6

ack felemelte a látcsövét, és arra a távoli pontra irányította, Jamely az egyetlen viszonyítási pont volt a tenger és az ég között. Bár már leszállt az este, ki tudta venni a távoli hajó minden részletét, mert az optikai erősítő megsokszorozta a fényt, így olyan tiszta képet kapott, mint napvilágnál. Még a cirill betűket is el tudta olvasni a hajóorr alatt.

Vultura. Keselyű. Mennyire jellemző, gondolta. Illik rá a név. Ocsmány dögevő, amely köröz a levegőben, és a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsapjon, és elragadja mások munkájának gyümölcsét.

Tom York ott állt mellette.

– 911-es project – mondta Jack pillantását követve. Az oroszok kísérőhajónak nevezik, ami a NATO-kód szerinti korvetteknek és fregattoknak felel meg. Ez a legújabb, a 2001-es események után készült antiterrorista őrszolgálatra.

Nagyjából ugyanolyan, mint a Sea osztály hajói, csak karcsúbb. A gépezete viszont egy másik kategóriába tartozik.

Két GT dízel gázturbina 52 000 LE-s 36 csomós cirkálósebességnél. A turbójet transzformátorok a 60 csomós szárnyashajó-sebességre képesek, és csaknem olyan gyors, mint egy könnyű repülőgép. Mikor az orosz haditengerészet a legutóbbi haderőcsökkentésen ment át, a Vultura lett a fél tucat leselejtezett jármű egyike. Az oslói egyezmény kötelezi az orosz föderációt, hogy a létszám feletti hadihajóit olyan kormányoknak adja el, amelyeket elismer az ENSZ, úgyhogy ezt bizonyára valami homályos ügylet kapcsán szerezték meg, még mielőtt elhagyta volna a hajógyárat.

Jack a Vultura két tatján levő a fegyvergondolák felé fordította a távcsövét, és úgy állította, hogy lássa a rájuk szegezett lövegtornyot.

York észrevette a mozdulatát.

– Tulamahzavod 130 mm-es automata ágyú. Számítógép-vezérelt GPS bemérés, amely a becsapódás pillanatában végzi el a beigazítást. Urániumköpenyes páncéltörő lövedék kilövésére is képes, amely húsz mérföldről lyukat üt a Seaquest parancsnoki modulján.

A Seaquest helikopterleszállóján álltak. Aggodalmasan szemlélődtek, mikor Katya megjelent, most már sokkal megfelelőbb öltözékben, az NTE kezeslábasában, készen rá, hogy a Seaquest egyik gumicsónakját vezesse a sötétben. A dupla 90 LE-s csónakmotor percek alatt a Vulturá hoz röpíti.

Mielőtt lement volna a létrán, Jack csendesen félrevonta, utoljára elmondta, hogyan működik a Zodiak gumicsónak, és elismételte York és Howe arra vonatkozó utasításait, mit tegyen, ha esetleg rosszra fordulnak a dolgok.

Még csak húsz perce ment el, de máris elviselhetetlenül hosszúnak tűnt a várakozás. Costas elhatározta, hogy összehív egy telefonkonferenciát Dillennel és Hiebermeyerrel, hogy lefoglalja Jacket. A két férfi bement a Seaquest hídja mögötti navigációs szobába.

Costas egy parancssort gépelt, s a monitor életre kelt; két alak jelent meg a képernyőn, olyan tisztán, mintha az asztal másik oldalán ülnének. Jack közelebb ült Costashoz, így az ő

képüket is hasonló módon lehetett átküldeni. Katya szakértelme hiányzott, de a telekonferencia kézenfekvő módja volt a helyzet összefoglalásának. Dillen és Hiebermeyer Alexandriában maradt, ott várták a Seaquest híreit, és Costas már tájékoztatta őket a Vultura fenyegetéséről.

– Professzor Maurice. Üdvözlöm önöket.

– Jó, hogy újra látom, Jack – mondta Dillen. – Szeretném ott kezdeni, ahol abbahagytuk, ezekkel a jelekkel.

Egy billentyű lenyomásával fel tudták kérni a korábban beszkennelt képsorokat. A monitor jobb alsó szélén folyamatosan látták Costas leletét, a minószi hajóroncsról származó, csodás aranykorongot. A felszínén a furcsa jeleket digitálisan megerősítették, úgyhogy kényelmesebben tanulmányozhatták őket.

Hiebermeyer előrehajolt.

– Azt mondta, hogy korábban már látta a középső képet, Jack.

– Igen. És azokat a jeleket is, amelyek körbefutottak a szélen, a kis fejeket és az evezőket és így tovább. Hirtelen rájöttem, mikor Alexandriából repültünk kifelé. A phaisztoszi korongok.

Costas kérdőn nézett, miközben Jack lehívta a két cserépkorong képét. Mindegyiket egyformának tűnő és spirális szalagban futó miniatűr jelek borították. Az egyik jel nagyon hasonlított ahhoz a képhez, amely a papiruszon és az aranykorongon volt. A többi másmilyen volt, különösen a kis, horgas orrú fejek és a mohikánfrizurás fej.

– Azték? – kockáztatta meg Costas.

– Ügyes próbálkozás, de nem – válaszolta Jack. – Sokkal közelebbi. Minószi Kréta.

– A bal oldali korongot csaknem száz évvel ezelőtt találták a phaisztoszi palota közelében. – Dillen beszéd közben a korongra kattintott, mire a vetítőn megjelent egy síkságra néző, széles kőudvar, a háttérben hósapkás hegyek. Egy pillanat múlva ismét a korongokat lehetett látni. – Agyagból készült, nagyjából tizenhat centiméter átmérőjű, és mindkét oldalon jeleket nyomtattak bele. Sok jel azonos, ugyanazzal a formával nyomták.

Dillen kinagyította a jobb oldali korongot.

– Ez tavaly került elő a francia ásatáson.

– Ideje? – kérdezte Hiebermeyer.

– A palota az i. e. tizenhatodik században elnéptelenedett, a Thíra kitörését követően. Knósszosztól eltérően ez a terület nem népesült be újra. Úgyhogy a korongok körülbelül akkor veszhettek el, amikor a hajó elsüllyedt.

– De korábbra is lehet datálni – közölte Jack.

– Sokkal korábbra. – Dillen hangjában most az ismerős izgalom csendült. – Costas, tud valamit a

thermolumineszcencia

segítségével

végzett

kormeghatározásról?

Costas meghökkentnek tűnt, de lelkesen válaszolt.

– Ha ásványkristályt temetünk el, fokozatosan radioaktív izotópokat nyel el a környező anyagból, míg azonos szintre jutnak. Ha az ember hevíti az ásványt, a lekötött elektronok thermolumineszcenciaként kisugároznak. – Costas kezdte sejteni, hová vezet a kérdés. Ha az ember tűzbe teszi a cserepet, az kibocsátja az elraktározott TL-t, a TL óráját visszaállítja nullára. Ha eltemetjük, a cserép elkezdi újra felszívni az izotópokat. Ha tudjuk ezt a mértéket, valamint a környező

anyag TL-szintjét, akkor hevítéssel és a TL-kibocsátás mérésével meghatározhatjuk az agyag korát.

– Milyen pontosan? – kérdezte Dillen.

– A legutóbbi finomítással az optikailag stimulált lumineszcencia lehetővé teszi, hogy félmillió évre visszamenjünk – válaszolta Costas. – Ez a neandervölgyi telepeken Európában legkorábban talált tűzhely anyagának kora. Az égetett kerámiáról, ami először az i. e. ötödik évezredben jelent meg a Közel-Keleten, a kombinált TL-OSL

módszerrel, ha adottak a feltételek, egy kis darabból pár száz éves pontossággal meghatározható a kora.

Costas hatalmas gyakorlatra tett szert a tudományos régészet területén, mióta csatlakozott az NTE-hez.

Meggyőződése volt, hogy a legtöbb kérdést, ami Jacket a távoli múltból úgy izgatja, egy nap majd megválaszolja a tudomány.

– A második korongot, amelyet tavaly találtak, kiégették. – Dillen beszéd közben felvett egy darab papírt. – Egy darabját elküldték az oxfordi thermolumineszcenciai laboratóriumba, hogy az új stronciumtechnikával vizsgálják meg, amely a kiégetés korát még nagyobb pontossággal képes megállapítani.

Most kaptuk meg az eredményeket.

A többiek várakozón figyeltek.

– Száz év ide vagy oda, azt a korongot i. e. 5500-ban égették ki.

Döbbenten hördültek föl valamennyien.

– Lehetetlen – tajtékzott Hiebermeyer.

– Az nem sokkal korábbi, mint a hajóroncsunk – kiáltott fel Costas.

– Csak négyezer évvel – mondta Jack csöndesen.

– Két és fél évezreddel a knósszoszi palota előtt – Hiebermeyer még mindig csóválta a fejét. – Alig pár évszázaddal azután, hogy az első földművelők megérkeztek Krétára. És ha ez írás, akkor ez kétezer évvel korábbi a legkorábbi ismert írásnál. A közel-keleti ékírás és az egyiptomi hieroglifák csak az időszámításunk előtti negyedik évezred végén jelentek meg.

– Hihetetlennek tűnik – válaszolta Dillen. – De nemsokára meglátják, miért meggyőződésem, hogy igaz.

Jack és Costas figyelmesen nézte a képernyőt, ahogy Dillen betöltötte a CD-ROM-ot a laptopba, és rákapcsolta a multimédia-vetítőre. A cserépkorongok képét felváltotta az oszlopokba rendezett jelek képe, mindegyik fő csoport össze volt rendezve, mintha szavak lennének. Látták, hogy a professzor ugyanazt az elemző technikát alkalmazza, amit a papiruszra írt görög szöveg esetében.

Jack reaktiválta a telekonferencia-modult, és újból szemtől szemben ültek a háromszáz kilométer távolságra, Alexandriában lévő Dillennel és Hiebermeyerrel.

– Ezek a phaisztoszi tekercs jelei – mondta Jack.

– Pontosan. – Dillen lenyomott egy billentyűt, és a két korong újból feltűnt, ezúttal a bal alsó sarokban. – A dolog, ami a legjobban megzavarta a tudósokat az, hogy a korongok egy lényeges szemponttól eltekintve gyakorlatilag azonosak. – Mozgatta a kurzort, hogy külön megvilágítsa a különböző

jellegzetességeket. – Az egyik oldalon, amit én fejoldalnak nevezek, mindkét korong esetében pontosan százhuszonhárom jel van. Mindegyiket harmincegy csoportra osztották, mindegyik csoport kettő és hét jel között tartalmazza valamennyit. A menü, ha úgy tetszik, ugyanaz: negyvenöt különböző jelből áll. És a gyakoriság is azonos. A mohikánfej tizenháromszor fordul elő, a menetelő ember hatszor, a lenyúzott állatbőr tizenegyszer és így tovább. Hasonló a történet a másik oldalon, kivéve, hogy harminc szó szerepel és száztizennyolc jel.

– De a sorrend és a csoportosítás más – jegyezte meg Jack.

– Pontosan. Nézzék az első korongot. A sétáló ember plusz fa háromszor. Napkorong plusz mohikánfej nyolcszor. És kétszer az egész szakasz, amely a következőkből áll: nyílvessző, bot, evező, hajó, bőr és emberi fej. Ezekből egy sem szerepel a második korongon.

– Furcsa – morogta Costas.

– Azt hiszem, hogy a korongokat párokban tartották együtt, az egyik olvasható, és a másik értelmetlen. Akárki is készítette, azt próbálta sugallni, hogy a jelek típusa, száma és gyakorisága a fontos, nem az asszociáció. Cselfogás volt, trükk, amivel elterelte a figyelmet a jelcsoportokról, és elvonta a figyelmet a szakasz jelentésének kutatásától.

– De minden bizonnyal van értelme is – vágott közbe Costas türelmetlenül. Az egerével az első korong jelkombinációira kattintott. – Hajó mellett evező. Sétáló ember.

A mohikánfrizurás férfi mindig ugyanabba az irányba néz.

Gabonakéve. A kör alakú jel, feltehetőleg a nap, a csoportok felében szerepel. Ez valamiféle utazás, talán nem valóságos, hanem az év körforgása, az évszakok egymásutánja.

Dillen mosolygott.

– Pontosan ezt a vonalat követték a tudósok is, akik úgy gondolják, hogy az első korong üzenetet tartalmaz, a jelek nem puszta díszek. Úgy látszik, több értelme van, mint a második korongnak, logikusabb a képek sorrendjének tekintetében.

– De?

– De ez csak a csel egyik része. Az első korong alkotója lehet, hogy szándékosan párosította az egymáshoz tartózónak látszó jeleket, mint amilyen az evező és a hajó, abban a reményben, hogy az emberek éppen így akarják majd megfejteni.

– De az evező és a hajó biztosan összetartozik – tiltakozott Costas.

– Csak ha feltételezzük, hogy piktogramok, amely esetben az evező evezőt jelent, a hajó meg hajót. Az evező és a hajó együtt vízi, tengeri utazást, mozgást jelent.

– A piktogramok az írás kezdeti formái voltak – tette hozzá Hiebermeyer. – De még a legkorábbi egyiptomi hieroglifák sem voltak mind piktogramok.

– Egy jel lehet fonogram is, ahol a tárgy egy hangot jelent, nem pedig dolgot vagy cselekvést – folytatta Dillen. – Például a hajót használhatjuk arra, hogy a H betűt jelképezze, vagy a ha szótagot.

Costas lassan bólintott.

– Szóval úgy véli, hogy a korongokon látható jelek talán egyfajta ábécét jelenthetnek?

– Igen, de nem a szó szoros értelmében. A mi ábécénk legkorábbi változata az észak-sémi, ami a föníciai ábécé előfutára, és az időszámításunk előtti második évezredben keletkezett. Újító jellemvonása volt, hogy más jelet használt minden magánhangzóra és mássalhangzóra. A korábbi rendszerek inkább szótagírások voltak, mindegyik jel egy mássalhangzót és egy magánhangzót jelentett. így értelmezzük a minószi lineáris A írást és a mükénéi lineáris B-t. – Dillen lenyomott egy billentyűt, és a képernyőn megjelent az aranykorong képe. – Ez aztán visszavisz minket a hajóroncsban talált lelethez.

Kinagyította a képet, hogy megmutassa az aranykorong közepébe mélyen benyomott titokzatos jelet. Kis szünet után egy másik kép is előtűnt, egy szabálytalan fekete tábla, amely három különböző, jól elkülönülő írást tartalmazott.

– A rosette-i kő? – Hiebermeyer zavartan nézett.

– Mint tudják, Napóleon Egyiptomot meghódító hadserege 1804-ben egy sor tudóst és műszaki rajzolót is magával vitt. Ez volt a legszenzációsabb felfedezésük, amit az ősi Szaiszban találtak a Nílus rosette-i ágában. – Dillen sorra megvilágította a szöveg különböző részeit. A tetején kezdte. – Egyiptomi hieroglifák. Egyiptomi démotikus írás. Hellenisztikus görög.

Húsz évvel később egy Champollion nevű filológus rájött, hogy ugyanannak a szövegnek a fordítása, egy háromnyelvű

dekrétum, amit V. Ptolemaiosz adott ki i. e. 196-ban, amikor a görögök uralták Egyiptomot. Champollion ógörög tudását felhasználva lefordította a másik két szöveget is. A rosette-i kő

volt a hieroglifák megfejtésének kulcsa. – Dillen lenyomott egy billentyűt, a kő eltűnt, és a képernyőn újból az aranykorong képe jelent meg.

– Ne vegyenek tudomást a középső képről jelen pillanatban, és a szélén körben futó jelekre koncentráljanak. – Megvilágította egyenként a három szalagot a külsőtől a belső

felé haladva. – Mükénéi lineáris B. Minószi lineáris A és a phaisztoszi jelek.

Jack már korábban is sejtett ennyit, de a megerősítés mégis megdobogtatta a szívét.

– Uraim, megvan a rosette-i kövünk.

*

A következő pár percben Dillen elmagyarázta, hogy a mükénéieknek, akik átvették az uralmat Kréta felett a Thíra kitörése után, nem volt saját írásuk, ehelyett kölcsönvették a lineáris A jeleit a görög szárazfölddel kereskedő minószi tengerjáróktól. Az írásukat, a lineáris B írást nem sokkal a II.

világháború után megfejtették, és kiderült, hogy a görög nyelv korai változata. De a minószi nyelv továbbra is titok maradt, amíg Knósszoszban fel nem fedezték a lineáris A táblák legnagyobb lelőhelyét. Szerencsére sok tábla kétnyelvű volt, lineáris B írással. Most az aranykorong nyújt rendkívüli lehetőséget a phaisztoszi korong jeleinek megfejtésére is.

– Phaisztoszi írás nem került elő Knósszoszból, és kétnyelvű szöveg sincs hozzá – folytatta Dillen. – Feltételezem, hogy kihalt nyelv lehet, amely gyökeresen különbözik a minószitól vagy a mükénéi görögtől.

A többiek megszakítás nélkül hallgatták, ahogy Dillen módszeresen átment az aranykorong lineáris A és lineáris B

jelein, rámutatott a Krétán talált más bronzkori írásmintákkal kimutatható összefüggéseikre. Az összes jelet sorokba és oszlopokba rendezte, hogy könnyebben tanulmányozhassa az egyezéseket.

– Az első phaisztoszi koronggal kezdem, amelyet száz évvel ezelőtt találtak – mondta Dillen. – Mint önök is, én is úgy gondoltam, hogy nagy valószínűséggel érthető.

Megnyomott egy billentyűt, és a fejoldal jeleinek mind a harmincegy csoportja láthatóvá vált, alattuk a fonetikus átírás.

– Itt van középtől kifelé olvasva, követtük a sétáló ember és az arc szimbólumok irányát, ahogy a logika diktálta.

Jack gyorsan végigfutotta a sorokat.

– Nem ismerek fel egyetlen lineáris szót, vagy nem látok egyetlen ismerős szótag-kombinációt.

– Attól tartok, igaza van. – Dillen újra lenyomott egy billentyűt, és újabb harmincegyes csoport tűnt fel a képernyő

alsó részén. – Itt van hátulról előre, a szélektől a középpont felé haladva. Ugyanaz a történet. Egyáltalán semmi.

A képernyő üres lett, és rövid csönd állt be.

– És a második korong? – kérdezte Jack.

Dillent most egy kicsit elárulta arckifejezése: kis mosoly jelezte izgatottságát. Lenyomta a billentyűt, és megismételte a műveletet.

– Itt van, kifelé tekeredve.

Jack szíve elszorult, mivel megint nem látott felismerhetőt a szavakban. Aztán kezdte észrevenni a párosításokat, amelyek furcsán ismerősek voltak.

– Van valami, de nem egészen megfelelő.

Dillen hagyott még neki egy pillanatnyi időt, hogy a képernyőt tanulmányozhassa.

– Hátulról előre – mondta készségesen.

Jack a képernyőre pillantott, és hirtelen az asztalra csapott.

– Hát persze!

Dillen nem tudta magát tovább türtőztetni, szélesen elmosolyodott, és utoljára nyomta le a billentyűt, és a képsor fordított sorrendben jelent meg. Jack felhördült izgalmában, mikor végre meglátta, hogy mit néznek.

– Rendkívüli – mormolta. – Az a korong a bronzkor kezdete előtt több mint kétezer évvel keletkezett. Mégis ez a lineáris A nyelve, Kréta nyelve a hajótörés idejéből. – Alig merte kimondani. – Minószi.

*

Abban a pillanatban az intercom felrecsegett a Seaquest en, és megtört a varázs.

– Jack, gyere azonnal a fedélzetre. Mozgás észlelhető a Vulturá n. – Sürgetés hallatszott York hangjából.

Jack talpra ugrott, és szó nélkül elindult a híd felé, Costas szorosan a nyomában. Pár pillanattal később mindkét férfi York és Howe mellett állt, tekintetüket a horizonton csillogó fényekre függesztették.

A tengeren gyönge mozgás volt érzékelhető, örvénylett a víz, és gyorsan felismerhető lett a Seaquest Zodiakja.

Nemsokára ki tudták venni a kormány mellett álló Katya alakját is. Hosszú haja lebegett a szélben. Jack a korlátot szorongatta, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Az utóbbi pár óra aggodalmát a megkönnyebbülés hulláma váltotta föl. Hála istennek, Katya jól van.

Costas szeretettel nézte a barátját. Túlságosan jól ismerte, és tudta, hogy Jack nemsokára ismét el fogja rejteni érzelmeit a kíváncsiskodó tekintetek elől.

Ahogy a csónak közeledett, és a motorja leállt, új hang ütötte meg a fülüket: a távoli dízelmotorok tompa hangja. Jack felkapta az éjjellátót, és a horizontot kémlelte. A Vultura szürke sziluettje töltötte be a képet. A hajó teste alacsony és fenyegető volt. Hirtelen fehér hullámzás kezdődött a tatnál, ahogy beindult a hadihajó propellere. A Vultura lassan, lustán, mint egy fölébresztett szörnyeteg, melynek nincs mitől félnie, széles ívben megfordult és elindult a sötétség felé.

Nyomdokvize, akár a rakéta csóvája, még sokáig látszott, miután a hajót elnyelte az éjszaka.

Jack leeresztette a távcsövét, és a hajó oldalán átkapaszkodó alakot nézte. Katya elmosolyodott, és intett. Jack a bajsza alatt morgott valamit, amit csak a mellette álló Costas értett.

– Katya, angyal vagy.

7

helikopter alacsonyan repült Nyugat-Törökország Atengerparti hegyei fölött, rotorjának hangja visszhangzott a partot övező mély öblökben. Keletre a hajnal rózsás fénye felfedte az Anatóliai-fennsík töredezett kontúrjait, és szemben az Égei-tengeren a szigetek kísérteties alakja alig látszott a reggeli ködben.

Jack hátradőlt a Lynx pilótaülésében, és automata vezérlésre kapcsolt. A helikopter tévedhetetlenül követni fogja azt az útvonalat, amelyet beprogramozott a navigációs számítógépbe, hogy a csaknem ötszáz tengeri mérföldre lévő

északkeleti végcéljához eljuttassa.

Egy ismerős hang szólalt meg az intercomból.

– Valamit nem értek az aranykorongunkkal kapcsolatban – mondta Costas. – Feltételezem, hogy i. e. 1600 körül keletkezett, nem sokkal a hajótörés előtt. Mégis a külső

szalaghoz hasonló jelrendszerek csak egyetlen helyen találhatók, a négyezer évvel korábbi, második phaisztoszi korongon.

Katya is megszólalt.

– Meglepő, hogy a bronzkori Kréta nyelvét már a sziget első neolitikus telepesei is használták. Dillen professzor felfedezése forradalmasítani fogja a görög civilizáció kezdeteiről kialakított képünket.

Jack mámoros volt Katya sikerétől, hogy előző este megszabadultak a Vulturá tól. A lány elmesélte, hogy megmutatta Aszlannak a római hajóroncsról készült képeket, amelyeket Jack egy héttel azelőtt fedezett fel, és meggyőzte, hogy csak agyagamforákat találtak, így a roncs nem figyelemre méltó, különben is a Seaquest csak új térképezési eszközöket tesztel.

Jack meg volt győződve róla, hogy több is történt ennél, több mint amit Katya hajlandó vagy képes elmondani.

Kikérdezte, de a lányból nem tudott kihúzni semmit. Jack nagyon jól ismerte az alkuk és ellenalkuk sötét oldalát, a maffia ügyleteit és a vesztegetést, a volt Szovjetunió polgárainak kényszerű mindennapjait. Katyának is alkalmazkodnia kellett ehhez a világhoz.

A lány távolléte miatt a telefonkonferencia ideje alatt érzett emésztő aggodalom hatalmas lelkesedésbe csapott át. Mikor visszatért, Katya nem volt hajlandó pihenni, és csatlakozott Jackhez és Costashoz, hogy éjszakába nyúlóan megbeszéljék, mi legyen a hajóroncs további sorsa, és hogyan folytatódjon az ásatás. Határtalan örömmel töltötte el őket, hogy akadálytalanul folytathatják a munkát.

Katya biztosította őket, hogy a Vultura nem tér vissza, és Jack ezek után úgy érezte, hogy ma reggel magával kell vinnie a lányt. Noha csak rutinlátogatást tettek a Seaquest testvérhajóján, a Sea Venture-ön a Fekete-tengeren, a mostani látogatásuk különös jelentőséget nyert a Törökország északi partjaitól távolabb talált megdöbbentő felfedezésről szóló jelentések miatt.

– Amit egyikőtök sem tud – mondta Jack –, hogy független kormeghatározást is kaptunk az aranykoronggal kapcsolatban.

E-mailben jött, míg aludtál. – Átadott a másodpilóta ülésében helyet foglaló Costasnak egy papírlapot. Egy pillanat múlva kirobbant belőle az öröm.

– Hidratációs kormeghatározás! Megcsinálták! – Costas mindig sokkal inkább otthon érezte magát a tudományok bástyái mögött, mint az elméletekben, amelyekből sohasem mert igazán szilárd következtetéseket levonni. Most elemében érezte magát. – Ezt a módszert az NTE-ben tökéletesítették – magyarázta Katyának. – Bizonyos ásványok idővel a felszínükön egészen kis mennyiségű vizet nyelnek el. Ez a hidratációs réteg újból kialakul a lepattintott vagy ember által lecsiszolt felületen, úgyhogy alkalmas a kő-és fémtárgyak kormeghatározására.

– A klasszikus példa az obszidián – tette hozzá Jack. – Obszidiánt vagy vulkáni üveget csak egy helyen találtak az Égei-tengeren, Milosz szigetén. Az obszidián eszközöket a vadászó-gyűjtögető népcsoportok lelőhelyein találták a görög szárazföldön, és a koruk hidratációs kormeghatározással az i. e.

12 000 körülre tehető, a jégkorszak végső szakaszára. Ez az ókori tengeri kereskedelem legkorábbi bizonyítéka.

– Az arany hidratációs kormeghatározása csak nagy precizitású eszközökkel lehetséges – mondta Costas. – Azért lettünk szakértők benne, mert olyan sokszor találtunk aranyat.

– Mi a kora? – kérdezte Katya.

– A három jelcsoportszalagot az időszámításunk előtti második évezred közepén nyomták. A becslés i. e. 1600, pluszmínusz száz év.

– Ez egybevág a hajóroncs korával – mondta Katya.

– Nehezen lehetne sokkal korábbi – mutatott rá Jack. – A belső szalag mükénéi lineáris B írás, amely nagyjából abban az időben fejlődött ki.

– De ez csak a jelek kora, az a dátum, amikor beleütötték a jeleket a fémbe. Ez a jelek hidratációs rétegének méréséből derül ki. – Costas alig palástolható izgalommal beszélt. – Maga a korong régebbi. Sokkal régebbi. És a központi jel volt az eredeti benyomat. Kitalálja? – Kis szünetet tartott. – Időszámításunk előtt 6000-ből való.

*

Most már ragyogó nyári reggel lett, a kilátás korlátlan volt minden irányban. Törökország északnyugati hegyfoka fölött repültek a Dardanellák felé. Ez a szűk csatorna választja el Európától Ázsiát. Kelet felé haladva kiszélesedik a Márvány-tengerré, aztán Boszporusszá szűkül, ez a szoros vezet a Fekete-tengerbe.

Jack kicsit igazított az automata vezérlésen, és kipillantott Costas válla fölött. Gallipoli tisztán látszott: nagy földujjként nyúlik bele az Égei-tengerbe, amely a Dardanellák északi partvonalát adja. Rögtön alatta fekszik Hissarlik fennsíkja, az egykori legendás Trója. A történelem forgatagában jártak, olyan helyen, ahol a tenger és a szárazföld tölcsérré szűkül, embertömegek mozogtak délről északra és keletről nyugatra az emberi faj megjelenésétől kezdve az iszlám felemelkedéséig. A nyugodt felszín véres konfliktusokat rejt. A régészek ásója Trója ostromától kezdve a háromezer évvel későbbi időkig, az I. világháborúbeli gallipoli mészárlásig mindenütt a háborúk emlékére bukkan.

Jack és Costas számára ez nem kísértetjárta terület volt, hanem ismerős terep, ahol komoly diadalt arattak. Itt ástak először együtt, mikor a NATO izmiri bázisán voltak. Egy földműves valami megfeketedett gerendát szántott ki és bronz fegyverzettöredékeket a mostani part és Trója romjai között.

Ásatásuk feltárta a feltöltött helyen a bronzkori tengerpartot, és felfedte egy sor hadihajó elszenesedett romjait, melyet egy hatalmas tűzvész pusztított el i. e. 1150 körül.

Szenzációs felfedezés volt, az első lelet magából a trójai háborúból, olyan felfedezés, amitől a tudósok kénytelenek voltak friss szemmel megvizsgálni azokat a legendákat, amiket már beskatulyáztak a féligazságok közé. Jack életében fordulópontot jelentett az ásatás, újból felkeltette a régészet és a múlt megoldatlan rejtélyei iránt érzett szenvedélyét.

*

– Rendben. Tisztázzuk. – Costas megpróbálta valamiféle összefüggő egésszé összekapcsolni az elmúlt napok szenzációs felfedezéseit. – Először az Egyiptomban talált papirusz felfedi, hogy nem Platón találta ki az Atlantisz-legendát. Egy egyiptomi pap diktálta Szolónnak i. e. 580 körül. A történet csaknem beláthatatlanul régi, évezredekkel a fáraók kora előtt történt.

– A papirusz azt is elárulja, hogy Platón története zavaros – jelentette ki Jack.

– A leírást soha nem ismerte meg a világ, mivel ellopták és elveszett. Ami fennmaradt, az elferdült, egybeolvadt a minószi korszak végével az időszámításunk előtti második évezred közepén, amire Szolón Atlantiszként emlékezett. Az ő tévedése nyomán a tudósok a Thíra kitörésével és a krétai paloták elpusztulásával azonosították Atlantisz történetét.

– Ez volt az egyetlen valószínű értelmezés – védekezett Jack.

– Tudjuk, hogy Atlantisz valamiféle fellegvár volt, nem pedig kontinens vagy sziget. A víz mellett helyezkedett el, széles völgy övezte, és a szárazföld belsejében magas hegyek emelkedtek. Valahogyan egy bika jelkép emelkedett fölé.

Többnapi járóföldre volt egy katarakta, és a katarakta és Egyiptom között tenger feküdt szigetekkel tele. Valamikor hét-

és nyolcezer évvel ezelőtt eltűnt a tengerben.

– És itt van ez a rendkívüli rejtély a korongokkal – mondta Katya.

– A kapcsolat a papirusz és a korong között az a központi jel. Pontosan olyan, mint egy H betű, mindkét oldalán négy karral.

– Azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük Atlantisz jelképnek – jelentette ki Katya.

– Ez az egyetlen, amelynek nincs kapcsolata a lineáris A vagy a lineáris B jelekkel – mondta Jack. – Ez logogram lehet, amely Atlantiszt jelképezi, mint a bika a minószi Knósszoszt, vagy a bagoly Athént.

– Egy dolog érdekel – mondta Costas. – Miért készült egyáltalán a két agyagkorong és az aranykorong? Maurice Hiebermeyer azt mondta, hogy a szent tudást szóban adta át az egyik főpap a másiknak, hogy bizonyosan romlatlan maradjon, és ne kerüljön nyilvánosságra. Akkor miért kellett dekóder a korongok formájában?

– Van erre egy elméletem – mondta Jack.

Vörös figyelmeztető jelzés villant fel a műszerfalon. Jack kézi vezérlésre kapcsolt, és beállította a hosszú repüléshez szükséges két tartalék üzemanyagtartályt. Miután visszakapcsolta az automata vezérlést, betett egy CD-ROM-ot, és lehajtott egy kisméretű képernyőt a pilótafülke mennyezetéről. Hajók tarka menetét ábrázolta, ahogy elhagyják a várost, miközben a lakók díszes tengerparti házaikból kandikálnak ki.

– A híres tengeri freskót az 1960-as években találták az „admirális házában” Akrotiriben, Thírán. Általában úgy értelmezik, hogy ünnepi alkalmat ábrázol, talán egy új főpap beiktatását.

Lenyomott egy billentyűt, és a kép egy légi felvételre váltott, amely romos falrétegeket és egy szikláról kinyúló mellvédet mutatott.

– Az a földrengés, amely a Parthenont is megrongálta tavaly, elmozdított egy sziklát Paleo Kamenin. Ez a második legnagyobb sziget a Thíra csoportban. Olyan romokat fedett fel, amelyek sziklamonostornak látszottak a hegy tetején.

Annyit tudunk a minószi vallásról, hogy az úgynevezett oromszentélyekről nevezetes, ezek szent területek a hegytetőn és a hegyekben Krétán. Most úgy gondoljuk, Thíra szigete volt mind közül a legnagyobb oromszentély.

– Az istenek lakhelye, a túlvilág bejárata – helyeselt Costas.

– Valami ilyesmi – válaszolta Jack. – Maga az oromszentély darabjaira esett, mikor a Thíra kitört. De volt egy vallási közösség, amely a hamu és tajtékkő alá temetődött.

– És mi az elméleted a korongokkal kapcsolatban? – érdeklődött Costas.

– Mindjárt rátérek – csitította Jack. – Először nézzük a hajótörésünket. Leginkább azt gyanítom, hogy a Thíra kitörése előtt történt, még a fő csapás előtt elsüllyedt a lökéshullámtól.

A másik kettő egyetértően mormogott.

– Azt hiszem, hogy több volt egyszerű gazdag kereskedőhajónál. Gondoljunk csak a rakományra.

Aranykelyhek és nyakláncok. Arany-és márványszobrok, némelyik csaknem életnagyságú. Italáldozati oltár ritka egyiptomi porfírból. A bikafej ivóedény. Sokkal hatalmasabb gazdagság annál, hogy rendesen egyetlen hajóra bízzák.

– Szerinted mi volt? – kérdezte Costas.

– Azt hiszem, megtaláltuk Thíra főpapjának kincsestárát, a bronzkori civilizáció legszentebb gyűjteményét. Azt hiszem, hogy a korongok a főpapok legáhítottabb kincsei voltak. Az aranykorong volt a legősibb, csak a legszentebb szertartások alkalmával hozták elő, és eredetileg nem volt rajta más jel, csak a központi szimbólum. Az ősi agyagkorong, a régebbi a két phaisztoszi korong közül inkább egy feljegyzéses tábla volt, mintsem szent tárgy. A tudás kulcsát tartalmazta, de ősi jelekkel íródott, amit csak a papok tudtak megfejteni. A figyelmeztető földrengést követően a közelgő apokalipszistől félve a főpap elrendelte, hogy ezeket a jelképeket pecsételjék az aranykorong köré. Ezek a jelek egyfajta szótárt alkottak, az agyagkorongon található ősi jelek szómutatóját az elterjedt lineáris A és B írással. Minden írástudó minószi rájöhetett, hogy a szótagcsoportok a saját nyelvük ősi változatát őrzik.

– Szóval ez afféle biztonságpolitika volt – jelentette ki Katya. – Az agyagkorong olvasásához szükséges rejtjelkulcs, arra az esetre, ha az összes papnak valamiért el kellene pusztulnia.

– Igen. – Jack Katya felé fordult. – A csodálatos bikafej ivóedénnyel együtt a búvárok felhoztak egy csomó, a nagy anyaistennő vésett ábrázolásaival díszített, ében-és márványrudat is. Úgy gondoljuk, hogy a minósziak szent tárgyai voltak, rituális felszerelés, mint a püspöki és érseki holmik. Azt hiszem, magát a főpapot kísérték, miközben a szigeten lévő szentélyéből menekült.

– És a phaisztoszi korongok?

– Ugyanabban az időben, amikor a jeleket az aranykorongra pecsételték, a főpap elrendelte, hogy készítsenek másolatot az ősi agyagkorongról, egy olyat, amely látszólag hasonló szöveget tartalmaz, de valójában értelmetlen. Ahogy Dillen professzor mondta, a másolat arra szolgált, hogy a kívülállókat elriassza attól, hogy túl sok értelmet találjanak a jelekben. Csak a papok tudták a szöveg jelentését, és férhettek hozzá az aranykorongon lévő szómutatóhoz.

– Hogyan kerültek Phaisztoszra? – kérdezte Costas.

– Azt hiszem, eredetileg ugyanott tárolták, mint az aranykorongot, ugyanabban a templomi raktárban Thíra szigetén – mondta Jack. – A főpap egy korábbi hajórakománnyal küldte el őket, amely biztonságban elérte Krétát. Phaisztosz kézenfekvő menedékhely, magasan a tenger fölött van, és a vulkántól is védte Ida hegye észak felől.

– És vallási központ is volt – tette hozzá Katya.

– A palota mellett van Hagia Triadha, az a romcsoport, amely már régóta izgatja a régészeket. Itt fedezték fel a korongokat egy évszázad eltéréssel. Most úgy gondoljuk, hogy egyfajta szeminárium lehetett, az olyan papok iskolája, akiket aztán az oromszentélyekbe küldtek.

– De Phaisztosz és Hagia Triadha szintén elpusztult a vulkánkitörés alkalmával – vetette közbe Katya. – A földrengés lerombolta, és soha nem népesült be újra, a korongokat pedig pár nappal megérkezésük után eltemették a romok.

– Van egy utolsó kérdésem – mondta Costas. – Honnan tudott Atlantiszról a főpap Szaiszban, a Nílus-deltában csaknem ezer évvel a Thíra kitörése és a korongok eltűnése után?

– Azt hiszem, az egyiptomiak ugyanabból a forrásból tudták, még a prehisztorikus időkből, amely külön-külön megmaradt minden civilizációban. Szent, szóbeli hagyományként adták tovább nemzedékről nemzedékre.

– Szolónnak, a törvényhozónak tartozunk hálával a kapcsolatért – mondta Katya. – Ha nem másolta volna le gondosan azt a jelet a görög Atlantisz szó mellé, akkor nem tartanánk itt.

– A phaisztoszi korongok értéktelenek voltak, agyagból készültek – töprengett Costas –, egyedül csak a jelek miatt volt értékük. De a hajóroncson talált korong tömör ötvözetlen arany, talán ez a történelem előtti időkből fennmaradt legnagyobb öntvény. – Jack felé fordult az ülésben, és keményen barátjára szegezte pillantását. – Azt gyanítom, hogy több is van itt, mint ami kiüti a szemünket. Szerintem az arany papírnehezékünk egy még nagyobb rejtély nyitja.

*

Átrepültek a Márvány-tenger fölött, és a Boszporusz fölött voltak. Az égei-tengeri tiszta levegő szmogos homállyá alakult a hosszan elnyúló Isztambultól. Alig látták az Aranyszarv-

öblöt, azt a kis keskeny öblöt, ahol a görög telepesek megalapították Bizáncot az időszámításunk előtti VIII.

században. A hegyfokon látták a Topkapi-palotát, amely valaha a keleti dekadencia megtestesítője volt, de most a legjobb régészeti múzeumok egyike a világon. A tenger közelében álltak Konstantinápoly falai, ez volt a Bizánci Birodalom fővárosa, és a Római Birodalmat védte egészen addig, míg a törökök el nem foglalták 1453-ban.

– Egyik kedvenc városom – mondta Jack – Ha az ember egyszer kiismeri magát, valósággal életre kel benne a történelem.

– Ha ennek vége, szeretném, ha megmutatná – mondta Katya.

Előttük terült el a Fekete-tenger, a Boszporusz mindkét oldalán kiszélesedett, szinte a végtelenbe tárult. A GPS mutatta a végállomásukat kelet felé, úgy tíz tengeri mérföldre északra a török kikötőtől, Trabzontól. Jack bekapcsolta az NTE-adót, és felvette a kapcsolatot a Sea Venture legénységével.

Pillanatokkal később kék fény villant a képernyő jobb alsó sarkában, a központi konzol fölött.

– Bejövő e-mail – mondta Costas.

Jack kettőt kattintott az egérrel, és várt, míg bejön a cím.

– Dillen professzortól. Reméljük, hogy a phaisztoszi korong fordítása.

Katya előrehajolt a hátsó ülésből, és izgatottan várakozott.

Nemsokára megjelent a szöveg a képernyőn.

Kedves Jack!

A tegnap esti telefonkonferencia óta befejeztem a fordítást.

Sok múlt a kollégák segítőkészségén szerte a világon. A Knósszoszban tavaly talált lineáris A archívumot különböző

tudósok között osztották fel tanulmányozásra, és tudja, hogy milyen féltékenyek tudnak lenni az akadémikusok, mikor a még publikálatlan adataikról van szó – gondoljon vissza, milyen nehezen jutottunk hozzá a holt-tengeri tekercsekhez, amikor Szodomát és Gomorrát kerestük. Szerencsére a minószi feliratokkal foglalkozó tudósok jó része a tanítványom volt.

Csak a második korong fejoldalának volt értelme. Nem is gondoltuk, mennyire el akarták rejteni a valódi jelentést.

A titokzatos jelünk kétszer bukkan fel, és egyszerűen Atlantisznak fordítottam.

Így szól:

A bika jele alatt fekszik a kiterjesztett szárnyú sasisten.

Farkánál (van) aranyfalu Atlantisz, a nagy arany ajtaja (a fellegvárnak?). Szárnyai vége érinti a felkelő és lenyugvó napot. A felkelő napnál (van) a tűz és fém hegye. (Itt van) a főpapok (Trónterme? Fogadószobája?). Fölötte (van) Atlantisz. (Itt van) az anyaistennő. (Itt van) az istenek helye (és) a tudás tárháza.

Még nem tudom, mi jön ki ebből. Egy fejtörő? Maurice és én kíváncsian várjuk, mit gondol.

Üdvözlettel:

James Dillen

Többször elolvasták a fordítást. Costas szólalt meg először, aki mindig a gyakorlati oldalát látta a dolgoknak, ahol a többiek a rejtélyt.

– Ez nem fejtörő. Ez kincstérkép.

8

ack! Üdvözöllek a fedélzeten! – A hang túlharsogta a leálló JRolls-Royce Gem motorok hangját is. Jack kilépett a felfújható leszállóhelyre, ez a szokásos rögzített kerekű

haditengerészeti szabvány egyfajta változata volt, ami lehetővé tette az NTE helikopterek számára, hogy a vízen is leszálljanak. Odasietett Malcolm Macleodhoz kezet fogni, a férfi magas alakját összehúzva várt, miközben a rotor leállt.

Costas és Katya követte. A legénység néhány tagja elősietett, és rögzítette a Lynxet a fedélzethez, majd elkezdték kirakni a raktérből a zsákokat.

A Sea Venture a felszerelés mennyiségében különbözött a Seaquest től, lévén az NTE vezető mélytengeri kutatóhajója.

Nemrég vezette az első emberi irányítású tengeralattjáró kutatást a Mariana-árokban a Csendes-óceán nyugati részén.

Jelenlegi szerepe a Fekete-tengeren rutin szedimentológiai elemzés volt, de most egy meglepő új dimenzió nyílt előttük.

– Kövessetek a hídkonzolhoz.

Malcolm Macleod ugyanolyan kupola alakú képernyőhöz vezette őket, amilyet már láttak a Seaquest en. Macleod irányította az oceanográfiai osztály kutatásait. Már számos esetben dolgoztak együtt szerte a világon, és Jack sokra tartotta őt. A testes skót leült az operátor székébe, a konzol mellé.

– Üdvözlök mindenkit a Sea Venture-on. Bízom benne, hogy az ellenőrzés várhat, míg megmutatom, mit találtunk.

Jack bólintott.

– Folytasd.

– Hallottatok a messinai sókrízisről?

Jack és Costas bólintott, de Katya zavartan nézett.

– Rendben. Az új kolléga tiszteletére. – Macleod Katyára mosolygott. – Nevét a szicíliai Messinai-szoros közelében talált üledékekről kapta. Az 1970-es évek elején a mélytengeri fúróhajó, a Glomar Challenger magmintákat vett szerte a Mediterráneumban. A tengerfenék alatt hatalmas, tömör evaporitrétegeket talált, bizonyos helyeken három kilométer vastagságban. A késő miocénban alakult ki, a mi korszakunk előtti legutolsó geológiai érában, nagyjából öt és fél millió évvel ezelőtt.

– Evaporit? – kérdezte Katya.

– Főleg kősó, közönséges kősó, olyan anyag, ami a tengervíz elpárolgása után marad. Fölötte és alatta márga van, rendes tengeri agyag és kalcium-karbonát üledék. A sóréteg ugyanabban az időben keletkezett szerte a Mediterráneumban.

– Mit jelent ez?

– Ez azt jelenti, hogy a Földközitenger kiszáradt.

Katya hitetlenkedve nézte.

– A Földközitenger kiszáradt? Az egész?

Macleod bólintott.

– Az egészet az atmoszféra hatalmas hőmérséklet-zuhanása indította be, ennek következtében sokkal hidegebb lett, mint az utolsó jégkorszakunk. A sarki jég a világóceánok hatalmas részét elfoglalta, és a tengerszint magasságában ötszáz méteres esést eredményezett. A Földközitenger el volt zárva, és elkezdett kiszáradni, valójában annyira, hogy csak brakkvizes mocsár maradt a legmélyebb medencékben.

– Mint a Holt-tenger – mondta Katya.

– Még sósabb volt, valójában alig folyt. Túl sós volt a legtöbb életforma számára, ezért kevés a fosszíliák száma.

Hatalmas területek sivatagosodtak el.

– Mikor telt meg újból?

– Nagyjából kétszázezer évvel később. Bizonyára drámai folyamat lehetett: a sarkok olvadásának következménye. Ma úgy véljük, az Atlanti-óceánról érkező első árhullám következtében hatalmas zuhatag alakult ki. Vélhetőleg ez lehetett minden idők legnagyobb vízesése, hússzor nagyobb, mint a Niagara. A lezúduló víz vájta ki a Gibraltári-szorost a mai mélységéig.

– Hogy érinti ez a Fekete-tengert? – kérdezte Katya.

– A messinai sókrízis nem pusztán fikció: megalapozott tudományos tény. – Macleod Jackre pillantott. – Tudom, hogy első hallásra hihetetlennek tűnik, de mindjárt mutatok valamit, ami igazolja mindezt.

A Sea Venture távirányítható járműveinek állomása mögé gyűltek, a konzol másik oldalán. Macleod javasolta Katyának, hogy üljön le képernyő elé, és elmagyarázta, hogyan működik a joystick.

– Képzelje azt, hogy repülésszimulátor. Mozgassa a joystickot, repüljön, ahová akar, fel-le, oldalra vagy hátrafelé.

A sebességváltó az a számláló a bal oldalon.

Macleod Katya kezére tette a kezét, és egy teljes kört írt le, körbehúzta a maximumig. A széles videoernyő fekete maradt, de az irányjelző végigpörgött a 360 fokon. A mélységmérő 135

métert mutatott, és a globális helymeghatározó rendszer koordinátái kevesebb, mint félméteres eltéréssel mutatták a mini tengeralattjáró, a ROV helyzetét.

Macleod egyenesbe húzta a botkormányt.

– Egy szabadesésben végrehajtott dugóhúzót tökéletes landolás követ. – Jackre vigyorgott, akinek eszébe jutott, hogyan versenyeztek a mini tengeralattjárókkal, mikor együtt gyakorlatoztak az NTE bázisán Bermudán és begyakorolták a mélytengeri felszerelések használatát.

– A ROV-okat már pár évtizede széles körben használják a tudóscsoportok – magyarázta Macleod. – De az elmúlt pár évben nagyon kifinomult a technológia. Felfedező vizsgálatok céljaira AUV-okat, autonóm működésű járműveket használunk. Sokféle feladat elvégzésére alkalmas érzékelőrendszerrel van ellátva, többek között videokamerával és oldalszonárral. Ha azonosítottuk a célpontot, bevetjük a közvetlen irányítású ROV-okat. Az NTE Mark 7-tel dolgozunk itt, nem sokkal nagyobb, mint egy irattáska, elég kicsi, hogy átmenjen egy tenger alatti hasadékon.

– Nagyon kis területen meg tud fordulni – tette hozzá Costas. – És a Doppler rádióhullám-kontroli azt jelenti, hogy tizenöt tengeri mérföldet képes vízszintesen haladni, vagy le egyenesen a legnagyobb mélységbe.

– Csaknem ott vagyunk – szakította félbe Macleod. – Bekapcsolom a reflektorokat.

Megnyomta a joystickot, és ezzel számos kapcsolót keltett életre a konzolpanelen. Hirtelen a képernyő is életre kelt, a tintafeketeséget ragyogó fénypontok sokasága váltotta fel.

– Üledék – magyarázta Macleod. – A reflektorok visszatükröződnek a felzavart részecskéken.

Elkezdtek valami érdekesebb dolgot keresni, egy árnyékos hátteret, amely fokozatosan egyre tisztábban látszott. A tengerfenék volt, kopár, jellegtelen szürkeség. Macleod bekapcsolta a ROV felületkontúr-radarját, amely mutatta, hogy a tengerfenék délről 30 fokos szögben lejt.

– A mélység 148 méter.

Egy furcsa, toronyszerű alak lett hirtelen látható, és Macleod megállította a ROV-ot pár méterrel előtte.

– Costas leleményes ketyeréinek egyike. Távirányítású ásatója száz méterrel a tengerfenék alatt is képes magfúrásra vagy hatalmas tömegű üledék felszívására. – Szabad kezével Macleod egy dobozba nyúlt az ülés mellett. – És ezt találtuk a tengerfenék alatt.

Átadott Katyának egy ököl nagyságú, fényes, fekete tárgyat. A lány méregette a tenyerében, és kérdőn nézett vissza.

– Parti kavics?

– Simára kopott a tengerparton. Végig ezen a lejtőn ősi tengerpart nyomait találtuk, százhúsz és százötven méter mélyen és tíz tengeri mérföldre a parttól. A kora még meglepőbb. Ez az egyik legjelentősebb felfedezésünk.

Macleod bekapcsolt egy GPS készüléket, a koordináták és a képek a képernyőn elkezdtek mozogni. A megvilágított tengerfenék kevés változást mutatott, mikor a ROV ugyanazt a mély kontúrt mutatta.

– Automata vezérlésre állítom. Tizenöt perc van a célig.

Katya visszaadta a megfeketedett parti kavicsot – Ez összefüggésben lehet a messinai sókrízissel?

– Ezt minden bizonnyal az emberek – vagy inkább a humanoidok megérkezése előttre tesszük, vagyis ezen a területen kétmillió évvel ezelőttre.

– De?

– De tévedhetünk. Nagyot tévedhetünk. Egyáltalán nem szokatlan, hogy a munkánk során elsüllyedt partvidéket találunk, de ez nagy újság. Kövessetek, és megmutatom.

Macleod letöltötte a Fekete-tenger és a Boszporusz számítógép generálta izometrikus térképét.

– A kapcsolat a Földközitenger és a Fekete-tenger között olyan mikrokozmosz jellegű, mint az Atlanti-óceán és a Földközitenger között – magyarázta. – A Boszporusz földhíd volt, a párolgás nyomán a Fekete-tenger szintje is csökkent, mint a Földközi-tengeré a sókrízisben. De a Fekete-tengert újra feltöltötték a belé ömlő folyók, a Duna, a Dnyeper és a Don.

Elértek egy egyensúlyt, ahol a párolgás mértéke kiegyenlítette a beömlést, és attól fogva változás állt be a sókrízisben, mivel a Fekete-tenger valójában hatalmas édesvizű tó lett.

Lenyomott egy billentyűt, és a számítógép elkezdte szimulálni az elmondott eseményeket, megmutatta, hogy a Boszporusz kiszáradt, és a Fekete-tenger nagyjából 150

méterrel mélyebbre csökkent a jelenlegi tengerszint alá, és 50

méterrel a Boszporusz feneke alá, mikor a szintjét a folyók tartották fönn.

Körbefordult, és a többiekre nézett.

– Most jön a meglepetés. Ez nem korai pleisztocénkori kép a jégkorszak mélyéről. Ami most a képernyőn látható, az a kevesebb, mint a tízezer évvel ezelőtti Fekete-tenger.

Katya döbbenten nézett rá.

– Úgy érti, hogy a jégkorszak után?

Macleod élénken bólogatott.

– A legutóbbi eljegesedés nagyjából húszezer évvel ezelőtt érte el a csúcsát. Úgy gondoljuk, hogy a Fekete-tenger elszigetelődött abban az időben, és vízszintje százötven méternyit csökkent. A mi szakaszunk volt a tengerpart az elkövetkezendő tizenkétezer év alatt.

– Azután mi történt?

– Ugyanúgy folytatódik, mint a messinai sókrízis. A jég elolvad, a Földközitenger emelkedik, a víz átcsap a Boszporuszon. A közvetlen oka úgy hétezer évvel ezelőtt a nyugat-arktikus jégtakaró visszavonuló fázisa lehetett. Úgy gondoljuk, hogy egy évig tartott, míg a Fekete-tenger elérte jelenlegi szintjét. Csaknem húsz köbkilométer víz ömlött be naponta, mikor teljes mértékben áradt, ez napi negyven centiméteres emelkedést jelentett, ami heti két-három méteres emelkedést eredményezett.

Jack a térkép alsó részére mutatott.

– Tudnál erről egy közelit adni?

– Természetesen. – Macleod begépelt egy parancsot, és a képernyő Észak-Törökország partjaira fókuszált. Az izotermikus felszíntérképező közben folytatta a terület áradás előtti topográfiájának ábrázolását.

Jack előrehajolt, miközben beszélt.

– Jelenleg tizenegy tengeri mérföldre vagyunk Törökország északi partjaitól, és a tenger nagyjából százötven méter mély lehet alattunk. Ez itt egészen enyhe lejtő, alig lehet észrevenni.

Ha a tenger olyan gyorsan emelkedik, ahogy jelezted, akkor három– vagy négyszáz méteres elöntött szárazfölddel számolhatunk minden héten, mondjuk ötven méterrel mindennap.

– Vagy még többel – mondta Macleod. – A beáramlás előtt jó része annak, ami most alattunk fekszik, csak pár méterrel lehetett a tenger színe fölött.

Jack szó nélkül nézte a térképet pár pillanatig.

– A korai neolitikumról beszélünk, a földművelés korai korszakáról – töprengett. – Milyen feltételek voltak itt akkor?

Macleod vigyorgott.

– Munkába állítottam a palaeoklimatológusokat, hogy dolgozzanak ezen. Lefuttattak egy sor szimulációt az összes lehetséges változattal, hogy rekonstruálják a környezetet a pleisztocén kor vége és a beáramlás között.

– És?

– Azt hiszik, hogy ez volt a legtermékenyebb terület az egész Közel-Keleten.

Katya halkan füttyentett.

– Ez egészen új képet vázol fel az emberiség történetéről.

Egy húsz kilométer széles, több száz kilométer hosszú tengerpart a civilizáció fejlődésének egyik kulcsterületén. És még soha nem tárták föl régészetileg.

Macleod mocorgott az izgalomtól.

– Ez az oka, hogy itt vagytok. Itt az ideje, hogy visszatérjünk a ROV monitorához.

A tengerfenék most már meredekebb volt, időnként sziklás kiugrások és barázdált mélyedések tarkították, ahol valaha szurdokok és folyóvölgyek voltak. A mélységmérő mutatta, hogy a ROV az elmerült földfelszín fölött tizenöt méterrel sekélyebben, és egy kilométerrel beljebb van a szárazföld felé, mint az ősi tengerpart. A GPS koordinátái elkezdtek a Macleod által beprogramozott cél számaihoz közelíteni.

– A Fekete-tenger minden bizonnyal régészparadicsom – mondta Jack. – A felső száz méter alacsony sótartalmú, egy édesvízi tó maradványa, és a folyók feltöltésének következménye. A tengeri hajóféreg, a Teredo navalis sósabb környezetet igényel, ezért aztán az ősi gerendák kitűnő

állapotban maradhattak meg. Mindig arról álmodtam, hogy egy háromsorevezős görög gályát találok.

– De a biológusok rémálma – mondott neki ellent Macleod.

– Száz méter mélyen hidrogén-szulfiddal mérgezett a tengervíz kémiai változásának eredményeképpen. Baktériumok bocsájtják ki, miközben lebontják a folyókkal beáramló, hatalmas mennyiségű szerves anyagot. És a mélységek még szörnyűbbek. Mikor a Földközitenger magas sótartalmú vize átcsapott a Boszporuszon, csaknem kétezer méteres mélységbe csúsztak, a tenger legmélyebb területére. Még mindig ott van, kétszáz méter vastag szilárd, tömör réteg, amely nem képes táplálni az életet. A világ egyik legegészségtelenebb környezete.

– Az izmiri NATO-bázison kifaggattam egy

tengeralattjáróst, aki megszökött a szovjet fekete-tengeri flottától – morogta Costas. – Mérnök volt, aki a legtitkosabb mélytengeri kutatásaikon dolgozott. Azt állítja, hogy büszkén álló hajóroncsokat látott a tengerfenéken érintetlen felszereléssel. Mutatott egy képet, melyen még a holttesteket is ki lehetett venni, egy csomó kísértetszerű alak állt a sós vízben.

Az egyik legfélelmetesebb dolog volt, amit láttam.

– Csaknem olyan emlékezetes, mint ez.

Vörös fény villant a képernyő jobb alsó sarkán, amint a GPS aktivizálódott. Csaknem vele egy időben a tengerfenék olyan rendkívüli helyszínné változott, hogy elakadt tőle a lélegzetük. Pontosan a ROV előtt a reflektor alacsony épületcsoportot világított meg, a lapos tetők egybeolvadtak, mint egy indián pueblóban. Létrák kötötték össze az alacsonyabb és magasabb szobákat. Mindent kísérteties üledékréteg takart, mint a hamu a vulkánkitörés után.

Kísértetjárta, elhagyatott vidék volt, még ha meg is dobogtatta szívüket az izgalom.

– Fantasztikus – kiáltotta Jack. – Megnézhetjük közelebbről?

– Odaviszlek benneteket, ahol akkor voltunk, amikor tegnap felhívtalak.

Macleod elfordított egy kart, és odairányította a ROV-ot az egyik tetőn lévő bejárathoz. Óvatosan kezelte a joystickot, és behatolt, lassan körbejáratta a kamerát a falon. Öntött mintával volt tele, amely alig látszott a homályban. Hosszú nyakú patások, talán kőszáli kecskék, oroszlánok és tigrisek összekötözve, kinyújtott tagokkal.

– Vízi habarcs – morogta Costas.

– Micsoda? – kérdezte Jack elmerülten.

– Csak így maradhattak meg ezek a falak a víz alatt. A keveréknek vízálló kötőanyagot kellett tartalmaznia. Vulkáni hamuhoz jutottak.

Az elmerült szoba távolabbi sarkában egy olyan alakot pillantottak meg, amelyet minden ősrégészettel foglalkozó tanuló megismer. U alakú bikaszarvak voltak, életnagyságúnál nagyobb faragás, amely egy talapzatba volt ágyazva, mint egy oltár.

– Korai neolitikum. Semmi kétség. – Jack úszott a boldogságban, figyelmét teljesen lekötötte az eléjük táruló rendkívüli látvány. – Ez háziszentély, pontosan olyan, mint amilyet több mint harminc éve ástak ki Çatal Hüyüknél.

– Hol?

– Törökország középső részén, a Konya-síkságon, nagyjából négyszáz kilométerre délre innen. Valószínűleg a legkorábbi város a világon, egy mezőgazdasági közösség, amelyet tízezer évvel ezelőtt alapítottak az élelmiszer-termelés hajnalán. A szorosan épített fagerendás agyagtégla épületek olyanok, mint ezek.

– Egyedülálló helyszín.

– Mostanáig. Ez megváltoztat mindent.

– Van még több is – mondta Macleod. – Sokkal több. A szonár végig ilyen anomáliákat mutat az ősi tengerpart mentén, ameddig megvizsgáltuk, nagyjából harminc kilométerre mindkét oldalon. Pár kilométerenként van egy, és mindegyik kétségkívül újabb falu vagy település.

– Csodálatos – Jack agya sebesen járt. – Ez a föld hihetetlenül termékeny lehetett, sokkal nagyobb népességet volt képes eltartani, mint a termékeny félhold vidéke Mezopotámiában és Levantéban. – Széles mosollyal nézett Mackódra. – Mélytengeri hidrotermális vulkánkürt-szakértő

létedre egész szép munkát végeztél.

9

Sea Venture fehér tarajú hullámokat vetett, mikor délnek Aindult az elsüllyedt ősi tengerpart fölött elfoglalt pozíciójából. Az ég tiszta volt, de a tenger sötét, riasztó ellentétet alkotott a Földközitenger mélykékjével. Előttük láthatóvá emelkedtek Törökország északi részének erdős lankái, és az Anatóliai-magasföld gerince, amely Kis-Ázsia hegyvidékének kezdetét is jelentette.

Miután a ROV visszajött, a Sea Venture elindult az NTE

trabzoni ellátóbázisa felé. A fekete-tengeri kikötő fehérre festett épületei a dél felé néző tengerpart mentén sorakoztak.

Katya élvezte, hogy a három nappal ezelőtti Alexandriába érkezte óta először, végre kipihenheti magát. Hosszú haját fújta a szél, ahogy fürdőruhára vetkőzött. A ruhadarab keveset bízott az ember képzelőerejére. Mellette állva Jack csak nehezen tudott Costas és Macleod beszélgetésére koncentrálni.

Costas tanácsolta Macleodnak, hogy térképezze fel az elsüllyedt neolitikus falut, és ismertette a minószi hajóroncs kapcsán elért fotogrammetriai sikerüket. Egyetértettek abban, hogy a Seaquest amilyen gyorsan csak lehet, csatlakozik a Sea Venture-höz a Fekete-tengeren; felszerelése és szakértelme a teljes feltárás fontos eleme lesz. Egy másik hajó is elindult Karthágóból, hogy segítsen a hajóroncs körül, és az átveheti a munkát a Seaquest től.

– Ha a tenger negyven centimétert emelkedett naponta, miután a Boszporusz átszakadt – mondta Costas, hangját fölemelte a szélben –, akkor a partvidéki népesség tudta, mi történik. Pár nap után sejtették, hogy a hosszú távú prognózis nem túl kedvező számukra.

– Igaz – helyeselt Macleod. A neolitikus falu tíz méterrel magasabban van, mint az ősi partszél. Nagyjából egy hónapjuk volt, hogy elmeneküljenek. Ez megmagyarázza a tárgyak hiányát abban a szobában, amelyet láttunk.

– Elképzelhető, hogy ez lehetett a bibliai vízözön? – próbálkozott Costas.

– Valójában minden civilizációnak megvan a vízözönmítosza, de a legtöbbet inkább a folyamok kiáradásához lehet kötni, mint az óceán vízszintjének emelkedéséhez – mondta Jack. – A hatalmas területeket érintő, katasztrofális árvizek valószínűleg korábban voltak, amikor az emberek még nem tanultak meg gátakat és csatornákat építeni, hogy irányítani tudják a vizet.

– Minden valószínűség szerint ez a Gilgames-eposz alapja – mondta Katya. – A vízözön történetét tizenkét agyagtáblán írták meg i. e. 2000 körül, és az iraki Ninive romjai között találták meg. Gilgames az Eufrátesz mentén álló Uruk városának sumér királya volt. A területet először az i. e.

hatodik évezred végén telepítették be.

– A bibliai vízözönnek lehet, hogy más az eredete – tette hozzá Macleod. – Az NTE Izraelnél kutatta a Földközitenger partját, és emberi jelenlét nyomaira bukkant a jégkorszak végén, a nagy olvadás idején, tizenkétezer évvel ezelőtt. A parttól öt kilométerre kőeszközöket találtunk és kagyló szemétdombot, ahol a paleolitikum vadász-gyűjtögetői kóboroltak, mielőtt elsüllyedt.

– Azt akarod ezzel mondani, hogy az Ótestamentum korabeli zsidóság ezeknek az eseményeknek az emlékét őrizte meg? – kérdezte Costas.

– A szájhagyomány évezredeket is túlélhet, különösen zárt közösségekben. De a Fekete-tenger mellékétől elmenekült földművelők egy része letelepedhetett Izraelben.

– Emlékezz Noé bárkájára – mondta Jack. – Egy hatalmas hajót építettek a figyelmeztetés után, hogy vízözön várható.

Minden állatból szaporító párt vittek. Gondolj a fekete-tengeri földművelőinkre. A tenger volt a fő menekülési útvonaluk, és annyi állatot vittek magukkal, amennyit csak lehetett, párosával, hogy újra lehessen kezdeni az állattartást.

– Azt hittem, nem voltak nagy hajóik abban a korai időszakban – mondta Costas.

– A neolitikum hajóépítői tudtak olyan dereglyét építeni, amely több tonna rakományt is el tudott szállítani. Az első

földművelőknek Cipruson volt európai őstulkuk, a mai szarvasmarha őse, valamint disznaik és szarvasuk. Egyik állatfaj sem volt őshonos, és csak hajóval vihették be. Ez nagyjából i. e. 9000 körül történt. Valószínűleg ugyanez történt Krétán ezer évvel később.

Costas elgondolkodva vakarta az állát.

– Szóval Noé története tartalmazhatja az igazság csíráját.

Nem egy hatalmas bárka volt, hanem sok kisebb hajó vitte a földműveseket és a jószágaikat el a Fekete-tengertől.

Jack bólintott.

– Nagyon impozáns elmélet.

*

A Sea Venture motorjai lelassultak, mikor Trabzon kikötőjének bejáratához érkeztek. A keleti rakpart mellett látták a két Dogan hajóosztályba tarozó FPB-57-es gyors hadihajó sziluettjét. A török haditengerészet így válaszolt az egyre jobban növekvő mértékű fekete-tengeri csempészetre. A törökök megalkuvást nem ismerő álláspontot foglaltak el: keményen és gyorsan csaptak le, és lőttek. Jack biztonságban érezte magát, mikor meglátta, tudta, hogy a török haditengerészettel való kapcsolata biztosítja a gyors beavatkozást, ha a felségvizeiken bajba kerülne.

A felső fedélzet korlátjánál álltak, amikor a Sea Venture a nyugati rakpart felé közeledett. Costas felpillantott a sűrű

növényzettel borított hegyoldalra a város fölött.

– Hova mentek a vízözön után? Ott fenn is művelhették volna a földet.

– Hosszú utat kellett volna megtenniük a szárazföld belsejébe – mondta Jack. – És nagyszámú népesség élt itt, tízezrek, legalábbis a szonár kijelzőjén látott települések számából ítélve.

– Szóval csoportokra szakadtak.

– Lehet, hogy a központi hatóság által szervezett kivonulás volt, így az egész populáció számára biztosították a megfelelő

új földterület keresésének lehetőségét. Voltak, akik északra mentek a hegygerincen túlra, voltak, akik keletre, mások meg nyugatra. Malcolm Izraelt említette. De emellett vannak más, magától értetődő célpontok is.

Costas izgatottan közbevágott:

– A korai civilizációk. Egyiptom. Mezopotámia. Az Indus völgye. Kréta.

– Nem is olyan erőltetett teória. – Katya szólt közbe, aki most felült, és teljes erővel belevetette magát a beszélgetésbe. – A nyelvtörténet legmeglepőbb vonása, hogy a legtöbb nyelvcsalád közös gyökérből ered. Európa-szerte, Oroszországban, a Közel-Keleten, az indiai szubkontinensen a legtöbb ma beszélt nyelvnek közös az eredete.

– Az indoeurópai nyelvcsalád – vetette közbe Costas.

– Az ősi alapnyelv sok tudós szerint a fekete-tengeri térségből származik. A későbbi nyelvekben a közös szókincs alapján rekonstruálhatjuk: ilyen az apát jelentő szanszkrit pitar, a latin páter és a német Vater, ez az angol father szó eredete.

– Mi van a földműveléssel kapcsolatos szavakkal? – kérdezte Costas.

– A szókészlet mutatja, hogy felszántották a földet, gyapjúból készült ruhát viseltek, és megmunkálták a bőrt.

Háziasított állataik voltak, többek között ökrök, disznók és birkák. Összetett társadalmi struktúrában éltek, és kialakultak a vagyoni különbségek. A nagy anyaistennőt imádták.

– Mi a véleménye?

– Sokan hisszük, hogy az indoeurópai terjeszkedés fokozatosan, sok éven át, kéz a kézben haladt a mezőgazdasági termelés fejlődésével. Véleményem szerint egy népvándorlás következményeként alakult ki. A fekete-tengeri földművelőink voltak az ősi indoeurópaiak.

Jack egy jegyzettömböt és egy ceruzát egyensúlyozott a korláton, és gyorsan felvázolta az ősi világ térképét.

– Íme a hipotézis – mondta. – Az indoeurópaiak elhagyják szülőföldjüket, a fekete-tengeri partvidéket. – Jelenlegi tartózkodási helyüktől lendületes nyilat húzott kelet felé.

– Az egyik csoport a Kaukázus felé megy, a mai Grúziába.

Néhányan a Zagrosz-hegység felé utaztak, és végül elérték az Indus völgyét a mai Pakisztánban.

– Láthatták az Ararát hegyét nem sokkal azután, hogy elindultak a szárazföld belseje felé – hangsúlyozta Macleod.

– Félelmetes látvány lehetett, sokkal magasabb, mint amilyen hegyeket addig ismertek. Talán azért maradt meg a folklórban, mert ezen a helyen döbbentek végre rá, hogy megmenekültek a vízözöntől.

Jack újabb nyilat húzott a térképre.

– Egy második csoport délnek vette útját az Anatóliai-magasföld felé Mezopotámiába, és letelepedtek a Tigris és az Eufrátesz partján.

– És egy másik északnyugatra a Dunához – mondta Costas.

Jack egy harmadik nyilat húzott a térképen.

– Néhányan itt telepedtek le, mások a folyórendszereket használták, hogy elérjék Európa középső részét.

Macleod izgatottan közbevágott.

– Nagy-Britannia a jégkorszak végére lett sziget, mikor az Északi-tenger megáradt. De ezeknek az embereknek megvoltak az eszközeik, hogy átkeljenek a Csatornán. Ők lettek volna az első földművelők Nagy-Britanniában, azoknak az ősei, akik a Stonehenge-t építették?

– A nagy-britanniai kelta nyelv indoeurópai – vetette közbe Katya.

Jack nyilat húzott nyugat felé, amely különböző irányba nyúlt ki, mint egy túlnőtt fa.

– És a végső csoport, talán a legjelentősebb, nyugatra hajózott a Boszporuszon túlra, aztán újból hajóra szállt és elindult az Égei-tengeren. Néhányan letelepedtek Görögországban és Krétán, néhányan Izraelben és Egyiptomban, néhányan elmentek messze Itáliába és Spanyolországba.

– A Boszporusz félelmetes látvány lehetett – töprengett Costas. – Valami megmaradhatott belőle a kollektív emlékezetben, mint az Ararát hegye a keleti csoportnak, innen van a Bos katarakta említése a korongon.

Katya Jackre összpontosított.

– Mindez gyönyörűen alátámasztható nyelvészeti bizonyítékokkal – mondta. – Több mint negyven ősi nyelvnek indoeurópai gyökerei vannak.

Jack bólintott és lenézett a térképére.

– Dillen professzor azt mondja, hogy a minószi lineáris A és a phaisztoszi jelek állnak a legközelebb az indoeurópai alapnyelvhez. Kréta valószínűleg az indoeurópai kultúra legnagyobb újjáéledésének volt tanúja.

A Sea Venture a trabzoni rakpart mellé állt. A legénység számos tagja ugrott át a szűkülő résen, és nekiláttak kikötni a hajót. Egy kis csoport gyülekezett a parton, török hivatalnokok és az NTE személyzete, akik a legújabb felfedezésekről szerettek volna hallani. Köztük volt egy jóképű férfi, Mustafa Alközen, aki korábban a török haditengerészet tisztje volt, és jelenleg az NTE fő képviselőjeként dolgozott az országban.

Jack és Costas integetett régi barátjának, örültek a találkozásnak, és annak, hogy újból együtt dolgozhatnak. Még abból az időből ismerték egymást, amikor valamennyien az izmiri bázison állomásoztak, és Mustafa részt vett a trójai háborús gályák ásatásán.

Costas visszafordult, és Macleodra nézett.

– Van még egy kérdésem.

– Ne kímélj.

– Az időpont.

Macleod szélesen elvigyorodott, és a térképtartóra bökött, amit a kezében tartott.

– Kíváncsi voltam, mikor kérdezed meg.

Kivett három nagy fényképet, és átadta. Az ROV

kamerájának képei voltak, a mélység és a koordináták a jobb alsó sarokban látszottak. Nagy, fából készült keret látszott rajtuk, amely mellett fatörzshalom állt.

– Építkezési területnek látszik – mondta Costas.

– Tegnap találtuk a ház mellett, amelyben a háziszentély áll. Éppen új szobákat akartak hozzáépíteni, amikor el kellett hagyniuk a területet. A ROV vízszívóját használtuk, hogy eltakarítsuk az üledéket. Ezeket a fákat nem sokkal azelőtt döntötték ki. Még rajtuk a kéreg, és nedvességet találtunk a felszínén.

Kinyitotta a dobozát, és egy nagyjából félméteres átlátszó műanyag csövet vett elő. Egy vékony fapálcát tartalmazott.

A ROV-nak van mélyfúrója, és képes akár kétméteres mintát is venni a fából vagy más tömör anyagból.

A mézszínű fa jól megőrződött, mintha most vették volna egy élő fából. Macleod átadta Costasnak, aki rögtön látta, mivel van dolga.

– Dendrokronológia.

– Eltaláltad. Folyamatos évgyűrűsorozatot állítottak össze Kis-Ázsiában i. e. 8500-tól napjainkig. Befúrtunk a fatörzs közepéig, és ötvennégy évgyűrűt találtunk, ami elég a meghatározáshoz.

– És?

– A Sea Venture laborjában van egy készülék, ami pillanatok alatt összeveti az alapsorrenddel.

Jack kérdőn nézett Macleodra, aki élvezte, hogy csak cseppenként adagolja az információt.

– Te vagy a régész – mondta Macleod. – Mit tippelsz?

Jack eltöprengett.

– Nem sokkal a jégkorszak vége után, de jó idővel azelőtt, hogy a Földközitenger elérte a Boszporusz szintjét. Azt mondom, hogy az időszámításunk előtti nyolcadik, esetleg a hetedik évezred.

Macleod a korlátra támaszkodott, és átható pillantást vetett Jackre. A többiek lélegzetvisszafojtva vártak.

– Közel van, de nem eléggé. Ez a fa 5545-ben dőlt ki, egy év eltéréssel ide vagy oda.

Costas hitetlenkedve nézett.

– Lehetetlen! Túl késő!

– A területről származó összes többi évgyűrűdatálás alátámasztja. Úgy tűnik, egy évezreddel alábecsültük azt az időt, amíg a Földközitenger elérte a mai szintjét.

– A legtöbb nyelvész i. e. 6000 és 5000 közé helyezi az indoeurópaiak megjelenését – kiáltott fel Katya. – Tökéletesen összevág.

Jack és Costas megkapaszkodtak a korlátban, mikor a Sea Venture-t kikötötték a rakparton. Oly sok együtt megélt kaland után ugyanaz az előérzetük támadt, ki tudták találni a másik gondolatait. Mégis alig tudták elhinni, hová vezet mindez.

Olyan fantasztikus lehetőségre bukkantak, amely ellen lázad az értelmük, míg a logika ereje el nem söpri a kételyeket.

– Az a dátum – mondta Costas csöndesen. – Láttuk már.

Jack hangjában teljes meggyőződés csengett, miközben Macleod felé hajolt. – Beszélnem kell neked ezekről az indoeurópaiakról. Volt egy nagy fellegváruk a tengernél, a tudás tárháza, ahová aranyajtón át lehetett belépni.

– Miről beszélsz?

Jack szünetet tartott, és csöndesen így szólt: – Atlantiszról.

*

– Jack, barátom! De jó, hogy látlak!

A rakparton álló alak mély hangja üdvözölte őket, sötét arcbőrét kiemelte terepszínű ruhája, fehér, NTE-logóval ellátott inge.

Jack kinyújtotta a kezét, és kezet rázott Mustafa Alközennel, miután Costasszal kiléptek a hídon át a rakpartra.

Ha az ember a modern városon túl a romos fellegvár felé nézett, nehéz volt elképzelni, hogy valaha ez volt Trebizond királyság fővárosa, a késő bizánci birodalom kis-ázsiai központja. A város a történelem hajnala óta virágzó kereskedelmet bonyolított le kelet és nyugat között. A hagyományt most a feketepiac kereskedői folytatják, akik a Szovjetunió bukása óta jelentek meg, és a keleti csempészek és a szervezett bűnözés fészkévé tették.

Malcolm Macleod előrement, hogy szembenézzen a Sea Venture érkezésére összegyűlt hivatalnokok és újságírók seregével. Megegyeztek, hogy a neolitikus falu felfedezését illetően csak homályosan nyilatkoznak, míg további kutatásokat nem végeznek. Tudták, hogy gátlástalan tekintetek figyelik munkájukat műholdon keresztül, és csak a legszükségesebbeket árulták el, hogy kielégítsék az újságírók kíváncsiságát. Szerencsére a helyszín tizenegy tengeri mérföldre feküdt a parttól, még éppen a felségvizeken belül. A kikötő túlsó részén horgonyzó török hadihajót kirendelték, hogy huszonnégy órás őrjáratot tartson, míg tart a kutatás, és a helyszínt a török kormány különleges védelmi státusba helyezte.

– Mustafa, bemutatom egy új kollégánknak. Dr. Katya Szvetlanova.

Katya felkapott egy ruhát a fürdőruhájára, és egy kis palmtopot meg egy irattáskát hozott magával. Megrázta a feléje nyújtott kezet, és Mustafára mosolygott.

– Dr. Szvetlanova. Jack már mesélt a rádión nem mindennapi szakértelméről. Örülök, hogy megismerhettem.

Jack és Mustafa előrement, a többiek követték őket a rakpart végén álló NTE-raktár felé. Jack halkan és izgatottan beszélt, és mindent elmesélt Mustafának, ami a papirusz felfedezése óta történt.

Mielőtt beléptek volna az alacsony betonépületbe, Jack átnyújtott egy jegyzettömböt, amit a másik ember továbbadott egy tisztviselőnek, mikor az ajtóhoz értek. Ez az ásatáshoz szükséges régészeti és búvárfelszerelések listáját tartalmazta, amire az NTE raktárából szükségük volt. Jack az utolsó pillanatban írta össze őket, mielőtt partra szálltak volna.

Katya és Costas egy nagy acélajtó előtt csatlakozott hozzájuk. Mustafa beütötte a kódot, az ajtó feltárult. A török laboratóriumok és javítóműhelyek során át vezette végig őket.

A végén egy faszekrényekkel teli szobában kötöttek ki, melynek közepén nagy asztal terpeszkedett.

– A térképterem – magyarázta Mustafa Katyának. – Egyben a hadműveleti központunk is. Kérem, foglaljon helyet.

Kinyitott egy fiókot, és kivette az Égei-tenger és a Fekete-tenger déli területének térképét, beleértve a török partokat, egészen a Grúz Köztársasággal közös keleti határig. Kiterítette az asztalra. Egy kis alsó fiókból elővett egy sorozat navigációs mérőkörzőt és térképészeti vonalzót, és egymás mellé rakta őket, miközben Katya előkészítette a számítógépét.

Pár pillanat múlva felnézett.

– Készen állok.

Megegyeztek, hogy Katya felolvassa a papirusz fordítását, míg a többiek megpróbálják megtalálni a térképen, hol lehet a keresett hely.

Katya lassan olvasta a képernyőről.

– „A szigeteken át, míg a tenger összeszűkül.”

– Ez világosan utal az égei-tengeri szigetvilágra Egyiptomból nézve – mondta Jack. – Az Égei-tengerben egy bizonyos területen több mint ezerötszáz sziget van. Tiszta időben Krétától északra nem hajózhat az ember semerre anélkül, hogy legalább egy szigetet ne lásson.

– Akkor a szűkület biztosan a Dardanellák – jelentette ki Costas.

– Ami összekapcsolja a következő sorral. – A három férfi várakozón nézett Katyára. – „A Bos kataraktáján túl.”

Jack hirtelen megélénkült.

– Ez a napnál világosabb. A Boszporusz, a bejárat a Fekete-tengerre.

Costas Katyához fordult, hangjában hitetlenkedés csengett.

– Lehet ilyen ősi a Boszporusz szó?

– Legalább két és fél ezer évre nyúlik vissza, a legkorábbi görög földrajzi feljegyzésekig. De valószínűleg évezredekkel korábbi. A bos a bika indoeurópai neve.

– Bika-szoros – tűnődött Costas. – Lehet, hogy nagyon vad lesz, amit mondok, de abban a neolitikus házban és a minószi Krétán talált bikaszimbólumokon töprengek. Egészen elvontak, mintha nyeregként ábrázolnák a bika szarvát: egy kicsit olyanok, mint a japán fejtámaszok. Pontosan ilyennek látszott a Boszporusz a Fekete-tengerről a nagy vízözön előtt: egy nagy nyereghez hasonlított.

Jack elismerően nézett a barátjára.

– Mindig képes vagy meglepni. Hosszú ideje ez a legjobb ötlet.

Costas belemelegedett a témába.

– A bikaistent imádó emberek számára a szarvakon átáramló víz baljóslatú jel volt, az istenek figyelmeztetése.

Jack bólintott és Katyához fordult.

– Szóval visszatértünk a Fekete-tengerhez. Mi a következő?

– „És aztán húsz dromoi a déli part mentén.”

Jack előrehajolt.

– Ezzel van egy kis problémánk. A római időkből fennmaradt néhány feljegyzés a fekete-tengeri utazások időtartamáról. Az egyik itt kezdődik, amit a rómaiak Meótisznak neveztek. – Az Azovi-tengerre mutatott, a Krím félsziget melletti lagúnára. Innen tizenegy napig tartott az út Rodoszba. Csak négy napot töltöttek a Fekete-tengeren.

Mustafa tűnődve nézte a térképet.

– Szóval a húsznapos utazás a Boszporusztól, húsz dromoi vagy futás, túlvisz minket a Fekete-tenger keleti partvidékén.

Costas elkedvetlenedett.

– Talán a korábbi hajók lassabbak voltak.

– Épp ellenkezőleg – mondta Jack. – Az evezős dereglyék gyorsabbak voltak, mint a vitorlás hajók, ugyanis kevésbé voltak kitéve a szelek szeszélyeinek.

– És a beáramlás a vízözön alkalmával erős keleti áramlást eredményezett – mondta Mustafa rosszkedvűen. – Elég arra, hogy egy hajót pár nap alatt messzi partra vigyen. Attól tartok, Atlantisz több ok miatt nem szerepel a térképen.

A csalódottság érzése ülte meg a szobát. Atlantisz hirtelen ugyanolyan távolinak látszott, mint mindig; a krónikákban és a mesékben szereplő történetnek.

– Van egy megoldás – mondta Jack lassan. – Az egyiptomi feljegyzés nem a saját tapasztalataikon alapult. Ha így volna, akkor soha nem írták volna le kataraktaként a Boszporuszt, mivel a Földközitenger és a Fekete-tenger jóval korábban kiegyenlítődött, még azelőtt, hogy az egyiptomiak elkezdték felfedezni a messzi északot. Ehelyett a forrásuk a fekete-tengeri vándoroktól eredt, és elmesélte az útjukat Atlantisztól odáig. Az egyiptomiak egyszerűen megfordították.

– Hát persze! – Mustafa újból izgalomba jött. – Atlantisztól az annyit jelent, hogy az áramlással szemben. Mikor leírták az Atlantisz felé vezető utat, az egyiptomiak ugyanannyi időt vettek, mint amennyit a kifelé vezető út megtétele jelentett.

Nem jöttek rá, hogy jelentős különbség lehet a kettő között.

Jack Mustafára szegezte tekintetét.

– Szükségünk lenne az áramlás sebességének megbecsülésére, illetve annak kiszámítására, hogy egy neolitikus hajó milyen gyorsan tudott haladni az áramlattal szemben. Így megkapnánk, naponta mekkora távot tudtak megtenni, és a Boszporusztól mérve megkapnánk a hajóra szállás helyét, ha húsz nappal visszaszámolunk.

Mustafa felegyenesedett, és magabiztosan kijelentette: – A megfelelő helyre jöttetek.

10

nap éppen lenyugodni készült a nyugati part felett, mikor Aa társaság újból összegyűlt a térképteremben. Mustafa három órán keresztül görnyedt a számítógépek fölött egy melléképületben, és csak tíz perce jelentette be, hogy elkészült.

Csatlakozott hozzájuk Malcolm Macleod is, aki egy sajtókonferenciát szervezett, hogy bejelentsék a neolitikus falu felfedezését, amint a haditengerészet hajója másnap reggel elfoglalta pozícióját a lelőhely fölött.

Costas húzott először széket magának. A többiek odasereglettek, miközben ő buzgón böngészte a konzolt.

– Mit találtál?

Mustafa szemét a központi képernyőre függesztve válaszolt.

– Van néhány apró hiba a navigációs szoftverben, amit még ki kell javítanom, de azért nagyon szépen összeáll az egész.

Costas és Mustafa először akkor dolgoztak együtt, amikor a Computer-Aided Navigation Resarch and Development (CAN), a számítógépes navigációs kutatás és fejlesztés egységének ügyeletes parancsnoka volt a NATO izmiri bázisán. Miután leszerelt a török haditengerészettől, és megszerezte régészdiplomáját, a számítógépes navigációs kutatás technológiájának tudományos alkalmazásán dolgozott.

Az elmúlt év során Costasszal egy új szoftvercsomagot fejlesztett ki, amely a szél és az áramlatok hatását számítja ki az ősi navigációban. Az egyik legnagyobb koponyának tartották ezen a területen, azonkívül nagyszerű vezető volt, amit nemegyszer bizonyított, amikor az NTE török felségvizeken dolgozott.

Gépelt a klaviatúrán, és egy hajó képe jelent meg a központi képernyőn.

– Ezt csináltuk Jackkel.

– Neolitikus faanyagon alapul, amit tavaly emeltek ki a Duna torkolatánál – magyarázta Jack. – A miénk nyitott hajó, nagyjából huszonöt méter hosszú és három méter széles. A gályák csak a bronzkor végén terjedtek el széles körben, úgy, hogy tizenöt mártogató evezős ült mindkét oldalon. Két ökröt tudott vinni, ahogy itt ábrázoltuk, illetve több pár kisebb állatot, például disznót és szarvast, nagyjából két tucat nőt és gyereket, valamint tartalék legénységet.

– Biztos, hogy nem volt vitorlájuk? – kérdezte Macleod.

Jack bólintott.

– A vitorlázás kora bronzkori találmány a Níluson, ahol a hajók le tudtak úsztatni a deltáig, aztán a vízfolyással szemben visszavitorláztak az uralkodó északi széllel. Valójában az egyiptomiak vezették be a vitorlázást az Égei-tengeren, ahol az evezés sokkal jobb módszer volt a szigetek körbehajózására.

– A program jelzi, hogy a hajó hat csomó sebességgel tud haladni szélcsendben – mondta Mustafa. – Az hat tengeri mérföld óránként, nagyjából hét angol mérföld.

– Még világosban ki kellett kötniük a hajóval, legeltetni az állataikat, és tábort verni – mondta Jack. – És reggelenként fordítva.

– Tudjuk, hogy az exodus tavasz végén, nyár elején ment végbe – közölte Macleod. – Végigküldtük a nagy felbontóképességű

tengerfenék-profilozót

egy

négyzetkilométernyi területen a neolitikus falu közelében. Az üledék tökéletesen megőrződött földrendszert takart barázdákkal és öntözőcsatornákkal. A környezetrégészeti laboratórium most fejezte be a minták magelemzését, amit az árvíz előttről a ROV segítségével gyűjtöttünk. Kimutatták, hogy szemes termény volt. Alakor, Triticum monococcum, hogy pontos legyek. Nagyjából két hónappal az áradás előtt vetették.

– A gabonát ezen a földrajzi szélességen általában áprilisban vagy májusban vetik – jegyezte meg Jack.

– Helyes. Júniusról vagy júliusról beszélünk, nagyjából két hónappal a Boszporusz átszakadása után.

– Hat csomó negyvennyolc tengeri mérföldet jelent egy nyolcórás menetben – folytatta Mustafa. – Ez feltételezi, hogy volt tartalék legénységük, vizük és élelmük. Naponta legalább nyolc órát kellett evezniük. Nyugodt tengeren a hajónk a déli part mentén kicsit több mint tizenegy napig haladhat. – Tizenegyszer lenyomott egy billentyűt, és a hajó miniatűr megfelelője előrehaladt a Fekete-tenger izometrikus térképén.

– Most lép igazán életbe a CAN program.

Újból gépelt, és a szimuláció átalakult. A tenger nyugtalan lett, és a szintesés vízesésként ábrázolta a Boszporuszt.

– Itt vagyunk i. e. 5545 nyarán, nagyjából két hónappal a vízözön megindulása után.

Visszatette a hajót a Boszporusz közelébe.

– Az első változó a szél. Az uralkodó nyári szelek északról fújnak. A nyugat felé tartó hajók csak akkor érhetnek el komoly haladást, ha elérték Sinopot, a déli part felénél, ahol a part nyugat-délnyugati irányba folytatódik. Az előtt a part nyugat-északnyugati irányba tart, úgyhogy evezniük kellet.

– Mennyiben volt más az éghajlat? – kérdezte Katya.

– A fő hullámzást ma az észak-atlanti oszcilláció okozza – válaszolta Mustafa. – A meleg fázisban alacsony nyomás van az Északi-sark felett, ez erős nyugati szelet eredményez, és a Fekete-tenger időjárása forró és száraz. A hideg fázisban az arktikus levegő délre áramlik, északi szeleket keltve a Fekete-tenger felett. Alapvetően szelesebb és nedvesebb lesz az időjárás.

– És az őskorban?

– Úgy gondoljuk, hogy a holocén időszakban, a nagy olvadás utáni első pár évezredben a hideg fázishoz hasonlított inkább. Kevésbé volt száraz, mint manapság, jóval csapadékosabb. A Fekete-tenger déli része optimális hely volt a földművelés kialakulásához.

– Milyen hatása volt a hajózásra? – kérdezte Jack.

– Húsz-harminc százalékkal erősebb északi és nyugati szelek uralták a térséget. Mindezt betápláltam a gépbe a legvalószínűbb változatban, a part minden ötven tengeri mérföldes területére, két hónappal a vízözön után, beleértve a szél hatását és az áramlatokat is.

– A második lényeges hatás bizonyára a vízözön maga.

– Tíz köbkilométeres beömléssel állunk szemben mindennap tizennyolc hónapon át, aztán fokozatos csökkenés tapasztalható a következő hat hónapban, míg beáll az egyensúly. Az exodus a maximális beáramlás idején történt.

A klaviatúrán gépelt, és alakok sora jelent meg a jobb oldali képernyőn.

– Ez mutatja a Boszporusztól keletre az áramlás sebességét.

Ez tizenkét csomó a vízesésnél, és két csomó alá csökken a legkeletibb szektorban, több mint ötszáz mérfölddel arrébb.

Costas csatlakozott hozzá.

– Ha csak hat csomóval haladtak, akkor a neolitikus földművelőink soha nem érték el a Boszporuszt.

Mustafa bólintott.

– Még azt is meg tudom jósolni, hol értek végül földet, harminc mérföldre keletre, ahol túl erős volt az áramlás. Innen szárazföldön szállították fel a hajót a Boszporusz ázsiai partján a Dardanellákhoz. Az áramlás a szorosokban is nagyon erős lehetett, úgyhogy nem hiszem, hogy újból vízre szálltak, míg el nem érték az Égei-tengert.

– Pokoli nehéz lehetett a szállítás – mondta Macleod. – Csaknem kétszáz tengeri mérföld az út.

– Biztosan szétszedték a hajótestet, és igásökröket használtak, hogy szántalpon húzzák a faanyagot – válaszolta Jack. – A legkorábbi deszkázott hajókat úgy készítették, hogy vesszőkkel fűzték össze a faanyagot, és így könnyen szétszedhették a hajótestet.

– Talán azok, akik keletre mentek, tényleg az Ararát hegyén hagyták a hajóikat – töprengett Katya. – Szét tudták szedni a faanyagot, és addig vontatták, míg végül rájöttek, hogy nem lesz rá szükségük a továbbiakban. A nyugati csoport ellenben valószínűleg mindig a tenger közelében maradt a szállítás során.

Costas a Dardanellákra pillantott.

– Hissarlik hegyéről indulhattak. Néhány földművelő

esetleg ott maradt, és ők lettek az első trójaiak.

Costas szavai újból megvilágították felfedezésük nagyszerűségét, és egy pillanatra félelemmel teljes csodálat árasztotta el őket. Óvatosan, módszeresen rakták össze a kirakós játék elemeit, amit tudósok nemzedékeinek sora kevert össze, ők pedig felfedezték a keretét, s így már nem puszta spekuláció többé. Nem csupán az egyik sarkát rakták ki a puzzle-nak, hanem nagy léptékben kezdték újraírni a történelmet. A forrás annyira a fantázia világába burkolózik, hogy még mesének tűnik. Olyan dologra bukkantak, amelynek jelentőségét maguk is alig tudták felfogni.

Jack Mustafához fordult.

– Milyen messze van húsz dromoi ilyen feltételek között?

Mustafa a jobb oldali képernyőre mutatott.

– Visszafelé megyünk a partraszállás helyétől, a Boszporusz közeléből. Az utolsó nap csak fél csomóval haladtak az áramlással és a széllel szemben, ez azt jelenti, hogy az egynapi járóföld legfeljebb négy mérföld lehetett. – Lenyomott egy billentyűt, és a hajó kissé keletre mozdult.

– Aztán a távolságok fokozatosan nőnek, míg elérjük a Sinop utáni harmincmérföldes napi járóföldet. – Tizenkétszer lenyomta a billentyűt, és a hajó félútra visszakerült a Fekete-tenger partján. – Aztán kissé fáradságosabb pár napig, mivel északnyugatnak tartanak, az uralkodó széliránnyal szemben.

– Az tizenöt napi járóföld – mondta Jack. – Az utolsó öt nap hová vezet bennünket?

Mustafa még ötször lenyomta a billentyűt, és a hajó a Fekete-tenger délkeleti sarkában kötött ki, pontosan a vízözön előtt oly életteli partszakasznál.

*

A számítógépes adatok kinyomtatása után Mustafa egy leválasztott területre vezette a többieket. Lejjebb vette a lámpák fényerejét, és több széket helyezett el a konyhaasztal méretű központi konzol körül. Benyomott egy kapcsolót, és a felszín megvilágosodott.

– Egy holografikus fénytábla – magyarázta Mustafa. – A legújabb bathymetrikus reprezentáció. Képes háromdimenziós képben megjeleníteni bármely területet a tengerfenéken, amelyről vannak kutatási adataink, az egész óceántalapzattól kezdve a pár méteres átmérőjű kis darabig. Például régészeti lelőhelyek bemutatására is alkalmas.

Begépelt egy parancsot, és a táblán felrobbantak a színek. A víz alatti ásatás minden részlete csodálatosan tisztán látszott.

Egy csomó üledéket eltávolítottak, hogy jobban látszódjon a cserépedénytartók sora, a fémöntvények a hajó oldalánál, a mindkét oldalra kilógó faanyag. A hajótest egy vájatba ékelődött egy meredek lejtő fölött, nagy sziklanyelvek tűntek el lent mindkét oldalon, ahol valaha a láva folyt.

– A minószi hajóroncs, ahogy tíz perccel ezelőtt kinézett.

Jack megkért, hogy vetítsem ki, hogy ellenőrizni tudja a haladást. Ha ezt az eszközt teljesen online használjuk, akkor valósággal beléphetünk a távoli terepmunkába, és képesek leszünk irányítani az ásatást anélkül, hogy egy csepp víz is érne bennünket.

A régi időkben hatalmas erőfeszítések kellettek, hogy feltérképezzük a víz alatti lelőhelyeket: minden mérést kézzel végeztünk, és emiatt rengeteget kínlódtunk. Most a digitális fotogrammetria megjelenésével mindez feleslegessé válik. Ez a kifinomult térképkészítő rendszer egy távirányítással működtetett eszközt használ, hogy képeket készítsen, amelyeket közvetlenül a Seaquest nek továbbít. A hajóroncs fölött eltöltött tízperces pásztázással a ROV több adatot gyűjtött, mint amennyit régen egy egész ásatás eredményezett.

Miként a hologramot, az adatokat is egy lézervetítőbe táplálják, amely elkészíti a lelőhely latexmodelljét a Seaquest tárgyalótermében. Folyamatosan módosul, ahogy az exkavátorok eltávolítják az üledéket. Az innovatív rendszerért is Efram Jacobovichot, az NTE alapító jótevőjét illeti köszönet, aki rendelkezésükre bocsátotta óriás szoftvercége szakértőit.

Jack aznap délután már egy telefonkonferencia alkalmával több órát töltött a hologram tanulmányozásával az ásatást végző munkatársaival. De a többiek számára lélegzetelállító látvány volt, mintha hirtelen az Égei-tenger fenekére röppentek volna nyolcszáz tengeri mérföld távolságra. Figyelemre méltó haladás történt huszonnégy óra alatt, mióta elrepültek a helikopterrel. A csapat eltávolította az üledékréteget, és újabb értékes leleteket küldött a biztonságos karthágói múzeumba.

Egy sor rituális tömjénnel töltött agyagamfora alatt a hajótest sokkal jobban megőrződött, mint ahogy Jack remélni merte.

Csappal és csaplyukkal összeillesztett kötései olyan frissek és tiszták, mintha tegnap készültek volna.

Mustafa újból gépelt.

– Most pedig lássuk a Fekete-tengert.

A roncs szétbomlott a kaleidoszkóp színeire, amiből aztán a Fekete-tenger modellje emelkedett ki. A középpontban a mélytengeri síkság, a mérgezett pokol csaknem 2200 méter mélyen. A széle környékén a part menti sekély rész sokkal enyhébben lejtett, mint a Földközitenger jó részén.

Újabb billentyűt nyomott le, hogy megvilágítsa a tengerpart vonalát a vízözön előtt.

– A célterületünk.

Egy fénypont tűnt fel messze a délkeleti sarokban.

– Északi szélesség negyvenkettedik fok, keleti hosszúság negyvenkettedik fok. Ilyen pontos volt a távkalkulációnk a Boszporusztól.

– Szép nagy terület – mondta Costas óvatosan. – Egy tengeti mérföld egy perc szélesség, egy fok hatvan perc. Ez háromszázhatvan négyzetmérföld.

– Ne feledd, hogy tengerparti területet keresünk – mondta Jack. – Ha az ősi partvonalat követjük, a part felőli oldalon valószínűleg elérjük a célunkat.

– Minél közelebbről meg tudjuk határozni, annál jobb – mondta Mustafa. – A bathymetria alapján az ősi tengerpart ebben a szektorban legalább harminc mérföld távolságban van a parttól, jóval túl a felségterület határán. Egészen nyilvánvaló, hogy valami különleges dolgot keresünk. Kíváncsiskodó tekintetek követnek majd.

A többiek morgolódtak, amikor a célzás mindenki számára világossá vált. A térkép mutatta, milyen veszélyesen közel lesznek majd a Fekete-tenger távolabbi partjához, a modern Barbár-parthoz, ahol kelet új és baljóslatú módon találkozik nyugattal.

– Kíváncsi vagyok erre a dologra. – Macleod egy szabálytalan alakzatra mutatott a tengerfenéken. Egy nagyjából öt kilométer hosszú hegygerinc futott párhuzamosan az ősi tengerparttal. A tenger felőli oldalán ötszáz méter mély szakadék. – Harmincmérföldes körzetben ez az egyetlen kiemelkedés. Ha fellegvárat építenék, olyan helyet választanék, ahonnan az egész környéket uralhatom. Ez a legkézenfekvőbb hely.

– De az utolsó bekezdés a papiruszon sós tavakról beszél – mondta Costas.

Katya elkapta a végszót, és felolvasta a palmtopjáról.

– „Aztán eléred a citadellát. És ott lent hatalmas, aranyszín mező terül el, és sós tavak, ameddig a szem ellát.”

– Ilyen kép él bennem a Földközi-tengerről a sókrízis idején – kommentálta Costas. – Stagnáló sós tavak, mint amilyen a Holt-tenger déli része manapság.

– Azt hiszem, van rá magyarázatom. – Mustafa gépelt a klaviatúrán, és a hologram a délkeleti szektor közeli képévé változott. – Mikor a tengerszint százötven méterre csökkent, a hegygerinc szárazföld felé eső területe egyszerűen kiszáradt.

Hatalmas területek voltak pár méterrel a tengerszint alatt, amelyek most szárazfölddé váltak. Mikor a pleisztocén vége felé a legmélyebbre került a vízszint, az itteni mélyedésekben sós tavak maradtak. Sekélyek voltak, és gyorsan kiszáradtak: hatalmas sómezők maradtak a helyükön. Magasabb pontokról már jókora távolságról látni lehetett őket, mert nem nőtt rajtuk növényzet.

– És ne feledjük, milyen fontos volt a só – mondta Jack. – Létfontosságú konzerváló anyag, és emellett keresett árucikk is. Róma történetének korai szakaszában a rómaiak jól éltek, mert ők uralták a Tiberis torkolatánál lévő sólepárlókat.

Elképzelhető, hogy több ezer évvel ezelőtt hasonló monopóliumra tettek szert az itteniek.

Costas elgondolkodva megjegyezte.

– Az aranyszín mező jelenthet búza-és árpamezőket, gazdag, gabonatermő síkságot: a háttérben Anatólia hegyei magasodtak. Talán ez Platón beszámolójának „hegyövezte síkja”.

– Eltaláltad – mondta Mustafa.

– Igazam van, mikor arra gondolok, hogy ma a hegygerinc egy része a tengerszint fölött van? – nézegette Costas a geomorfológiát a hologramon.

– Ez egy kis vulkán teteje. A hegygerinc az ázsiai lemez mentén húzódó földrengéses zóna része. Ez nyugatra nyúlik az észak-anatóliai törés irányába. A vulkán nem szunnyad teljesen, de nem is tört ki az írott történelem során. A kaldera nagyjából egy kilométer átmérőjű, és háromszáz méter magasra emelkedik a tenger szintje fölé.

– Mi a neve?

– Nincs neve – válaszolta Macleod. – Vitatott területen fekszik az ottomán török birodalom és a cári Oroszország között 1853-ban kitört krími háború óta. Nemzetközi vizeken van, de csaknem pontosan Törökország és Grúzia határán található.

– A terület hosszú ideje tiltott zónának számít – folytatta Mustafa. – Hónapokkal a Szovjetunió összeomlása után, 1991-ben egy atom-tengeralattjáró merült le titokzatos körülmények között valahol a közelében. – A többiek kíváncsiak voltak, és Mustafa körültekintően folytatta. – Soha nem találták meg, de a kutatás során lövöldözés alakult ki a török és a szovjet hadihajók között. Törökország NATO-tagságát tekintve akár potenciális globális robbanáspont lehetett volna. Mindkét fél megegyezett a visszavonulásban, és a konfrontáció elült, de ennek eredményeként aligha lehetséges mélytengeri kutatás azon a területen.

– Úgy hangzik, mintha megint magunkra lennénk utalva – mondta Costas sötéten. Mindkét oldalon baráti országok, de nincs módjuk közbeavatkozni.

– Azt tesszük, amit lehet – mondta Mustafa. – Az 1992-es fekete-tengeri gazdasági együttműködési egyezmény a Blackseafor megalapításához vezetett, ez a fekete-tengeri tengerészeti együttműködési munkacsoport. Inkább gesztus, mint valós eredmény, és a legtöbb török tengerészeti tilalom továbbra is egyoldalú. De legalább alap lehet a beavatkozásra.

A tudományos oldalon is megvan a remény szikrája. A Török Nemzeti Oceanográfiai Bizottság mérlegeli a Grúz Tudományos Akadémia ajánlatát, hogy működjenek együtt egy kutatási programban, amely azt a szigetet is magába foglalná.

– De nincs remény arra, hogy megfelelő védelmet kapjunk – mondta Costas.

– Egyelőre semmi se dőlt el. A helyzet nagyon kényes. A labda nálunk van.

*

A nap lenyugodott, és az erdős lejtők Trabzon fényei mögött sötétbe burkolóztak. Jack és Katya lassan sétált a kavicsos tengerparton, lépteik zaját elnyelték a lágyan locsogó hullámok.

Korábban részt vettek a Blackseafor helyettes admirálisának rezidenciáján tartott összejövetelen és a kerti fogadáson. Fenyőtűk illata követte őket az éjszakába. A keleti hullámtörőt messze maguk mögött hagyták. Jack még mindig a szmokingját viselte, de kigombolta a gallérját, levette a nyakkendőjét és zsebre tette háborús kitüntetése mellé, amit vonakodva ugyan, de fölvett az alkalomra.

Katya csillogó fekete ruhát viselt. Kibontotta a haját és levette a cipőjét, hogy mezítláb sétáljon a vízben.

– Remekül nézel ki.

– Te sem nézel ki rosszul. – Katya felnézett Jackre, elmosolyodott, és gyengéden megérintette a karját. – Azt hiszem, már elég messzire jöttünk.

Visszasétáltak a parton, és leültek egy tengerre néző lapos sziklára. Feljött a hold, és csillogó fényt vetett a vízre. A hullámok ragyogva táncoltak előttük. Fönt az északi horizont szurokfekete volt, vihar robogott feléjük az orosz sztyeppékről.

Hideg szél hozta a hirtelen változás jelét, amely megváltoztatja a tenger képét a következő napokban.

Jack felhúzta a lábát, és karját összefogta a térdén, szemét a horizontra szögezte.

– Ez mindig a legfeszültebb időszak, amikor az ember tudja, hogy csak karnyújtásnyira van a nagy felfedezés.

Ilyenkor minden perc késlekedés elviselhetetlennek tűnik.

Katya újból rámosolygott.

– Mindent megtettél, amit csak tudtál.

Megvitatták a másnap érkező Seaquest ügyét. A recepciónál Jack beszélt Tom Yorkkal az NTE biztonságos csatornáján. Mostanra a Seaquest már teljes sebességgel tart a Boszporusz felé, a hajóroncs kiásását a segédhajó személyzetére bízta. Másnap reggel a Seaquest már a Fekete-tengeren lesz. Szerettek volna minél előbb csatlakozni hozzá, hogy megnézzék, a felszerelés teljes mértékben készen áll-e.

Katya elfordította a fejét, és gondterheltnek tűnt.

– Téged közel se hoz lázba annyira a felfedezés, mint engem.

Mikor válaszolt, a lány szavai igazolták Jack megérzését, hogy valami bántja.

– Számotokra Nyugaton az olyan emberek, mint Aszlan, arctalanok, mint a hidegháborús ellenség – mondta. – De számomra valódi hús-vér emberek. Szörnyetegek, akik az erőszak és a mohóság feltérképezetlen pusztaságává tették a hazámat. Az ottaniaknak a rettegés és anarchia világában kell élniük: ehhez foghatót a középkor óta nem tapasztalt a Nyugat.

A szovjet elnyomás évei után mindenki hatalmas magánvagyont akart. Bűnözők és hadurak jelentik a rendet. A törvények valójában az ő törvényeik. – Hangja megtelt érzelmekkel, és a tenger felé nézett. – És ez az én népem. Egy vagyok közülük.

– De te elég erős és elszánt vagy ahhoz, hogy megküzdj velük. – Jacket ellenállhatatlanul vonzotta valami a lány sötét körvonalai felé, a távoli horizont előtt.

– Az én világomba fogunk belépni, és nem tudom, hogy meg tudlak-e védeni. – Szembefordult Jackkel, a tekintete kifürkészhetetlen. – De természetesen engem is lázba hoz a felfedezés.

Közelebb húzódtak egymáshoz és megcsókolták egymást, először gyengéden, aztán hosszan és szenvedélyesen. Jacket hirtelen elöntötte a vágy, mikor megérezte a lány testét.

Lesimította a ruha pántját a válláról, és még közelebb húzta magához.