Hiszti, avagy az önérvényesítés eszköze
Bevezetés
Biztosan előfordult már mindenkivel, hogy az eddig rendesen viselkedő és jólneveltnek hitt csemetéje - amennyiben nem történik az, amit ő szeretne - egyik pillanatról a másikra a földre vágja magát, üvölteni kezd, vagy éppen rongybabaszerűen csüng az anyja kezében. Ez általában valamilyen hivatalban, postán, ismerős boltban vagy a város főterén történik. Ilyenkor a szegény kismama szégyentől piros arccal próbálja a gyereket elvonszolni a tett színhelyéről, mentegetőzve, hogy az ő gyereke nem szokott ilyet csinálni.
Kisfiam most kezd ilyen korba kerülni, így engem is nap mint nap próbára tesz. Egyre gyakrabban bizonytalanodom el, hogy jól csinálok-e mindent vele kapcsolatban, és nem rontottam-e már most el a gyermeknevelést.
Milyen korban kezdődik el ez a fajta viselkedés? Mi ez a dackorszak? Hiszti pusztán vagy az önérvényesítés kezdetleges eszköze? Ha ez utóbbi, akkor hogyan kezeljük, mit tehetünk azért, hogy gyermekünk önmagával is vívott küzdelmét megkönnyítsük? Erre és még számos más, az ún. „hisztivel" kapcsolatos kérdésre próbálok meg válaszolni egyszerűen, érthetően.
Remélem, ez a könyv segít megérteni azt, hogy mi zajlik gyermekünk lelkében, hogyan viszonyuljunk hozzá. Talán a könyv elolvasása után magunkról sem gondoljuk majd azt, hogy azért ilyen „akaratos, hisztis ez a gyerek", mert elrontottunk valamit.
Ahhoz, hogy a fenti kérdéseket teljes mértékben megértsük, és meg is tudjuk válaszolni, szükséges áttekinteni a csecsemő lelki fejlődését, az ún. pszichológiai születését újszülöttkortól egészen a hisztis korszak, más néven dackorszak megjelenéséig, vagyis úgy 2-3 éves koráig.
A kisgyermek lelki fejlődése újszülöttkortól
Mindig is foglalkoztatott az a dolog, hogy hogyan tudom minél jobban megérteni a kisfiamat. Már az első hónapokban szakirodalom után néztem, hogy megértsem, mit, miért csinál, mi járhat a fejecskéjében, milyen bonyolult lelki folyamatok zajlanak benne, dacára annak, hogy egy édesanya ösztönösen tudja, mit kell csinálni a csecsemővel, és már nagyon hamar különbséget tud tenni a sírások között, melyekre tudja a gyógyírt is.
Én mégis gyakran elbizonytalanodtam és kétségek közt vívódtam, vajon jól csinálok-e mindent. Sokszor megnyugvást jelentett, ha egy könyvben megerősítést találtam.
Fontosnak tartom leírni, hogy mi is történik egy kisgyermek lelkében. Mivel nem tudják elmondani, így a pszichológusok információi kétféle forrásból származnak: egyrészt a pszichoterápiában részt vevő páciensek fejlődésének, változásának megfigyeléséből, másrészt pedig csecsemők és anyjuk kapcsolatának vizsgálatából. Mindkét forrás egybehangzó válaszokat adott a tekintetben, hogy hogyan is játszódik le ez a folyamat. Lényeges megérteni az egyes korszakok lelki hátterét, hiszen minden fejlődési fázis egymásra épül, így a korábbi szakasz már tartalmazhatja a későbbi csíráit, ill. a későbbi szakasz a korábbiakra épül, és nagyrészt azokból fejlődik tovább.
Az amerikai pszichológiai szakirodalomban a hetvenes években Mahler alkotta meg azt a fajta elméletet, amit a mai pszichológia is követ.
Mahler kutatásai során próbálta megválaszolni azt a kérdést, hogy hogyan fejlődik ki a kisgyermekből az önálló, integrált egyéniség tudata. Újszülött kortól úgy 3 éves korig különféle fejlődési korszakokat határolt el egymástól, melyeknek különféle tudományos neveket adott.
A tökéletes szimbiózis, avagy a felhőtlen újszülöttkor
Mikor kisfiamat hazahoztuk a kórházból, úgy 6 hetes koráig úgy éreztem, mintha még mindig az ő kis méhen belüli életét élné. Még kicsit sajnáltam is, milyen „világtalan". Aztán utánaolvastam, és a szakirodalom megnyugtatott, hogy ez teljesen helyénvaló állapot.
Az alcím fejezete ne tévesszen meg senkit, nem az éjszakázásokat és a kisbabánk végigüvöltött napjait és éjszakáit értem alatta, hanem azt a lelki egységet, amiben a picivel vagyunk egy pár hónapig.
Ilyenkor az újszülött a környezetével egy bontatlan egységet képez, a külső ingerek teljesen egybeolvadnak a belső szervezeti ingereivel. Ebben a korban jószerivel még csak reflexei vannak.
Úgy reagál az anyai érintésre, mintha egy idegen vagy egy tárgy érne hozzá. Az érintés felé fordítja a fejét, és szopni kezd. Ez az ún. keresőreflex. Ebben az időszakban a kicsinek minden energiája a saját testére irányul, így nem is nagyon marad ereje a külvilággal foglalatoskodni.
Mahler ezt a korszakot autisztikus fázisnak nevezte.
Még mielőtt végleg kimerülnénk a kisbabánk szükségleteinek folytonos kielégítésétől, az egymásba folyt szoptatásoktól, akkor mint egy varázsütésre a kicsi felfigyel az anyjára, és rámosolyog. Ezt az első pillanatot sosem felejti el egy anya. Ez a szimbiotikus állapot első hírnöke. A kisbabánk kezdi elkülöníteni a külvilágot saját maijától, azonban a világ még csak az édesanyjával együtt létezik, aki mindig ott van mellette.
Ebben a szimbiózisban a kisbaba kezdi összekapcsolni a szükségletei kielégítését az édesanyjával. Ha éhes, az édesanyja ott van, és megeteti, ha fázik, betakarja, ha sír, megvigasztalja. A vágy és a beteljesülés is az édesanyához kötődik. Ebben a korban már kezd kialakulni egy kezdetleges kép a tárgyakról és önmagáról, aki persze még az anyával egységben létezik csak. Mahler nem véletlenül nevezte ezt a korszakot szimbiotikus fázisnak.
Ilyenkor sok apuka érezheti magát kitaszítottnak, hiszen ebből a békés, szoros együttlétből kimaradnak. Minél többet segítenek a csecsemő gondozásában, etetésében, ápolásában, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a kicsi őket is bevonja ebbe a körbe, és az édesanyával összekapcsoltán az apa is megjelenhet, mint legfőbb szükségleteinek kielégítője. Persze ezt nem minden apa teheti meg, elsősorban azért, mert a családfenntartó szerep teljes egészében rájuk hárul, és egész nap dolgoznak. Ilyenkor elég, ha az anyának besegítenek a házimunkában.
A paradicsomi
állapot felbomlása
Úgy 5-6 hónapos kora körül a kisbaba egyre fokozódó figyelmet tanúsít a külvilág iránt. Ez a kis szimbiózis, amit nem véletlenül neveztem paradicsomi állapotnak, kezd egyre inkább megbomlani.
Az eddig karjainkba simuló és velünk eggyé válni akaró csecsemő most egyre gyakrabban tolja el magától az édesanyját, csakhogy szemügyre vehessen egy idegent. Gyermekünk kíváncsian vizsgálja testét, és keresi a külvilággal való határmezsgyét. Próbálja megkülönböztetni magát a külvilágtól, no meg az édesanyától. Ez gyakran abban nyilvánul meg, hogy húzza a hajunkat, fülünket, orrunkat... szóval amit ér rajtunk. Mozgásának fejlődésével már egyre gyakrabban mászik el az anyától, a szeme sarkából mindig figyelve őt. Önfeledt játékra és nézelődésre azonban még csak a hőn szeretett személy közelségében képes. Tehát még mindig minden energiáját leköti az édesanyának.
A kis felfedező mindent megnéz, megfog, szájába vesz és megkóstol. Semmiből nem szeretne kimaradni, minél közelebb szeretné szemlélni az eseményeket. Ezt egyre gyakrabban a szülők értésére is adja, legtöbbször gügyögéssel és élénk mozdulatokkal.
Az etetés is problémát szokott okozni, ugyanis a kisembernek ebben az időszakban legkevésbé van ideje ilyen földi dolgokra. Sajnálja rá az időt, hiszen egy ebéd ideje alatt annyi más érdekes dolgot tudna csinálni.
Az eddig háttérbe húzódó apukák is most már bátran etethetik a kicsit - persze csak, ha szakít rá időt birkózhatnak vele anélkül, hogy megbontanák a már hanyatlófélben lévő szimbiózist az anyával.
Ez az időszak igazán örömteli, tele meglepetéssel, melyben minden nap tartogathat számunkra valami apró csodát, ahogy csemeténk kibontakozó személyiségének csírái megjelennek. Egyre mulatságosabb dolgokat művel a testével, hangjával, és már a mindennapjaiban visszatérő rutindolgokra is reagál. Az én kisfiam minden egyes étkezésnél készségesen dőlt előre az etetőszékben, hogy a partedlit a nyakán hátul meg tudjam kötni.
Sok édesanya - akinek esetleg kicsit terhes volt az előző korszak szoros együttléte - megragadja az alkalmat, hogy leválassza a gyermeket, és visszamegy dolgozni, mások pedig ellenkezőleg, visszasírják a paradicsomi állapotot. Mahler elmélete szerint, ahogy a kisgyermek fokozatosan kezd elszakadni az édesanyjától, úgy átlép az ún. szeparációs-individuációs időszakba, melynek további három alfázisát különbözteti meg. Ennek az első szakasza kb. 6-10 hónapos korig tart, melyet fészekalja alfázisnak nevezett.
Gyakran hívják a pszichológusok a gyakorlás időszakának is. Gyermekünk egyre jobban érdeklődik már azon tárgyak iránt is, amiket a kezébe adunk, legyen az kanál, étel vagy valamilyen játék. Ebben az időszakban kezdenek el kötődni egy konkrét tárgyhoz, pl. alvómaci, baba vagy esetleg valamilyen rongy. Ez a későbbiekben fontos lehet.
A kitárulkozó világ, a mindenhatóság megtapasztalása
A pici mozgása 10 hónapos kora körül rohamosan fejlődni kezd. A csúszás-mászás már rutinná válik számára, így már jöhet az álldogálás, totyogás, majd a járni tanulás időszaka.
Visszatérve a tárgyakhoz! Ne keseredjünk el, ha gyermekünknek esze ágában sincs megenni a kenyérdarabot, hanem azt élvezettel csak szétmorzsolja, vagy ha századjára is ledobja a kanalat a földre, így tanulja meg a dolgok természetét és a tárgyak viselkedését, és folytonosan megtapasztalja saját „nagyszerűségét".
Még csak neheztelni sem lehet egy kisemberre, aki ebédnél boldogan hajigálja le a kanalat, vagy fújja a főzeléket. A diadalittas kis pofijának látványára - ami azt tükrözte: „Látod mama, ezt én csináltam egyedül." - inkább elérzékenyültem, minthogy haragudtam volna. Ez természetesen csak a kezdeti időszakban volt így, később azonban már rá kell szólni, és a viselkedését is bizonyos korlátok közé kell szorítani.
Ahogy elkezd járni, úgy rögtön új perspektívából lát mindent, kitárul előtte a világ. Boldogan indul felfedező - és rámolóutakra. Ki-be pakol, fiókokat húzkod, virágföldezik stb., és közben végig meg van magával elégedve, mi mindenre képes. Egyre gyakoribbá válik az ún. kukucsjáték. Eltakarja a kezével a szemét, nem látja az édesanyját, elveszi a kezét, akkor hirtelen láthatóvá válik. Mindezt a műveletet képes egész nap gyakorolni, és még este is úgy kacagni rajta, mintha most csinálta volna először.
Ez különösen türelmet és idegeket próbáló időszak, hiszen minden egyes lépését és mozdulatát figyelni kell, mert veszélyérzetük hiányában szinte minden mozdulatuk potenciális baleset forrása lehet.
Sokan túlfegyelmezik ilyenkor a gyermeket, és szinte semmit nem engednek meg, mások pedig nem hagyják, hogy véghez vigyen valamit, hanem saját szeretetigényük kielégítésére felkapkodják, és akarata ellenére babusgatják, ölelgetik, holott ő inkább már felfedezőútra menne.
Legjobb bánásmód ilyenkor az, ha felügyeletünk alatt, de biztatva .1 kis totyogót, hagyjuk érvényesülni. Úgyis még hozzánk jön érzelmi és fizikai feltöltődésre. (Használjuk ki ezt az időszakot!) Az, hogy gyönyörködve figyeljük ügyességét, biztonságérzettel tölti el.
Ebben az időszakban a kommunikáció során a kisember már kifejezetten keresi a kapcsolatot. Már a beszélő személyre néz, ha megdicsérik, akkor azzal a bizonyos önelégült kis pofival örömmel megismétli a feladatot. Empatikus készsége is ebben az időben indul fejlődésnek. Egyre gyakrabban sírja el magát ő is, ha Iát vagy hall egy síró csecsemőt. A kommunikációban gyorsan fejlődő kisbaba számára ebben az időszakban különösen fontos a szülői szeretet, törődés, bátorítás, amely megteremti a tanuláshoz szükséges magabiztosságot. A kisgyermek hamar felismeri cselekedete és a szülői reakció közti kapcsolatot, és kellő inspiráció mellett a kibontakozó személyiségének kitűnő táptalajává válik ez a kapcsolat.
Ebben az időszakban próbál a kisgyermek bizonyos motorikus műveleteket „begyakorolni", ezért lel határtalan örömöt az ismétlődő, egyszerű folyamatokban. Mahler ezért is nevezte ezt a fejlődési korszakot a gyakorlás alfázisának.
Az eltérő akaratok megjelenése, a függetlenedni vágyás kezdete
Mire megszokjuk ezt az állandó ugrásra való készenlétet,
addigra ismét egy újfajta viselkedést kell megtanulni kezelni, ami
úgy 18 hónapos kortól várható. A „nagy felfedező" és „függetlenedni
vágyó" ismét anyás lesz. Mintha az a bizonyos 8 hónaposok
szorongása térne vissza, csak sokkal összetettebb
formában.
Már tisztában van önmagával és a külvilággal, azonban nehezen ismeri még fel a képességeit, és annak korlátait. Az eddigi árnyékként követés mellett most már azt is észrevehetjük, hogy az eddig simulékony gyermekünk egyre gyakrabban dacosan elzárkózik.
Míg korábban az édesanyjához járt feltöltődni és utána boldogan ment tovább, most egyre jobban zavarja, hogy függ az anyjától. Érzi, hogy dependens, de ezzel egyidejűleg egyre jobban szeretne függetlenedni. Ezt a benne zajló kettősséget már egyre gyakrabban fejezi ki szavakkal, gesztusokkal. Ilyenkor válik a kicsi kedvenc szavává a nem! Ezt leggyakrabban már gesztusok is kísérik: pl. ellöki az ételt, elrohan, ha hívjuk.
A megnövekedett képességű csemete már egyre gyakrabban tapasztalja meg, hogy nem mindenható, akarata korlátokba ütközik, amely korlát leggyakrabban az anya akarata.
A környezete is számos korláttal szembesíti elsősorban veszélyelhárítás céljából, pl.: nem szabad kihajolni az ablakon, motorozni az úttesten stb.
Egyre jobban szembesül azzal a ténnyel, hogy ő és az édesanyja két különálló személy. Felismeri azt is, hogy az édesanyja sem reagál egyformán a dolgokra, változó a hangulata, türelme.
Kezd világossá válni előtte az a tény is, hogy nem mindenható. Képességei pedig messze elmaradnak attól, amit sokszor véghez szeretne vinni. Még kevés a türelmük is, így egyre gyakrabban dühbe gurulnak, ha nem sikerül elsőre valami. Különösen igaz ez a rombolós korszak után beköszöntő építős korszakra, mikor is az építőkockával már építenek, nem csak lerombolják azt, amit mi építettünk.
Ha viszont nem sikerül elsőre egymásba illeszteni őket, akkor aztán jön a dühroham és a rombolás. Ilyenkor célszerű észrevétlenül segíteni vagy megakadályozni az imbolygó építmény összeomlását.
A fent leírt, Mahler által újraközeledési alfázisnak nevezett korszak legjellemzőbb érzése talán a gyámoltalanság és a szeparáció megtapasztalása.
A hiszti kezdetét veszi
A kibontakozó egyéniség
Egyre jobban eljátszik már a másik szobában, nem kívánja már olyan intenzíven az anya jelenlétét. A beszéd képessége gyorsan fejlődik, egyre több mindent tud kifejezni. Gyermekünket új oldaláról ismerjük meg. Elmúlóban van az az idő, amikor az anyának kell kitalálni gyermeke gondolatát. Meeg tudja mondani, mit szeretne enni, mivel szeretne játszani. Eleinte egyes szám harmadik személyben beszél magáról ... baba éhes.
Két éves kora után már egyre szilárdabb ismereteket szerez önmagáról és a külvilágról. Ez pjegnyilvánul a beszédében is. Már nem egyes szám harmadik személyt használ, ha magáról beszél, és az édesanyját is megtanulja egy különálló személyiségként kezelni, akit akkor is szeret, képes felidézni, ha éppen nincs jelen.
Már nem sír eszeveszett módon, ha otthagyjuk vendégségben vagy bölcsödében, ugyanis képes felidézni az édesanyját, ill. a szeretetét.
Minél biztosabb ez a szeretet, annál könnyebb a későbbi elszakadás, mert annál könnyebb a jó emlékeket felidézni. Ezt a korszakot a pszichológia tudománya a tárgyállandóság időszakának nevezi.
Az említett időszakokban a gyermekhez való helyes viszonyulás rendkívül fontos, hiszen most szerzi meg azokat az elsődleges ismereteket magáról, másokról és környezetéről, melyek egész életén át végig fogják kísérni, és melyekből az élete során építkezni fog.
Az utolsó időszak különösen fontos az óvodára való felkészülésben. A tárgyállandóság időszaka azt jelenti, hogy tárgyakról, személyekről már kialakult egy szilárd képzete, amit bármikor képes felidézni.
Ez egy kisgyermek életében komoly lépést jelent, hiszen még mindig nagyon a jelenben él. Az aktuális állapota pl. éhség-jóllakottság, szeretet-gyűlölet érzése rendkívüli, még elsöprő erővel hat rá, átszínezve ezzel az élményeit. így sokkal nehezebb egy, az édesanyjára éppen haragos kisgyermeknek felidézni azt, hogy milyen is az ő szerető, gyengéd és kedves mamája.
A pszichológiai kutatások azt mutatták ki, hogy sokkal könnyebb a kisgyereknek ezt a bizonyos szilárd képet felidézni magában akkor, ha a gyermeknek jó a kapcsolata a szülővel, és elegendő jó élménnyel rendelkezik vele kapcsolatban.
Minél több kellemes élménye van, annál könnyebben tudja a nehéz helyzetekben ezt felidézni, ezzel megteremtve magának a lelki biztonságot.
A személyiség fejlődése során a gyermek egyre inkább tisztában van önmagával, azzal, hogy mit akar, és kisebb frusztráció esetén már nem tántorítja el semmi a feladatától, a körülményektől függetlenül is véghez tudja vinni azt, amit elkezdett.
Minél jobban tisztában van az idővel, annál jobban elviseli a kisebb frusztrációt. Ezzel párhuzamosan fejlődik az a képessége is, hogy fel tud idézni személyeket, emlékeket. Megérti, hogy csak holnap látja a nagymamáját, vagy csak délután ehet édességet stb. Óvodáskorra ez a képességük már többé-kevésbé kifejlődik, így a frusztrációból fakadó kudarcélmények és a velük járó dühkitörések is elmaradnak.
Ilyenkor már a szülők nélkül is boldogul a gyermek az óvodában, biztonságban érzi magát, hiszen már megszerezte azt a képességet, mellyel a saját lelki békéjét meg tudja teremteni.
Az első három évben lejátszódó pszichés folyamatok egész életünkön át végigkísérnek, csak sokkal differenciáltabbak és kevésbé észrevehetőek.
A hisztis korszak jellemzői
A dacoló gyermek igen nehéz helyzetben van, hiszen ilyenkor minden a körül forog, hogy „akarom, nem akarom". A szüleim elmondása szerint tőlem csak annyit kérdeztek ilyenkor, hogy: „akarsz akarni?", amire rávágtam, hogy: „akarok"! Hát igen, nem túl rokonszenves viselkedés.
Saját akaratának sokszor csupán az a célja, hogy kinyilvánítsa személyes véleményét, és legtöbbször ellentmondjon szülei véleményének. Az akaratával gyakran a viselkedése is szembekerül, amivel tökéletes ellentmondásba keveredik. Ez a dacolás és szülőkkel (leggyakrabban inkább az anyával) való szembehelyezkedés feszültséget szül benne, amiből aztán egy szép kis hiszti kerekedik.
A kisember egyszerre szeretne a nagyvilágban érvényesülni, és az édesanya meleg, szerető karjaiban lenni. Nehéz ilyenkor nyugodtnak és türelmesnek maradni, de éppen ez az, amire ilyenkor a gyermeknek szüksége van, no és arra a bizonyos szerető ölelésre.
Az önálló személyiség kialakulását a teljes elfogadás és az érzelmi biztonság segíti elő leginkább. A szeretetteljes és következetes bánásmód az, ami hosszú távon a leghatékonyabb módszer a dacoló, hisztis gyermekkel szemben.
Ilyenkor az apáik, sőt a nagyszülők is gyakran félreértik a helyzetet, és azt gondolják, hogy ők jobban kezelik a gyermeket, mert velük nem hisztizik.
Ebben az időszakban fokozottabb türelemre van szükség az anya részéről, a család többi tagjai részéről pedig megértés szükségeltetik és az anya támogatása.
Ennek a korszaknak a jellemzője lehet az is, hogy gyermekünk - ha eddig még nem tette - ragaszkodni kezd valamiféle átmeneti tárgyhoz, mely általában valamilyen plüss állat, takaró stb., melyet gyakran magukkal visznek az ágyba. Ez egyfajta „anyapótlék".
Egy másfél-két éves gyermeknek már nagyon fontos a napi rutin és annak betartása, a közös rituálék kialakítása, amely biztonságérzetet ad neki. Az így kialakított rendszerben megtanulja gyermekünk a helyét a családban és az optimális távolságot tartani tőlünk, így a frusztráltság érzése csökken, és ezzel együtt lassan elmaradnak a dührohamok is.
Dühkitörések és kezelésük
A dackorszak a már fent említett fejlődési folyamat bizonyos stádiumának kísérőjelensége, mely elkerülhetetlen. A szaknyelv frusztrációnak nevezi, melynek szélsőséges megjelenési formája a dühkitörés.
A kétéves körüli gyermek már eléggé tisztában van az őt körülvevő kis világgal, kezdi kutatni az összefüggéseket, kapcsolatokat személyek, tárgyak, folyamatok között. Akármennyire is próbálkozik megérteni ezeket, még az értelmi szintje nem elég fejlett ahhoz, hogy megértse, mit, miért is csinálunk, mi, miért történik, mi lesz egy folyamat vége, és a felmerülő problémát hogyan kell megoldani. Nem érti igazán, miért nem száguldozhat a kis motorjával az úttest mellett, miért nem ehet télen fagylaltot, a hóembert miért nem viheti be a lakásba melegedni, és miért csak hétvégén mehet a nagymamához. (Még csak azt sem érti, mi az, hogy hétvége.)
Az összefüggések és miértek keresése mellett ugyanakkor egyre jobban megcsapja a függetlenedni vágyás szele, ami arra sarkallja, hogy minél távolabb kerüljön a szülői felügyelettől, ellenőrzéstől. A „kis felfedező" mindenáron ki akarja próbálni magát, folyamatosan feszegeti a korlátait, és kísérletezik, hogy meddig mehet el. Mivel a már említett értelmi képessége még nem kellőképpen fejlett ezekhez a cselekedetekhez, így a szülők számára hajmeresztő dolgokat tud művelni.
Próbálkozásai sikerességéhez általában türelem és kitartás kell, ami ebben a korban teljes mértékben hiányzik. Amit szeretne, azt azonnal akarja! Egyre gyakrabban ütközik korlátokba, melynek egy része a szülői tiltás, másik része pedig a saját testi, fizikai adottságainak korlátaiból fakad. Egyszóval az élete tiszta frusztráció. Nem érti az összefüggéseket, különféle műveleteinek végrehajtása legtöbbször nem sikerül, vagy ha éppen sikerülne, akkor a szülői tiltás miatt hiúsul meg végül. Egyre jobban idegesíti, hogy nem tudja a szülőket teljes mértékben utánozni (pl. nem sikerül a krumplihámozás, porszívózás egyedül, nem tudja a szemetet levinni stb.).
Ha még a fentiek nem lennének elegendőek ahhoz, hogy a kisember kellőképpen kiboruljon, akkor még a helyzetét tetézi a korlátozott beszédkészsége.
Nem tudja kibeszélni csalódottságát, elmagyarázni, hogy pontosan mit is nem ért, és mit szeretne csinálni. Sokkal többet megért a beszédből, mint amit maga már el tud mondani. Ez roppant kétségbeejtő számára, hiszen a fejecskéjében komoly gondolatok, tervek fogalmazódnak meg, amiket sajnos nem tud a szülőkkel megosztani. Tehetetlenségérzését már szinte fokozni sem lehet jobban.
Egy felnőtt is dührohamot kapna, ha ennyi csalódottság érné, de nem kap, mert megfelelő módon tudja kezelni az érzelmeit, tud rajtuk uralkodni, és tudja fékezni az indulatait. Egy kétéves gyermekből ez teljes mértékben hiányzik. (Ezen képességnek a fejlődése eltarthat a felnőttkor elejéig.)
Így, amikor a tehetetlenség érzése a tetőfokára hág, köszönhetően a fenti körülmények együttes jelenlétének, már nincs mit tenni, minthogy kitör rajta a dühroham. Elkezd rúgkapálni, dobálja magát, még sokszor a fejét is a falba veri, csapkod, vagy ami a keze ügyébe akad, kritika nélkül elhajítja.
Természetesen nem minden gyereknél ilyen vészes és ijesztő a helyzet, van olyan gyerek, akinél egy nyafogós időszak jelenti a dackorszakot, de van olyan, akinél ez a fent leírt jelenség mindennapos. Nem lehet pontosan tudni, hogy miért enyhe lefolyású az egyik gyereknél és miért heves a másiknál. Az kimutatható és biztos, hogy a vérmérsékletnek nagyon fontos szerepe van. Az a gyerek, aki erőteljes személyiség és már csecsemőkorában is határozott elképzelései voltak bizonyos dolgokról, annak biztos, hogy a dühkitörései is hevesebbek.
Annak az érzékeny, nagyon „anyás" kisgyermeknek, aki nagyon nehezen viseli a függetlenedés és a szülőktől való elszakadás szülte felemás érzést, is lehetnek heves dühkitörései. Egy nyugodt vérmérsékletű gyermeknek ugyanakkor nem is biztos, hogy lesznek ilyen „műsorszámai".
Sok esetben a fáradság és az éhség is okozója lehet ezeknek a hisztiknek, így figyeljünk ezekre, és ha lehet, ne hozzuk a gyereket önszántán kívül ilyen helyzetbe.
Biztos gyógyír nincs a dackorszak szülte dühkitörések csillapítására, de az adott helyzetben számos olyan technikát bevethetünk, amivel csökkenthetjük a számukat és időtartamukat.
Első amit tehetünk az az, hogy megpróbáljuk csökkenteni a frusztrációs lehetőségek számát. Ez sokszor gondot okozhat, de ha előre gondolkodunk, akkor sok ilyen helyzetet el tudunk kerülni. (Pl. nem a cukrászda melletti útvonalat választjuk, vagy akkor megyünk vele a játszótérre, ha tényleg elég időnk van rá.) A lakás berendezési tárgyainak ideiglenes áthelyezésével is sok tiltást megúszhatunk. Célszerű a kristályvázákat a legfelső polcra helyezni, a műszaki cikkeket fiókban tárolni. Az otthonunk biztonságossá tételével csökken a konfrontációk száma, és nekünk szülőknek sem megy el az energiája a fölösleges fegyelmezéssel.
Vannak gyerekek, akiknek könnyen el lehet terelni a figyelmét. Ha utcán vagyunk, jó ha van nálunk valamilyen játék, esetleg rágcsálnivaló, amivel leköthetjük a figyelmét, és elfelejtettjük vele, mire is készült valójában. Ez nem mindig jön be, de egykét próbát mindenképpen megér.