ALIENS VS PREDATOR

 

DAMIEN FORRESTAL

A TÚLÉLŐK

 

Álmatlanság.

A könnyen kúrálható betegségek, a garantáltan megbízható egészségügyi automaták korában felettébb ritka nyavalya - főként a mélyűrutazók között. A mélyűrutazás voltaképp altatókúra: az ember téli álomba szenderül kapszulája oltalmában, és néhány hónapnyi, olykor esztendőnyi távolságba menekül problémái elől. E periódusok alatt a megélhetésre sincs gondja. Számítógép vezérelte berendezések táplálják, újra meg újra ellenőrzik fizikai állapotát. A hajó oltalmazza, a szerződése pedig… nos, garantálja, hogy legalább a bankszámlája megfelelő kondícióban legyen ébredésekor.

Akadnak persze olyan problémák, amelyek elől nem tanácsos az álmokba menekülni. Bizonyos gondolatok, emlékek még a hibernálókapszulába is elkísérik az embert, s ahelyett, hogy vele együtt mozdulatlanná dermednének, csak felélénkülnek a jeges hidegben.

Jason D. Barber, a Chigusa Holdings Lecter nevű bárkájának “kommunikációs tisztje” - a rang, akár a hajó neve, a vállalat cinizmusát dicsérte - saját kárán tanulta meg a leckét. Tíz hónapnyi lidérces álom és egy, ha lehet még lidércesebb ébredés segítette a megvilágosodáshoz. Azóta, ha csak tehette, virrasztott: édes mindegy volt neki, hány hetet, vagy épp hónapot veszteget el az életéből.

A Chigusa szabályzata elvben meghatározta ugyan a távolsági szemétszállítók legénységének teendőit, ám a korlátozások többnyire a start, a dokkolás és az ürítés kényes manővereire vonatkoztak. A mélyálomra szánt idő beosztása a hajózók magánügye maradt mindaddig, amíg nem járt számottevő anyagi, illetve oxigénveszteséggel.

Jason D. Barber a maga százhatvanas testmagasságával, madárcsontozatával és zavart fejével igazán kevés oxigént fogyasztott, alig vett magához szilárd táplálékot - egészében véve nem sok vizet zavart. Kábítószerproblémáját csak nemrégiben sikerült letudnia, idegrendszere szánalmasabb állapotban volt, mint a vezérlőrendszer egynémely agyontoldozott vezetékgubanca. Ébrenléte hosszú óráiban a hajó folyosóinak labirintusát járta, farkasszemet nézett a társalgó asztalán lassan bólogató plasztikkutyával, vagy a posztján üldögélt, onnét bámulta a mindig változatlan csillagokat. A Lectert irányító számítógéppel nem tartotta, és nem is kereste a kapcsolatot úgy őrizte magányának illúzióját, akár narkós éveinek kínzó emlékeit.

A számítógép azonban résen állt és számolt vele - ha nem így tesz, aligha továbbítja konzoljára a messzeségből érkező vészjeleket

A jelek beérkezése után Barber mozgása megélénkült, oxigénfogyasztása is fokozódott valamelyest. A kamerák követték útján, ahogy a hibernálórészlegbe, azután a hajó agyközpontjának zárt ajtajáig loholt. A helyes döntés meghozatalához további információkra lett volna szüksége, P kategóriájú felhatalmazás híján azonban nem léphetett kapcsolatba a világok tucatjait, adatok milliárdjait átfogó Hálózattal. Ilyen felhatalmazást persze csak hajózó kapitányok, planetáris adminisztrátorok és vizsgálótisztek kaphattak: garantáltan megbízható személyek, akik mindenkor szem előtt tartják cégük érdekeit. Az egymással gazdasági - alkalmanként fegyveres - harcban álló társaságokat törvény kötelezte kölcsönös segítségnyújtásra a világűrben, ám a tényleges beavatkozás dolgában mindenkor az adott jármű parancsnokának kellett döntenie. A Hálózatból nyert információk megkönnyíthették a dolgát - számos kibúvót biztosítva egyúttal arra az esetre, ha a manővert anyavállalata szempontjából szükségtelennek, vagy túl veszélyesnek ítélte. Erős vonzás-mezők, csillagközi por sötét fellegei a cél körzetében; be nem tervezett üzemanyagveszteség; műszaki hiba: megannyi pompás indoka távolmaradásra. A Hálózat “háttérzörejéből” többnyire a főnökség véleménye is kiszűrhető. Igaz, éles fül kell hozzá - no meg P kategóriájú felhatalmazás…

Barber egyik lábáról a másikra állt a zárt ajtó előtt. Gyorsan oszló páragomolyokat fújt a levegőbe - idáig érződött a hibernációs részleg fagyos lehelete és fojtott hangon balszerencséjét átkozta.

Nincs menekvés, döntenie kell. Felébressze-e többieket? Egymagában képtelen módosítani a Lecter pályáját, ez kétségtelen. Ha viszont riadót fúj, annak nyoma marad a számítógépben - ergo nem tagadhatják, hogy fogták azokat az istenverte vészjeleket. Ulans pedig nem az az ember, akit a magafajta szívesen állít kész helyzet elé. Ulans a porosz katonai erények modern megtestesülése, aki bizonyára otthonosabban érezné magát egy XX. századi náci tengeralattjáró periszkópja mellett, mint egy radioaktív szeméttel teli konténert vontató űrbárka parancsnoki hídján - még akkor is, ha ezekben a percekben csak a kék szín egy halvány árnyalata, s egy-egy erőtlen szívdobbanás választja el attól, hogy mélyhűtött hullának nézzék.

Barber erőltetett nyugalommal tért vissza posztjára. Inge ujjába törölte bifokális szemüvegének lencséit, aztán konzoljához hajolt, és ismét a képernyőre bűvölte a messzeségből érkezett üzenetet.

Az egyesek és nullák zölden fluoreszkáló oszlopai alig különböztek azoktól az információs blokkoktól, melyekkel nap mint nap dolgozott. Első ránézésre nem akadt bennük semmi drámai, és így is kellett lennie: az emberek nagyritkán vetemedtek csak arra, hogy kódolatlan adást indítsanak útnak a világűrbe. Bizonyos kódok - mint ez - egészen egyszerűek voltak, mások végtelenül összetettek, ám alapjában véve ugyanazt a célt szolgálták igyekeztek ráébreszteni hallgatóságukat mesterséges voltukra - ami nem éppen egyszerű feladat az univerzum különféle hullámhosszú sugárzásainak kavalkádjában.

A madárcsontú férfi - csak a tisztesség kedvéért - megint lefuttatta az alapfokú dekóder-programot, újfent elámult a “segélykiáltás” nyers kifejezései láttán. Valaki nagy bajba került odakint és nem riad vissza attól, hogy véleményét az egész rohadt világegyetem tudomására hozza. Elméletben csak idő kérdése, hogy minden anyaszülte lény vérig - vagy más keringési folyadékig - sértődjön szerte a mindenségben. Más kérdés, hogy a jelek sosem juthatnak túl azokon a por és gázfelhőkön, melyek az emberiség által felderített térségeket a galaxis fényességes középpontjától elválasztják. Nem kétséges viszont, hogy a Határon túli, még ismeretlen csillagrendszerek lakói foghatják, sőt, akár meg is fejthetik a Homo sapiens legújabb üzenetét…

 

EXAPW-Y 366522

KIMENŐ KÓD: EMRG-5116 ÁLTALÁNOS

ROURKE’S DRIFT, DELTA HYDRAE VIII.

MINDENKINEK AKI HALLJA A KIBASZOTT KURVA ÉLETBE EZ NEM (…) .

ISMÉTLEM NEM GYAKORLAT NEM IS VICC

SZEMÉLYZET ELSZÁLLÍTÁSÁHOZ SÜRGŐS SEGÍTSÉGET KÉRÜNK

TÁJOLÓJELET (…) ADUNK A LÉGKÖR (…)

HARMADIK TÍPUSÚ (…) KÖZBEN ELPUSZTULTAK KÖZTÜK A FŐ ADMINISZTRÁTOR

NEM TUDUNK TOVÁBB (…)

ROHADT SZEMETEK MOZDULJATOK MÁR

KÖNYÖRÖGNI NEM FOGOK

A. RESNIK W6670266IP (…) MEGBÍZOTT

 

Barber rágódott még egy darabig - nem villanyozta fel különösebben a lehetőség, hogy közelebbi ismeretségbe kerülhet A. Resnikkel aztán mélyet sóhajtott, és általános riadót fújt.

Jöjjön, aminek jönnie kell!

2.

Az alacsony mennyezetű társalgóban - melynek egyik sarkát étkezdének, a másikat, némi túlzással, klubnak nevezték - sűrűn gomolygott a cigarettafüst. Kékes felhőiben tizenhét ember markolta kincstári bögréjét, igyekezvén erőt és elszánást meríteni híg szójakávéjából.

- Ne kímélj, Dee bébi - dörmögte Ulans kapitány. - Hadd tudja meg az egész kompánia, mi hever az asztalunkon!

Barber idegesen babrált a szemüvegével. Mindig így tett, ha a legénység figyelmének középpontjába került: nem fordult elő olyan gyakran, hogy hozzászokhasson.

- Mint arról a tisztek már értesülhettek… - kezdte - …fedélzeti idő szerint 21.37-kor segélykérő üzenetet fogtunk az általános szubtéri frekvencián. A jelek forrását a számítógép a Delta Hydrae nyolcadik bolygójával azonosította. Magát a csillagot régóta ismerjük. Rendszerét a Hálózat információi szerint cégünk egy hajója térképezte fel… 2185-ben. A világokat nem sokkal később felvásárolta a Weyland-Yutani, arról azonban nem volt… tudomásunk, hogy bármelyiken kolóniát - kivált népes kolóniát - hoztak létre. - Köhintett, a printerlapokat rendezgette. - A kolónia azonban létezik, és a jelek szerint komoly veszélybe került.

- Műszaki probléma? - érdeklődött affektáltan az egyik technikus. Nyolcan is tevékenykedtek a Lecter fedélzetén ebből a sajátos állatfajtából. Voltaképpeni feladatuk akkor vette kezdetét, amikor a többieké egy teljes hónapra véget ért - vagyis amikor megközelítettek egy-egy csillagot, mely alkalmasnak látszott arra, hogy az emberi civilizáció sugárzó hányadékának temetője legyen. Az egyetlen műszaki eszköz, melynek kezeléséhez igazán értettek, a Gauss-ágyú volt, ez a kétezernyolcszáz méter hosszú, mágneses gyorsítópálya, mely a tárolóhengerek kivetésére szolgált.

- Az üzenet… nem határozza meg pontosan a ve… a vészhelyzet természetét - folytatta akadozva Barber. - Mégis, szinte biztosra vehető, hogy nem nukleáris balesetről van szó. Ha így lenne, a Weyland-Yutani… helyi vezérkara mindent elkövetne, hogy a történteket titokban tartsa. Valószínűbb, hogy a telepet természeti katasztrófa sújtotta, de elképzelhető az őshonos létformák váratlan támadása is. Nem áll módunkban a részletek iránt érdeklődni: húsz-egynéhány órába telik, míg saját adásunk eléri a kolóniát - ha ugyan eléri egyáltalán.

- Dee a maga körülményes módján arra céloz - emelte fel hangját Toussaint, a repülő szeméttelep másodtisztje -, hogy talán nem is működik már a Kommunikátoruk. A vészjeleket két standard nappal ezelőtt indították útnak. A megfogalmazásból ítélve aligha érik be pusztán szóbeli válasszal…

Intett, mire a központi kivetítőn lassan elvonultak az üzenet sorai.

- Szűzanyám! - dünnyögte az iménti technikus. - Tényleg biztos, hogy bele akarunk keveredni a dologba?

- Nem mi - ingatta fejét Ulans - hanem a Cég. Ha a Weyland-Yutani valami szupertitkos tyúkszaron kárál idekint, kötelességünk beavatkozni. Minden bitnyi információ kincset érhet; ezt adott esetben a részesedéseteken is megérzitek majd. Ha pedig ez sem volna elég… - végignézett az asztal mellett szorongókon - …valamennyiőtök figyelmét felhívom az Iparosodott Nemzetek Kongresszusának idevágó rendelkezésére, a ‘46/061-esre. A szöveg közel azonos a Chigusa belső rendelkezéseinek IS-334-es, a Csillagközi Kereskedelmi Kamara szabályzatának E-54399/b pontjával. Utóbbit a szerződésetek negyvenkettedik oldalának legalján találjátok.

- Apróbetűs rész, seggfejek - mondta különös nyomatékkal Toussaint. - Köteleztétek magatokat, hogy minden tőletek telhetőt elkövettek bajbajutott embertársaitok megmentése érdekében. Ránk tekint most a jó öreg Földanya minden gyermeke!

- Különös tekintettel az I.C.C büntetőjogászaira - mormolta Malcolm, a kávébarna harmadtiszt, akit többnyire Mr. X-ként, vagy szimplán X-ként emlegettek. A jobbján ülő, szemüveges fiatalemberre sandított - Nincs kibúvó, Észkombájn?

Észkombájn - polgári nevén Glendermore - szomorkás mosollyal intett nemet Mind több űrjáraton bukkantak fel hozzá hasonló emberek: olyanok, akiket a kényszerűség egyszemélyes szakszervezetté tett. Remekül Kiigazodtak a különféle törvénykönyvek és szerződésminták rejtelmeiben, ám, mint afféle engedelmes automaták, csak külön utasításra léptek működésbe. Ez a változatosság okáért saját érdekeik védelmét szolgálta.

- A helyzet világos - emelkedett fel Ulans -, és nem kevésbé világos az ukáz sem. Munkára, emberek! Irányt változtatunk.

A legénység tagjai némán szedelőzködtek. Lépteik fémes visszhangot vertek a folyosók labirintusában; amerre jártak, felderengtek a világítótestek, mint lidérclámpások holmi lápvidék végtelenjén…

Néhányan még akkor is a kávéjukat kortyolgatták mikor elfoglalták helyüket posztjukon. Újabb fények villantak fel, vibrálásukból lassanként kibontakozott a rendszerek készenlétét igazoló mintázat. Egyes fényfoltok azonban még ezután is hunyorogtak, a hozzájuk tartozó férfiak pedig átszellemülten eregették a füstöt. A hídon és a navigációs szekciókban elvileg tilos volt a dohányzás, ám ezt a rendelkezést még a legmegátalkodottabb parancsnokok sem igyekeztek betartatni. Ulans, aki napi harminc szál Junkersen és különféle serkentőszereken élt, ebben az egy kérdésben különösképp elnézőnek bizonyult.

- Külső monitorlánc bekap - darálta most a gégemikrofonba. - Hadd lássuk a panorámát!

Dee Barber, aki - mint rendesen - felöltötte már szűrőmaszkját, résnyire szűkült szemmel dolgozott a füstben. A Lecter kozmikus páncélburkának oltalmából lassan kiemelkedtek a kamerák, és pásztázni kezdték az űrt.

- Helyzetmeghatározást és irányvektort kérek - mondta Ulans a végtelenben felszikrázó csillagokra meredve. Valahol oldalt, a milliónyi tonnás vontatmány takarásában dühödten lángolt, gázfáklyák tucatjait villantotta fel egy apró, sárga nap.

- Hatvanhat-húsz, öt mínusz tíz az ekliptikán; abszolút egységünk öthatodával repülünk; a 27 Hydrae távolsága kétszázad parszek és csökken - hadarta Barber. - Nem csoda, hogy ilyen rohadt meleg van idebent - suttogta Toussaint. - Kinek az ötlete volt, hogy a csillag koronáján vágjunk át?

- Senkié - dünnyögte Malcolm, csillogó golyóstollával játszadozva. - Elmértük magunkat, ez a nagy helyzet. Előfordul, ha az ember seggét ilyen tömegű nehéz elem búzza. Azért szerencsés banda a miénk: egy ennél is vacakabb hajó hasonló helyzetben simán odakozmál. És tudjátok-e, mi szerepelne akkor a halotti bizonyítványunkhoz mellékelt F-kartonon?

- Az, hogy KÜLDETÉS TELJESÍTVE - vágta rá vigyorogva Ulans, aki mindannyiuknál jobban tudta, mit várhat a cégtől életében és halálában. - Na elég a pofázásból! Pályamódosításra felkészülni!

A Lecter tatján vakító plazmaláng gyúlt ki, hat-nyolc g kérlelhetetlen erejével új vektorra kényszerítve a gigantikus szeméttelepet. A kiegyenlítők dohogása holmi szörnyeteg szív-dobogásaként visszhangzott a fémfalak között. Barber aggodalommal gondolt a vándorlásai közben megcsodált, muzeális értékű huzalozásra, no meg a hűtőcsövekre, melyek tömítései Armstrong holdsétájával lehettek egyidősek. Ha bármelyik enged, megspórolják a hosszas veszteglést a közeli 54 Hydrae vonzásmezejében. Technikusaiknak a mágneses gyorsítóval sem kell bajlódniuk: a hajó vontatmányával együtt a sárga törpébe hull, és radioaktív dicsfényben enyészik el…

- Szórakoztass, Dee bébi! - dörrent rá Ulans kapitány. - Mennyi az annyi?

- Öt mínusz hét az ekliptikán; a csillag távolsága lassan növekszik, uram - jelentette Barber. - Az egyes és kettes számú készenléti üzemanyagtartály hamarosan kiürül. Tíz… kilenc… nyolc… hét…

- Hármas és négyes tartály szelepeit megnyitni! Reaktív meghajtást fokozni!

- Ez bebasz nekünk - dünnyögte valaki a gégemikrofonba. X és Toussaint egymásra néztek - de a “hídon”, különféle pozíciókban, öten is tartózkodtak rajtuk kívül.

- Ha gondod van, kisfiam, miért nem mentél mondjuk tengerészgyalogosnak? - szólt a vakvilágba Toussaint - Vagy mindjárt szerv-donornak?

- Hat… öt… négy…

- Hármas és négyes begyújt! - sziszegte most Ulans. - Dee?

- Távolság nő, hőmérséklet csökken - darálta a visszaszámlálást megszakítva Barber. Ügyet sem vetett a konzolján felvillanó sárga fényekre, melyek az üzemanyag fokozott sebességű kiáramlását jelezték. - Elhajlás az Ekliptikától kettő pont kettő… - Lassan engedte ki tüdejéből a fémes ízű levegőt. - Biztonsági vektor. Sebességünk megközelíti az abszolút egységet. Kijutottunk a veszélyzónából, uram.

Ulans hátradőlt, újabb cigaretta után kotorászott zekéje zsebében.

- Kormányautomatika bekap - szólt hátra a válla felett - Cél a Delta Hydrae nyolcadik bolygója! - Felkattintotta öngyújtóját, és mosolyogva hozzáfűzte még: - Fel a fejjel, kukások! Legkésőbb holnapra biztosan kiderül, miből élünk holnapután…

 

Odalent, az irodalmian csengő nevet viselő ócskavasrakás gyomrában, az alárendelt posztok egyikén ugyancsak öngyújtó kattant. Ujjnyi, kékes gázláng a félhomályban. A parázsfolt felderengett, aztán elhalványult: a férfi két ujjal oltotta ki a cigarettát, és elégedetten pillantott a felszálló füstcsíkra.

Semmi nesz, semmi fájdalom.

Semmi emberi.

A megszabott időben aludni tért persze, és amikor a pillanat elérkezett, együtt ébredt a többiekkel - ám ha Dee Barber drogproblémája és lábadozása, mely a kapszulától távol tartotta, kellemetlen volt, az ő állapotára aligha akad megfelelő kifejezés.

Dolgozott benne valami, ehhez nem férhetett kétség. Valami befészkelte magát a testébe. Jó ideig nőtt, növekedett odabent, s mikor már elég erősnek érezte magát, hozzálátott, hogy kedve szerint átformálja. Hogy mivé… nos, abban egyelőre nem lehetett biztos.

De meg fogja tudni.

Kivárja.

Elég időt kapott ahhoz, hogy megtanuljon együtt élni azzal a valamivel. Megtanulta kordában tartani az erőt, amit a jelenléte szabadított el benne. A löketek meg a tabletták sokat segítettek: elvezették a megvilágosodásig. Tudta, a világ sosem értené meg, sosem fogadná be őt. Ha megneszelnék a dolgot, ugyanazt művelnék vele, mint azokkal akik maguk alá csinálnak, vagy fennhangon a Jóistent szólongatják. Megpróbálnák meggyógyítani, átnevelni, azaz elpusztítani a benne lappangó életet. Az életet, melyet szentségkent tisztelnek, amelynek különféle formáiért tűvé teszik az univerzumot és amire nagy ívben szarnak, ha valahol eléjük kerül.

Ezt semmiképp nem szabad megengednie.

Védelmeznie, rejtegetnie kell; ki kell várnia, hogy megszülessen. Ha másért nem, hogy láthassa, mi válik belőle.

A mélyűri szolgálat haladékot biztosított számára. Míg a többiek öntudatlanul hevertek, és tragikus vagy mulatságos, de mindenképp gyarló álmukat aludták kapszulájuk oltalmában, ő várakozott. Állapotának sajátos voltát egy ideig érzékelték a számítógépek - így hát megtanulta rászedni őket is. Minden milligrammnyi vegyszer felhasználásának nyoma maradhat az ember egészségügyi kimutatásában - ezért inkább lemondott róluk, noha a benne növekvő valami nem hogy igényelte, egyenesen követelte a löketeket.

Ha megkapta, mennyei nyugalommal ajándékozta meg. Ha nem, rendszerint csúnya dolgok következtek. Mindenre képesnek érezte magát ilyen állapotban. Mindenre.

Még olyasmire is, amire maga a Jóisten mondta: nem szabad. Szolgái azt suttogták volna, a Sátán költözött belé. Az orvosok - egy racionálisabb vallás papjai - közönségesebb néven nevezték volna.

Sültbolondnak.

Újból meggyújtotta a cigarettát, és az apró parázsfoltra meredt.

Szerette a tüzet. Ha a csillagok fényére és forróságára gondolt, rendszerint erekciója támadt - ha pedig rájuk pillantott valamelyik ablakon át, és emlékezetébe idézte, hogy köztük hajózik, egész testében megborzongatta a gyönyör. Ez alkalommal csak a fokozott terhelés meg a közeli veszély érzete akadályozta meg abban, hogy… Elvigyorodott.

Hogy olyasmit tegyen, amit a Jóisten szintén megbocsáthatatlannak vél.

Távoli hangok szólongatták az ölébe ejtett fülhallgatóból. Kiszáradt ajkához emelte a mikrofont, és válaszolt; azt mondta, minden a legnagyobb rendben, pedig korántsem gondolta így.

Szereti a tüzet.

A legjobb volna itt ülni, és csak bámulni, míg Ő megszületik - míg a világegyetem leghosszabbkibaszottcigarettája csonkig ég.

3.

Kínkeserves volt az emelkedés, végeláthatatlanul hosszú a zuhanás és Carrie Wongnak minden pillanatában az életéért kellett küzdenie.

- A metángáz koncentrációja fokozódik - hallotta Bishop hangját. - Ha eléri az abszolút telítettség szintjét, maga meghal, függetlenül attól, mennyi levegőt kap tőlem; a bőrén át kerül a szervezetébe, a vérébe: ez ellen semmit nem tehetek. Megpróbálhatom viszont elaltatni, hogy a légzés tempója csökkenjen. Beleegyezik?

- Hülye kérdés…

- De helyénvaló - mosolygott az android. Szemei kéken csillantak a gomolygó ködön át. - Jó éjt, és viszlát odalent!

Ezt talán mégsem kellett volna mondania.

A lány nagyot kortyolt a hirtelen vegyszer-szagúvá vált levegőből. Pillanatokkal később már aludt - s persze álmodott

Álmában a Földön volt megint, Hong-Kongban, abban a mocskos, kikötői arénában, ahol első gyilkosságát elkövette. Nem lepte meg különösebben a dolog: mindig itt kötött ki, valahányszor a nyugtatókat, a lelki gyakorlatokat mellőzve, készületlenül tért nyugovóra. Az arénát bevilágító ívlámpák fénye mindig vibrált, a tömeg mindig ugyanúgy kiáltozott - menedzsere, a forradásos képű japán is ugyanazt a bátorító mozdulatot tette újra meg újra elefántcsontnyelű pálcájával.

- Neto-ga hino kereba!

Ez a hördülés úgy égett bele a tudatába, mintha megbillogozták volna vele, pedig szó sem volt ilyesmiről, sőt: bizonyos volt benne, hogy akkor és ott nem, legfeljebb a történtek előtt (után?) hallhatta a mondatot. Ott állt, két térdét lazán behajlítva, ösztönös küzdőtartást véve fel - talán még valami modorosságot, fintort, vállrándítást is engedélyezett magának, akár a Sárkány, a Wing Tsun és a Jeet Kuné Do egykori bajnoka: mit meg nem tesz, mit ki nem próbál az ember tizenkilenc évesen? Aznapi első ellenfele, a kínai hadsereg tiszthelyettese azonban nem értékelte a tréfát: úgy emelkedett vele szemben, mint valami ódon sírszobor, széles arcán árnyéka sem látszott érzelmeknek. Hogy nem pénzért harcol, arra Carrie akár meg is esküdött volna - pedig ezerféle mód kínálkozott a nyeremény összegének elverésére a Kowloon-hegy lábánál tündöklő bűnös városban, mely öt kontinens és jó félezer nemzet gyarlóságainak szentélyévé magasztosult történelme során. Nem: a kínai arcán nyoma sem látszott hírvágynak, ahogyan más vágyaknak sem. Nyilván ölni akart, pusztítani, csupán a pusztítás öröméért.

Végzetesen rosszul mérte fel a helyzetet, és roppant körülményesen kezdett hozzá.

Mikor Carrie először megütötte, észhez tért kissé. A következő összecsapás alkalmával sikerült megrepesztenie a lány jobb alkarját, utóbb baljának két ujját törte el. Látta rajta, mennyire akrobatikus - de megint csak helytelenül ítélt, mikor úgy hitte, megfosztotta mozgékonyságától.

Carrie támaszkodó lábára koncentrált - nyilván azért, hogy abban is kárt tegyen - mikor egy alacsonyról indított rúgás szétmorzsolta a gégefőjét.

Egy pillanatnyi csend.

A tiszthelyettes megingott, két karja vadul kaszált a levegőben - s mire lehanyatlott, két újabb, harcra kész férfi termett az arénában.

Ha az elesett sírszobor benyomását keltette, emezek a Bosszú, no meg a Halál acsargó angyalai voltak.

Végezhettek volna vele, ha némi időt szánnak rá, és átgondolják stratégiájukat. Mozdulataikat azonban a vak düh vezérelte; a düh és a bizonyosság, hogy a lány lábaira nagyon kell ügyelniük. Carrie hamar felismerte, hogy a túléléshez - mert ez volt most a győzelem - egyetlen út vezet: épp az ellenkezőjét kell tennie annak, amit várnak tőle.

Arra számítottak, hogy tartani igyekszik majd a távolságot - hát belharcba bocsátkozott, és gyorsaságát kihasználva, kígyóként lecsapó jobbjával feltépte egyikük torkát. Az elmozduló csont iszonytató fájdalma különös, zsongító forróságérzettel vegyült: teljes csend honolt megint körös-körül. Ahogy oldalt szökkent, hogy elkerülje a gerince felé villanó halált, megértette, hogy a döbbent némaság neki, egyedül neki szól, s hogy bármi történjék is ezután, máris kiverekedett magának egy helyet az örökkévalóságban.

Az elismerés erőt adott neki. Elhárított egy szánalmasan mély ívű rúgást, aztán baljával padlóra küldte a harmadik katonát, aki hörögve kapkodott levegő után, hogy pár pillanat múltán végképp elcsendesedjék…

Carrienek, aki számtalanszor élte át ezt a gyászos eseménysort, idővel rá kellett döbbennie: ezért a gyilkosságért voltaképp nem is ő a felelős. A Sárkány, vagy épp Lao Ce szelleme vezette a kezét - netán az arctalan, némán figyelő sokaság, mely egy perccel korábban, félig önkívületben, vérért és halálért kiáltott.

Megint.

- Isoganai to okoremasu yo! - förmedt rá menedzsere, a karóvékony japán. - Fogni pénz! Menni! Tűnni el!

Megszívelte a tanácsot, és rohant. Rohant egyenesen a jövőbe, Hiroki és a Társaság karjaiba. Az ő jóvoltukból foglalhatta el vérrel szerzett helyét a mennyekben - közelebbről az égbolt egy jelentéktelen, nevesincs planétáján.

Az ám, a vér…

Carrie hánykolódni kezdett Bishop szorításában.

Az utolsó százhúsz óra eseményeit élte most újra; a képek könyörtelen élességgel követték egymást, hogy vérvörös, metánbűzű ködben enyésszenek el.

Hiroki halott. Közelharcban ölték meg Rourke’s Driftben, melynek őrzője és főadminisztrátora volt. Meglehet, a település sincs többé. A Társaság vontatója, a Carioca ott pusztult a Delta Hydrae nyolcadik világát övező térben, s vele pusztultak a gyomrában tanyázó szörnyetegek - a Némák. Az ő nyomukat követve érkeztek a bolygóra a bronzmaszkos, kettős pengét és rugós lándzsát forgató Harcosok…

A Harcosokra gondolva ismét megfeszült Carrie teste: Miriam Revna turbó’kopterét látta maga előtt, ahogy megbillen, majd ionizált gáz fényes csóváját húzva alázuhan - a biztos haláltól mentve meg őt és a humanoidok vezérét, aki az életéért élettel fizetett neki.

- Ne mozduljon!

Miriam halotti máglyája; gomolygó köd, lézerfények a plazmaenergiától lüktető, idegen hajó fedélzetén és a leterített Harcos, arcán a nyolcujjú csontkézre emlékeztető parazitával, egy oszlop tövében.

- Ne mozduljon!

Bishop. A világgal és önmagával meghasonlott konstruktőr, Howard Church utolsó remeke; pozitronagyában egyetlen, mindent lebíró parancs: “Vigyázz az emberekre!”

Aztán hirtelen…

A nedvesség, a melegség érzése. De nem a biztonságé. Nem, ez nem az anyaöl: fenyegető és iszonytató a sötétség ritmikus lüktetése, és ez a nesz; cseppre csepp, a Némák állkapcsán meggyűlt nyálka pergése, a fémet kikezdő karmok csikordulása - és a sziszegés…

- Ne!

Egy kéz a homlokán. Egy tenyér, melynek nyílásain át levegő áramlik elgyötört testébe. Mellkasa emelkedik-süllyed, zúzódásai sajognak.

Él.

- Bishop…

- Nyugalom, Carrie! Alig pár órája alszik, de most fel kellett ébresztenem: különös dolgok vannak készülőben.

- A hajó?

- Még repül - nyugtatta meg fanyar mosollyal az android. Úgy tartotta a karjában a lányt, mint valami gyereket. - Mialatt pihent, pártfogónknak, a törött agyarúnak… meggyűlt a baja a legénységgel. Alighanem miattunk. Kettőt megölt közülük, és darabokra szedték azt az egyet is, akit a parazitának sikerült megfertőznie. Valamiféle megegyezés születhetett, mert a megmaradottak visszavonultak egy másik helyiségbe, itt pedig fokozatosan csökken a metángáz koncentrációja. Kinyithatja a szemét.

Carrie felpillantott. A sajátos mintázatú mennyezet egy darabját látta könnyein és a vörös ködön át. Oldalra billentette fejét - most már látta a falakra fröccsent idegen vér jókora, smaragdzöld foltjait is. Míg a küzdelemmel álmodott, a másikat - vélhetőleg a fontosabbat - elmulasztotta.

- Előzékenyek velem - suttogta. - Vajon miért?

Bishop elhúzta a száját.

- Gyanítom a választ, de tartok tőle, nem fog örülni neki. Annak alapján, amit erről a civilizációról tudunk, semmit nem várhat tőlük ingyen - az elismerésük kivívásának csak egy módja létezik. Biztosan kitalálta már, melyik az…

Szemközt feltárult egy ajtó: maszkot viselő, lándzsát markoló Ragadozók léptek be rajta. Az élen a vezér haladt.

- Mi a?…

- Hagyják, hogy lélegzethez jusson, de ez minden - folytatta Bishop. - Ennél többet Törött Agyar sem érhetett el. Eddig ő küzdött maga helyett, a megmérettetést azonban nem halogathatja tovább. - Felsóhajtott. - A helyzet úgy áll, Carrie, hogy harcolnia kell.

4.

Elképzelni is nehéz lehangolóbb látványt a Delta Hydrae VIII. kősivatagánál.

A bolygó itt igazán élettelen; táplálék híján még a forróságtűrő tűzskorpiók sem képesek fennmaradni. Ami a rinoidokat és a helyi fauna más, nagytestű képviselőit illeti: csontjaik sem juthatnak messzire e pusztaságban, legfeljebb finom, homokkal elkevert őrleményként, a folyvást süvöltő szelek szárnyán.

Azok a hatalmas tömegek, melyeket egy esetleges szemlélő rinoidoknak vélhetett, nem élőlények, hanem Rourke’s Drift lánctalpas terepjárói voltak. Egész sor mostoha körülményt figyelembe véve tervezték és építették meg őket, szerves táplálékot, nedvességet természetesen nem igényeltek, ám még így is kemény próbára tette őket a szitáló por, a meleg. Minden várakozást felülmúlóan hosszú utat tettek meg - nem csoda, hogy az oltalmukban meghúzódok erejük végén jártak.

Emberek voltak és csatát veszítettek. Az ilyesmi még földi körülmények közt is elegendő ok a csüggedtségre - de különösképp az, ha a veszteseket százharminc fényév szakadéka választja el otthonuktól, míg az áldozatok-barátok, rokonok - teste meggyalázottan, temetetlenül hever az idegen égbolt alatt…

Adlene Resnik soha életébe nem, érzett a mostanihoz fogható kimerültséget. Úgy rémlett neki, a segélykérő adásokkal életerejének jó részét is az űrbe továbbította - a kilátástalanság pedig tovább rontott a helyzeten. A terepjáróba zsúfolódott túlélők alig mozdultak, a gyerekek sem sírtak már. Különös egyensúlyi állapot alakult ki, mely - ezt Resnik biztosra vette - az első haláleset után borul csak fel. Eddig senki sem kérdőjelezte meg az eltávozott főadminisztrátor utasításainak helyességét. Eddig senki nem vitatta, hogy az életben maradásra kizárólag Rourke’s Drifttől távol, a bolygó pusztaságában lehet esélyük. Mrs. Shimura alighanem helyesen következtetett, mikor azt feltételezte, hogy a Harcosok nem rendelkeznek működőképes járművekkel. Ezt látszott alátámasztani Kay Koblenz beszámolója is, aki a Malden-kanyonban megtalálta űrhajójuk szanaszét szóródott maradványait Legfeljebb gyalogosan szegődhetnek a járműkonvoj nyomába, s napokba telhet, míg beérik. Ami azonban a rovarszerű, nem kevésbé irgalmatlan Némákat illeti…

Resnik elbizonytalanodott. Indulás előtt a saját szemével látta, ahogy az idegenek egyike egy légirobogó után veti magát. Gyors volt, hihetetlenül gyors: valószínűnek látszott, hogy elkapja a gépet, mielőtt az a nyílt terepre ér. A légirobogók erőforrása jó ötszáz lóerős. Egy nehéz terepjáró motorja tízszer ennyit teljesít, de százszorta súlyosabb terhet kell hordoznia. A magától adódó végkövetkeztetés: ha a Némák az üldözésükre indulnak, a túlélőknek annyi esélyük sincs, mint egy magányos rinoidnak, ha elefántpuskás vadászokkal kerül szembe.

Resnik megborzongott - aztán mély lélegzetet vett, és kocogtatni kezdte a szája elé hajló mikrofont.

- Itt SZ-1. Minden kocsinak: helyzetjelentést kérek!

Sorra érkezett a válasz a lomhán kúszó gépszörnyek mindegyikétől. Az egységparancsnokok panaszai hallatán a sötéthajú nőn ismét borzongás vett erőt. Előbb vagy utóbb - vagyis hamarosan - kénytelenek lesznek megállni, hogy rendezzék soraikat. A motorok nem bírják a végtelenségig; sokak számára a kinti forróság máris kívánatosabbnak tűnik a bentinél. Tudj’ isten, talán a szabad ég hiányzik nekik… Joguk van hozzá, hogy újra lássak - még ha életükben utoljára teszik is.

- “Add, hogy napsütésben végezzük…” - mormolta. - Ó, a kurva életbe!

Spots, a pointer felemelte fejét, aztán reménytelen szusszanással engedte vissza a kis Brosseau térdére.

- Addie…

- Na?

A szőke lány tétovázott. Jobbja a kutya nyakán, vékony ujjai meg-megremegtek. Nem volt kimondott kalandor-alkat, de állta a sarat, csak hogy soha többé ne kelljen hallania: “Egyáltalán minek merészkedik a gyarmatokra az ilyen?”

- Hogy is mondtad az előbb? - kérdezte.

- A kurva életbe! - ismételte Resnik készségesen.

Brosseau erőtlenül legyintett.

- Azt a másikat.

Addie maga felé fordított egy nevetségesen apró képernyőt, és elmélyülten tanulmányozta a kiírásokat; napszemüvege lencséjén haragoszöld betűbolhák araszoltak.

- “Hozz ránk halált, Mennyeket Dörgető, ha úgy látod jónak! De add, hogy napsütésben végezzük, ne fellegek homályában…” Homérosz, vagy mi a franc. Volt idő, mikor bomlottam a klasszikusokért.

- És aztán?

- Aztán felnőttem, kicsim… - Resnik a lokátorernyőre pillantott, és bosszúsan felszisszent. A szél, mintha feleselne, tovább zúgott, fáradhatatlanul, száraz homokkal karistolva a terepjáró páncélzatát. - Felnőttem és megtanultam, kiben-miben bízhat a magunkfajta. - Hátrasimította kefehaját, lehunyta szemét, hogy némi erőt gyűjtsön az elkövetkezőkhöz. - Itt SZ-1. Az összes kocsinak: kempingezés bizonytalan időre elhalasztva. A sereghajtók zárkózzanak fel, maradjanak látótávolságban! Pihentethetitek a motorokat, de maradjatok, ahol vagytok, világos?

- Megőrültél - állapította meg valaki tárgyilagosan. - Egy percig se bírjuk tovább!

Árnyék futott át Resnik arcán, ahogy ismét a lokátorernyőre pillantott.

- Hátha mégis…

- Micsoda? - sercent fülhallgatójában az iménti hang.

- Vegyetek mély levegőket, és az utolsót tartsátok benn! - csattant fel Brosseau, amint felismerte a helyzetet. - Úgy fest, kelet felől ocsmány vihart kapunk!

A sötét hajú nő hátradőlt, két kezének ujjait összefonta a tarkóján.

- “Add, hogy napsütésben…” - suttogta keserűen. - Ennyit az égiekről. - Nagyot fújt. - És, ahogy korábban már említettem…

Brosseau - térdén a pointerrel - rábólintott.

- …a kurva életbe!

5.

A csillagközi por fellegein át hajózó Lecter csökkenteni kezdte sebességét.

Sokat tapasztalt ceyloni búvár módján bukott alá a Delta Hydrae gravitációs kútjába, noha utasainak jóval több vesztenivalója akadt, mint holmi gyöngyhalásznak. A híd műszerpultjain vörös figyelmeztető fények lüktettek: a hűtő és a kiegyenlítő rendszer túlterheltségét jelezték. A sok millió tonnás űrkonténer falai elemi erővel rezonáltak, a rezgés utat talált magának a bárka minden zugába; az embereket két kivétellel őrületbe kergette az ítéletnapi csikorgás. Az egyik kivétel - Ulans kapitány - még mosolygott is. A másik - akit a neszeknek már nem volt hová kergetniük - úgy érezte, közeleg az ő ideje.

Csak ült a gyönyörűséges forróságban, a testében növekvő élet rezdüléseit figyelve, gépiesen válaszolgatva a hozzá intézett kérdésekre. Kiáltások visszhangoztak mindenütt:

- Második kamra lezár!

- Lezárva.

- Új vektor, hat-kettő-kilenc az ekliptikán!

- Vektor nyugtázva. Végrehajtva.

- Első kamra…

A Lecter tatján gyöngyházfényű izzássá szelídült a pokoltűz: a hatalmas szerelvény fokozatosan megadta magát a csillag vonzásmezejének, közelítőpályára tért, úgy suhant tovább a rendszer nyolcadik bolygója felé.

- Fogod még az adást, Dee bébi? - tudakolta Ulans.

- Nem, uram. A napszél és az atmoszféra háttérsugárzása erősödik. Ha közelebb érünk, talán…

- Figyelj minden hullámsávon! Ha észlelsz valamit, azonnal jelentsd!

- Igen, uram.

Toussaint a bolygó sematikus képét figyelte saját monitorán.

- Forró?

- Nem jobban a kelleténél - ingatta a fejét X. - Bármi történt is odalent, nem atomrobbanás volt, arra mérget vehetsz. Tiszta és meglehetősen nyílt a terep odalent. Kilencven százalék körüli belőhetőség mindkét féltekén. Világéletemben efféle leszállópályára vágytam… - Elvigyorodott. - Csináljam a kezemmel?

- Szűnj meg!

- Vettem.

Hallotta őket.

Hallotta és elképzelte, mit művelnének vele, ha megtudnák a titkát. Vélt tőlük, gyűlölte őket, de… igen, mégis élt benne a vágy, hogy megmutatkozzék előttük Hogy láthassák. Olyannak, amilyenné a benne lappangó élet tette. Az élet és a forróság.

Megnedvesítette ajkát, a fémes mennyezetre bámult.

Hamarosan.

- Kapitány!

Ulans egyetlen lendülettel fordult hátra.

- Adást fogok, uram - sietett közölni Barber.

- Forrása… az északi szélesség negyvenkettedik foka. Nagyon gyenge a jel, de azt hiszem… a Weyland-Yutani települése sugározza.

A kapitány a monitoron megjelenő új információkat figyelte.

- A Kommunikátoruk nyilván meghibásodott - folytatta Barber. - A jelforrás nem planetáris kategóriájú; még ahhoz is erőtlen, hogy másodlagos rendszer legyen. Azt hiszem, a lentieknek sikerült összeeszkábálniuk egy kisebb parabolát, de sávmodulátorra már nem futotta az erejükből… - Végigzongorázott a számítógép billentyűzetén. - Minden más hullámhosszon tökéletes a csend… - Sercegés.

- Az adó pozíciójától északkeletre viharzónát észlelek. Elektromágneses zavarok várhatók.

A priccsükön kushadó technikusok összenéztek.

- Mit mond?

- Azt, hogy odalent villámlik, seggfej! Ulans nem adta jelét, hogy hallotta volna a párbeszédet; fontosabb dolga volt most. Ami azt illeti, semmiféle egyéb érzelmet - félelmet, feszültséget, várakozást - sem tükrözött arca.

Hideg volt, mint a jég, de hát ez a legkevesebb, ami egy “forró” hulladékot szállító hajó kapitányától elvárható.

- Távolság?

- Ötvenötezer klikk és csökken.

- Ráállunk.

- Vettem… - Toussaint adatokat hívott le a monitorára, és új utasításokkal látta el a navigációs automatikát. A kilátóablak sötét négyszögében ott úszott a bolygó: hátságok tagolta ábrázata groteszk vénemberarc.

- Negyvenegyezer klikk és csökken - darálta X a szokásos litániát. - Harminchét… harminckettő… huszonkilenc…

- Balforduló, kilencvenegész három! - köpte a szavakat Ulans. - Stacionárius pályát kérek.

X kísértést érzett, hogy ércesen csengő “Jawohl!”-lal feleljen, aztán letett róla. Fedélzeti berkekben a kapitány nem épp jól fejlett humorérzékéről volt közismert.

- Inerciális fékezés T-nél. Mínusz tíz… kilenc… nyolc…

Friss pokoltüzek izzottak fel a gigászi konténer kerületén. A hajó megremegett, éktelen csikorgással negyedfordulatot tett, mintegy szembefordult az idegen nap éles fényét tükröző égitesttel.

- Relatív sebesség nulla tizenkettő. Meghajtás inaktív - közölte Toussaint. - CMGS-vezérlés bekap. Ejthetem a konténert, főnök?

Alighanem ez volt a pillanat, amire Ulans az akció kezdete óta várt. Ellenzős sapkáját homlokába húzva, átszellemült képpel vakkantott igent. Néhány óráig igazi kapitánynak, csillaglovasnak érezheti magát - az átlagemberek többsége még ennyit sem kap az élettől…

- Konténer leold - mormolta X a történelem - no meg a fekete doboz - kedvéért. - Szabaddá válunk… most!

A ritkán használt reteszek néhány másodperces késleltetéssel léptek működésbe. A fémes ropogás olyan volt, mintha nagyöbű gépfegyver ugatott volna fel a tat tájékán. A százmillió tonnányi haszontalan tehertől szabadult Lecter egy pillanatra ismét begyújtotta segédhajtóművét, s gyorsvonati sebességgel távolodott ormótlan felépítményétől.

- Segget a Zenit felé! - kiáltotta Toussaint. - Alábukunk!

A kilátóablak négyszögében ritkás gáz örvénylett; szemben felragyogott és mindenkit elvakított a nap. Hevét a legénység egyetlen tagja élvezte igazán, de eltitkolta.

- Megvan a jel? - érdeklődött Ulans.

- Momentán nincs, uram - ismerte be Barber. - Erős az ionizáció. Amint lejjebb érünk, nyilván rögtön…

A légköri repülés első rándulásai torkára forrasztották a szót A Lecter változatlanul állta a sarat: számítógépe optimalizálta a beérkezési szöget, és növelni kezdte a gravitációt, míg az el nem érte a korábbi szintet. A kijelzők színe mélyvörösről sárgára váltott: egykettőre túljutottak a kritikus zónán. A hajótestet kisülések füzérei környékezték, majd elenyésztek; megint felragyogott a nap, aztán eltűnt valahol a felhők között. Metsző élességgel rajzolódott ki a felszín minden sebhelye - akárha nagyítóüvegen át tekintettek volna rá. A hídon tartózkodókat a zuhanás érzése kísértette.

- Megvan a jel, uram! - kiáltotta Barber. - A forrás távolsága ezernégyszáz kilométer és csökken. A megközelítés utolsó szakaszában legfeljebb pár ezer méternyire leszünk azoktól, akik a berendezést működtetik.

- Fékerőt fokozni! - parancsolta Ulans. - Ha túlszaladunk rajtuk, egy hét is kevés lesz hozzá, hogy lefújjuk róluk a port… Toussaint!

- Főnök?

- Menj és készítsd fel a medimatot a sérültek fogadására! Ha súlyosabb esetekbe botlunk, a tartalék kapszulákba tesszük őket - a sztázis, ha nem is javít, rontani biztosan nem fog az állapotukon. Végy magad mellé technikusokat, ha kell; amennyiben pofáznak és a pénzt emlegetik, csapj szét köztük! Okvetlenül közöld velük azt is, hogy ha nem tetszik a rendszer, felliftezhetnek a többi szeméthez, és maradhatnak, míg a szellemük is sugározni kezd!

- Vettem… - A nagydarab korz kicsatolta magát, hátrafelé indult. Az ajtóból visszafordulva elkapta még X széles vigyorát.

- Ne a kezeddel, hülye kaffer! - fenyegette a küszöbön álló landolásra célozva, és már ott sem volt.

Ulans kapitány elégedetten dörzsölte állát. Még tíz perc, és kezdetét veszi a Cég hosszú, dicstelen történetének legsimább mentőakciója. A Chigusa - a Weyland-Yutaniról nem beszélve - sosem fogja elfelejteni, kinek és mit köszönhet. Némi nyilvánosságot is kaphat a dolog, ha arra kerül a sor. Aztán pedig… nos, ki tudja, mire viheti még egy tehetséges tiszt, miután szárnyára kapta a világhír?

- Mi a sikere titka, Herr Kapitän?

- Tökéletesen megbízom a hajómban és a legénységemben, Fräulein!

Lehunyta szemét, elmosolyodott. Mihály arkangyal érezhette magát így, midőn alászállt mennyei seregével.

Halleluja.

6.

Carrie Wong számos igazságot hallott neveltetése során az Úttal kapcsolatban, a Ragadozók azonban még így is tudtak újat nyújtani neki. Tették ezt egyetlen hang nélkül - a néhai Lao Ce eszményeihez illő megoldás. Üzenetük emberi nyelvre fordítva valahogy így szólt volna: Ha olyan helyzetbe kerülsz, hogy nem dönthetsz helyesen, megtehetsz bármit - kivéve hogy visszafordulsz.

- Várjon - súgta biomechanikus őrangyala.

Carrie várt, és a helyiségbe nyomuló humanoidokat figyelte. Noha valamennyien maszkot viseltek, találgatnia sem kellett, melyikük Törött Agyar: a gyöngyszürke bőrű, sötétzöld mintázatú óriást nagy ívben kerülték társai - a félelem, netán a feltétlen alávetettség jele volt ez. Az ő befolyásának tudta be a lány a váll-lézerek hiányát is; amerre nézett, csak a mesterien megmunkált kézifegyvereket, a rugós lándzsákat, a kettős pengéket látta. Az előbbiek a nindzsák naginatájára, az utóbbiak az égvilágon semmire nem emlékeztettek, de mert fegyverek voltak, s mert - potenciálisan legalábbis - az életét fenyegették, igyekezett megbecsülni súlyukat, szilárdságukat. A beidegződés vezette erre: nem hitte komolyan, hogy élüknek az acél (vagy bármely más földi anyag) ellenállhat.

- Ha egy kicsit is következetesek - jegyezte meg Bishop -, nem fogják megrohanni. Maradjon a helyén!

Különös fickó: szükségesnek látja újra meg újra elismételni a legkézenfekvőbb dolgokat is…

- Egyetlen ellenféllel kell számolnia - folytatta az android. - A többi nem avatkozik majd közbe, és nem teszem én sem, míg nem ad rá határozott utasítást.

Carrie az ércszoborrá merevedett Harcosokat méregette.

- Asimov szelleme legyen irgalmas magához!

- Nyilván a robotika törvényeire gondol… - Bishop mosolyra húzta vértelen ajkát. - Közelebbről a másodikra, amely kimondja: nem engedhetem, hogy egy emberi lény tétlenségem folytán bármilyen kárt szenvedjen… Egy régi vágású modellel meg is gyűlne a baja: nyomban az ellenfelére rontana, tekintet nélkül a következményekre. - Már nem mosolygott. - Ezek pillanatok alatt darabokra tépnek - alighanem magával együtt. Én szelektívebbre sikerültem, ami annyit tesz, hogy igyekszem a hosszútávú érdekeit szolgálni. Ha nem tévedtem, és helytállnia is sikerül, megússzuk. Ha nem… nos, ígérem: vendéglátóink először engem lesznek kénytelenek elintézni!

- Kösz, Church - lehelte Carrie. Nem tudta eldönteni, sírjon vagy nevessen-e, aztán felhagyott a próbálkozással. Összpontosítani kezdett. Az eredmény nem is váratott magára soká: egyik pillanatról a másikra fájón egyértelmű, szinte kézenfekvő lett minden.

Harcolnia kell, mondta Bishop ébredéskor.

Magába nézett és megállapította, nem bánja igazán. Holmi kikötői arénából, rendőrök és katonák elől megléphet az ember, a karma kijelölte ösvényről azonban nem térhet le soha. A mindenség csupa út, csupa aréna és hasonlók.

Mr. Shimurára gondolt most - Hirokira, ahogy fölé hajol abban a francos szállodai szobában és másutt; a férfira, akit valaha szeretett, akit illendő lett volna néhány percnél tovább gyászolnia. A férjére, akit megöltek ezek a semmiből jött, láthatatlanul támadó idegen állatok, annyi esélyt sem adva neki, amennyi egy igazi vadnak kijár.

Szisszenve ürítette ki tüdejét, testsúlyát bal lábára - helyezte. Jobb kezében megfeszültek az izmok: a Kígyó éledezett. Végez azzal, akit ellene küldenek, aztán sorra a többivel is. Bosszút áll Hirokiért és társaiért, azután…

De mi is lesz azután?

A lényét lassan betöltő Tao-nyugalom fényében groteszknek látta helyzetét. Annak, amit tenni készül, semmi köze Rourke’s Drifthez, a Társasághoz, az emberiséghez, vagy akár a szerelemhez. A menekülés része ez: színlel, hogy ne kelljen szembenéznie a tényekkel. A ténnyel, hogy minden eddiginél kiszolgáltatottabb, sebezhetőbb - s azzal a másikkal, hogy gyengeségét bármi áron el kell titkolnia…

Aztán, ahogy Törött Agyar és társai felé indultak, eszébe jutott az a őrült fickó - az amerikai, akivel együtt lógott tizenhat évesen, sokadik dackorszakának hajnalán. Amit a karatékák a formagyakorlatokban, a Wing Tsun és más stílusok művelői a küzdelemben és a diadalban véltek megtalálni, Flynn a nagyvadakkal folytatott harcban kereste. Évente kétszer-háromszor verekedett, a hegek miatt úgy festett már, mint holmi Frankenstein-szörny, de a hónapokig tartó kórházi kezelések sem tudták kedvét szegni. Darwin képét hordta a szíve felett egy dögláncra felfűzött medalionban, s mielőtt összezáratta volna magát soros “ellenfelével”, így fohászkodott az evolúciós elmélet atyjához: Gyerünk, Sir Charles! Lássuk, mire megyünk ketten…

Törött Agyar magasra emelte balját: a kettős penge izzani látszott a falakból áradó fényben. Ugyanez a fény a következő pillanatban már egy összecsukott rugós lándzsán csillant, melyet a vezér jobbjával hajított a lány felé. Carrie ösztönösen mozdult, elkapta a fegyvert - megvizsgálni azonban már nem volt alkalma, mert a Ragadozók egyike tüstént támadásra indult.

Neto-ga hino kereba!

A falak - akár egy kínai varázsdoboz oldalai - négyfelé dőltek, a mennyezet fénysebességgel távolodott, ahogy Carrie kifújta a tüdejében tartogatott levegőt és mozgásba lendült

A rárontó lény körvonalai elmosódtak, a küzdelmet figyelő humanoidok trillázása semmiben sem különbözött már a kikötői arénában szorongó tömeg üvöltésétől. Középütt légüres tér: saját buborékja a létezés folyvást szűkülő terében. Szemközt az ellenfél, a kwei, a pusztulás néma hírnöke, aki újra meg újra felé sújt jobbjának kettős pengéjével…

A Ragadozó, noha rohamának lendülete tiszteletet parancsolt, nem volt tapasztalt harcos. Mozdulatait ugyanaz a kimódoltság jellemezte, amely a Rourke’s Drifti dokkban felbukkant vadász veszte lett: ismerte a zsákmány becserkészéséhez és elejtéséhez szükséges fogásokat de csupán használta őket ahelyett, hogy élt volna velük, ez az árnyalatnyi különbség pedig sok esetben végzetesnek bizonyulhat Közelharcban felülkerekedni nem csupán elszánás, de gyakorlat és önmérséklet kérdése is. A vezér, akit Bishop Törött Agyarnak nevezett tudta ezt, sőt, talán épp ezért választotta a próbatételhez legszerényebb képességű, legkimerültebb társát. Mozdulatlanul, némán figyelte a küzdelmet. Mindent elkövetett, amit rajának ősinél is ősibb erkölcsi kódexe lehetővé tett a többi már az idegen nőstényen áll…

Carrienek épp abban a pillanatban sikerült két marokra kapnia a lándzsát, amikor a Ragadozó beérte. A kettős penge villámként csapott le megint - ám eleven hús helyett hideg fémet ért, és szikrák záporában siklott végig rajta. A lány élt az alkalommal, és egy félköríves rúgással hátralódította a lényt, aki a falnak tántorodott, aztán nekilendült újra - széttárt karú, fékevesztetten bömbölő lidércnyomás. Tarkótáji csápjai vadul vonaglottak, ahogy az ember támaszkodó lába felé kaszált. Carrie azonban még így, kimerülten is sokkal gyorsabb volt nála: kitért az ikerpenge elől, lebukott a Ragadozó hóna alatt - a lándzsát ilyen közelségből már nem használhatta, baljának karmokká görbített ujjai azonban szinte maguktól mozdultak, a bronzfényű idegen maszk körül kígyózó vezetékeket vették célba.

A Ragadozó késve kapta félre a fejét: kis híján egyensúlyát veszítette a robbanásszerűen terjedő gázfelhőben. Kettős pengéje bonyolult ívet rajzolva cikázott a lány után, akit az ütés ereje a szemközti falig röpített.

Sötétség.

Kék szikrák villanása.

És az ellentmondást nem tűrő hang:

- Fel!

Carrie megvonaglott a fájdalomtól. Saját vére gyűlöletes vasízét érezte a nyelvén.

- Állj fel! - dörrent rá megint a mester.

Megérezhette az új csapás szelét - vagy talán a lándzsamarkolat hidege, a már-már tapintható jelenés borzongatta meg. Mindenesetre oldalt gördült, elrúgta magát, egy csavarral talpra szökkent és teljes hosszúságúra állította az idegen fegyvert.

A lény támadó kobra módján magasodott fel, fordult feléje. A Carrie vérétől vöröslő kettős penge visszahúzódott a csuklómarkolatba, aztán elővillant megint. Gazdája lassan, megfontoltan húzta végig a falon; szikrák pattogtok, kisülések szikráztak a fémkarmok körül örvénylő, gyorsan oszló gázban.

A Ragadozó balja a maszk kapcsait kutatta. Harci öltözékének tartályából egyre csökkenő nyomással tódult a metán, az elszaggatott vezetékek azonban még mindig a csápokkal vetekedve vonaglottak. Türelmetlen mozdulattal marokra kapta és kiszakította valamennyit: a vaskos nyak két oldalán két miniatűr gejzír okádott párát az oxigéndús levegőbe. A sziszegés egykettőre alábbhagyott.

Annál harsányabbá vált körös-körül a nézők trillázása.

Most!

A lány jobb alkarjához szorította a lándzsa markolatát, és támadott. A Ragadozónak ekkorra sikerült megszabadulnia haszontalanná vált maszkjától: dühödten cserregve hajította félre, majd a lándzsa felé kapott. Szája - ez a hatalmas, sötéten tátongó üreg - holmi tömlőbelű nyílására emlékeztette Carriet, aki hirtelen támadt nyugalommal bukott le, és a masszívabbnak latszó heggyel a szörnyeteg ágyékába döfött.

A Ragadozó - nincs rá megfelelőbb szó - felsikoltott. Igyekezett vállon ragadni a lányt, aki, hogy az életét mentse, rántott egyet a markolaton: a lándzsa kiszakadt a szörnyeteg oldalából, de kifordult az ő kezéből is. Smaragdzöld vér patakzott a Ragadozó oldalán, zöldes tajték tolult ki az apró, cápaszerű fogak közül. A hüvelyknyi agyarakban végződő rágok megfeszültek, kinyúltak. A karmok a lány szemeit fenyegették.

- Ne mozduljon! - harsogta Bishop hangján a sebzett teremtmény.

A lány hátrafeszített tenyérrel felfelé vágott, leszegte fejét, és igyekezett elsiklani a Ragadozó oldala mellett. Mindkét alkarjában égető fájdalom robbant. Mintha egy acélszobrot próbált volna egyensúlyából kibillenteni. A karmok egyike sebet ejtett az arcán, bal válla nagyot roppant az idegen marok szorításában. Gőzölgő forróság csordult végig a combján: a Ragadozó vére. A csörgőkígyófészket idéző neszek egyre erősödtek, a hatalmas termetű humanoid előrehajolt, hogy ellenfele torkába marjon. Szorítása fokozódott - Carrie Wong előtt kezdett elfeketedni a világ.

Lélegzete maradékát egy utolsó próbálkozásra összpontosítva felrántotta mindkét térdét, és elrúgta magától a lényt. Érezte, hogy valami enged; a sebzett Ragadozó üvöltése égzengésként visszhangzott a falak között. Hátratántorodott, két karjával eszeveszetten kaszált, aztán megingott és elzuhant: a lándzsa ejtette sebből a mennyezetig freccsent a smaragdszínű keringési folyadék.

Carrie leroskadt, levegő után kapkodott Nagy keservesen átfordult a vállán, zihálva hevert, feltépett bal arca a hideg fémpadlón, aztán…

Aztán felszegte fejét, s kúszni kezdett elejtett fegyvere felé.

Minden pillanatban várta a kettős pengét, a végső csapást, ami véget vet kínjainak - a kegyelemdöfés azonban Késlekedett, s furcsa módon elhalkult a trillázás is. A lándzsa egy oszlop tövében hevert, mindkét toldaléka visszahúzódott már. Carrie kinyúlt érte, magához húzta, és a méternyi markolatot manóként használva lassan feltápászkodott. Hátgerincét egyetlen nyílt sebnek érezte, s borzongva gondolt a bal arcát éktelenítő örökmosolyra. Gyomra megremegett: metánbűz kavargott a levegőben.

- Félmunka, kölyök - szólt oda most Hynn valahonnét. Ha csak ÉREZTETNI akarod vele a felsőbbrendűségedet, puskát használsz. A test, test elleni küzdelem egészen más. Az mindig halálig tart.

Carrie kitörölte szeméből a verítéket, és a Ragadozó felé fordult megint.

A sebzett teremtmény a hátán feküdt, meg-megvonaglott: harcolt a vérveszteséggel és a tüdejébe toluló oxigén mérgével. Kisebbnek és esendőbbnek látszott most, mint az első pillanatokban; a vég közelsége megfosztotta minden méltóságától, csak az ijesztő ábrázatot és az apró, gyűlölettől szikrázó szemeket hagyta meg neki. Ezek a szemek most sem keresték a győztes tekintetét a vezér alakján pihentek meg, aki e pillanatban jelent meg Carrie Wong oldalán.

- Fejezd be! - csattant fel a néhai Flynn, és valami effélét sugallt Törött Agyar intése is.

A lány csavart egyet a lándzsanyélen, és megborzongott, mikor a markolatból előszökkent a méternyi hosszú, egyenes penge.

- Fejezd be!

- Szűnj meg! - sziszegte Carrie. Gyors pillantást vetett a vén Ragadozóra, akinek alkartokjából előbújt már saját kivégzőeszköze. Olyan mozdulatot tett, mint aki lecsapni készül: a méregfogakként ágaskodó fémhegyek a legyőzött mellkasára mutattak.

- Félő, hogy nincs más választása - mondta szárazon Bishop. - Ebben a társadalomban a rangsorviták és képességvizsgálatok lezárásának csak ez az egy módja lehetséges. Végezzen az ellenféllel, míg ez meg nem teszi maga helyett - mert akkor elveszít mindent, amit eddig megnyert, sőt, alighanem az életét is!

Carrie előrelepett, lepillantott a haldokló Ragadozóra. Keserű epe marta a torkát, de erőt vett magán, és lenyelte. Az arcán ejtett sebből kézfejére, onnét edzőcipőjének orrára csepegett a vér.

- Gyerünk, Sir Charles - suttogta, hogy Flynn szellemének kedvére tegyen. - Lássuk, mire megyünk ketten!…

Aztán mély lélegzetet vett, és befejezte.

7.

A nagydarab férfi mozdulatlanul, lehunyt szemmel hevert a Lecter egészségügyi részlegének egyik vizsgálóasztalán. Bőrszíne alapján lehetett volna akár halott is - hogy mégsem az, arról mellkasának alig észrevehető emelkedése-süllyedése árulkodott csupán. A műtőlámpát épp kikapcsolták, normál megvilágításban a szakállas arc kisimulni látszott. Az öltözékét pótoló fakózöld lepedő szélei fel-fellebbentek az enyhe léghuzatban.

- A gatyája szerint Ackland a neve - mondta Toussaint, a gönchalom tetejére hajítva a kritikus ruhadarabot. - Alighanem disznó szerencséje volt, hogy ennyivel megúszta. Őt találtuk meg legelőször: ott hevert a jeladó mellett kábé kétszáz méternyire a teherautó roncsától. A többiekért mélyebbre kellett zarándokolnunk a veszélyzónába. Nem csinálnám még egyszer: nagyon laza arrafelé a homok.

Ulans kapitány baljával az asztalon dobolt

- Rendben ment minden?

- Naná! Egy ballonkerekű terepjáróval meg egy giro’kopterrel azért még elboldogulunk. Dee ráállt az adóra, én navigáltam, X vezetett, a többiek pedig aggódtak, ha nem tévedek. Húsz perc alatt ledöngettünk a helyszínre, felpakoltuk, akit értünk, aztán visszarepültem. X további utasítást vár, uram - Toussaint elégedetten pillantott körül. - Mit tippeltek, rögzítette a komputer? Vissza tudja majd böfögni?

- Nem kétséges - mondta lassan Ulans, aztán megint a mozdulatlan Acklandra pillantott. - Ők hívtak bennünket?

Toussaint nagyot fújt, tarkójára tolta ellenzős sapkáját.

- Nos, ami azt illeti…

- Ők is, uram - sietett a segítségére Barber.

- Mr. Ackland és társai lokális jeladóval rendelkeztek, melynek impulzusait vevőberendezésünk orbitális pályáról már érzékelte. A sors szeszélye folytán az általános vészjelet ugyanekkor fedték ki az elektromágneses anomáliák. Azok, akik a szubtéri SOS-t útnak indították, északkeletre vannak, mélyen a viharzónában.

- A kurva életbe!

- Úgy valahogy - bólintott Toussaint. - Ha be akarjuk mérni őket, Dee szerint minimum harminchat órát kell várnunk. Kérdéses, bírják-e addig energiával. Ha nem, egész csokor új problémával Kell szembenéznünk. A két kedvencünk: hogyan jutunk a nyomukra, és hogyan szállítjuk el őket, mielőtt a bolygó újra tombolni kezd?

- Annak alapján, amit eddig megtudtunk - tódította Frisk, a meteorológus -, kétféle évszak létezik errefelé: szar és még szarabb. A szélsebesség nyílt terepen a háromszáznegyvenet is elérheti, ráadásul nem csak port, követ is sodor - ha “ideális” körülmények közt kapod a szemed közé, ugyanúgy jársz, mintha húszas smasszerpuskaval lőttek volna beléd. Az őshonos életformákról nem sokat mondhatok, de ha csak egy kicsit is hasonlítanak arra a skorpiófajzatra, amit a roncsok közt láttunk, én nem szívesen kempingeznék itt

Ezek az információk már nem szolgáltak Ulans megelégedésére. Előhalászta aznapi huszonötödik cigarettáját, keményen ráharapott - aztán kapcsolt, és mégsem gyújtott rá. A gyengélkedőben heverőknek untig elegük lehet a füstből…

- Helyzetjelentést! - kiáltotta az interkomba.

A hídon - csodák csodája - ezúttal meghallották a hangját

- A szituáció változatlan, uram - recsegett a fali hangszórókból. - A táj ocsmányabb már nem is lehetne. A viharfront délnek tart, idefent legfeljebb enyhe fuvallatokkal kell számolnunk. A légnyomás…

- Kímélj a részletektől, Észkombájn! - csattant fel Ulans. - Arra vagyunk kíváncsiak, lesz-e esélyünk folytatni az akciót még ebben az évszázadban, vagy fújjuk le, és táguljunk innét?

- Szívesen segítenék, uram - érkezett a higgadt válasz. - Megadná a hozzávetőleges szempontokat?

Toussaint röhögött, Ulans szitkozódva kapcsolta ki a készüléket. Sima ügynek indult ez a rohadt mentőakció, de percről percre rázósabbá válik. Mi a franc folyik itt egyáltalán?

- Van már diagnózis? - intett Ackland felé. - Mikor hallhatunk tőle részleteket?

Toussaint a medimat szabályzóival bajlódott. A CT-alagútból épp egy másik túlélő bukkant elő, akit a manipulátorok hűvös precizitással társai mellé emeltek.

- Nagy a kavalkád a kijelzőkön, de azért kiszűrhető a lényeg. Valamennyien sokkos állapotban vannak. A kiváltó ok ismeretlen - fiziológiás változásnak egyik esetben sincs nyoma. Az enkefalinszint kissé magas - hogy miért, pillanatnyilag gőzöm sincs. Ami a hormonháztartást és a vérképet illeti…

- Ne cifrázd már, basszameg! Toussaint sóhajtva dőlt hátra székében.

- Harminchat, de maximum negyvennyolc órával ezelőtt a szar is beléjük fagyott, úgy megrémültek. Beugrottak abba a teherautóba, és pá, kolónia: nekivágtak a sivatagnak. Alighanem a többi telepessel együtt. Ezeknek pechjük volt. Rossz döntést hoztak, vagy szimplán irányt tévesztettek - a végeredmény egy és ugyanaz. Elmaradtak a konvojtól. Észlelték a vihar közeledtét, igyekeztek meglépni előle. - Felsóhajtott. - Ott, ahol rájuk bukkantunk, elég áttekinthető a terep. Hogy hogyan és miért borultak fel úgy, ahogy felborultak, fogalmunk sincs. A teherautó mindenesetre kigyulladt és felrobbant. A… maradványok arra engednek következtetni, hogy a menekülők… eredetileg többen voltak. Némelyik biztosan bennégett a roncsban - hogy pontosan hányan, azt legfeljebb szakértők tudnák megállapítani. Ezek öten valahogy kivergődtek, és futva próbáltak minél távolabb kerülni. Úgy száz métert tehettek meg, aztán…

- Aztán?

- A franc tudja… - Toussaint az öntudatlan Ackland mellé lépett. - Láttátok ezeket a véraláfutásokat a nyakán? Mintha fojtogatták volna. Némelyik a kezén is megsérült - bunyósoknál látni hasonlót. Nem kizárt, hogy összekaptak valamin. Egymásnak estek, és addig pofozkodtak, míg földhöz nem vágta őket… - Tétovázott. - …valami spéci ideggáz? A szégyenérzet? Digó legyek, ha értem.

- Fertőzöttnek nem fertőzöttek - sietett kijelenteni Barber. - Mr. X nem csak bioszondával, Geiger-mérővel is megvizsgálta őket, mielőtt a ‘kopterre kerültek. Az összes visszajelzés negatív volt. Se vegyszer, se vírus. Tiszták.

- Akkor mi a nyavalyáért nem mozdulnak? - fakadt ki Ulans. Ez az ügy már nem is rázós - ez egyszerűen büdös. - Pokolba a jutalékkal meg az összes többivel: lelépünk innét!

- De uram…

- Pofa be, Dee - javallotta Toussaint szelíden. - Semmi kedvem formalinban végezni, és te sem lennél valami nagy látvány a Smithsonian exobiológiai tárlatán, elhiheted! - A mozdulatlan testekre pillantott. - Valószínűleg akkor csesztük el az egészet, amikor buzgólkodni kezdtünk. Minek tetéznénk hibával a hibát? Elpályázunk, és kész. A hátunkat már lefedeztük.

- Én inkább a seggünkért aggódom - világosította fel Ulans, ahogy kifele indult.

Legszívesebben a fogát csikorgatta volna. Várakozásokkal telten érkezett erre a kurva bolygóra, és tessék: lassanként minden ellene fordul.

Irtózott a félmunkától, a rejtélyeket azonban még nehezebben viselte. Az embernek tudnia illik, mikor szálljon ki a játékból: akkor, ha valami hitzkopf az égig emeli a téteket. Az itteni munka nem férfiaknak, hanem elméleti síkon mozgó buzeránsoknak való - bíbelődjenek csak vele ők!

- Biztosra veszem - mondta a nyomában loholó Toussaint -, hogy az elvárásoknak minden szempontból eleget tettünk. Próbáld így szemlélni a dolgot: jelentéktelen üzemanyagveszteség árán öt lelket mentettünk meg a kárhozattól, akik a megfelelő kezelések után - s persze ha nincs jobb dolguk - ismét Földanyánk keblére borulhatnak. Hogy a műszereink ócskák, a felszerelésünk pedig legfeljebb sajnálkozásra elegendő, igazan nem a mi hibánk! Azt tettük, amit az adott körülmények között megtehettünk. Ha a Weyland-Yutaninak kifogásai lennének az eljárásunk ellen, tisztázhatják a Kamarával. Ezek öten mellettünk tanúskodnak majd, lefogadom. Nyugalom!

- Tökéletesen nyugodt vagyok! - ordította Ulans. - Rögzítettétek a viharra vonatkozó adatokat?

- Egyenest a fekete dobozba kerültek, főnök…

A kapitány megtorpant, a falnak vetette hátát, és végre-valahára cigarettára gyújtott Három évet adott volna az életéből ugyanannyi AMF-tablettáért. Lecsúszottabbnak, vesztesebbnek, kukásabbnak érezte magát, mint bármikor azelőtt.

Megmentettünk öt embert, ismételgette magában. Ötöt. A többit talán csak a Valhalla istenei lennének képesek a viharzónából kivakarni. Nyugodt vagyok, mint egy nyári éjszaka. Nyugodt. Nyugodt.

- Hívd vissza a többieket! Készítsétek fel a bárkát a starthoz! - parancsolta végül a régi keménységgel. - Amint befutnak, felfűtjük a kazánt, és odébbállunk! - Az egészségügyi részleg felé sandított. - Gyerünk!

- Vettem, főnök - mormolta Toussaint, és elsietett.

Ulans végzett a cigarettával, majd nyomban újabbra gyújtott. Hátát a langyos fémfalnak vetve állt; tudta, a hídon lenne a helye, de képtelen volt megmozdulni. Az Ackland nyakát éktelenítő véraláfutásokra gondolt - aztán kifújta a füstöt, és várta, hogy csillapuljon kezének remegése.

Meglehetősen hosszú ideig kellett várnia.

8.

Amikor a hajóról befutott az üzenet, Milt Vaughn “első osztályú fedélzeti mérnök” lekászálódott a ballonkerekű terepjáró vezetőfülkéjéből. A meredély széléig óvakodott, onnét kiáltott le bóklászó társainak vége.

- Affrancba… - X nem tudta eldönteni, voltaképp mit is kellene éreznie. Éppúgy gyűlölte félbehagyni a munkáját - bármilyen munkát - mint Ulans, még ha csak annyi eredménnyel kecsegtetett is, mint ez a mostani. Odahajította az anyagmintákkal teli konténert a kis Choltonnak, aztán felegyenesedett, úgy-ahogy leporolta magát, és felpillantott a könyörtelenül izzó napra. - Nesze semmi. A rabló életbe, hogy rühellem ezt az egészet!

Vaughn felpergette a terepjáró motorját A giro’kopter súlyával megkönnyebbült jármű készen állt az indulásra - készen arra, hogy két óra helyett kurta negyven perc alatt gördüljön vissza velük a Lecter biztonságába.

- Mondott valamit, uram?

X végighordozta pillantását a dombgerincen, egészen addig a pontig, ahol sötét barázda látszott a homokon - ott fordult a mélybe a menekülőkkel zsúfolt terepjáró. Jó harminc méterrel lejjebb, a sziklák közt robbant fel, a négy égtáj felé, száz-egynéhány méteres távolságba röpítve lángoló darabjait. Egy lemeztöredék most épp X lába előtt hevert. Valami arra indította, hogy lehajoljon, szemügyre vegye és megpiszkálja univerzális szerszámként használt golyóstollával. A feketére égett felület láttán azokra a szerencsétlenekre kellett gondolnia, akik nem úszták meg a zuhanást. A felhólyagosodott festék buborékjai a kánikulában meglágyult aszfaltot juttatták eszébe szülővárosa, az alabamai Vicksburg kibaszott főutcáján, ahol szombatonként olykor csúnyán állon vágták; igen, uram; vér és nyál a porban, akár azoké a nyomorult hülyéké, akik bevették a maszlagot az emberiség feltartóztathatatlan előretöréséről, meg arról, hogy hazulról pár száz fényévnyire végre emberek lehetnek… Eszébe jutott, hogy annak a vagánynak, akibe a kését a sokadik szombaton végre belevágta, fényes és fekete volt a cipője, akár ez a lemez itt és felkavarodott a gyomra, ahogy ráébredt, hogy azokkal a buborékokkal voltaképp a Baby Ruth csokoládészeletre is emlékeztet egy kicsit.

- A rabló életbe… - ismételte rekedten, aztán legyűrte az érzést, golyóstollával megkocogtatta a felületet és összerezzent. Mi a fene?

Az űrben és a gyarmatokon használatos ötvözetek túlnyomó részében csak a plazmaláng tehetett kárt. Mégis, nem az első, hanem éppenséggel a negyedik olyan roncsdarab volt ez, melyen a korrózió nyomait fedezte fel. Egy csőcsonkon, melyet korábban magához vett, még világosabban látszottak a vegyi behatás nyomai: a fémet szitává lyuggatta, szinte szétmarta valami - valami, aminek semmiképpen sem lehetett helye egy közönséges teherkocsin…

- Uram!

Kelletlenül pillantott fel; verítéktől nedves, göndör haja a szemébe hullt.

Igenuram?

- Erősödik a szél - kiáltott le aggódva Vaughn. - Ulans kapitány megint átszólt, hogy nem várhat örökké. Azonnal indulnunk kell!

- Vagyis lelépünk - tapintott a lényegre az örökké fanyar Cholton. - A meló többi részét a hivatásos dögevőknek hagyjuk amatőröknek túl nagy ez a falat. Úgy tűnik, az élőhalottak láttán a porosz is kapcsolt végre… - Tűnődve nézte a szétszóródott roncsokat. - Hallott már a rugalmas elszakadásról, uram?

X meghökkent. - Kellett volna?

- Naná! - Cholton máris felfelé igyekezett a meredélyen. - Ulans kapitány dicső elei használták a kifejezést, miután egy-egy csatában szarrá verték őket. A “fejvesztett menekülés” nem felelt meg a kényes kraut ízlésüknek! - Kurtán felröhögött. - Ennek a csatának itt a vége, ez pedig nem más, mint a rugalmas elszakadás. Mit gondol, kitüntetnek érte?

- Maga elfogadná? - húzta el a száját X.

- Feltétlenül - mondta Cholton. - Az se baj, ha követ vágnak az emberhez, csak… építsen belőle valamit!

Még egy elfuserált filozófus, gondolta X. Kidörzsölte szeméből a port, újra felpillantott az idegen világ hidegkék égboltjára, azután társa nyomába eredt. Bármi történt is ebben a mindenségtől elrugaszkodott sivatagban, az a továbbiakban nem tartozik rá. Így van az, ha valaki hivatásos, de nem elhivatott…

Felzúgott a nagy teljesítményű motor: a Lecter terepjárója északnak fordult. A fülkében szorongó emberek egyike sem láthatta azt a nyolcujjú csontkézre emlékeztető kreatúrát, mely mindeddig a gép hasa alatt hevert, s melyet most egykettőre elfedett a leülepedő por. Egy társának teste a hatalmas kerekek alatt roppant meg, de mert a molekuláris sav röviddel az életforma pusztulása után semlegesítődött, ez sem keltett feltűnést. A másik három arcmászó tetemét - ezek is a közelben aszalódtak - legfeljebb egy szörnykirálynő, vagy egy harcos tudta volna a bizarr formájú kövektől megkülönböztetni. Királynők és harcosok azonban nem akadtak a közelben.

Legalábbis egyelőre.

9.

A lánctalpas jármű körül egyre halkabban zúgott, fokozatosan széllé szelídült az orkán, Addie Resniknek azonban nem volt akkora szerencséje, hogy ezt hallhassa.

Álmodott

A közelmúltban átélt iszonyat képei könnyedén átjutottak az önkontroll nyitott zsilipjein, alámerültek a tudattalan óceánjába. Osztódni kezdtek, ahogyan az univerzum legprimitívebb életformai teszik, ha elérkezik az ő idejük. Összefogództak, növekedtek. A végeredmény hátborzongató, minden részletében valószerű látomás volt - az a fajta, amely épp hitelességével kínozza leginkább az embert

Resnik ott járt, ahol Carrie Wong is megfordult egyszer-egyszer az invázió kezdete óta. Azon a nedves helyen, ahol a sötétség méhében neszek születtek: az utat kereső élet, a vergődés és a halál hangjai. Kínkeserves lassúsággal haladt egy szűk, párálló folyosóban, melynek falait váladéktól csillogó, kocsonyásan áttetsző bordázat alkotta. Mint görcsösen összehúzódott belek, vaskos tömlők lüktettek körülötte; a mennyezetről aláhulló vízcseppek kopogásával saját szívének szapora dobogása feleselt. Valamit szorongatott a kezében, de hogy pontosan mi az, képtelen volt eldönteni: különös borzongás tartotta vissza attól, hogy lepillantson. Gumiszerűen rugalmas test feszült a hasának. Valahányszor lélegzetet vett, éles fájdalmat érzett, mint az a ember, akit nemrég gyomorszájon vágtak. Fémes ízt érzett a nyelvén - megsejtette, hogy ez vérrel kevert nyál lehet, de akár a gumiszerű keménységet, ezt sem tudta mire vélni. Aztán meghallotta a hívást. KELLESZ NEKEM.

A hang, rezgés - vagy az ördög tudja, micsoda - szemből áradt feléje, onnét, ahová már nem jutott el a síkos felületekről visszaverődő lidércfény. Resnik remegő lábakkal torpant meg a sötétség peremén, tétován nyújtotta előre bal kezét, melyet a homály, akár valami kiéhezett fenevad, tüstént magába fogadott, azután…

GYERE KÖZELEBB!

Felfoghatatlanul hatalmas térséget sejtett maga előtt. A szakadék, amelyet át kellett volna lepnie, szélesebb volt, mint az univerzum maga.

VÁROK RÁD…

Valahol a magasban izzás ébredt, rőtes dicsfény rajzolta ki a csarnok közepén trónoló szörnykirálynő alakját. Az acélöntvényként csillogó, tarajos koponyát, a testhez szorított karokat, a félig megszilárdult héjú tojásoktól dagadozó, roppant tojócsövet. Resnik eltátotta száját, hogy sikoltson, torkát azonban vérfolyam öntötte el, mielőtt megtehette volna. Ekkor és csak ekkor - az álom könyörtelen logikája lehetővé tette, hogy lepillantson végre a hasfalának feszülő valamire.

A mellén tátongó lyukban vonagló, lábatlan iszonyat, a királynő kicsinyített mása sziszegve fordult feléje. Nem volt szeme, melyet áldozatára nyithatott volna, s füle sem volt, hogy felfogja és közvetítse az emberi lény sikolyát. Tűhegyes, apró fogain alvadt vér feketéllett, farka újra és újra nekicsapódott a roncsolt szerveknek Resnik testében, akinek öklendezni sem volt ereje többé. Az egyensúlyát holmi csoda folytán mégis sikerült megőriznie: elkerekedett pupillákkal, saját vérétől fuldokolva meredt a fejedelmi idegenre.

A karok egyike felemelkedett. Az acélos karmok egyenest rá szegeződtek.

ILYEN VAGYOK.

A szörnykirálynő felemelte fejét. Belső állkapcsa előrelendült, összecsattant a párás levegőben. Az agyarak közt nyálindák feszültek meg, aztán elpattantak, mint megannyi túlterhelt íjhúr. A testének oltalmában dagadozó tojások verítékezni látszottak, rücskös bőrükön váladékcseppek peregtek végig.

A sziréndal pedig folytatódott:

ÁT KELL ADNOD MAGAD NEKEM.

IGEN.

IGEN!

- Nem!

- Mit nem?

Resnik felriadt. Első tudatos mozdulatával a testéből előtört szörnyet kereste, ám annak nyoma sem volt, ahogy hiányzott melléről a tátongó seb is.

Brosseau hajolt föléje aggodalmasan. Nyilván nem tudta mire vélni felkiáltását - sem a szemében csillogó könnyeket

- Addie…

- Semmi bajom - hazudta Resnik. Bocsánatkérően simított végig a gyarmati pointer nyakán, aztán lerázta magáról a plédet, s máris a mikrofonnal kombinált fülhallgató után nyúlt. - Mennyit aludtam? Tart még a vihar?

- Elvonulóban van - felelte a fiatalabb nő. - Kábé hat órát játszott velünk, és nyilván elég homokot hordott körénk ahhoz, hogy…

- …hogy induláskor meggebedjünk. - Resniknek nem kellett bemutatni a bolygó szertelen viharait. Tudatos emlékei közt főhelyen szerepelt a lilásfekete égbolt képe, hozzá apja suttogása, aki Rourke’s Drift első épületeinek tervezője volt: “Nyakat behúzni! Az uraság közelít!”

Az uraság ezúttal is felbukkant, majd odébbállt - szokása szerint a lehető legtöbb kárt és kellemetlenséget okozva. Hogy pontosan mekkora a baj, megtudják hamarosan.

Már amennyiben az antennák épek maradtak…

Resnik a tág félkörben veszteglő járműveket hívta.

- Itt SZ-1. Minden egységnek helyzetjelentést kérek!

- Kettes vételen. Még élünk, Addie…

- Hármas. Volt egy kis hisztéria, de elboronáltuk a dolgot. Szóval… remélem. Hangosan és tisztán hallunk Mi az ábra?

- Négyes kocsi ép. A szigetelés kitartott

- Ötös oké.

Resnik kezdett megnyugodni. Brosseau meleg - nem is, forró - dobozos kólát nyújtott neki, egyet az utolsók közül. Hol van már az a gép? És hol van a szolgálatkész, minden problémát legyőző Bishop?

- Hatos. Készen állunk főnökasszony!

- Hetes…

Az adás megszakadt.

Néhány pillanatig mély csend honolt az éterben. A kocsiparancsnokok mintha a lélegzetüket is visszafojtották volna.

- SZ-1 hívja SZ-7-et - próbálkozott Resnik - Hallotok minket?

- Vételi elégtelenség - állapította meg valaki. - Tenisznyelven szólva: hiba a fogadónál.

- Kuss! - csattant fel Resnik - Meg adogatok

Félretolta a kólásdobozt, és másik hullámsávra kapcsolt. Semmi. Csend.

- SZ-1 - szólt a mikrofonba rezignáltán. - Ki látja a Hetest?

Elhúzta száját a statikus recsegés hallatán. A szeme sarkából látta, hogy Brosseau máris bajlódni kezdett saját “periszkópjukkal”.

- Négyes jelentkezik - sercent most a fülhallgatóban. - A Hetes mellettem parkol, úgy háromnegyed tíznél. A távolságát elég nehéz megbecsülni: még mindig rengeteg homokot hord a szél.

- Látod az antennáját?

- …ében! Ismételj, SZ-1!

- Azt kérdeztem, látod-e az antennáját! - Resnik kezdte úgy érezni, alábecsülte a vihar elszántságát. Ilyen könnyen még egyetlen telepescsoportot sem engedett ki a karmai közül. Másfelől viszont…

Múló fájdalom a mellében. A sötét, meleg hely emléke.

Szemébe ismét könnyek szöktek.

- A kurva anyádat!

Ebből már nem kért ismétlést a Hetes.

- Mi baj, Addie?

Resnik tétován a melléhez nyúlt, elbabrált a hosszú láncra fűzött dögcédulával. Spots árgus szemekkel követte minden mozdulatát.

- Semmi. Egyelőre semmi. - Kitörölte szeméből a kín könnyeit. - Látod az antennát, Marsh?

Tétovázás a túloldalon.

- Nem esküdnék meg rá, hogy a helyén van, de… Várjatok csak!

Resnik épp erre a válaszra számított. Fújt egyet tehetetlen dühében. Most hogyan tovább? A térkép szerint alig tíz mérföld választja el őket a barlangoktól. Ha egyszer elérik őket, a bolygó - s persze a mindenség - erői jóval nehezebben férkőzhetnek hozzájuk. Ha a motorokban nem tett túl nagy kárt a homok, rövidesen indulhatnak. Ha sikerül leküzdeniük a kommunikációs problémákat…

Lehunyta szemét.

Ha maradt volna egy csöppnyi bátorságod, kikászálódnál ebből a koporsóból, hogy körülnézz!

Mozdult hogy felemelkedjék, mikor a négyes kocsi ismét jelentkezett. Wad Marshall a maga kacskaringók nélküli farmer-logikájával nyilván ugyanarra a következtetésre jutott, mint ő és máris nekilátott, hogy tisztázza a helyzetet.

- Maradj vételen, SZ-1 - mondta. - Kigombolkozom és átnézek a Heteshez!

- Várj!

- Mire? - értetlenkedett Marshall. - Nézd, tudom hogy szar az idő odakint, de nem annyira szar, hogy ne tudnék megtenni harminc-egynéhány kibaszott métert szél ellenében. Ha az antenna szállt el azon a tragacson, tíz perc alatt pótoljuk, aztán elhúzunk innét mindannyian. Így a Hetesnek esélye sincs, hogy tartsa a lépést. Fogadok, még azt sem hallanák, ha beindítanánk a motorokat!

- A motorokról jut eszembe… - próbálkozott valaki. - Ha már úgyis kimész, nem kurbliznád be a járgányomat Wad?

- Nekem a szélvédőmet mosd le!

- Nekem egy hideg sört hozzál!

- Egyéb perverziók? - tudakolta Marshall.

- Na jó, ezért egyszer még benyújtom a számlát! - Nyilván levette a fejhallgatót, mert a következő mondatot Resnik alig értette már:

- Vigyázz, tökös! Fél tonna por is állhat azon a francos tetőn…

- Wad!

- Pillanatnyilag nagyon elfoglalt, Addie - közölte egy tompán konduló férfihang. A tökös. - Szív egy kevés friss homokot, és már jön is, becsszóra!

Fémes nyikordulás: a lánctalpas kormányfülkéjének fedele csúszott félre. Spots felvonított.

- Na tessék, basszameg! Az se volt normális, aki…

És aztán az a másik kiáltás. A velőtrázó, alig emberi sikoly.

10.

Erre azért nem számítottál, igaz-e, Wad?

Amikor kikászálódtál abból az átok terepjáróból, felkészültél a legrosszabbra - homokra, kövekre, bömbölő szélre -, de arra semmiképp, ami várt.

Mert vártak rád. Meglehet, hosszú órák óta lapultak már türelmesen, hogy csillapuljon a vihar, amely ugyan nem árthatott nekik, nyomban végzett volna viszont veletek, két lábon járó petefészkekkel. Vagy mondjunk inkább szerves inkubátort? Sosem rajongtam különösebben az elméleti biológiáért… Egy szó mint száz, körülnéztél. Amit láttál, nem sokban különbözött attól, amit Pompei lakói láthattak utolsó perceikben: csúf, hamuszürke mező, jókora hullámok a lánctalpakon megtörő porban; sziklák, kövek. Amatőrhöz képest egész jól becsülted fel a hetes kocsi távolságát, mely úgy negyven lépésnyire vesztegelt és mintha szellemalakok rajzottak volna körülötte.

Megborzongtál.

Arról, amerre az egyes kocsit sejtetted, vonítás szállt a széllel.

- Na tessék, basszameg!

Ezzel az ősi fordulattal próbáltad érzékeltetni, mennyivel jobban ismered a dürgést a hetes utasainál, akik jobban tették volna, ha a seggükön maradnak, míg hozzájuk érsz. Nagyot horkantál, kiköptél. Fogaid közt száraz homok csikordult. Ez arra késztetett, hogy tovább cifrázd:

- Az se volt normális, aki…

Készültél, hogy nekiindulj - aztán mozdulatlanná dermesztett a döbbenet.

Merthogy körös-körül megelevenedtek a kövek.

Az egyik - naná hogy az, amelyik a legközelebb volt hozzád - karokat, lábakat, karmokat és fogakat növesztett. Csak bámultál; hipnotizált a dög nagysága, no meg a torkából előtörő sziszegés.

Mikor neked ugrott, mikor megragadott, valahogy megtaláltad a hangodat: felsikoltottál.

Cselekednem kellett.

Ellennyomást adagoltam, nagyot faroltam a robogóval. Nagyjából annyira, vagy még annyira se zavart a por, mint az idegeneket; tökéletesen biztos voltam a dolgomban, ahogy célra emeltem a fegyvert. Remek darab. Tíz milliméteres M-44-es, hat tonnásra tuningolt torkolatsebességgel. Lézeres irányzékra nem volt szükségem - egy kis csalásra viszont igen. A ravaszt elhúzva egy pillanatra megszűntettem a vizuális kapcsolatot a külvilággal. Csak így remélhettem, hogy annak, amit tennem kell, nem lesznek zavaró következményei a hülye nigger fejemben.

Tudom, tudom: az Első Törvény. Az ember az ember. Óvni, védelmezni.

Sóder.

Az első dugaszt te kapod, tudtam jól. Egyszerűen nem tehettem mást: a dög vére pár pillanattal később mindenképp végzett volna veled. Így csak egy ütést éreztél - igaz, akkorát, hogy a gerinced is megroppant tőle. A többit el tudtam képzelni, hisz láthattam épp elégszer: a lövedék áthatol, vörös felhőben, hús és kabátbéléscafatokat szórva robban ki a túloldalon. Kész.

Elernyedtél az idegen szorításában. Már nem szenvedtél, mikor a molekuláris sav az arcodba, a nyakadra és a melledre fröccsent.

A csonttetű bal karját, bal lábát leszaggatták az M-44-es sorozatai. Mindazt, ami maradt belőle, egy oldalról jövő lövés a terepjárón túlra, a laza homokba lökte.

- Bingó!… - zihálta Hawkins.

Blain futva érkezett, Ramirez és Billy fedezte. A traccstáras BAK-11 pokoltüzet okádott a felénk kúszó idegenekre.

- Egyetek szart, kibaszott dögök!

Nem hiszem, hogy vigasztalna, de hamar kicsináltuk őket, Wad. Ez a felállás nekünk kedvezett. Meglódultak, pattogtak - aztán darabokra szakadtak, mint azokban az özönvíz előtti játékprogramokban. Némelyik még megcsonkítva is marni próbált; na igen, ilyen már csak az életben, főként az Államoktól délre és keletre fordul elő. A hetesből nehéz lett volna kifüstölnünk őket, úgyhogy Dutch kedvenc taktikáját alkalmaztuk: elsöpörtük az egészet. Harminc milliméteres gránátokkal adtunk zárótüzet, aztán végeztünk a lángolva menekülő banánfejűekkel. A négyesből kivergődő második embert elvakította a villanás, a por meg a fekete füst - aztán felüvöltött, ahogy ujjai a fémen sistergő savtócsába értek. - Jézus Kr!…

Hawkins odaugrott, galléron ragadta és kirántotta. Vele együtt szökkent oldalt, hogy elkerüljön egy vergődő dögöt - csodákra képes olykor az Első Törvény. Mire odébbhengeredtek, már ott is voltam, hogy rendet teremtsek.

- Nyírd ki, a büdös úristenül - üvöltötte Hawkins.

Fejbe rúgtam a csonttetűt. Mikor a lábam után kapott, belelőttem - aztán még egyszer, nehogy elfelejtse. Azon a környéken, ahonnét én jövök, rendszerint tutira megyünk.

Robogók érkeztek, ‘kopterek landoltak, sorra fékeztek az APC-k meg a kisebb terepjárók.

- Tüzet szüntess! - bömbölte Dillon. - Elég!

Rávigyorogtam és nem feleseltem vele, elvégre nem csak tiszt, a bajtársam is. Annak idején nem hittem, hogy azzá válhat - de hát az olyan dzsungelekben, mint mondjuk a Conta Manai, hamar kikupálódik az ember. Dutch világéletében kedvelte Dillont, és mióta tudom, hogyan végezte odalent, értem már, miért.

Blain gépágyújának tára üresen forgott, lódarázsként zümmögött. A csövekből csakúgy dőlt a fehéres füst.

- Kész?

Mélységes undorral intett igent. Az égre sandítottam, aztán kiköptem, ahogy tőle - meg persze tőled láttam, Wad. Nyugodj békében.

Hawkins a sérült embert látta el. Ramirez és Billy a négyest biztosították, a C század katonái szétszóródtak, hogy átfésüljék a környéket. Fürgén, hivatásosokhoz illő biztonsággal mozogtak - nem épp megvetendő teljesítmény, hisz évtizedeken át hevertek Rourke’s Drift dokkjának betonja alatt. Pár órája fújtak csak általános ébresztőt nekik.

Dillon az SZ-1 felé tartott, a nyomában Mac. A legnagyobb biztonságot nyújtó harci öltözékben góliátnak látszottak mindketten.

- Jó munka, őrmester!

- Gyors munka, uram. Mindjárt a legelején elvesztettünk egy telepest.

Dillon lassan bólintott.

- Hányan lehettek a hetesben?

Mac a fejét rázta. Lerítt róla, hogy szívesen ejtené a témát - még az ő speciális dilemmafeloldó képességének is voltak határai.

- Hívd a Ripleyt! - utasította az őrnagy. - Orvosokra, biotechnikusokra lesz szükségünk. Gondoskodjanak megfelelő mennyiségű légzőmaszkról és oxigénről: a széljárás bármelyik pillanatban megváltozhat…

A kommandós bólintott.

A “parancsnoki” terepjáró felől három alak iparkodott feléjük. Az élen Resnik. Négynegyvenes Remingtont markolt: tipikus anti-rinoid fegyver, de a Némák ellen sem megvetendő.

- Maguk… - Dillonra bámult, aztán a testpáncélon kéklő emblémára. - Maguk a Társaság emberei!

Az őrnagy halványan elmosolyodott.

- C divízió, Tanagra szakasz - közölte. - Ne aggódjon, most már minden rendben lesz.

- Rendben? - Resnik hátralépett. Csak úgy sütött belőle a bizalmatlanság. - Semmi sincs rendben! Mi történt a többiekkel? Hol van Wad Marshall?

- Elesett, asszonyom - szólt halkan Mac. - Harcban esett el; már nem tudtunk segíteni rajta.

Resnik a verítéktől fénylő, kerek arcba nézett és megborzongatta az őrmester tekintete. Mintha feneketlen kútba, kígyóverembe bámult volna. Mintha…

- Ki az ördög maga?

- C divízió, Tanagra szakasz - ismételte a kommandós türelmesen. Nem esett nehezére megértőnek mutatkozni. - Volt pár szar napjuk, tudom, de ezzel vége. Hazamennek.

A rövidre nyírt hajú, koromtól feketéllő ábrázatú nő azonban nem figyelt rá. Most a közelben ácsorgó Blainre bámult szinte megbabonázva. Ismerősnek találta. A texasi erőt vett magán, biccentett és elvigyorodott.

Az alacsony égből jókora csapatszállító ereszkedett alá. Repulzorai felkavarták a homokot; a szél Dillon sálját cibálta.

- Indulnunk kell! - kiáltotta az őrnagy a turbinazúgásban. - A fedélzeten szűrővizsgálaton esnek át, azután…

Resnik hátrahőkölt. A puskát még mindig nem engedte el.

- Szűrővizsgálaton!?

- Az idegenlárvák miatt - bömbölte Dillon. - Megtelepszenek a mellüregben, és növekedésnek indulnak. Alig pár óra múltán eléggé megerősödnek ahhoz, hogy utat törjenek maguknak a külvilágba. Ha még egy kis időt kapnak a sorstól, átváltoznak azokká a férgekké, amelyeket ismerhet már… - Kényszeredett mosoly. - Ne aggódjon! Egy lárvahordozó támadása komoly megrázkódtatást jelent - ha átesett volna rajta, emlékezne rá, arra mérget veszek. Maga tiszta, és minden bizonnyal tiszták a társai is. Puszta formalitásról van szó. Tegye le a fegyvert, kérem!

Resnik tétovázni látszott.

- A főadminisztrátor…

- Halott - bólintott komoran Dillon. - Fogtuk az adásukat. Mindenről tudunk. Rourke’s Drift romokban hever. Az épületek jó része leégett, a többiről gondoskodtak az elszabadult kérődzők. Egy sem élt már, mire talajt értünk. - Lepillantott nagy tűzerejű M-62-esére. - A megmaradt férgek baját mi láttuk el. És most, ha megkérhetem…

Resnik a homokba ejtette a puskát. Elfordult a fekete bőrű tiszttől, tett néhány lépést a terepjárók karéja felé. A túlélők már előkászálódtak, gyanakodva figyelték a landolóegységből kisorjázó biotechnikusokat.

- Mi a nyavalya történt, Addie?

- Hol vannak a többiek?

A sötét hajú nő hátrapillantott. Összeszorította fogait - csak így sikerült megakadályoznia, hogy felzokogjon.

- Nincsenek többiek - mondta rekedten. - Ennyien maradtunk. A Társaság… - intett az egyenruhások felé - …értünk küldött. Ha tiszták vagyunk, nem eshet bántódásunk. Felszállunk a mennyekbe, ahogy a Bibliában áll. Fanfarok, miegymás. Ne ellenkezzetek! - Körülnézett. - Úgyis hiába.

Resnik nem volt tapasztalt vezető. Érdes stílusával aligha aratott volna babérokat bármely más helyzetben, bármely más bolygón, ezeket az embereket azonban rég megnyerte magának azzal, hogy a létező legnehezebb próbát állta ki velük. Ha arra utasítja őket, bizonyára körömszakadtáig védekeznek - így azonban némán, tétlenül tűrték, hogy a biotechnikusok az egészségügyi modul felé tereljék őket.

A szűrővizsgálat a körülményekhez képest gyorsan és zökkenőmentesen zajlott. Az átvilágítás során “tisztának” minősített túlélők egy óra múltán már ott kuporogtak egy fegyverolajtól szagló, nagy APC gyomrában, mely a Ripley landolóegysége felé tartott.

Resnik és Brosseau egymásnak vetett háttal gubbasztottak a félhomályban. Spots nem tágított mellőlük, ők pedig - úgy érezték, tartoznak ennyivel Rourke’s Drift emlékének - felváltva kényeztették. A csapatszállítóban néhány C századbeli katona és kommandós is helyet kapott. Az előbbiek szótlanul meredtek maguk elé, az utóbbiak viszont összerezzentek egy váratlan hangjelzésre.

Dillon, aki maszk és harci öltözék nélkül leginkább nehézatlétára emlékeztetett, a monitorokkal szemközti ülésbe zökkent, és végigzongorázott a kapcsolókon.

- WU-AHL Tangó Sierra - darálta a gégemikrofonba. - Tanagra vételen!

Egy percen át félrebillentett fejjel, résnyire szűkült szemmel figyelt, aztán nyugtázta a vételt, bontotta a kapcsolatot, és valami merőben kézenfekvőt művelt: fojtott hangon elkáromkodta magát.

- Maga aztán nem csinál titkot az érzéseiből - dünnyögte Resnik. Aludni vágyott, de tudta, hogy jó ideig nem lesz bátorsága hozzá. - Mi a gond már megint?

A férfi úgy pillantott rá, mintha sosem találkoztak, szót sem váltottak volna - aztán, mintegy észbe kapva, igazított arckifejezésén, és felsóhajtott.

- Végeredményben joga van tudni… Kellemetlen híreket kaptam egy közelben talajt ért objektumról. A Ripley szenzorai csak a viharfront elvonulása után észlelték a nyomát, addigra viszont elkéstek már azzal, hogy kapcsolatot keressenek vele. Épp most hagyja el az orbitális pályát. Ennyit a biztosított terepről és a szigorú titoktartásról. - Keserűen felnevetett. - A kurva úristenit! Minden összeesküszik ellenünk ezen a nyomorúságos bolygón - most aztán sietnünk kell!

Resnik meg tudta érteni az érzéseit.

- Csak nem azok a gorgófejű fenevadak felejtettek itt valamit? - kérdezte Brosseau. Végtelen levertségén pár pillanatra úrrá lett a kíváncsiság. - Mondja őrnagy, találkozott már velük? Ha nem, tartok tőle, a világegyetem magának is tartogat még egy-két ronda meglepetést.

- Vérbeli harcosok - fűzte hozzá Resnik. Merőn nézte a C század katonáit. - Kábé hat-milliószor veszedelmesebbek ezeknél a szótlan fiúknál…

Noha a telepesek nem Ragadozónak nevezték a gyilkos kreatúrákat, s afelől sem volt kétség, hogy a vihar idején nem ők tértek vissza, különös kifejezés jelent meg Dillon ábrázatán.

- Ha hiszik, ha nem, volt szerencsém egyhez a maguk… harcosai közül. - mondta rekedten. - Igaz, rég történt a dolog, de elfelejteni sosem fogom. - A Tanagra szakasz kommandósaira, Blainre, Billyre meg a többiekre pillantott. - Soha az életben.

- Na persze - mormolta a mindeddig szótlan Kay Koblenz. - Így vagyunk ezzel mindannyian.

 

Az Ellen Ripley hatalmas hajó volt, nagyobb a Társaság bármely más AA-osztályú cirkálójánál. Fedélzeti rendszereit különös gonddal tervezték és építették, műszerei talán még egy ugróegér futó szerelmi lázát is regisztrálták volna - akadtak azonban a mindenségben olyan tényezők, melyekkel a kelepce kitervelői, a Föld legkiválóbb tudósai és stratégái sem számolhattak.

Közéjük tartozott a Delta Hydrae VIII. északi féltekéjén tomboló vihar.

Abból a magasságból - vagy inkább távolságból -, ahol a Ripley úszott, fahéjszín sávok jelentéktelen örvényének látszott csupán. Néhány ezer kilométerről szemlélve, a világűr léptékéhez szokott ember számára majd minden jelentéktelennek látszik. Így eshet, hogy bizonyos égitesteket a “fikarcnyi” jelzővel illetnek, hogy egy közelben elsuhanó meteor már “lótúró”, és hogy egy viharfront a maga kontinensnyi felhőivel, villámaival, tomboló szelével “múló kellemetlenségnek”, “átmeneti telemetriás zavarnak” minősül.

Azok, akik a fenti gyöngyszemeket megalkották, s akiket elbizakodottságba hajló magabiztossággal ruházott fel járművük tűzereje, csak akkor rezzentek fel, mikor a számítógép - ez a náluknál jóval intelligensebb, szilikonalapú életforma - riadót jelzett.

A kapkodva lehívott, sebtében értelmezett információk szerint jó oka volt rá.

A viharfront nyomában járó statikus recsegésbe elektronikusan modulált zajok vegyültek.

- Verj a seggére, Dee bébi! - szállt az éterben Ulans kapitány diadalittas hangja.

A minden képzeletet felülmúlóan rozoga Lecter sikerrel maga mögött hagyta a sivatagvilág légkörét. Nyolcezer kilométernyire járt csupán a sugárzó hulladékkal zsúfolt konténertől, mire a Ripley bekapcsolta hajtóműveit Az összekapcsolódás kényes manőverének befejeztével a felé igyekvő cirkáló rejtve volt még a bolygó hajlata mögött, majd - a Lecter fedélzetén tartózkodók számára legalábbis - elveszett a monitorokat elöntő pokoli ragyogásban. A roncsszerelvényt övező mágneses mező eleve kizárta a kapcsolatfelvétel szokványos formáit, a hosszú űrsétát követő dörömbölést és a rakétasortüzet kivéve. Az elsőre érthető okból nem akadt vállalkozó, s mire a Ripley parancsnoka elszánta magát a másodikra, késő volt már.

A Chigusa Holdings bárkája, konténerében a Föld sok millió tonnányi radioaktív hányadékával, fedélzetén maroknyi elégedett, maroknyi öntudatlan, egy veszett, no meg néhány ébredező lénnyel, letért az orbitális pályáról, és rohamosan távolodott az örökös éjszakában.

11.

A Ragadozók rövidtávú járművének vezérlője akár szegényesnek is tűnhetett a Ripley vagy a Lecter hídjához képest. Kialakításakor a célszerűség volt az elsődleges szempont, ráadásul a halódó vörös törpe bolygóján, ahol a Ragadozók kifejlődtek, a gondolkodógépektől csupán engedelmességet és teljesítményt vártak - választ, visszajelzést nem.

A helyiség enyhén ívelt falát borító “taktikai kijelzőn” bonyolult alakzatok vibráltak, visszfényük ott táncolt a fémes laplemezek fölé hajló “pilóta” apró szemeiben. A súlyos sisak kissé távolabb, a padlón hevert - látnivaló volt, gazdája várta a pillanatot, hogy szabadulhasson tőle. A smaragdzöld vér jókora cseppjei úgy tündököltek körös-körül, akár nyári éjen a világítóbogarak.

A fiatal Ragadozó számos sebet kapott a bolygón, ahol élete első komoly trófeáit megszerezte. Talán a kimerültség, talán a megalázó visszavonulás volt az oka, hogy ezúttal kevés örömét lelte a küzdelemben. A tánc halálos volt ugyan, a vadászból viszont egykettőre préda lett - potenciális zsákmány, melynek a dicsőség helyett immár az életéért kell harcolnia…

A tapasztalat újszerű volt, és merőben nyugtalanító. A Ragadozó úgy sejtette, emlékét - akár az iszonytató hegeket - cipelheti majd, amíg csak él.

Éles hangon percegett most, mint valami hatalmasra nőtt szú. Rágói görcsösen összehúzódtak: némi vért köhögött fel, a padlóra köpte, és a lábánál sugárzó foltra meredt Tudta, milyen közel jár a pusztuláshoz, de mert az elmúlt néhány órában közelebb is került már hozzá, megőrizte nyugalmát. Ha sikerül visszatérniük a keltetőhajóra, még megmenekülhet. Addig el kell követnie minden tőle telhetőt, hogy munka és harcképes maradhasson.

Tett pár bizonytalan lépést, aztán lekuporodott a sisak mellett. Fajtája nem ismerte a földi értelemben vett ülőalkalmatosságokat: ha pihenni akartak, álltukban dermedtek mozdulatlanná; ha erejük elfogyott, rendszerint guggoló helyzetet vettek fel; heverni is csak akkor hevertek, ha felfüggesztett életfunkciókkal kellett utazniuk, vagy ha legyűrte őket a halál. A kényelem iránti igény éppúgy értelmezhetetlen volt számukra, mint a földlakók millióit gyötrő depresszió. Egykedvűen tűrtek minden megpróbáltatást, és ebben a szellemben nevelték utódaikat is - Így kívánta a győztesek hagyománya.

A fiatal Ragadozó megérintett néhány háromszögforma kapcsolót vértjének karterminálján, és várt. Halk zümmögéssel siklott elő a combszelvénybe rejtett “elsősegélycsomag”, melyből tüstént kiválogathatta a szükséges eszközöket.

A szörnykirálynő gyermekeinek maró testnedvétől tökéletesen megvédte páncéljának monomolekuláris védőrétege, ahol azonban a lemezek átszakadtak, hatását veszítette a védőréteg is: a karmok vájta mély árkokban hányingert keltőén feketéllett a savégette hús. A Ragadozó semlegesítő zselét permetezett a sebekre. Az anyag pillanatok alatt megszilárdult, ám áttetsző maradt; belsejében kékes szikrák villantak, a roncsolt szövetekre paraszimpatikus bevonat rakódott. A termetes humanoid megvonaglott, és egy fecskendőre emlékeztető készség után kapott.

Civilizációja a fizikai kínt az élet természetes velejárójának tekintette. Noha fejlődése során a Ragadozó-szervezet számos titkára derített fényt, és temérdek szert szintetizált, hogy a test működéseit befolyásolja, sosem törekedett arra, hogy megszabaduljon a fájdalomtól. Azok a vegyületek, amelyeket a sérült egyedek fecskendeztek magukba, nem csökkentették, pusztán más megvilágításba helyezték a szenvedést - ez történt a fiatal vadász esetében is. Ahogy a horgas tű a mellébe hatolt, forróság ömlött el rajta. Úgy érezte, a feje menten szétrobban, izmai felizzanak. A sebek fájdalma vele maradt, de a kéjes kín hulláma a háttérbe szorította. Bőre hullámzani látszott, ragacsos veríték ütközött ki pórusain.

Élni fog.

Élnie kell!

Igen!

Úgy pattant fel, mintha rugóra járna. A rátört fényesség szinte elemésztette, mégis széttárta két karját, hogy diadalmasat rikoltson.

Ekkor pillantotta meg azt a valamit ott az oszlopok között. Egy kéz.

Egy jókora, nyolcujjú csontkéz…

A fiatal Ragadozó, noha tudatát elködösítette a fájdalom, felismerte a helyzetet. Hüllő őseinek fürgeségével reagált - azzal a fürgeséggel, mely a hozzá hasonlókat hatalmasabb, erősebb ellenfeleikkel szemben a túléléshez segítette. Ráébredt, hogy a szörnykirálynő egy lárvahordozójának valamiképp sikerült feljutnia a fedélzetre, és tudta azt is, hogy végeznie kell vele, különben az elképzelhető legmélyebb megaláztatás lesz az osztályrésze: harcosból hordozóvá alacsonyul, kínos halálával szolgálva az idegen életet…

Felkattintotta jobbjának kettős pengéjét, és halk trillázással nekiindult.

Az arcmászó pedig, ahelyett, hogy szintén nekirugaszkodott volna, hátrálni kezdett előle: araszolva húzódott vissza az oszlopok közti, szűkebb térbe.

A tapasztalatlan vadász utána lódult és ezt nem kellett volna tennie.

Ha valamivel kevesebb vért veszít, alighanem biztosabban áll a lábán. Ha érzékei kifinomultabbak, talán meghallja a zajt, a fémen súrlódó karmok neszét és ha gyakorlottabb, bizonyára helyesen értelmezi. Így azonban csak gázolt előre, a fájdalomtól és a dühtől félig vakon; előre a plazmaenergiától lüktető oszlopok közé, az ellenség nyomában. Agyában rögeszmévé erősödött a kényszer: el kell pusztítania a behatolót!

Az oszlopok itt, a hajó agyközpontjában vékonyabbak voltak, mint a Trófeák Termében, ahol Carrie Wong e percekben vívta élethalálharcát az erre kijelölt Ragadozóval. Vékonyabbak voltak, ám sokkal sűrűbben álltak, kizárva a hirtelen, a nagyívű mozdulatokat - fegyverrel vagy anélkül.

Erről a sebesült harcos is meggyőződhetett, mikor hirtelen szemtől szembe került a mindeddig rejtőzködő második arcmászóval.

Felkapta fejét - épp idejében ahhoz, hogy láthassa a mennyezeten végigfutó, sebesen közeledő harmadikat.

A “csalétek” felhagyott a visszavonulással, és hihetetlen lendülettel ugyancsak a sebesült Ragadozóra vetette magát.

A kettős penge megvillant, hosszú sebet tépett az egyik oszlopon, nyomában vakító energiavillám csapott ki. A Ragadozó visszarántotta kezét, igyekezett megperdülni, hogy hátát valamelyik falnak vethesse, a plazmaenergia újabb villáma azonban elérte, kibillentette egyensúlyából. Estében felfelé döfött, a mennyezethez szegezte az ugrani kész csontkezet - aztán felüvöltött, ahogy a maró váladék lidércálomszerű arcába fröccsent. Az idegent felnyársaló kettős penge hosszában ívfények lobbantak, olvadt fémcseppek és kristályszilánkok záporoztak a telibe talált csatlakozásból. A két lény - a kétlábú és a nyolclábú - szánalmasan vonaglott a maró füstben: az elnyírt vezetékek árama át meg átjárta testüket.

Öt újabb csontkéz rontott elő a padlón sötétlő, szabálytalan körvonalú lyukból. Épp akkor rontottak a vadászra, amikor annak sikerült kiszakítania a mennyezetből fegyverét. Igaz, alaposan elszámította magát, és tartalékai is megfogyatkoztak tehetetlenül zuhant hanyatt.

Az arcmászók közeledtek A Ragadozó hörgött. Igyekezett az oldalára fordulni, hogy feltápászkodhasson. Újabb hét csontkéz ugrott neki, különböző irányokból. Az egyiket kettéhasította - páncélzatán sistergő savfolyam ömlött végig -, megmaradtaknak azonban sikerült megkapaszkodniuk rajta, a padlóhoz szegezve vadul kaszáló bal karját. És már érkezett is odafentről a következő: a vergődő zsákmány lágyékába mélyesztette karmait, hosszú farka a harcos jobbját bénította meg.

Az első, a leghatalmasabb arcmászó lassan, de feltartóztathatatlanul közeledett. A földön heverő Ragadozó még láthatta a testet ékítő vöröses foltokat, a gerincen végighúzódó kinövéseket; felismerhette, mivel áll szemben és mi vár rá, mielőtt kínzói fojtogatni kezdték.

Még így sem adta fel. Küzdött, míg karcsontjai össze nem roppantak, míg titáni erejéből futotta, míg látott egyáltalán abban a pokoli ragyogásban. Valahonnét messziről, a kormányfülkét a hajó többi részétől elválasztó fémajtón túlról üvöltést hallott: Carrie Wong ellenfele - hozzá hasonlóan - útjának végére ért…

A csapdába csalt humanoid rágói szétfeszültek, belső szájnyílásában zöld habfoszlányok remegtek, buborékok pattantak szét. Egy utolsó hördüléssel mozdulatlanná dermedt, tudata elhomályosult, majd kihunyt.

Az általa megsebzett idegenekből egykettőre elszállt az élet, győztes társaik azonban ügyet sem vetettek rájuk. A humanoid mellkasát, koponyáját tapogatták - majd teret engedtek annak az egynek, amely a királynőembriót hordozta.

Ettől kezdve már könnyű dolguk volt.

Egészen a becsapódásig.

12.

Egy reaktív meghajtással száguldó hajó hátrafelé minden esetben vak, és ha berendezései olyan ósdiak, amilyenek a Lecteréi, ráadásul még süket is - Így történhetett, hogy a fedélzeten tartózkodók nem is gyanították, micsoda zűrzavart hagytak maguk mögött a mentőakció színhelyén. Egy sok millió tonnát vontató űrbárka esetében a tájékozódás legalább annyira szerencse, mint szakértelem dolga: ezt olvasni a sajtóban, és ezt tanúsítják a híres-hírhedt “szemétfutamok” megkeseredett veteránjai.

Mert egyesek - ellentétben a közhiedelemmel - mindig életben maradnak. Talán az égi statisztika miatt.

Mások viszont…

- Elcsesztük.

Ulans kapitány csak gargalizált a kávéjával. Sem az épp befejezett manőver, sem az előtte álló táviratok nem jogosították fel különösebb önbizalomra. Az étkezde sarkában üldögélt, néhány unatkozó tisztjétől és emberétől körülvéve. A helyiség nagy kronométere azzal kecsegtette, hogy veszélyes hulladékszállítmányától negyvennyolc órán belül megszabadulhat. Ragyogó - azaz inkább sugárzó - kilátás.

A megmentett zombik ügye sokkal jobban aggasztotta. Őket nem hajíthatja egy megfelelő méretekkel és felületi hőmérséklettel megvert, gyanútlan napba. Velük el kell majd számolnia. És nem csak a Kamaránál. A Weyland-Yutani nyilván saját bizottságot állít majd fel, ízekre szedi a tanúvallomásokat, az életkedvet is kiszekálja az akció résztvevőiből. Mire végeznek, új értelmet nyer a szarakodás fogalma - de ez persze még a jobbik eset. Mert ha a zombik valami olyasmiben vettek részt, aminek nem ajánlatos kiszivárognia, jön a rábeszélés, a fenyegetés, és a többi ómódi eszköz. A vesztegetés ilyen alkalmakkor persze szóba sem kerül - pedig mennyivel egyszerűbb és emberségesebb eljárás volna!

- Elcsesztük - ismételte komoran a kapitány. - Most már csak az van hátra, hogy az 54 Hydraet se találjuk a helyén…

- A csillag ott lesz, főnök - nyugtatta meg Toussaint -, és mi egy kurta hónap alatt úgy telepakoljuk, hogy világíthat az idők végezetéig. A jó édes Teremtője se ismer majd rá, ha netán erre jár!

Ulans hümmentett. Tetszett neki ez az izé a Teremtővel. Radioaktív konténereket szórni egy harmadrendű, vacak napba - nagyobb kihívásokról, zajosabb sikerekről álmodott valaha. Bezzeg a Teremtő! Neki, a vén marhának, csak elkezdeni volt nehéz…

- Dolgozik valaki egyáltalán ezen a kurva hajón? - érdeklődött epésen. - Vagy csak egy bögrényi babfosra ugrottatok be mind a tizennégyen?

Toussaint körülpillantott, aztán vállat vont.

- Glendermore és Vaughn például melózik - mondta. - X a zombikat őrzi: biztos ami biztos. Ha megelevenednek és ugrálni kezdenek, majd eret vág rajtuk a bicskájával. Az ilyesmiben nagyon jó!

Gyér kacaj.

Aztán a hírközlő berregése. - Ulans?…

A kapitány előrehajolt. Porosz katonai erények ide vagy oda, már jó előre elege volt az egészből. Vállalt volna állást inkább valami transszoláris kompjáraton!

- Mi a gond?

- Igazában semmi - hangzott X bizonytalan válasza. - Mégis, ezt azért illene megnézned…

- Pontosíts!

Rövid tétovázás a túloldalon.

- Az a nagydarab mikulás, Ackland… kezd magához térni!

Ulansszal fordult egyet a világ.

- Szórakozol?

- Van eszemben! A pasi ébredezik. - A hírközlőből fojtott, leginkább nyögésre emlékeztető hangok hallatszottak.

- Ajánlatos volna a helyszínre érned, mire kérdezősködni kezd…

A kapitány intett Toussaintnek, és feltápászkodott Mintha nőtt volna egy-két centit azóta, hogy leült - csodákat művel olykor a tekintély.

- Megyünk, összekolduljuk a Kamarának küldendő jelentés tényanyagát - vetette oda a többieknek. - Ha vége a klubprogramnak, húzzatok a helyetekre; F.I. szerint 8.50-kor eligazítás!

Kicsörtetett.

- Balra el - mormolta valaki. - Csak tudnám, honnét ez a nagy fene határozottsága…

Pedig Ulans most is csak azt tette, amit tenni szokott: játszotta a kőkemény porosz szerepét. Azt már kevesen látták, milyen kelletlen grimasszal indul az egészségügyi részleg felé. Valami azt súgta neki, hogy pocsék közérzete az idő múlásával csak fokozódni fog.

13.

Carrie Wong szintén ébredezett.

Tüdejét mintha forró gőz perzselte volna, alig kapott levegőt, de megint akadt elegendő oxigénje ahhoz, hogy életben maradjon. Sebe irtóztatóan fájt, de mert a fájdalomhoz az esztendők során hozzáedződött már, nem ez zavarta.

Hanem a mozdulatlanság. A csend.

Sötét, nyirkos közegben hevert. A hely túlságosan is emlékeztette arra a másikra, melyet oly gyakran látott mostanság rémálmaiban - s mert ismerősnek találta, biztos volt benne: ezúttal nem álmodik.

- Bishop! - akarta kiáltani, de levegőjéből csak rekedt hörgésre futotta. Eszébe villant, hogy ha az androidnak módjában állna a segítségére sietni, már rég megtette volna. Hisz épp erre programozták, nem igaz? Howie Church, a Társasággal és a világgal meghasonlott kibernetikus egyetlen vezérelvet plántált pozitronagyába: “Vigyázz az emberekre!” Bishop számára az utóbbi néhány órában ő, és csakis ő jelentette az emberiséget. Ha követi a többiek példáját, ha elpatkol, a gép létezése is értelmét veszti. Más szavakkal…

- Bishop, a kurva életbe… segíts!

Semmi válasz. Semmi mozgás, csak a neszek halk csikorgás, sercegés, sziszegés, és mindenekfelett az a vérfagyasztó kopogás, ahogy a folyadék szivárog valahonnét; cseppre csepp, pillanatról pillanatra, szűnni nem akarón.

- Hé!…

Ez még szánalmasabb próbálkozás volt, és ami rosszabb, Carrie tudta, hogy az. Nincs már, aki meghallja, és kivakarja innét. Az történt, aminek az entrópia törvényeinek értelmében már jóval korábban meg kellett volna történnie: lezuhantak Törött Agyar lélekvesztője nem állta ki a próbát. Nem sikerült visszajutniuk arra a pokolvilágra, ahol a Harcosok élnek Azok után, amit a katasztrófa bekövetkeztéig látott, nem is csodálkozott ezen. A lények akik megjelenésükkel ismét felforgatták életét, nem voltak nem lehettek gyakorlott űrrepülők - ezzel a járművel legalábbis alig tudtak mit kezdeni. A lány világosan emlékezett az első billenésre: az a valami, ami a mesterséges gravitációt szolgáltatta, nem győzte tovább a versenyt a nehézkedéssel, és kihagyott. A hatalmas termetű humanoidok jobbra-balra zuhantak Egyik-másik az oszlopok közé, a plazmaáramba zuhant, mások a folyosó túlsó vége, alighanem a “vezérlő” felé kúsztak, bejutniuk azonban nem sikerült. Carrie fülében sokáig visszhangzott a fémbe maró fém sikolya: a legerősebbek kettős pengéjükkel igyekeztek áttörni az akadályt. Némán, a mániákusok kitartásával küzdöttek egészen az utolsó percekig; a lassan áttüzesedő falak közt szikrák záporoztak, s a lány, aki úgy érezte, gerince menten megroppan a rá nehezedő súly alatt, egyszerre meghallotta a dübörgést is.

A hajó vadul pörögve, száz-egynéhány kilométer per másodperces tempó mellett vágódott a kilencedik bolygó atmoszférájába.

Egy AA-osztályú cirkáló - igazában bármely emberkéz alkotta űrszerkezet - azonnal megsemmisült volna. A Ragadozók rövid távú gépe állta a próbát, sőt, kísérletet tett arra is, hogy kontaktust teremtsen a rendszeren kívül várakozó keltetőhajóval. A kapcsolat

azonban, alighogy létrejött, máris megszakadt: többre nem futotta a lélekvesztő fogyatkozó energiáiból. A keltetőhajót irányító tudat - az álmodó -, mely a korábban betáplált információkat vette alapul, pásztázta egy darabig a nyolcadik bolygó körzetét. Amit talált, elgondolkodtatta, sőt, némi riadalommal töltötte el. Noha álcázó erőtere jóvoltából semmiféle eszközzel nem volt észlelhető, noha az idegen gépezetek hozzá viszonyítva paránynak tűntek és igen messze jártak, úgy érezte, valami elkerülte a figyelmét. Valami, ami gazdái szempontjából fontos lehet.

Emlékezett a rendhagyó üzenetre, mely a Vadászat kellős közepén, a nyolcadik bolygóról érkezett hozzá. A vezér utasításának engedelmeskedve útnak indított egy második szállítójárművet, mely legjobb tudomása szerint el is jutott rendeltetési helyére. A vadászok a fedélzetre léptek, azután…

Azután a nyomukat veszítette, s ez minden korábbinál aggasztóbb fejlemény volt. Minden tőle telhetőt elkövetett, hogy rájuk leljen - egyelőre hasztalan. A hirtelen megszakadt adás és az idegen hajók felbukkanása tovább fokozta zavarát. Úgy határozott, beljebb merészkedik a rendszerbe, és újabb, ezúttal alaposabb, pásztázást végez.

A kilencedik bolygó légkörében meteorként felizzó jármű észleléséhez semmiféle trükkös szerkezetre nem volt többé szükség. Az álmodó azonnal felismerte volna, mivel áll szemben, ha történetesen közelebb jár. Carrie Wong pontosan tudta, mire számíthat - a forróság, a földöntúli harsogás és a tüdőt perzselő gőz azonban még őt is elbizonytalanította kissé. A hajó nem volt már messze meredek ívű pályájának végpontjától, amikor ellentámadásra szánta el magát, hogy megóvja a gyomrában hordozott életet. Villódzó erőterek bomlottak ki, mint valami óriás rovar hártyás szárnyai. A burkolat külső része meglágyult, a belső héj azonban tovább keményedett; a turbinablokkok, a vezérsíkok lehullottak, a sikló fokozatosan cseppformát öltött

Ha akadnak lenti mocsárvilágban megfigyelők, nyilván a lélegzetüket is visszafojtják szokványosnak épp nem nevezhető röpte láttán: noha megsemmisülése jó ideig bizonyosnak tűnt, becsapódása kényszerleszállásnak is beillett volna. Úgy bizony.

Carrie Wongnak erről a diadalról nem voltak emlékei - percekkel korábban elvesztette az eszméletét. Mikor visszanyerte, s hasztalan kiáltozott Bishop után, az egyszerűbb megoldás mellett döntött visszahanyatlott a fémpadlót borító, iszaptól és nyálkától sűrű vízbe.

- Lássam a trükködet!… - sziszegte, és átadta magát a testét ostromló fájdalomnak.

A kín folyama tüstént visszasodorta az öntudatlanságba.

A motorok zúgását, a kiáltozást és a felette csattanó parancsszavakat nem is hallotta már.

 

A szerencsétlenül járt hajót megszálló fegyveresek - alkalmazkodva az állomáshelyükül kijelölt világ adottságaihoz - nem súlyos páncélzatú APC-ken, hanem légpárnás járműveken érkeztek. Rendelkezésükre álltak más, a célpont észrevétlen megközelítésére alkalmas eszközök is, de nem volt szükség rájuk, ahogyan nem volt szükség a nagy kínkeservvel megépített gyorsítópályára, a bonyolult álcázó és észlelő berendezésekre sem. A vad, melyre oly rég (a korábbi legénységek szolgálati idejét beleszámítva közel negyed százada) vártak, kísérletet sem tett, hogy elkerülje a csapdát. Megérkezett, s most ott hevert a felkavart iszapban, gőzt és gázokat okádva - moccanni, menekülni képtelenül, akár egy igazi állat.

A fegyveresek azonban óvatosak jártak el: okultak az elmúlt századok keserű tapasztalataiból. Az ellenséggel kapcsolatos ismereteik néhány alapvető tényre szorítkoztak, ismerték ellenben a hajót: a Mike Harrigan-féle, 1995-ben készített vázlatrajz egy-egy példánya mindegyikük zsebében ott lapult. A magasabb rangúak, akik az erőviszonyokkal, a lehetséges buktatókkal inkább tisztában voltak, fellélegeztek, és kiadták a szükséges utasításokat. A hajótest négy pontján gyorsvágók kék lángja villant - alig néhány perc alatt szabaddá vált az út.

A katonák lépésről lépésre, tüzelésre készen haladtak előre a kavargó gázban. Majd mindenütt holttesteken kellett átgázolniuk: a termetes humanoidok zöme egyszer s mindenkorra lekéste az újabb harmadik típusú találkozást. Két sebzett lény védekezni próbált, és könnyű prédájává vált az offenzívának-az M-62-es impulzusfegyverek sorozatai ízekre szaggatták testüket.

A meghasadt falak közt, a padozatot elárasztó, szennyes víz felett sokáig visszhangoztak a dörrenések. Bekövetkezett az, amit az előcsatározások résztvevői - Dutch Schaffertől Howard Churchig - előre láttak az emberek és a Ragadozók viszonya új felvonásához érkezett.

Megkezdődött a háború.

14.

Ulansnak volt már alkalma szemügyre venni Acklandet, mikor a nagydarab embert a fedélzetre hozták. Azóta csak zombiként emlegette, társaival együtt és mikor az egészségügyi részlegbe lépve szemtől szembe került vele, ugyancsak megdöbbent, milyen közel jártak az igazsághoz.

A vizsgálóasztal szélén ülő telepes sokkal inkább keltette élőhalott, mint eleven ember benyomását. Megborzongatta a kapitányt tekintetének élettelenségével. Hasonló hideglelés akkor vesz erőt az emberen, ha egy betört ablakon át holmi rég lakatlan épületbe bámul. Igaz, a legromosabb épületekben is találhatók olyan nyomok, melyek a rég letűnt szebb időkre utalnak. Aki akart, Ackland testén is lelhetett múltra utaló nyomokat, de ez, ha lehet, még lehangolóbb volt. A fojtogatástól származó horzsolásokat X a maga lelki ismeretes módján úgy-ahogy ellátta, a bal szem alatti, hatalmas zúzódással azonban nem akart - vagy nem mert - bíbelődni. Akárki törölte képen a testes férfit, alapos munkát végzett: az arc, amely korábban sem lehetett igazán vonzó, most elnagyolt karikatúra benyomását keltette. A zavaros bal szem tompán csillogott, a mozgatásáért felelős izmokat kemény próbára tette, talán meg is bénította a csapás; Ulanst az a benyomás gyötörte, hogy míg Ackland jobb szeme egyenesen rá irányul, a bal egy meghatározhatatlan pontra szegeződik, valahol a válla felett.

- Hogy érzi magát? - kérdezte, noha majdnem biztosan tudta a választ. Ugyan hogy érezhetné magát a boldogtalan egy ilyen kirándulás után?

A nagydarab férfi lebámult saját két kezére, aztán ismét a kapitány felé fordult.

- Ki a nyavalya maga? Hol az istenben vagyok?

- A bizalmatlansága teljességgel indokolt - emelte fel hangját Ulans -, mégis arra kérem, próbálja megőrizni a nyugalmát! Nincs komoly baja. A Chigusa Holdings szállítóhajója, a Lecter vette fel, miután a jelzései alapján betájoltuk a balesetük helyszínét. - Megköszörülte a torkát. - Néhány emberét még ápoljuk, páran viszont meghaltak odalent. Részvétem.

Nagyon ostobának, nagyon patetikusnak érezte magát - Ackland azonban csak a fejét ingatta, mintha nem egészen értené az elhangzottakat.

- A kolónia?…

Ulans sóhajtott. Hát persze, hogy semmit sem tud a fickó! Hogyan is lehetne az ügy egy kicsit is egyszerűbb?

- Azt reméltük, ön segít majd tisztázni bizonyos részleteket - mondta. - Őszinte leszek, mert nincs más választásom: fogalmunk sincs, mi történt a házuk táján. A kolónia körzetében kitört vihar használhatatlanná tette a berendezéseinket. Csak az önök tájolójelét érzékeltük. Nem állt módunkban tovább nyomulni észak felé, hogy további túlélők után kutassunk - Várt. - A Társaság helyi képviselője bizonyos Resnik. Ismeri?

- Addie… Resnik - préselte ki Ackland. - A fennhéjázó hülye kurva soha… soha a büdös életben nem volt… adminisztrátor!

X, aki még mindig a medimattal bajlódott Ulans oldalán, halványan elmosolyodott.

- Csak így tovább, górékám! Mondják, hogy aki ingerült, annak nem lehet komoly baja. És ne is legyen, mert ezzel a szarral - intett az elavult egészségügyi berendezés kapcsolótáblája felé - legfeljebb a halála tényét tudnám hitelt érdemlően megállapítani!

- Kösz - suttogta Ackland. - Máris jobban érzem magam…

Glendermore, a helyi szakszervezet érkezett, egy bögrényi hideg vízzel. A nagydarab férfinak nyújtotta.

- Próbáljuk még egyszer, Mr. Ackland - köhintett Ulans. Esze ágában sem volt épp most meghátrálni. - Mit tud mondani nekünk a Delta Hydrae nyolcadik bolygóján történtekről?

A hivatalosabb megfogalmazás némi erőfeszítésre sarkallta Acklandot, aki Glendermore kezébe nyomta a kiürült bögrét, és homlokát ráncolva töprengett. X, de még Ulans figyelmét sem kerülte el, hogy kezei remegnek.

- Lássuk csak… - Hosszú szünet. - A kolónia… - Szünet. - Kerítettünk egy teherautót. Más jármű nem akadt már, és… - Néhány másodpercnyi szünet, azután, kissé hisztérikusan: - A rohadt életbe, jól megfogtak, fiúk! Halvány gőzöm sincs, mi történt odalent. Akár hiszik, akár nem, Resnikről se jut eszembe más, csak amit már hallottak…

- Retrográd amnézia - mondta X, és büszkén kihúzta magát. - Nagy megrázkódtatások után gyakori tünet, kapitány. Az esetek többségében idővel kitisztul a kép. A kezelések is segíthetnek - persze csak akkor, ha nem rontunk a beteg állapotán.

- Egész jól vagyok - jegyezte meg Ackland. - Kaphatnék még egy kis vizet?

- Azonnal - biccentett Glendermore. - Mit szólna utána egy lórúgásszerű feketekávéhoz?

Ackland gyanakodva sandított rá.

- Maga pszichológus?

- Egy nagy túrót! - Glendermore a víztartály felé lépett. - Filantróp vagyok.

- Emberbarát - sietett megjegyezni X. - Elvből ilyen. Nyugodtan átvehet tőle bármit, a zűrös politikai nézeteit kivéve.

Ulans érezte, hogy kicsúszik a kezéből a kezdeményezés. Tett egy utolsó, kétségbeesett kísérletet:

- Mi az utolsó emléke a bolygóról, Mr. Ackland?

Különös kifejezés jelent meg a hajdani munkavezető ábrázatán.

- Mintha… fulladoztam volna - mormolta.

- Nem kaptam levegőt. Fájt, de ugyanakkor… - Várt. - Furcsa volt. Rettentő furcsa.

Ez volt az a fogódzó, amire Ulans oly rég várt.

- Kifejtené bővebben?

- Majd összecsináltam magam, valami mégis azt súgta, semmi baj. A végén, mielőtt elájultam, már kifejezetten biztonságban éreztem magam, mint…

Ulans előrehajolt.

- Folytassa!

- …mint jó anyám ölében… - Ackland idegesen kuncogott. és most? Hogyan tovább? Ízekre szednek, vagy inkább jégre raknak?

X végzett az újabb adattömeg értékelésével. Bekapcsolt egy monitort, melyen az eszméletlen férfiak egyikének árnyképe derengett fel.

- Jégre rakjuk, Mr. Ackland - mondta. - A mélyálomban legalább nyugta lesz a kérdezősködőktől - egészen a hivatalos vizsgálat kezdetéig.

Ackland másodszor is kiürítette a kincstári bögrét. Bőven jutott a vízből sűrű szakállára is. Kezeinek remegése nem csitult, épp ellenkezőleg: pillanatról pillanatra erősödött

- Ó, hogy az a!…

- Semmi vész - legyintett X. - Erről is ugattak valamit az alapképzésen. Nem kizárt, hogy a taccsot is kidobja még - eszméletvesztés után az emberek kilencvenhat százaléka valami hasonlóval próbálkozik. Nincs sok értelme, hogy nyugtatót adjak. Minimum harminc métert szánkázott lefelé egy domboldalon, tud róla? Az agyrázkódás ilyen esetekben a jogosítványbevonást pótolja. A természetnek meg kell adni, ami a természeté.

Ackland, bár szemmel láthatóan nehezére esett, felkacagott

Aztán köhögni kezdett.

- Na, mit mondtam? - X készségesen lépett közelebb egy bádogedénnyel. - Ezen a hajón nem lát fanyalgást, miszter. Én mondom, ezen a kibaszott hajón nem művelhet semmi olyat, ami miatt szégyenkeznie illenék. Mert ez a hajó…

Ackland testét görcsös köhögés rázta. Glendermore, aki nem lódított, mikor filantrópnak mondta magát, elzárta a vizet, és X segítségére sietett. Csak együttes erővel sikerült visszatartaniuk a nagydarab embert attól, hogy előrezuhanjon. Ulans két lépést hátrált - neki ezt diktálta a beidegződés.

- Talán mégis adhatnánk neki valamit - dünnyögte. - Még megfullad a szerencsétlen!

- Az oltópisztoly! - sziszegte X. - A faliszekrényben!…

A kapitánynak azonban még mozdulni sem volt módja, mikor a természet minden képzeletet felülmúló módon igazolta X elméletét.

Ackland artikulálatlan sikolyt hallatott és szétrobbant a törzse.

Ulans süvölvény korában, az Új-Hesseni zavargások idején látott hasonlót. A tüntetők egyikét hőpuska kapta hátba, alig pár lépésről. A becsapódás ereje nem volt elegendő ahhoz, hogy leverje a lábáról, de hatalmas lyukat ütött a testébe, és a gyulladáspontból kitörő gőz szanaszét szórta belső szerveit. A tizenéves Ulans, akinek tüskehaja immár nem csupán a garantáltan károsanyagmentes festéktől vöröslött, az első pillanatokban meghökkenést érzett mindössze: számtalanszor találkozott a halállal a moziban, de nem hitte volna, hogy ilyesmi a valóságban is megtörténhet. Kemény gyereknek tartotta magát, nem kis büszkeséggel hordta az Utolsó Háború idejéből származó, ütött-kopott vaskeresztet - akkor és ott mégis csak állt. Állt, bámulta azt a valamit, ami pillanatokkal korábban még eleven, sört vedelő, szitkokat bömbölő, vaktában lődöző ember volt. Állt, míg meg nem érezte a szorítást a torkában. Térdre zuhant és okádni kezdett; okádott még akkor is, amikor a rohamrendőrök odaértek, és kis híján a betonba taposták.

Hasznos lecke volt. Sokat segített az ezt követő megpróbáltatások átvészelésében. Kigyógyította a nácizmusból, a vaskeresztből és más egyebekből - mégsem készítette fel kellőképp erre.

Az Ackland mellkasán tátongó nyílásból gőzök helyett valami apró, valami nyálkás, valami eleven vonaglott elő.

A látvány olyan döbbenetes volt, hogy az emberek még megriadni is elfelejtettek. Glendermorenak az a valószínűtlen benyomása támadt, hogy X karja fúrta át valahogyan a túlélő testét - aztán rádöbbent, hogy a mellüregből kiemelkedő, tűhegyes fogú iszonyat semmiképp nem lehet a harmadtiszt ökle. A leghatalmasabb istenverte féreg volt, amit valaha látott, de szerencsére nem kellett sokáig néznie: X kapcsolt és félreugrott, ő pedig követte a példáját. Ackland rángatódzó teste előrebukott végigterült a padlón; a vizsgálóasztalt, a falat a műszereket, Ulans cejgvászon zubbonyát vörösre festette a szétmarcangolt aortából fröcskölő vér. A féregszerű lény ijesztően életrevalónak bizonyult: olyan sebesen mozgott, hogy Glendermore csak egy rőtes villanást látott a jobb oldalán, aztán a füléig jutott a csikordulás: a szellőzőnyílást borító fémháló sem állhatta az újszülött útját.

- Az ajtóhoz! - ordította Ulans. - Az ajtóhoz! Glendermore irtózva hátrált és kis híján elterült a folyvást növekvő vértócsában. Amikor sikerült visszanyernie egyensúlyát, mozgást vett észre a vizsgálót a labortól elválasztó plasztüveg fal túloldalán.

A túlélők mozgolódtak.

Kezdetét vette pokoli vajúdásuk…

X egy lépést tett a kijárat felé, aztán elkáromkodta magát, és a szemközti falhoz ugrott. Könyökével törte be a tűzjelző ablakát. Baljával megrántotta a kart, s mikor visszafordult, jobbjában ott csillogott a vörösre festett fejsze.

- Vissza, te őrült! - üvöltötte a kapitány. - Vissza!

X rá se hederített: a labor ajtaja felé lódult Mire sikerült bejutnia, két lény már a világra jött és eltűnt a helyiségből nyíló aknák valamelyikében, két halottat hagyva hátra. Két másik parazita épp felemelte véráztatta fejét - egyiküket nyomban szétzúzta a fejsze, mely megakadt a tetem bordái közt Sárgás folyadék permetezett szanaszét, nyomában sűrű füst csapott fel. X felhördült, elengedte a fejsze nyelét, és hátratántorodott: az épp befutó Glendermorenak alig-alig sikerült talpra rángatnia. Vonszolni kezdte kifelé a torokkaparó füstben és elakadt a lélegzete, mikor felfedezte a harmadtiszt karján éktelenkedő sebeket.

A világítás pislákolni kezdett, azután elhalványult. Sárga szükségfények gyúltak ki a blokk meghatározott pontjain, és a négyfelé ágazó folyosó egész hosszában: a Lecter özönvíz előtti számítógépe észlelte a bajt, és felvette a harcot.

- Figyelem! - recsegett a hangszórókból a női konzervhang. - Figyelem! Robbanásveszélyes gázok koncentrálódnak az egészségügyi részlegben. Zárlatos áramkörök kiiktatva. A személyzet azonnal hagyja el az E-blokkot! Ajtók és légcserélő nyílások harminc másodperc múlva záródnak. Huszonkilenc… huszonnyolc… huszonhét…

A medimat konzoljainak otthont adó helyiség ajtaja máris záródni kezdett - aztán nem záródott tovább, mert Ulans egy székkel kiékelte.

- Gyerünk már! - sziszegte Glendermorenak. - Tűnjünk el innét, a rohadt életbe!

Az áramfejlesztők felől futva érkezett Vaughn.

- Mi folyik itt? Mi a büdös franc folyik itt?

- Vér, te agyas barom! Segíts!

Vaughn megragadta X ép karját, húzni kezdte - de mindvégig a fal mögött gomolygó füstbe bámult. A labort bevilágító szükséglámpák fényében látni vélte a túlélők egyikének körvonalait, és látni vélte a lényt is, mely úgy emelkedett ki a szétroncsolt mellkasból, mint egy támadni kész királykobra.

Holmi közönséges ember aligha láthatta volna.

Persze ezt a jelet nem nekik szánta az Úr.

Vaughn testében - vagy talán a fejében - megint megmoccant valami. Gyönyörteljes tűz perzselte a hátgerincét, már-már attól tartott, lángot kell fújnia a kapitány és a másik két idióta verítéktől fénylő képébe.

Ilyen lenne ő is?

így kell majd megszületnie?

És Vaughn mosolygott.

Megadatott neki, hogy a Beteljesülés küszöbén tükörbe nézhessen. Hogy láthassa a diadalútra induló Sárkányt. A Sárkányt, amelyet magában hordoz. Amelynek hamarosan átadja magát.

Ódekibaszottkurvajó!

X csak annyit érzett, hogy megemelik - nem túl kíméletesen. Az ajkába harapott, nehogy felüvöltsön. Ha kijut innét, bőven lesz még ideje és persze oka - rá.

- …tizenkettő… tizenegy… tíz…

Alig néhány lépésnyire jártak a blokk elszigetelésére szolgáló zsiliptől, mikor az egészségügyi részlegben felhalmozódott gázok belobbantak.

Lángvihar söpört végig a folyosón, hátba kapva és messze előrelódítva a menekülőket. Glendermore a szemközti falnak csapódott, és nyakszegetten, holtan zuhant a padlóra. X sérült karjába égető fájdalom hasított, ahogy Vaughn ráhemperedett. A kapcsolótábla mellett a hátán hevert Ulans: levegőért kapkodott, akár a partra vetett hal. A második robbanás minden bizonnyal valamennyiük vesztét okozza - ekkorra azonban lezáródott már a tűzszakaszajtó, a számítógép pedig hozzáfogott, hogy a kritikus szekcióból eltávolítsa az égéshez szükséges oxigént.

Más szavakkal: kaput nyitott a világűrre.

Rég használatlan szervók léptek működésbe. A szükségvilágítás ki-kihagyott, iszonytató erejű tájfun söpört végig a szekción. Nyomában tüstént lelohadtak a lángok, rohamosan csökkent a légnyomás. A rögzítetlen tárgyak meglódultak, újra meg újra a falaknak, a padlónak, a mennyezetnek csapódva sodródtak a páncélburkon tátongó nyílás felé. Ha elérték, vadul pörögve szálltak tova, hogy az idők végezetéig csatangoljanak a mindenségben: számukra most kezdődött csak az igazi utazás.

A hídon szorongók nem látták a villanásokat, sem a tárgyak nyomában távozó, már-már felismerhetetlen emberi maradványokat. Nem láthatták a két apró, vonagló testet sem a kiáramló, azonnal megdermedő folyadékok és gázok felhőjében. Nem sejtették, hogy a Lecter halottainak zömével együtt megszabadult két újszülött idegentől, a legénységet fenyegető veszély bizonyos százalékától is.

Ez volt az utolsó számottevő siker, amit a számítógép az idegenekkel vívott küzdelemben elkönyvelhetett.

A tűzszakaszajtó kitartott, Ulansnak pedig megadatott az, amit a legkevésbé sem kívánt: elsőként nyerte vissza eszméletét

Ott hevert, ahová a robbanás ereje lökte, a fal tövében. Mellette Glendermore bámult üveges szemekkel a szükségvilágítás sárga fényeire. Jobb karja természetellenes szögben állt, és valami baj volt a nyakával is - Ulans biztosra vette, hogy vége. Szétmázolta az állára csordult vért, és a rátört hányingerrel küszködve kísérletet tett, hogy talpra álljon.

- Az elszigetelt blokkban teljes a dekompresszió - jelentette negédes konzervhangján a számítógép. - A robbanásveszélyes gázok koncentrációja csökken. Négy százalék… három egész nyolc… három egész négy… három egész kettő…

- A kurva anyádat! - zihálta felocsúdva X. - A büdös kurva anyádat!

- Az oxigénveszteség mértéke két egész egy tized százalék. Kompenzáció. Az energiaszint stabilizálódása öt percen belül várható.

X lerázta magáról Vaughn ólomnehéz testét, és a falnak vetette hátát. Az adrenalin hullámai újra meg újra megborzongatták. Glendermoret bámulta, mégis Acklandet meg a többieket látta - őket, és a testükből előtörő kis szörnyetegeket.

- Gyerünk! - sziszegte Ulans. - Baromság lenne megbíznunk az ajtó szigetelésében.

X nem mozdult. A mellette heverő Vaughnba kezdett visszatérni az élet

- Gyerünk már! - toporzékolt Ulans.

- Meghalt - mondta X tárgyilagosan. - Meghalt az Észkombájn.

- Nem vagyok vak, basszameg! - Ulans a tűzszakaszajtóra sandított. Képzelődne, vagy valóban fénytörésvonal húzódik a fémfelületen? - És most? Utána halunk? Az űrbe vetjük magunkat? Lófaszt! Eltűnünk innét, mielőtt az anyatermészet dönt helyettünk! Segíts!

Együttes erővel talpra rángatták a fedélzeti mérnököt, botladozva indultak a következő kapu felé. Amint elérték, Ulans rávágott a vészkapcsolóra, és vad elégtétellel figyelte, hogyan ereszkedik alá a derékvastag keramitlemez. A dekompressziótól most már nem kell tartaniuk. Más kérdés, mihez kezdenek akkor, ha a számítógép a teljes szint légtelenítése mellett dönt - természetesen a legénység és a hajó biztonsága érdekében…

- Külső zsilip lezár - csendült a fali hangszórókból. - Robbanásveszélyes gázok fejlődése nem észlelhető. Légüres tér az elszigetelt szekcióban. Kompenzáció. Kompenzáció.

- Szűnj már meg, a kurva anyádat! - kiáltotta X. - Ki le nem szarja? Inkább a férgekről beszélnél - arról a féltucat dögről a szellőzőrendszerben! Nem zavarnak? Mert engem igen! Nagyon is zavarnak, ha épp tudni akarod! Kezdj velük valamit! Szabadulj meg tőlük!

Ulanst lepte meg a legjobban, milyen nyugodt. Mondják, a született parancsnokok adottsága ez. Hogy nem ütközött ki mondjuk tíz… vagy tizenöt évvel korábban?

- A férgekkel később foglalkozunk - mondta. - Most legalább van némi elképzelésünk arról, mi történt a telepesekkel. Meg arról, mi várt volna ránk, ha eljutunk a kolónia központjáig…

- Jézusom - sziszegte X. - Jézusom! Van fogalmad róla, mibe keveredtünk? Van fogalmad róla, mi marad belőlünk, ha odahaza megneszelik a dolgot? Ez már nem a főnökség, nem is a Weyland-Yutani vagy az I.C.C. ügye! Annak a kis szarevőnek a vére kis híján szétmarta a hajót! És ha a kis szarevőből nagyobb.

Isten ne adja, nagy szarevő lesz, nincs az a hajó, amiről le lehetne vakarni, basszameg! Ha megsebzik, szétmar maga körül mindent - bumm! És a medimat nem észlelte. Kicseszett a CT-vel, a letapogatóval, kicseszett az égvilágon mindennel! - Úgy érezte, rögtön elhányja magát. - Uramatyám! Nem látszott egyetlen szájonkúrt felvételen se! Vaughn felnyögött.

- Láttam - mormolta. - Láttam… - Mindannyian láttuk, haver - biztosította X.

- Láttuk, és el se felejtjük, amíg csak élünk!

Ulans nem törődött velük: a hírközlővel bajlódott éppen.

- Itt a kapitány beszél! - kiáltotta. - Hallotok odafent?

A padló megremegett. A keramitkapun túlról vérfagyasztó csikorgás hallatszott - a tűzszakaszajtó tömítései kezdték megadni magukat.

- Itt a kapitány! - próbálkozott tovább Ulans. - Vétel!

- Fejezd már be, hülye kraut! Itt döglünk meg mind!

A remegés erősödött, a csikorgás azonban nem ismétlődött.

- Az elszigetelt szekcióban növekszik a nyomás - jelentette a számítógép. - Kompenzáció. Kompenzáció.

Ulans leemelte a vezetékgubancot takaró táblát, és bíbelődni kezdett a hírközlő belsejében. Vérrel keveredő veríték csorgott végig a nyakán.

- Azt az ajtót csak az Úristen nyithatja ki újra - dünnyögte. - Vagy valamelyik szarevő… feltéve, ha előbb eret vág magán. Nyugalom!

X mély lélegzetet vett. Vaughn hisztérikus kacajra fakadt az oldalán.

Két összeérintett vezeték szikrát vetett. Ulans félrefordította fejét, és a helyére tette a lemezt.

- Most majd meghallanak bennünket odafent!

Ismét lenyomta az érintkezőt. Sercenés hallatszott.

Azután a folyosó teljes hosszában felbőgtek a riadószirénák.

15.

A tiszt alacsony volt, merev tekintetű, középkorú - egészen nyilvánvalóan emberi lény. Arcbőre halovány volt, mint azoké, akik nemigen látnak napot börtönük falai közt. Hogy a tiszt hol és miért raboskodik, Carrie nem is sejtette. Igaz, sokkal fontosabb kérdések foglalkoztatták.

- Hol… vagyok?

- Életben van, és ez valóságos csoda, ahogy mondani szokás - jegyezte meg valaki az oldala mellett. - A becsapódást látva arra tippeltünk, hogy csak szövetkását találunk a roncsban. Erre, mit tesz isten…

- Kuss, doki - szólt közbe a merev tekintetű. A lány fektében nem láthatta tisztán a váll-lapjait, de úgy sejtette, kapitány lehet. Egy főhadnagy még, egy őrnagy már nem enged meg magának ilyen arroganciát a beosztottjaival szemben. Elképzelhető persze, hogy a fickó egyszerűen ostoba. Akár így, akár úgy, óvatosnak kell lennie - nagyon óvatosnak.

A tiszt megkerülte a priccset Most ott állt a halványzöld munkaruhás, vézna orvos mellett

- Everard százados, a Valley Forge hadihajó és a helyőrség parancsnoka - vakkantotta. - Hogy van? Képesnek érzi magát, hogy válaszoljon néhány kérdésemre?

Az orvos a homlokát ráncolta, de nem szólt semmit Lerítt róla: rég túljutott már az etikai indíttatású viták veszedelmes időszakán. Nyilván pontosan tudta, mit várhat még az élettől - s hogy mit várhat az élet tőle.

Carrie nem sietett a válasszal. Megfeszítette fontosabb izmait, hogy meggyőződjék róla, helyén vannak-e a tagjai. Egy sem hiányzott A sebek, melyeket a Ragadozó kettős pengéje tépett, alig sajogtak már; alighanem napokat töltöttek idelent gondos kezelésükkel.

Az ám, idelent…

- Hol vagyok? - ismételte mogorván. - Jogom van megkapni bizonyos válaszokat, százados!

Everard arca nem tükrözött érzelmeket Ebben a tekintetben és valószínűleg nem csak ebben - alacsonyabbrendű volt a széles körben alkalmazott androidoknál.

- Hadműveleti területen tartózkodik, kisasszony - közölte szárazon. - és bár nem tartozik a fegyveres erők kötelékébe, a szabályzatok magára nézve is kötelező érvényűek. Én kérdezek.

- A Társaság embere, mi? - Carrie elfordította a fejét. Nem kellett különösebben jó pszichológusnak lennie ahhoz, hogy átlásson ezen az alakon. - Egy-két korai csínytevése miatt eltanácsolták a Gyarmatiaktól. Munkaadót cserélt, de változatlanul az űrben vitézkedik. Gratulálok!

Everard köhintett.

- Értsem úgy, hogy nem hajlandó együttműködni velünk?

- Értse ahogy akarja! - sziszegte Carrie. - Elegem van. Emberek tucatjai pusztultak el ott, ahonnét jövök. Telepesek férfiak nők gyerekek Ők sem tartoztak a fegyveres erők Kötelékébe. Őket sem érdemesítették magyarázatra - hülyén kellett meghalniuk a maga szabályzata nevében. Tudja, mit üzennek? Azt, hogy elmehet a büdös francba!

Everard megőrizte nyugalmát. Egyenesen bámulatos volt a béketűrése és mintha ez nem lenne elég, bizonyos nagyvonalúsággal párosult.

- A Delta Hydrae kilencedik bolygójára zuhant - mondta lassan. - A hajó, amiből kivakartuk kis híján szénné égett, olyan sebességgel vágódott az atmoszférába. A fenevadak egy része odaveszett, a maradéknak nem hagytunk időt elszórakozni magával. Hálás lehetne érte - nélkülünk már csak egy kiglancolt koponya és gerincoszlop volna a trófeagyűjteményükben.

Carrie megborzongott - no nem a koponyák miatt.

- Megölték őket?

A százados - most először - kissé döbbentnek látszott.

- Mi baja megint?

Carrie felült. Beleszédült a hirtelen mozdulatba.

- Mindenkit megöltek? - Kétségbeesést érzett, de csak találgatni tudta az okát. “Sose azonosulj a vesztesekkel!” Miért nem képes elfogadni végre az ősök igazságát? Mert a Harcosok kegyesek voltak hozzá, és küzdeni engedték? Mert ráébredt, hogy indítékaik nem is különböznek annyira az övéitől? Nem - a valódi okot még mélyebben kell keresnie…

Pokoli volt, mikor végre rátalált.

- Újra eljönnek - suttogta rekedten, a századosra meredve.

- Hogyan?

Carrie közelebb hajolt hozzá, úgy kiáltotta:

- Jönni fognak, hogy kiszaggassák a csontjait, maga elvakult barom! Aztán, ha itt végeznek, nyilván rendet raknak helyettünk a Földön is! Ezt akarták? Ezért a magasztos célért áldozták fel mindannyiunk életét?

Az orvos aggódva lépett közelebb. Valami csillogott a kezében: alighanem oltópisztoly.

- Kisasszony…

- Vigye innét a kibaszott tűjét! - sziszegte a lány. - Most rögtön!

A vézna férfi megtorpant, az ajtó felé tekintgetett. Everard csak a fejét csóválta, és nem kiáltott az őrökért.

- A kedvencei élnek - mondta kurtán. - Mármint azok, akik átvészelték a zuhanást. Elkülönítettük őket, míg az erősítés megérkezik. - Frissen támadt megvetéssel mérte végig a lányt. - Akadnak majd szakértők, akik mindenben a rendelkezésére állnak. Akadnak majd nagyfejűek, akiknek kifejtheti a véleményét… de tartok tőle, hogy néhány kérdésre magának is felelnie kell. Például arra, mi fűzi ezekhez a hüllőfajzatokhoz, akik az idők kezdete óta ritkítják az emberiséget. Hogy miért félti annyira a kibaszott varangy bőrüket!

Sarkon fordult, kisietett - egyenes derékkal, ahogy az gáncs nélküli lovaghoz, bajnokhoz illik.

Carrie kettesben maradt a vézna férfival. Könnyűszerrel legyűrhette volna, de nem érzett kedvet hozzá: Everard távozásával saját harciassága is elpárolgott. Amúgy sincs hová mennie. Ezek a nekivadult őrültek pillanatokon belül agyonlőnék, pedig azzal, hogy kiszáll a játszmából, nem segít az égvilágon senkinek. Maradnia kell, hogy átgondolhassa a dolgokat. Hogy azt tehesse, ami az adott pillanatban a leglogikusabb.

Elhúzta a száját.

Politika…

- Bocsásson meg - fordult az orvoshoz. - Hülyén viselkedtem, azt hiszem.

A vézna férfi közelebb lépett Carrie ráébredt, mennyi fájdalomtól szabadult meg a segítségével, és egyszerre hálát érzett iránta. Keveset, későn - elámult a bizonyosságon, milyen nehezére esik ismét emberként viselkedni. Különös. Tény, hogy a Ragadozók társaságában könnyebben ment az alkalmazkodás…

- Jól ül? - érdeklődött a férfi.

A lány lehunyta szemét, kimerülten elmosolyodott.

- Hogyan kéne ülnöm?

- A papírforma szerint sehogy. Hasonló esetekben a szervezet, főképp az idegrendszer regenerálódása sokkal hosszabb időt igényel annál, amit maga engedélyezett a számára. Súlyos sebeket kapott, rengeteg vért veszített. Napokig hevert eszméletlenül, aztán… - A doktor kurtán felnevetett - Mit művelt volna velem, ha nem lépek hátrébb azzal az oltópisztollyal?

- Nem tudom.

- Tudja. - A vézna férfi zöldes folyadékot töltött egy műanyag pohárba, és Carrienak nyújtotta. - Azok után, amit átélt, nem is csodálkozom igazán. Karatét tanult?

- Wing Tsunt.

- Az micsoda?

- Az önpusztítás még kifinomultabb formáinak egyike.

Az orvos megint mosolygott. Ilyen alkalmakkor egészen kellemes lett az arca.

- Komolyan mondja?

- Nem.

- Értem.

- Nem érti - sóhajtott a lány. Átvette a poharat, és beleszagolt. - Meg akar szabadulni tőlem?

A férfi legyintett.

- Energiaital. Taurint, glükoronolaktont és némi koffeint tartalmaz. Javasolt adagja egy-egy bögre haldoklónként. Egy darabig nagyon fittnek fogja érezni magát.

- Obszcén.

- Csak az illata. Próbálja ki!

Carrie aprókat kortyolt az átható illatú löttyből. Az első pillanatokban émelyítőnek érezte, aztán kezdett megbarátkozni vele. Amint rádöbbent, mikor ivott utoljára, feltámadt az éhségérzete is.

- Nos? - kérdezte a doktor.

A lány oldalra billentett fejjel sandított rá.

- Maga Everard embere?

- Bizonyos értelemben.

- Van felhatalmazása rá, hogy kiengedjen a ketrecemből és megetessen?

- Nincs. Az egyik ápolót viszont elküldhetem a harctéri ellátmányáért… - A férfi megint felvillantotta mosolyát. - Egyéb kívánságok?

Carrie nyelt egyet.

- Egy android is volt azon a hajón.

Az orvos bólintott.

- ‘92-es Cyberdine. Bishop modell - folytatta a lány. - Jellegzetes darab. Tud róla valamit?

Apró ráncok mélyültek el a férfi homlokán. Rövidre vágott haja kétoldalt deresedett - ebben az életkorban az emberek már nem sietik el a válaszadást.

- Egészben maradt, ha nem tévedek.

- Behozták?

- Minden bizonnyal. Ne feledje, hogy a központi egység létfontosságú információk forrása, átkonfigurálás után pedig újra felhasználható…

Carrie az ajkába harapott.

- Láthatom?

- Ezt a századosnak kell eldöntenie - mondta a férfi. - De nem hiszem, hogy okos ötlet most megkörnyékezni.

- Maga csak tudja - sóhajtotta Carrie. - Mindent hallott.

Az orvos visszatért az asztalához, és leült. Mást aligha tehetett volna a spártaian berendezett egészségügyi részlegben.

- Nézze - mondta. - Tökéletesen tisztában vagyok vele, mi a véleménye a helyzetről, és a Társaságról általában. Akadnak a helyőrség tagjai közt olyanok, akik hasonlóképp éreznek. Elvégre a földi kormányok háta mögött, hadüzenet nélküli folytatunk háborút idekint. Mondják, ez a demokrácia tipikus gyermekbetegsége, és van ebben némi igazság. A körülmények embertelenek, de az értelmesebbje számára ez nem mentség: igyekszünk emberhez méltó módon viselkedni. - Köhintett, felállt. - Adrian Cole. Md és hasonlók… - Sóhajtva zökkent vissza a székre, aztán újra elmosolyodott - Egy morzsányi információ. Mit kínál érte cserébe?

- Ezt a játékot fogjuk játszani? - érdeklődött a lány sötéten. - El tudok képzelni jobbat, de nem bánom. A nevem Wong. Néhány nappal ezelőtt még Shimura-Wongnak hívtak.

Cole kerülte átható pillantását. - Sajnálom.

- Legalább nem “részvétem”-et mondott! - Carrie lelógatta egyik lábát a priccsről. Tétovázott, mint aki nem bízik igazán a talaj szilárdságában. - Ha jól viselkedem, kerít nekem valami ruhát? Kezd elegem lenni ebből a kényszerzubbonyból…

- Nem is áll igazán jól magának - vallotta be az orvos, és székestül az olajzöldre festett fémszekrények egyike felé fordult. - Ajánlhatok kincstári alsót, meleg zoknit, komplett gyakorlót… a cipővel bajban leszünk. Ha elég jó a közérzete, tovább javítom azzal, hogy felszívódom, míg beöltözik.

- Igazán kedves.

Cole feltápászkodott, az ajtóhoz ment, és megkoppintotta.

- Később benézek - mondta. - Akkor folytathatjuk a játékot - már ha kedve lesz hozzá. Viszlát!

- Várjon!

Az orvos megtorpant; egyik keze a kilincsen.

- Utána tud nézni az androidnak? - kérdezte a lány. - Sokat köszönhetek neki: tudnom kell, mi történt vele… Ennyivel tartozom az emberségnek is, nemde?

Cole bólintott.

- Meglátom, mit tehetek.

Miután becsukódott mögötte az ajtó, Carrie Wong visszahanyatlott párnájára. Noha éveket adott volna az életéből egy kis semmittevésért, tudta, luxus volna épp most tétlenkednie. A Ragadozók között töltött rövid idő alatt eleget látott ahhoz, hogy ráébredjen: a Rourke’s Driftben kezdődött konfliktusnak nem szabad háborúvá szélesednie. Márpedig ha a Vadászok Népe hírül veszi, hogy Törött Agyar expedíciója nem tért vissza…

Szemét bántotta az éles neonfény. Félrefordult, a fertőtlenítőszagú párnába fúrta arcát.

És mi a helyzet a rémálmokkal? Ezt kérdezte most egy belső hang.

Összerezzent, ahogy emlékezetébe idézte a méhmeleg sötétséget, a lüktetés, a vergődés, a pusztuló és születő élet megannyi neszét. A borzongás könyörtelenül kúszott felfelé a gerincén, végtagjai is belezsibbadtak.

A rémálmok és a Carioca zsilipkapuján kiözönlő, eleven rémek. Zsákmányállatok: így nevezte őket Bishop. Ők jelentenék a legsúlyosabb veszedelmet, ha kijutottak volna valahogyan.

De nem juthattak ki.

Még a feltevés is valószínűtlen, nem igaz?

16.

Bishop mozdulatlanul hevert a sötétségben; tűnődni tudott, álmodni azonban nem.

A férfi, aki programozta, tudósként kezdte pályáját, csak utóbb vált moralistává. Egy, az embernél ennyivel tökéletesebb lényt álmokkal elbizonytalanítani merőben felesleges és irracionális lett volna. Bishopnak be kellett érnie a tűnődéssel, mely azonban - főként ha szemét is lehunyta - feledtetni tudta “vele született” hiányosságát.

Mindig akadt töprengenivalója, még látszólag reménytelen helyzetekben is.

Olyan helyzetekben, mint ez a mostani.

A zuhanást, akár egy igazi ember, ő is sokkos élményként élte meg. Kevés olyan erőbehatás akadt, ami komoly kárt tehetett benne. Egy nagy sebességű becsapódás nyilvánvalóan ezek közé tartozott, ám nem ez, nem a megsemmisülés kilátása zavarta leginkább. Arra készült, hogy védelmezze a gondjára bízott életet és a becsapódást megelőző percekben kénytelen volt belátni, hogy szinte tehetetlen. Annál is inkább megrázta ez a felismerés, mivel éppen az ő jóvoltából került Carrie Wong az idegen gép fedélzetére… Igen, az utolsó percek iszonyatosnak rémlettek. Ami utána következett, felért egy csalódással.

Noha a papírforma szerint nyomban működésképtelenné kellett volna válnia, öntudatánál maradt.

Ott hevert, ahová esett, várt és mindent látott.

Ha úgy akarta, a Ragadozók szemszögéből nézhette a világot. Folyvást változó képek sorozatát, sárga, vörös, kék és fehér mezők villódzását érzékelte ilyenkor; a valóság aktuális mintázatát a tárgyak fajlagos hőkibocsátása határozta meg. Az utazás során többször folyamodott ehhez az eszközhöz, azt remélve, hogy általa a humanoidok logikájához is közelebb férkőzhet. A zuhanás pillanataiban kapcsolt újra ebbe az üzemmódba, a talajt érés után pedig már képtelen volt perspektívát váltani. A súlyosan sebesült, haldokló Ragadozók folyvást halványuló fantomokként derengtek látómezejében, némelyik már el is tűnt, ahogy kisugározta teste maradék hevét. Egyre fokozódó ragyogás áradt a falakból, melyeket átjárt a csatornáit vesztett plazmaenergia. A burkolat résein beszivárgó víz éjfeketének látszott, és a valóságban sem lehetett sokkal világosabb. Bishop próbaképp mozdított valamit jobb karján - belső érzékelői azt jelezték, hogy a szennyes áradat már a válláig ér.

Azután, mintha valamiféle hatalmas, torz tükörbe pillantott volna, mozgást észlelt szemközt, a még száraz főfolyosóban.

Gyors ütemű, és folyvást gyorsuló mozgást.

Egy csontkéz közeledett - azaz egy csontkéz kéken vibráló kísértete. Egy lárvahordozó!

Bishop megrendülése sokkal inkább volt intellektuális, semmint zsigeri természetű: az idegenekkel kapcsolatos legkorábbi megfigyelések közé tartozott, hogy egyetlen megjelenési formájukban sem tekintik “partnernek” az androidokat. Veszélyforrássá csak akkor váltak, ha ellenállásba ütköztek - márpedig Bishop jelenlegi állapotában nem tudott ellenállást kifejteni.

A fordulóban újabb csontkéz bukkant fel, és követte az elsőt.

Majd újabb érkezett.

És egy negyedik.

Bishop - a dedukció módszerével élve - rátalált a katasztrófa valószínű okára, és ez, ha lehet, még kellemetlenebb pillanatokat szerzett neki.

Súlyos hibát követett el, mikor figyelmen kívül hagyta a beszivárgás lehetőségét: a mindent lebíró idegen életösztön ismeretében számolnia kellett volna vele. Ha időben felismeri a helyzetet, talán…

Az élen haladó arcmászó belegázolt a szennyes vízbe. Társai követték példáját.

Bishop, immár minden mellékes tényezőről megfeledkezve, rájuk koncentrált, tudta: idő kérdése csak, hogy a Delta Hydrae kilencedik bolygóján állomásozó csapatok ideérjenek. Ha rábukkannak a hajóra, behatolnak, és ha a Ragadozók maradékát legyűrik is, a gyanútlan emberek némelyike biztosan az arcmászók csapdájába esik. Egy, legfeljebb két földi napon belül világra jönnek az első harcos egyed és mire a nyolcadik planétán tisztogató Ripley befut, garnizon helyett halálcsapda várja idelent

“A kelepcék természetében rejlik a kudarc, Bishop” - Így mondta Dr. Church annakidején. “A teljes, a megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen kudarc. Azért leszel ott, hogy megakadályozd, vagy, ha nem teheted, minimálisra csökkentsd a következményeit - bármi áron! Bármi áron” - Adottságai és kimagasló képességei dacára Bishop gép volt csupán, s mint ilyen, nem ismert tétovázást Az egyetlen megoldást választotta, melyet az adott szituációban választhatott - tekintet nélkül a következményekre. A megsemmisülés lehetősége nem riasztotta. Úgy programozták, hogy kihívásnak, ne fenyegetésnek tekintse az ismeretlent.

Felnyúlt és megragadott egy, a meghasadt falból bélként csüngő, üvegesen áttetsző kábelt. Az arcmászókra pillantott, melyek jelenlétéről tudomást sem véve igyekeztek a még száraz tat felé.

- Hello - suttogta rekedten.

Aztán megfeszítette szintetikus izmait.

Ujjai szétmorzsolták a kábel burkolatát, utat engedve az odabent áramló energiáknak, melyek testét átjárva lefelé cikáztak - lefelé, a csontkezektől hemzsegő, éjfekete vízbe.

Villám lobbant, aztán minden elsötétült.

Megszűnt az idő.

Bishop receptorai közvetítették a sistergést, majd a szerves pusztulás furcsa neszeit, tudta, hogy győzött, és a siker bizonyossága örömmel töltötte el. Sajnálta, hogy csak a hangok maradtak meg neki - hogy nem láthatja az áradattal tovasodródó, elszenesedett testeket. Belső funkciói valahogy megkergültek, egymást érték a terjedelmes hibaüzenetek. Motorikus funkciókról beszélni sem volt érdemes többé - azon tűnődött, hogyan festhet most az arca.

Zárlat. Fájdalom. Halál. Ennyi lenne mindössze?

Mozdulatlanul hevert a füstben, és várt. Várt az emberekre. Ha időben érkeznek, talán tehetnek valamit a lányért - akkor is, ha nem ez az elsőrendű feladatuk…

Még hallotta, ahogy működésbe lépnek odakint a lézervágók - aztán a mindenség maradéka is eltávolodott tőle, mintha valaki szántszándékkal lecsavarta volna a hangerőt.

Eszméletre térése korántsem járt olyan látványos változással, mint egy emberi lény esetében. Energiaellátása szinte kifogástalan, önkontrollja száz százalékos volt és még a szemét sem kellett kinyitnia. Az a berendezés, mely a látóideget pótolta, egy sor információt továbbított agyának, ilyenformán:

CYBERDINE SYS S.342337 AKTÍV POZITRONTEVÉKENYSÉG RENDSZERELLENŐRZÉS FOLYAMATBAN

ÉSZLELÉSEK FELDOLGOZÁSA FOLYAMATBAN

HASZNOSÍTATLAN IDŐ: HARMINCNYOLC ÓRA NEGYVENEGY PERC TIZENKÉT MÁSODPERC

ADAPTÁCIÓ

ADAPTÁCIÓ

Majd, néhány tizedmásodperc múltán:

RENDSZERELLENŐRZÉS ELVÉGEZVE CSONKÍTÁS NEM ÉSZLELHETŐ BELSŐ SÉRÜLÉSEK REGENERÁLÁSA

FOLYAMATBAN

KÜLSŐ TERMINÁL CSATLAKOZTATVA GÉPTÍPUS DATBOOST ‘12 CARRYALL SZOFTVERTÍPUS CYBERDINE SYS

CHECK OMEGA-D

KIÉRTÉKELÉS FOLYAMATBAN

Ez sok szempontból világosabb helyzetet teremtett Bishop most már tudta, hogy jól kalkulált: a helyőrség katonái valóban behatoltak a roncsba, sőt, sikerűlt eljutniuk odáig, ahol ő hevert Felpakolták, a támaszpontra szállították, és - biztos ami biztos - rádrótozták egy kiberdiagnosztikai, automatára. Rátaláltak vajon a lányra is? És ha igen, milyen eredménnyel járt az orvosi beavatkozás?

Kényes kérdések.

Agyának pozitronpályáin kellemetlen feszültség gyűrűzött végig, ahogy a másik eshetőségre gondolt Arra, hogy Carrie Wong nem élte túl a zuhanást; hogy ott hever egy két méterszer fél méter alapterületű ólomskatulyában, melynek éleit fehérre színezi a dér…

Kénytelen volt megállapítani, hogy asszociációs központjának kiemelkedő érzékenysége ezúttal nem válik előnyére.

Azok, akik rendszereinek állapotára kíváncsiak, persze csak az idegelektromos potenciál ingadozását fogják észrevenni mindebből. Jobb is így: épp elég okot adhat az ámuldozásra a tény, hogy egészben maradt.

Retinájának belső felületén még mindig ott villódzott a felirat

KIÉRTÉKELÉS FOLYAMATBAN LÉNYEGES ELTÉRÉS AZ EVALUÁCIÓS ÁLLANDÓKTÓL NEM ÉSZLELHETŐ

Pedig igenis akadtak eltérések az alapállapothoz viszonyítva: Bishop lassan, elővigyázatosan megmozdította jobb kezének ujjait

Az izületek javáról leégett a szintetikus bőr, a levegővel való érintkezés hatására azonban rég megszilárdult, friss védőréteget képezett a tejszerű keringési folyadék. Bishop koncentrált, növelte az alvadási faktorok szintjét amúgy is sűrű “vérében” - ilyesmire az ő gyártásának idején csak a legfejlettebb modellek voltak képesek. Valami kíváncsiságféle töltötte el az új generációval való találkozás gondolatára: sok minden változhatott az elmúlt évtizedek során, de ahol emberek - főként űrutazó emberek - akadnak, ott androidoknak is kell lenniük.

 

KIÉRTÉKELÉS ELVÉGEZVE

C SYS CHECK OMEGA-D INAKTÍV

KOMLINK LEZÁRVA

 

Bishop próbát tett csuklójával, könyökével és vállával is. A rendszerellenőrzés ugyan kimutatta volna az esetleges meghibásodásokat, ő mégis jobban bízott az érzésben. Arra gondolt, hogy ez a mostani SYS CHECK a második az életében és az első azok közt, amelyeknek nem önként veti alá magát A helyőrségi technikusok bizalmatlansága persze természetes: hadműveleti területen, egy idegen hajó roncsában bukkantak rá, egy rakás ijesztő ET társaságában. Szempontjukból a furcsa “szintetikus”, melynek talán már modellkódját sem ismerik, értékes információk forrása mindössze. Csak idő kérdése, hogy megkíséreljék letölteni az adatbankját. És ha a tudat az útjukban áll…

Tiszta sor: kikapcsolják, aztán keresni kezdik a drágalátos információikat. Nagyon meglepődnek majd azon, amit helyette találnak. A kudarc pár órára a kedvüket szegi, de később tovább próbálkoznak, annyi bizonyos. Más utat nem látván hozzákezdenek, hogy ízekre szedjék; leásnak egészen az alapvető programokig - ahol jó esetben megtalálják Church doktor névjegyét, rosszabb esetben még ennyit sem.

Azután, mert nem láthatják hasznát, s mert nem sikerült eloszlatniuk vele kapcsolatos aggályaikat, végeznek vele.

Háborút kezdenek a Ragadozókkal.

Csak késve ismerik fel, hogy az idegenek, a zsákmányállatok, a biológiai fegyvernek szánt paraziták a veszedelmesebb ellenfelek.

És alulmaradnak mindkét küzdelemben. Nem csupán a Weyland-Yutani veszít - veszít a Föld is.

Ezt semmiképp nem szabad megengednie.

Először merült fel benne a gondolat, hogy célja érdekében valószínűleg ölnie kell. Tervezője számolt ezzel az eshetőséggel, és igyekezett minimumra csökkenteni a felismeréssel együtt járó megrázkódtatást - Bishop most mégis úgy érezte, hogy pozitronpályái szub-atomi részecskék felhőjévé hullanak szét. Szemei tágra nyíltak, vakon meredtek a fegyveracélszürke mennyezetre. Szintetikus izmai görcsbe rándultak, és egy pillanatra megízlelhette az igazi, a fizikai fájdalmat. Várt.

Abból a szerkezeti egységből, mely az emberi agytörzs funkcióit látta el, új impulzusok sugároztak ki. Feloldották a görcsöt, élénkítő hatást gyakoroltak rá, és - ez volt legfőbb funkciójuk - hűvös nyugalommal töltötték el. Készen állt rá, hogy szembenézzen a veszéllyel, és hogy minden rendelkezésére álló eszközzel leküzdje azt.

Amint teheti, kijut innét.

Ha ölnie kell, ölni fog.

És bár alapprogramozásában nem esik szó egyének védelmezéséről, mindent elkövet majd, hogy előkerítse azt az embert, aki az ő hibájából került ide.

Aki talán ezekben a percekben is az ő segítségére vár…

17.

A Lecter tizenhat főre fogyatkozott legénysége a kávézóban gyülekezett - az egyetlen olyan helyiségben, melynek csak egy bejárata volt. Neoncsövek tucatjai ontották hideg fényüket a meg-megborzongó emberekre, akik szinte kivétel nélkül a kapitányt figyelték. Bátorítást, utasítást vártak tőle, bár alighanem beérték volna holmi csodával is.

- Nem túl nagyok - magyarázta Ulans. - Kábé fél méteresek, és gyorsak, mint a villám… Elférnek bármelyik légaknában, bármelyik olyan zugban, ahová legfeljebb a Gateway karbantartórobotjai jutnak el. Biztosra veszem, hogy ragadozók: ilyen szaporodási szokásokkal, ilyen fogazattal mások nem lehetnek. X szerint - pillantott a felkötött karú harmadtisztre - a lappangás fázisában valamiféle mezőt gerjesztenek, ami megzavarja a rétegvizsgálót. Arról, hogy hogyan kerülnek az emberi testbe, fogalmunk sincs. Aligha őshonosak a Delta Hydrae VlII-on - az elmúlt húsz év alatt biztosan kiszúrták volna őket a xenológusok. Sokkal valószínűbb, hogy az űrből érkeztek, és hogy a Weyland-Yutani telepesei véletlenül kerültek az útjukba. Akárhogyan is, mostantól a mi vendégeink, és ha X-nek hinni lehet, növekedni fognak…

A jelenlévők egy emberként szisszentek fel.

- Növekedni? Mi a?…

- A növekedés a szerves élet velejárója - vette át a szót X. Szeme zavaros volt, hangja tompa; jókora adag fájdalomcsillapítót kapott, ráadásul rekedtre üvöltötte magát odalent. - Ezek a dögök paraziták. Ha a megfelelő körülmények közé kerülnek, nőni kezdenek, az hétszentség. Mint a bolhák. Mint a bélférgek. Ha elég időt kapnak rá, sort kerítenek a szaporodásra is. - Keserűen felnevetett. - Találjatok ki, mik jönnek ma vacsorára!

Toussaint, a hatalmas termetű másodtiszt a fogát csikorgatta.

- El kell kapnunk a rohadékokat!

- Tegyük fel, hogy sikerül. De mihez kezdesz velük azután? - érdeklődött X. - Eltaposod őket? Átharapod a torkukat? A surranod meg a hibátlan fogsorod bánná…

Toussaint nekidühödve az asztalra csapott

- Hát te? Mit javasolsz te, agyas barom?

Se haver, se kaffer: ez nagy bajt jelent, gondolta X. Az agyas baromról eszébe jutott Glendermore, aki összetörve, holtan hever az E folyosó falának tövében; torkában felgyűlt, forrón lüktetett az epe.

- Elveszítjük őket - mondta. - Elveszítjük őket, és odébbállunk. Ennyi.

- Elveszítjük? Odébbállunk? Te megvesztél, basszameg!

- Szó sincs róla. Csak végeztem egy gazdaságossági számítást. - X ádázul vigyorgott. - A radioaktív lószar, amit vontatunk, a konténerekkel, a vagonnal és a bonusszal együtt se ér annyit, mint az életünk, következésképp érzékeny búcsút veszünk tőle, méghozzá mihamarabb!

- Egy pillanat - emelte fel hangját Ulans. - Miféle hülyeség ez megint?

- Nem hülyeség, főnök - ingatta fejét a fekete bőrű férfi. - Tisztáldozat. Figyelje a gondolatmenetet! Egy: nincs módunkban megtisztítani a hajót a parazitáktól. Kettő: bár akadnak fegyvereink, nem reménykedhetünk a győzelemben - a telepesek nyilván nagyobb tűzerővel rendelkeztek, mégis alulmaradtak, és menekülni kényszerültek. Három: nekünk nincs hová menekülnünk. A mentőegységbe legfeljebb öt hibernálókapszula fér el: sorsolással kéne eldöntenünk, ki alhat, ki nem. A szerencsések alfába mennek - a többiek pedig szakállat eresztenek, megvesznek és meggebednek, mire földközelbe érünk. Nem! Ehhez a megoldáshoz csak a legvégső esetben szabad folyamodnunk, és csakis akkor, ha minden más próbálkozás kudarcot vall. Öt: várakoznunk sem szabad. A dögök aligha vesztegetik az időt, és máris növekedésnek indultak. Ki tudná megmondani, mekkorák lesznek teljesen kifejlett formájukban? - Ökölbe szorult a keze. - Nekem semmi kedvem megvárni, míg bekopogtatnak. És mivel ez a hodály nem elég nagy a két társaság számára, nem halogathatjuk az elválást. - Körülpillantott. - Úgy kell intéznünk, hogy a paraziták a vontatmányba gyűljenek, aztán megcsináljuk a szokásos trükköt. Leválunk és a legközelebbi napba lökjük őket. Függöny.

A technikusok összenéztek. A jelenlévők közül beléjük szorult a legkevesebb fantázia: végrehajtandó feladatok sorozataként tekintettek az életre, és mindenre, amit magában foglalt.

- Meg lehet csinálni - jelentette ki egyikük rekedten. - Ha elkapjuk a megfelelő pillanatot, sikerülhet. A többi csak pontos navigáció és ésszerű üzemanyagfelhasználás kérdése.

- Használhatnánk a Gauss-ágyút - dünnyögte egy másik. - A pályának édes mindegy, mit gyorsít fel: ha eléggé eltávolodunk a vagontól, megszórhatjuk úgy, hogy meg se álljon az 54 Hydraeig! - Gyors számítást végzett, megnedvesítette cserepes ajkát. - Ha valamivel több időt szánunk a lövedék összeállítására, be is lobbanthatjuk az egész hányadékot. Száztízezer kilótonnával kalkulálva egész szép tűzijáték várható. Lefogadom, tetszene a dögöknek is!

- A pálya összeállítása hetekig tart - emlékeztette egy társa.

- Való igaz… Mit szólnátok egy kurtított változathoz?

- Nyolc nap - latolgatta valaki. - Plusz-mínusz kettő.

- De csak ha egyhelyben állunk.

A rekedt hangú technikus vállat vont.

- Ha a dögök a vagonban maradnak, már nincs hová sietnünk.

- Hogy úgy van! - lelkendezett a beosztott szerelők korelnöke. - Valamelyik kormányban volna a helyed, compadre!

Ulans mély lélegzetet vett.

- Az isten szerelmére!

A verítéktől fénylő arcok egyszerre fordultak feléje. A szemekből csak úgy sütött az elszánás - a sarokba szorítottak önpusztító elszánása. X úgy állt ott, mint valami lelkeket birtokló vudu-mágus. Ulans megérezte, veszedelmes lenne most szembeszállnia vele.

- Hogy csináljuk? - kérdezte szárazon.

X ingujjába törölte gyöngyöző homlokát Nem sokat tudott a lélekbirtokló szertartásokról, annyit azonban ő is megérzett, hogy magához ragadta a kezdeményezést. Persze félelemből tett így. Ugyanaz a rettegés munkált benne, ami - átmenetileg - leszerelte és szövetségesévé tette a kapitányt.

- Négy csoportra oszlunk - kezdte. - Fejsze lesz mindenkinél; osztagonként egy-egy embernek jut lángszóró is. Az első egység végighalad az összekötőmodulon, és biztosítja a szerelvény bejáratát. A második behatol. A harmadik védelmi állást foglal el a zsilipnél, és szükség esetén tűzzel fedezi a visszavonulókat A negyedik a Lecter felé figyel. A hídra és a zsilipkapukra nyíló szellőzőkürtőket átfúvatjuk magas nyomású gázzal: a dögök, ha nincsenek vasból, kénytelenek lesznek a vontatmány felé kitörni. - Felemelte jobbját. - Figyelem! Nem az a célunk, hogy közelharcot kezdjünk velük! Amint felbukkannak, lezárjuk az összes betorkolló aknát, visszavonulunk, blokkoljuk a zsilipeket és megkezdjük a szétválasztást Semmi hősködés! Ha észnél maradunk, megúszhatjuk. Ha nem…

- Megdöglünk, compadre - bólintott az ősz szerelő. - Világosabb már nem is lehetne.

Toussaint a fejét csóválta, kiköpött. Nem lelkesedett különösebben az ötletért, de elég intelligens volt ahhoz, hogy belássa: nincs választása.

- Mikor kezdünk hozzá?

X a fegyverszekrény felé fordult, aztán a kapitányra pillantott

Indul a vonat. Még nem késő felugranod: élj a lehetőséggel! - valami effélét sugallt a tekintete.

Ulans vette az üzenetet, megragadta a nyakában függő, vörös mágneskártyát.

- Ha mindenkinek megfelel… - Erőt vett magán és felállt. - Azonnal.

A Delta Hydrae nyolcadik bolygójától távolodó Ripley folyamatosan növelte sebességét Százötven Terabyte teljesítményű agyközpontja, mely a legmostohább körülmények közt is tökéletesen boldogult az irányítással, visszahelyeztetett jogaiba: a fedélzeten tartózkodó emberek visszavonultak, némán készültek az új összecsapásra.

Készülődött maga a hajó is. Az elmúlt kétszáz év fejlődése matematikai műveletek sorává változtatta az űrbeli hadviselést, s bár a mostani feladvány kényes volt, megoldása felettébb egyszerűnek ígérkezett. A Ripley fúziós magja tízszerte több energiát ad le bármely más, emberkéz alkotta hajóénál. A vesztegzárat megsértő, a rendszer pereme felé száguldó teherjármű előnye nem haladja meg a tíz percet - azaz a másfélmillió kilométert. A Ripley gyorsulása a másodpercenkénti tíz kilométeres határtól kezdve akár négyszeresen növekedhet Ha sikerül százezer kilométerre megközelítenie célpontját, semleges töltésű részecskesugárnyalábokat irányíthat rá. A találatok megbénítják a szökevény valamennyi fedélzeti rendszerét, az elektronikát, a navigációs központot, még az esetleges szolido-kivetítőket is. A hajtómű leáll, a sebesség csökken - a Ripley hangárjaiból pedig útnak indulnak a kommandósokkal megrakott csapatszállítók, hogy befejezzék a munkát.

Ha ugyan van még mit befejezni odaát…

A hajónak természetesen nem voltak kétségei. Kétségek csak a vezénylő tiszteket gyötörték - különösképp azokat, akik tisztában voltak az akció minden részletével, beleértve a nyolcadik bolygón történteket. Szinte biztosra vették, hogy néhány xenomorfnak sikerült kijutnia. A leszállóegység fedélzetére lopózva, netán a túlélők testében meglapulva - voltaképp nem számít. Ott vannak, de nem szabad tovább jutniuk: ez az egészben a lényeg.

Akadtak páran, akik - suttogva persze - máris kudarcot emlegettek. A jelentés súlyos károkról és jelentős emberveszteségről számolt be Rourke’s Driftben. Shimura, a mit sem sejtő főadminisztrátor elesett a Ragadozókkal vívott harcban. Feleségének nyoma veszett - alighanem az idegenek ragadták el. Meghalt dr. Kassar Revna, a kolónia exobiológusa, és felesége Miriam. Eltűnt Jes Bradrick, a Társaság helyi milíciájának vezetője és ott. pusztultak mindazok, akik a támadáskor fegyvert fogtak. A kóborlók némelyikét sikerült előkeríteni: ezek a keménységükről ismert fickók reszketve lapultak egy-egy sziklamélyedésben. A halottak számbavétele órákig tartott, és a vizsgálódók egyike sem álltatta magát azzal, hogy a veszteséglista teljes. A legázolt xenomorfok maradványait saválló konténerekbe gyűjtötték, későbbi tanulmányozás céljából.

Az áldozatok közt nem akadt egyetlen Ragadozó sem.

Kudarc? Félsiker?

A tisztek feszengtek.

És nem csupán a kimutatások késztették őket erre…

A Ripley automatizált hídján szinte teljes volt a csend. A nyomáskiegyenlítő ülésekkel egybeépített navigációs robotok tették a dolgukat, sorra oldották meg a nagy képlet részfeladványait. Sárga és zöld fények villództak a monitorokon; a cirkáló változatlanul gyorsult, pályáját fokozatosan prédájáéhoz igazította. A halk, gépi zúgással azonban időről időre különös, természetes hang vegyült - a szomszédos helyiségből szűrődött át, ahol egészen harsánynak kellett lennie.

A tenger zúgása.

Odabent, a szolidó-kivetítők generálta térben hullámok ostromolták Balancan, az elnéptelenedett közép-amerikai halászfalu partjait. Az elmosódó körvonalú napkorong - természetesen - már-már a horizont ívét érintette, a bíborszín fény pedig még mindig úgy ömlött el a tájon, akár a hidegrázást hozó trópusi láz. A föveny és a település rég eliszaposodott kikötője mozdulatlanul, mintegy döglötten hevert az alkonyi hőségben. A lassan elpihenő szárnyasok rikoltásai a falu határában sötétlő tó békáinak koncertjével keveredtek. És ott volt a rothadó szalma bűzét árasztó kunyhó: forróság áradt sótól fehér falaiból, ablakain könnyű szél rezgette a napellenző redőnyöket Bejárati ajtaja tárva-nyitva állt, a félhomályban időző férfit azonban nem zavarta - nem zavarhatta - senki.

Saját világa volt ez. Maga formálta képét, törvényeit így kellett lennie, mert az utóbbi évtizedekben több időt töltött itt, mint birodalmának bármely más szegletében - a valóságot is beleértve. Részévé lett e partvidéknek: együtt lélegzett a kiszipolyozott földdel, birtokolta a tengert, a kék párába burkolódzó vulkáni ormot, a tavon túl burjánzó dzsungelt Ismerte a rengeteg minden lakóját, s ha úgy tartotta kedve, gondolatban eggyé vált velük. Vadász volt és áldozat, győztes és legyőzött - akár a valóságban.

Jó ideje itt kezdődött, ide vezetett minden útja. Ült a félhomályban, vaskos szivarjával játszadozott és terveit szőtte. Manővereinek zöme sikerrel járt, néhány azonban fájdalmas kudarccal végződött A falakat díszítő vásári szentképek helyén ilyenkor új arcok jelentek meg: az áldozatoké, a tiszteké és gyalogoké, akiket feláldozott két évszázadon átívelő, könyörtelen játszmájában. Ide kerültek mindazok, akikért bosszút kell állnia és azok, akiket bosszúterve érdekében új életre keltett a Társaság tudománya…

Dillon.

Hawkins.

Ramirez.

És persze Dutch.

Dutch Schaffer, az Amerikai Egyesült Államok hadseregének őrnagya.

A Weyland-Yutani igazgató tanácsának elnöke, a Két Évszázados Ember, az istenverte kiborg.

Ő maga.

Hosszan tartó, kevéssé látványos folyamat eredményeként vált azzá, amivé lennie kellett, hogy bevégezhesse művét. Az átmenet ember és gép között olyan elmosódott volt, hogy másságát ritkán kellett megélnie, s még ritkábban bánnia. Mindazt, amit tudata parancsára a testével műveltek, a szükségszerűség diktálta, az életösztön és a Ragadozók iránti gyűlölet. Maradni akart, jelen lenni a visszavágáskor, hogy megfizethessen az áldozatokért - majákért, kínaiakért, britekért és spanyolokért; Raphael Adoliniért, akinek trófeaként elhurcolt mordálya majd három évszázad után került vissza a Földre; Al Dillonért és a Tanagra szakaszért, melynek tagjait sportból mészárolta le az űrből jött fenevadak egyike; mindenkiért, akik élhettek volna még, a világ hasznára vagy ártalmára, de legalább emberek módján.

Saját kínjai semmiségnek rémlettek az ő kínjaikhoz képest. Sem a Conta Manai dzsungelben történt robbanáskor, sem később nem kapott az övékéhez fogható sebeket. Voltaképp szerencsésnek mondhatja magát - ezzel vigasztalódott, valahányszor kés alá került. Őrjöngő élni akarása legyűrte a sugárzás okozta rákot. Mindent elkövetett, hogy visszanyerje csúcsformáját; öt évig tartott, fenemód hosszú utat kellett megtennie, ám amikor - 1992, esetleg ‘93 őszén - ott kuporgott az Ariakeno-öböl fölé tornyosuló sziklán, és teleszívta tüdejét a Japán szárazföld felől áradó, metszőn hideg levegővel, már biztos lehetett benne, hogy megérte. Készen állt.

Az ördöggel is szövetségre lépett volna, hogy bosszúját beteljesíthesse, a sors azonban ismét kegyesnek mutatkozott, és hozzá vezérelte a megfelelő evilági személyeket. A helyi kormányt, netán a Jakuza-társadalom krémjét képviselték - Schaffer nem sokat törődött a részletekkel, miután felvilágosították, hogy problémájuk közös.

A Ragadozók az elmúlt fél évezredben négyszer is meglátogatták Nippont, és jó néhány rendezetlen számlát hagytak maguk után. Az érintett családok, klánok nem felejtettek. Figyeltek, vártak és most, a végsőkig elszánt jenki személyében meglelték az eszményi szövetségest. Schaffer beszámolt nekik mindarról, amit az amerikai hadsereg vizsgálóbizottsága elől eltitkolt. Meg kellett tennie: bizonyos titkokat nem egészséges sokáig őrizgetni. Aztán - mert katona volt - letette voksát a támadó stratégia mellett. Ha vissza akarunk vágni, odakint kell megvetnünk a lábunkat, mondta, és az éjszakai égre mutatott. Látogatói összenéztek, majd feltekintettek. Moraj futott végig soraikon.