THÉBAI, KR. E. 371 ŐSZE
Makedóniai Philipposz az éljenző tömeget nézte, ahogy Leuktra világkoszorús hősei felvonultak az utcákon. Hihetetlen győzelem volt. Korábban még egyetlen spártai sereg sem szenvedett vereséget ily módon. Egyszerre volt lehetetlen és valahogy mégis csodálatos - még egy makedónnak is.
Philipposz átérezte a tömeg csillapíthatatlan ujjongását, hiszen olyan eseményt ünnepeltek, amit csak kevesen tartottak elképzelhetőnek - hogy a spártaiakat szétveri egy annál kisebb haderő. Az utcákról zeneszó szűrődött be és Philipposz szívesen elhagyta volna a csendes házat, hogy csatlakozzon hozzájuk, velük táncoljon és elfeledkezzen saját kínjairól.
De Pammenész azt mondta, hogy látogatót várnak.
A thébai képtelen volt a szemébe nézni, idegesen izgettmozgott beszéd közben. Abban a pillanatban félelem és harag lángolt fel Philipposzban, de mindkét érzelmet elrejtette, míg Pammenész el nem távozott. A makedón otthagyta az ablakot, töltött magának egy kupa vizet, és átgondolta a dolgot.
Két hónapja semmit sem hallott a fivéréről, Perdikkaszról, így aligha számított új keletűnek ez a mostani félelem. Perdikkasz három évvel volt idősebb Philipposznál, így közelebb állt a trónhoz. Ő hal meg elsőnek. Ezért a fiú folyamatosan írogatott neki, valamint az unokafivéreinek és - húgainak - érdeklődött a királyi ménesekről, rokonai egészsége iránt tudakozódott. Mikor Perdikkasztól nem jött több levél, öccsére álmatlan éjszakák köszöntöttek, ahogy arra várt, melyik napon érkezik meg az orgyilkos. És most elérkezett a nap. Addig nem ölik meg, míg Thébaiban van - ezzel nyugtatgatta magát -, mert az udvariatlanság lenne. Önkéntelenül is megérintette az övébe dugott tőrt. Nem sok hasznát veszi majd. Noha erős volt, mindössze tizennégy esztendőben csak a legügyetlenebb felnőttekkel szemben lehetett esélye. És nem ügyetleneket fognak küldeni.
- Mit tegyek, Kroszi? - kérdezte a vénember szellemétől.
Nem kapott választ, de már az elsuttogott név is enyhítette feszültségét. Eszébe jutott a kések éjjele, ahogy az öreg rövid kardjával a kezében nesztelenül besurrant a hálószobájába. Philipposz akkor tízéves volt. Kroszi a szoba egyik árnyékos sarkába húzta és ráparancsolt, hogy bújjon el a kerevet mögé. -Mi folyik itt? - tudakolta Philipposz.
- Vér és halál - felelte az öreg. - De én megvédelek, fiú, ne félj!
Philipposz hitt neki. Tízévesen egy gyerek még hisz a felnőtteknek. Kroszi leült karddal a kezében a kerevetre, és pirkadatig vártak. De nem jött senki.
Philipposz a hidegben kucorgott egy takaróba bugyolálva, túl rémülten, hogy megkérdezze, milyen veszély fenyegeti.
Ahogy a nap felbukkant a távoli Krousszia-hegység felett, Kroszi megnyugodott.
- Gyere elő, fiú! - fogta kézen Philipposzt, és kihúzta a gyereket. Magához vonta a herceget, és egy pillanatra magához ölelte. - Az éjjel elhunyt atyád. Immár Ptolemaiosz uralkodik Makedóniában.
- De... apa olyan erős! Nem halhatott meg!
- Senki sem erősebb a szívébe döfött tőrnél, Philipposz.
- De ki tette? És miért?
- Ezekre a kérdésekre nem tudok felelni, fiú. Most azonban remény ébred bennem, hogy már nem vagy veszélyben.
- Ptolemaiosz bácsi majd gondoskodik rólam - mondta
Philipposz, de még tízévesen is észrevette Kroszi haragos tekintetét, mielőtt az öreg felállt és elfordult volna. Akkor nem egészen értette, de most tisztán emlékezett rá. Mostanra tudta a válaszokat, noha soha senki nem mondta meg neki azokat.
Ptolemaiosz ölette meg Amüntasz királyt. Ptolemaiosz bácsi, aki három hónap múlva elvette Philipposz anyját, Eurüdikét és egy évvel később meggyilkolt férje mellé temette. Philipposz szülei ridegek voltak legkisebb fiukkal, de a gyerek még így is szerette őket, bálványozta az apját és megtett minden tőle telhetőt, hogy a kedvében járjon.
A következő évben Philipposz életét az intrikák és váratlan halálesetek árnyékolták be. Philipposz legidősebb bátyját, Alexandrast holtan találták aigaiai nyári lakában - ismeretlen támadók végeztek vele. További három felnőtt unokatestvére is titokzatos körülmények között hunyt el.
Ekkor érkezett a thébaiak követelése, akik túszokat akartak, miután a makedón sereg és a nagy thébai harcos, Pelopidasz vezette haderő között egy kurta, keserves hónapon át folytak az összecsapások. Végül a makedónokat szétverték. Ptolemaiosz tizenkét túszt küldött - köztük Philipposzt - Thébaiba, és az ifjú herceg hónapok óta először érezte magát biztonságban.
Nem engedték, hogy Kroszi is vele tartson, az öregembert pedig előző tavasszal elvitte a láz. Philipposz még mindig gyászolta, és azért imádkozott, hogy a szelleme hadd legyen vele, míg el nem jön az ő megölésének pillanata is. Akkor talán együtt indulhatnak a Holtak Földjére.
A lépcsőn felhangzó léptek zaja felrázta a gondolataiba merült Philipposzt. Felállt - és ekkor vette észre, hogy remeg a lába.
Egy tetőtől talpig páncélt, a fején pedig fehér forgós sisakot viselő, magas harcos lépett be. Nem volt még idős, talán tizennyolc lehetett, de a szeme fakó volt és hideg.
Meghajolt.
- Jó reggelt! Azért jöttem, hogy hazakísérjelek, Philipposz.
- Hoztál levelet? - kérdezte a fiú, és büszke volt rá, hogy hangja nem árulta el, mennyire retteg.
- Igen, uram. A fivéredtől, Perdikkasztól.
- Jól van?
- Él, uram, bár leterítette a láz, és még lábadozik. A nevem Attalosz, és remélem, összebarátkozunk.
Philipposz bólintott.
- Nem kétlem, hogy egy életre - felelte, és sötét szemének pillantását belefúrta a harcos fakó, kígyószerű tekintetébe. A férfi pislogott, mire Philipposz elmosolyodott. - Ne izgasd magad, Attalosz! Nem ítéllek el.
- Nem azért jöttem, hogy megöljelek, uram - felelte a harcos. - Egyértelmű parancsokat kaptam. A fővárosba kísérlek és semmi egyéb.
- Akkor járjunk egyet! - mondta Philipposz, és kisétált a döbbent Attalosz mellett. Kiléptek az utcára, átfurakodtak a kereszteződésekben összegyűlt tömegen és az agórára mentek, ahol Epameinóndasznak már el kellett volna kezdenie szónoklatát. A hadvezért azonban a csődület feltartotta, de ez nem izgatta különösebben az embereket. Énekeltek, táncoltak, vedeltek, boldogságuk kisugárzása majdnem olyan mámorossá tett mindenkit, mintha bort ittak volna. Philipposz jobban érezte magát itt a szabadban, de időnként Attaloszra pislogott, és látta, ez nem mondható el a sudár termetű harcosról. Philipposz belekarolt és behúzta egy elhagyatott mellékutcába.
Ott kivonta tőrét és saját mellének nyomta a hegyét.
- Mit művelsz? - meredt rá Attalosz.
Philipposz megfogta a férfi kezét és a markolathoz húzta.
- Ha meg kell ölnöd, itt megteheted. Senki sem fogja észrevenni, és mondhatod, hogy egy thébai tette. Így sokkal egyszerűbb volna neked.
- Most jól figyelj! - sziszegte Attalosz. - A király embere vagyok, és azt teszem, amire kér. Ha azt mondta volna, hogy öljelek meg, megtenném. De csak vissza kell vigyelek Pellába. Hogyan győzhetlek meg róla?
- Épp most tetted meg - dugta vissza a tört Philipposz a hüvelyébe. A szíve vadul vert és elvigyorodott. - Veszedelmes napokat élünk, Attalosz.
- Kifejezetten különöseket - bólintott a férfi, és mereven elmosolyodott. A fogai túlságosan kiállnak, olyanok, akár a határkövek, gondolta magában Philipposz. A tekintete pedig egy gyilkosé. Eszébe jutott Parmenión tanácsa, és belekarolt a harcosba, majd melegen rámosolygott. - Kedvellek - közölte vele. - Szóval, ha Ptolemaiosz valaha is úgy döntene, hogy megölet... akkor kérd meg, hogy valaki mást küldjön. Nem lenne szabad olyasvalakinek megölni minket, akit kedvelünk.
- Megpróbálom nem elfelejteni.
A Pellába tartó út lassú volt, de ennek ellenére meglepően kellemes, ahogy átlovagoltak a Pindosz-hegység vonulatán, északkeletnek, Aigai városa felé. Attalosz érdekes, noha nem különösebben szórakoztató társaságnak bizonyult, Philipposz pedig azt vette észre, hogy csodálja a férfiban lakozó, célratörő becsvágyat. Útközben értesült a királyságban történtekről. A paiónok betörtek északról, de Ptolemaiosz szétverte seregüket és arra kényszerítette a királyukat, hogy évi kétszáz talentum aranyat fizessen adó gyanánt. A makedónok öröme azonban rövid életűnek bizonyult, mivel Bardülisz király illír serege két hónappal később vereséget mért Ptolemaioszra nyugaton, a Preszpa-tó mellett. A vereség miatt Ptolemaiosz kénytelen volt évi kétszázötven talentum arany adót fizetni Bardülisznek.
- Túl sok farkas vadászik egy túl kicsi karámban - jegyezte meg Attalosz, mire Philipposz bólintott. Valójában persze nem Észak-Hellász volt túl kicsi, de mivel Illíria, Makedónia, Paiónia és Trákia mind-mind büszkélkedhetett sereggel, a számtalan független város, mint Olünthosz és Amphipolisz pedig nagy zsoldoscsapatokat fogadtak, egyetlen király sem volt képes uralma alá hajtani a térséget. Kroszi régebben azt mondogatta, hogy Észak-Hellász a zsoldosok paradicsoma. Mivel nem volt hiány munkában, az ember szépen meggazdagodhatott a vér és az erőszak révén, majd vehetett magának egy csendes kis tanyát a civilizáltabb délen.
Bármerre járt is Philipposz és Attalosz, mindenfelé észak határvidéki jellegét látták. A városokat falakkal vették körbe, a falvakat sánckarókkal, különálló tanyák vagy magányos házak egyáltalán nem voltak. Az emberek egy helyre gyűltek, mert soha nem tudhatták, mikor csap le rájuk egy izzó szívű és hideg vassal felszerelt sereg.
- Ez a férfiaknak való ország - közölte Attalosz, ahogy fent, a Pieria-hegység láncai között lovagoltak, alaposan bebugyolálva magukat köpönyegükbe, mert északról csípős őszi szél fújt.
- A férfiaknak feleségek és gyerekek kellenek - felelte Philipposz. - A gyerekeket tanítani kell. A szántóvetőknek béke kell, hogy művelhessék a földet. Makedónia gazdag ország, egész Hellászban nincs ennél kiválóbb faanyag. A föld elképesztő gazdagságot kellene, hogy fialjon. Mégsem teszi. Mert a férfiaknak harcossá kell válniuk, el kell felejteniük a földet és kincseit. Kell lennie ennél jövedelmezőbb módnak.
- Egy napon talán te leszel a király - mondta erre Attalosz halkan. - Talán nagy király leszel. És akkor leigázhatod az illíreket és a trákokat, és beteljesítheted álmodat.
- Nem vágyom rá, hogy király legyek - mosolyodott el hirtelen Philipposz. - És ezt ne felejtsd el jelenteni Ptolemaiosznak!
PELLA, MAKEDÓNIA, KR. E. 371
Pella egyre növekvő város volt. Philipposz atyja, Amüntasz komoly kölcsönöket vett fel, hogy építészeket hozasson délről, akikkel széles utakat és templomokat építtetett, és kibővíttette a palotát. A gazdagabb makedón nemeseket is arra bátorította, hogy költözzenek a székvárosba, építsenek házakat a dombokon, és hozzák magukkal szolgáikat, akiknek olcsóbb házak kellettek. Az új lakók beáramlása magával vonzotta a kalmárok és szatócsok érkezését, és a város felvirágzott.
Philipposz palotája hálószobájának ablakában állt és a kert magas falain túli piacteret nézte. Hallotta a portékáikat fennhangon kínáló árusokat, ahogy a vevőket csalogatták, és azt kívánta, bárcsak ő is elhagyhatná e vészjósló palotát és elvegyülhetne a tömegben.
De nem tehette. Ptolemaiosz világosan megmondta, hogy nem szeretné, ha ifjú unokaöccse kikerülne a látóteréből, állítólag azért, mert aggódott a biztonságáért. Ez meglepte Philipposzt, mivel a király láthatóan nem aggódott ennyire saját fiáért, Arkhelaoszért, aki kedvére lovagolhatott, vadászhatott és járhatott a szajhákhoz. Philipposz nem rajongott Arkhelaoszért, és - Parmenión tanácsa dacára - képtelen volt rávenni magát, hogy megkedveltesse magát a bugrissal.
A király fia kiköpött apja volt, csak fiatalabb kiadásban: ugyanaz a kampós orr, ugyanaz a kegyetlen vonalú száj, ugyanaz az előreugró áll. Philipposznak nehezére esett kedvességet tettetnie a gyilkos bácsikája irányába úgy, hogy közben nem alázkodik meg a trónörökös előtt. Annyit beszélt fivérével, Perdikkasszal, amennyit csak tudott, bár a bátyja még mindig a betegágyat nyomta.
- Nem sok értelme lenne megkedveltetned vele magad - suttogta Perdikkasz, akinek már a beszéd is elszívta az erejét. -Arkhelaosz egy disznó: minden barátságos közeledést a gyengeség jelének tekintene, és megtenne minden tőle telhetőt, hogy kihasználja. Gyűlölöm azt az embert. Tudod, mit mondott nekem tavaly tavasszal? Hogy ha Ptolemaiosz életben is hagyna, amint az ő fejére kerül a korona, első parancsával az én halálomat rendeli el.
- Elmenekülhetnénk - felelte erre Philipposz. - Már majdnem tizenhét vagy. Beállhatnál zsoldosnak, én meg lehetnék a szolgád. Sereget gyűjthetnénk és visszatérhetnénk.
- Álmodozz csak, kisöcsém, de én még ebből a lázból sem tudok kikecmeregni. Gyenge vagyok, akár az újszülött csikó. -Köhögni kezdett, Philipposz pedig hozott neki egy vízzel teli kupát. Perdikkasz felkönyökölt és belekortyolt. Szemben sötétebb bőrű, már-már füstös képű fivérével, az idősebb testvér aranyszőke volt és mielőtt rátört a kórság, az emberek elámultak szépségén. Mostanra azonban bőre ráfeszült a húsára, fakó és egészségtelen színt öltött. A szeme vérben úszott és tompa lett, ajka kék a tüdővésztől. Philipposz elkapta a tekintetét. Perdikkasz haldoklott.
Még egy darabig üldögélt a bátyja mellett, azután visszaballagott saját termeibe. Ezüsttálcán ennivalót hagytak ott a számára, de nem volt éhes. Rosszul érezte magát aznap reggel, és majd egy órán át hányt, míg végül a sárga epe utolját is felöklendezte. Inkább ivott egy kis vizet, majd leheveredett a kerevetre. A kertből felhangzó ugatás riasztotta fel és eszébe jutott, hogy Beria, a kutya nemrég fialt meg. Felült, az ebédre kapott, mostanra kihűlt hússzeletet egy vászonlepelbe göngyölte és kisétált vele a kertbe, ahol egy ideig eljátszadozott a fekete kutyakölykökkel és megetette őket apró húscafatokkal. A kiskutyák felmásztak rá, nyalogatták, és játékosan harapdálták. Ettől jobb kedve kerekedett és visszatért termeibe. Egy szolga érkezett, hogy elvigye a tálcát. Hermon névre hallgató kedves, fehér szakállú öregember volt, akinek bozontos szemöldöke alatt átható kék szempár ült.
- Remélem, jobban érzed magad, ifjú nagyuram?
- Igen, köszönöm.
- Akkor jó, uram. Szeretnél egy kis édes mézeskalácsot?
Most sütötték.
- Nem, Hermon. Inkább alszom egyet. Jó éjt!
Philipposzt baljós álmok gyötörték, és kétszer is felriadt az éjszaka folyamán. A kutyák vonyítva ugatták a holdat és szél fütyült a zsaluk között. Végül a vonyítás annyira kezdte idegesíteni, hogy a vállára terítette köpönyegét és lesétált a kertbe. Az ő hálószobája volt a legrosszabb helyen a palotában: közel a kutyaólakhoz és északra nézett, így a nap szinte sosem érte, ellenben ki volt téve a csípős északi, téli szélnek. A kertben hideg volt, a szirmok elvesztették színüket, és szinte éterinek tűntek a holdfényben. Philipposz Beriára a fal tövében akadt rá, ahol magas hangon és szívet tépően vonyított. Körülötte hevert hat kölyke, feketén és élettelenül. Philipposz letérdelt melléjük: körülöttük a föld tele volt az okádékukkal. Beriát a nyakánál fogva vonszolta el az apró tetemektől, majd letérdelt és mellkasához szorította a kutya nagy, busa fejét és megsimogatta a füle tövét. Az állat szánni valóan nyüszített és próbálta visszarángatni az ifjút kicsinyeihez.
- Már eltávoztak, kedvesem - mondta Philipposz. - Te viszont velem jössz és együtt maradunk: te és én.
A szelindek követte őt, fel a lépcsőn, de azután az ablakhoz trappolt és még egyszer felvonyított. Philipposz a nyakszőrénél fogva odébb rángatta és hagyta, hadd feküdjön rá az ágyra. Majd mellé heveredett, karjával átölelte, és Beria fejét a fiú mellkasán nyugtatva aludt el.
Ahogy Philipposz ott hevert és nem jött álom a szemére, a kölyköknek adott kis húscafatokra gondolt. Meg a fakókék szemű, kedves, öreg Hermonra...
*****
Philipposz ébren hevert azon az éjszakán, a haragja elsöpörte félelmét. A méreg nem számított új keletű módnak az ellenség elpusztítására, de miért nem az ősrégi módit használták? Hiszen az orgyilkos pengéje mindig gyors és biztos. Könnyen rájött a válaszra. Ptolemaiosz nem volt népszerű a sereg körében, mivel vereséget szenvedett mind nyugaton Bardülisztől, mind keleten Kotüsztől, a trákok királyától. Egyetlen sikerét a gyenge északi paiónok ellen aratta.
Philipposz tudta, hogy mint minden király, Ptolemaiosz is jóváhagyással uralkodik. A gazdag makedón nemesek olyan uralkodót akartak, aki gyarapítja a vagyonukat. Olyan királyt akartak, aki dicsőséget hoz nekik. Hiszen mi más számíthatott az életben egy harcias nép számára? És immár nem voltak hajlandók tovább tűrni a király vetélytársainak látszólag vég nélküli - és egyértelmű - leöldösését. Ptolemaiosz tehát megpróbált óvatosan eljárni.
Philipposznak hirtelen Perdikkasz jutott az eszébe. Hát persze. Őt is lassan mérgezik meg!
De mit tegyen? Kiben bízzon? A második kérdésre könnyebb volt válaszolnia, mint az elsőre. Ne bízz senkiben! Felkelt és átsurrant a szobán, nagyon ügyelve, nehogy felébressze a szelindeket. A folyosóra érve nesztelen léptekkel indult el a palotában, végig a konyhákhoz vezető keskeny lépcsőn, ahol a húsokat és a gyümölcsöket tartották, és jól belakott. Majd egy kisebb iszákba ellátmányt pakolt és óvatosan Perdikkasz szobája felé vette az irányt. A bátyja aludt, így felébresztette, finoman megnyomkodva fivére vállát. - Mi az? - tudakolta Perdikkasz.
- Hoztam neked enni.
- Nem vagyok éhes, öcsém. Hagyj aludni!
- Figyelj rám! - sziszegte Philipposz. - Téged megmérgeznek!
Perdikkasz rásandított, mire az öccse beszámolt neki az elpusztult kutyakölykökről.
- Bármi végezhetett velük - felelte az idősebb fivér nyúzottan. - Mindig előfordulnak ilyesmik.
- Lehet, hogy igazad van - suttogta Philipposz, de ha így is van, semmit sem veszítesz azzal, ha együttműködsz velem. Ha pedig nincs, akkor ez megmenti az életed.
Segített Perdikkasznak felülni, és megvárta, míg a bátyja lassan elmajszol egy kis marhasültet meg sajtot.
- Hozz vizet! - kérte Perdikkasz, mire Philipposz a közeli asztalon álló korsóból vizet töltött egy kupába... de félúton megállt a keze. Az ablakhoz sétált és kiöntötte mind a kupa, mind a korsó tartalmát.
- Nem bízhatunk semmiben, amit nem magunk szerzünk be.
Kiment és a korsót a konyhában álló hordóból vett vízzel töltötte meg!
- Senki sem tudhatja, hogy gyanakszunk - figyelmeztette a bátyját, miután visszatért. - Azt kell hinniük, hogy megesszük, amit adnak.
Perdikkasz bólintott. A feje hátrahanyatlott a vánkosra, és elaludt.
Philipposz négy napon át látogatta éjszakánként fivérét, és Perdikkasz arcába lassan kezdett visszatérni a szín. Az ötödik nap reggelén Hermon lépett be a fiatalabbik testvér szobájába, egy tálca sajttal és fügével, valamint egy korsó friss vízzel. - Hogy aludtál, nagyuram? - érdeklődött az öreg kedvesen mosolyogva.
- Nem jól, barátom - felelte Philipposz; halk és fáradt hangon beszélt. - Úgy tűnik, nem tudok szabadulni ettől a hányingertől. És nem vagyok valami jó erőben sem. Nem kellene orvost hívatnunk?
- Erre nincs szükség, nagyuram. Ilyen... apróbb gyomorpanaszok előfordulnak ősz táján. Hamarosan jobban leszel.
- Köszönöm, nagyon kedves vagy. Nem tartasz velem a reggelinél? Túl sok ez nekem.
Hermon széttárta a karját.
- Bárcsak megtehetném, uram, de még nem végeztem a feladataimmal. Jó étvágyat az ételhez! Azt tanácsolnám, hogy akár erőszakkal is, de egyél - csak így nyered vissza ismét az erődet.
Mikor elment, Philipposz hosszú, kék köpenyt terített magára, és annak leple alatt egy korsót rejtegetve a szolgaszállásra sietett, ott is Hermon szobájába. Tudta, hogy az öreg Perdikkasznál van, így belépett a szobájába. Az ablaknál friss vízzel teli korsó állt. Az ifjú kihajolt, látta, hogy a lenti kert üres, és kiöntötte a vizet az öreg korsójából, a sajátjával töltve tele.
Másnap egy másik szolga hozta a herceg reggelijét.
- Hol van Hermon barátom? - érdeklődött Philipposz.
- Nincs jól, uram - hajolt meg a szolga.
- Sajnálattal hallom. Kérlek, mondd meg neki, hogy remélem, hamarosan felépül!
Aznap délután Perdikkasz felkelt. A lába erőflen volt, de az ereje kezdett visszatérni.
- Mihez kezdünk? - fordult az öccséhez.
- Ez nem mehet így tovább - felelte Philipposz halkan. - Hamarosan rájönnek, hogy már nem vesszük be a mérget. És utána, attól tartok, jön a kés vagy a kard.
- Említetted, hogy szökjünk el - vetette fel Perdikkasz. - Úgy vélem, elég erős vagyok, hogy veled tartsak. Mehetnénk Amphipoliszba.
- Thébai jobb volna. Ott vannak barátaim. Viszont nem várhatunk túl sokáig, legfeljebb három napot. Addig ágyban kell maradnod, és bárki kérdi is, mondd, hogy egyre gyengébbnek érzed magad. Kell még pénz is és lovak.
- Nincs pénzem.
- Majd gondolkodom a dolgon, Perdikkasz.
*****
Hermon a három férfi előtt térdepelt és ideges pillantásokat vetett felfelé, ahonnan Ptolemaiosz sasként méregette.
- Nyilván nagyon erősek, hogy ellenállnak a poroknak, felség, de növelni fogom az adagokat. Az idősebb három napon belül halott lesz, ígérem.
Ptolemaiosz Attaloszhoz fordult.
- Rád kellett volna hallgatnom - mondta öblös és síri hangon.
- Még nem késő, felség - felelte Attalosz. - Perdikkasz gyenge. Meg tudom fojtani álmában. És senki nem tudná meg. - De mi van Philipposszal? Attalosz habozott.
- Szeretném én megölni - szólalt meg hirtelen Arkhelaosz.
- Örömömre szolgálna.
Az apja felnevetett.
- Nem tudom, mi van abban a fiúban, amiért ennyire utálod, hiszen elég kellemes a külseje. Ám... legyen! Te ölöd meg... de nem ma éjjel. Haljon meg előbb Perdikkasz! Philipposz várhat még egy-két hetet. - Attaloszhoz fordult. - Azt mondod, senki nem fog gyanakodni, hogy a fiút megfojtották? Nem lesz nyoma? - Semmi nyoma, felség.
Ptolemaiosz magához intette a fiát, és valamit a fülébe súgott. A magas herceg erre bólintott, és úgy tett, mintha el akarná hagyni a termet. Majd hirtelen Hermonhoz ugrott és a háta mögé rántotta mindkét karját.
- Mutasd meg! - parancsolta a király, Attalosz pedig felkapott egy hímzett vánkost és Hermon képére nyomta, erősen nekinyomva a párnát a vénember orrának és szájának. Az áldozat egy ideig erőtlenül rúgkapált, majd a lába megrándult és elernyedt, megnyíló zsigerei bűze pedig betöltötte a termet. Attalosz elvette a vánkost az öregember arcáról, Arkhelaosz pedig elengedte a testét, amely a padlóra rogyott. Ptolemaiosz fölé hajolt és szúrós szemmel meredt a halott képébe.
- Nem tetszik az arckifejezése. Nem úgy fest, mint aki álmában halt meg.
Attalosz kuncogott és letérdelt a tetem mellé, becsukta tátott száját és lezárta a holt szemeket.
- Igen, így már jobb - suttogta a király. - Remek. Történjék így ! Közeledett az este, Attalosz pedig termeiben üldögélt és vizezett bort kortyolgatott. Nem akart berúgni az esti munka előtt, ám mégis késztetést érzett, hogy szárazra szívja a fémkupát. Azzal büszkélkedett önmaga előtt, hogy képes rendbe szedni a gondolatait, így félretette a boroskupát.
Mi ütött beléd? - kérdezte magától. Gyorsan megkapta a választ. Feszélyezte a gondolat, hogy Philipposz meghal, bár fogalma sem volt, miért. Nem mintha különösebben kedvelte volna a fiút: Attalosz senkit sem kedvelt. Mégsem akarom holtan látni, döbbent rá. Az egész ügylet kezdte felkavarni. Ptolemaiosz bolond volt: kellőképpen könyörtelennek bizonyult, de tehetsége ezzel ki is fújt. Arkhelaosz sem volt jobb nála. Ha ez lehetséges egyáltalán, még kevésbé volt tehetséges, mint az apja. A férfi egyre nyugtalanabb lett. Mostanra már számos nemes távol tartotta magát a palotától, és a sereg harci kedve mélypontra zuhant. Ha a király megbukna, a kegyenceit is magával rántaná, Attalosz pedig nem óhajtott a bukottak közé kerülni.
De akkor mit tegyek?
Észrevette, hogy úgy lesz egyre komorabb, ahogy besötétedik. Nem volt más választása. Még nem. Előbb megöli Perdikkaszt, utána felkutatja a szakadár makedónok vezéreit és felkészül, hogy átálljon, amikor a vérontás napjai elközelgenek. Káromkodott egyet - és ismét a borért nyúlt.
Éjfélig várt, majd nesztelen léptekkel elindult az elhagyatott folyosókon, mígnem a Perdikkasz termeibe vezető tölgyajtóhoz nem ért. Fényt látott kiszűrődni bentről, és fülét a fára tapasztotta. Hangokat hallott bentről, de szavakat nem tudott kivenni. Halkan káromkodott egyet, és már éppen távozni készült, mikor kinyílt az ajtó és szembetalálta magát Philipposszal. A fiú döbbentnek tűnt és a tőre felé kapott.
- Nincs mitől félned - nyomakodott el mellette Attalosz, be a szobába. Az idősebbik herceg az egyik kereveten ült, kenyeret és sajtot majszolt, és erősebbnek tűnt, mint amilyennek a férfi valaha is látta.
A harcos Philipposzhoz fordult.
- Téged kerestelek - hazudta könnyedén -, de nem voltál a termeidben. Gondoltam, hogy itt lehetsz.
- Ugyan miért keresnél engem az éjszaka közepén? - kérdezte Philipposz gyanakodva.
- Cselt szőnek a megölésetekre, de ezt már tudod. Ezért ez az éjféli lakoma. Nem csoda, hogy a méreg nem hatott. Ezért utasított Ptolemaiosz, hogy ma éjjel végezzek a bátyáddal. Te a jövő héten halsz meg.
Attalosz hallotta, amint egy vaspenge reszelős szisszenés kíséretében előtör egy tokból, és mikor megperdült, látta, hogy Perdikkasz tart felé, kezében karddal. Eddig nem vette észre, hogy milyen magas a herceg, sem azt, hogy milyen erő árad belőle.
- Erre semmi szükség - felelte halkan. - Nem azért jöttem, hogy engedelmeskedjem a parancsnak. Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek titeket.
- Miért hinnék neked? - tudakolta Perdikkasz, és a penge hegyét Attalosz torkához érintette.
- Várj! - kiáltott rá Philipposz, mert látta, hogy bátyja megfeszíti izmait, hogy szúrjon. - Ne kapkodjunk! Én hiszek neki.
- Köszönöm - suttogta Attalosz, és lassú mozdulattal eltolta a pengét a nyakától. - A kérdés, hogy mihez kezdjünk? Azt javasolnám, lovagoljatok Amphipoliszba. Ott már segítséget kaphattok az elégedetlenkedő nemesektől és... talán... magatokhoz ragadhatjátok a trónt. - Nem - felelte Philipposz.
- Mi mást tehetnénk? - vágott közbe Perdikkasz.
- Még ma éjjel trónra lépsz - közölte az öccse. - Ptolemaiosz meggyilkolta atyánkat, és a trón joga téged illet. Megöljük a királyt.
- Az istenekre, ember! Te megtébolyodtál! - felelte Perdikkasz. - Nincs egyetlen szövetségesünk sem, akiről tudnánk. Az őrök Ptolemaioszhoz hűek... levágnának minket.
- Nem egészen - felelte Philipposz. - Ptolemaiosz nem népszerű, így senkiben sem marad iránta hűség, miután meghalt. Láttam, hogy Arkhelaosz ma délután kilovagolt a palotából, és úgy tudom, Thébaiba indult. Úgyhogy ő nem jelent majd fenyegetést. Mivel a király halott lesz, a nemesek összegyűlnek, hogy utódot válasszanak... de addigra az őrök már kinyilvánítják a hozzád való hűségüket.
- Hogy lehetsz ebben ilyen biztos?
- Ilyen az emberi természet. Az a vágy hajtja, hogy vezessék. Attalosz majd beszél velük. Ő az őrkapitány és hallgatni fognak rá. Nem igaz, Attalosz?
- Talán - bólintott a harcos óvatosan. - De a kockázat még így is túlságosan nagy.
Philipposz felnevetett.
- Kockázat? Évek óta annak árnyékában élek, hogy mikor öletnek meg. Milyen kockázat van itt? Hogy meghalhatunk? Mindenki meghal: gazdagok és szegények egyaránt. De ha meg kell halnom, akkor harc közben érjen a halál és ne hízómarhaként várjam, mikor sújt le rám a bárd a karámban!
Attalosz meghallgatta a tervet felvázoló Philipposzt, és az ifjú iránti csodálata egyre nőtt. Azt vette észre, hogy azt kívánja, bárcsak idősebb lenne a fiú. Remek király válna belőle: erős és éles eszű uralkodó. Perdikkaszra nézett. Benne is látott erőt, de fivérénél kevesebbet. Ám ha ez a holdkóros vállalkozás sikerrel járna, Perdikkasz tenné fejére a koronát. Attalosz megvárta, míg Philipposz elhallgat, majd a bátyjához fordult és letérdelt elé.
- Remélem, felség, hogy amikor trónra ültetünk, nem orrolsz rám többet azért, amiért atyád gyilkosát szolgáltam.
Nekem nem volt részem a tettben.
Perdikkasz lenézett a férfira, majd a vállára tette a kezét.
- Megbocsátok, Attalosz. És gondoskodom róla, hogy elnyerd a jutalmad ma éjszakai tettedért.
Mindhárman elhagyták a szobát. A harcos haladt elöl, át a palotán a király terméig vezető folyosóig. A két fivér itt megvárta, míg odasétál a hálószoba ajtaja előtt ücsörgő két fekete köpenyes őrhöz.
Attalosz intett az őröknek, hogy kövessék. A két férfi felállt, egymásra néztek, majd elsétáltak a folyosó végéig, ahol a harcos bevárta őket.
- Láttatok bármi gyanúsat? - suttogta Attalosz.
- Milyen értelemben, uram? - kérdezte egyikük. Az őrök mögött a hercegek kióvakodtak a folyosóra. Attalosz érezte, hogy kiszárad a szája. Ez tiszta őrület, gondolta.
- Láttatok bárkit a folyosón ma éjjel? - tudakolta, míg a két fivér odaosont a háló ajtajához.
- Csak téged, uram. És magát a királyt. Van valami baj?
- Valószínűleg nincs, de legyetek éberek! - Philipposz ekkor kinyitotta az ajtót és a két herceg besurrant.
- Ez csak természetes, uram. Nem alszunk szolgálatban.
Attalosz látta, hogy a hálóterem ajtaja becsukódik.
- A világ teli van meglepetésekkel. Időnként előfordul, hogy az ember egyszerűen rossz helyen van rossz időben.
- Nem értem, uram - felelte a férfi.
- Nem, attól félek, valóban nem érted - felelte Attalosz, és törével villámgyorsan átvágta az őr torkát. A másik ember földbe gyökerezett lábbal állt egy pillanatig, majd a kardja után kapott, de a harcos kitépte tőrét a halottból, és hegyét a férfi szemébe döfte.
A király hálóterméből rettentő sikoly hallatszott. Attalosz odarohant és feltépte az ajtót.
Ptolemaiosz félig lelógott az ágyról és két kard meredt elő melléből és hasából. A király a padlóra zuhant és megpróbált a harcos felé kúszni, de Philipposz odaugrott és kirántotta testéből a kardját. Az uralkodó ismét felsikoltott - majd a penge átvágta a nyakát.
Philipposz felállt, megfordult és letérdelt Perdikkasz előtt.
- Előttem neked sosem kell letérdelned - fogadkozott Makedónia új királya, és talpra segítette Philipposzt. - És soha nem feledem, mit tettél értem.
A TEMPLOM, KR. E. 359 NYARA
Parmeniónnak a Leuktránál kivívott győzelme óta eltelt tizenegy évben Deraét számos különös álom gyötörte már - a sötétségről és a gonoszságról szóló, démonok kísértette rettenetes látomások. Kezdetben Tamisz is meg-megjelent az álmaiban, megmentette és mesélt a Sötét Isten szolgáiról, akik így próbálják mindkettejüket elpusztítani. Ahogy teltek-múltak az évek, úgy növekedett Deraé hatalma, és az éjszakai támadásokat egyre kevésbé találta ijesztőnek. Most mégis elveszett egy komor, zavaros rémálomban, ahol árnyalakok cikáztak a látómezeje szélén, ahogy ide-oda tekergőzött és forgolódott, hiábavalóan igyekezve azon, hogy egy pillantást vessen rájuk. Mindössze szürke várfalakat látott és hideg kövön megcsillanó vízcseppeket.
A sötétség füstként gomolygott körülötte, és a mélyéről reszelős zihálást hallott: karmok csikordultak a kövezeten. Szúró fájdalom tépett mindkét karjába, ahogy egy pikkelyes, nyálkás lény rávetette magát. Deraé ujjaiból fehér fény csapott ki, és szörnyű rikoltás visszhangját verték vissza a kőfolyosó falai. Mikor lenézett a karjára, látta a húsába véres barázdát szántó karomnyomokat, de magának a lénynek nem volt se híre, se hamva, csak a fagyos, opálszerű szempár és a széles, metszett pofa illékony emléke. A papnő gyorsan begyógyította a sebet és megpróbált elrepülni, de a kőmennyezet csapdába ejtette, akárcsak a falak és a padló.
Távolabb fekete állóvíz kezdett bugyogni és felfelé törni, míg egy köpönyeges és csuklyás, sápadt arcú és sötét szemű asszony alakját nem öltötte.
- Szóval te vagy a gyógyító - szólalt meg a nő mély és rekedtes hangon. - Bájos vagy. Gyere ide, szépségem! Deraé ekkor felnevetett és a félelme szertefoszlott.
- Mit akarsz tőlem?
- Tudni akarom, kit szolgálsz. Gondot okozol nekem.
- Hogyan okozhatnék én gondot? - érdeklődött Deraé, - Én, amint azt te magad mondtad, gyógyító vagyok. Több mint húsz éve élek a templomban. Még csak nem is ismerlek, hölgyem.
- Rá tudsz lépni a számos jövő útjára?
- Te igen? - kérdezett vissza Deraé.
- Hogy én mit tudok, az nem a te dolgod! - csattant fel a csuklyás.
- Értem. Tehát nem tudsz - felelte a papnő halkan. - Mi érdekel belőle?
A nő elmosolyodott, de ettől sem lágyultak el a vonásai.
- Nem lehetnénk barátnők? Én is gyógyító vagyok, továbbá jós. Egyszerűen csak megéreztem a hatalmadat és szerettem volna többet tudni rólad.
Deraé megrázta a fejét.
- Te és én nem lehetünk barátnők, mivel ellentétes hatalmakat szolgálunk. De te nem is a barátságomra vágysz, nemde? Mondd meg az igazat! Vagy attól tartasz, hogy égetné a nyelved?
- Égetné?! Tüzet szeretnél látni? - sziszegte az asszony.
Lángok törtek elő a falakból, Deraé köntöse pedig meggyulladt, a bőre felhólyagzott. Mégsem moccant, nem is sikoltott. Halvány aranyfény burkolta be, begyógyította bőrét és védelmező köpönyegként tekeredett köré. Az immár mérges papnő felemelte kezét. Két, tövises fénylándzsa villant az asszony keble felé, hátradobták és felszegezték a falra. A nő sikoltott, majd megérintette a lándzsákat, mire azok egy szempillantás alatt eltűntek.
A sötét ruhás asszony elmosolyodott.
- Pompás. Rosszul ítéltelek meg. Nincs mitől félnem.
A vár falai vibrálni kezdtek és eltűntek, Deraé pedig a templomban ébredt.
A kísértetvárban vívott csata felkavarta, így felkereste Tamiszt. Az öregasszony még aludt, nyál csordult végig az állán. Deraé finoman megérintette, de erre nem ébredt fel. Az elmúlt két évtized nem volt túl kegyes a vén papnőhöz, hatalma gyengült, akárcsak látása és hallása. A fiatalabbik nő vállon ragadta és erősebben megrázta.
- Ha! Mi az? - motyogta Tamisz, és megdörzsölte a szemét.
Deraé vizet hozott neki, és megvárta, míg az öregasszony magához tér az alvásból.
- Miért zavartál fel? Éppen az első férjemről álmodtam. Micsoda férfi volt! Ha! Mint egy kos, olyan volt!
Deraé elmesélte a várat és a sötét köpönyeges nőt. Tamisz némán hallgatta végig, majd megrázta a fejét.
- Nem tudom, ki volt. Nem mi vagyunk az egyedüliek ebben a küzdelemben, Deraé. Vannak más, hozzánk hasonlók, megáldva az adottsággal és a látással. Egyesek a Fényt szolgálják, mások a Sötétséget. De miért kavart ez fel ennyire?
- Félt tőlem, de amikor legyőztem, minden félelme elmúlt.
Ennek semmi értelme, nem igaz?
Tamisz felsóhajtott és kikászálódott az ágyból. A hajnal fénye beszűrődött zsalus ablakán. Felöltötte egyszerű fehér gyapjúköntösét, és kisétált a kertbe. Deraé követte.
- Azt mondod, legyőzted. Hogyan? - kérdezte Tamisz. A fiatalabb nő elmagyarázta, mire az öregebb felsóhajtott. -Megpróbáltad megölni, és ezáltal legyőzött, mivel ez nem a Forrás Útja. És akik nem a Forrást szolgálják, azok csakis a Káoszt szolgálják.
- De ez nem igaz! - tiltakozott Deraé. - Én gyógyító vagyok. Nem vagyok gonosz.
- Nem, nem vagy gonosz - mondta Tamisz elgyötörten. -
Rosszul tanítottalak. Oly sok mindent csináltam rosszul. Gigászi önteltséggel. Kasszandra próbált figyelmeztetni, de nem hallgattam rá. Egykor azonban bölcs voltam - közölte egyszer csak, és lehajolt, hogy megszaglásszon egy rózsabimbót. -Számos titkot ismertem. Ám minden bölcsesség bolondság is egyben. Azt gondoljuk, mi mozgatjuk a szálakat, de közben minket rángatnak zsinórón. Azt gondoljuk, miénk a hatalom, de közben olyanok vagyunk, mint levelek a viharban. Jó dolgokat művelünk, ami gonoszságba torkollik. Minden zűrzavaros. Minden hiábavaló.
Deraé kézen fogta.
- Beteg vagy, Tamisz? Még soha nem hallottalak így beszélni.
- Nem vagyok beteg, Deraé. Haldoklom. És a művemből még semmit sem végeztem be. Időnként elgondolkozom, hogy egyáltalán befejezünk-e bármit, amit elkezdünk. Annyira belefáradtam az egészbe. Szörnyű dolgokat műveltem... szörnyűeket. És azt hittem, okos vagyok. - Ekkor felkacagott, száraz vihogással, ami gyötrő köhögésbe fulladt.
Megköszörülte torkát és a rózsabokrok közé köpött. - Nézz rám! A gyönyörű Tamiszra! Nehéz elhinni, hogy a férfiak egykor kívántak.
- Miről álmodtál?
- Álmodtam?
- Azt mondtad, az első férjedről álmodtál. Meséld el!
- Azt láttam, hogy milyen jó, amikor még szeretik az embert, amikor megérintik, milyen jó, amikor támaszkodhatsz másra és ő is rád. Mindazt láttam, ami mára elveszett; az összes hibámat, az összes hiúságomat.
- Mutasd meg! - suttogta Deraé, és az öregasszony fejére tette a kezét. Tamisz teste ellazult, a fiatalabbik nő beúszott a tudatába, és látta, ahogy az ifjú Tamisz egy erős, szakállas ifjú alatt nyögdécsel. Nem nézte végig a jelenetet, hanem a magasba emelkedett, ide-oda forgott a levegőben, keresett... és kutatott. Ekkor megpillantotta a fekete köpenyes nőt. Az nevetve mutogatott az üzekedő párra. Deraé közelebb szállt hozzá. Az asszony nem volt egyedül, árnyalakok lebegtek körülötte.
Deraé visszatért a hűvös hajnali kertbe.
- Nem álmodtál, Tamisz: az a nő tette, akiről beszéltem. Ő jött el hozzád, hogy csüggedéssel árassza el elmédet.
- Ez badarság. Láttam volna őt. Hiszen még mindig megvan a hatalmam! - tiltakozott Tamisz. - Miért próbálsz ellenem áskálódni?
- Nem próbálok, esküszöm neked. Ostromolnak minket, Tamisz. De miért?
- Közeleg a sötét születése - suttogta Tamisz. - Nagyon közel van már. Talán csak egy év, de legfeljebb kettő. Tényleg a fejemben járt ez a nő?
- Igen. És sajnálom.
- Nem számít. Minden hatalom elenyészik egyszer - sóhajtott fel Tamisz. - Bárcsak többre taníthattalak volna! De csak ennyire tudtalak. Egy nap pedig meggyűlölsz majd - mondta az öregasszony, és könnyek kezdtek potyogni a szeméből.
- Rengeteg mindenre megtanítottál, barátnőm... drága barátnőm. Hát hogyan gyűlölhetnélek meg valaha is?
- Láttad a nőt? Nos, ez akkor költői igazságszolgáltatás. Egy nap azt is megtudod, miért. De mondd, merre jár Parmenión?
- Szúzában van. A nagykirály egy díjnyertes paripát ajándékozott neki mezopotámiai győzelméért.
- Bele fog keveredni a Makedóniáért vívott csatába. Az most a középpont. Minden erő odaáramlik, arra a helyre. Menj oda! Most azonnal menj oda! Nézd meg! Érezd!
- Most nem mehetek. Aggódom érted, Tamisz.
- Már túl késő aggodalmaskodni, kedvesem. A jövő utolért minket. A Sötét Isten közeleg.
- De meg tudjuk még állítani?
Tamisz erre csak a vállát vonogatta és körülnézett a kertben.
- Nézd csak a rózsákat! Több száz van belőlük. Minden évben ezrével nyílnak a bimbók. Ha arra kérnélek, hogy úgy metszd és nyesd meg őket, hogy csak egy tökéletes bimbó nyíljon, az összes többi pedig zöld maradjon, képes lennél rá?
- Úgy vélem, igen, de igénybe venné minden erőmet.
- Mi lenne, ha arra kérnélek, hogy metszd meg úgy az összes rózsát a világon, hogy csak egy bokor hozzon egy tökéletes virágot?
- Mit akarsz mondani ezzel, Tamisz?
Menj Makedóniába, kedvesem! Én addig itt elüldögélek és nézem, ahogy nyílnak a rózsák.
Deraé felszállt a templom fölé és nyugatnak repült, át a trák hegyeken, a nagy folyók - a Nésztosz, a Sztrümón és az Axiosz -síkságain. A tiszta kék égen szárnyalva elcsitította az elméjét, lehunyta lelkének szemét és meglovagolta a hatalom ritmusát, ami a lenti földből pulzálva tört elő. Érezte, hogy valami dél felé vonja, át a tengeren, egy hegyvonulat irányába. Egyre lejjebb és lejjebb repült. Odalent egy csapat lovas egy oroszlánt űzött. Az a sziklák közé menekült, majd kikerülve üldözői látómezejéből, megfordult és felkészült a támadásra. Az egyik vadász, egy jó vágású, sötét szakállú ifjú megelőzte a csapatot. Bevágtatott a sziklák közé, ahol leugrott a lováról, könnyű vadászlándzsával a kézben. Az oroszlán ekkor rávetette magát, de a vadászra nem tört rá a félelem. Fél térdre rogyott, erősen megmarkolta a lándzsát, és úgy várta a fenevad rohamát. Deraé kilőtt nyílként suhant az oroszlán felé.
MAKEDÓNIA, KR. E. 359 NYARA
Philipposz megrántotta lova kantárszárát, amikor látta, hogy az oroszlán a sziklák közé veti magát. A vadászat izgalma hatalmába kerítette, a veszély mámorító íze - mint mindig -erősebb volt még a bornál is. Könnyedén a földre szökkent, rövid döfőlándzsáját erősen markolta a jobbjában - vashegyét borotvaélesre fente.
A Ptolemaiosz megölése óta eltelt évek kegyesek voltak hozzá. Már nem az a karcsú fiú volt - a herceg széles vállú, izmos férfivá serdült, az arcát párducszőrméhez hasonló fényes fekete szakáll ékesítette. Makedónai Philipposz huszonhárom évesen élete virágában járt.
Amikor Perdikkasz trónra került, Philipposz évek óta először lelt békét. Elköltözött a székvárosból, ahol az ősi fővárostól, Aigaitól délre elterülő királyi birtokokon, belevetette magát a makedóniai nemesek kedvelt élvezeteibe - vadászott, tivornyázott, szajhákkal múlatta az időt. Ám mind közül a vadászat lobbantotta fel legjobban a vérét. Medvék, farkasok, szarvasok, vadbivalyok, vadkanok és párducok - Makedónia hemzsegett a vadon élő állatoktól.
Az oroszlánok száma viszont egyre fogyatkozott. Nemrégiben egy bozontos hím költözött le a hegyekből, és rájárt a birkanyájakra, kecskéket és marhákat ölt. Öt napja kutattak utána, hol elvesztették a nyomát, hol ismét rátaláltak, és egyre délebbre jutottak. Úgy tűnt, mintha a fenevad egyre közelebb csalogatná őket az Olümposzhoz, az istenek honához.
Philipposz délre nézett, a távoli hegység felé.
Légy most velem, Zeusz atya! - suttogta, ahogy lassan beóvakodott a sziklák közé. Be kellett volna várnia a társait, de Philipposz, mint mindig, most is alig várta, hogy ölhessen, hogy elsőként csaphasson le.
A déli nap a herceg hátát ostromolta, ahogy előrearaszolt. Tudta, hogy az oroszlánok nem szívesen mozognak a melegben, szívesebben szunyókálnak valami árnyékos helyen. Ez a példány pedig nemrégiben ölt le egy nagy birkát és jól belakott zsíros hússal. Philipposz felemelte a lándzsát. A hegyének az oroszlán marja mögé kell fúródnia, hogy mélyre hatolva átdöfje a tüdejét és a szívét. Az állat a mancsának akár egyetlen csapásával is képes bezúzni egy férfiember bordáit, a karmaival könnyedén kibelezheti a lándzsást.
Philipposz hátrapillantott, és látta, hogy Attalosz meg a többiek még mindig nem értek oda. A fakó szemű orgyilkos dühös lesz, ha az ifjú nélküle végez az állattal. Ezen kuncogott egy sort. A harcos már így is dühös volt, mivel Perdikkasz nyugatra indult a sereggel, Bardülisz ellen, őt pedig hátrahagyta. Bár az orgyilkos tizenegy évvel korábban segített neki, Perdikkasz sosem bízott meg benne, és nem engedte azt sem, hogy felemelkedjen: még mindig az őrség kapitánya volt csupán.
A sziklák mögül mély hangú morgás tört elő. A hang öblös volt és morajló. A félelem lángoló ujjakkal mart Philipposzba, ő pedig úgy mártózott meg benne, akár egy gyönyörű nő ölelésében.
- Jöjj hozzám! - suttogta.
Az oroszlán kirontott a sziklák közül. Hatalmas volt -Philipposz kisebb ló méretűnek látta. Nem maradt ideje félreugrani és így vinni be a gyilkos döfést. Így aztán fél térdre vetette magát, és a földre támasztotta a lándzsa nyelét - a hegye az oroszlán torkára mutatott. Tudta, ez nem állítja meg az állatot. A nyél elroppan a súly alatt, a szemfogak az arcába tépnek. Azonnal tudta, eljött halála napja, mégis nyugodt maradt, elszánta magát, hogy nem egyedül hal meg. A szörny mellette lépked majd a Hádészhoz vezető úton.
Mögötte patadobogást hallott, de a barátai elkéstek, hogy megmenthessék.
- Gyerünk! - ordított rá az oroszlánra. - Jöjj, és halj velem!
A fenevad teste hirtelen megrándult - mintha csak kínok gyötörnék rohama megtorpant, felemelte a busa fejét, és szörnyű üvöltést küldött az ég felé... A bestia megállt, alig pár arasznyira a vas lándzsahegytől.
Philipposz érezte a fenevad bűzös leheletét, és egyszer csak azt látta, hogy az állat szemfogait nézi, melyek olyan hosszúak és görbék voltak, akár egy perzsa tör. Belenézett a bestia sárgásbarna szemébe.
Megállt az idő, csak a pillanat létezett.
Philipposz lassan felállt, majd a lándzsa hegyét az oroszlán sörényéhez érintette. A jószág pislogott, de nem mozdult. Az ifjú érezte, hogy mögötte megjelenik Nikánor, és nyilat húz elő a tegezéből.
- Senki se lőjön! - parancsolt a herceg halkan és lágyan.
Az oroszlán lépett egyet előre, bundáját Philipposz lábához dörgölte, majd megfordult és elügetett a sziklák között. Attalosz a herceghez rohant.
- Még soha nem láttam ilyet - suttogta. Philipposz megborzongott.
- Én sem.
- Üldözzük tovább?
Azt hiszem, inkább nem, barátom. Már elment a kedvem a vadászattól. - Philipposz visszapillantott oda, ahol az oroszlán állt.
- Ez valamiféle előjel volt? Tényleg oroszlán volt? - tudakolta Attalosz.
- Ha isten volt, rémes a szájszaga - felelte Philipposz, és ideges pillantásokat vetett a távoli Olümposz felé.
A vadászok kényelmes iramban indultak vissza Philipposznak az Aigaitól délre húsz mérföldre fekvő nyári lakába. Már majdnem odaértek, amikor egy lovas érkezett vágtatva északról, egyenesen Philipposzhoz. A lova tiszta tajték volt és a kimerültség szélén tántorgott.
- Meghalt a király! - zihálta a futár. - A sereget szétverték!
- Meghalt Perdikkasz? Nem hiszem el! - kiáltott fel Attalosz, de a lovas nem törődött vele, csak Philipposzt nézte.
- A király rátámadt az illírekre, de a centrumunk nem bírta. Perdikkasz ellentámadással próbálkozott, de az ellenség számított rá. A lovasságot ízekre szedték, a király fejét lándzsára tűzték. Több mint négyezer embert vesztettünk!
Philipposz sosem állt közel bátyjához, de ellenségek sem voltak. A fiatalabbik fivér csodálta a királyt államférfiúi és katonai erényeiért. És most mi lesz? A király fia csak kétéves volt, a sereg pedig - bármennyi maradt is belőle - soha nem egyezne bele, hogy egy csecsemőt koronázzanak meg - úgy nem, hogy az országot veszély fenyegeti. A herceg otthagyta a többieket és leszállt lováról, majd leült egy sziklatömbre és a tengert nézte. Soha nem vágyott rá, hogy király legyen. Soha nem kívánt mást az élettől, mint hogy vadászhasson, vedelhessen és üzekedhessen. Perdikkasz ezt megértette, és ezért nem gondolt egy percig sem rá, hogy megölesse az öccsét.
Ami őt illeti, jobbára kerülte az államügyeket. Figyelmeztette Perdikkaszt, milyen veszélyekkel jár megtámadni az illíreket, de az efféle csaták mindennaposak voltak, és igen ritkán bizonyultak döntő ütközetnek: a vesztesek általában beleegyeztek, hogy szép summát fizetnek sarc gyanánt a győztesnek, és az élet ment tovább. De hogy a király a harctéren maradt, négyezer makedónnal együtt! Ez félelmetes tragédia volt. Hellász északi részén a hatalmi egyensúly a legjobb esetben is ingatag volt, és Philipposz tudta, hogy ezzel a katasztrófával ki fog törni a zűrzavar.
Perdikkasz jó királynak bizonyult: népszerű volt és erős. Ám megszállottá tette a vágy, hogy szétzúzza Bardüliszt és Philipposz mondhatott bármit, nem tudta eltántorítani ettől.
- Küldess Parmeniónért! - nógatta a herceg.
- Nem kell nekem egy spártai félvér - felelte Perdikkasz.
- Szeretnéd, hogy veled tartsak?
Egy pillanatig azt hitte, bátyja igent mond. Perdikkasz jóképű arca ellágyult egy pillanatra, de szinte azonnal ismét szúróssá vált a tekintete.
- Nem, öcsém. Aigaiban maradsz. Mulass jól!
Mikor Philipposz megfordult, hogy távozzon, Perdikkasz megragadta a vállát.
- Soha nem felejtettem el, amit értem tettél.
- Tudom, nem kell mondanod.
- Vannak, akik arra biztattak, ölesselek meg, Philipposz. Vannak, akik szerint... á, mit számít? Nem ölettem meg Arkhelaoszt sem, és nem is bizonyult veszélyesnek.
Engem ne félts, bátyám! Nem óhajtok király lenni. Bardülisszel azonban vigyázz! Ha vesztesz, olyan sarcot ró ki, amit lehet, hogy nem lesz könnyű megfizetned. Perdikkasz elvigyorodott. - Nem fogok veszíteni.
Philipposz ismét visszatérve a jelenbe, lerázta magáról az emléket, és magához intette a lovast.
- Hol járnak most az illírek?
- Nem indultak meg, felség. Kifosztották a halottakat, és négynapi járóföldre táboroznak Pellától.
- Ne nevezz felségnek! Nem vagyok király! - fortyant fel Philipposz, és intett a futárnak, hogy távozzon.
Gondolatai viharként romboltak a fejében. Csak a hatalmi egyensúly számított! Nyugaton az illírek, északon a paiónok, keleten a trákok, délen pedig Thébai. Amíg mindegyik népnek erős a serege, kicsi a veszély, hogy átfogó támadás induljon. Most azonban, hogy a makedón hadat szétverték, az ország nyitva áll mindazok előtt, akik elég bátrak, hogy elfoglalják. Philipposz ellenségeire gondolt. Először Bardüliszre, a ravasz illír királyra: nyolcvanéves, talán még több is, de úgy vág az esze, mint egy prérifarkasnak. Azután ott van Kotüsz, a trák uralkodó, aki alig múlt hatvan: a kapzsi és könyörtelen király irigy tekintetét máris a keleti, trák határtól, alig egynapi lovaglásra húzódó makedón bányákra veti. Azután ott vannak még a törzsekben élő, a háborúskodásért és a fosztogatásért élő-haló paiónok északon. Utánuk következett a hatalomvágyó Thébai, a fennhéjázó Athén. Csak az istenek tudják, még mennyien!
- Egyszerre elég egy félelem - intette magát. Vajon mi lesz, ha nem száll harcba a koronáért? Egy név villant fel az elméjében. Mostohatestvéréé, Arkhelaoszé. A kettejük közötti gyűlölség a vasnál is erősebb volt, és dermesztőbb, mint egy téli hóvihar. Arkhelaosz küzdene a trónért, és az első lépése Philipposz halálának elrendelése lenne.
Philipposz magához intette Attaloszt.
- Pellába lovagolok! - tudatta a harcossal. - Arkhelaosz valószínűleg még nem tudja a hírt. Amint megtudja, ő is a székvárosba jön, ő viszont Kerkinéből indul. Fogj húsz embert, és gondoskodj róla, hogy ne élje túl az utat! Attalosz elmosolyodott.
- Ezt a feladatot élvezni fogom, annyi szent.
SZÚZA VÁROSA, PERZSIA, KR. E. 359 ŐSZE
- A te hibád - közölte Mothak, miközben Parmenión fel-alá járkált a szobában. - Ugyan ki tehetne róla?
A spártai a kertbe vezető széles ajtóhoz lépett és az aláhulló, nyíló virágokkal és a virágzó fákkal teli teraszokat nézte. Édes illat áradt felőlük és pompás látványt nyújtottak, de Parmenión mégis hátat fordított: arca kipirult, szeme haragtól fénylett.
- Kit hibáztassak? - vicsorogta. - Ki mást, ha nem azt az átkozott perzsa kölyköt? Hetven embert veszít, mert nem törődik azzal, hogy a harctérről eltakarítsa a sziklatömböket. Hetvenet! Azután pedig van képe azt mondani nekem, hogy nem számít, mert úgyis csak földművesek voltak.
- Parmenión, ő egy királyi herceg. Mit vártál, mikor visszavontad a kinevezését? Hogy megdicsérnek? Kapsz egy újabb díjnyertes paripát?
- Perzsák! - sziszegte Parmenión. - Émelygek tőlük.
- Nem - felelte Mothak kedvesen. - Perzsiától émelyegsz, barátom. És túl okos vagy ahhoz, hogy ne értsd, milyen következményekkel jár Dareiosz elbocsátása.
- Mit beszélsz? Hogy én akartam, hogy visszavonják a kinevezésemet?
- Pontosan.
- Marhaság! Itt mindenünk megvan, amit ember csak kívánhat. Nézz körül, Mothak! Selymek, pompás kerevetek, gyönyörű kertek. Hellászban hány király dicsekedhet ilyen palotával? Rabszolgák lesik minden óhajunkat, és több pénzünk van, mint amit két élet alatt elverhetnénk. Gondolod, hogy mindezt szándékosan dobtam el? - Igen.
- Levegőzzünk egy kicsit! - dörmögte a spártai, és kisétálva a kertbe, elindult a kövezett úton. Mothak követte a hadvezért a derűs napsütésbe, és közben halkan szidta magát, amiért elfeledkezett szalmakalapjáról. A thébai az elmúlt tíz évben egyre jobban kopaszodott, és ezt a csapást kizárólag az erős perzsa napsütésnek tulajdonította. - Hogy lehetett ilyen ostoba? -kérdezte Parmenión. - Tudta, hogy addig a harci szekerek nem tudnak rajta segíteni, amíg meg nem tisztítja a terepet. És ráadásul ezer ember állt a parancsnoksága alatt. Egy, legfeljebb két óránál tovább nem tarthatott volna az egész. De nem, a mi kiváló perzsa hercegünk hagyta, hogy az emberei a napsütésben csak üldögéljenek, miközben ő fellovagolt a dombok közé, hogy fürödjön egyet egy hideg patakban.
- Így is, úgy is végeztünk itt - mutatott rá a thébai. - A szatrapák háborúja már majdnem befejeződött. Mi mást kérhetett volna még tőled a nagykirály? Csatákat nyertél neki Kappadókiában, Phrügiában, Egyiptomban, Mezopotámiában és máshol, amelyeknek a nevére nem is áll rá a nyelvem. Nincs szükségünk több háborúra. Csak maradjunk a fenekünkön és élvezzük ki életünk alkonyát! Az istenek tudják, hogy nincs szükségünk több pénzre.
Parmenión megrázta a fejét.
- Még nem állok készen az alkonyra, Mothak, barátom. -Szeretnék... - Vállat vont. - Nem tudom, mit szeretnék, de nem tudok tétlenül ülni. Mi volt a legutolsó ajánlat?
- Az egyiptomi szatrapa a szolgálatodat kéri a déli törzsek támadásainak visszaverésére.
Túl nagy ott a meleg.
- Az olünthosziak zsoldosokat toboroznak. Szeretnék, ha te vezetnéd a csapatokat Makedóniába.
- Már megint Makedónia. Csábító. Mi van még?
- Az illírek királya, Bardülisz munkát ajánl, akárcsak a trák Kotüsz. A trákok jó ajánlatot tettek: két talentum aranyat ígértek.
- És a makedón király... Perdikkasz?
- Nem hallottunk felőle semmit.
Parmenión egy darabig némán tűnődött.
- Nem éget a vágy, hogy visszatérjek Hellászba. Még nem.
Mothak bólintott és hallgatott. Tudta, hogy Parmenión gondolatai ismét Epameinóndaszra terelődtek. A thébai hős szétzúzta a spártaiakat, egészen Spárta külvárosáig tört előre a thébai sereggel, míg Agészilaosz, a spártai király eltorlaszolta az utcákat és került minden összecsapást.
Thébaira dicső napok köszöntöttek, de a thébaiak becsvágyától tartó athéniak szövetségre léptek Spártával, és hét éven át egyik véres csata követte a másikat.
Parmenión a szúzai nagytanácsban tartózkodott éppen, mikor híre jött a Mantinea mellett vívott ütközetnek. A spártaiak és az athéniak együtt támadtak Epameinóndaszra. A thébai megpróbálta lemásolni a Leuktránál alkalmazott taktikát, a tömeges rohamot. Csak részben járt sikerrel, mert egy osztag athéni lovas utat vágott magának a hadvezérhez, aki a győzelem pillanatában elesett, és állítólag nem más volt a gyilkosa, mint egy Grüllusz névre hallgató athéni kapitány, Xenophón fia.
- Nagy ember volt - suttogta Mothak.
Hogyan? Igen, az volt. De hogy van az, hogy te mindig tudod, mire gondolok?
- Barátok vagyunk, Parmenión. Féltem Thébait. Pelopidasz Thesszáliában halt meg, és Epameinóndasz is elesett. Ki maradt, hogy a városért harcoljon?
- Nem tudom, de nem veszek részt a dologban. Xenophónnak igaza volt. Hellász sosem fog egyesülni, és az állandó csatározások csak tovább gyengítik.
Ekkor egy rabszolgalány futott ki a házból, meghajolt Parmenión előtt és Mothakhoz fordult.
- Egy hírnök érkezett, uram. A hadvezért szeretné látni.
- Kitől jött a hírnök?
- Görög, uram. - A lány ismét fejet hajtott és várt.
- Kapjon bort! Máris beszélek vele - felelte Mothak.
Parmenión a napsütésben várta meg Mothak visszatértét.
- Nos, mi az?
- Egy illír volt. Bardülisz visszavonta a neked tett ajánlatát. Úgy fest, nélküled is szétverte a makedón sereget és végzett Perdikkasszal. Lehet, hogy itt a kellő idő, hogy elfogadd Kotüsz ajánlatát. Trákia és Illíria a koncon fog marakodni. Makedóniának befellegzett.
- Ki lett Perdikkasz utódja?
- Az egyik herceg... azt hiszem, azt mondta, Philipposz. -Thébaiból ismerem. Megkedveltem ott.
- Ó, ne! Még csak ne is gondolj rá!
- Mire ne gondoljak?
- Látom a szemeden, Parmenión! Nincs seregük, és a farkasok már gyülekeznek. Botorság még csak gondolni is rá. De mindegy, hiszen ez a Philipposz nem tett ajánlatot.
Parmenión kuncogott egy sort.
- Nincs sereg és erős ellenség körös-körül. Nagyon csábító, Mothak.
- A halálban nincs semmi csábító!
Arkhelaoszt akkor ölték meg, amikor Pellától északnyugatra az Axiosz folyón kelt át, és a halálával Philipposz leszámolt a Makedónián belüli ellenzékével. Viszont a gondjaival nem. Az illírek szétverték a makedón sereget északnyugaton, északról pedig betörtek a paión törzsek, kifosztottak két várost és harminc falut. Az új királyra pedig még rosszabb dolgok vártak. Keleten a trákok gyülekeztek támadásra készen - s készen arra, hogy Philipposz távoli unokaöccsét, Pauszaniaszt ültessék trónra bábkirályként. Délről pedig híre jött, hogy az athéniak egy másik unokafivért támogatnak, Argaioszt, aki máris megindult seregével, hogy magának követelje a trónt.
- Engem az lep meg - tudatta Philipposz legközelebbi barátjával, Nikánorral -, hogy miért akarja bárki is most megkaparintani a királyságot. Hiszen nem sok olyan érték maradt, ami még nem került az ellenség kezére.
- Győzni fogsz, Philipposz. Győzni! Nincs ember egész Hellászban, aki okosabb nálad.
A király ezen jót derült, és átölelte barátja vállát.
- Ezt a bókot szívesebben fogadnám, ha tényleg lenne bármi alapja. Viszont egy csodára lenne szükségem. Vagyis Parmeniónra.
- Mit tehetne értünk egy spártai?
- Kiképezhetne nekem egy sereget, és Héraklész csontjaira mondom, szükségem is van egyre! Keresd meg őt, Nikánor!
Küldj ki lovasokat, vedd igénybe a látnokokat! Mindegy hogy, de találd meg!
Kiűzte a gondokat a fejéből, és egyszer csak azon kapta magát, hogy tizenegy évvel korábban jár, amikor Thébaiban volt túsz, amikor nézte, hogyan képezi ki a legendás Parmenión a Szent Csapatot. Volt valami abban az emberben: nagy belső erőről árulkodó nyugalmat érzett benne, fakó szemében pedig megértést látott - hasonszőrűnek érezte a spártai harcost.
Ezután jött Leuktra és az elképesztő spártaiak legyőzése. Parmenión diadala. Attól fogva Philipposz leste a spártai útjairól szóló híreket, lelkesen hallgatta az Egyiptomban és Perzsiában aratott győzelmeiről szóló beszámolókat. A szatrapák gyakran kínáltak a sztratégosznak aranyat és ékszereket, viaskodtak kora legnagyobb hadvezérének kegyeiért. Állítólag még a nagykirályt is lenyűgözte a hozzáértésével.
Egyszer az ellenség már arra a hírre megadta magát, hogy Parmeniónt fogadták fel arra, hogy a sereget ellenük vezesse. Még a neve is hatalommal bírt.
- Nagyon nagy szükségem van rád - gondolta Philipposz.
Attalosz lépett oda az ablaknál álldogáló, gondolataiba révedő királyhoz.
- Mi legyen a kisdeddel, felség? - suttogta. - Szeretnéd, ha megszabadulnánk tőle?
Logikus kérdés volt, és Philipposz eltűnődött rajta. Ha hagyja, hogy az unokaöccse felnőjön, egy nap talán megpróbálja megkaparintani atyja trónusát. A szokás azt diktálta, hogy szabaduljon meg az összes többi trónkövetelőtől. Philipposz felsóhajtott.
- Hol van Szimikhe?
- Amint azt parancsoltad, a királyné fogoly saját termeiben. Vele van mindhárom szolgálólánya és a gyermek.
- Ezt majd én elrendezem. - Philipposz kisietett a trónteremből, öles léptekkel haladt végig a hosszú folyosón, mely a szomszédos, keleti épületbe vezetett át. A két őr tisztelgett, mikor a királyné szállására ért, ő pedig bólintással nyugtázta és belépett Szimikhe magánlakosztályába. A királyné apró termetű volt, arca tündérszerű, a haja hosszú és sötét. Felnézett, mikor a király belépett, és a félelem éppen csak tükröződött az arcán. A kis Amüntasz elmosolyodott, mikor meglátta a nagybátyját és felé totyogott. Szimikhe, végigsimítva sötét fürtjein felállt, és felkapta a gyermeket.
Philipposz elküldte a szolgálólányokat, akik erre kiszaladtak a szobából. Szimikhe hallgatott: nem esdekelt, csak ült és magához ölelte fiát. A király tépelődött. Kezét a kése markolatán nyugtatta, de bizonytalanság és nyugtalanság gyötörte. Perdikkasz halálra ítélhette volna őt, de nem tette. Most pedig ott állt előtte a nő, akit a bátyja szeretett és a fia, akit bálványozott.
Sóhajtott egyet.
- A fiúnak nem esik bántódása, Szimikhe - mondta végül. - A haja szála sem görbül. A nyári lakomba költözöl, ott neveled fel. Kellő támogatást kapsz tőlem a taníttatására.
- Ne csapj be, Philipposz! Ha azt tervezed, hogy megöletsz minket, tedd meg most! Ne kelts hiú reményeket! Légy férfi, és használd azt a kést! Nem fogok ellenállni.
- A szavamat adom, Szimikhe. Szó sem lehet a fiú megöléséról.
A nő lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. Könnyek csordultak végig az arcán, a feszültség elmúltával remegni kezdett. Erősen magához szorította a kisfiút, és az arcát puszilgatta. A gyermek fészkelődött, hogy megszabaduljon a heves érzelemnyilvánítástól. Philipposz leült a királyné mellé és átölelte. Amüntasz a kezét nyújtogatta és vidáman gőgicsélt, mikor megrángatta a király sötét szakállát.
- Áldjanak meg az istenek! - suttogta Szimikhe.
- Jelenleg nem végeznek éppen túl jó munkát.
- Majd megteszik - biztatta az asszony. - Perdikkasz szeretett téged, Philipposz... és egyben csodált is. Azt mondta, nagyság lakozik benned, és most már én is elhiszem. Mihez kezdesz majd?
A férfi vállat vont és elmosolyodott, összeborzolta a kisfiú haját.
- Nincs seregem és támadnak nyugatról, északról, keletről és délről. Azt hiszem, leborotválom a szakállamat, és vándorkomédiásnak állok.
Szimikhe felnevetett.
- Majd kitalálsz valamit. Mire van most leginkább szükséged?
- Időbe - felelte a férfi habozás nélkül.
- Ki a legnagyobb ellenséged?
- Bardülisz, a vén ordas. Az illírjei már szétverték a sereget. Ha Pella ellen vonul, nincs semmi, amivel megállíthatnám.
- Állítólag van egy borzalmasan csúnya lánya - mondta most Szimikhe halkan. - Audatának hívják, és a király eddig sikertelenül próbálta meg kiházasítani, még áron alul sem kellett senkinek. Bátran mondhatom, már feladta, hogy férjet keressen neki.
- Egy borzalmasan csúnya ara? Mindig is erre vágytam - felelte Philipposz, és nevetésükbe belezengett a szoba.
*****
Teltek-múltak a napok és ellenségeik baljós módon nem mozdultak, Philipposz pedig minden áldott nap késő éjszakáig dolgozott, üzeneteket írt Athénnak, délen thesszáliai, keleten pedig amphipoliszi barátainak. Nikánort Bardüliszhez küldte Illíriába, és hivatalosan is megkérte a lánya, Audata kezét, ötszáz talentumnyi sarcot ígérve a kézfogó napjától számítva egy éven belül. Hosszú levelet küldött Kotüsznek, a trák királynak, amelyben biztosította őt barátságáról, de ezt a bizonygató levelet a rideg tekintetű Attalosz vitte.
Philipposz két kis fémfiolát adott neki, mindegyiken más betű állt.
- Ebben - tudatta - halálos, de lassan ölő méreg van. A másik az ellenszer. Valahogy meg kell mérgezned a királyt, de úgy, hogy a gyanú árnyéka se vetüljön rád. Kotüsznek három fia van és gyűlölik egymást. Amint a vénember halott, soha nem szövetkeznek össze ellenünk.
Attalosz elmosolyodott.
- Elég ügyesen látod el a feladatod, barátom. Azt hittem, nem vágysz a királyi címre.
- Az ember elfogadja, amit az istenek rátukmálnak - felelte Philipposz. - Létfontosságú, hogy Kotüsz meghaljon. Mielőtt ez bekövetkezne, keresd fel a trónkövetelő Pauszaniaszt, és mondd azt, hogy kiábrándultál belőlem. Mondd, hogy őt akarod szolgálni ellenem. Rád bízom, hogy ölöd meg... csak végezz vele!
- Nem akarok krétai zsoldosnak tűnni, felség, de örömteli lenne tudni, hogy a szolgálatodban vár rám valamiféle megbecsült állás.
Philipposz bólintott és belekarolt a magas harcosba - így sétáltak oda a beltéri márványmedencéhez.
- Nem kell felségnek szólítanod, amikor magunk között vagyunk. A barátom vagy, Attalosz, és úgy bízom benned, ahogy senki másban. Te vagy a király jobbja, és amíg az én sorom jól megy, a tiéd is. Bízol bennem?
- Természetesen.
- Akkor tedd, amire kértelek!
Attalosz jót kuncogott.
- Máris úgy beszélsz, akár egy király. Rendben, Philipposz. Az ajtó ekkor feltárult és egy szolga lépett be, majd meghajolt.
- Nagyuram, az athéni követ kihallgatást kér.
Philipposz felállt és vett egy nagy levegőt.
- Közöld vele, hogy azonnal megyek! - A király elbúcsúzott Attalosztól, majd a hálótermébe indult, ahol átöltözött: hosszú, halványkék tunikát és finom, sötétkék perzsa gyapjúköpönyeget öltött.
Ezután leült, és gondolatai a gondokra terelődtek: felidézte mindegyiket és felkészült a tárgyalásra. Sürgető és fontos volt, hogy Athént távol tartsa az összecsapástól - de az sokba kerülne. A város ismét azért harcolt, hogy egész Hellász vezére legyen. Amióta Parmenión szétzúzta a spártaiakat, igazi hatalmi harc bontakozott ki Thébai és Athén között: mindketten szövetségeket kötöttek, hogy biztosítsák fennhatóságukat. Perdikkasz a thébaiakat részesítette előnyben, és makedón csapatokat küldött keletre, Amphipolisz független városába, hogy így segítse őket az athéniak ellen. Ez érthető módon feldühítette az Amphipoliszban uralkodó athéniakat. Fontos település volt, a város kezében futottak össze a kereskedelmi utak egészen a nagy Sztrümón folyóig, népe azonban semmit sem akart Athéntól, és több mint ötven éve harcolt a függetlenségéért.
Most azonban az athéniak egy sereget küldtek, hogy megdöntsék Philipposzt, neki pedig nem volt serege, amivel szembeszállhatott volna vele. Ha sikerrel járnak, Amphipolisznak így is, úgy is befellegzett.
A vékony aranykarikát a fejére illesztette, és belépett a trónterembe, hogy találkozzon Aiszkhinésszel. A követ alacsony, zömök férfi volt, arca gyenge szíve miatt egészségtelen bíborban játszott.
Philipposz széles mosollyal üdvözölte.
- Üdv néked, Aiszkhinész! Bízom benne, hogy jó egészségnek örvendsz.
- Nem panaszkodhatok, felség - felelte a férfi mély hangján, kimérten és precízen formálva a szavakat. - Azt viszont látom, hogy te kirobbanó erőben vagy, felség, akár az ifjú Héraklész.
Philipposz felnevetett.
- Bárcsak tizenkét próbát kellene csak teljesítenem! Mindazonáltal nem terhellek a gondjaimmal. Több üzenetet is küldtem Athénba - melyet mindig csodáltam -, és remélem, tartós lesz a barátságunk.
- Sajnos ezt az álláspontot nem osztotta néhai bátyád. Úgy tűnt, jobban kedveli a thébaiakat, sőt - bátorkodom megemlíteni - még csapatokat is küldött ellenünk az Amphipolisz visszavételéért folytatott csatába.
Philipposz bólintott.
- Sajnos a bátyám nem osztotta az én Athénhoz fűződő nézeteimet. Nem úgy tekintett a városra, mint a demokrácia atyjára, nem értette meg a valódi nagyságát. Úgy vélem, elkápráztatták Epameinóndasz és Pelopidasz hőstettei, és abban bízott, hogy népünk felvirágzásnak indul a thébaiak bölcsessége révén. Milyen kár! - csóválta a fejét a király. - De sétáljunk egyet, és séta közben élvezzük a hűs alkonyt!
A király a külső folyosók felé vette az irányt, majd onnan a királyi kertekbe, és megmutogatott több virágot, amelyeket Szimikhe növesztett Perzsiából hozatott magokból. Séta közben Philipposz vadul törte a fejét. Szüksége volt Athén elismerésére, sőt még inkább közvetlen segítségére. Közben pedig egy Athén pénzelte had már elindult, hogy elorozza tőle királyságát és Argaioszt ültesse a trónra. A makedón csapatok még nem álltak készen egy újabb nagy összecsapásra, de nem elhamarkodottság átengedni Amphipoliszt, a Thermai-öbölben folytatott tengeri kereskedelem számára létfontosságú várost? Csak megfontoltan, Philipposz! - intette magát.
Megálltak az egyik magas fal tövében, és leültek egy fa alá, amelyet szinte teljesen elborítottak a lila virágok. Philipposz felsóhajtott.
- Őszinte leszek hozzád, Aiszkhinész. Végül is a kémeitek tudják, kikkel állok kapcsolatban Thébaiban. - Aiszkhinész komolyan bólintott, amit a király igen mulatságosnak talált, hiszen eleddig még senkivel sem lépett kapcsolatba. - Egy sereget kívánnak küldeni, de... amint azt mindketten tudjuk... nem azért, hogy megóvják Makedóniát, hanem, hogy meggátolják Athént Amphipolisz visszavételében. Nincs szükségem újabb hosszú, makedón földön vívott háborúkra, és nem vágyom új urakra sem. Ehelyett szeretnék jó barátságot ápolni Hellász első városával.
A thébaiakat - formálta Aiszkhinész gondosan a szavakat -csak a zsarnoki hatalom érdekli. Műveletlenek. Mi az ő filozófiájuk? A kard hatalma? Az elmúlt száz évben két nagy emberük volt, őket pedig már említetted. Amikor Pelopidaszt megölték Thesszáliában, Epameinóndasz pedig elesett Mantineánál, nem akadt senki, aki a helyükre léphetett volna. A hatalmuk hanyatlik. Athéné viszont ismét felemelkedőben van.
- Egyetértek - csitította Philipposz -, de milyen választásom van? Az illírek betörtek Felső-Makedóniába, a paiónok északot dúlják. A trákok a határaimon gyülekeznek és Pauszaniaszt próbálják meg trónra ültetni. Mindenfelől fenyegetnek. Ha Thébai az egyetlen válasz, akkor legyen Thébai; ötezer hoplita biztosítaná a trónomat.
- Csak Théba számára, de nem neked, felség. Philipposz belenézett a követ szemébe.
- Csak most ismertelek meg, Aiszkhinész, de látom, megbízható ember vagy. Ékesen szólsz városod érdekében és becsületes, nemes férfiú vagy. Ha azt mondod, hogy Athén barátságra törekszik velem, neked elhiszem, és elutasítom a thébaiak ajánlatát.
Aiszkhinész nagyot nyelt. Egyikük sem említette az Argaiosszal vonuló athéni hadat.
- Még mindig ott van Amphipolisz kérdése. Amint azzal te is tisztában vagy, az egy athéni város, és nagyon szeretnénk, ha visszatérne a szövetségünkbe. Jelenleg azonban, tudomásom szerint egy helyőrséged állomásozik ott.
- Abban a pillanatban kivonom a csapataimat, amint megegyezésre jutunk - tett ígéretet Philipposz. - Amphipoliszt nem tekintem makedón földnek. Valójában a város polgárai kérték a segítségünket és a bátyám... véleményem szerint helytelenül... beleegyezett, hogy segít nekik. Mondd hát, Aiszkhinész, milyen üzenetet küldjek Thébaiba?
- Látom, hogy művelt és bölcs férfiú vagy - mondta a követ. -Biztosíthatlak, hogy Athén tiszteli az ilyen embereket... és csak a barátságukra vágyik. Azonnal elküldöm jelentésemet a tanácsnak, és egyenesen hozzád jövök a válasszal.
Philipposz felállt.
- Kellemes találkozó volt ez a mai, kedves Aiszkhinész. Remélem, holnap velem tartasz a színházba, ahol egy új komédiát adnak elő. Már alig várom, hogy láthassam. A színészek athéniak, és megtiszteltetés lenne számukra - és számomra is -, ha mellettem ülnél.
Aiszkhinész meghajolt.
Philipposz visszakísérte a palotába, majd haragtól komor képpel visszatért termeibe. Nikánor már ott várt rá.
- Nem alakultak jól a dolgok az athénival? - érdeklődött a barátja.
- Elég jól alakultak - fortyogott Philipposz -, de ha még átengedek valamit Makedóniából, három fa, meg egy büdös tó uralkodója leszek. Mondj valami jó hírt, Nikánor! Vidíts fel!
- Közel ezer embert sikerült összeszednünk a sereg maradékából. A harci kedv azonban nem valami fényes, Philipposz. Valahol győzelmet kell aratnunk.
- Kroussziából még mindig jön arany?
- Valamennyi jön, de gyanítom, hogy a kormányzó vissza is tart belőle. Arra vár, hogy kiderüljön, vajon ki győz. Lehet, hogy máris tárgyal Kotüsszel vagy Pauszaniasszal.
Akkor nem tudunk több zsoldost felfogadni. Ám legyen! Egy győzelem, azt mondod? Beszéltél a tisztekkel, szóval áruld el, melyikükben van meg az a mersz, amire most szükségem van? Nikánor hátradőlt a kereveten és a mennyezetet fürkészte.
- Antipatrosz jó ember. A csapatait szépen egyben tartotta, és harcolva vonultak vissza. Úgy tűnik, tisztelik is. A többiek meg? Nincs köztük egyetlen különleges sem.
- Akkor küldd ól hozzám! Még ma éjjel! - Kivel fogunk harcolni? Philipposz erre felnevetett és széttárta a kezét.
- Az egyetlen, amiben nem szűkölködünk, az az ellenség. De legyenek a paiónok. Mi hír Parmeniónról?
- Megnyert egy csatát a kappadókiai szatrapának. Szúzában van, a nagykirály kegyelméből. Üzenetet küldtünk neki. Viszont meg kell mondjam, Philipposz, nem látom be, miért jönne. Mostanra biztosan gazdag. Miért térne vissza Hellászba? Mit kínálhatunk neki?
Philipposz csak a vállát vonogatta. Nem tudott válaszolni a kérdésre. És ez lehangolta.
*****
A pirkadat előtti halvány derengés már elárasztotta az Axiosz folyóra néző alacsony dombvonulat lankáit, mikor Nikánor finoman felrázta Philipposzt. A király felnyögött és felült, lelökte magáról takaróját és kinyújtóztatta a hátát. Körülötte az ezer lovas zöme még aludt. A makedón uralkodó felállt, egy kis melegséget dörzsölt izmos karjába, és közben felnézett a gerincen álló őrszemekre.
- Van valami mozgás? - fordult Nikánorhoz.
- Semmi, felség.
Philipposz felemelte bronzvasalású bőr mellvértjét és felcsatolta. Nikánor segített helyére igazítani a szárny formájú vállvérteket, és erősen rögzítette őket. Ekkor egy fekete szakállú harcos bontakozott ki a félhomályból, és meghajolt a király előtt.
- Az ellenség egy mérföldre táborozik innen, egy völgyteknőben, észak felé. Számításom szerint kétszer annyian vannak, mint mi: a múlt éjjel erősítést kaptak.
Philipposz legszívesebben káromkodott volna egy jót.
- Szép munkát végeztél, Antipatrosz! És ne törődj a számokkal! Csak azt ne felejtsd el, hogy makedónok vagyunk, és a királyotok veletek lovagol.
- Igen, felség - kapta el pillantását a férfi. Philipposz gyanította, mire gondol. Alig pár héttel ezelőtt egy másik király valószínűleg valami nagyon hasonlót mondott... és az a hadi vállalkozás mészárlásba és katasztrófába torkollott.
- Én nem Perdikkasz vagyok - közölte halkan Philipposz. Antipatrosz meglepett képet vágott, mire a király belebokszolt a vállába és jót derült. - Nem engedhetünk meg magunknak két vereséget ilyen rövid idő alatt, nemde?
Antipatrosz ideges mosolyt villantott fel, mert elbizonytalanodott, mit is kezdjen ezzel a furcsa emberrel. -Szeretnél szólni a seregedhez, felség?
- Nem. Közöld velük, hogy később majd tartok nekik egy győzelmi beszédet és jól berúgunk!
Esetleg több eredményre vezetne egy beszéd a csata előtt -vetette fel Nikánor.
Philipposz odafordult hozzá.
- Perdikkasz remek szónok volt, nem igaz, Antipatrosz? - A harcos válaszul bólintott. - És nem tüzelte fel netán az emberek szívét a csata előtti éjjelen?
- De feltüzelte, felség.
- Akkor pontosan azt mondd az embereknek, amit az imént mondtam! És most induljunk! Pirkadatra a táboruk fölé akarok érni. Antipatrosz, fogd az emberek felét! A másik felének személyesen fogok parancsolni. Keletről és nyugatról sújtunk le rájuk. Nem ejtünk foglyokat. Keményen csapjatok le rájuk - és ügyesen!
Egy órával később Philipposz ötszáz embere élén egy meredek kaptatón haladt felfelé - a lovaikat száron vezették, míg el nem érték az ellenséges táborra néző gerincet. A sátrak húszasával álltak odalenn, és több száz embert lehetett látni takaróikba burkolózva a kihunyó tüzek körül. Őrszemeket nem állítottak, ami különösképpen még inkább felszította a király haragját. Kivonta görbe kardját és jobbra mutatott vele. A makedónok felszálltak hátasaikra és hosszú vonalban felsorakoztak a gerincen. Még vártak. A nap egyelőre a távoli Kerkine-hegység mögött rejtőzött, de már derengett. Az uralkodó szemét leárnyékolva fedezte fel a keletről felbukkanó Antipatroszt és ötszáz emberét: porfelhő gomolygott a dübörgő paták nyomában. A paión harcosok kikászálódtak takaróik alól, és kardot, íjat vagy dárdát ragadtak. Ám Antipatrosz már rajtuk is volt. Egy ideig úgy tűnt, mintha a paiónok kitartanának, de ekkor a centrumuk megtört és futni kezdtek a dombgerinc felé, ahol a király várakozott. Philipposz felemelte kardját.
- Hallassátok a hangotok! - bődült el, mire felharsant a makedón csatakiáltás, ami hömpölygő hangorkánként söpört végig a síkságon.
Philipposz vágtába ugratta fekete heréltjét, és levágtatott a szelíd lankán. A paiónok így a kalapács és az üllő közé szorultak, mivel Antipatrosz elől egyenesen a király és lovasainak karjába menekültek! Páni félelem lett rajtuk úrrá és a szétrebbentek, fedezék reményében, a szélrózsa minden irányába. A makedónok lecsaptak rájuk, ütötték-vágták őket. A király megrántotta hátasa zabláját, mert látta, hogy hatvan-hetven vadember megpróbál négyszögbe rendeződni gyékénypajzsaik menedékében. A vérszomj hatalmába kerítette, és bevágtatott közéjük, görbe kardjával kaszabolta őket. Egy lándzsa lepattant a mellvértjéről, egy kard felhasította a combját, de csak kisebb sebet ejtett. Nikánor, látva, hogy királya veszélyben forog, húsz lovas élén a segítségére sietett - ettől a négyszög megtört.
Ezután kezdetét vette az öldöklés. A paiónok kardjukat-pajzsukat eldobálva menekültek, de a csoportokba verődött lovasok felkutatták őket, és nem járt más a fejükben, mint bosszút állni ellenségeiken és végezni velük.
Alkonyodott már, Philipposz pedig az ellenséges vezér sátrában ült, bekötözött combbal. Eddigre közel ezerszáz paión hevert holtan vagy sebesülten, míg a makedónok mindössze hatvankét embert vesztettek - közülük egyiküknek felbukott a lova és agyonnyomta lovasát. A táborban halomban állt a zsákmány: arany, nemesfémek, ezüstérmék, nemesfém szobrok. Több mint ötven makedón nőt vertek rabláncra, azok pedig szabadságuk felett érzett örömükben szívesen részesítettek megmentőiket ugyanazokban a gyönyörökben, melyeket a paiónoknak erőszakkal kellett megszerezniük.
Philipposz parancsára a kincseket kordékra pakolták és Pellába vitték, majd a király betartotta ígéretét, és nagy körben maga köré rendelte az embereit.
- Ma - zengte érces és öblös hangján, ami láthatóan különösebb erőlködés nélkül is eljutott mindenkihez - győzelmet arattatok. Ellenségeitek százával hevernek holtan, és észak hamarosan megszabadul gyötrőitől. Ez a mai nap. Ez a kezdet. De nehogy félreértsetek! Ez nem egy nagy diadal volt, ámde mégis történelmi diadal. Mert ez volt sok közül az első, és megígérem nektek, hogy eljő a nap, mikor a makedónok csatakiáltásába beleremeg a föld fundamentuma! Hallani fogják még a tengereken túl is, visszhangot vet a hegyek felett. Nem lesz egyetlen élő ember sem, aki ne ismerné, és ne félné e hangot. Megígérem nektek, Makedónia harcosai! Ezt ígéri nektek Philipposz! - Elhallgatott, és a katonákra nézett. Senki sem éljenzett, és a királyt egy pillanatra összezavarta, hogy egyetlen hangot sem adtak ki, és meg sem moccantak. Ekkor újra végigsiklott rajtuk a tekintete, és látta, hogy sokan nem viselnek mellvértet, és csak párnak van sisakja. - Fegyvereket kaptok tőlem, méghozzá fényes páncélzatot, éles kardokat, lábvérteket, sisakokat és lándzsákat. Aranyat és bőséget kaptok tőlem, és földeket, ahol felnevelhetitek a fiaitokat. Ma éjjel azonban bort kaptok tőlem. Úgyhogy... igyunk!
Nikánor kezdeményezésére pár tenyér összecsattant, ahogy a bort előhozták, az emberek pedig felálltak és elvonultak, hogy csapatokba verődve letelepedjenek a kis tábortüzek köré. Philipposz megkereste Antipatroszt.
- Ilyen rossz volt a beszédem? - érdeklődött a harcostól.
- Egyáltalán nem, felség. Viszont ezeknek az embereknek a zöme Pelagóniából és a Pindosz-völgyéből származik. A szülőföldjük jelenleg az illírek kezén van, elvesztették a feleségeiket és a gyerekeiket. Ha tudnál mondani egy-két szót a Bardülisz elleni hadjáratról...
- Csakhogy nem tudok mit mondani... és nem fogok hazudni nekik, Antipatrosz. Soha. Holnap fogod az ötszáz emberedet, és átfésülöd északot. Sújts le az összes vademberre, akit csak találsz! Űzd ki őket Makedóniából!
- Embereket fogunk veszíteni a szökések miatt - közölte Antipatrosz halkan. - Megpróbálnak majd hazajutni.
Philipposz másnap reggel az elsők között ébredt. Megkérte Nikánort, ismét gyűjtse köré az embereket.
- Múlt éjjel több ígéretet is tettem. Ma viszont valami másról kell beszélnem. Közületek sokan Antipatrosszal tartanak majd... hogy kiszorítsák a paiónokat a földünkről. Lesznek köztetek olyanok, akik szeretnének hazatérni az otthonukba, hogy megkeressék feleségüket és a gyermekeiket. Megértelek titeket.
Viszont arra kérlek titeket, hogy válasszatok ki magatok közül egy húszfős csapatot, akik az elfoglalt vidékekre lovagolnak, és hírt hoznak az elvesztett családokról. Ezek az emberek teljes fizetést, huszonöt drachmát kapnak havonta, míg távol vannak: bérük Pellában várja a visszatértüket. A többiek három hónapon belül otthon lesznek, erre is a szavamat adom! Ám eljön majd az idő, amikor szólítalak titeket, és ha becsületes emberek vagytok, eljöttök hozzám. Tisztességes ez így? - mutatott rá Philipposz egy tagbaszakadt, sötét szakállú harcosra az első sorban. - Hé, te! Tisztességes ez így?
- Ha igaz, akkor igen - felelte a férfi.
- Én nem tudom ugyan megtenni, de az idő igazolja majd a szavam. Ám ti vagytok Philipposz első harcosai... és sosem hagylak cserben titeket. - A tekintete végigsöpört a csapaton, elidőzött minden egyes arcon. - Lesznek döntések, amelyeket nem értetek majd az első napokban, de tudjátok meg, hogy Makedóniáért élek... és minden, amit teszek, az ország ügyét mozdítja előre. Arra kérlek titeket, bízzatok bennem! - Ezzel sarkon fordult és a lovához lépett. A tagbaszakadt harcos felállt.
- A király! - kiáltotta.
- A király! A király! - kiabálták a többiek, és ők is talpra szökkentek.
Philipposz meghajolt, és megvárta, amíg elül a lárma, majd felzúgott a hangja.
- Makedónia! Makedónia!
A harcosok éljenzésben törtek ki és átvették a kiáltást, miközben Nikánor Philipposz mellé lépett.
- Büszke lehetsz erre a pillanatra, felség. Elnyerted a szívüket.
Philipposz nem felelt. Már a trónkövetelő Argaiosz és az athéni sereg járt a fejében.
Az ezt követő öt napban Philipposz fáradhatatlanul dolgozott, embereket gyűjtött össze délről, felfogadott kétszáz krétai íjászt -csillagászati összeget fizetett mindegyikükért, negyven drachmát havonta -, folytatta tárgyalásait Aiszkhinesszel és rosszul leplezett feszültséggel várta a híreket Trákiából és Illíriából.
A kincstár kezdett kiürülni, a keletről Kroussziából érkező aranyszállítmányok elapadtak, és már csak annyi pénze maradt, hogy egyhavi hadjáratot pénzelhessen.
Ekkor érkezett a hír, hogy a rebellis Argaiosz partra szállt Methoné kikötőjében, kétnapi járóföldre Aigaitól. Vele tartott háromezer athéni hoplita, nyolcszáz fős zsoldos segédhad és több mint száz lázadó makedón.
Philipposz hívatta Antipatroszt.
- Milyen erőket tudunk egybegyűjteni ellenük? - tudakolta a tiszttől.
- Még mindig van ötszáz emberünk északon Meleagrosz parancsnoksága alatt, akik a paiónokat hajkurásszák. Újabb ezer ember várakozik Nikánorral keleten az esetleges trák támadást várva. Bármelyiküket visszahívhatjuk, de akkor rést nyitunk a védelmen.
- Itt mennyien vannak?
- Hétszáznál nem többen, de ezek fele veled harcolt az első csatádban. Hádész tüzébe is belovagolnának érted.
- Az nem elég, Antipatrosz, az athéni hopliták ellen nem. Hívasd Aiszkhinészt! Légy vele udvarias, de gyorsan itt legyen!
Philipposz megfürdött és teljes harci öltözékét felvette - mell-és lábvértjét, bronzvasalású férfiszoknyáját, oldalára felcsatolta kardját és a trónteremben várakozott. Aiszkhinész egy órán belül megérkezett és a követ láthatóan meglepődött, mikor megpillantotta a háborúhoz öltözött királyt.
- Nem vártam ezt az árulást - szólalt meg Philipposz, aki halkan és szomorúan ejtette a szavakat. - Bíztam benned és bíztam az athéniakban. Most azonban egy sereg áll az egyik kikötőmben. A futáraim készen állnak, hogy Thébaiba induljanak, és sajnálattal ugyan, de azt javaslom, Aiszkhinész, hogy készülj fel Pella elhagyására.
- Itt valami tévedés lesz, felség. Kérlek... bízz bennem! -kérlelte Aiszkhinész elvörösödő képpel. - Számos hírnököt küldtem vezéreinkhez, és biztosra veszem, hogy a Methonénál álló had nem nyomul be Makedóniába. Némi zavar támadt, amikor útnak indultak, de nem fognak háborúzni egy szövetségessel... márpedig te az vagy, felség. Szövetséges. Philipposz hosszan s szúrósan nézte az előtte állót, mielőtt felelt volna.
- Biztos vagy te ebben, Aiszkhinész, vagy inkább csak reménykedsz?
- Épp ma kaptam futárpostát Athénból, és az egyik egyenesen Mantiasznak, a hopliták parancsnokának szól.
Ígérem, hogy visszatérnek Athénba.
Philipposz bólintott.
- Akkor még ma küldd el a levelet, uram, méghozzá sietve! Mert holnapután az áruló ellen vonulok.
Antipatrosz összeszedte a hétszáz lovast, és Philipposz -bármit mondott is Aiszkhinésznek - még aznap éjjel villámsebesen délnek lovagolt és letáborozott a Methoné és Aigai közötti lankákon, elrejtőzve az erdőben.
Két órával pirkadat után a távolban megjelent az ellenség. Philipposz leárnyékolta a szemét és az előrenyomulókat fürkészte. Több mint száz lovas haladt a menet élén és mögöttük közel ezer hoplita caplatott. A gyalogság elég szedett-vedettnek tűnt: volt, aki tollas sisakot viselt, mások csak trák bőrsapkát. A pajzsukon mindenféle ábrát lehetett látni: Olünthosz szárnyas lovát, a thébai Héraklész bunkóját, Methoné keresztezett lándzsáit. Ám egyiken sem látszott Athéné sisakja. A király ujjongott. Az athéniak - ahogy Aiszkhinész ígérte - nem tartottak Argaiosszal.
A hason fekvő Philipposz tekintete a közeledő ellenség két oldalát vizslatta. Nem küldtek ki felderítőket és közel negyed mérföldre elnyúló, szakadozott vonalban haladtak.
A király visszakúszott a gerincről és magához hívatta Antipatroszt.
- Küldd a krétaiakat arra a kiugró sziklára! Azonnal kezdjenek el lőni, amint az ellenség lőtávolba ér. Te fogj négyszáz embert, vidd őket a dombhát takarásába, és északról csapj le! Várok, hogy legyen elég időd, majd délről támadok. Antipatrosz elvigyorodott.
- Ezúttal ne légy oly vakmerő, nagyuram! Maradj az embereiddel, és ne ronts egymagad az ellenségre!
A krétaiak első nyílzápora megtizedelte az elöl haladó lovasságot, a hátasok rémülten nyerítettek, ahogy a halálos eső lezúdult az égből. Az orrukba toluló vér szagától a lovakon úrrá lett a páni félelem, és szinte lehetetlen volt irányítani őket.
Ekkor Antipatrosz négyszáz embere élén megérkezett északról és csatakiáltásaikat a sziklák verték vissza. A makedónok átzúdultak az ellenséges lovasság zűrzavar uralta masszáján, lekaszabolták a lovasokat, majd nekirontottak az ide-oda szaladgáló gyalogosoknak, éppen akkor, amikor Philipposz csapata délről lecsapott rájuk.
A zsoldosokból álló gyalogság létszámának több mint felét elvesztette, még mielőtt védőnégyszöget formálhatott volna, pajzsaikat összezárva a második támadás ellen, de Antipatrosz ekkor elkanyarodott az embereivel, és ismét a lovasságnak rontott, amely ekkor megtört és elvágtatott a harctérről.
Philipposz is visszavonta lovasait, és a krétai íjászok egyik nyílzáport a másik után zúdították a zsoldosok pajzsfala felett.
A pajzsnégyszög centrumában állt a sisakját vesztett Argaiosz, akinek aranyhaja csak úgy ragyogott a napfényben.
- Hé, Philipposz! - harsogta. - Szembenézel velem, vagy nem bírod a harcot?
Egy már megvert ember kétségbeesett utolsó dobása volt ez, de Philipposz tudta, hogy az emberei rá szegezik a tekintetüket.
- Lépj elő - kiáltotta -, és majd meglátjuk!
Argaiosz áttörtetett a pajzsfalon és elindult Philipposz felé. A király leszállt a lováról, kivonta a kardját, úgy várt. A trónkövetelő szemrevaló férfi volt, sudár és karcsú, a szeme kék, akár a tavaszi ég. Annyira hasonlított Nikánorra, hogy az uralkodó tekintete önkéntelenül is a barátjára villant, összehasonítva kettejüket. Argaiosz ebben a pillanatban támadott. Philipposz a pajzsával csak félig védte a csapást, ami lepattant a mellvértjéről és apró vágást ejtett az arcán.
Megvillant a király kardja is, belehasított ellensége bronzvasalású bőr férfiszoknyájába. Argaiosz előrevetette magát, pajzsaik összecsattantak. Philipposz azonban, aki bár alacsonyabb volt, egyben zömökebb és erősebb is, állta a sarat. Meglendítette a kardját, alacsonyan szúrt és átdöfte a trónkövetelő bal lábát a térde felett, aki felüvöltött fájdalmában, ahogy az uralkodó megcsavarva a pengét, inakat, izmokat vágott át. Argaiosz megpróbált hátraugrani, de sérült lába megroggyant, mire elesett. Philipposz eldobta a pajzsát, és lépett egyet a sebesült felé.
Argaiosz kardja meglendült, de a király eltáncolt a csillogó penge elől, majd előreszökkent, és a talpa alá gyűrte a trónkövetelő kardot fogó karját, leszorítva a poros földre.
- A király kegyelméért folyamodok! - visította Argaiosz.
- Árulóknak nem jár kegyelem - sziszegte Philipposz, és pengéje átjárta a trónkövetelő nyakát, átmetszette légcsövét és a nyaki eret.
Mire leszállt az éj, az ellenség közül hatszázan holtan hevertek, másik száz zsoldos pedig fogságba esett. A negyven makedón foglyot a Philipposz elnökletével tartott rövid tárgyalás után a katonák halálra kövezték. A többi közül hatvanketten zsoldosok voltak, akik szabadon visszatérhettek Methonéba, míg harmincnyolcan athéni önkéntesek, akiket váltság nélkül engedtek el, a király pedig meghívta őket sátrába, hogy együtt vacsorázzanak és elmagyarázza nekik az Athénhoz fűződő békepolitikáját.
Pirkadatkor Philipposz még mindig ébren volt és Antipatroszt hallgatta, aki a makedón veszteségeket taglalta.
- Negyvenen meghaltak, hárman megnyomorodtak, heten felépülnek a sebeikből - közölte a tiszt.
- Derítsd ki a neveket és a halottak családjainak hollétét, majd küldess mindegyiknek száz drachmát! A nyomorékok ennek kétszeresét kapják és havi tízdrachmás kegydíjat.
Antipatrosz meglepődött.
- Az embereket jobb kedvre deríti majd a hír.
- Így igaz, de nem ezért tettem. Makedóniáért haltak meg és Makedónia ezt nem felejti el.
Antipatrosz bólintott.
- Én sem fogom elfelejteni, felség, sem az érted harcba induló harcosok.
Miután a tiszt távozott, Philipposz ledőlt a priccsére és magára terített egy takarót. A paiónokat legyőzték, az egyik trónkövetelőt elintézték. Ám még mindig komoly ellenségek vártak rá.
Merre járhatsz vajon, Parmenión?
A TRÁK HATÁR, KR. E. 359 ŐSZE
Parmenión finoman megrántotta a kantárt, ahogy megpillantotta az egyik sziklán ücsörgő férfit.
- Szép napot! - köszönt rá a spártai, és tekintete a szomszédos kőtömböket fürkészte, esetleg ott rejtőző emberek után kutatva.
- Egyedül vagyok - közölte az ismeretlen, nyájas, sőt barátságos hangon. Parmenión le nem vette tekintetét a környező vidékről. Mikor elégedetten látta, hogy a férfi valóban egymaga van, a messzi Nésztosz folyó felé nézett, majd a Kerkine-hegység távolban kéklő csúcsai és a makedón határ felé. Pillantása visszatért a sziklán ücsörgő emberhez és leszállt a lováról. Az idegen nem volt magas, viszont keménykötésű igen, ősz hajjal, perzsa mintára bodorított szakállal, szeme színe a viharfelhőkét idézte. Hosszú, kifakult khitónt viselt, meg bőrsarut, melyet láthatóan nem sokat használtak. Ám fegyvernek semmi nyomát nem látta, még csak egy kis tőrt sem.
- Szép innen a kilátás - jegyezte meg Parmenión -, de a vidék sivár. Hogy kerültél ide?
- Én más utakon járok - felelte a férfi. - Te hét nap alatt Pellába érhetsz, én viszont már ma délután ott lehetek. - Mágus vagy?
- Nem olyan, akit a perzsák annak hívnak, noha egy napon lesznek olyan mágusok, akik az általam használt utakra lépnek - válaszolta az ismeretlen könnyedén. - Telepedj le egy időre, és egyél velem!
- Hagyjuk itt és lovagoljunk tovább! - mondta Mothak. - Nem tetszik nekem ez a hely, túl nyitott. Ez meg itt valószínűleg egy rabló.
- Sok minden voltam életemben, thébai, de rabló soha. Viszont rád vártam, Parmenión. Okos dolognak véltem, ha leülünk és beszélgetünk - a múltról, a jövendőről és a nagy dal visszhangjairól.
- Úgy beszélsz, akár egy görög - lépett a spártai az ismeretlen baljára, és tekintete ismét a környező sziklákat fürkészte.
- Nem vagyok... egészen... görög, de megteszi. Nagy tetteket hajtottál végre Perzsiában, amihez gratulálok. A Szpecabarész elleni támadásod ragyogó volt. Túlerő ellen harcolva kényszerítetted megadásra, és eközben mindössze száztizenegy embert vesztettél. Figyelemreméltó tett.
- Hátrányban vagyok veled szemben, uram. Én semmit nem tudok rólad.
- Parmenión, én tudós ember vagyok. Az életemet a tanulásnak szentelem, a tudást keresem. Arra vágyom, hogy minden alkotást megértsek. Szerencsére nem kerültem még az igazi megismerés közelébe.
- Szerencsére?
- Hát persze! Egyetlen embernek sem lenne szabad teljesen valóra váltania az álmait. Hiszen azután miért élne?
- Nézd! - kiáltott fel Mothak, és a hegy lankáin lejjebb gomolygó porfelhőre mutatott. - Lovasok! - Azért jönnek, hogy Kotüszhöz vigyenek - közölte a férfi. - Vagy ha nem mész, akkor megöljenek. A trák király nem szeretné, ha Parmenión segítené a makedónokat.
- Rengeteg mindent tudsz - mondta erre a spártai higgadtan. - Felteszem, annak módját is tudod, hogyan kerülhetem el ezeket a lovasokat?
- Természetesen - állt fel egyetlen könnyed mozdulattal az ember. - Kövessetek!
Parmenión nézte, ahogy egy meredek sziklafalhoz sétál, amely villódzni kezdett, amint odaért. A spártai pislogott párat, mert az ismeretlen eltűnt.
- Ez egy démon vagy félisten - suttogta Mothak. - Inkább maradjunk a lovasoknál! Azok legalább emberek.
- A kardok hamarabb végezhetnek az emberrel, mint a varázslatok - felelte Parmenión. - Én megpróbálkozom a mágussal. - Csődöre kantárját jobb kezébe fogva elindult a sziklafal felé. Ahogy egyre közelebb ért, úgy lett egyre hidegebb, a kő pedig átlátszóvá vált. Folytatta az útját, áthaladt a sziklán -súlytalannak érezte magát és elvesztette az irányérzékét.
Mothak mögötte bukkant elő a falból, és csak úgy ömlött róla a veríték, ahogy barátja mellé húzódott.
- És most mi lesz? - suttogta a thébai.
Egy hatalmas, föld alatti barlangban álltak, melynek kupolás mennyezetéről irdatlan cseppkövek lógtak. Vízcseppek egyenletes ritmusú csepegését hallották, és az üreg padlózatán sötét tócsák csillogtak.
Az ismeretlen jó ötven lépéssel odébb bukkant fel ismét. -Erre! - kiáltott oda nekik. - Már félúton vagytok haza.
- Inkább félúton Hádész birodalmába - dörmögte Mothak, és kivonta a kardját.
A két férfi lovaikat száron vezetve indult el a barlangban, míg egy tágas, természetes nyíláshoz nem értek, amely harsogóan zöld rétre nyílt. Itt egy piros tetős, sima fehér falú házikó állt. Parmenión kilépett a napsütésbe és megállt. Dimbes-dombos, zöldellő vidéket látott, viszont hegyeket sehol, és a Nésztosz folyónak sem volt nyoma.
Mindketten lóra szálltak és leügettek a házig, ahol az ismeretlen hideg húsokkal, sajtokkal és gyümölcsökkel megrakott széles asztalt terített meg éppen. Vendégeinek töltött két kupa bort, és letelepedett egy virágzó fa árnyékába.
- Nem mérgezett - közölte, ahogy vendégei az ennivalót méregették.
- Te nem eszel? - tudakolta Parmenión.
- Nem vagyok éhes. De gondolj csak bele! Aki képes hegyeket eltüntetni, nem valószínű, hogy arra kényszerül, hogy megmérgezze a vendégeit.
- Ez megfontolandó érv - bólintott Parmenión, és az egyik almáért nyúlt.
Mothak megragadta a csuklóját.
- Először én - vette ki kezéből a gyümölcsöt a thébai és beleharapott.
- Micsoda elkötelezettség! - jegyezte meg az ismeretlen.
Mothak szép komótosan megízlelte az összes húst és sajtot, majd végül böffentett egyet.
- Ez a legfinomabb étel, amit valaha is kóstoltam - közölte.
Parmenión mértékkel evett, majd leült az ismeretlen mellé.
- Miért vártál rám?
- Egyike vagy a nagy dal visszhangjainak, Parmenión. Sokan voltak előtted és sokan lesznek utánad. Azért vagyok itt, hogy felajánljam a segítségemet. Ám, hogy lehet az, hogy ilyen közömbösen viszonyulsz a mágiámhoz? Megmozgatott érted bárki is egy egész hegyet?
- Láttam, ahogy a mágusok kígyóvá változtatják a botot, és embereket lebegtetnek a levegőben. Szúzában pedig van egy varázstudó, aki el tudja hitetni bárkivel, hogy ő madár, mire az a karjával csapkodva megpróbál repülni. Talán a hegyek még mindig ott vannak, csak te valahogy megakadályozod, hogy lássuk őket. De engem nem érdekel. Ellenben mi ez a nagy dal, amit emlegetsz?
- Az álom és a rémálom között dúló háború. Örök háború. És te része vagy. Homérosz is megénekelte, csatáit Trójára ültetve át. Más népek másképpen énekelnek róla, más időkbe helyezik, Gilgames és Ekodász, Parisztur és Szarondel néven emelgetik őket. Ezek mind visszhangok. Hamarosan egy újabb legenda születésének leszünk szemtanúi, és a Népek Halála áll majd a középpontban.
- Erről én mit sem tudok, és mondandódat rejtélyek szövik át. Köszönetet kell, hogy mondjak az ennivalóért és a vendéglátástért, de beszéljünk őszintén! Ki vagy te?
A férfi jót derült ezen és nekidőlt a virágzó fa törzsének.
- Egyenesen a lényegre, nemde? Mindig a jó öreg hadvezér szól belőled. Nos, nincs ezzel semmi baj, spártai barátom. Hiszen az eltelt évek alatt jól szolgált téged, nemde? Hogy ki vagyok én? Mit mondottam volt, egy tudós. Sosem voltam harcos, bár sokat ismertem. Te nagyon emlékeztetsz engem Leonidászra, a Kardkirályra. Igen vitéz ember volt és megvolt benne az adottság, hogy naggyá tegye az embereket.
- A Kardkirály több mint száz éve halott - felelte a spártai.
- Azt mondod, hogy ismerted?
- Nem azt mondtam, hogy ismertem, Parmenión. Azt mondtam, hogy rá emlékeztetsz. Milyen kár, hogy úgy érezte, Thermopülainál kell meghalnia! Ő igazán magasra emelhette volna Spártát. Ám ettől még a nagy dal egyik igen erős visszhangja volt. Háromszázan szembe kétszázezerrel. Elképesztő bátorság!
- Mikor Thébaiban éltem - mondta Parmenión -, volt ott egy ember, aki megpróbált megtanítani, hogyan fogjak halat puszta kézzel. A veled való beszélgetés is ezekre a napokra emlékeztet. Hallom, amit mondasz, de a szavak elsuhannak mellettem, homályos a jelentésük. Hogyan tudnál te segíteni nekem?
- Jelen pillanatban nincs rám szükséged, spártai - felelte a férfi, és eltűnt a mosolya. Megragadta Parmenión karját. - Ám eljön majd az az idő. Kapsz egy feladatot, és eszedbe jut a nevem.
Akkor fel kell, hogy keress! Ott találsz meg, ahol először találkoztunk. El ne feledd, Parmenión... mert sok függ tőle!
A sztratégosz felállt.
- Nem feledem el, és még egyszer köszönet a vendéglátásért. Ha visszamegyünk arra, ahonnan jöttünk, ismét látni fogjuk a hegyet és a folyót?
- Nem. Ezúttal a Pella fölötti dombok között bukkantok elő.
Az ősz hajú férfi felállt és kezet nyújtott. Parmenión megragadta, és érezte az erőt a kézszorításban.
- Nem is vagy olyan öreg, mint amilyennek látszol - jegyezte meg a spártai mosolyogva.
- Ez nagy igazság. Keress, amikor szükséged lesz rám! Mellesleg pedig, miközben itt beszélünk, a trák király haldoklik, mivel Philipposz egyik barátja megmérgezte. De hát ez a kapzsi királyok sorsa, nemde?
- Időnként igen - bólintott Parmenión, és paripája hátára pattant. - Van neved, tudós? - Sok nevem van, de te hívj csak Arisztotelésznek!
- Már hallottam rólad, bár sosem mágusként. Állítólag filozófus vagy.
- Vagyok, ami vagyok. Jó utat, Parmenión, a dal már vár rád!
*****
Az árok több mint kétszáz láb hosszú volt, ötven ember ásta ki csákánnyal és lapátolta el az agyag- és sziklarétegeket, miközben a nap görnyedező csupasz hátukat sütötte. A többi katona a törmeléket hordta el, amiből azután dombot képeztek az árok két partján.
Philipposz belevágta csákányát a földbe, és érezte, hogy a válla beleremeg, ahogy a fémhegy ismét sziklát talál. Félredobta a szerszámot, térdre ereszkedett, az ujjaival beletúrt az agyagba, a kő köré fonta őket és kirángatta. Nagyobb volt, mint ahogy először gondolta, a súlya elérte egy kisebb emberét. Már éppen segítséget akart hívni, mikor észrevette, hogy többen is vigyorogva nézik. Visszamosolygott rájuk, a kő oldalához szorította a karját és felrántotta a mellkasára. Egyetlen erőteljes mozdulattal felállt és az árok partjára lökte a bűnös követ. Ezután kimászott és sétára indult az árok mentén: elbeszélgetett a munkásokkal, s a haladás ütemét találgatta.
Az árok mindkét végén derékszögben elfordult: a munkások a kifeszített kötélsort követték. Philipposz otthagyta a munkálatokat és elképzelte az új hadiszállásokat. Egyemeletesek lesznek, hosszú étkezőcsarnokkal és hét hálóteremmel, ahol több mint ötszáz ember fér el. Az építésze egy perzsa volt, aki Athénban tanult, és a király azt kérte tőle, hogy az építmény jövő tavaszra legyen készen.
A munkások mind az északnyugati pelagóniai és lünkeoszi kerületekből jöttek: ezt a vidéket Bardülisz és illírjei tartották megszállva. Az emberek viszonylag vidáman dolgoztak, főleg amikor a király is velük robotolt, de Philipposz tudta, hogy nem felejtették el az ígéretét, miszerint a paiónok legyőzését követő három hónapon belül visszatérhetnek az otthonukba.
Ez öt hete történt - és még mindig nem egyezett meg Bardülisszel. Ám a dolog jobbik oldalát nézve, Philipposz ezt ígéretesnek tartotta, mivel az illírek nem nyomultak be mélyebben a makedón területre és az illír uralkodó fontolóra vette az ajánlatát, hogy nőül veszi lányát. Bardülisz a jó szándék és a „folyamatos testvéri jó viszony” jeleként arra kérte a makedón királyt, hogy adja át Illíriának az összes földterületet a Bora-hegység és Pindosz vonulatai között: ez hat körzetet jelentett, köztük Pelagóniát is, fában gazdag területeket, jó legelőket és pompás réteket.
„Úgy tűnik, hogy a csúf arák sem olcsóak”, jegyezte meg Philipposz Nikánornak.
A király kemény fizikai munkával igyekezett megszabadulni a feszültségtől. Az árok holnapra elkészül, majd jön az alapzat, utána pedig örömmel nézheti már, ahogy a hadiszállás kinő a földből.
Nem egyszerű, fából és agyagtéglából emelt építmény lesz: homlokzata faragott kőből épül, a tetőzete agyagpalás lesz, termei tágasak és világosak.
- Na de, felség, te egy palotáról beszélsz! - tiltakozott az építész.
- És a központi udvarra három kutat meg egy szökőkutat is akarok. Valamint kell majd egy különálló részleg a parancsnoknak, továbbá egy andronitisz, ahol elfér húsz... nem is... inkább harminc ember.
- Ahogy óhajtod, felség... de nem lesz olcsó.
- Ha olcsót akarnék, egy spártait fogadtam volna fel - felelte Philipposz, és megveregette az építész vézna vállát.
A király odabaktatott egy sziklakupachoz és leült rá. Az egyik munkás töltött neki egy kupa vizet az egyik hidegen tartott kőkorsóból: mintha nektárt, ivott volna. Megköszönte a férfinak, és felismerte benne azt a tagbaszakadt, szakállas harcost, aki az első csata után elsőként éljenezte meg.
- Hogy hívnak, barátom?
- Theoparlisznak, uram. A legtöbben csak Theónak szólítanak.
- Pompás épületnek ígérkezik ez, Theo. Ami illik a király katonáihoz.
- Valóban az lesz, felség. Sajnálom, hogy nem élvezem majd az itt lakás örömeit, de két hónap múlva visszatérek a feleségemhez Pelagóniába, nem igaz?
- De igaz - bólintott Philipposz. - És még egy év sem telik bele, amikor felkereslek az otthonodban... és helyet kínálok ezen a pompás hadiszálláson neked, a feleségednek pedig felajánlok egy házat Pellában.
- Már alig várom a látogatásod - hajolt meg Theo, és visszatért munkájához. Philipposz egy ideig nézte távolodó alakját, majd tekintete kelet felé fordult, amerről két lovas közeledett, a városközpont irányából. Kiitta a vizet, úgy nézte őket tovább. Az első lovas bronz mellvértet és vassisakot viselt, de a királyt jobban érdekelte a lova: jó tizenhat markos pej csődör volt. Minden makedón nemest lovasnak neveltek, és az uralkodó mindennél jobban rajongott ezekért a jószágokért. A csődör pompásan tartotta a fejét, a két szeme távol ült: mindez egészséges jellemre vallott. A nyaka hosszú volt, de nem túlságosan, sörényét sisaktaréj formájúra nyírták. A király elindult a lovasok felé, és olyan szögben kanyarodott, hogy láthassa a paripa hátát és horpaszát. Erős és lejtós marja volt, így a jószág hosszú, lendületes léptekkel haladhatott, így egyben gyorsan is, mégis kényelmes volt meglovagolni. Philipposz tudta, hogy az egyenes martól a lovaglás döcögős lesz, ami kényelmetlenséget okoz a lovasnak.
- Hé, te ott! - kiáltotta valaki, mire a király felnézett. A második lovas, egy alacsony, zömök férfi, csapott hátú szürke herélten ülve, felé mutogatott. - A királyt keressük. Kísérj hozzá!
Philipposz végigmérte a férfit. Kopasz volt, de vöröses ezüstös haj nőtt a füle felett, mint valami babérkoszorú.
- Ki akarja látni? - tudakolta.
- Ahhoz semmi közöd, te földtúró! - fortyant fel a lovas.
- Finoman, Mothak, finoman! - mondta erre a másik, és átemelve lábát a ló háta felett, leugrott a földre. Magas volt és karcsú, de a két karja izmoktól duzzadt, és számos harci heg látszott rajtuk. Philipposz belenézett a férfi szemébe: halványkék szempár nézett vissza rá, de arcát bőrszínűre cserezte a nap, így szeme szürkének hatott, akár a viharfelhő. A király szíve nagyot dobbant, ahogy felismerte Parmeniónt, de elfojtotta a sürgetést, hogy odaugorjon hozzá és megölelje a spártait. Így az arca rezzenetlen és érzelemmentes maradt, ehelyett csak elindult visszafelé.
- Zsoldos vagy? - érdeklődött Philipposz.
- Igen - válaszolta Parmenión. - Te meg építőmunkás?
A király bólintott.
- Úgy tudom, hogy az uralkodó a hadiszállásnál lesz. Egy napon talán téged is itt szállásol el.
- Az alapzat jó mély - jegyezte meg a harcos, és odasétált az árokhoz, végigmérve a munkásokat.
- Időként rengeni szokott a föld - tudatta Philipposz -, így lényeges, hogy az alapzat erős legyen. Nem számít, milyen szép az épület, mert szilárd alapzat nélkül összedől.
- Ugyanez érvényes a seregekre is - felelte a harcos halkan.
- Harcoltál a paiónok ellen?
- Harcoltam. Szép győzelem volt.
- A király is harcolt?
- Akár egy oroszlán. Akár tíz oroszlán - mosolyodott el Philipposz szélesen.
A spártai bólintott és egy ideig hallgatásba merült, majd a királyhoz fordult és ő is elmosolyodott.
- Örömmel hallom, nem szívesen szolgálnék egy gyávát.
- Láthatóan biztosra veszed, hogy a király felfogad.
A harcos erre vállat vont.
- Tetszik a lovam, felség?
- Igen, pompás paripa... de honnan ismertél fel?
- Sokat változtál, mióta kisfiúként Thébaiban láttalak, és talán fel sem ismertelek volna. Viszont te vagy az egyetlen, aki nem dolgozik, és gyanítom, hogy ilyesmi csak a király előjoga. Melegem van, a torkom kiszáradt, úgyhogy kellemes lenne, ha keresnénk egy napsütéstől védett zugot és megtárgyalnánk, miért kérettél ide.
- Valóban ezt fogjuk tenni - mosolygott rá Philipposz szélesen. - Ám előbb hadd mondjam el, hogy te vagy a meghallgatásra talált fohász. Fogalmad sincs róla, milyen nagy szükség van rád.
- Úgy vélem, van - felelte Parmenión. - Emlékszem a fiúra, aki az ellenségeitől, az illírektől, a paiónoktól és a trákoktól körülvett országról mesél. Egy katona emlékszik az ilyesmikre.
- Hát, most még rosszabb a helyzet. Nincs említésre méltó seregem, és az eszemen kívül nem sok minden tartja vissza az ellenségeimet. De az istenekre mondom, ember, örülök, hogy látlak!
- Lehet, hogy nem maradok - figyelmeztette Parmenión.
- De miért? - tudakolta Philipposz, és jeges félelem simított végig a szívén.
- Még nem tudom, hogy olyan ember vagy-e, akit szolgálni szeretnék.
- Őszintén szólsz, de nem kérdőjelezhetem meg a szavaidban megbúvó bölcsességet. Tarts velem a palotába, ott megfürödhetsz, megborotválkozhatsz és felfrissülhetsz! Utána beszélhetünk.
Parmenión bólintott.
- Tényleg úgy küzdöttél, mint tíz oroszlán? - kérdezte végül rezzenéstelen arccal.
- Inkább úgy, mint húsz - felelte Philipposz -, de szerény természetű vagyok.
Parmenión kiszállt a kádból és az ablakhoz lépett. A víz elpárolgott a testéről és lehűtötte. Beletúrt gyérülő hajába és Mothakhoz fordult.
- Mit gondolsz róla?
Mothak megcsóválta a fejét.
- Nem szívesen látok egy királyt ágyékkötőben, amint úgy túrja a földet, akár egy földműves.
- Túl sokáig időztél a perzsák között, barátom.
- Maradunk?
Parmenión nem felelt. Hosszú utat tettek meg Kis-Ázsián és Trákián át, hegyeken és folyamokon keltek át. És bár nyertek egyheti utat azzal, hogy találkoztak Arisztotelésszel, Parmenión fáradt volt és érezte a jobb válla alatt a régi, lándzsa ütötte seb tompa sajgását. Megtörülközött, majd leheveredett az egyik kerevetre, ahol Mothak olajat dörzsölt a hátába.
Makedónia. Zöldebb volt, mint ahogy képzelte, bujább. Ám enyhe csalódottságot is érzett, mert remélte, hogy úgy érzi majd, hazajött. Ám ez csak egy másik ország volt, magas hegyekkel és termékeny síkságokkal. Egyszerű tunikát és sarut öltött, és kisétált, az udvarra, hogy megnézze a napnyugtát. Öregnek és halálosan fáradtnak érezte magát. Epameinóndasz meghalt - Mantineánál esett el, ahogy Tamisz megjósolta.
Megborzongott.
Mothak kivitt neki egy korsó hideg vizet és a csendet élvezve ücsörögtek. Mikor a nap lement, a thébai meggyújtott egy lámpást és elköltötték szerény, kenyérből és sajtból álló vacsorájukat.
- Tetszett neked, nem igaz? - szólalt meg végül Mothak.
- De igen. Pelopidaszra emlékeztet.
- Valószínűleg ugyanúgy végzi ő is - jegyezte meg Mothak.
- Az égre, de keserű vagy ma! - fortyant fel Parmenión. - Mi ütött beléd?
- Belém semmi. Csak tudni szeretném, hogy miért hagytuk el Szúzát és jöttünk ide. Fejedelmi életet éltünk, gazdagok voltunk, Parmenión. De mit tartogat számunkra ez a határvidéki ország? A makedónok soha nem viszik semmire. És mit fogsz te itt nyerni? A civilizált világ legnagyobb hadvezérének tartanak. De ez nem elég, igaz? Képtelen vagy ellenállni a lehetetlen csábításának.
- Valószínűleg igazad van. Viszont megkérdeztelek, nem akarsz-e inkább Perzsiában maradni. Nem tettem rád zablát, Mothak. A thébai felmordult.
- Úgy gondolod, hogy a barátságnak nincsenek láncai? Hát vannak. Annyira vannak, hogy követlek téged - és a büszkeséged - ebbe a félgörög barbárok lakta vadonba.
Parmenión karon ragadta a barátját.
- Megszégyenítesz, Mothak! Sajnálom, hogy ez a vállalkozás nem nyeri el a tetszésedet. Én sem értek minden okot, ami idevonzott. Részben a vérem szólított. Az őseim ezen a földön éltek, érte harcoltak, érte haltak. Látnom kellett. De abban is van igazság, amit mondtál. Tudom, hogy neveznek az emberek, de igazuk van? Mindig is jól képzett seregeket vezettem, általában túlerőben lévő ellenségekkel szemben. Amint azt te is látod, akad itt bőven kihívás. Az illírek fegyelmezettek és jó vezéreik vannak, a trákok félelmetesek és sokan vannak, az olünthoszaik meg elég gazdagok, hogy a legjobb zsoldosokat fogadják fel. Mi dicsőség lenne őket vezetni? Na de Makedóniát? - Elmosolyodott. - Nem tudok ellenállni a kihívásnak, barátom.
- Tudom - felelte Mothak bágyadtan. - Mindig is tudtam. -Hogy Makedóniába jövünk?
- Nem. Nem könnyű szavakba önteni. - A thébai hallgatott egy darabig, tekintete Parmenión arcára tapadt. Végül elmosolyodott és ő is vállon ragadta a barátját. - Azt hiszem, hogy mélyen legbelül te még mindig az a félvér spártai fiúcska vagy, aki azért harcol, hogy bizonyítsa, mennyit ér. És ha itt sikerrel jársz... ami kétséges... máshol keresel majd lehetetlen kihívásokat. Az ostoba Mothak pedig veled tart majd. Most pedig, jó éjt kívánok! - Ezzel a szolga felállt és elvonult a szobájába.
Parmenión még egy darabig egymagában ücsörgött tovább, komor gondolataiba merülve, majd kisétált az udvaron túli kertbe és felkaptatott a magas falra vezető lépcsőn, ahol nekidőlt a délre, Thesszáliára néző mellvédnek.
Tudta, hogy Mothak igazat szólt. Szavra, a fiú benne maradt Parmeniónban, a hadvezérben - szomorúan és magányosan, még mindig az otthonát, a szerelmet és a boldogságot keresve. Remélte, Perzsiában megleli a vagyonban és a hírnévben. Ám nem a hírnév volt a válasz, a vagyon pedig pusztán arra szolgált, hogy emlékeztesse mindarra az örömre, amit nem vásárolhatott meg.
A városon túl minden sötétbe burkolózott, de valahol délen esett el Pelopidasz, a thesszáliaiak oldalán küzdve Pherai zsarnoka ellen. A mindenfelől előnyomuló ellenséggel szemben megrohamozta a centrumot és utat vágott magának a türannosz felé. Ez megfordította a csata állását, de a thébai elesett a rohamban. A győztes thesszáliaiak levágták lovaik farkát és sörényét az elesett hadvezér iránti megbecsülésük jeleként.
Parmenión megborzongott. Legyőzhetetlennek hitte Pelopidaszt.
- Csakhogy egyetlen ember sem az - suttogta. - Áldják meg az istenek a lelked, Pelopidasz! Lelj örömet a Hősök Csarnokában!
- Mit gondolsz, megleli? - szólalt meg Philipposz, aki éppen ekkor jött fel a lépcsőn és leült Parmeniónnal szemben.
Az idősebb férfi felsóhajtott.
- Így lenne illő. Látnod kellett volna Leuktránál, mint a hadisten, úgy vágott rendet az ellenség soraiban, magát a Csaták Királyát is lesújtva.
Philipposz bólintott.
- Miközben te az ellenséges centrumot rohamoztad meg, elűzve a gerelyvetőket és íjászokat a harctérről. A te győzelmed volt az, Parmenión, előfutára a számos későbbinek, melyet Kappadókiában, Phrügiában, Egyiptomban, Mezopotámiában arattál. Sosem vesztettél. Miért?
- Talán mert úgy harcolok, akár húsz oroszlán, felség.
- Komolyan kérdeztem, sztratégosz.
- Hadiszállásod rá a válasz. A lábazatnak erősnek kell lennie, az alapnak szilárdnak, a falaknak erős talajra kell épülniük. Egy seregnek sok minden kell, de legelsősorban magabiztosság, hit abban, hogy övék lesz a nap. A kiképzés magabiztosságot ad, ez a lábazat. A jó tisztek jelentik az alapzatot. - És a falak? -tudakolta a király.
- Ők a gyalogság, felség. Egyetlen sereg sem remélheti, hogy bármit is leigázhat, ha nincs erős gyalogsága.
Ki tudnál képezni nekem egy sereget egy év alatt?
- A válasz igen; de mihez kezdenél vele?
Philipposz ezen jót derült.
- Mindketten nehéz helyzetben vagyunk. Te zsoldos vagy -ami azt jelenti, hogy bármikor átpártolhatsz Kotüszhez vagy Bardüliszhez. Nem árulhatom el neked az összes tervemet. És gyanítom, hogy ha nem teszem meg, nem fogsz a szolgálatomba lépni. Hogy oldjuk hát fel ezt a dilemmát?
- Mondd el, mit tettél eddig, felség, és ne hagyj ki semmit! És ebbe beletartozik mostohafivéred megölése is.
- Miért is ne? - A király közel egy órán át beszélt arról, milyen erőfeszítéseket tett, hogy elhárítsa a katasztrófát, hogyan hízelgett Athénnak, milyen ajánlatot tett Bardülisznek, és milyen biztosítékokat ígért a trák Kotüsznek. Végül elhallgatott és Parmenión arcát fürkészte a holdfényben. A spártai kifejezéstelen képet vágott, tekintete összekapcsolódott Philipposzéval.
- Ez minden? - kérdezte végül.
Philipposz elmélázott, hazudjon-e, de valamilyen sugallat hatására megrázta a fejét.
- Nem, egyáltalán nem minden. Lehet, hogy Kotüsz már halott. - A király látta, hogy ettől Parmenión megkönnyebbül.
- Valóban az, felség. Ám még mindig ott van Pauszaniasz mint trónkövetelő.
- Aki hamarosan szintén meghal - közölte Philipposz, és már-már szinte suttogott. - Ennél többet nem mondhatok.
- Hány emberre lenne szükséged egy év múlva?
- Kétezer lovasra és tízezer gyalogosra.
Az túl sok. Annyi csak nem megfelelően lenne kiképezve. Érd be hatezer talpassal - így elég embered lesz, hogy elbánj Bardülisszel. Hogy áll a kincstár?
- Majdnem üres - vallotta be Philipposz.
- Akkor első lépésként mentsd fel a kroussziai kormányzót és állítsd helyre a vagyoni helyzetedet. Ezután vásárolj vértet és fegyvert! Phrügiában pompás, kifőzött bőr mellvérteket készítenek, vastag béléssel - nem olyan hatékony, mint a bronz, viszont könnyebb. A phrügiai sisakot is nagy becsben tartják.
- Hasznos tanácsokkal szolgálsz, sztratégosz, de azt nem árulod el, hogy csatlakozol-e hozzám.
- Egy évig maradok, felség. Kiképezem a sereged. Utána pedig... meglátjuk.
Philipposz felállt és végignézett a lámpásokkal megvilágított városon.
- Szokványos esetben a király áll elő a kéréssel, de te megfordítottad a szerepeket. Mit mondtam, ami miatt úgy döntöttél, hogy maradsz?
- Semmi olyat nem mondtál, felség. Hanem tettél valamit, felség.
- De nem fogod elárulni mi az, ugye?
- Pontosan, felség. És akkor most nézzük a feltételeket! Holnap szeretnék találkozni azokkal a tisztjeiddel és barátaiddal, akik itt vannak Pellában. Én leszek az első hadvezér, aki senkinek sem felel, csak neked. Nem tűrök ellenkezést az emberek kiképzésénél használt módszerekről, sem nemestől, sem földművestől. Te teljes támogatásodról biztosítasz minden, a kiképzéssel kapcsolatos dologban.
Megegyeztünk?
Meg. De mi lesz az első lépésed? - tudakolta Philipposz.
- Egy elitcsapat kialakítása, a király gyalogos társaié, a Királyi Testőrségé, ez az ötszáz ember lesz a legjobb.
- Olyanok lesznek, mint amilyen a thébai Szent Csapat? - Jobbak. Mert ők makedónok lesznek.
*****
Amikor az alapzatnak ásott árok elkészült, a katonák helyét átvették a kőművesek, az ácsok és a falépítők. Az így felszabadult emberek kis csapatokba verődve kocka- és egyéb hazárdjátékokat űztek, és arról beszélgettek, hogy hazamennek. A hírek futótűzként kezdtek terjengeni közöttük. A király Illíria megtámadására készül, hogy visszafoglalja szülőföldjüket, a thébaiak Pella ellen meneteltek, a trákok sereget gyűjtenek.
Theo nem igazán foglalkozott ezekkel a történetekkel. Jobban érdekelték a fővároshoz közelebbi események, és figyelmesen hallgatta a fakó szemű spártairól szóló pletykákat, akit mostanában a királlyal és tisztjeivel láttak. Éppen tegnap látták ezeket a tiszteket a dombokon futni, verítéktől csatakos testtel, remegő lábbal. Ez igencsak szórakoztatta az embereket. A lovasoknak nem esett jól a rohangászás. A spártai is velük futott, hosszú, öles lépteivel messze lehagyta őket - a tisztek úgy loholtak a nyomában, mint a szarvast üldöző fáradt kopók. Ám bármennyire szórakoztató látvány volt is, Theót mégis elgondolkoztatta. Miért kell nekik futniuk? Mi értelme?
Ma pedig száz önkéntest kerestek, hogy holnap jelenjenek meg a spártai előtt az új gyakorlótéren. Theo az elsők között lépett ki.
Egy órával pirkadat után bújt ki takarója alól és csatlakozott a szakadozott menetoszlophoz, amely a térre indult, ahol a spártai már várt rájuk. A férfi gyapjútunikát viselt és nem volt nála fegyver. Körülötte halomban álltak a fapajzsok és egy kupacban a kurta husángok.
Amikor az emberek köré gyűltek, intett nekik, hogy üljenek le, majd tekintete lassan végighaladt a csapaton.
- Mi az elsődleges cél a csatában? - kérdezte váratlanul, és ujjával rábökött egy férfira, aki Theótól balra ült.
- Hogy megnyerjük - felelte az ember.
- Tévedés. - Az ujj ismét felemelkedett és Theo érezte a feszültséget a körülötte levőkben, ahogy azok szerették volna, hogy elkerülje őket. A spártai az ölébe ejtette a kezét. - Tudja valaki a választ?
Theo megköszörülte a torkát.
- Hogy ne veszítsük el?
- Remek! Ezen gondolkozzunk el egy kicsit! - A spártai fakó tekintettel az embereket fürkészte. - A csatában aratott győzelem olyan, mint a levegőben lebegő szeszélyes szellem, ami soha nem tudja, hova szálljon le. A lovasroham szétveri az ellenséget, arra kényszerítve a királyt, hogy visszavonuljon. Veszített-e? Még nem. Ha a szárnyait a lovasság köré tudja fonni, megfosztva őket mozgékonyságuktól, még megkaparinthatja a győzelmet is. De ha megteszi, győzött-e? Nem, ha a lovasság tömörül és tovább tör a király ellen és végez az őreivel. Miért semmisítette meg Bardülisz a seregeteket? - Az ujj ismét felemelkedett és rábökött egy férfira hátul.
- Mert az istenek neki kedveztek - felelte az ember, mire a többiek kórusban helyeseltek.
- Talán igen. Ám tapasztalatom szerint az istenek mindig az okosnak és az erősnek kedveznek. Azért veszítettetek, mert királyotok - a bátor és tetterős ember - mindent egy rohamra tett fel. Amikor a roham elbukott, elbukott ő is. És elbuktatok ti is.
- És a spártaiak jobban csinálták volna? - kiabálta egy férfi Theo mögött.
- Talán nem - fortyant fel Parmenión -, de ti majd jobban fogjátok! A király arra kért, hogy keressek neki egy csapat különleges harcost. Ők lesznek a király társai, akik gyalogszerrel küzdenek.
- De mi lovasok vagyunk - mondta erre ugyanaz az ember.
Theo odanézett és felismerte benne Akhillaszt.
- Valóban azok vagytok - bólintott a spártai és így huszonöt drachmát fogtok keresni. Ám az általam kiválasztottak ennek a kétszeresét kapják. Mindenki ötven drachmát kap havonta.
Akiket ez érdekel, maradjon, a többiek nyugodtan visszatérhetnek feladataikhoz.
Senki sem mozdult. Ötven drachma valóságos vagyon volt.
Mind földművesek voltak, kisbirtokkal, és kellett a pénz, hogy lovakat, marhákat vagy kecskéket vehessenek belőle. Egy ekkora összeget nem lehetett egy kézlegyintéssel elutasítani.
A spártai felállt.
- Figyelmeztetlek titeket, hogy minden száz emberből lehet, hogy csak ötöt, esetleg tízet választok ki. A király a legjobbakat akarja. És most felállni!
Miközben az emberek feltápászkodtak, Parmenión kinyitott egy kis dobozkát, ami eddig mellette volt, és kivett belőle egy apró melltűt - akkora lehetett, mint egy férfiember öregujja.
Vasból kovácsolták.
- Ezen a melltűn Héraklész husángja látható. Amikor valaki elnyer ebből ötöt, elnyeri helyét a király társai között. Minden egyes melltű mellé tíz drachma is jár. Az elsői az nyeri el, aki jól fut. Tíz kör a tér körül. Felkészülni! - Az emberek erre nekiláttak levenni mellvértjeiket. - Állj! - szólt rájuk Parmenión. - Amikor megrohamozzátok az ellenséget, akkor sem vetitek le a vértet. Úgy fogtok futni, ahogy vagytok. Rajta!
A futás gyilkos iramban indult, ami egy kör elteltével kifulladt. Theo az élen szaladók közepén foglalt helyet és a mellvértje kezdte kidörzsölni a tarkóját. Az ötödik körre a vezető csapat félkörös előnyre tett szert az üldözőkkel szemben, a hetedikre pedig kezdték lekörözni a leglassabbakat.
Theo ötödikként futott be, és a földre rogyott, miközben Akhillasz átvette a jelvényt.
A spártai megvárta, míg az összes ember beért.
- Vegyétek fel a pajzsokat és a kardokat! - parancsolt rájuk. A kardokat fából faragták, de ugyanolyan súlyúak és hosszúak voltak, mint a legtöbb hoplita által használt rövid döfőkard. -Most elválik, hogyan harcoltok. Válasszatok ellenfelet és álljatok fel két sorban! Csak addig harcoltok, míg olyan ütést nem adtok vagy kaptok, ami valódi kard esetén halálos sebet jelentene vagy harcképtelenné tenne. A vesztes kiszáll a harcból és leül jobbra, a győztes pedig balra.
A küzdelem több mint egy órán át tartott, és a végén az emberek éljenezve buzdították a két döntőst, akik egymás körül köröztek, pajzsukkal hárítva, kardjukkal szúrva és védve. Theo megnyerte az első két csörtét, de a harmadikban veszített. Akhillasz négyig jutott, de kikapott Damorasztól, aki most éppen Petrosszal, a Pelagoniától északra, Theo vidékéről származó harcossal vívott. Damorasz erősebb volt, de az alacsonyabb Petrosz fürgébben mozgott, és fakardja nagyot csattant ellenfele koponyáján, amitől az megingott.
- Gyilkos találat! - kiáltotta Parmenión. A győztes ledobta kardját és pajzsát, öklét örömittasan lökte az ég felé, majd átvette a jelvényt a spártaitól, és a magasba tartotta, hogy barátai jól lássák.
- És most, uraim - közölte Parmenión -, mulassunk egy kicsit! Álljatok párba azzal, akivel először vívtatok. - Ahogy a harcosok elfoglalták helyüket, a spártai két melltűt emelt ki a dobozból. Öt kört fogtok futni a téren, hátatokon a társatokkal! Ti dönthetitek el, ki lesz a cipelő és ki a cipelt. Az elsőként ideérkező páros mindkét tagja kap egy-egy jelvényt.
Theo egy vékony lünkoszival került egy párba. Mivel nem sok esélyt látott rá, hogy a harcos képes lenne vele fürgén szaladgálni, így Theo felajánlotta, hogy majd ő lesz a cipelő. A férfi felugrott a hátára.
- Felkészülni! - kiáltotta a spártai. - Rajta!
Az ötven páros elindult. Theo, akit erős lába fürgén hajtott, hamar az élre állt, de még egy fél kör sem telt el és érezte, hogy fogy az ereje. A fogát összeszorítva futott tovább, miközben többen is leelőzték. A második körben meg kellett állnia. A hátán cipelt férfi becsületére váljon, megpróbálta a hátára venni és tartani a lépést a többiekkel, de Theo rettentő súlya alatt egyszerűen megingott és elesett. Közben Theónak sikerült kifújnia magát. A gondot az jelentette, hogy úgy fusson, hogy közben a társa lába ne akadályozza. Maga elé lökdöste a másikat, leguggolt és a vállára emelte a férfit, aki összekulcsolta két lábát a hátán és a nagydarab makedón a többiek nyomába eredt. Az szóba sem jöhetett, hogy ismét helyet cseréljenek, így Theo meg sem próbált sprintelni. Amennyire csak tudta, az utolsó körre tartogatta erejét, és lassan ledolgozta hátrányát az élen állókkal szemben. Az utolsó körre érve Theo már harmadik volt. A második páros futója megbotlott és elesett, így nyugodtan üldözőbe vehette Akhillaszt és társát.
Akhillasz pedig egyre fáradtabb lett, miközben Theo felzárkózott mögé. Az élen futó hátán kapaszkodó férfi hátranézett, és rákiáltott Akhillaszra, hogy fokozza a tempót, de az már elkészült az erejével. Leengedte a társát és mögé futott, hogy helyet cseréljenek. Theónak csak ennyi kellett. Utolsó, kétségbeesett erőkifejtéssel két lépéssel előbb ért be a célba, mint a másik páros.
Parmenión odalépett hozzájuk a győzteseknek járó jelvénnyel, de Theo társa, az ifjú harcos visszautasította.
- Nem érdemeltem ki.
- Hogy hívnak, legény? - tudakolta a spártai. - Gaelannak.
- Mit csináljak a jelvényekkel, Gaelan?
- Add mindkettőd a társamnak! Egész végig ő futott.
- És te mit mondasz erre? - fordult Parmenión Theóhoz.
A férfi átölelte Gaelan vállát.
- Egy csapat voltunk. - Kivette a jelvényt Parmenión kezéből, és Gaelan tenyerébe nyomta. - Csapatként nyertünk és megosztozunk a díjon.
- Pompás! - felelte a spártai. - Kiváló befejezése ez a délelőtti munkának. Menjetek és harapjatok valamit! Két óra múlva térjetek vissza, amikor az utolsó jelvények is gazdára találnak.
*****
Parmenión egyedül üldögélt a gyakorlótéren, vizet ivott és egyszerű, fügéből meg egyéb gyümölcsökből álló ebédjét fogyasztotta, amikor a király lovagolt oda két tisztjével.
- Hogy halad a dolog, sztratégosz? - érdeklődött Philipposz. Parmenión felállt és meghajolt.
- Akadnak ígéretesek, de majd meglátjuk. - A hadvezér előrelépett és megsimogatta a király lovának szügyét. - Pompás jószág: erős a tüdeje és izmos a lába.
- Trák az apaállat és makedón az anya - veregette meg Philipposz a csődör nyakát. - Viszont még fiatal, sok tanulnivalója van. Nem adod el nekem a te paripádat?
Csodálatos fedezőmén lenne.
Parmenión felnevetett.
- Nem adom el - viszont kedved szerint eresztheted össze a kancáiddal. Bátran mondhatom, élvezni fogja.
Philipposz bólintott.
- Mondd csak, az összes perzsa lovas ilyen jószágokat ül meg?
- Nem, felség. Ez különleges paripa, a nagykirály méneséből. Csak a Királyi Testörségnek vannak hasonlóan pompás hátasai.
- És hány emberből áll a Királyi Testőrség?
- Ezerből, felség.
Philipposz ezen láthatóan eltűnődött, majd elvigyorodott.
- Ideje vadászni menni. Magadra hagylak az ebédeddel. -Sarkát a csődör oldalába vágva, elnyargalt a távoli erdő felé, tisztjeivel a nyomában.
Parmenión befejezte az étkezést és a délelőtt végzett munkára gondolt. A makedónok kemények voltak, szívósak és masszívak, de még mindig érezte a gyanakvásukat. Egy éve van rá, hogy kiképezzen hatezer gyalogost lovasokból.
- Egyszerre csak egyet - intette magát. Felnézett és látta, hogy az emberek kezdenek visszaszállingózni: nagy félkörbe gyűltek körülötte és a parancsaira vártak.
- Szeretnék kiválasztani közületek három hadvezért - tudatta velük.
- Mi célból? - érdeklődött Akhillasz.
Parmenión elmosolyodott.
- Mi célt szolgál egy hadvezér? Embereket fogtok csatába vezetni ezen a gyakorlótéren. És most válasszatok vezéreket!
Parmenión hátradőlve nézte, ahogy kezdetét veszi a vita, és figyelmesen hallgatta a felmerült neveket, szemügyre vette azt is, hogy az említettek hogyan viselkednek. Ahogy azt gyanította, Akhillaszt nevezték meg elsőként, de a vita folytatódott. A spártai meg sem próbált beleavatkozni, még akkor sem, amikor az indulatok felcsaptak.
Ekkor Theo felpattant.
- Ebből elég! - kiáltotta, mire csend támadt. - Még napokig itt leszünk, ha ez így folytatódik, pedig ez aztán nem valami bonyolult feladat. A sztratégosz három embert kért. Akik Akhillaszt szeretnék, tegyék fel a kezüket! - Az emberek kétharmada feltette. - Nos, sokan javasolták Petroszt. Őt hányan szeretnék? - Ezúttal a szavazás kiegyenlítettebb volt, így Theo megszámolta a feltett kezeket, mielőtt kijelentette volna, hogy Petrosz lesz a második vezér. - Ki nevezi meg a harmadikat? -tudakolta a fekete szakállú harcos.
- Majd én - felelte Parmenión. - És én téged nevezlek meg... ezúttal pedig nem lesz róla szavazás. Lépjen elő a három hadvezér! - A spártai odaállt melléjük, szemben a földön üldögélőkkel. - Mindegyikőtök felváltva kiválaszt egy-egy harcost, és ők alkotják majd a seregeteket. Egyszerre csak egyet, így senki sem mondhatja, hogy bármelyik hadvezér nagy előnyt kapott volna. Mindegyikőtök huszonöt embert fog kiválasztani. Akhillasz, te kezded.
Parmenión ezután ismét leült, és úgy nézte, mi történik. Az elején a kiválasztottak felálltak, a levegőbe lökték öklüket és vezéreik mögé álltak, míg a többiek éljeneztek. Ám ahogy a kiválasztás folytatódott, úgy ereszkedett csend a várakozókra. Senki sem szerette volna, ha őt nem választják és a feszültség nőtt. Mikor az utolsó embert is kijelölték, Parmenión a három hadvezérhez fordult.
- Amott, a fák között, pajzsokat és fegyvereket találtok. Szerelkezzetek fel! - Ahogy azok eltrappoltak, a spártai az ülve maradt huszonöthöz fordult.
- Ennél nincs rosszabb érzés a világon - közölte velük. -Amikor Spártában éltem, ifjúkoromban, számos játék így kezdődött. Mindig engem választottak ki utoljára, vagy ki sem választottak. Mondogathatjuk magunknak, hogy ez nem tisztességes, mondogathatjuk magunknak, hogy tévedtek, akik választottak. - Parmenión az arcokat fürkészte. - Ám végső soron el kell fogadnunk, hogy a saját cimboráink ítéltek meg így. Közületek egyeseket azért hagytak ki, mert alacsonyak vagy gyengébbek a többieknél. Mások azért vannak itt, mert nem népszerűek egyik hadvezérnél sem. Nem számit, miért. Erre a... próbára most én leszek a hadvezéretek. A többiekkel fogunk versengeni, és kiderül, hogy tévedtek-e. És most kövessetek!
A búsuló csapatot a többi, már várakozóhoz vezette.
Uraim, ez lesz az első csatátok gyalogos egységként. A szabályok egyszerűek. Mindegyik hadnak van egy hadvezére. Az ellenség célja a hadvezér megölése vagy elfogása - ami annak számít, ha valaki megérinti a hadvezért. Világos? Akkor jó. Akhillasz, vidd az embereidet a tér déli felére, Theo a nyugatira, Petrosz a keletire! Amint jelet adok, megindulhattok, bármelyik csapat ellen. Én az északi részen parancsolok. Még valami: itt két jelvényt lehet nyerni. Az egyiket a győztes csapatot vezénylő hadvezér kapja, a másodikat pedig ez a hadvezér adja annak, akit az emberei közül a legbátrabbnak ítél. Vezérek, foglaljátok el a helyeteket!
A csapatok pajzzsal és husángokkal felfegyverkezve elvonultak. Parmenión a mögötte türelmesen várakozókhoz fordult.
- Ott vannak a fegyverek! - Husángok és pajzsok hevertek a közelben, de mögöttük tíz láb hosszú rudakat hánytak összevissza egymásra.
Theo összegyűjtötte embereit a tér nyugati szélén.
- A legveszélyesebb csapat az, amelyet Akhillasz vezet -fordult harcosaihoz. - Közelebb van Petroszhoz, mint mi. Átvonulunk a téren, feléjük tartunk, de megvárjuk, amíg összecsapnak, majd lesújtunk a győztesre.
- Mi van a spártaival? - tudakolta Gaelan.
- Láttátok, milyen emberei vannak - vont vállat Theo. - De azért folyamatosan figyeljük. Arra számítok, hogy ő is ki fog várni.
Akhillasz csapata indult meg elsőként, és, ahogy azt Theo gyanította, egyenesen Petrosz felé vezette az embereit. Hangos kiáltással lódultak neki, összecsaptak az ellenséggel, husángok csattantak a fejeken és a pajzsokon. Petrosz egyik embere áttört és rárontott Akhillaszra, aki hátraugrott az ütés elől és fütykösével lecsapott a harcos állára, amitől az elkábult. Közben Petrosz egy sor ütés alatt elesett. Ekkor Theo és csoportja indult rohamra, hátulról kapva el Akhillaszt. A vezér megpróbált az emberei mögé menekülni, de Theo ráugrott és a földre gyűrte.
- A spártai! - kiáltotta ekkor Gaelan, mire vezére talpra szökkent.
- Vissza! - utasította embereit. Csapata visszahúzódott a közelharcból, zárták pajzsaikat és figyelték a közelgő spártait.
A sztratégosz kis csapata szintén zárt alakzatban közeledett.
- Megrohamozzuk? - türelmetlenkedett Gaelan.
- Várjatok még! - felelte Theo.
A legyőzőttek időközben leültek, úgy figyelték a harcot. A spártai hadereje váratlanul meglódult és hosszú botjaikkal leverték az embereket a lábukról. Theo első sora összeomlott.
- Vissza! - bömbölte vezérük, mire emberei a tér déli végébe futottak, ahol ismét megfordultak, hogy szembenézzenek a közeledő alakzattal. Theo gyorsan felvázolta tervét Gaelannak és a többieknek. Ezután összezárt pajzzsal vártak. A spártai serege ismét meglódult, az első sor ismét a földre került, az ellenség pedig átzúdult rajtuk, közelebb kerülve Theóhoz, aki csapata mögött állt.
A spártai négyszögben Gaelan ekkor felpattant a pajzsa alól és husángjával megérintette Parmenión vállát.
- Gyilkos találat! - kiáltotta Gaelan.
Az ütközetet néző harcosok hangos éljenzésben törtek ki. Parmenión megfogta Gaelan karját és a magasba emelte, ahogy az egy győztesnek dukál, majd az összes embert visszavezette a tér északi részére.
Ma délután - fordult hozzájuk - szinte az összes jelentősebb gondot láttátok, amivel a gyalogság szembe szokott kerülni. Petrosz, te megtapasztaltad, mi történik, amikor váratlan rohamot kapsz, és annak puszta ereje áttöri a centrumot. Akhillasz, te kettős átkarolás áldozata lettél: akkor csaptak le a szárnyadra, amikor Petrosszal viaskodtál. Theo, noha te lettél a győztes, láttad, mi történik, amikor az ellenségnek jobb a fegyverzete, mivel a lándzsa jóval hosszabb és erősebb, mint a kard. A cseled ügyes volt, és nem becsülöm le, mi több, tanulni fogok belőle. Egy igazi csatában azonban, noha talán elpusztíthattad volna az ellenséges hadvezért, a katonáidat lekaszabolták volna, és eközben te is meghalsz.
Ezzel Parmenión átnyújtotta a jelvényeket és örömmel látta, hogy Theo a másodikat Gaelan kezébe nyomja.
- Ma éjjel minden jelvényes megkapja a jutalmát. És most uraim, visszatérhettek feladataitokhoz, - a hadvezéreket kivéve.
Ahogy az emberek elszállingóztak, Theo, Akhillasz és Petrosz leült Parmeniónnal együtt.
- Holnap - kezdte a spártai - délnek lovagolok Aigaiba, hogy megkezdjem az ottani kiképzést. Egy hétig leszek távol. Ezalatt mindennap kihozzátok ide az embereket, akik futni fognak, színlelt csatákat vívnak, ti pedig jelvényeket osztogattok. Egyikőtök lesz a parancsnok, a két másik pedig a beosztott tiszt. Mindezért naponta egy drachma üti a markotokat a szokványos járandóságotokon felül.
- Melyikünk lesz a parancsnok? - tudakolta Akhillasz.
- Kit választanál? - Magamat.
- És ha téged nem lehetne, akkor kit?
Theót.
Parmenión most Petroszhoz fordult.
- Te kire szavaznál, ha nem magadra?
- Theóra - felelte a szőke szakállú harcos.
- Mielőtt engem kérdezel - szólalt meg Theo -, hadd mondjam meg, hogy én nem tudok választani. Akhillasz régi barátom és olyan harcos, akit tisztelek. Petrosz remek ember, de őt nem ismerem jól. Érzem, hogy ebben a kérdésben az enyém lesz a döntő szavazat, és tiltakozom egy ilyen szavazás ellen, ami nem tisztességes. Te vagy a sztratégosz. Mind idegenek vagyunk számodra, és te láttál minket... továbbá meg is ítéltél. Úgyhogy ne játszadozz tovább, Parmenión! Válassz te!
- Jól vág az eszed - mondta a spártai -, de ne panaszkodj arra, hogy az élet nem tisztességes. Soha nem tisztességes... legjobb esetben is pártatlan. Úgy vélem, mindhármatokban vannak vezetői erények, de jelen pillanatban nem bátorkodnék megítélni, melyikőtökben rejlik a legnagyobb lehetőség. Mindannyian remek kardvívók vagytok és bátrak. Mindegyikőtök kivívta cimborái tiszteletét. Arra kérlek titeket, hogy most döntsétek el egymás között, ki vezeti a kiképzést.
A férfiak egymásra néztek, de végül Akhillasz szólalt meg elsőnek.
- Legyen Theo - mondta, mire Petrosz helyeslőin bólintott.
- Legyen így - jelentette ki Parmenión. - Köszönöm mindegyikőtöknek. Theo, mi pedig sétáljunk egyet és beszéljük meg a stratégiát!
*****
Ez sértés! - dühöngött Attalosz. - Húsz ember! Hogy utazhat egy király ellenséges vidéken mindössze húsz emberrel? -Egyetértő dörmögés hallatszott a Philipposz tróntermébe gyűlt tisztek köréből.
- Te mit mondasz, Parmenión? - érdeklődött a király.
- Bardülisz a győztes. Szétverte a makedón sereget. Azt akarja, a világ lássa, kérelmezőként járulsz elé, nem királyként.
- És te mit tanácsolsz?
- Tedd, amit mondd! - felelte Parmenión.
- Mi mást várnál egy spártaitól? - sziszegte Attalosz, amin a sztratégosz jót derült és a fejét csóválta, miközben Philipposz csendre intette az orgyilkost.
- Oszd meg velünk gondolatmeneted gyümölcsét! - biztatta Parmeniónt a király.
- Nem számít, hogy most mit lát a világ. Sőt, akár azt is mondhatjuk, jobb, hogy ha Makedónia... sebezhetőnek tűnik.
Leginkább időre van szükségünk. Jövőre Bardüliszével felérő sereged lesz. Egy évvel később pedig olyan, amit egész Hellász irigyelni fog.
- Na de - vetette fel Nikánor -, ott van a büszkeség, a becsület kérdése...
- Ez a királyok játszmája, ifjú - mondta erre Parmenión. -Philipposznak most le kell nyelnie a békát bátyja vereségéért. Hamarosan azonban mások fejére hull a szégyen.
- És te hogyan vélekedsz, Antipatrosz? - tudakolta Philipposz. - Eddig keveset szóltál.
- Nem sokat mondhatok, felség. Egyetértek Attalosszal. A helyzet nincs az ínyemre, de mégis menned kell, vagy különben nem lesz nász. Nász nélkül pedig biztos a támadás.
Philipposz hátradőlt kerevetén, és végignézett a négy emberen. Mindegyikük annyira más volt, de mindegyikük egyedi képességekkel bírt. A rideg tekintetű Attalosz, aki irgalom nélkül tudott gyilkolni, amíg az egyéni becsvágyát táplálta. Az elképesztőin bátor és kutya módra hűséges Nikánor, aki a forgószélbe is belovagolna, ha ő azt parancsolná. Antipatrosz, a hűvös és hatékony harcos, akit az egész sereg tisztelt.
Továbbá Parmenión, aki pár röpke hét alatt újra életre keltette a makedón harci szellemet, összegyűjtött a harcosokból egy magot, büszkeséggel és bajtársiassággal töltve fel őket.
És annyira eltérő a kinézetük is. Attalosz sovány, az arcát mintha baltával faragták volna, a bőre ráfeszül a járomcsontjára, a fogai túlságosan kiállnak, amitől úgy néz ki, mint egy sietve kiásott koponya. Nikánor vonásai szinte nőiesek, a csontozata finom, a tekintete becsületes. Antipatrosz fekete szakálla úgy ragyog, mint a párduc bundája, sötét szeme éles, és többet lát, mint amit elárul. Parmenión magas és vékony, fiatalabbnak tűnik negyvenkét événél, s fakó szeme oly sokat tudó.
Együtt, rátok fogom építeni Makedóniát, gondolta Philipposz.
- Négy lovast viszünk magunkkal - folytatta ezután, immár hangosan. - Elutazunk Illíriába, és hazahozzuk az arámat.
- Ez maga a téboly, felség! - tiltakozott Attalosz. - Ezek rablók, útonállók, hazátlan bitangok!
- Nem egész úton leszünk ennyien - nyugtatta meg Philipposz. - Csak az utolsó pár mérföldön, már Illíriában.
Majd ott találkozunk velük.
- De miért csak négyet, felség? - tudakolta Nikánor.
A király fagyos mosolyt villantott fel.
- Mert a négy mellett döntöttem. Nincs ember, aki megmondja Philipposznak, hogy hányan kísérjék – még Bardülisz sem teheti.
A megbeszélés után a király kisétált Parmeniónnal a palota kertjébe.
- Hogy halad a kiképzés, sztratégosz?
- Jobban, mint reméltem. Amíg az új vértek megérkeznek Phrügiából, folytatjuk az egyszerűbb tevékenységeket: futunk, gyakoroljuk az ember ember elleni harcot, meg néhány alapvető, egységszintű dolgot. Viszont szívderítő, felség, hogy az emberek milyen jók, és hogy milyen szívesen fogadják be az új ötleteket. Máris van több beosztott tisztem, akikben nagy lehetőséget látok.
Philipposz erre bólintott, és a kert végébe sétáltak, egy csendes zugba, ahol leültek a magas fal árnyékába.
- Tudom, hogy könnyebb lenne a számodra, Parmenión, ha az összes embert egy helyre gyűjthetnénk. De tudod, hogy miért nem tehetem. Ha híre megy, hogy sereget állítok, Bardülisz máris megtámadna.
- Csak akkor, ha azt hiszi, hogy ő a célpont - mutatott rá Parmenión. - Amikor találkozol vele, magyarázd el, hogy a paiónokra készülsz lecsapni, mert belefáradtál, hogy újra meg újra betörnek Makedóniába.
- Nem ismered Bardüliszt. Ő egész Hellász legravaszabb rókája. Mostanra már olyan nyolcvan felé járhat, és láthatóan még a halál istennője sem szedte össze a bátorságát, hogy érte jöjjön.
- Milyen erős a hatalma Illíriában?
- Elég erős - felelte Philipposz. - Három nagy törzs él ott, de a Bardülisz vezette dardanoiok vagy dardánok messze a legerősebbek. A király serege is jól képzett és fegyelmezett. Sőt, jobbak is ennél, mivel a győzelemhez szoktak. Nem törnek meg könnyen.
- Majd elválik.
Philipposz felállt.
- Keletre lovagolok, Kroussziába. Az aranyszállítmányok ismét elindultak, de nincs sok. A távollétemben te vezeted a sereget. Minden jelentés hozzád érkezik.
- Meddig tervezel távol maradni?
- Két hétnél nem tovább. Utána irány Illíria... és a házasság.
*****
Philipposz kétszáz lovast vitt magával és északkeletre indult, a hatalmas Kerkine-hegységbe, amely Kroussziától északra tornyosult. Még sosem látta az ottani tárnákat, nem is találkozott az ottani kormányzóval, Elüphionnal. Viszont a róla szóló hírek nem voltak túl bizalomgerjesztők: szoros kapcsolatot ápolt Kotüsszel, Trákia néhai királyával, és a meggyilkolt trónkövetelő, Pauszaniasz másod unokatestvére volt. A király azonban még így is hajlandó volt megbocsátani ezeket a kapcsolatokat, ha meg tudja nyerni Elüphiont az ügyének.
Átkeltek az Axiosz folyón és átlovagoltak a nagy Emathiai-síkságon, falvakon és kisvárosokon, erdőkön és rengetegeken haladtak át. Vadban gazdag vidéken jártak, medve-, oroszlán-, vadkan- és szarvascsapdákat láttak. Északabbra állítólag éltek fekete bundájú párducok is, de száz év alatt senki sem látott egyetlenegyet sem.
Már alkonyodott a harmadik napon, mikor Philipposz csapatai élén felvágtatott egy magas dombra, épp akkor érve el annak gerincét, mikor a nap lebukott a Bernon-hegy nyugati csúcsai mögé. A magasban szakadozott szürke fellegek úsztak, mögöttük a napfény lilára és vérvörösre színezte az égboltot. Philipposz megrántotta a gyeplőt, és tekintetét végighordozta a dimbes-dombos, füves táj, az erdők és a hegyek felett, leárnyékolva szemét a lenyugvó nap miatt.
- Miért álltunk meg, felség? - érdeklődött Nikánor, de a király elengedte füle mellett a kérdést. Éles tekintete keletre fordult, a Messzapion-hegy ágaskodó csúcsai és a gigászi Kerkine-hegység felé: kő óriásokként álltak ott, a hó volt szakálluk, az erdők köpönyegük.
A király körül várakoztak az emberei. Philipposz leszállt a lováról és elindult a dombgerincen. A szél belekapott köpenyébe, az esti hideg végigsimított fedetlen alkarján, de a táj szépsége megérintette, és hatalmába kerítette a napnyugta igézete.
Nikánor lépett oda hozzá, kezét a vállára téve.
- Jól vagy, Philipposz? - tudakolta halkan.
- Nézd meg ezt, barátom! Jóval azután, hogy porrá leszünk, ez a vidék még mindig itt lesz, itt lesznek ezek a hegyek, az erdők, a síkságok és a dombok.
- Mindez a tiéd. Minden, amit látsz, a tiéd.
- Nem így van. Ez ostobaság. Én csak a gondnok vagyok, semmi több. És ennyi elég is, Nikánor. Mert ez egy büszke vidék. Érzem, beleeszi magát a csontjaimba. És nem tűröm, hogy meghódítsák, addig nem, míg élek!
A lovához sétált, megfogta az állat sörényét, és a hátára pattant.
- Indulás tovább! - parancsolta.
Hatnapi könnyű út után elérték a Messzapion-hegység előhegyeit, ahol tábort vertek egy fákkal övezett völgyteknőben.
- Mesélj Elüphion kormányzóról! - utasította Philipposz Attaloszt. - Holnap félkészülten akarok vele találkozni.
Az orgyilkos leterítette a földre a köpönyegét és leheveredett a tűz mellé.
- Hájas, rettentő hájas. Mindig kéket visel, van három felesége, de az ideje java részét a rabszolgafiúkkal tölti. Tizenegy éve kormányzó. Olyan palotája van, amely felveszi a versenyt bármelyik pellaival, még a tiéddel is. Gyűjti a szobrokat és a műalkotásokat, leginkább a perzsákat.
Philipposz felmordult.
- Az aranyszállítmányom elapad, de ő műalkotásokat gyűjt, és palotát emel! Azt hiszem, kezdem megismerni ezt az embert. Mi van magukkal a tárnákkal? Hogy működnek?
- Honnan tudnám, felség? Sosem láttam egyet sem.
- Holnap majd látsz - biztosította Philipposz.
- Milyen lenyűgöző kilátások - dörmögte Attalosz, mire a király nagyot nevetett és vállon veregette. - Nem is érdekel, honnan származik az arany?
- Nem - vallotta be Attalosz -, csak jöjjön.
- És te hogy vagy ezzel, Nikánor? Te szeretnéd látni a tárnákat?
- Ha ez a parancsod, felség, akkor igen. De mi látnivaló van ott? Az emberek vakondként túrják a földet: sötét van és büdös. És ahogy egyre lejjebb ásnak, úgy ott az örökös veszély, hogy a fejükre omlik. Én azt szeretném, hogy csak halálom után temessenek el, ne előtte.
Philipposz csak a fejét csóválta.
- Akkor megengedem, hogy megtérjetek Krousszia húsosfazekaihoz. Majd Antipatrosz elkísér.
- Ez a kitüntető kegy egyedül az övé - vigyorodott el gúnyosan Attalosz.
- Mindig kitüntetés a királlyal tartani - felelte Antipatrosz, leplezve dühét, bár sötét tekintetét az orgyilkosra szegezte.
- Nem kedvelsz, igaz? - ült fel Attalosz, és állta a másik tekintetét.
- Nem kedvellek, és nem is utállak, Attalosz. Az a helyzet, hogy ritkán gondolok rád.
- Vigyázz, hogy beszélsz velem! - fortyant fel az orgyilkos.
- Kemény ellenfél vagyok.
- Hallgassatok el, mindketten! - kiáltotta Philipposz. - Azt hiszitek, nincs elég bajunk? Amikor Makedónia szabad lesz... talán... megengedem, hogy hangot adjatok az ellenségeskedéseteknek. Talán. De jobb, ha tudjátok, ha bármelyikőtök is a másikra támad, a győztest kivégeztetem. Ha nem vagytok képesek értem barátságot kötni, akkor legalább szenvedjetek egymás miatt. Világos?
- Nem akarok ellenségeskedést - mondta erre Attalosz. - Én sem - tette hozzá Antipatrosz.
Philipposz leterítette takaróit, fejét ráhajtotta az összegöngyölt oroszlánbőr lótakarójára, és a fényes csillagokat nézegette.
- Olyan messze vannak, oly messze a világ bajaitól.
Lehunyta a szemét és álomba szenderült.
Egy fűvel benőtt domboldalban sétált, a feje felett ragyogott az ezüstös hold, mikor megpillantotta az egyik terebélyes tölgy alatt üldögélő nőt. A király körülnézett és meglepődve látta, hogy az asszony egymaga van. Mikor odasétált a nőhöz és meghajolt, az felnézett rá, és hátradobta köpönyege csuklyáját. Az arca sápadt volt és gyönyörű, a szeme sötét, mégis világított.
- Üdv néked, nagy király! - suttogta a nő. Philipposz leült mellé.
- Nem vagyok én nagy, asszony, hát király az igen.
- Nagy leszel, ezt megígéri Aida. Az istenek így rendelkeztek. Ám szükséged van még valamire, Philipposz. Meg kell még szerezned egy talizmánt.
- És hol találom?
- Az talál majd rád. Nézd csak! - Ezzel a dombra mutatott, ahol egy csermely csillogott a holdfényben. Ott egy másik nő ült. - Menj oda hozzá és megismered a világegyetem örömeit!
Philipposz már kérdezni akart valamit, amikor a sötét asszony elenyészett. Felállt és a patakhoz sétált. Az ott ülő még éppen csak kilépett a kislánykorból: karcsú volt, a melle apró és kerek.
A nő haja vörös volt, mint a visszatükröződő tűzfény, szeme zöld, akár a drágakő. Amikor a király letérdelt mellé, a lány megsimogatta szakállát, majd keze a mellkasára, onnan pedig a hasára siklott. Philipposz csak ekkor vette észre, hogy ő éppen úgy meztelen, mint a nő, és elöntötte a vágy. Lehúzta a fűbe a teremtést, csókokkal halmozta el nyakát és arcát, s a combja belső részét cirógatta. Érezte saját szívdobogását.
- Szeress! - suttogta a lány. - Szeress!
A király beléhatolt, és olyan elsöprő gyönyört érzett, hogy egy szempillantás alatt eljutott a csúcsra. Hihetetlen módon azonban merevedése mégis megmaradt, a vágya csillapíthatatlannak tűnt. Érezte, ahogy alatta a lány szinte remeg, hangosan nyög, majd felsikolt. Lehengeredett róla, de az nem engedte el - gyengéden simogatta, puha ajka becézgette. Végül a férfi felnyögött, és a hátára gördült és magához szorította a nőt.
- Ki vagy te? - tudakolta Philipposz. - Tudnom kell. Az enyém kell, hogy légy.
- Találkozunk még. Tőled születik a gyermekem, a király fia. - Hol keresselek?
- Ennek még nem jött el az ideje. A mai naptól számítva két év múlva találkozunk a Misztériumok szigetén. Ott fogunk egybekelni, ott fogan meg a fiad.
- Mondd, hogy hívnak, mondd meg a neved!
- Mondd meg a neved! - kiáltotta a király.
- Mi az, felség? - tudakolta Nikánor, odalépve a fekvő királyhoz. Philipposz kinyitotta a szemét, és az éjszakai égen fénylő csillagokat nézte.
- Álmodtam - suttogta. - Az istenek ajándékoztak meg vele.
*****
Mivel nem tudott visszaaludni, Philipposz az éjszaka hátralevő részében a látomását élte át újra. A lány azt mondta, hogy két év múlva a Misztériumok szigetén lesz.
Vagyis Szamothrakén.
Még sosem járt ott - soha nem is vágyott oda. Most azonban tudta, hogy csak a halál tudja meggátolni abban, hogy ne legyen ott a találkán.
Nem sokkal pirkadat után felébresztette a többieket, és belovagoltak a bányavölgybe. Krousszia nem volt nagy település, ezernél is kevesebben éltek itt, Elüphion palotája pedig árnyékba borította a városkát fehér oszlopaival és elegáns szobraival: hegyes tetőzetén gyönyörű dombormű ábrázolta a pillanatot, ahogy Athéné istennő kipattan atyja, Zeusz fejéből.
A kétszáz lovas az épület előtt rántotta meg a gyeplőd és Philipposz leszállt a lováról. Az egyik melléképületből egy idős szolga lépett ki és végigmérte a palota előtti sereget.
- Hé, te! - kiáltott rá Philipposz. - Fogd a lovamat! - Az öreg erre odavánszorgott.
- Várnak... odabent? - tudakolta riadt tekintettel.
- Remélem, nem - felelte a király, és odadobta neki a kantárt, majd elindult az oszlopok mögötti hatalmas kétszárnyú kapuhoz. Attalosz, Nikánor és Antipatrosz követte őt az épületbe, majd belépve a négy ember megállt az óriási csarnokban. Perzsaszőnyegek fedték a padlót, a fal mellett szobrok sorakoztak, a mennyezetet pedig gigászi mozaik díszítette: Pariszt, a trójai királyfit ábrázolta, Aphrodité, Héra és Athéné istennők társaságában.
Philipposz már-már alázatot érzett a gigantikus méretek láttán. Észrevette, hogy sáros csizmája foltot hagyott a szőnyegen, és hogy a keze koszos.
- Elüphion! - bődült el, és a szó visszhangot vert a márványcsarnokban. Rejtett ajtókon rémült tekintetű szolgák szaladtak elől Egyikük, egy aranyhajú, karcsú fiú, egyenesen belerohant Antipatroszba és térdre esett. A katona talpra segítette.
- Ne ölj meg! - könyörgött a fiú.
- Senki sem öl meg - felelte Antipatrosz. - Kerítsd elő a gazdád és közöld vele, hogy itt a király!
- Igen, uram. - A fiú elindult a lépcső felé, majd megfordult. -Elnézést, uram, de... melyik király?
- Makedónia királya.
Ekkor egy idősebb férfi lépett elő és hajtott fejet Philipposz előtt.
- Felség, esetleg szeretnél az andronitiszben várakozni, ahova frissítődet is hozathatnék?
- Végre - jelentette ki a király -, itt egy szolga, akibe szorult egy csöppnyi ész is. - A csapat követte a férfit a jobbra nyíló hosszú terembe. Selyemhuzatú kerevetek álltak itt, a falakra grandiózus képeket festettek: lovasok űztek egy fehér szarvast, Héraklész végzett a némeai oroszlánnal, íjászok nyilaztak egy hatalmas medvére. - Az istenekre, Pella ehhez képest egy tehénistálló! Irigykednék, ha nem az én aranyamból emelték volna.
A szolga bort hozatott Elüphion szőlőjéből - édes vörösbor volt, szíverősítővel dúsítva. Philipposz, koszos csizmáját a selyemhuzatra téve, sárfoltokat hagyva a szöveten, elnyúlt az egyik kereveten.
Komor hangulatban leledzett, és társai is szótlanul várakoztak. Végül felbukkant Elüphion. Attalosz mondta ugyan, hogy a kormányzó hájas, de mint kiderült, visszafogottan fogalmazott a férfi álla alatt hatalmas húsredők sorjáztak, és gigászi hasán csak úgy feszült perzsa köntöse. Sötét haját rövidre nyírta, csak a feje búbján hagyta meg, amitől úgy festett, mintha egy kicsi, oda nem illő kalapot hordana. Megpróbált meghajolni, de a pocakja erősebbnek bizonyult.
- Üdv néked, felség! Ha tudtam volna a látogatásodról, pazar fogadtatásban részesítelek. - Elüphion hangja öblös volt, és kedélyes, mint ahogy nagy barna szempárja is, ahogy arra Philipposz felfigyelt. - Azért jöttem, hogy meglátogassam a tárnákat.
- De miért, felség? Nem sok látnivaló akad ott egy magadfajta előkelőségnek. Nagy lyukak tátongnak a földben, meg pár alagút, ami szörnyen bűzlik. Viszont örömmel megmutatom neked a pénzverődet.
Philipposz lehalkította hangját és szemében megjelent valami baljós csillogás.
- Azt mutatod meg, amit látni óhajtok - tagolta lassan. - És ezt azért teszed, Elüphion, mert a szolgám vagy. És most vezess a tárnákhoz!
A király felállt.
- Hogyne, felség. Csak átöltözöm. Nem fog sokáig tartani. -Attalosz! - horkant fel Philipposz. - Igen, felség?
- Ha ez a hájas bolond még egyszer nem engedelmeskedik valamelyik parancsomnak, fogd a késed és hasítsd fel az ágyékától a torkáig!
- Igen, felség - vigyorgott rá Attalosz a halálra vált Elüphionra.
- És most, uram... azt hiszem, a tárnák következnek - közölte a király.
- Máris... felség - hebegte Elüphion. A kövér kormányzó hangos szóval kérte a kocsiját, és pár perc múlva egy szekér gördült a palota elé. Négy fekete herélt vontatta és egy hatalmas fogatra emlékeztetett, csak éppen széles, párnázott bakja volt. Elüphion itt foglalt helyet, mellé pedig felkapaszkodott egyik szolgája, és megrántotta a gyeplőd.
Noha bizonygatták, hogy mennyire nem érdekli őket a bányászat, Attalosz és Nikánor Philipposz mögött lovagoltak nem szerettek volna lemaradni a királyi látogatásról.
Majdnem egy órán át lovagoltak, míg végül egy kis völgybe értek, ahol a föld olyan lyukacsos volt, mintha óriási csákánnyal dolgozták volna meg. Messze lent látták a földet ásó rabszolgákat, mások meg a hegyoldalba vájt alagutakból vánszorogtak elő.
A lovasok lassan, lépésben ereszkedtek le a völgybe.
Nikánor végigmérte a munkálkodók csoportjait. Férfiak és nők is robotoltak itt: csontsovány testüket levedző kelések borították, és mindenfelé kurta, gonosz kinézetű korbácsot markoló őrök álltak. Tőle jobbra az egyik asszony, aki egy kosárban követ cipelt, megbotlott és elesett, feje nagyot csattant az egyik sziklatömbön. Fel sem kiáltott, csak fáradtan talpra kászálódott és tovább botorkált.
Az élen haladó Philipposz a legközelebbi alagút bejáratához lovagolt és leszállt hátasáról.
Elüphion nehézkesen lekecmergett szekeréről.
- Ahogy parancsoltad, felség. Ez itt a bánya. - Vezess be! -Be?
- Süket vagy?
A kormányzó lassan elindult a sötét alagút felé, és csak addig torpant meg, míg a szeme meg nem szokta a félhomályt.
A falakról lámpások lógtak, de az alagútban fojtogató füst terjengett.
Elüphion szolgája, ugyanaz az ember, aki a királyt az andronitiszbe kísérte, vizet öntött egy vászongyolcsra, és gazdája kezébe nyomta. A kormányzó az arcához szorította, és beljebb indult a bányába. A talaj lejtett, a levegő sűrű volt és állott. A messzeségből a követ törő fémszerszámok kopácsolása hallatszott.
Por szitált Attalosz mellvértjére és a harcos idegesen pillogott fel a mennyezetet tartó tám dúcokra. Az egyiken észrevette egy hasadást: ezen keresztül pergett át a föld.
De azért mentek tovább.
Egy fiatal nő holttestéhez értek, akit az alagút egyik falához húztak. A szeme földes volt, a szája is tele volt vele. Itt már alacsonyabb volt az alagút, így lehajtott fejjel haladtak. De a járat csak egyre alacsonyabb lett.
Elüphion megállt.
- Nem tudom, mit szeretnél itt látni, felség - nyüszítette.
- Indulás! - förmedt rá Philipposz. Elüphion így négykézlábra ereszkedett és mászott tovább. A király a többiekhez fordult.
- Itt várjatok! - közölte, és követte a kormányzót.
Nikánor Attaloszra nézett.
- Mit gondolsz, nem mehetnénk vissza egy kicsit, oda, ahol magasabb a járat? Mit gondolsz, Philipposzt zavarná?
Attalosz kormos arcán egy verítékcsík csörgött lefelé. Fázott és elöntötte a rettegés, de állta a sarat. Antipatroszra nézett. - Te mit gondolsz?
- Hát... ööö... nem hiszem, hogy a király tiltakozna - felelte a katona. A három férfi visszaaraszolt a szélesebb alagútba, és megálltak ott, ahonnan láthatták a távolban megcsillanó napfényt. Vártak. Nikánor önkéntelenül is a halott nőt bámulta. -Miért nem temették el? - tette fel a kérdést.
- Láttad a rabszolgákat - felelte Antipatrosz. - Szinte jártányi erejük sincs. Olyan ez a hely, mint az elátkozottak völgye -suttogta a tiszt. A bejárat felől léptek hallatszottak, és a három férfi oldalra húzódott, ahogy egy sor rabszolga, hátukon kosarakkal elcsoszogott mellettük a bánya félhomályos mélye felé.
- Én kimegyek a szabadba - jelentette ki Nikánor. - Nem bírom tovább.
- A király azt mondta, várjunk - emlékeztette Attalosz. - Én sem kedvelem ezt a helyet jobban, mint te, de legyünk türelemmel!
- Azt hiszem, megőrülök, ha nem jutok ki - felelte Nikánor, és egyre sivítóbb lett a hangja.
Antipatrosz az ifjú vállára tette a kezét.
- Valakinek ki kellene mennie és megmondani az embereknek, hogy minden rendben van. Már jó ideje idelent vagyunk, és lehet, hogy egyesek aggódnak emiatt. Várj meg minket, Nikánor!
Az ifjú erre bólintott, és szinte futott a fény felé. Attalosz Antipatroszra nézett.
- Ki vagy te, hogy ellenszegülsz a király parancsának? -sziszegte.
- Nem sok híja volt, hogy összeroppanjon. Ha nem hagyom kimenni, valószínűleg így is, úgy is kiszaladt volna.
- És akkor? Elfutott volna. Mi közöd neked hozzá?
Antipatrosz bólintott, mintha csak most értette volna meg.
Értem már. Azzal akár kegyvesztetté is válhatott volna. Az istenekre, Attalosz, vannak neked barátaid? Hát senki sem törődik veled?
- Csak a gyengéknek kellenek barátok, Antipatrosz. Én pedig nem vagyok gyenge.
A katona erre nem felelt semmit és csendben várakoztak - úgy tűnt, egy örökkévalóságig. Végül felbukkant Elüphion hájas alakja - kék köntösét koszfoltok csíkozták. Mögötte érkezett a király, vészjósló arccal: kisétált az alagútból a napfényre, ahol nagy kortyokban szedte a levegőt, majd a kormányzóhoz fordult. A kövér ember hátrált egy lépést, meglátva a haragot a király szemében.
- Mit tettem, felség? Mondd el! Esküszöm, hű vagyok hozzád!
Philipposz szinte szóhoz sem jutott.
- Hozzon valaki inni valamit! - dörögte, mire Nikánor futott oda hozzá, kezében egy vizestömlővel. Philipposz kiöblítette a száját, majd kiköpte a vizet. - Ez az én aranybányám - mondta végül. - Az enyém. Makedóniáé. Mondd csak, te hájas bolond, mi kell neked ahhoz, hogy kiásd az aranyat a földből? - Szerszámok, felség. Csákányok, mindenféle ásók... kosarak. - És ki használja ezeket a szerszámokat?
- Amint te is látod, rabszolgák, bűnözők, tolvajok, gyilkosok. Elítéltek, akiket ideküldtek. Nők is.
- Nem érted, igaz? - bömbölte Philipposz. Körös-körül leállt a munka, a korbácsos őrök már nem a munkásokat figyelték, akik fáradtan a földre rogytak és ledobták szerszámaikat. Minden tekintet a szerencsétlen Elüphionra szegeződött.
Csak annyit értek, hogy megtettem minden tőlem telhetőt -nyüszítette Elüphion. - Nincs már annyi arany, mint egykor, de ez az én hibám? A telérek lefelé tartanak, ahova nem tudjuk követni őket.
Philipposz az egyik őrhöz fordult.
- Hé, te! - ordított rá. - Terelj ki mindenkit a bányából!
Mindenki jöjjön ki a napfényre! - Az ember meghajolt, és elfutott az alagút felé. - Elüphion - folytatta a király csendesen.
- Megbocsátanám a mohóságodat, megbocsátanám a vagyon utáni vágyadat. Még azt is megbocsátanám, hogy loptál abból, ami az enyém. De az ostobaságodat képtelen vagyok megbocsátani. Igen, őt: szerszámok. De ki az a tökfej, aki hagyja, hogy a szerszámai ilyen állapotba kerüljenek? Az éhhalál szélén tántorognak, testüket fekélyek borítják, reménytelenül tengődnek: hát hogyan tudnának dolgozni ezek az emberek? Az ásáshoz erő kell, izmos kar, masszív hát. Ehhez pedig ennivaló, sok és kiadós ennivaló, meg bor, hogy lelkesítsen. Attalosz!
- Igenis, felség.
- Te veszed át ennek a vállalkozásnak az irányítását. Itt hagyok száz embert. Azt akarom, hogy a rabszolgák kapjanak enni, és két hétig pihenjenek. Küldök majd újabbakat is. Keress egy jó munkafelügyelőt, és úgy oszd el a munkát, hogy senki se dolgozzon tizenkét óránál többet! - Philipposz a harcos szemébe nézett és váratlanul elmosolyodott. Attalosznak nem ízlett ez a szerep és ezt ki is mutatta. - Továbbá - fejezte be mondandóját a király -, a kibányászott arany száz része után megtarthatsz magadnak egyet.
Köszönöm, felség - csillant meg Attalosz szeme, ahogy mélyen meghajolt. - De mi lesz Elüphionnal?
- Ki Makedónia legfőbb bírája? - kérdezett vissza Philipposz. - A király, felség.
- Való igaz. Elüphiont kapzsiságáért öt év munkára ítélem a bányában. Gondoskodj róla, hogy rendesen dolgozzon!
A kormányzó térdre vetette magát.
- Könyörgöm, felség...
- Tüntessétek el a szemem elől! - ordította a király, mire három katona elvonszolta a zokogó férfit.
- Mi legyen a feleségeivel? - tudakolta Nikánor.
- Vegyetek nekik egy házat Kroussziában, és kapjanak életjáradékot! A kincseket pedig szállítsátok Pellába! Hol van Elüphion szolgája?
- Itt vagyok, felség. A nevem Paralosz. - Philipposz a férfi szemébe nézett. Az ember középmagasra nőtt, haja kurta volt és erősen göndör, az orra kampós, az arcbőre sötét. - Perzsa vagy?
- Phrüg, uram.
- Mióta szolgálod Elüphiont?
- Tizenegy éve vásárolt meg, tizenkét éves koromban.
- Milyen módon szolgáltad?
- Kezdetben az örömfiúja voltam... az egyik. Utána kitaníttatott a könyvei kezelésére.
- Hol rejtegeti az aranyát?
- A palota alatti raktárban.
- Attalosz, küldesd el nekem mindazt, amit ott találsz -századrészét megtarthatod. Nos, Paralosz, új gazdát kaptál. Jól fogod szolgálni?
A szolga Attaloszról a királyra pillantott.
- Felség, Elüphion megígérte, hogy huszonöt évesen felszabadít. Azt is mondta, hogy utána fizetséget kapok a munkámért. Érvényes még ez az ígéret? Vagy továbbra is rabszolga leszek az új gazdám alatt?
- Ennél többet ígérek. Három hónap múlva felszabadulsz, és ettől a pillanattól kezdve aszerint kapsz fizetséget, hogy Attalosz milyennek ítéli meg a munkád. Újfent megkérdem hát: jól fogsz minket szolgálni?
- Jól, felség, és becsületesen.
- Legyen hát így!
ILLÍRIA, KR. E. 359 ŐSZE
Bardülisz mozdulatlanul ült, míg a borotvaéles kés eltüntette a hajszálakat befont kontya alól. A fejbőre ráncos volt és petyhüdt, de a szolga keze nem remegett meg, ahogy a pengét végighúzta a bőrön.
- Egyetlen karcolás és lemetéltetem a kezed - szólalt meg hirtelen Bardülisz. A szolga egy pillanatra megdermedt, majd még több olajat dörzsölt a király arcára és fejére, hogy megpuhítsa a borostát. A kés végigsiklott a király jobb füle feletti részen, majd a szolga az uralkodó elé állt.
- Hajtsd hátra a fejed, felség! - mondta. Bardülisz a férfira nézett és felkínálta csupasz nyakát. A kés folytatta munkáját, míg végül a szolga hátra nem lépett.
A király végigsimított arcán és fején.
- Jó munkát végeztél, Boli - közölte. - És most áruld el, miért nem idegeskedtél az ígéretem miatt? A férfi vállat vont.
- Nem tudom, nagyuram.
- Majd én megmondom - mosolygott Bardülisz. - Mert úgy döntöttél, hogy ha egy karcolást ejtesz rajtam, akkor elvágod a torkom és utána mented az irhád.
Boli szeme kerekre nyílt és Bardülisz látta, hogy telibe talált. Szárazon felvihogott és talpra kecmergett.
- De ne aggódj emiatt!
- De ha tudtad, nagyuram, akkor miért fenyegetőztél?
- Egy kis veszély az élet sója, és Zeusz golyóira mondom, ha az ember megéri a nyolcvanhármat, rengeteg só kell már neki. Küld be Grigerüt!
Bardülisz a bronztükörhöz lépett, és a tükörképére meredt: gyűlölte petyhüdt arcbőrét, vézna tagjait és hosszú bajuszának vékony, hófehér szálait. Volt idő, amikor azt kívánta, bárcsak ne lett volna olyan ügyes az árulók kiszimatolásában. Talán, mélázott el mintegy mellékesen, hagynom kellett volna, hogy Bikhlüsz megöljön. A fia remek harcos volt, sudár és büszke, de már ötvenéves lett, és még mindig apja uralkodott a dardanoiok felett. A lázadás nem tartott sokáig, fia seregét szétverték, a király pedig végignézte, ahogy gyermekét lassan megfojtják.
Otthagyta a tükröt, mikor belépett fia gyilkosa. Grigerü magas volt, széles vállú, a csípője keskeny. Noha a dardanoiok borotvált koponyája és befont kontya nála sem hiányzott, sem szakállt, sem bajuszt nem viselt: a délen élő görögöket majmoló simára borotvált képe sápadt volt és jó vágású. Meghajolt. - Jó reggelt, felség! Bízom benne, hogy jól vagy.
- Igen, jól vagyok, de a jól más értelmet nyer öregkorban.
Megjött a makedón?
- Meg, felség. Viszont csak négy embert hozott magával.
- Négyet? Hogyhogy, nem talált húsz olyan makedónt, aki elég bátor ahhoz, hogy Illíria földjére lépjen?
Grigerü jót derült ezen.
- Úgy vélem, nem erről van szó.
- És ki az a négy?
- Az egyik egy Theoparlisz nevezetű közkatona, a másik a király szeretője, Nikánor, a harmadik egy Antipatrosz névre hallgató tiszt - ő vezette a paiónok elleni rohamot. Az utolsó pedig egy zsoldos, akit Parmeniónnak hívnak.
- Ezt a nevet ismerem - felelte Bardülisz. - Munkát ajánlottam neki.
- Úgy tudom, a perzsa nagykirályt szolgálta. Egyben a thébai Epameinóndasz barátja volt.
- Ennél azért több ez az ember. Ott volt Leuktránál, ahol a spártaiak vereséget szenvedtek. Vannak más hírek is?
- Semmi fontos, felség. Neoptolemosz belement, hogy emeld a sarcot. De erre számítottál is.
- Hát hogyne. Mivel a serege megsemmisült, nem sok választása maradt.
- Egyben fel is ajánlotta egyik lányát arádnak, felség.
- Bolond az az ember. Bármennyire szeretném is, hogy másképp legyen, de a nők iránti érdeklődésem már egy évtizede kihunyt. De most foglalkozzunk fontosabb ügyekkel! Azt akarom, hogy Philipposszal jól bánjanak, de egyben tudja, ki itt az úr.
- És ezt hogyan érjem el, nagyuram?
- Légy udvarias a királlyal, de a háta mögött piszkáld a követőit! Érdekes lenne, ha sikerülne az egyiküket rábírni, hogy kihívjon téged. Ekkor természetesen nem lenne más választásom, mint engedélyt adni a párbaj megvívására. És akkor te végeznél vele.
- De melyikükkel, felség?
- Nikánorral semmiképp. Azt akarom, hogy a király kapjon egy kisebb leckét alázatból, nem haragra akarom gerjeszteni. A harag ostobasághoz vezet. Legyen az a katona, az a Theoparlisz! És ma éjjel kísérd termeimbe Parmeniónt, de ügyelj rá, nehogy Philipposz megtudja, hogy meghívtam!
- Felfogadod?
- Miért is ne? Az újabb csapást mérne a makedónra. Mondd csak, mit gondolsz Philipposzról?
- Láthatóan alig várja, hogy a kedvedre tegyen. Ugyanakkor nehéz megítélni. Nagyon elbűvölő, és ezt remekül ki is használja. A tekintete viszont hűvös, és harcban vigyáznék vele. Ami viszont a természetét illeti... fogalmam sincs róla.
- A fivére makacs, de lendületes ember volt. Érdekel, vajon miért hagyta életben Perdikkasz Philipposzt. Vagy nem tekintette fenyegetésnek vagy bolond volt. És ugyanígy, Philipposz miért nem ölette meg Perdikkasz fiát? Ez a család felkelti a kíváncsiságomat.
- Viszont nem habozott végezni a saját mostohatestvérével - mutatott rá Grigerü.
- Tudom - sóhajtott fel Bardülisz, és visszatért a trónjára.
- Ó, ha biztosan tudnám, hogy fenyegetést jelent, nem távozna innen élve. De sosem gondoltam, hogy találok férjet Audatának. Hívd meg magánbeszélgetésre! Egy órán belül legyen itt!
Grigerü távozása után Bardülisz magához kérette Audatát. Magas, csontos nő volt, tekintélyes orral, és bár a király tudta, hogy sokan csúfnak tartják, ő csak azt a gyermeket látta benne, akit születésétől fogva szeretett. A király lánya belépett a terembe és megölelte atyját.
- Láttad már? - fogta meg Bardülisz Audata kezét.
- Igen. Jóképű, bár tartok tőle, hogy alacsonyabb nálam.
- Azt szeretném, ha boldog lennél. És még mindig nem tudom, bölcs dolog-e.
- Huszonhét éves vagyok, apa. Ne aggódj miattam!
- Úgy mondod ezt, mintha a huszonhét év már aggkor lenne. Még mindig van időd, hogy egészséges fiakat szülj és lásd őket felnőni. Én ezt szeretném neked. Azt akarom, hogy megismerd azt az örömet, amiben nekem volt részem, míg te felnőttél.
- Nekem öröm, ami neked örömet szerez. - A beszélgetés folytatódott, míg Grigerü vissza nem tért és be nem jelentette Philipposzt. Audata sietve távozott, de a trónterem előtt megállt, onnan figyelte a benti történéseket a behajtott, de be nem csukott ajtón át.
Bardülisz a trónja előtt várakozott, amikor Philipposz belépett. A makedón odasétált hozzá, letérdelt a király előtt, megfogta a kezét és megcsókolta.
- Nem illendő egy királynak térdet hajtania egy másik király előtt - rótta meg érte Bardülisz.
- Ám a fiúnak illendő lerónia tiszteletét új atyja iránt - felelte az ismét felegyenesedő Philipposz.
- Jó érv - bólintott az illír, és egy kézmozdulattal elbocsátotta Grigerüt. - Jöjj, foglalj helyet! Rengeteg megbeszélnivalónk van.
*****
Parmenión beleszórta a szilfiumleveleket a forró vízbe és megkavarta tőre pengéjével.
- Mi ez? - tudakolta az illír szolga, aki a vizet hozta.
- Makedón gyógyfű, ami felfrissíti az embert. Köszönet a vízért.
Parmenión a kerevethez lépett és leült, megvárva, míg a főzet lehűl. Mothak mérges volt, amikor meghallotta, hogy hátrahagyják, és úgy tüsténkedett a spártai körül, akár egy vénasszony. - Be fogod venni a szilfiumot minden este lefekvés előtt? Nem felejted el?
- Persze hogy nem felejtem el.
- Egyiptomban is elfelejtetted! Három napig nem szedted, mikor levert a lábamról a láz.
- Más dolgok miatt kellett aggódnom. Éppen ostrom alatt álltunk.
Mothak dörmögött valamit, és továbbra sem győzték meg a hallottak.
- Öt napra elég adagod van, de legfeljebb hatra.
- Óvatos leszek, anyám, ígérem.
- Ez az! Gúnyolódj csak! Az életedről van szó, Parmenión. Próbáld meg ezt észben tartani!
A spártai feltette a lábát a kerevetre és elnyújtózott rajta, miközben a lassan hűlő főzetet kortyolgatta. Akárcsak számos délen élő görög, az illírek is lapos szilkékből ittak. Egyedül Thébaiban találtak igazi otthonra a perzsa kupák. Felhajtotta a szilfiumlevet, és hátradőlt. Az izmai még sajogtak a hosszú lovaglóúttól. Philipposz délen, a Babuna-hegy mellett hagyta a király társainak kétszáz fős csapatát és megígérte, hogy öt napon belül visszatér. Itt találkoztak a Grigerü nevezetű férfival és száz illír lovasával. A Bardülisz palotájáig vezető út feszülten telt, Parmenión pedig már jóval azelőtt elfáradt, hogy megpillantották a hosszú, földszintes építményt. Nem díszítették szobrokkal, és kertek sem terültek el körülötte, csak a király lovainak istállói álltak itt, viszont a rendelkezésükre bocsátott szobák kényelmesek voltak, és mindenki kapott egy szolgát.
Parmenión már alváshoz készülődött, amikor meghallotta, hogy valaki kopogtat az ajtaján. - Ki az? - kiáltott ki. - Grigerü vagyok, uram. A király hívat.
Parmenión felült és kidörgölte az álmot a szeméből. A mellvértjére és a sisakjára pillantott: azok a padlón hevertek a kardja mellett. Felállt, az ajtóhoz sétált és kitárta. Grigerü meghajolt. A spártai elhagyta a szobát, és követte a harcost a széles folyosón egészen a király terméig. A férfi remekül mozgott, tökéletes egyensúlyban, a lábujjain járt. A sztratégosz tudta, hogy atlétával van dolga - sőt, egy igazi harcossal.
Grigerü bevezette az előszobába, és bejelentette Bardülisznek. A spártai meglepetten konstatálta, hogy a király egyedül van. Fel sem kelt a kerevetről, mikor Parmenión belépett, és a sztratégosz meghajlását egy kézmozdulattal fogadta.
- Üdvözöllek az otthonomban, Parmenión! Megtiszteltetés, hogy ilyen híres hadvezér látogat el Illíriába.
- Ez aligha ér fel az engem ért megtiszteltetéssel, felség. Ritkaság, hogy magánkihallgatáson fogadjon egy ilyen neves uralkodó.
- Jól forgatod a szót, spártai, de tegyük félre a kellemkedést! -csattant fel a vénember. - Jöjj, ülj mellém, és meséld el, mit csinálsz Makedóniában.
Parmenión helyet foglalt a király mellett.
- A hadvezér oda megy, ahol munka van. Attól félek, a kelleténél kis híján tovább maradtam Ázsiában. Philipposz király pedig volt olyan kegyes, hogy ideiglenes megbízást adjon.
- Ideiglenest?
- Néhány száz harcost fogok kiképezni a paión határ védelmére. És egy királyi testőrséget is felkészítek.
A király elmosolyodott, felvillantva csúnyán megsárgult fogazatát.
- És mi van Illíriával? Mit gondol a király erről a határról? Parmenión fejében fürgén kattogtak a kerekek.
- Nem tetszik neki a jelen helyzet, de neked tetszene? Viszont megmondtam neki, hogy nem sokat tehet. Jelentős erőforrások kellenének, egy zsoldossereg, és még akkor sem lenne egyenlő esélye a sikerre.
- A végsőkig őszinte vagy - mondta a király meglepetten.
- Semmi titkot nem árulok el ezzel, felség. És úgy érzem, nem lenne... helyénvaló hazudni neked.
- Elfogadnád, ha munkát kínálnék?
- Természetesen, felség. Viszont szavamat adtam Philipposznak, hogy egy évig maradok és kiképezem a testőrségét. Hogy utána mi lesz? Új munkát keresek. Ugyanakkor nem hiszem, hogy szükséged van rám. Általában olyanok fogadnak fel, akik vesztettek. - Csak nagyon kevés győztesnek kell egy zsoldosvezér.
- Ez igaz - bólintott Bardülisz. - Mondd csak, kedveled Philipposzt?
- Nagyon is. Kedves ember, bizonyos értelemben szelíd is. Sokfelé jártam már és kevés ilyennel akadt dolgom.
- Ezért nem ölette meg Perdikkasz fiát?
- Azt gondolom, igen, felség. Ám nehéz kitalálni, mi jár egy király fejében.
- Még egy utolsó kérdés, Parmenión: ha Philipposz sereget állítana, ellenem vonulnál?
Természetesen, felség. Furcsa egy hadvezér lennék, ha nem tenném.
A király jót derült ezen.
- Meg is ölethetnélek, ugye tudod?
- Minden elképzelhető - nézte meg magának alaposabban az öreg királyt Parmenión. - De nem hiszem, hogy megteszed. -Miért?
- Mert unatkozol, felség, és bármilyen csekély fenyegetést is jelent Philipposz, felkelti a kíváncsiságod.
- Jó megfigyelő vagy. Azt hiszem, érdemes lesz figyelnem rád, most azonban menj, és élvezd illíriai tartózkodásod!
*****
Philipposzt már harmadik napja szórakoztatták - Bardülisz lakomákat, atlétikai bemutatókat, táncokat rendelt el a tiszteletére, sőt a külvárosi színházban még egy korinthoszi komédiát is előadtak neki. A makedón király láthatóan örömét lelte a látványosságokban, viszont Parmenión egyre terhesebbnek érezte az eltelt időt. Theoparlisz, a harcos feszültnek és zaklatottnak tűnt, a spártai pedig kétszer is látta beszélgetni a gúnyosan vigyorgó Grigerüvel.
Oda is lépett Theóhoz, miközben a tömeg elhagyta a színházat.
- Minden rendben? - érdeklődött.
- Jól vagyok - felelte Theo, és faképnél hagyta.
Parmenión kiverte ezt a gondot a fejéből, mivel Philipposz lépett oda hozzá és karolt belé.
- Jó kis színdarab, nem igaz? - tudakolta a király.
- Nem rajongok a komédiáért, felség.
Philipposz odahajolt hozzá.
- Ha olyasvalakit vesz el az ember, mint Audata, annak egyszerűen imádnia kell a komédiát - súgta oda.
Parmenión kuncogott egy sort.
- Úgy tudom, a szerelem többről szól, mint a szépség.
- Ez igaz, de a kinézetnek is számítania kell valahol. Tegnap két órát töltöttem a társaságában, és ezalatt egyetlen olyan testrészével találkoztam, amiről bókolhattam.
- És ez melyik volt?
- Arra gondoltam, elárulom neki, hogy milyen szép a könyöke.
Parmenión hangosan felnevetett és ettől kilúgozódott belőle a feszültség.
- És utána mi történt?
- Szeretkeztünk.
- Hogy? Az apja palotájában? Az esküvő előtt? És hogy sikerült, ha semmi vonzót nem találtál benne?
Philipposz hirtelen komoly képet vágott.
- Láttam egy álmot, Parmenión. Azt a nőt képzeltem magam elé, akit abban láttam, a nőt, akivel jövőbe Szamothrakén találkozom. - A palotába tett visszaút során Philipposz elmesélte a spártainak a rejtélyes találkát.
- Biztosra veszed, hogy előjelet láttál?
- Az életemet tenném rá, és az életemet adnám érte, hogy valóra váltsam. Gyönyörű nő volt, a legszebb, akit valaha láttam. Az istenek ajándéka ő, Parmenión. Tudom. Megígérte, fiút szül nekem, egy gyermeket, akiben ott lakozik majd a nagyság.
Már a palota közelében jártak, mikor Philipposz megragadta Parmenión karját és megállította.
Bardülisz szeretné, ha ma délután megnézném a seregét.
Gondolom, felvidító látvány lesz.
- Valóban az lesz - bólintott Parmenión. - De mi aggaszt?
- Theoparlisz. Egyre mogorvább, és gyanítom, hogy az a Grigerü bosszantja. De nem szabad, hogy harcra kerüljön sor. Antipatrosz már kérdezősködött Grigerüről, és a jelek szerint ő a király bajnoka, aki karddal a kezében valóságos démon.
- Meg fogok gátolni minden párbajt a makedón és az illír között - fogadkozott Parmenión.
- Remek! Találkoztál újra Bardülisszel?
- Nem. Talán meggyőztem, hogy nem áll szándékunkban háborúzni Illíriával.
- Ne légy ebben olyan biztos! - intette Philipposz. - Szerintem egy varázsló ez az ember, olvas a gondolatokban.
Aznap délután Philipposz és társai végignézték, ahogy az illír lovasság átvágtat egy széles meződ, dárdáik csak úgy csillogtak a napfényben. Ezután megjelent a falanxot formázó gyalogság. Mindegyik katona lándzsával, rövidkarddal és bronzzal megvasalt, négyszögletes fapajzzsal volt felszerelve, taréjos sisakot, mellvértet és lábszárpáncélt viseltek, bár a combjukat fedetlen hagyták. A vezérük parancsára a falanx gördülékenyen váltott alakzatot, három ember mély hosszú vonalba rendeződött, előreszegezve a lándzsákat. Philipposz és a makedónok a mező szélén álldogáltak, mikor a király felfigyelt rá, hogy a kétoldalt lebzselő illírek elkezdenek visszahúzódni.
- Maradjatok a helyeteken, bármi történjék is - súgta oda Philipposz a többieknek.
A gyalogság eget rengető ordítással lendült rohamra. A makedón király nézte a felé szaladó lándzsásokat, és egy pillanatig arra gondolt, vajon vége-e az életének. Úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg a rohamozó tömeget, és hogy pár pillanat múlva egy vashegy fúródik védtelen mellébe. Ám csak állt ott, csípőbe tett kézzel, szemben a rohanókkal.
A legeslegutolsó pillanatban a falanx megtorpant,
Philipposz pedig lenézett a mellétől gyűrűsujjnyi távolságra remegő lándzsahegyre. Lassan felemelte a kezét, és végighúzta öregujját a fémdarabon. Majd belenézett a lándzsás szemébe.
- Rozsdás - jegyezte meg halkan. - Jobban kellene ápolnod. -És ezzel hátat fordított a fegyvernek.
A társai még csak meg se rezzentek a roham során, ami büszkeséggel töltötte el Philipposzt. Bardülisz odaintett neki, a király pedig csatlakozott az öreg uralkodóhoz a széles padon, amelyet az ételekkel roskadásig megpakolt asztalfőre helyeztek.
Parmenión már éppen le akart ülni az asztalhoz, mikor megpillantotta jó húsz lépésre Grigerüt és Theót. Az illír éppen valami újabb gúnyos megjegyzést tett, és a spártai még ilyen messziről is látta, hogy a makedón arca elvörösödik, és a kardmarkolata után kap.
- Theo! - kiabált oda, mire a katona megdermedt.
Parmenión odaballagott a két férfihoz. - Itt meg mi folyik?
- Ez a tetves kutya kihívott - közölte Grigerü.
- Megtiltom! - vágta rá Parmenión.
- Nem tilthatsz meg semmit Illíriában - vágott vissza Grigerü, és sötét szeme csak úgy csillogott. Parmenión vett egy nagy levegőt.
- Theoparlisz megütött? - tudakolta csendesen.
- Nem.
Értem. Szóval semmi ilyesmire nem került sor - vágta képen Parmenión Grigerüt egy olyan visszakezessel, hogy a férfi elterült. Az éppen lakomához készülődő tisztek erre egyszerre ordítottak fel. A spártai ügyet sem vetett a talpra kecmergőre, és Bardüliszhez sétált. Mélyen meghajolt a király előtt.
- Felség, bocsánatodat kell kérnem eme illetlenségért. Csakhogy az embered, Grigerü, párbajra hívott, és engedélyedet kérem, hogy elfogadjam.
- Nem téged hívtalak ki! - kiáltotta Grigerü.
- Akkor hát nem óhajtasz megküzdeni azzal, aki felképelt? - kérdezte Parmenión.
- De igen... úgy értem... - Az illír tekintete királyára villant.
- Mindenki tanúja volt a viszály kitörésének - mondta Bardülisz. - Úgyhogy most már a végére kell járnunk. Engedélyt adok a harcra.
- Köszönöm, nagyuram - felelte Parmenión. - Vendégként lehet egy kérésem? Úgy tűnik helyesnek, hogy mivel félbeszakítottuk e pompás lakomát, ne csak ügyességünknek adjuk tanúbizonyságát, hanem bátorságunknak is. Elleneznéd-e, ha úgy küzdenénk meg, ahogy a mezopotámiai nemesek teszik azt királyuk színe előtt?
Bardülisz szúrós pillantást vetett Parmeniónra. Fogalma sem volt, hogyan küzdenek a mezopotámiai harcosok, de ezt a tényt nem állt szándékában elárulni.
- Legyen, ahogy kívánod.
- Akkor kerítsenek egy parázstartót, amit forró parázzsal rakjanak meg annyira, hogy ellepje egy férfi alkarját.
Bardülisz megparancsolta két szolgának, hogy hozzanak egy parázstartót, Parmenión pedig otthagyta az asztalt. Philipposz és a többiek követték.
- Hádészra, itt meg mi folyik? - tudakolta a makedón király. -Nem volt más választásom, felség. Megígértem, hogy nem lesz harc a makedón és az illír között. Bármi történjék is, az egy spártai és Bardülisz harcosa között zajlik. - Ezzel Theóhoz fordult. - Az asztalon találsz mézet, úgyhogy hozz belőle... meg vörösbort is! Keríts gyolcsot és áztasd a borba!
- Milyen módon folyik ez a harc? - érdeklődött Antipatrosz.
- Valami egészen új keletű módon - felelte Parmenión.
- Vagyis hazudtál Bardülisznek? - suttogta a király.
- Igen, de nem kell aggódnod, felség, mivel nem gondolatolvasó.
Négy szolga vaskos fa keresztrudakon kicipelte a mezőbe parázstartót. Parmenión levette mellvértjét és sisakját, tunikáját és lábvértjét, kivonta a kardját és odaállt a parazsas edény elé. Az elképedt Grigerü szintén levetkőzött és megállt szemközt vele, a parázstartó túloldalán. A király és tisztjei körbeállták a harcosokat és várták, hogy kezdetét vegye a csata.
- Ahhoz kell a tűz, nehogy megfázz, vénember? - csúfolódott Grigerü.
- Tedd azt, amit én! - mondta erre Parmenión. A spártai ezzel a parázstartó felé fordult és kardját mélyen beledöfte, majd benne hagyta és hátralépett, karba fonva kezét. Grigerü a sztratégoszé mellé döfte pengéjét.
- És most mi lesz? - érdeklődött az illír.
- Most várunk - nézett farkasszemet Grigerüvel a spártai.
A percek lassan teltek. A nézők tekintete a meztelen férfiakról a pengékre szegeződött, amelyek kezdtek lassan mélyvörösen izzani.
Grigerü kardmarkolatának bőrszalagja megcsavarodott és elrepedt, majd füstölögni kezdett és fekete füst szállt fel belőle. A szalag lassan teljesen lemállott. Parmenión pengéjének fémmarkolata volt, amelynek kígyóbőr borítását finom aranyszállakkal szőtték át. A bőr lángra lobbant, az aranyszálak leestek.
- Amikor készen állsz - szólalt meg Parmenión -, fogd a kardod és kezdjük!
Grigerü megnyalta az ajkát és a füstölgő kardokra meredt. -Először te - sziszegte. - Talán együtt kellene csinálnunk. Készen állsz?
Grigerü a kardért nyúlt, de a markolat közelében olyan elviselhetetlen volt a forróság, hogy visszarántotta a kezét. A pillantása végigfutott a tömegen és látta, hogy milyen izgatottan lesik a versengést, majd tekintete megpihent a király fagyos vonásain. A bajnok tudta, mit vár tőle az uralkodó, és ismét ránézett az izzó, vörös kardra.
- Minél tovább vársz, annál forróbb lesz - jegyezte meg Parmenión bárányszelíden.
- Te nyomorult kurafi! - visította Grigerü, és megragadta a kardot, majd egy mozdulattal kirántotta. A kín belehasított, ahogy húsa felhólyagzott és lehámlott, rátapadva a kardmarkolatra. Szörnyűt kiáltva hajította messzire a fegyvert. Parmenión bal kezével kihúzta a kardot a lángok közül és az illírhez lépett.
A spártai arca szenvtelen maradt, de gyorsan, rövideket lélegzett, fogát összeszorította és kivicsorította. Felemelte a csillogó pengét és végighúzta Grigerü mellkasán. Az égő szőr és hús sercegése eljutott minden néző fülébe, az illír pedig hátraugrott és elterült a fűben.
Parmenión Philipposz felé fordult és meghajolt, majd felemelte a tűzvörös pengét és tisztelgett vele Bardülisznek. A spártai meglendítette a kardját, és belevágta a földbe a lába elé. Ezután áttörtetett a tömegen Theóhoz, aki már várta a mézzel, amellyel bekente a felhólyagzott, levedző húst.
- A gyolcsot - krákogta Parmenión. A makedón kivette a kelmét a borral teli sekély szilkéből, kinyomta belőle a felesleges folyadékot és óvatosan rátekerte a hadvezér kezére. - Ezt meg hogy csináltad? - tudakolta Theo.
- Jelenleg... nem tudok beszélni - hunyta le a szemét Parmenión, ahogy a hűs gyolcs kiszívta a forróságot a tenyeréből. Émelygett és gyengének érezte magát, a lába remegett. Minden erejét összeszedve Theóra emelte pillantását. - A mézet és a többi gyolcsot vidd Grigerünek! Azonnal!
A makedón alig távozott, mikor a spártai közeledő lépteket hallott. Megfordult és megpillantotta Bardüliszt és Philipposzt, nyomukban vagy húsz tiszttel.
- Érdekes ember vagy, Parmenión - szólalt meg az öreg király -, és okosabb is lehettem volna, mintsem engedjem kiállni az emberemet egy spártaival, amikor a próba a kitartásról szól. Hogy van a kezed?
- Meggyógyul, felség.
- De nem vetted biztosra, igaz? Ezért fogtad meg ballal. -Pontosan.
- Elég erős vagy ahhoz, hogy velünk lakmározz?
- Elég erős, felség. És köszönöm.
A fájdalom elviselhetetlennek tűnt, de Parmenión minden akaraterejét összeszedve ülte végig a lakomát, sőt még evett is, annak jóleső tudatában, hogy Grigerüt sehol sem lehetett látni.