozt, előpöckölt belőle még egy szálat, és a fogai közé dobta. Belenézett a dobozba, és csalódottan konstatálta, hogy már csak három szál maradt.

– Tudja, Butcher, én is rájöttem valamire.

– Hallgatom.

Ha még sokáig itt szarakodunk, nekiállok dohányt termeszteni! –mondta volna Wittgen, de mégsem tette. Lenyelte a mondatot, és rágyújtott. Letüdőzte a füstöt, ami kellemesen kaparta a torkát, megtöltötte a tüdejét. Bent tartotta, majd lassan fújta ki. Mit nem adott volna egy füves cigiért Heritestől!

– Szerintem fingjuk sincs arról, hogy miként oldják meg ezt a problémát – jegyezte meg végül.

Butcher már majdnem visszavágott, amikor rájött, hogy a praetorianus csak provokálni akarja. Veszett egy temperamentuma van Wittgennek, amit talán az öngyilkos jelzővel lehet a legjobban jellemezni, gondolta.

– Jól van, százados – állt Wittgen elé. – Akkor most hangosan gondolkodom. Jelen pillanatban két lehetőséget látok.

– Hallgatom – adta vissza Wittgen az előbbit Butchernek. A fejvadász a feketecsuklyás felé intett.

– Első lehetőség. A megszálló entitás olyan erőkkel rendelkezik, hogy még Shaw testének börtönéből is képes akkora erőt kifejteni, hogy öt halmerinek egyszerre repessze meg a koponyáját. Képes arra, hogy hatásosan támadjon egy olyan rendszert, amit a császári fejlesztések eddig képtelenségnek tartottak. Képes megszállni egy emberi testet, esetleg elsöpri, megsemmisíti annak tudatát, átvéve a test felett az irányítást. Az elmondottak szerint erősebb a többi szellemnél. Milyen esélyeket lát a megfékezésére, azt a lehetőséget figyelmen kívül hagyva, hogy meg kell ölnünk Shawt, hogy ez ne következzen be?

Nem várt választ, folytatta.

– Második lehetőség. A megszálló entitás már most képes a csuklyamodul elenyésző mértékű használatára, ami által akkora hatalmat szerzett, hogy elmecsapást indítson, és megölje a halmerieket, sőt, energiát nyerjen a környezetéből. A védelmező burok megtörése után el fogja fogyasztani Shaw elméjét, vagy a lelkét, nem tudom. Ezután képes lesz használni azt a modult, aminek elvileg régen le kellett volna zárnia. Ezt is csak Shaw halálával tudjuk megakadályozni.

Wittgen úgy érezte, mintha mellbe vágták volna.

– Nem értem magukat. Ha ennyire tudják, mit kell tenni, miért nem teszik meg?

– Mert IV. von Anstetten megoldást vár tőlünk, nem csak pontot az ügy végére.

– Ennyi erővel felnyithatnák Shaw agyát, hogy megtudják, hol kell kikapcsolni! Bár ebben az esetben a biztonsági rendszer működésbe lépne, és megsemmisítené önmagát. – Wittgen elgondolkodott, és egy fanyar mosoly jelent meg az arcán. – Úgy legalább nem veszne el a lelke.

A fejvadász másfelé terelte a beszélgetést.

– Amennyiben az entitás átveszi az uralmat Shaw teste felett, valószínűsíthető, hogy használni is tudja majd a csuklyamodult? – kérdezte.

Wittgen számára ez volt a lehető legsötétebb végkifejlet. Mert…

– Ha az entitás ezt teszi, itt mindennek vége lesz. Sem mi, sem a halmeriek nem élik túl. Totális katasztrófa vár a bolygóra.

– Hogy érti ezt?

– Az entitás legyen bármilyen erős, nem tudja irányítani a modult.

Nem lesz képes megtanulni, nem lesz képes megérteni a működését. Mint ahogyan Shaw is háttérbe szorult, mert a csuklyamodul az ő emberi erejét és ösztöneit manifesztálta a kitöréseinek mintázatába, úgy az entitás Waseman által elmondott hatalmas ereje és gonoszsága olyan erőként fog megjelenni, amit az sem fog tudni irányítani. De örömére szolgál majd a pusztítás, amit talán nem is akar megállítani, és ha akarná sem lenne képes rá.

Wittgen elég sötét képet festett a jövőről.

– Ez a lehetőség nem a legrosszabb, százados – mondta Butcher.

Elhessentette maga elől Wittgen cigijének füstjét.

– Akkor mi lenne az?

– A legrosszabb lehetőség, ha az entitás felfalja Shaw lelkét, megkaparintja az ismereteit, és mindezek fejébe még az uralma alá is képes lenne hajtani a csuklyamodult. Ettől tartok.

Wittgen nagyot slukkolt a Marlboróból. Lenyelte a füstöt, beharapta az ajkát és megrázta a fejét.

Ez nem történhet meg. Képtelenség – gondolta. – Csak a császár képes használni a csuklyát, csak az ő hatalmát képes átengedni magán a csuklya – bizonygatta magában – De ha mégis…

– Ha ez megtörténik, a császár a saját érdekeit fogja szem előtt tartani. Egyik legveszélyesebb fegyvere kicsúszott az irányítása alól, és fogalma sincs, nem történike meg ez a többi hasonlóval is. Nem fog több praetorianust ideküldeni. A veszély, hogy elveszítse az összes fegyverét, túl nagy kockázatot jelent. És mivel meghatározni sem lehet, hogy milyen vizsgálat szükséges a probléma gyökerének megértéséhez, ezért azt is kerülnie kell. De azt sem engedheti meg, hogy a csuklyafegyver idegen kezekbe kerüljön. Miért adná egy olyan ellenség kezébe, amely el is pusztíthatja vele? Csírájában fogja elfojtani a veszélyforrást. Ideküldi az űrhadosztályt, és eltörölteti velük az egész bolygót.

– Akkor nincs már több lehetőségünk. Ha az entitás beletelepszik a modulba, végeznünk kell a testtel.

– Lesz rá időnk? – kérdezte Wittgen.

– Ezt nem tudom megmondani. Nem tudom, hogy felismerjüke, hogy már nem Shaw lelke lakozik a csuklya mélyén, és nem az entitás használja őt.

Ennek minden bizonnyal lesznek előjelei, gondolta Butcher. A mágus segítsége nélkül viszont nem kapnak választ arra, hogy mi fog történni. Az egyetlen ember a bolygón, aki ezt meg tudja mondani, az Waseman.

– Talán lesz lehetőségünk cselekedni az utolsó előtti pillanatban.

– Bízzon benne, Butcher, és abban is, hogy az arzenálja elég lesz, hogy véghezvigye.

A fejvadász figyelte, miként végzi ki Wittgen a cigarettáját. Az utolsó slukkot dühösen fújta ki, a csikket a talpa alá dobta, majd rátaposott.

– Egyet tegyen meg nekem, Butcher!

– Mondja!

– Ha eljön az idő, engedje, hogy én öljem meg Őt!

A mágus lélegzete egyre szaporábbá vált, akadozott, arcán megrándult néhány izom. Feje oldalra rándult, szeme megrebbent.

Shaw fölé tartott keze erősen remegett.

A feketecsuklyás teste mozdulatlanul lebegett a keramitpadló felett, beszorítva a pentagramma köré rajzolt körbe. A gyertyák lángja olykor megrebbent, pedig semmi légmozgás nem volt. Mindahányszor egyszerre tértek ki, elfelé a testtől. A Shawt körüllengő lidércfény egyelőre még nem vesztett az erejéből, pedig a mágus elmondása alapján erre lassan számítani lehetett.

Wittgen és Butcher egy pillanatra mintha egy fényes csóvát láttak volna átvillanni a csuklyásból a mágus előrenyújtott tenyerébe.

Ekkor felpattant Waseman szeme. A mágus veszett tempóban kapkodott levegő után. Körülnézett, mint aki nem tudja, hol van. Zavartan hátrált, és megbotlott az egyik euticéniumkriolithuzalban, elveszítette az egyensúlyát, és pár akaratlan lépés után a raktér falának esett. Lehuppant a padlóra, onnan nézte a lebegő testet, a körbe rajzolt pentagrammát, és a már lassan csonkig égő gyertyákat.

A tekintetébe lassan visszatért az értelem, messzire űzve a pánikot.

– Hah, a francba! – jegyezte meg.

Hogy mire gondolt, nem mondta el a többieknek. Felnézett rájuk, és mivel nem érzett elég erőt a karjaiban, meg sem próbált feltápászkodni.

Lihegett a fal tövében és a két elzsibbadt tenyerét egymáshoz dörzsölte. A mozdulatlanul eltelt fél órát addig nem is érezte, amíg a szelleme vissza nem tért a testébe. Most viszont elgémberedett tagjaiba próbált életet lehelni. Hideget is érzett, amin nem lepődött meg. Lehelete kipárállott, de a hadiklipper létfenntartó rendszerei lassan korrigálták a hőmérsékletet, így a raktér megint melegedni kezdett.

Butcher lépett a felálló mágus elé.

– Sikerült megtalálnia Shaw lelkét?

Waseman nem sokat gondolkodott a válaszon.

– Csak a selyemgubó börtönt láttam, ami Shaw lelkét védelmezi. A lidérc lankadatlan erővel próbálja elpusztítani a burkot.

– Ezért nem sikerült kapcsolatba lépnie Shaw tudatával – vélte a fejvadász.

A mágus látta, hogy még szükség van a magyarázatokra. Nem kudarcot ígért Wittgennek és Butchernek.

– Ha kapcsolatba léptem volna Shaw szellemével, a lidérc észrevett volna.

– A nagy mágus ennél többet nem tud? – kérdezte Wittgen. – Nem képes arra, amit megígér, Waseman?

A mágus csendesen válaszolt, mert még mindig gyengének érezte magát.

– Magamban keressem a hibát, Mr. Wittgen? Azt tenném, ha nem tudnám, hogy mindent megtettem, amit lehetett. Igaz, néha felvágok maguk előtt a hatalmammal, csakhogy bosszantsam önöket. Megtehettem volna, mégsem akartam megölni magukat. Akár akar, akár nem akar hinni nekem, tudja mit, nem érdekel. Igazán nincs is mi motiváljon ebben a kérdésben. Jutalmat kapok érte? Nem. Szabad elvonulást? Esetleg bele is halok. Mondja, miért áldozzam fel magam?

Nem Wittgen válaszolt a kérdésére.

– Azért csinálja, hogy felülmúlja önmagát. Presztízskérdésként kezeli a helyzetet. Így kikiálthatná, hogy maga a legnagyobb mágus az univerzumban.

– Emberismeretből kiváló, Mr. Butcher – hajolt meg felé álszentül a mágus. – De nem gondolja, hogy ez túlzás? Mi értelme lenne célpontként kínálni magamat? Nincsen saját birodalmam és hadseregem, amivel megvédhetném magamat.

– Gondolom, ez volt az egyik célja, amiért a Halmerre jött –jegyezte meg mintegy mellékesen a fejvadász.

A mágus arcán megrándult egy izom. Az elevenjébe találtak, de palástolta. Ártatlan tekintettel nézett fel.

– A mágus, aki király akart lenni?

– Nincs szükség rá, hogy beismerje, Waseman. Nem kétséges, hogy rendkívül tehetséges, és olykor csodálni való, de maga csak egy egocentrikus, hatalomvágyó ember, aki a céljai elérése érdekében képes megalázkodni, hogy később bosszúvággyal fűszerezze tetteit.

– Nem értem, akkor miért vesződik velem? – állt elé a mágus.

Dühös lett, mert a fejvadász átlátott rajta.

– Mert ha nem tenném, Wittgennek minden joga meglenne rá, hogy itt helyben kivégezze.

Butcher ezennel lezártnak tekintette a témát. Elfordult, miközben Wittgen Herden 75ösének csövét eltolta Waseman gyomrától.

A feketecsuklyás testéhez lépett, kezét összefűzte a háta mögött.

Idegesítette a csuklyás teste körül foszforeszkáló lidércfény.

Az elektromágneses rezonancia zizegése, ami talán a mágikus finomanyag dimenziók közti feszültségéből származott, már szinte megszokott hangja lett a raktérnek. A sötétzöld falak feketének tűntek, amint az utolsó gyertya is leégett.

A világítás szegényes volt, csak arra elég, hogy ne kelljen megerőltetniük a szemüket. A minimumenergián működő Puma ennél többel most nem szolgált. A raktér szegényes berendezése, a középen lebegő test, a kifeszített huzalok, a félhomály, a pentagramma és a leégett gyertyák faggyús szaga misztikus légkört teremtett.

Butcher lenézett a pentagrammára, a sárga színű vonalakra, a csonkig égett gyertyákra.

– Waseman, ideje, hogy előálljon egy hatásos varázslattal!

– Mert a technika nem képes műtéti úton eltávolítani egy szellemet?

Tőlem vár mágikus lobotómiát Shaw lélektestén?

Butcher megfordult.

– Waseman, képes rá, hogy nagyot alkosson?

A mágusnak nem nyílt alkalma válaszolni.

Craft lépett ki a liftből, és döngő léptekkel érkezett melléjük.

– Uraim, a császár megoldást vár tőlünk!

Mögötte az ijedt tekintetű halmeri pislogott.

Craft egy pillantással felmérte az euticéniumkriolithuzalok helyzetét és állapotát, majd a feketecsuklyásra nézett. Meg akarta tapasztalni a közelségét, csak hogy érezze, mi okoz számukra ekkora problémát.

Eddig kamerákon keresztül követte az eseményeket. Látta Waseman minden varázslatát, amit ő ugyan ügyes telekinézisnek vélt, de amint a pentagramma felkerült a padlóra, és a szeme előtt változott át öt termonukleáris gránát öt egyszerű faggyúgyertyává, rögvest felült a székében.

Hallotta Butcher és Wittgen párbeszédének minden szavát. Ő nem beszélt volna ennyit, de igazat adott Bradnek, mert sikerült megállapítani, hogy mik Wittgen mozgatórugói.

Majd amikor Waseman visszakerült a saját testébe, és a műszerek is jeleztek egy halvány emocionális töltésű energiacsíkot, ami a feketecsuklyás köldöke tájékáról húzott át a mágus tenyerének közepébe, akkor döntött úgy, hogy bővíti a lehetőségek tárházát, és leviszi a raktérbe a halmerit is. Az ő közreműködésével talán a mágus is többet lesz képes kihozni magából.

– Waseman, bemutatom önnek Navie Donnt, a halmeriek egyik nagyreményű üdvöskéjét.

Karmon Dean Waseman és Navie Donn kölcsönösen végigmérték egymást.

A mágus gúnyos mosolya megvetésről árulkodott, amit Navie fanyarul viszonzott. A halmerinek nem igazán volt fogalma arról, hogy az emberek hányfajta mosolyt különböztetnek meg egymástól, és értelmezni sem nagyon tudta a mágusét, de sejtette, hogy az mit gondol róla. Ehhez nem volt szüksége mentális képességeire, hallgatott újonnan felfedezett ösztönére. Elfogta valami furcsa érzés is, amit, ha ember lett volna, úgy nevez, déja vu.

– Örvendek a találkozásnak. – Az elmúlt óra neurálgyorsított képzésnek köszönhetően nemcsak tisztán és jól, de választékosan beszélte a standard angolt. – Önben kit tisztelhetek?

A mágus felvonta a szemöldökét. A halmerinek láthatóan fogalma sem volt arról, hogy kivel áll szemben, pedig már találkoztak. Eszébe jutott, amit a fejvadász mondott neki, miszerint a csuklya képes volt elfelejtetni a lakossággal, hogy ki ő.

– A nevem Karmon Dean Waseman. Mágus vagyok.

A halmeri meghajolt felé, de résnyire vonta a szemét.

– Mágus? – ismételte lassan. – Mit jelent ez? Nem vagyok tisztában a szó jelentésével.

– Nos, a mágus egy olyan ember, aki hasonlatos a maguk népéhez.

Csak a módszerem más, bizonyos tekintetben fejlettebb, mint amit itt használnak…

– Elég volt az öntömjénezésből, Waseman! – szólt rá Craft. – A halmerit segítségképpen hoztam, használja fel!

Navie meglepődött. Fizikai rosszullét fogta el a fejvadász szavai hallatán.

– Ha megkérhetem, ne kezeljen élettelen tárgyként, uram! – fordult felé ellenszenvesen, de csak annyit ért el, hogy odébb lökték.

– És amint készen áll elvégezni bármiféle varázslatot, szóljon! –fejezte be Craft.

A mágus tekintete a feketecsuklyáson pihent.

– Szóval nem bízik bennem.

– Nem bízom. De talán maga az egyetlen ember a bolygón, aki képes egy szellemet kiűzni ebből a testből.

– Elnézést – szólalt meg alig hallhatóan Navie. Érezte, hogy összeszűkül a torka. Klausztrofóbiás érzése erősödött, a mennyezet egyre lejjebb csúszott, és mintha a levegőt is kiszippantották volna a raktérből.

Mit nem adott volna azért, hogy levegyék róla ezt a mentálpajzsnak nevezett elmebéklyót! Mintha gúzsba lenne kötve kezelába, és nem tudna mozdulni. – Elnézést, emberek!

– Mi a probléma, Navie? – kérdezte tőle Butcher. A rosszullét jeleit látta a halmerin. Remegő kezek, gyöngyöző homlok, és a fásult tekintet.

Azt hitte, hogy a halmeri azt fogja mondani, hogy nincs jól, segítségre van szüksége. Nem ez történt.

– Nevetségesek maguk emberek. Önhittek, bizalmatlanok – megrázta a fejét, de erősödő szédülése nem akart múlni. – Büszkék a képességeikre, de a gyengeségeiket titkolják. Azt hiszik, hogy a Halmeren senki sem képes arra, amit maguk elvárnak a mágusuktól?

– Miről beszél? Árulja el, hogy ki az a Halmeren, aki ugyanazt meg tudja tenni, mint Waseman!

Navie Donn körül megfordult a raktér. Behunyta a szemét, alig kapott levegőt.

– Az Aggok – felelte csendesen.

– Úgy, mint öregek? – kérdezte Craft barátságosabb hangon.

Látszólagos barátságossága az információnak szólt, nem a halmerinek.

Navie felnézett rá. Hiába pihent a műtét után, most mégis nagyon fáradtnak érezte magát. Úgy érezte, hiába kapkodja a levegőt, az eljut a mellkasába, de a tüdeje már nem bírja felvenni az oxigént.

Bólintani még elég ereje volt, aztán a raktér örvényleni kezdett körülötte. Kinyögni már csak annyit tudott: – Úgy. – A szeme lecsukódott és elájult.

Egy szempillantás múlva érezte, hogy megkönnyebbül, felélénkül, tagjait elhagyja a fáradtság, elméje pedig kitisztul. A jelentéktelen, bosszantó érzés, hogy még mindig a blokk hatása alatt van, nem kavarta fel.

– Öregek – mondta gyorsan, hogy befejezze az előző mondatát.

Craft elgondolkodó pillantást vetett rá, majd felállt, és elrakott valamit a háta mögé.

– Hogyan?

– Öregek. Aggok.

– Értem – felelte Craft. Elégedett arcot vágott. – Az előbb pánikrohama volt és elájult. Beadtam egy nyugtatót és némi oxigént is kapott.

– Köszönöm, uram! – felelte Navie, és maga is meglepődött, milyen gyorsan rendbe jött.

– Szóval… – segítette talpra a negyvenöt kilós halmerit a fejvadász könnyedén. – Beszéljen nekem ezekről az Aggokról!

Nem árulta el, hogy abban az injekcióban más is volt. A szer feloldotta a gátlásait. Craftot nem zavarta, hogy ez morális vagy etikuse. A Shark&Lez Agency ezzel a kérdéssel ritkán foglalkozott.

– Kik ők? Akik már lépni is alig tudnak, mégis gyorsabban megtesznek három kilométer távolságot, mint a leggyorsabb futó. Akik előbb tudják, mi fog következni, mint hogy látni lehetne a kezdetet. Akik olyan bölcsek, hogy az idő kér tőlük útmutatást. Akik olyan öregek, hogy a halál már meg is feledkezett róluk. Az Aggok a leghatalmasabbak ezen a bolygón, akik a legtávolabbi, legzordabb hegyek közé rejtőztek, hogy ne rémítsék meg a népüket. – Navie hatásszünetet tartott. Figyelte, hogy menynyire ragadja magával az embereket az Aggok dicsőítő éneke, ám végül rájött, hogy ezek emberek. – Így szól egyik legendánk első néhány sora.

Craft arca elkomorult.

– Navie, látott már valaha egyetlen Aggot is?

– Nos, az utolsó Agg az én születésem előtt hagyta el NaviNavigont, uram.

– Állítólag, vagy tényadat? – kérdezte szigorúbb hangon Craft.

Navie elgondolkodva megvakarta kopasz fejét.

– A mesterem három év múlva lépett volna az útra. Minden halmeri tudja, hogy amikor eléri kilencvenhetedik életévét, jogosulttá válik, hogy csatlakozzon az Aggokhoz.

– Miért pont kilencvenhét?

– Mert a legelső Agg kilencvenhét évesen hagyta ott a népét. Ezt a számot szent számként őrizzük, és az Aggok legendái is annak mondják.

– Tehát a mestere…

– Burun Torkell.

– …Burun Torkell már készült a nagy útra.

Navie bólintott.

– Igen. Amikor nem a tanítványait oktatta, sokat pihent és meditált.

Már nagyon öreg volt, és remélte, hogy megéri a következő három tavaszt is. Mert millióból csak egy halmeri él ennyi ideig.

Craftnak határozottan az volt a benyomása, hogy még mindig csak mesékkel ámítják. Butcher igyekezett társára hagyni a beszélgetést, ezért hátrébb lépett, hogy a halmerinek ne kelljen megosztania a figyelmét.

– Most egy szuszra mondja el, amit az Aggokról tud, és hogy miként lehet eljutni hozzájuk!

– A legendáikban az Aggok csodákra képesek. Az a kilencvenhét éves halmeri mester, aki megéli ezt a kort és elindul, még nem válik azonnal Aggá. Még túl is kell élnie az utat. Gyalog vág neki az ősi ösvénynek, aminek jeleit a kisgyermekek is megtanulják játékos versikéikben. Hetekig tartanak a megpróbáltatások, amiket a dominatív szellem uralmával él túl, és amikor megérkezik, a többiek már várnak rá. A legenda úgy tartja, megtanulták, miképpen tartsák meg a testük hőmérsékletét akár mínusz harminc fokban is, kint állva a dermesztő szél- és hófúvásban.

– Eljutni hozzájuk csak a kiválasztottak juthatnak el. Vállalkozók ezrei vesztek már oda a hegyek fagyos csúcsain, miközben a rejtőzködő Aggokat keresték. Minél közelebb értek hozzájuk, annál zavarosabb lett a tudatuk, az egyenes utakon eltévedtek, azt vették észre, hogy visszafelé haladnak, vagy éppen új célok kezdtek lebegni a szemük előtt. A képességeik rendre csődöt mondtak, és aki nem figyelt fel idejében a jelekre, vagy éppen túl makacs volt, az odaveszett. Meghaltak, akik az Aggok tudásával előnyre akartak szert tenni, mások felett uralkodni. Ám az sem jutott el hozzájuk, akinek szándékai kristálytiszták és nemesek voltak, és segíteni akart másokon. Az indokok lényegtelenek, az Aggok senkit sem engednek magukhoz közel.

– Meglehet – mondta Craft halkan. Naviet nézte, aki leplezetlenül bámult vissza rá.

– Bizony, az Aggok nem fogadnak látogatót.

A háttérben Wittgen elröhögte magát. Butcher mégis közbeszólt.

– Navie, azt mondta, az Aggok előre látják a jövőt!?

A halmeri bólintott.

– Miért kérdezi?

– Valójában nem számít, hogy várnake ránk, de legalább felkészülnek, mire odaérünk.

– Ha arra gondol, hogy elindulnak megkeresni őket, tegyen le róla, kérem! A vesztükbe fognak rohanni!

– Maga is velünk jön – szögezte le Butcher.

– Miért? – nyögte Navie. Nem akart meghalni.

– Mert az utat csak ön ismeri.

Thomas Craft és Brad Butcher a kérlelhetetlenség szobrai is lehettek volna.

Navie bátortalanul megszólalt.

– Elmondom, merre kell menniük és…

– Megy – szögezte le Craft.

A halmeri lehorgasztotta a fejét. Hol volt már az előbbi optimizmusa!? Fogalma sem volt, mi történt vele. Dehogy akarta elárulni az Aggokat!

Eközben a mágus a gondolataiba merülve elmélkedett és simogatta a szakállát. Előrenézett, a hajó falain túlra, a messzeségbe, ahol a perspektívák kusza szövedékébe nyert bepillantást.

– Aggok? – kérdezte halkan.

Amikor ideérkezett, néhányan beszéltek neki az Aggokról, de akkor még csak mesének hitte őket. Semmi hiteles forrás, csak a babonás tévhitek. Úgy gondolta, hogy lesz még bőven ideje a végére járni a legendának, előbbrevaló egy stabil központ létrehozása, és diákok toborzása.

Most azonban úgy tűnt, hogy a fejvadászok nemcsak lehetőségként, hanem tényként is kezelik a létezésüket. Alig akarta ezt elhinni.

Ám azt is tudta, hogy egyes egyedül ő maga nagy valószínűséggel nem lesz képes kiűzni a megszálló entitást a feketecsuklyásból. Mi van, ha az Aggok létezése nem csak mese? Legendás képességeiket latba vetve már nem lesz lehetetlen a feladat. Ráadásul, elleshet tőlük valamit.

– Mr. Craft, megvan a varázslat.

A két fejvadász feléje fordult. Otthagyták a csendes halmerit a fal tövében, és visszatértek a kikötözött csuklyás mellé.

– A tervem zseniális: meg fogom fagyasztani az időt Shaw testében – osztotta meg velük tervét a mágus, a szerénység minden jele nélkül. –Ez nem hasonlatos a sztázisfülkéhez vagy a hibernáláshoz.

– Folytassa! – követelte Craft.

– A lényeg ennyi. De figyelmeztetem önöket, hogy nem tudom sokáig fenntartani ezt az állapotot. Legfeljebb egy napig. Ha ez alatt az idő alatt nem hoznak Aggokat, vagy bármi más szuperfegyvert, az entitás kiszabadul a bénulásból.

– Miért? – kérdezte Butcher. – Hiszen újra alkalmazhatná a lélekfagyasztást, ameddig szükséges.

– Nem ilyen egyszerű. A rituálé végére szinte semmi erőm nem marad majd, és az entitás tudni fogja, ki vagyok és mit tettem vele.

Védtelenné válok, és engem öl meg először.

– Ezt a lehetőséget már számításba vettem – nézett rá mindenfajta együttérzés nélkül Craft. Valóban nem érdekelte, mi lesz a mágussal. – Az Aggok érkezéséig ki kell tartania. A saját érdeke, hogy sikeresen vigye végbe a varázslatot.

Waseman megrázta a fejét. Számított erre az eshetőségre. Már korábban a tudomására adták, hogy még azt is elvárják tőle, amire nem képes.

– Tételezzük fel, csak elméletben: ha nemet mondok, és neki sem állok a varázslatnak, mi lesz akkor?

Craft válasza már készen állt.

– Ezt ne tőlem kérdezze meg, hanem Paul Wittgentől.

A százados arcán átfutott egy gyors, gyilkos mosoly. Elege volt már a tétlenségből, a kilátástalanságból, és égett a vágytól, hogy tegyen valamit. Az a lehetőség, hogy lelőheti Wasemant, nagyon csábította.

– Mint mondtam, csak tételezzük fel! – visszakozott gyorsan a mágus. – Nézzék, az entitás jelenleg azzal van elfoglalva, hogy felfalja Shaw lelkét. De még mindig észreveheti, hogy a pentagramma fogva tartja. A bebörtönzés csak akkor valósul meg, ha valaki fenntartja a mágikus védelmet. Vezérlő tudat nélkül a pentagramma csak rajz a földön.

Tehát ha elveszítem az eszméletem, a varázs megtörik, az entitás akarata elszabadul, és akkor mentálpajzs ide vagy oda, képes lesz ártani nekünk.

– Tudjuk – válaszolt Butcher. – Tehát addig kell magát nélkülözhetetlenné tennie, ameddig csak lehet!

Igaza van – gondolta a mágus. El kellett ismernie, bizony nagy rá az esély, hogy nem fog élve távozni a Halmerről.

– Szükségem lenne akkora gyertyákra, amik legalább harminc órán át képesek égni.

Ha azt hitte, hogy sikerült időt nyernie, tévedett.

– Fel tudok ajánlani öt fotontorpedót, ha már úgyis képes átlényegíteni őket – válaszolta Craft. És ami megdöbbentő volt, látszott rajta, hogy komolyan gondolja.

Waseman a falba tudta volna verni a fejét.

– Lehet, hogy hiba megkeresni az Aggokat! – törte meg a beálló csendet Navie. Hangja zaklatott volt. – Nem fognak segíteni, és rendkívül bosszúsak lesznek, hogy megzavarjuk a csoportjukat. Hibáztam, hogy megemlítettem őket. Biztos, hogy már egyikük sem él! – Szemében a kétségbeesés könnyei csillogtak. Wittgen visszacsatolta Herdenjét az alkarjára.

– Tudom, azt hiszi, hogy megszentségtelenítjük a népük titkait, ám semmi ilyesmit nem teszünk! – Wittgen hangja halk volt és szokatlanul barátságos. Kezét Navie vállára tette, szemét a halmeri sötétbarna tekintetébe fúrta. – Vezessen el hozzájuk! Nem fogjuk erőszakkal magunkkal hozni és arra kényszeríteni őket, amit nem akarnak megtenni.

Shaw sem akarná, hogy ártatlanok vérét áldozzuk érte. Ha igaza van, már tényleg tudják, hogy valaki elmegy hozzájuk, és azt is tudják, hogy miért.

Navie még mindig tanácstalan volt, de valamiért hajlamos volt hinni ennek az embernek.

– Ígéri, hogy nem esik bántódásuk?

Wittgen a halmeri feje felett Craftra nézett. A fejvadász nem erősítette meg, ő mégis bólintott.

– Ígérem, testőri becsületszavamra!

A halmeri megadta magát.

– Akkor legyen! – mondta gyászosan. – Megteszem.

Craft elégedett volt. Kiosztotta a parancsokat.

– Waseman belefog a varázslatba, én itt maradok és beavatkozom, ha nem az elképzelések szerint alakulnak a dolgok. Brad, ti megkeresitek az Aggokat. Felveszitek velük a kapcsolatot, és meggyőzitek őket, hogy segítsenek nekünk. Más alternatíva nem létezik.

– Velük megyek – jelentette ki Wittgen ellentmondást nem tűrő hangon. Semmi értelmét nem látta, hogy itt üljön és bámulja a mormoló mágust.

Craft farkasszemet nézett vele, majd bólintott.

A terv első része okozott némi fejfájást.

Az utazás eszközeként a Halmer körül állomásozó blokád parancsnokának űrkompját választották, amit nem kimondottan légköri repülésre terveztek, de a feladatnak megfelelt.

A rizikófaktor az volt, hogy ha beindítják, a csuklyás ösztönszerűen közelebb akar kerülni hozzá. Ezt már elvileg kompenzálták az interferenciapajzsokkal, amik blokkoltak a hadiklipper falain túlról érkező minden ismert hullámot. A kérdés az maradt, vajon az asztrálsík energiahullámaival mit tudnak kezdeni? Waseman nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy a technológia képes felismerni és útját állni. Addig nem volt hajlandó belefogni a lélekfagyasztásba, amíg biztonságos távolságra nem kerül tőlük a komp.

Brad Butcher, Paul Wittgen és a halmeri megálltak a rámpa tetején.

Szabadság! – gondolta Navie, és hatalmasat kortyolt a hideg levegőből. Az arca kipirult, a szeme felragyogott. Keletre fordult, ahol a nap már vagy egy órája elhagyta a hegyek csúcsait. A nap nemcsak meleget adott, de új erővel töltötte fel.

Elindultak az idegen komp felé.

Alig pár lépést tett meg, amikor megbotlott és elesett. Megnézte, hogy miben akadt el a lába.

A keze nem havat, hanem ruha anyagát tapintotta. Finom porhó lepte be, ezért nem látta eddig. Egy ember feküdt a keze alatt!

Butcher ellépett mellette, leguggolt a test mellé és leporolta róla a havat. Kedvesnek nem mondható mozdulatokkal életre pofozta.

– Ah! – nyögte KirwanWard, amikor végre felnyílt a szeme.

Vacogni kezdett, elkékült ajka remegett, szeme tágra nyílt. A hajában jeges csomókba fagyott a hó.

– KirwanWard tábornok! Magánál van? – rángatta talpra Butcher a blokádparancsnokot.

– Vava… vava… vagyok! – nyögte ki nagy nehezen.

– Rendben. Kölcsönvesszük a kompját.

Ha nem készült volna halálra fagyni, a tábornok bizony kikéri magának a dolgot. Becsapták és megalázták, és hagyták volna, hogy megfagyjon. Ha lett volna ereje, akkor saját maga robbantja fel a kompot, csak hogy ezek ne használhassák.

Ám ebben a pillanatban csupán arra tudott gondolni, hogy a kompban meleg van.

– Jó! – szedte össze magát annyira, hogy a hangszálai megbirkózzanak ezzel a rövid szóval. Már az a gondolat, hogy bent lehet, erőt adott neki. Elindult, majd térdre esett. Egyetlen lépés felemésztette minden energiáját.

Butcher magával rángatta a kompig.

– Nyissa ki! – parancsolt rá.

A nyakánál tartotta a tábornokot, amíg az beütötte a nyitókódot.

Az ajtó félresiklott. A kiáramló meleg lágy fuvallatként szaladt át közöttük.

A tábornok boldogan elmosolyodott. Négy helyen felrepedt az ajka és vér csorgott végig az állán. Már lépett volna be, de a fejvadász nemes egyszerűséggel elengedte. KirwanWard térdre esett. Csak pihegett és nézte, ahogyan azok hárman eltűnnek a komp belsejében.

Annyi ereje volt már csak, hogy előredőljön, és elzuhanjon a komp keramitpadlózatán. Felhúzta a lábát, majd nagy nehezen oldalra gördült.

– Zár! – erőltette meg a torkát. Másodjára jobban sikerült. Az ajtó nem tudott zárni. A tábornok lábfeje útban volt, de ereje már nem maradt, hogy behúzza. Hosszú másodpercekig csak lihegett, és az eszméletvesztés kezdte visszahúzni a mélybe. Lépteket hallott.

Nem volt ereje felnyitni a szemét.

– Már itt bent van? Pedig azt hittem, csak kicsit kell kijjebb löknöm. – Wittgen hajolt a tábornok fölé. A hóna alá nyúlt, megemelte, és egy apró kabinba vitte. – A rendszer jelezte, hogy nem záródik a zsilip.

Gondoltam, mit makacskodik? Képes volt bepofátlanodni ide. De hát…

gyilkosok nem vagyunk.

Ledobta az ágyra. Bár humanitárius kitüntetést nem kapott érte, takarót dobott az átfagyott blokádparancsnokra. Az egyik szekrényben altatót talált, amiből annyit adott a tábornoknak, amennyitől két napig fel sem kel majd.

A doboz mellett nagy meglepetésére talált egy szál cigarettát is.

Megszagolta.

Elégedetten nyugtázta, hogy a hadseregben rajta kívül is vannak normális emberek. A felső zsebébe csúsztatta a marihuánás cigit, majd magára hagyta a szuszogó KirwanWardot.

A komp kicsiny vezérlőjéből Butcher kezdeményezett kapcsolatot a Pumá val.

– Megvagyunk. Felszállásra készen.

– Vettem – jelentkezett be a másik oldalon Craft.

– Melyik verzió legyen? Melegítsük a hajtóművet, és a talaj fölött lebegve sodródjunk el, vagy teljes energián, és mihamarabb?

– Kombináljunk. Kezdd el melegíteni a hajtóművet! Ha lassan emelitek az energiaszintet, talán elkerüljük a hirtelen reakciókat. Nem tartok ugyan tőle, hogy végzetes következménye lesz, de ne növeljük a problémák számát.

Butcher előrenyúlt, és a hajtómű vezérlőjén a skála huszadrészéig emelte a hajtómű teljesítményét.

– Elkezdtem. A felszállásig még kétszázaléknyi energianövekedés szükséges.

A Pumá tól válasz érkezett.

– Alig látható reakciók a csuklyáson. Fénypászmák nyúlnak felétek.

Folytasd!

Butcher emelte a szintet. Előbb két százalékkal, majd öttel. A komp elemelkedett a talajtól.

– Reakciók?

– Rángatózik. Az euticéniumkriolithuzalok kitartanak. Erősödik a csuklya fénye. A hőmérséklet emelkedik, már ötven fok.

– Javaslat?

– Ne kísérletezzünk tovább! Teljes energia, és előre. Húsz kilométer múlva jelezz vissza!

Craft nem várt választ, bontotta a vételt.

Butcher egyetlen pillantást vetett a Pumá ra, majd kilőtt a keleti hegyek irányába.

A huszadik kilométer elérése után megállította a kompot, és egy helyben lebegtette egy öt és fél kilométer magas hegy hófödte csúcsa fölött. Bekapcsolta az antigravitációs kiegyenlítőt és a stabilizátorokat, majd a gép orrát visszafordította a Hurokkatlan felé.

Nem látott tomboló energiacsápokat. Úgy tűnt, minden rendben ment a Puma rakterében.

A fejvadász melletti székben Wittgen ült, mögötte Navie, aki oldalra hajolt ki az ülésből, hogy kiláthasson előre.

A rádióvonal bejövő csatornát észlelt. A fejvadász rögtön válaszolt.

– Itt Butcher, húsz kilométerre tőletek. Itt minden rendben van.

– A feketecsuklyás tartotta magát a rossz híréhez – jelentette Craft.

– Az interferenciapajzsok nem sokat segítettek.

– Hát persze, hogy nem! – A háttérből a mágus hangja szűrődött át.

Amaz is meglepettnek tűnt, de inkább idegesnek és bosszúsnak. – Mit gondoltak? A technológiai ketyeréjük útját tudja állni a mágikus folyamoknak? Ah, idióták!

Wittgen előrehajolt a székében. Szája sarkába mosoly ült ki. Egy csattanást várt, amikor is Craft leüti Wasemant. Ám csalódnia kellett.

– Miért is? – hallatszott végül Craft hangja. Ő is szerette volna tudni, miért mondott csődöt a technológia.

– Mert a mágikus energiák sokkal kifinomultabbak, mint bármifajta eszközzel generált hullám. Meséltem már maguknak a finomenergiáról.

És most ne emlegesse fel nekem a mentálpajzsokat, mert azok agyi kapacitást mérnek és blokkolnak! De jó, legyen. A mentálpajzs bizonyos agyi hullámokból képes érzékelni azok pozitív, illetve negatív emócióit.

De nem képes érzékelni azt, hogy valaki milyen eredményre jutott egy fejben megoldott többismeretlenes egyenlet végén. És még egy példa, a mentálpajzs nem képes értelmezni, hogy valaki majd gondolni fog valamire! Érti?

– Felfogom.

– És a plusz, hogy teljes legyen a lelki leépülése, Mr. Craft, a feketecsuklyás körül derengő fényt a maguk műszerei nem úgy jelzik, hogy van ott valami, hanem, hogy lennie kell ott valaminek. Óriási a különbség, ha engem kérdeznek!

A rádió hirtelen elcsendesedett. Wittgen ismételten egy ütés hangját várta.

– Sejtem, mit akart mondani. De ha Waseman így folytatja, Craft be fog pöccenni! – gondolkodott hangosan a császár praetorianus testőre.

– Az energiák, bármilyen jellegűek legyenek, a létezés minden szintjére hatnak, mert minden szintet képviselnek. Az interferenciapajzsok, a blokkolók és más gátlók csak az ember által beprogramozott hullámokra érzékenyek. Mintha egy szitát dobna valaki fejére, hogy az ne lásson. A fény áthatol a réseken. Egy akkora energiaforrás, mint a komp hajtóműve, akkor is elegendő finomanyagot lök ki magából, ha arról bármely tervezőnek fogalma sem volt soha! Mert habár nem tudnak róla, attól az még létezik. És lehet, hogy ez a fajta finomenergia nem táplálja a szellemi entitásokat, attól még egy technológiai szörnyszülöttet, mint ez a csuklyaizé, elláthat energiával.

– És azt nem tartja elképzelhetőnek, hogy nem a csuklya, hanem a lidérc akar táplálkozni ebből?

– Hahh! – kiáltott fel Waseman. – Rögtön megyek, és megkérdezem tőle!

Wittgen lelki szemei előtt már harmadszor ütötték le a mágust.

– Elég! – hallották Craft hangját. – Itt az ideje, hogy neki kezdjen a varázslatának!

– Jól van! Kérem a beígért fotontorpedókat!

Craft most már Butchernek intézte a szavait.

– Itt is minden rendben. Folytassátok az utat. Craft kilép.

 

*

 

Brett Shaw Ez így nagyon nem lesz jó, Brett fiú!

Ez a dög egyelőre nem tud megölni, de teljesen ki vagy neki szolgáltatva. Nem jó ez így, igaz?

A védelmező burok az idő múlásával egyre nehezebben állt ellen Monaterg támadásának. A falai elvékonyodtak, a fogak belemélyedtek, és már nemcsak benyomódtak, de mintha a fog éleit is megérezte volna Shaw energiateste. A rohamok egyre nagyobb fájdalmat okoztak neki.

El sem tudta képzelni, meddig lehet ezt még fokozni, és menynyi az, amit egyáltalán el lehet viselni.

Akadtak azért nyugodt percek. Ilyenkor azt érezte, hogy menedékének falát bontja a szellem. Kaparászást hallott, amit olyan hang kísért, mintha felfeslene a burok oldala.

A burok meggyengült.

A fogak hegye átszúrta és majdnem kettéharapta.

A szörnyeteg diadalmas ordítása összefonódott Brett Shaw gyötrelmeivel.

Ez… nem… ezt… nem… még egyszer!

Pedig még jó néhányszor megtörtént, Brett Shaw lelke egy folyamatos fájdalmas ordítássá változott.

És eljött a pillanat, amikor Monaterg és Brett Shaw is megérezte, hogy itt az utolsó forduló. A védelmező burok egyetlen támadásra volt a megsemmisüléstől.

Monaterg lendületet vett. Pofáját nagyra tátotta, karmait kimeresztette. A sóvárgás aurája vette körül, hogy ismét testet ölthet, a lehetőség, hogy egésszé válhat, és hihetetlen energiákat uralhat.

Búcsúzz el, Brett, mindenkitől!

Hello, apám, viszlát, és élj boldogan!

Barátaim, vigyázzatok magatokra, és igyatok egy szkaffot az egészségemre!

Ekkor megfagyott a világ…

 

*

 

Navie csendben ült a székében. Értett minden egyes szót, de a jelentésükkel nem igazán volt tisztában. Azok a fogalmak, amiket Waseman mondott, teljesen idegenek voltak a számára. Zavarában megpaskolta csúcsos, kopasz koponyáját. Amikor vastag redőzött bőrű tarkójához ért a keze, megérezte a mentálpajzs kerek testét. Bátortalanul szólalt meg.

– Elnézést!

– Igen? – fordult felé Butcher, miközben utasításokat adott a navigációs komputernek, és kilőttek keletre.

– Most már… levehetnénk rólam a mentálpajzsot?

A fejvadász bólintott.

– Wittgen, kérem, vegye le róla!

A praetorianus megfordította a székét, átnyúlt Navie válla felett, kitapintotta a szerkezetet, majd egy egyszerű mozdulattal leemelte.

A halmeri elcsodálkozott.

– Hogyan?

– Nem varázslat volt, higgye el! – biztosította Wittgen, és a kezébe nyomta a mentálpajzsot.

Navie hitetlenül vizsgálgatta a piciny szerkezetet. Ez volt képes blokkolni mindent?

A tudatát megannyi információ árasztotta el. Visszakapta a legfontosabb érzékelését, leomlott a fal, a téglák egyszerre zuhantak bele a semmibe, és az űrt kitöltötte az oly ismerős mindenség.

– Ahh… – nyögte végül. A tekintete fennakadt egy pillanatra, majd széles mosoly terült szét az arcán.

– Azért nem kell elmennie! – röhögte ki Wittgen.

A halmeri nyíltan, nem nyíltan belekukkantott volna a két ember fejébe. Előbb óvatosan, majd visszakapott képességeinek köszönhetően, agresszíven.

– Abbahagyná?

Butcher a válla felett szólt hátra. Nem látszott rajta, hogy bosszús lenne a dolog miatt, de hagyta, hogy a halmeri megérezze, hogy a tolerancia nem az erőssége.

Navie behúzta a nyakát, és abbahagyta a próbálkozást.

Előzőleg már betáplálták az útvonalat, amit Navie Donn óvodás versikéje alapján terveztek meg. A Puma navigációs egysége a műholdas adatokból összeállította a hegység térképét, és földi megközelítéssel egyenértékű látványtervet készített. Száznyolcvan kilométer út a hegyek között, ami légvonalban csupán százharminc kilométer. A műholdas letapogatás azonban azon a területen túl csődöt mondott. A határvonal, a Nyelvgleccser, ami két magasra törő hegycsúcs között képezett bizonytalan átjárót, a jég alatt továbbvezető alagútrendszer előtt állt. Attól a ponttól kezdve csak a visszatérők adhattak volna leírást, ám visszatérők nem voltak.

– A célig százöt kilométer, irány kelettől negyed fokra északra, idő mínusz nyolc perc tizenhét másodperc – közölte a fedélzeti számítógép.

Navie nézte az elsuhanó tájat. Látta a Horgascsúcsot, a Törtcsúcsot, a Hullámgleccsert. Meglátta a tíz kilométer hosszan húzódó Farkasfenyvest, így tudta, már félúton lehetnek.

Becsukta a szemét, és megpróbált felkészülni az előtte álló megpróbáltatásokra. Micsoda szentségtörés! Az Aggok útjára lép ő is! Örülhet, ha nem ölik meg azonnal!

Igazán megnyugodni nem maradt ideje. Érezte, amint ereszkednek, majd leszállnak.

A komp a Nyelvgleccser lábánál ért földet, fél méterre belesüllyedve a jeget takaró hóba.

Évezredes jégen álltak.

Navie letérdelt és egy marék hóval szertartásosan megmosta az arcát. A tiszteletadás után illett volna visszafordulni, de mögötte ott állt Butcher és Wittgen. Egyikük sem mutatott nagyobb érdeklődést a Határvonal iránt, mint amit egy nagyobb darab jégtömb érdemelt.

Butcher materializációs harcászati rendszerének számítógépe három radarrakétát lövetett ki, amik eltűntek a gleccser alatt futó járatokban. A visszaérkező adatokból a Shebang 76os kristálytiszta holoképet vetített eléjük a lenti alagútrendszerről. Összesen hatvanhét kilométernyi járatot mutatott ki, tizenhét lehetséges kijárattal a hét kilométernyire fekvő törésnél.

A térkép szerint létezett három ösvény a túloldalon, ami a gleccser alól indulva átkelt a következő két hegycsúcs között. Egymásra dőlt sziklafalak alatt vezetett át, amik keskeny szorost képeztek. Ezek szerint megkerülhetnék magát a gleccsert, de a legrövidebb útvonal mégis az alatta futó jégbarlangokon át vezetett.

– Miért nem használjuk a kompot? – vetette fel Wittgen.

Navie már a feltevésre is felháborodott.

– Nem lehet! A tradíciókat és az íratlan törvényeket nem szeghetjük meg. Az is épp elég nagy szentségtörés, hogy mi magunk átkelünk az Aggok útjain. Az Aggok képesek rá, hogy megzavarják a műszereket.

– Igaza van. A jég alatt megyünk. Gyalog – erősítette meg Navie szavait Butcher. – Két oka is van. Az első, amit Navie mondott. A második, hogy nem bosszantjuk fel az Aggokat, kivívjuk a tiszteletüket, és ami a legfontosabb, meghajlunk az akaratuk előtt.

A halmeri hálásan fogadta a fejvadász szavait. Butcher folytatta.

– De figyelmeztetem – emelte ujját a halmeri felé –, abban az esetben, ha ellenséges szándékaik vannak és agresszív lépést kezdeményeznek, nem leszünk kíméletesek.

Navie ajkáról lehervadt a mosoly.

Egy szél tornyozta hóhalmon átkelve láthatóvá vált a gleccser alatt futó járat elnyújtott, széles bejárata. Az első métereken még meg kellett hajolniuk, de amint átértek az alacsony részen, és már jégen tapostak, a mennyezet eltávolodott a fejüktől. Felkapcsolták reflektoraikat.

Gyorsan haladtak, egy percre sem álltak meg. Butcher úgy szabta meg a sebességet, hogy a halmeri is tartani tudja.

Félúton lehettek a járat felé, amikor az egész felettük húzódó jégfal nemes egyszerűséggel a nyakukba szakadt. Millió és millió tonna jég zuhant alá, és préselt össze mindent, ami alatta volt. Ezzel egy időben egy széles energiasugár tört elő a gleccser alól, elpárologtatva az útjába kerülő jeget. A sugár egészen az égig nyújtózott, majd megszűnt.

Navie sikoltása tört ki a jég alól.

– Kuss! – szólt rá Wittgen. Felfelé irányzott Herden 75ösét leeresztette, és felnézett a jégbe vágott kürtőre. Kétszáznyolcvan méter magas, sima, függőleges falú járatot nyitott meg az ég felé. A hulló hó nagy pelyhekben és sűrűn esett odakint. Pár hónap és a kürtő megszűnik létezni.

– Mintha számítottunk volna ilyesmire, nem igaz, Butcher? –kérdezte Wittgen. Ez már inkább az ínyére volt, mint a tétlen üldögélés.

A fejvadász is így gondolta. Ez most vagy az Aggok műve volt, vagy csak egy véletlen gleccsermozgás. Nem számított.

Fogta az FFF dezintegrátort és előreirányozta. Kis energiájú lövésekkel pusztította el a jeget maguk előtt, egészen az ötvenméternyire nyíló, következő járatig, ami csodás módon nem szakadt be.

Wittgen készenlétben tartotta a Herdent, amire hamarosan ismét szükség mutatkozott. Harcászati rendszerük előre jelezte a ragadozót.

Magasan a fejük fölül érkezett az üvöltés, majd közéjük rontott maga az állat. Nagy volt, hófehér bundáján oldalt egy szürkés sáv futott végig, a gerince mentén félméteres, jégcsapszerű tüskék meredeztek. Karmai hosszúak voltak, talpa recés és szőrrel borított. Szeme fekete, halált ígérő sötétsárga írisszel.

Navie felordított és menekült volna. Wittgen elgáncsolta, mire orra bukott. Vére megszínezte a jeget. Nem törődött vele, mindkét kezét a szemére szorította, és ha lett volna még két keze, az a fülét tapasztotta volna be.

Eközben Butcher egy kábítólövéssel készült ártalmatlanná tenni a vadat. Egyetlen lövés azonban nem volt elég, ezért egy rövid sorozatot engedett bele. A vad a lendülettől előrebukott, és arccal előrecsúszott egészen eléjük. A fejvadász a lábával állította meg.

Wittgen megragadta a halmeri nyakát és felrántotta maga mellé.

– Már megtanulhatta volna, hogy velünk biztonságban van. Nyissa már ki a szemét!

Navie felordított, mert a vigyorgó praetorianus testőr egyenesen a kábulattól rendszertelenül szuszogó dög arca elé tartotta őt. A szusszanások meglebbentették Navie ruháján a gallért.

A halmeri kitépte magát a kezek közül, és tízlépésnyire elmenekült.

Ott megállt, majd térdre rogyott.

Wittgen nyíltan kiröhögte.

Hamarosan elérték a kijáratot, és könnyedén ütöttek lyukat a hótorlaszon. Odakintről a heves szél porhavat csapott az arcukba. A hegyek fölött már tisztulni kezdett az ég.

Tíz perc múlva alkalmassá vált az idő a továbbhaladásra.

Elindultak arra, amerre a keskeny átjárót vélték megtalálni. Butcher úgy saccolta, húsz perc gyaloglás után el is érik majd. Ekkor jelzett a harcászati számítógép.

– Állj! – emelte fel a kezét a fejvadász.

Az egymásnak dőlt sziklafalak alatt egy girhes, aszott bőrű halmeri állt, kezében egy hosszú bottal. Leplezetlenül bámulta hármasukat.

– Mondhatnánk, hogy rátaláltunk az Aggokra? – kérdezte Wittgen a fejvadásztól.

– Fogalmazzunk úgy, hogy egyelőre ők találtak ránk. Még ne számítsunk semmi jóra. Harcászati rendszerét állítsa minimális szintre, de legyen készenlétben. Még nem kell elijesztenünk őket.

Végszóra, egyik pillanatról a másikra, eltűnt az Agg. A műszerek nem jeleztek semmit, de Wittgen számára nyilvánvaló volt, hogy mi történt.

– Teleportált, a kurva anyját!

Navie azt sem tudta, sírjone vagy nevessen. Boldog volt, hogy láthatott egy Aggot, de szomorú, hogy ily módon.

Egy tapogatózó csápot érzett az elméjén, mielőtt az Agg eltűnt volna. Saját mentális védelmét, ami a mindennapok során elégnek bizonyult, most mintha elfújták volna.

– Az én blokkomon nem tudott áthatolni – jelentette Wittgen.

– A magáén, Butcher?

A fejvadász megrázta a fejét.

A halmerire nézve mindketten látták, hogy őt bizony nem kímélték.

– Rendben, akkor annyit tudnak rólunk, amennyit Navie tud –foglalta össze.

– És az nem valami fényes ránk nézve – vélte a praetorianus.

Navie rájuk pillantott.

– Most mi legyen? – látszott ijedt tekintetében.

– Tovább! – vezényelt a fejvadász.

Megindultak, figyelve minden hóbuckára, minden sziklakiszögellésre. Elől Butcher haladt, középen Navie botladozott, fegyveres hátvédül pedig Wittgen szolgált.

Húsz perc múlva fent voltak a szorosnál. A sziklacsoport összeért a magasban. Alig öt méter széles és hatvan méter hosszú szűk alagút nyílt meg előttük.

Megtorpanás nélkül követték a vékony hóban látszó apró lábnyomokat, amit feltehetően az Agg hagyott maga után. Csak kifelé vezetett nyom, visszafelé semmi. Az Agg vagy valóban teleportált, vagy ügyes trükkjei vannak.

Az alagút falán jelek és ábrák sorakoztak. Hol színes, hol szénszínű vastag vonalakkal rajzolták meg őket, láthatóan tucatnyi kor stílusában.

Navie Donn áhítattal érintett meg egy Aggról készült alkotást, de Wittgen keze lecsapott rá.

– Később.

– Lesz később? – kérdezte pesszimistán.

– Ha megéri azt a kort.

Navie nagyon csalódott volt. Itt jár a szent alagútban, és csak futólag láthatja a felbecsülhetetlen értékű ábrákat. Később, persze…

Az alagút megremegett és kezdett összezárulni. Szikla őrölt sziklát, szétmorzsolódott kődarabok váltak porrá, az évezredes jég pedig felgyűrődött a lábuk alatt.

– Tesztelni próbálnak minket, vagy megölni? – kérdezte Wittgen a szikláktól. – Gyorsan döntsük el, mert morcos leszek!

Teszt vagy nem teszt, mindenesetre nem játék – gondolta magában Butcher.

Előbb maguk körül, majd maguk előtt lőtték szét a sziklákat. Navie előbb félelmében kiáltott fel, majd az utáni döbbenetében, hogy a csodás rajzok és jelek, amik évezredek óta a sziklafalakat díszítették, egy csapásra szűntek meg létezni. A rosani FFF dezintegrátor most rászolgált Sziklabontó becenevére.

A csapat további csapdákra számítva haladt tovább, de már semmi váratlan nem történt.

Kiértek a szorosból. A távolban három Agg körvonalait vették észre. Egy pillanatra eltűntek, majd egy kilométerrel közelebb jelentek meg ismét. Aztán megint eltűntek, és egy újabb kilométerrel értek közelebb.

Wittgen felemelte a Herdent, rájuk fogta, de egyelőre nem tüzelt.

Egy újabb ugrással már olyan közel kerültek, hogy látni lehetett, milyen vékonyak, szikárak, és hogy csak egy ágyékkötőt viselnek.

Arcvonásaik merevek voltak, a kint töltött idő kicserzette bőrüket, ajkuk vékony lett és cserepes. A mellkasukon tetoválás díszelgett. A jobb szélsőén egy olyan állat rajza, amelyik rájuk támadt a barlangokban. A középsőén egy fekete tollas, horgas csőrű madár, a harmadikén pedig egy hatlábú rovar képe.

A középen álló Agg megérintette két társa karját, mire azok eltűntek. Majd az érkezők felé intett. Eljött Navie ideje.

Feltartotta jobb kezét. Tenyere az Agg felé fordult, arcát lehajtotta, majd megszólalt különös, vékony hangján. Miután saját nyelvén köszöntötte az Aggot, Wittgen melléje lépett és visszahúzta maga mögé.

Neki is volt mondanivalója az Agg számára. Halmeri nyelven.

– Mit mondott neki? – kérdezte tőle Butcher. Ő nem kapta meg a kondicionálás során a helyi nyelvek ismeretét.

– Közöltem vele, hogy ha nem hívja vissza a barátait a hátunk mögül, elbúcsúzhat tőlük.

– A praetorianusoknak nem tanítanak diplomáciát? – kérdezte a fejvadász.

Wittgen megvonta a vállát. Várt. Két másodperc múlva újra megjelent a két Agg, de félúton a következő hágó irányában. Ott vártak pár másodpercet, majd a hágó tetejéig teleportáltak, akárcsak a madártetoválásos társuk.

Butcherék követték őket.

A hágó tetejéről nagyon jó kilátás nyílt egy több kilométer hosszú völgyre. Egy tiszta, kék vizű hegyi tó feküdt lent. A felszíne enyhén gőzölgött, csak a legszéle fagyott be. A mérések alapján a tó vize tizenkét fokos volt, és egy mélyről jövő forrás tartotta melegen.

A part mentén, a szemközti oldalon tűlevelű fák tömött sora állt, bizonyságául annak, hogy azon a részen még a talaj is melegebb. Édesfanyar illatukat a szél átfújta a völgyön egészen a hágóig.

A völgy jobb oldalán sziklákba vájt sötét üregek sötétlettek. Némelyikből kíváncsi Aggok léptek elő és fordították figyelmüket feléjük.

Egyre többen gyűltek össze. Mindegyik mellén volt valami tetoválás, némelyiknek még a koponyáját és az arcát is ábrák díszítették. Öltözetük csak egy ágyékkötő volt, és meztelen talppal taposták a havat.

– Helyes – mondta Wittgen. – Tea is legyen.

– Menjünk!

Navie már szédült és a levegőt kapkodta a fáradtságtól. Eddig nem hitte, hogy ilyen gyenge. Megfogadta magában, hogy ha kell, összeszorított foggal tűri a megpróbáltatásokat. Az Aggok előtt nem mutathat gyengeséget.

Leértek a völgy aljára, és a tó partja mentén haladtak el az Aggok ritka sorfala mellett. A mentálpajzsok kutakodó elmecsápokról küldtek jelentést, de nem léptek fel ellenük. Eltérítették a csápokat, nem engedték viselőjük tudatába a kíváncsiakat.

Ezt az Aggok végül tudomásul vették.

A fasor előtt aztán megjelent egy újabb halmeri öreg, egy hegycsúcsot ábrázoló tetoválással a mellkasán, és utat mutatott a fák közé. A tűlevéllel sűrűn borított ágak elhajoltak az útjukból, mögöttük összezáródtak, eltüntetve a nyomaikat is.

A liget jóval nagyobb volt, mint amekkorának látszott. Az út meredeken lejtett lefelé, és sokat ereszkedtek. Aztán, amikor már azt hitték, útjuk véget ér, mert a fák ritkulni kezdtek, akkor egy újabb Agg csatlakozott hozzájuk.

Új vezetőjük tetoválása lehúzódott egészen a combjáig, átért a háta közepéig, a teteje pedig a homlokánál ért véget. Ez már kuszább, absztraktabb mű volt, alig kivehető jelentéstartalommal, de úgy érezték, egy egész kontinensnyi élővilág mélyebb értelmezésű képét látják.

Itt megint nagyon hideg lett.

Wittgen leellenőrizte a műszereit. Mínusz harminckilenc fokot mutattak.

– Leereszkedünk a fagyos pokol legmélyére? – kérdezte. Választ nem kapott.

A fák elmaradoztak, és feltűnt egy földbe vezető járat.

A teletetovált halmeri visszanézett rájuk, bólintott, majd belépett a barlang száján. Körülölelte a sötétség, és csak egy halk hívó szó maradt utána.

Követték.

A szemük csak lassan szokott hozzá a benti sötétséghez, de a retinába épített implantok segítettek a látásban. Keskeny folyosón lépdeltek, követték az Aggot, akinek le sem kellett hajolna az embereknek alacsony helyen. A járat egy kerek teremig futott, és ott véget is ért.

Egy sercenés hallatszott, több gyertya kapott együttesen lángra.

A terem közepén három vénséges vén Agg ült. Mindegyikük bőre hófehér volt, és tele tetoválásokkal. A legidősebbnek már az egész testét elborították, de a fő motívum, egy kitárt kéz, ami átfogta a mellkasát, kiemelkedett közülük.

Előttük tűzrakás maradványa, szénné égett fadarabokat és hamut közrezáró bizonytalan kőkor.

Érkeztükre az Aggok feléjük emelték a fejüket, de szemüket nem nyitották ki. A középső, aki a vezetőjük lehetett, meghajtotta a fejét.

– Már vártunk titeket – mondta.

Butcher az Aggokhoz hasonlóan törökülésbe kuporodott. Wittgen és Navie is követték példáját.

– És tudják is, miért vagyunk itt.

– Így van.

– És mégis megnehezítették az utunkat.

– Igen.

Butcher nem értette.

– Miért?

Az Agg elhúzta a kezét a tűz maradéka felett. A hamut oldalra seperte egy láthatatlan erő, és feltűnt alatta az izzó parázs. Pár fahasáb úszott be középre és hullt a parázsra. A tűz rögtön belekapott és életre kelt. Pár másodperc múlva a látogatók már meg is érezték a melegét.

– Számunkra fontosak a próbatételek. Bármelyik Aggnak, aki először halad át a gleccserbarlangon, tanúsítania kell alkalmasságát. Ha elbukik, gyenge volt, így nem tartozhat ide. Ennek a helynek ereje van, és csak azok léphetnek ebbe a völgybe, akik méltók rá.

– Mi viszont nem vagyunk halmeriek – mondta a fejvadász, de sejtette, mi lesz a válasz.

– Éppen ezért volt még fontosabb a próbatétel. Tudtuk, hogy technológiát használtok majd. Érdekelt minket, mire képes. De ha meg akartunk volna ölni titeket, rátok omlaszthattuk volna a hegyet.

– És miért nem tettétek meg?

A halmeri elmosolyodott.

– Szeretjük a hegyet.

A legvénebb, az Agg közösség vezetője Pagon néven mutatkozott be. Jobb oldalt ülő társa Van, a bal oldalán ülő pedig Katón néven. Ők hárman voltak a legidősebbek.

Eközben az a halmeri, amelyik idekísérte őket, teát hozott.

Elfogadták a teát, amiben még ott áztak a tűlevelek. Az íze a fanyar és a keserű közt volt valahol, Butcher nem tudta megállapítani, melyikhez áll közelebb. Kellemesen melegítette a gyomrukat.

Az első korty után a vén Agg arckifejezése megváltozott, de a szemét még mindig nem nyitotta ki.

– Másfél nappal ezelőtt, amikor az esti meditációnkat töltöttük, sokan közülünk nagyon rosszul lettek. Meditáció közben rángatózva összeestek. Mintha egy óriási lap hasadt volna ketté a hegyek fölött, egészen NaviNavigonig, egy széles ösvény keletkezett a terek közt, amin félelmetes energiák száguldottak át. Egy hatalmas erő jelenlétét éreztük, ami amilyen hirtelen jött, úgy tűnt el, és végül a város mellett koncentrálódott. Mire a zavarunk elmúlt, újabb erőt észleltünk, ezúttal viszont rendezetlen, támadó, féktelenül tomboló energiát.

– Ez volt a feketecsuklyás energia – szúrta közbe a fejvadász.

– Igen, ketten közülünk látták, de csak… – Pagon egy pillanatra elhallgatott, majd keserű arccal folytatta. – Hatan elindultak, hogy megnézzék, mi történik. Gyorsan odaértek, az önök által teleportációnak hívott technikával. Amikor a közelbe értek, egy elmetornádó lecsapott rájuk.

Négyük odaveszett; hiába próbáltak eltűnni, utolérte őket a végzet. Olyan közel nem jutottak, hogy meg is értsék, mi történik. A haláluk értelmetlen volt, és fájdalmas veszteség egyre fogyó közösségünknek. De ketten odaértek, elég közel ahhoz, hogy lássák, a vész okozója egyetlen emberi alakból indul ki, belőle táplálkozik. Mint egy vulkán, csak állt a katlan közepén, és ontotta magából a pusztító energiát. Őket is megtámadta a káoszenergia, egyikük súlyosan megsérült, és visszatérése után nem sokkal ő is meghalt.

– Próbáltak tenni ezután valamit is?

– Miért tettünk volna? Együttes erőnk is kevés lett volna ellene.

Még akkor is, amikor néha megszunnyadt.

A poharak hamar kiürültek. A negyedik halmeri gyorsan újra töltött, majd ő is leült a tűz mellé.

A vén Agg körkörös mozdulatot tett a kezével a tűz fölött, mire a lángok csavart formát vettek fel, majd szétterültek, mintha egy lapos üvegbura alatt lettek volna.

– Sok mindenre képesek vagyunk, testünk alig tartozik már a létezés vonalához. Egyesek megsejtik a jövőt, mások kristálytisztán látják ismeretlenek emlékeit. Teleportálunk, rejtett dolgokat figyelünk meg, elménk bárhova eljuthat. Az akaratunkat használjuk, hogy sziklákat tegyünk arrébb, hogy hassunk az időjárásra. El tudjuk téríteni a viharokat, vagy éppen magunkhoz hívni. De képtelenek voltunk fogást találni azon, akit maguk feketecsuklyásnak hívnak.

A vén végre felnyitotta a szemét. Rájuk nézett hófehér, időtlen idők óta halott szemével.

– Én magam tizenhétezer éves vagyok, az első, aki Aggá vált. A szemem már nem lát, de elmém annál élesebb képet ad. A fülem még jó, de előbb tudom, hogy dörrenni fog az ég, mielőtt a villám kettéhasítaná az eget. Beszélni is képes vagyok, de ma már inkább a gondolataimat osztom meg másokkal. Az illatoknak is csak a színét és formáját tudatosítom magamban. Fiatalkorom elmúlt, sosem leszek már ezeréves.

Butcher tudta, hogy még jócskán van idejük, ráérnek, de nem állt szándékában az Agg egész életét végighallgatni.

– A feketecsuklyás más forrásból szerzi az erejét, és más módon fejti ki. Ezért nem tudták megállítani. Részvétem a társai miatt! De csak az elme erejével valóban nem állítható meg.

– Igen, kíváncsiak vagyunk, hogy önök az érkezésük után miként fékezték meg. Különösen erős az a technológia, amivel ezt sikerült véghezvinniük.

Butcher könnyedén bezsebelhette volna á dicsőséget, de úgy gondolta, hogy inkább felvilágosítja az öreget, hogy mi történt valójában.

Elismerte, hogy szerencséjük volt, és általuk ismeretlen ok miatt nyugodott meg a csuklya.

Pagon összeráncolta a homlokát.

– Így azonban nem értem, mit keresnek itt? Miért igénylik a segítségünket?

Butcher a lángok fölött az Aggokat figyelte. Azok négyen egyenes derékkal ültek, törökülésben, és egyes rezdüléseik arról árulkodtak, hogy közben egymással is tartanak fent egyfajta gondolati kommunikációt.

– Wittgen, mondja el az Aggoknak, mit is jelent a mágia! Kérése nem igazán érte váratlanul a praetorianust. A lángok fénye megvilágította Wittgen szoborszerű arcát. Sötét tekintetébe a vöröslő lángok sem tudtak megnyugvást hozni, a barátjára gondolt.

Wittgen elmondta, mi a különbség az akarati energia és a hit energiái közt. Ezzel leegyszerűsítette a különbségeket a halmeri tudás és a csuklyás képességei között. Feltárt még néhány alapfogalmat, amiről úgy gondolta, megteheti.

A vén Agg bólintott, jelezve, hogy érti.

– Ezek az aspektusok ismeretlenek a számunkra. Mi a környezetünket úgy fogadjuk el, ahogyan van, tiszteljük. De amiről ti beszéltek, az a mágia… természetfeletti, a valóság átrendezéséről szól. Ez óriási különbség. És sötét utakra vezethet.

Butcher nem akart vitatkozni.

– Azért akartam, hogy tisztában legyen ezzel, mert megértheti, miért nem tudjuk elhagyni a bolygót, hogy magunkkal vigyük a csuklyást.

– Ki a csuklyás? Ellenség? Gonosz?

– Egyik sem. Technológia.

– Egyre bonyolultabbak vagytok ti emberek.

– Ennél egyszerűbben sajnos képtelen vagyok megmagyarázni.

– Akkor kapcsoljátok ki! – javasolta Pagon. Végtelen türelme pár mondat után vészesen kezdett apadni. – Először azt hittük, hogy segítséget jöttök kérni, majd azt, hogy el akartok dicsekedni, most pedig összezavarni akartok minket. Mit akartok hát valójában?

A fejvadász felvilágosította arról, milyen események akadályozzák őket a felszállásban. Beszélt a csuklyásról, az energiák utáni étvágyáról és vehemenciájáról. És végül kitért magára a megszálló entitásra is. Hogyan történt, hogy az ember szelleme háttérbe szorult, és miként került a testébe a szellem. Az Agg a végén elkerekedő szemekkel kérdezte: – Szellem?

– Lidérc.

– Az mi?

Butcher levezette a definíciót, majd belefogott a magyarázatba.

– A lényeg az, hogy amint az entitás elpusztítja a bent lakozó emberi szellemet, át tudja venni az irányítást a test és a csuklyafegyver felett is. És mivel a mágusunk szerint ez az entitás hatalmas erőkkel rendelkezik már most is, el sem lehet képzelni, mire lesz képes, ha sikerrel jár. Pokollá fogja változtatni a Halmert. Nem lesz olyan szeglete a bolygónak, amit ne látna majd, sem olyan teremtmény, aminek elnézi, hogy él, hacsak nem őt szolgálja. Ezért vagyunk itt. Segíteniük kell, mert önök az egyetlenek ezen a bolygón és talán a galaxisnak ebben a szektorában, akik képesek arra, hogy féken tartsák az entitást.

– És meddig lenne erre szükség?

Ez volt az a kérdés, amire Butchernek nem volt egyértelmű válasza.

Wittgen vette át a szót.

– Amíg el nem érünk az út végére.

– És ott ki várna majd minket?

– Az, aki képes lesz kiűzni a Lidércet a csuklyás testéből.

Pagon szélesen elmosolyodott. Fogai már nem voltak, ínye azonban megerősödött. Furcsa mosolya meghökkentette Naviet, aki éppen átlesett Wittgen válla felett.

– A galaxis császára személyesen? – kérdezte a vén. Közelebb hajolt, szinte a tűz fölé. A mellkasára tetovált hatalmas kéz mintha megmozdult volna. Vak szemében bizonyosság égett.

A császár testőrszázadosa szórakozottan megrázta a fejét.

– Ő. Egy bolygó sem lehet elég távol a birodalom szívétől, hogy ne hallanának róla.

– Nem kell ahhoz nagy távolság. Elég ehhez néhány nyitott elme ezen a bolygón.

– Ez az életébe kerülhet – figyelmeztette Wittgen. A vén Agg rálegyintett.

– Az én életem olyan hosszú volt, hogy a vég már nem számít.

Meséljen a lidércről!

– Nem sokat tudunk róla. Annyi bizonyos, hogy elképesztő szellemi ereje van – Ezek a dolgok nem igazán keltették fel az Agg érdeklődését, látta rajta a fejvadász. Azzal folytatta, amiről tudta, hogy éle van. – És innen származik, a Halmerről.

Igen, ez már célba talált, gondolta.

Pagon homlokán ráncokba szaladt a bőr. A halmeriekre jellemző módon zavarában a koponyájára tette a kezét. Vak szeme a tüzet fürkészte.

– A halmeri lelkek meghalnak, erejük elenyészik. Eggyé válnak a természettel, visszakerülnek a bolygó áramaiba. Ott formálódnak újjá, vagy maradnak örökre a bolygó része. A test nem számít. Milyen lélek lenne képes kimaradni ebből a körforgásból? Milyen eltorzult formája lehet neki?

Butcher elmondta, milyennek írta le a Lidércet a mágus. Nem felejtett ki egyetlen karmot sem, sem a bőr tapintását, sem a szem színét, és azt sem, hogy mit akar elérni.

Az Agg reakciója csendes volt, de benne volt a félelem.

– Oh, ne!

Szorosra zárta a szemhéját, kezével port markolt össze a földről.

Arcán megfeszültek az izmok. Több ezer év óta először izzadtságcsepp gördült le a homlokán.

– Ez Monaterg.

A fejvadász nem számított rá, hogy néven nevezik majd az entitást.

– Monaterg – ismételte.

– Igen… – bólintott Pagon. A mellette ülők is hasonlóképpen viselkedtek, megrettenve és tanácstalanul. Közönyös nyugalmuk elszállt, valószínűleg a legvénebb gondolatai őket is átjárták. Navie is érezte a zavart, és a kollektív félelem rá is kihatott.

Az Agg kihúzta magát, fejét a barlang mennyezete felé fordította. A háta mögül jeges szél söpört át a kis termen, és elfújta a tűzet. A lángok kialudtak, a meleg elszökött. Csak a falak mentén égtek tovább a gyertyák.

– Egykor, régen, ezen a világon élt egy faj. Ilonoknak nevezték magukat. Százötvenezer éve, hogy utolsó képviselőjük is meghalt. Nem tudjuk, mi volt az oka hirtelen eltűnésüknek. Erős nép volt, nemcsak testben, de tudásban is. A technológiájuk magasra tört. Ismerték a csillagközi utazás titkát is, de kötődtek a Halmerhez. Visszatértek, akárhányszor is hagyták el a bolygót. Testük kígyószerű volt és hosszú. Voltak huszonöt méteres egyedek is közöttük. Barátságosak voltak, tisztelték a természetet, együtt éltek vele. A hegyek legmélyére temetkeztek, ám sírhelyeiknek mára nyoma veszett. Ennyi idő még egy bolygónak is hosszú. Alig pár lelőhely maradt, ahol nyomát találtuk az ősi civilizációnak. Csontjaik elporladtak, csak néhány dicsőítő történet maradt fent róluk.

– A legendák és mesék szerint az ilonoknak más világok sem nyújtottak menedéket. Utolsó kétségbeesésükben mindent kipróbáltak, hogy megálljt parancsoljanak a pusztulásnak. És amikor már azt is feladták, összegyűjtötték emlékeiket, hogy fennmaradjon a következő civilizáció számára. De a természet ekkor is közbeszólt, jelezve, hogy az ilonok ideje lejárt. Vulkánok és földrengések pusztították el a kontinens nagy részét, és az összegyűjtött emlékeket. Minden elveszett, amit valaha alkottak, pár írás kivételével, amit egy ősi városban találtak a kutatóink.

Az egyik történet egy tudósról szól, aki hiábavalóan küzdött, hogy megállítsa a pusztulást. Nem aludt, nem pihent, csak a célnak élt. A megfeszített munka és kudarcok ezrei miatt végül elvesztette a józan eszét, és megőrült. Dühödt, véres ámokfutásba kezdett, és rengeteg ilont megölt, mire a hegyek felé vette az irányt. Azóta sem hallott róla a krónikás, aki nem sokkal ezek után megírta utolsó bejegyzését, majd a Halmer végleg elcsendesedett.

– Már ősrégtől ismert egy különös megszállottság közöttünk. Békés földművesek vagy polgárok eszüket vesztik, és magukból kikelve legyilkolják társaikat, majd pár óra elteltével összeesnek és meghalnak. Ez a megszállottság olyan ritka, hogy az eredetét nem találták meg a tudósaink.

Amikor ráleltek a feljegyzésre, akkor döntöttek úgy, hogy ezt a jelenséget Monatergszindrómának nevezik. De soha senki nem gondolta volna, hogy a szelleme esetleg még mindig él, és az szállja meg a halmerieket.

Maga a feltételezés, hogy a lélek nem kerül vissza a körforgásba, elképzelhetetlen. Nekünk soha nem voltak szellemeink.

Butcher ellentmondott neki.

– Pedig ez a szellem létezik.

– Akkor már százötvenezer éves.

– Ami elég idő arra, hogy a lelke a felismerhetetlenségig eltorzuljon, és a színtiszta gonoszság töltse ki.

– Mi élhet annyi ideig, hogy fájdalmában ne kerüljön vissza a Halmer bensőjébe?

– Egy lélek, aki nem akarja elfogadni a végzetet.

– Mint Monaterg – Pagon újabb meleget adó hasábokat intett a tűzre.

A jobb oldat ülő Agg, akinek mellkasát bonyolult mintázatú képsor, egy állati karmokkal, szárnyakkal, fogakkal körített halmeri csúcsos koponya díszítette, kérdőn nézett az emberekre.

– Most miért nem tombol? Ha valóban ő szállta meg a barátjukat, akkor azt kellene tennie!

– A lidérc jelen pillanatban meg van kötve.

– Hogyan?

– Varázslattal. Viszont a mágusunk csak egyetlen napig tudja fenntartani a lélekfagyasztást.

– Utána mi fog történni? – kérdezte Pagon.

– Ez a civilizáció is el fog pusztulni – felelt a fejvadász helyett Wittgen.

Súlyos csend ereszkedett rájuk.

Butcher nem tudta, mennyire győzték meg az Aggokat.

A véresen egyszerű végkifejlet az Aggok segítsége nélkül kétségtelenül a fegyverekre hárul majd. Az entitás által megszállt csuklyást jó néhány atomtöltettel esetleg elintézhetik. Ám ha hatalmat szerez a csuklya felett, akkor az sem lesz elég. A fejvadásznak nem jutott eszébe más megoldás a bolygó megsemmisítésén túl. A Birodalombiztonsági Hivatal kiemelt veszélyforrásként értékelné, így nem kétséges, hogy preventív akcióként a planéta elpusztítására küldené ki az Űrhaderőt.

És mivel a Halmer a külvilág számára ismeretlen tiltott bolygó, egyetlen szervezet sem emelhet szót a felrobbantása miatt.

– Teát? – kérdezte hosszas hallgatás után Pagon.

Ő maga beleszürcsölt a poharába. Kiitta, majd lerakta maga mellé a bögrét. Tenyerét a földre rakta, és előrehajolt.

– Nekem már csak a tea maradt. Azt iszom, mást nem veszek magamhoz már ötezer éve. És azóta nem léptem ki ennek a barlangnak a falai közül. A jégmarta tűlevelek a Farkasfenyvesből származnak, a fák csúcsáról, még zölden, zsenge korukban vágjuk le őket. Élettel tölt el. De tudják, sok ezer évnyi élet után már nem sok maradt számomra. A lábaim még talán elbírnak. Sajnos repülni nem tanultam meg. De most… igen, megnézem magamnak ezt a mágiát, amiről beszélt. És Monaterget is.

Hófehér szemében mintha életre kelt volna a tűz fénye, és máglyává hatalmasodott.

Bármennyire is siettek volna, az Aggok nem voltak hajlandóak másnap reggelnél korábban elindulni. Pagon kezdeti lelkesedése csupán a lehetőségnek szólt, esze ágában sem volt csapotpapot hátrahagyva azonnal nekivágni az útnak.

Butcher felvette a kapcsolatot Crafttal, és helyzetjelentést adtak egymásnak.

Butcher beszámolt az útjukról, a találkozásról a legvénebb Aggal, és a pozitív válaszról. Megemlítette még, hogy nagy valószínűséggel a szellem kilétére is fény derült. Ezt az információt Waseman bizonyosan a hasznára tudja majd fordítani. Jelen pillanatban az Aggok gyűlést tartanak, hogy megválasszák új vezetőiket, arra az esetre, ha a távozó Pagon és a két várományosa nem térne vissza.

Craft jelentése sem volt bővében izgalmaknak. A csuklyás nem mutatta jelét, hogy kitörni készülne. Waseman eleddig jól bírja a megpróbáltatást, de látszik rajta, hogy nagy erőfeszítésébe kerül fenntartani az igézetet. Butcher és Craft megállapodtak abban, ha súlyosbodna a helyzet, vagy akár kritikussá válna, nem finomkodnak, nem várnak tovább, erőszakkal is magukkal viszik az Aggokat.

A fejvadász bontotta a kapcsolatot, majd Wittgen felé indult.

A császári testőr egy kis dombon, egy fenyő tövében üldögélt.

Hátát nekivetette a fa törzsének, és azt a füves cigit szívta, amit még a kompban talált.

– Egy slukkot? – kínálta Butcher felé. A fejvadász tagadólag megrázta a fejét.

– Ja, persze – vigyorodott el Wittgen. – Butcher nem szív.

Navie a fa mellett feküdt. Hanyatt dőlt a hóba, szeme tágra nyílva meredt az égre, és rettentő sebesen kapkodta a levegőt.

– Vele mi történt? – kérdezte a fejvadász.

– Adtam neki egy slukkot.

– Wittgen, maga egy állat!

– Ne mondja! – pöfékelt Wittgen. Nem igazán hatotta meg Navie jelenlegi állapota. – Azt mondta a kicsi, hogy hiába van az övéi közt, kirekesztve érzi magát. Átnéznek rajta, de ha elkap néha egy pillantást, megvetést lát bennük. Azt mondta, ez rosszabb, mint a gondolatok. Mondtam a kölyöknek, kapja be a rúd végét, szippantson mélyet, és tartsa bent.

Azóta így fekszik.

Wittgen szavai egy emléket hoztak felszínre Butcherben. Amikor még a Rosanon élt, és mint Fúria irtotta a gonoszt, egyetlen egy emberrel tartott csak kapcsolatot, egy fiatal gyerekkel, aki ételt hozott neki, és cserébe fedelet kapott a feje fölé. Őt nevezte Kölyöknek, még a nevét sem tudta. Megkedvelte a srácot, de eltorzult értékrendje miatt nem tudott gondoskodni róla. Sokszor eszébe jutott azóta, ám most már túl késő.

Azóta a Kölyök felnőtt és nyilván elfeledkezett róla.

Átszkennelte a halmeri testét. Nem venné ki jól magát, ha itt halna meg.

– A tanácskozás még javában zajlik – kommentálta Wittgen a barlangok előtti gyűlését. Az Aggok csendes kört alkottak Pagon és két segédje körül, ám a mentál érzékelők szerint elragadtatottan vitáztak.

Pagon aggodalmas képet vágott, de néhány fejmozdulata arról árulkodott, hogy kezében tartja a gyűlést, és a dolgok úgy állnak, ahogyan ő szeretné.

– Az Aggok érkezésük sorrendjében alkottak hierarchiát. Most viszont Pagon azt kérte tőlük, hogy változtassanak ezen. A legalkalmasabb, legerősebb és legkarizmatikusabb legyen a vezető. Ő már lemondott, és csak az érdekli, hogy úgy hagyja itt a közösséget, hogy minden rendben marad.

– Ezt honnan tudja?

– Tőle – mutatott a praetorianus egy magányosan álldogáló halmerire. Az kissé zavartan támolygott.

– Elmondta? – kérdezte a fejvadász, pedig sejtette a választ.

– Kommunikációra ösztönöztem – közölte Wittgen. – Ennyi belefért.

– Akkor várjunk!

Estig figyelték, hogyan lesz az összegyűlt csoport egyre kisebb.

Pagon sokféle rostán szűrte a jelölteket, míg estére csak tízen maradtak.

Amint leszállt a narancsszínű nap, a tíz Agg készen állt arra, hogy egy próbán kiderüljön, ki lesz a legidősebb utódja.

Pagon lassú, nehézkes léptekkel közelítette meg a hóban az embereket. Két kísérője nem maradt el mögötte.

– Nekem már nagyobb kihívást jelent a saját lábamon járni, mint teleportálni. Furcsa, nem gondolja? Maga, ha tehetné, teleportálna, igaz?

Wittgen bólintott.

– A fel nem használt tudásnak semmi értelme.

– Jó kis bölcsesség, megjegyzem magamnak! – Pagon Butcherhez fordult. Felnézett a hozzá képest magas emberre, mert bár vak volt, mégis szemkontaktust teremtett. – Holnap reggel, korán, még a szélviharok előtt elindulunk. Hajnalra kiderül, ki kerül a helyemre.

– Számít arra, hogy nem tér vissza?

– Utunk vége ismeretlen. Vár ránk a maguk mágiája, Monaterg, talán egy utazás, így a maguk császára is. Túl sok izgalom ez már egy ilyen vén Aggnak, amilyen én is vagyok.

– Kiválasztotta, kik jönnek velünk?

– Öten leszünk. Én magam, két segítőm, és választottam magunk mellé még kettőt – Pagon elmosolyodott. Ma reggel óta mintha több élet költözött volna belé. Az arca színe pirosabb lett, talán a naptól. – Ők testileg is erősebbek, mint mi, és legalább tízezer évvel fiatalabbak.

Bármit is kell elvégeznünk, sikerülni fog!

Butcher nem tudta, mennyire osztozzon Pagon őszinte optimizmusában.

Éjszakára kaptak egy barlangot a hegy lábánál. Alvásra a kondicionálás miatt nem volt szükségük, ezért nem is használták a sziklapadra gondosan előkészített gyékényeket. Navie viszont fáradt volt. Egész délután fájt a feje. Szervezetére különös módon hatott a marihuána, kiesett számára jó néhány óra, és amikor magához tért, csak a fejfájás maradt.

Az éjszakai ég tiszta volt, a levegő mínusz harminc fokos. A fenyves és a tó éjszakára sűrű ködben úszott. Csípett a lélegzet, és fehér párafelhőként fújták ki. A ruhák fűtése egyelőre jól bírta a terhelést.

A hajnal első jelére egy Agg tért vissza. Lebotorkált a tóhoz, és nagy kortyokban vizet ivott. Pagon fogadta, néhány szót szólt hozzá, majd hagyta pihenni. Hamarosan megjelentek a többiek is, Pagon mindegyiket üdvözölte. A végén felteleportált az emberekhez.

– Induljunk, külvilági barátaim!

Naviet ébreszteni kellett, amiért röstellte magát, de gyorsan megfürdött a hóban, és csatlakozott az indulókhoz.

Pagon társai Van és Katón voltak, előbbinek koponya, utóbbinak a tó és környéke volt a mellkasára tetoválva. Fiatalabbként csatlakozott hozzájuk még Noper és Vengar. Noper egy sasmadárhoz hasonló rajzolatot viselt a mellkasán, aminek a szárnyai felfutottak a vállára, és egészen csuklóig értek. Vengar egy egész hegységet tetováltatott a testére. Az Aggok csak ágyékkötőt viseltek, kiegészítőnek egy kis szütyőt, amiben a teához való tűleveleket tárolták.

Visszafelé gyorsabban tették meg az utat. Wittgen felkapcsolta a pajzsát, ami eltakarította az útjukból a havat. Az Aggok pedig teleportáltak.

Hamarosan ott álltak a komp mellett.

Miután beszálltak, hely híján a csapat nagy részét a szűk kabinban szállásolták el. KirwanWard mélyen aludt, nem zavarta a vizsgálódó halmeriek serege.

A vezérlőn csak Butcher, Wittgen és Pagon osztozott.

Pagon élvezte a sebességet és a magasságot. Ahogy mondta, elég vén ahhoz, hogy ne szalasszon el egy ilyen élményt. Mára az érzékelése módosult, már régen nem a szemével lát, nem a fülével hall.

– Itt álljunk meg! – szólt hirtelen. Tenyerét előretartotta, hogy jobban tudjon összpontosítani. – Szálljunk le!

– Miért? – kérdezte tőle Butcher.

– Ajándékért a császárnak.

A fejvadász felvonta a szemöldökét. Az időhatárig még három órájuk volt, Waseman annyi időt hagyott nekik. Ez belefér, tervezzen bármit is az öreg.

Wittgen nem volt ennyire türelmes.

– Csak gyors legyen! – vetette oda.

A komp a Farkasfenyves mellett landolt.

Pagon és a két fiatalabb Agg besétáltak a méregzöld színű lombok tűlevelei közé.

Összesen öt percet voltak távol, ami a praetorianus számára örökkévalóságnak tűnt. Percenként ellenőrizte a harcászati számítógép belső időmérőjét. Miután visszaértek, Pagon egy jókora zsákot mutatott fel.

– A Farkasfenyvesből származó zsenge tűlevelekből készül tea erővel tölt fel és tisztánlátást ad. Úgy gondolom, ennél hasznosabb ajándékot nem adhatnánk a császárnak.

– Meg fog veszni a boldogságtól – fanyalgott Wittgen. Kiadta a parancsot: – Indulás!

A komp gyorsan haladt, és öt perc múlva már a Hurokkatlan ismerős talaján ért földet. A Puma rámpája nyitva állt. Craft a raktérben fogadta őket.

– Végre! – üdvözölte az érkezőket. – Ideje kezdenünk!

Az egész éjszakát a raktérben töltötte, aktív fegyverzetben, és minden műszerét a legérzékenyebb fokozatra állította, hogy a legkisebb változást is érzékelje. A katonai akadémián töltött utolsó évére emlékeztette ez, amikor egy aszteroidaövezetben kellett huszonnégy órát kibírnia egyetlen dezintegrátorral a kezében. Körülötte kiszámíthatatlan módon keringtek az aszteroidák, és amelyik ütközőpályára került, az életét is kiolthatta volna. Ez ahhoz képest semmiség volt.

Az Aggok körbejárták Shaw lebegő testét. Kíváncsian megérintették az euticéniumkriolithuzalokat, de a lidércfénnyel ölelt feketecsuklyáshoz nem mertek közeledni. Különös érzékelésükkel körbetapogatták, de Butcher figyelmeztetését megfogadva nem próbálkoztak semmilyen tudatletapogatással.

Karmon Dean Waseman csukott szemmel, izzadtságtól szétázott ruhájában szoborként állt közvetlenül a feketecsuklyás lebegő teste mellett. Kezét kitárta, felette tartotta, és csak az alig hallható varázsszavak hagyták el az ajkát.

– Waseman világos utasításokat adott – mondta hangosan Craft. Az öt Aggra mutatott: – Mindenki lépjen egy gyertyához!

Pagon Butcherre nézett. A fejvadász bólintott.

– Tegyenek úgy. A mágiában mindennek célja van.

Pagon Nopert és Vengart a pentagramma alján álló két gyertyához vezényelte. Van és Katón a felettük álló gyertyákhoz, míg Pagon a fejhez lépett.

A gyertyák alig negyede égett még csak le.

– Mindannyian üljenek le! Legjobb lenne, ha letérdelnének, és a sarkukra ülnének. Támaszkodjanak meg a térdükön!

Az Aggok elhelyezkedtek. Nem panaszkodtak a kemény keramitpadlóra, ennél rosszabbak voltak a hegyi sziklák.

– Most pedig koncentráljanak a gyertya lángjára. Semmi másra, csak a gyertyára. Összpontosítsanak a szálra, a rajta végigfutó lángnyelvre, majd a láng csúcsúra. Próbálják megtartani azt a képet, ahol a láng belekap a levegőbe.

Craft a Waseman által elmondottak alapján instruálta az Aggokat.

Nem kérdezte, miért ezt a baromságot mondja majd el. A mágus tudja, mit akar. Ha pedig téved, nem lesz már ideje átrágnia magát a történteken.

– Amikor ez a kép megvan, tartsák meg! Pár perc múlva a mágus szellemi úton felveszi önökkel a kapcsolatot. A gondolatai kivetüléseként fogják majd őt látni. Akkor eltűnik maguk számára a kabin, és egy másik dimenzióban találják magukat. Ott mindig tegyenek úgy, ahogyan Waseman mondja, különben örökre elvesznek!

Az Aggok figyelmesen végighallgatták a fejvadászt, de Pagon helyeslő bólintásáig nem tettek semmit.

– Szóval itt az alkalom, hogy megismerjem az önök mágiáját! –mondta.

A fejvadászra mosolygott, akin végigfutott a felismerés. Pagon vak, miként fog a gyertya lángjába nézni? A végén még Navienak kell beugrania helyette. A halmeri elkerekedett szemmel bámulta az Aggokat, és lerítt róla, kétsége sincs afelől, hogy sikerülni fog, bármibe is fogjanak.

De semmi pénzért nem cserélne velük.

Butcher kételyei alaptalannak bizonyultak. Pagon hófehér vak szemei ugyanúgy a láng hegyére koncentráltak, mint a többieké.

A raktér egyre inkább egy pokolbéli szeánsz helyszínére emlékeztetett.

Középen a feketecsuklyás ragyogó teste, kikötve, kifeszítve a tér különböző sarkaira. Vibrált körülötte a levegő, a mágikus finomanyag körbeölelte. Az észlelhetőség határán zümmögő hang állandósulása eggyé vált a mágikus szertartás ceremóniájával. Alatta a pentagramma sárga teste mintha élettel töltődött volna fel. Széles vonalai a hullámzás látszatát keltették, más dimenziók törekvő befolyását erre a térre. A gyertyák lángját bámuló Aggok tudati energiái pedig magasabb szintre emelték az egy vonallal megrajzolt pentagramma hatalmát az univerzumban.

Mágikus energiák járták át a rakteret. A műszerek jelezték, hogy valami történik, de annak forrását és mibenlétét nem tudták meghatározni.

– Milyen állapotban van Shaw? – kérdezte Wittgen.

Craft a kezébe adott egy adattáblát.

– A teste elfogadhatóan viseli a megterhelést. Még négy napig bírja, azután rohamosan le fog épülni. Az életjelei most még jók, de hogy mi történik itt bent – koccantott Craft a homlokára –, fogalmam sincs.

– Mennyi esélyt látunk a sikerre?

– A maga barátja, bízzon maga a csodákban! – vonta meg a vállát Craft.

A százados már sokadszor ütötte le gondolatban a fejvadászt. Craft úgy érezte, hogy van valami nem odavaló a raktérben. Körülnézett, és kutató tekintete Navien állapodott meg.

– Elhagyhatja a hajót, ha akarja! – közölte vele. Több volt ez, mint ajánlat. Navie kiérezte a hangjából, hogy csak a terhükre van. Ám régóta feszített idegei dacra késztették.

– Maradnék.

Craftnak nem tetszett a válasz.

– Itt már semmi hasznát nem vesszük.

– Akkor miért ajánlotta fel, hogy maradhatok? – kérdezte kétségbeesetten Navie. A fejvadász szenvtelen arckifejezése megijesztette.

– Rosszul értelmezte. A távozásra tettem javaslatot.

– Igen, ezt mondta. Elhagyhatom a hajót, ha akarom.

– Akkor módosítanék. Elhagyhatja a hajót, ha akarja, élve!

Navie hirtelen nagyon dühös lett. Kezét ökölbe szorította, arcán megfeszültek az izmok.

Végül azonban csak egy sóhajra tellett tőle.

– Elmegyek – mondta lemondással.

Wittgen a halmeri távozó alakja után nézett, aki gyámoltalanul battyogott be a liftbe. Megfordult, megérintette a panelt, az ajtó bezáródott.

Wittgen elfordította pillantását a lifttől.

Ez is megtörtént, gondolta, majd cigarettára gyújtott.

– Jöhet a következő – fordult Craft a többiek felé.

– Igen? – kérdezte a császár testőrszázadosa. Lenyelte a füstöt.

Craft a mágus felé intett.

– Waseman utasításokat hagyott. A legfontosabb, hogy készültségben kell maradnunk. A rítus közben nem várt események is történhetnek. Szerinte nem elképzelhetetlen, hogy valamelyik résztvevő az entitás bábjává válik.

– Megtörténhet? – kérdezte Butcher.

– Ismeri a helyiek tudatát, hisz köztük élt egy ideig, de az Aggok fejlettebb elméje ismeretlen a számára. Az entitás pedig zavart okozhat bennük. Időlegesen az akarata alá vonhatja, és képes megbűvölni őket. Ha előbb nem dönt úgy, hogy elpusztítja a lelküket.

– Mik lesznek a külső jelek?

Mindannyian az Aggok felé fordultak.

– Az első jel lehet a test nyugalmi állapotának változása. Kizökkenhetnek a meditációból. Lehetséges tünetek lehetnek: remegések az arcon, a végtagokban. Eldőlhetnek, felállhatnak vagy éppen kontrollálatlanul ránk támadhatnak.

Wittgen elgondolkodva nézte a Herden 75ösét.

– Waseman milyen instrukciókat adott az Aggok hatástalanítására?

Craft nem várt a válasszal.

– Meg kell ölni őket. Nem javasolt kábító fegyvert, nem lenne hatása.

– Oké – bólintott Wittgen, és beállította a fegyver energiaszabályzóit. Voltak elképzelései, mégis rákérdezett, ha már az SLA hajóján van. – Milyen típust javasolt? Szilárd lövedéket, vagy energiasugarat?

– Válasszon egyet.

Wittgen bólintott. Szája sarkába tette a cigarettát, aminek a fele már le is égett. Megszívta, mire a parázs felizzott. Letüdőzte a slukkot, majd a fejvadász feje fölé fújta a füstöt.

– Szóval ezért rakta ki a kis halmerit, igaz?

Craft válasz nélkül hagyta. Elfordult és Butcherrel váltott néhány szót.

Jól van, azért ennek az embernek is van valahol lelke – gondolta magában Wittgen.

– További tervek? – kérdezte Butcher a társától.

– Felszállunk. A lélekfagyasztásból még két óra van vissza. Addig biztonságosan megtehetjük, és irányba állítjuk a Pumá t. Az űrkastély jelenlegi távolsága százhét fényév. Hiperhajtóművel utazni veszélyes lesz.

De nincs más lehetőség. Menj fel, vidd ki a hajót a Halmerről, és küldj üzenetet az űrkastélynak, hogy várjanak be minket!

Navie tragédiákkal és csalódásokkal teli huszonnégy órával a háta mögött tekintett a felszálló hadiklipper után. Olyan dolgokat látott, amik nem adatnak meg senkinek ezen a bolygón, mégis… az ember csak katasztrófát okozott, és ahol járt, halál pusztított. A halmeri azt kívánta, bárcsak meg se történt volna mindez.

Aggodalommal a szívében gondolt Pagonra és a másik négy Aggra.

Vajon mi vár rájuk a csillagok között? Mi lesz velük ezután?

Nagyot sóhajtott. Számára itt véget ért a történet.

Megfordult és elindult NaviNavigon felé. A Hurokkatlan újonnan nyílt hasadéka mellett a felpúpozott hó békét adóan lepte be halott társait.

Eltakarta rút sebüket, megvédte őket. Most már együvé tartoznak.

Elhatározta, hogy visszatér ide többedmagával, és elszállítják társai holttestét, hogy illő módon vegyenek búcsút tőlük.

A varázslat megérintette az Aggokat.

Pagon vak szemei előtt megjelent a gyertya lángja. Úgy érezte, mintha teste elemelkedne a talajtól, hogy az alatta futó pentagramma már nem is a létezéshez tartozik. Felemelkedett egy másik síkra. A pentagramma eltűnt, Pagon pedig repült, alatta nem látszott föld. Felhők voltak mindenütt, és csillagok ragyogtak át rajtuk.

A levegő jázminillattól volt friss és édes.

Pagon nem tudta volna megmondani, milyen virág a jázmin, hisz soha nem látott ilyen virágot.

– Én ismerem, tehát már te is tudod. A szavak a felhőkön túlról érkeztek.

– Fordulj meg!

Pagon felállt és megfordult. Könnyűnek érezte a tagjait, mint valamikor tizenhétezer éve.

– Ki vagy te? – kérdezte. Alig ismerte fel a mágust. Máshogy nézett ki, mint a Puma rakterében.

Hosszú, bíbor színű, nyaknál lazán kötött köntös omlott le a vállán.

Égszínkék inget viselt, széles, vörös színű selyemövet, deréknál átkötve.

Széles és bő nadrágja ugyancsak bíborszínű volt, mint a köpeny.

Arca egészségesebben ragyogott, tele élettel és a tudás bizonyosságával. Szakálla simán hullt alá, haja végre nem bozontos kazal volt a feje tetején. És látható aura vette körül. Ujjai végén halvány sugarak, a mágikus finomanyag foszforeszkáló kivetülései.

Ez volt az ő világa, nem pedig IV. von Anstetten csillagközi birodalma, ahol a mágia értelmetlen szó volt, csupán pár betű véletlenszerűen összeállt kimondható kombinációja.

– A nevem Karmon Dean Waseman.

– Most hol vagyunk?

– A mágikus létsíkok egyik alsó szintjén. Itt nem létezik anyag, csupán mi vagyunk. Ez a közeg – mutatott a felhőkre és a távol ragyogó csillagokra – csupán illúzió. Azért látod, mert a tudat életre hívott néhány képet, amibe kapaszkodni tud. Hisz végtelen teret, a nagy semmit egyetlen tudat sem képes befogadni.

– Amin állunk, az…

– … a Pentagramma. Ez a test segített át téged ide. Ez köti össze ezt a síkot és a te valóságodat egymással. Ha úgy elfogadhatóbb, nevezd platformnak, ahonnan indulsz, vagy ahová érkezel. A tested még mindig a raktérben van, és a gyertya lángját figyeli.

Pagon emésztette az információkat.

– A többiek? – kérdezte végül. Mert csak a mágust látta, senki mást.

– Nemsokára megérkeznek. Minden tudatnak más a sebessége. Ám minden lélek elérhető. Ha szeretnéd, már most idehozhatom a társaidat.

– Inkább járják be a saját útjukat.

– Bölcs döntés.

Pagon mellé lépett.

– Jól sejtem, hogy te vagy a legidősebb ezen a bolygón? Az első Agg, akiről a mesék szólnak.

– Én vagyok.

– És én még mesének hittelek – nevetett fel Waseman. Hangja messze szállt, betöltötte a síkot, de eltűnt a felhők mögött.

Ekkor tűnt fel Venven, Katón, majd utána egy perc alatt a többiek is. Waseman lenyűgözve figyelte sajátos aurájukat. Ebben a térben látszott csak igazán, mennyire kihasználatlanok is a képességeik.

A mágus tér közepére lebegett.

– Aggok, odakint már elmondták nektek, miért kellett idejönnötök.

Én elmondom, mit kell tennetek – tárta ki feléjük a karját. Körbefordult, hogy mindenki láthassa. – A lidérc jelen pillanatban ártalmatlan. Sikerült megfagyasztanom a lelkét, de lassan fel fog ébredni. Szabadulásának pillanatában az őt megkötő rítus erősíteni fogja. Ennek a varázslatnak ez volt a szükséges rossz eleme.

Pagon zavarta meg.

– Milyen segítségre számít tőlünk?

– Bármi történjék is, a helyükről ne mozduljanak el! Nemsokára átlépünk a következő síkra, ahol a Shaw testének energiaáramai által létrehozott univerzumba kerülünk. A hatása magukra nézve ismeretlen.

Fogadják el a dolog létezését, úgy könnyebb dolgom… dolgunk lesz. –Waseman jó előre kitervelte, miként fogja az Aggokat irányítani. A nehézség csak a makacsságuk és mágia iránti hitetlenségük lehet. – Mivel a lélekutazást úgy kell végrehajtanunk, hogy maguk teljesen gyakorlatlanok ebben, mind elméleti, mind gyakorlati szinten, ezért az átjutást segítő rúnákat fogok létrehozni…

Pagon ismét közbeszólt:

– Rúnák?

– Ejj… Látom, hogy amilyen vén, olyan kotnyeles is, Pagon! –bosszankodott Waseman. Nem a kérdéssel volt baja, máskor nagyon szívesen értekezett volna a mágikus navigátorrúnák lényegéről, de most idő szűkében voltak, ezért kissé nyersen válaszolt. – Nemsokára kitérek rájuk, és röviden elmondom, miben is állnak, de előbb engedje meg, hogy befejezzem.

Az Aggok Pagont figyelték. Eleddig a legvénebb volt az, aki másokat rendre utasított. Érdekelte őket, miként fogadja a dorgálást.

Pagon az embertől tanult legegyszerűbb válasszal reagált.

– Oké.

Waseman örült, hogy ilyen egyszerűen sikerült kezelnie a helyzetet.

– Szóval… A rúnák segítik magukat, hogy követni tudjanak engem.

A rúnákat én alkotom meg, és nem szakadnak el tőlem. Koncentráljanak az utazásra, hogy a tér létezik, és hogy haladnak. Amint a tudatuk befogadja az asztrális tér létezését, túl is lesznek rajta.

Szünetet tartott, amit Pagon ki is használt.

– Pontosan milyen térbe is kerülünk? Mágikus síkról beszélt, majd egy Shawról, akinek a testének az energiaáramai univerzumot generáltak, és említette a lélekutazást is. Ezek összefüggései még számomra is érthetetlenek… pedig éltem már tizenhétezer évet.

Waseman gúnyosan rámosolygott a vak halmerire.

– A Halmeren, kedves Pagon. A Halmeren, ahol senki sem volt, aki megtanítsa maguknak a transzcendens világlátást. – A mágus hirtelen észbe kapott. Félre kell tennie egoizmusát, ha azt akarja, hogy élve megússzák mindazt, amire készülnek. – De ezen segíteni fogunk, Pagon, ígérem!

A mágus bonyolultnak tűnő varázslatba a kezdett. Ujjai gyors táncot jártak, mágikus szavakat mormolt. Ujjai megkarcolták a levegőt, a finomanyag kivált a résen, és az igék egyelőre láthatatlanul, de felvették formáikat. Az egyszerűség kedvéért az Észak, Kelet, Dél és Nyugat rúnáit és a Jóirány rúnát alkalmazta hordozótestnek.

– Most pedig csukják be a szemüket, és idézzék fel maguk előtt a gyertya lángjának képét. Most egyszerre fogunk átkelni a következő szintre.

Amint befejezte, már át is fordultak a Shawt jelentő univerzumba.

Az Aggok alatt megjelentek a rúnák, amik egy vékony, ragyogó szálon kötődtek a mágushoz.

Pagont a rúnák teste a halmeri ősi írásokra emlékeztette, de ennél több hasonlóságot nem volt képes felfedezni. Testük fekete volt, mintha szénnel rajzolták volna őket, és puha, mintha még nem álltak volna teljesen össze. A rúnák is hasonlóképpen viselkedtek, mint a pentagramma, viszont kisebbek voltak, és ragyogásuk is visszafogottabb volt. A szögek távolságát megtartották egymás között.

– Most elindulunk – mondta Waseman. – Képzeljék el, hogy feljebb és feljebb emelkedünk.

Az univerzum, amiben utaztak, idegen volt számukra. Pagon úgy döntött, nem tetszik neki az ember energetikai rendszere. A sajátjára viszont kíváncsi lett volna. Az minden bizonnyal nem ennyire sötét.

Pagon egy pillanatra meghökkent, amikor a társaira pillantott. A rúnákon csak fényes alakokat látott, az Aggok teste eltűnt.

Waseman elégedett volt. Gyorsan haladnak, nemcsak a céljuk felé, de az instrukciókat is jól fogadják, gyorsan tanulnak. A mágia tudatos és célirányos alkalmazásáig és felhasználásáig ugyan éveket kellett volna még tanulniuk, de segédnek már most tökéletesek voltak. Waseman csodálta, hogy ennyire képesek alárendelni magukat az ő irányításának.

Nem tesznek fel felesleges kérdéseket, nem ágálnak, nem ellenkeznek.

A dolog miértje szinte mellbe vágta Wasemant, amikor Shaw és a Lidérc alakja kibontakozott a semmiből.

„Hát ő lenne Monaterg!” – sóhajtotta Pagon.

Waseman döbbenten fordult felé, majd harag szökött az arcába.

Az Aggok tudták, mivel fognak találkozni!

„Ezért voltak annyira hihetetlenül együttműködők! Maguk ismerik ezt a szellemet! Hogy az anstettenit neki!”

A mágus teljesen kikelt magából. Az asztráltérben sötét rezgések keletkeztek. Waseman nyugalmat erőltetett magára. Összeszedte magát.

Ha nem vigyáz, a lélekfagyasztás a nem várt idő előtt ér véget, és rájuk ront a végzet.

„Nem értem!” – döbbent meg Pagon és a többi agg is. – „Miért olyan fontos ez?”

A mágus soha nem volt még ilyen bosszús.

„A név hatalommal bír. A jelentése nemcsak egy szó, hanem mindaz, amit a viselője jelent. A név ismerete hatalommal ruház fel. Jelent mindent, ami volt, ami van, és amivé válni lehet. A név, mint a szó, megfoghatóvá teszi a dolgot. Kimondásával uralmunk alá rendelhetjük, és a nevet általunk alkotott igékkel meg is köthetjük, vagy irányíthatunk. A név fogódzót ad, így viselője ellen is fordítható.”

„Sajnálom!” – gondolta Pagon. – „De jegyezze meg, mi nem ismerjük a maga mágiáját! Számunkra mindez új, alig felfogható. Világnézetünkkel teljesen ellentétes dolgokra kényszerít ez a helyzet minket is. Ám elfogadjuk, amikor azt állítja, képes Monaterget megállítani.”

Waseman Pagon őszinte arcába nézett, a vak szemekbe. Nem tudott mit kezdeni a dühével. Elnézést kért az Aggoktól.

„Most pedig, hogy többé ne legyenek félreértések, mondjanak el mindent, amit Monatergről tudnak! És megígérem, megfékezzük a dögöt!”

Katón volt az, aki megosztotta a gondolatait vele.

Mire befejezte a történetet, a rúnákon az Aggok tökéletes asztráltestei álltak, a tetoválások részletes mintázatával a testükön. Pagon a Jóirány rúnán, kitárt kezű tetoválással a mellkasán; Katón az Észak rúnán, az Aggok völgyének erdejével és tavával; Van a Kelet rúnán, koponyával; Noper a Nyugat rúnán, sasmadárral; Vengar a Dél rúnáján, a hegységképpel a mellkasán és a koponyája nagy részén végigfutó mély heggel, amivel láthatóan megbékélt, mert itt is feltűnt rajta.

Most már készen álltak, hogy közösen létrehozzanak egy rúnarácsot, amivel bebörtönözhetik Monaterget.

Butcher éppen ellenőrizte az űrkastélyig hátralévő mélyűri útvonalat, amikor bejövő hívást jelzett a szupercellulárison a kommunikációs rendszer. A fejvadász nem siette el a kapcsolatfelvételt, előbb be akarta fejezni az adatok ellenőrzését, és az út további részében előforduló objektumok elemzését.

A hívást nem bontották, élt még öt perccel azután is.

Valakinek igencsak fontos – gondolta a fejvadász. Leült a kommunikációs pult elé. A titkosító szerint császári kód volt, de nem a hivatalos csatornán. Butcher fogadta a hívást.

Császári biztonsági kód fütyült át a szupercellulárison, és az összetéveszthetetlen vonalbiztosítás kattogó hangjai szűrődtek át a hallható tartomány legaljáról. Pillanatnyi statikus zörejként jelentkezett, amit egy határozott férfihang követett.

– Peter Shaw vagyok. Beszélnünk kell.

Tömör volt és határozott. Tekintete azonnal rátalált Butcher tekintetére. A fejvadász nem örült ennek a hívásnak.

– Itt Butcher. – Tudta, hogy a császár nem kér ötpercenként helyzetjelentést, nincs rá szüksége. – Tudom, mit akar. A fia érdekli, igazam van?

Peter Shaw arcán nem látszott, hogy Butcher az elevenjébe vágott volna.

– Öreg katona vagyok ahhoz, hogy ezt tagadjam, Mr. Butcher. A császárnak tett jelentésüket ismerem. Hogy van Brett?