MÁSODIK RÉSZ: VISSZAÚT

7. Gyilkosság a Sárga Kősziklában

 

Lassan bealkonyult. Ha ugyanabban a tempóban jöttek volna visszafelé is, mint ahogyan a Romvár felé robogtak el, akkor már réges-rég puha párnák közt pihenhetnének feledve a nap fáradalmait, de Kharlan most már nem diktált olyan gyors iramot. Ám hamarosan így is kibontakozott előttük, bár még csak a távoli dombok között, a sárga szikla. Egyre nagyobb és nagyobb lett, ahogy közeledtek de azután újra homály borult rá, és legfeljebb csak a körvonalait lehetett kivenni, ha valaki hosszasan hunyorgott a sötétségben. Noumar havának tizenharmadik napja volt, amikor csak a sápadt fényű Második Hold világította meg az éjszaka árnyait, de a kósza felhők jobbára még a holdat is eltakarták

Végre minden csendes és nyugodt lesz, gondolta Kharlan. Nagyon vágyott már pár nap pihenőre, hogy megmelengesse öreg csontjait a kora délutáni napon. De nem csak a teste, hanem a szelleme is kívánta ezt a nyugalmat, amit leginkább talán Zhera karjai közt találhatna meg. Elmosolyodott már a gondolatra is. Csak remélni tudta, hogy Ronan nem ma este szándékozik előadni „eget rengető” ötletét. Jelen pillanatban ettől tartott a legjobban.

Eddigi útjuk mindenesetre az elképzeléseit követte. Ez a gondolat járt a fejében, mikor a fogadó elé érve könnyedén leugrott a nyeregből. Astoril szerencsére egyszer sem kívánt tempót diktálni, csupán kissé duzzogva baktatott leghátul. Kharlan azért is vezette a csapatot viszonylag lassan, mert nem akart okot adni a nőnek az újabb veszekedésre.

Ronan intett, hogy menjenek csak befelé, ő majd mindent elintéz, ha már egyszer el kell adnia a lovakat. Szólt is a lovászfiúnak, hogy szaladjon a fogadósért. A tulajdonos bizonyosan nem fog elszalasztani egy ilyen kiváló alkalmat, amikor fél tucat lovat vásárolhat majdhogynem féláron.

Kharlan, mielőtt még eltűnt volna a fogadó belsejében, megkérdezte Ronant, hogy nem lesznek-e nyelvi gondjai, de a harcos csak nevetett. Ha rossz árat kínálna, mondta, nem fogom megérteni, csak akkor, ha előnyöset! Kharlan rosszallóan összevonta a szemöldökét, de azután az északi köszönetét biccentett a fejével, és megerősítette, hogy számolni már tud, főleg ha aranyról van szó.

Kharlan csak mosolygott, amikor belépett a fogadóba. Érdekes fickó ez a Ronan, gondolta, de az biztos, hogy jó lelke van.

Odabent persze azonnal Zherát kereste a tekintetével. Biztos volt benne, hogy itt lesz valahol, ám első pillantásra nem találta meg. A fogadó most is tömve volt.

Najorát látta még szó nélkül eltűnni, a fiú felviharzott a lépcsőn, szótlanul, a cipőjét lesve. Kharlannak akaratlanul is olyan érzése támadt, hogy máris tervez valamit. Talán a következő nagy kalandját. Már amennyiben az elmúlt napokat annak vehetjük, gondolta keserűen.

Astoril már a pultnál állt, és persze egyből tiltakozott valami miatt. Talán éppen a fogadóst követeli, gondolta Kharlan.

Azután meglátta Bezazit is, de a mokány férfi nem pillantott felé, szótlanul felsietett az emeletre, mint Najora.

Az a bizonyos nő azonban észrevette. A nemes felesége, akivel még az Útszélben találkoztak. Kharlannak megint olyan érzése támadt, hogy a nő őt figyeli. Erről eszébe jutottak azok a darenóval kapcsolatos dolgok is, amelyek valószínűleg nem fogják ennyiben hagyni a Fesran-ügyet. Talán jobb lesz, ha minél előbb elmegyünk innen, állapította meg magában, legalábbis amíg el nem simulnak a dolgok, el nem homályosodnak az emlékek. Több független forrás is ezt sugallta.

Ám azon nyomban messze szálltak borús gondolatai, amint megpillantotta Zherát. A lány az asztal tetejére állt fel, hogy felhívja magára a figyelmet. Kharlan mosolyogva indult el a lányokhoz. Vidámak voltak mindannyian, mint akik felhőtlen mulatozással töltötték az idejüket, talán csak Tiriah arca volt valamivel komorabb, miközben Kharlan mögé fókuszálta a tekintetét, de bármennyire is akarta, nem pillanthatta meg Ronant.

– Ti aztán gyorsak voltatok – jegyezte meg hangosan Zhera, amint Kharlan átölelte. – Hé, ennyi elég lesz, most már engedj el!

Kharlan mosolyogva ült le az asztalhoz.

– Ronan most viszi végbe élete legnagyobb üzletét – mondta Tiriah-nak. – Egy tucat lovat ad el éppen a fogadósnak, és megesküdött rá, hogy jól megtanítottad már számolni.

Tiriah felnevetett, de válaszolni már nem tudott, mert Zhera közbeszólt.

– És mi történt? – tért a lényegre. – Elkaptátok?

– El, persze! Hogy ne kaptuk volna már el?! – düllesztette ki játékosan a mellét Kharlan, és a lányok nevettek rajta. – Nem tudjátok értékelni hőseitek óriási tetteit!

– Jó, jó! – mondta Zhera kuncogva. – Akkor te hősök hőse, mit végeztél?

– Nem akarom megfosztani Ronant a mesélés örömétől.

– Ugyan már! – kérlelte Zhera. – Ő így is, úgy is el fogja mondani, és biztos, hogy teljesen más megközelítésből, ráadásul nem is fogjuk érteni, már ha Tiriah nem tolmácsol.

– Hát rendben – mondta Kharlan. Nem igazán szerette volna felhánytorgatni a Fesrannal kapcsolatos dolgokat. Most, hogy bosszút állt, lelke megnyugodott, és képes volt nem gondolni a kicsi Elmirára. El akarta felejteni az egészet úgy, ahogy van.

– Ott találtátok őket a Romvárnál? – kérdezte Zhera.

– Ott, még tegnap este – bólintott Kharlan. – Úgy nézett ki a dolog, mintha kincset kerestek volna.

– Kincset?

– Hatalmas gödröket ástak legalább hármat.

– És nem ástatok tovább? – mosolygott rá Zhera.

– Nem.

– És legalább megnéztétek azokat a gödröket?

– Nem – mondta újra Kharlan. Majd felcsillant a szeme. – Bár Astoril megnézte az egyiket, méghozzá elég közelről.

– Astoril? – csodálkoztak. – Hogyhogy?

– Beleesett – mosolyodott el Kharlan.

Egyszerre nevetett fel a három lány, ahogy elképzelték a gödör mélyén az örökké zsörtölődő Astorilt.

– És a harc? – kérdezte Zhera, miután abbahagyták a nevetést.

– Még tegnap este sikeresen lecsaptunk rájuk – mondta Kharlan. – Bár el kell ismerni, hogy ennek a sikernek nagyrészt Najora volt a kivívója. Egyedül annyit tett, mint mi összesen.

Szavait csodálkozó csend követte.

– De Fesrant te kaptad el? – kérdezte kicsit bátortalanul Zhera.

– Őt igen – bólintott Kharlan.

– A lényeg az ellenség fejének a levágása, akkor már nem mozdul – bölcselkedett Zhera.

– Ez volt a baj – folytatta Kharlan. – Bevégeztem a bosszút, és elfeledkeztem Astorilnak tett ígéretemről, miszerint nélküle nem ölöm meg.

– Gondolom, nagyon dühös volt – vélte Zhera.

– De még mennyire – bólintott Kharlan. – Ma még nem is szólt hozzám, azt mondta, hogy holnap hajnalban eltűnik, és többet nem akar velem találkozni.

– Nem is olyan nagy baj – mondta Zhera. – Megleszünk Astoril nélkül is.

– Hidd el, hogy én is nélküled – szólt egy halk, de erőteljes női hang. Astoril állt meg az asztaluk mellett. Zhera nem értette, hogy azok után, ami történt, miért jön ide. De nem csak ő, maga Astoril sem értette, hogy miért jött ide, miért akarta kimondani a végső szót, figyelmeztetni a többieket, de most már meg kellett tennie. Büszkesége nem engedte szó nélkül távozni.

– Ebben egy csöppet sem kételkedtem – felelte végül hűvösen Zhera. – Remélem, nem akarsz leülni.

Kharlan kicsit mérgesen kapta a tekintetét Zherára, de őt nem érdekelte a figyelmeztető pillantás. A Noumar lovag nem értette, miért nem tudja megállni, hogy legalább utoljára ne mondjon semmi gonoszat. Azt tudta, hogy Astoril sem mond le az utolsó visszavágásról. De Zhera igazán képes lehetne rá!

A két nő gyűlölködve nézett egymással farkasszemet.

– Nyugodj meg, kedvesem – mondta kesernyés mosollyal Astoril –, nekem itt túl büdös a levegő, hogy pár szónál tovább maradjak.

Kharlan úgy döntött, közbeszól, de Zhera válaszát már nem tudta elnyomni.

– Csak egy kurva parfümje szennyezheti be ennyire – mondta a lány.

Ezen még Tiriah is meghökkent. Dolena csak magában kuncogott.

– Miért jöttél, Astoril? – kérdezte Kharlan.

Astoril egy pillanatig nem szólt semmit, megvárta, amíg Zhera lesüti a tekintetét. Akkor odafordult Kharlanhoz.

– Néha már sajnállak – mondta csendesen. – Nem is tudom, miért vállalkoztam erre, hogy idejöjjek hozzád egy utolsó tanács erejéig. Az előbb már úgy gondoltam, nem mondom el, de… úgy hiszem, ennyi sorscsapás között – pillantott Astoril a lányokra – megérdemelsz egy jó tanácsot.

Kharlan kifejezetten kíváncsi volt, mit tudott meg a nő a fogadóstól.

– Láttad már itt azt a nőt a piperkőc férjével, akibe még az Útszél fogadóban botlottunk – nem kérdés volt, hanem megállapítás. – Majd kiesik a szeme, úgy figyel bennünket, és főleg téged, amióta csak megérkeztünk. A nő férje nem a férje, habár annak mondja magát. Remélem érted, mire akarok célozni. A férfi csak egy báb, és a nő nincs egyedül. Biztos, hogy megbízatást teljesít. Csak ennyit akartam mondani.

Astoril elindult fölfelé a szobájába, otthagyva őket, hadd morfondírozzanak el azon, amit mondott nekik. Igaz volt, amit mondott, gyorsan fölismerte, hogy mivel foglalkozik a nő, és azt is tudta, hogy számára nem jelenthet veszélyt, ő teljes biztonságban lesz, amíg holnap reggel el nem tűnik innen. Így is akart cselekedni.

Eszébe jutott egy elejtett szó, amit Fesran még akkor mondott neki, amikor megerőszakolta. Azt mondta, hogy ő lesz a dareno, és ebben semmilyen szekta vagy klán nem fogja megakadályozni. Csak most értette meg, mit jelentenek ezek a szavak.

Megérzései eddig még soha nem csalták meg, és most veszélyt érzett. Fesran sötét lelkét lengték körbe ezek a fekete szellemek.

Elhessegette ezeket a gondolatokat. Legyen csak Kharlanék problémája mindez, ő nem kér, és nem is fog kapni belőle. A Fesran által emlegetett kulcs, ami a damarra kapuit nyitja, nem nála volt.

– Miről beszélt ez? – kérdezte Zhera, úgy ejtve a szavakat, mintha egy mocsári törpére vonatkozna.

Kharlan nem válaszolt, a kezét a fejére kulcsolta. Térdével meglökte a láncos buzogány nyelét, ami már megállt, amióta beleállította. Talán van valami abban, amit Astoril mond, gondolta. Talán neki van igaza, sőt, szinte biztos. De Kharlan nem látta át a dolgokat. Csak egyvalami kezdett világos képet ölteni előtte, hogy jobb lesz a lehető legmesszebbre és a lehető leggyorsabban távozni innen. Emlékezett még arra az esetre, amikor az Útszél fogadóban valaki a szakrális síkokon keresztül próbált belepiszkálni az agyába. Ő akkor Bezazira gyanakodott, de most már biztos volt benne, hogy nem a férfi volt, hanem az a nő, aki azóta is figyeli.

– Ugyan már, Kharlan! – vigasztalta Zhera. – Csak ijesztgetni akar. Ő is tudja, hogy most már minden rendben van, hogy elkaptátok Fesrant, de valahogy vissza kellett vágnia, valamivel, ami kétséget és bizonytalanságot ébreszt bennünk.

– Nem, Zhera – rázta a fejét a Noumar lovag, de most sem tekintett fel. – Van valami, amit Astoril nem tud, de én igen.

– És?

– És az alátámasztja, amit Astoril mondott – nézett fel. –Teljes bizonyossággal.

– Lehet hogy úgy van, ahogy mondod – ragadt rá Zherára is Kharlan rossz hangulata. – És most mit akarsz tenni?

– Semmit. Holnap reggel elmegyek haza.

– Hová? Fukolanba?

– Igen – bólintott Kharlan –, oda. Velem jössz?

– Nem tudom – mondta Zhera. – Azt hiszem, igen.

Kharlanon talán most tört ki az elmúlt napok összegyülemlett alváshiánya. Elege volt az egész Fesran-ügyből. Azt hitte, vége lesz, ha bevégzi bosszúját, de nem így történt. Mikor kimondta a „haza” szót, rájött, hogy neki valójában egy otthona volt, de ma már az sincs. A Noumar rendházat már nem tudta teljes szívvel az otthonának tekinteni. Mérhetetlen keserűség járta át testét, lelkét egyaránt.

– Mi ez a búskomorság? – csattant fölöttük a vigyorgó Ronan hangja.

Némán néztek föl a vidám északi harcosra, csak Tiriah mosolyodon el.

– Nagy üzletet csináltál, hős lóüzérem? – kérdezte.

– De még hogy milyet! – ült le melléjük nagy kurjantással. – De az utóbbi jelző ellen lenne némi kifogásom. Én a tisztességesség megtestesítője vagyok, ha lovakról van szó! De a hős az jól hangzott.

Tiriah csendesen nevetgélt Ronan büszke szólejtésein, de Kharlan már elmosolyodni sem tudott. Zhera meg Dolena, akik nem is értették Ronan szavait, szintén nem tudtak felderülni a férfi puszta jelenlététől.

– Fáj a fejem – mondta Zhera. – Felmegyek a szobámba és lefekszem.

– Várj! – mondta Dolena. – Felkísérlek.

Kharlan látta, hogy neki sincs keresnivalója Tiriah és Ronan között. Nem szólt semmit, nem is mozdult, csak szomorú tekintettel követte nyomon Zherát. Megszerette a lányt, de nem tudta, hogyan mondja el neki. Pedig most legszívesebben a karjaiba vette volna. De talán most ez sem volt igaz.

– Ezeknek meg mi bajuk? – kérdezte Ronan, de sem Kharlan, sem Tiriah nem válaszolt. – Pedig éppen most akartam elmondani az ötletemet arról a kalandról, amit közösen csinálhatnánk meg…

– Ne haragudjatok – szólt közbe Kharlan – de nincs valami jó hangulatom.

Ronan ámulva nézte, ahogy komótosan Kharlan is feltápászkodik az asztaltól, majdnem ottfelejti a buzogányát, és elindul a pult felé, valószínűleg borért.

– Ezeknek meg mi bajuk? – kérdezte méltatlankodva Ronan. Most már csak Tiriah-t.

– Csak fáradtak és sok gond van a vállukon, meg Astoril is feleslegesen járatta a száját.

– Aha – bólingatott Ronan. – Kezdem érteni.

Kharlanra nézett, ahogy a Noumar lovag a sarokba vonul egy hatalmas kupa borral a kezében. Beleállítja az asztallapba a buzogányt, és iszogatni kezd.

– Ez le akar részegedni? – kérdezte újra a lányt.

– Lehet – válaszolta Tiriah. – Hagyjuk békén. Inkább mesélj, mi történt?

Ronan a kérdés hallatán gyorsan visszazökkent a régi kerékvágásba.

– Várjunk csak! – mondta vigyorogva. – Az előbb már szöget ütött a fejembe Zhera kijelentése, de még nem volt alkalmam kipuhatolózni a mögötte rejlő dolgokat.

– Mit? – kérdezte incselkedve Tiriah, mintha nem tudná, miről is van szó.

– Zhera nem azt mondta véletlenül, hogy felmegyek a szobámba? – kérdezte. – Az ő szobájába, és nem a tiétekbe.

Ronan rettentően büszke volt magára, hogy felismerte a nestur birtokos jelzőt.

– De, mondott valami ilyesmit – értett vele egyet Tiriah.

– Azt hiszem – vélte Ronan –, hogy kényelmesebb egy csendes szobában hallgatni a történteket, mint itt, a zajos és füstös kocsmában.

– Ez igaz – mosolygott a lány. – Talán akkor majd holnap elmeséled, mi történt.

Ronan csalódottan elvigyorodott, de azután maga is arra jutott, hogy igaza van Tiriah-nak. Eddig nem gondolt rá, mert örült, hogy újra itt lehet a lánnyal, de tényleg hulla fáradt volt ő is, nemcsak a többiek, és egy jó fürdő se ártott volna.

Elmosolyodott ő is, mint Tiriah. Elhatározta, hogy holnap reggel hatalmasat fürdik, és szerez egy új, tiszta ruhát, és az egész holnapi napot Tiriah-val tölti majd, lehetőleg kettesben.

– Azt hiszem, igazad van, te lány. Gyere, menjünk fel mi is, tegyük el magunkat holnapra! – De azért azt ugye megmutatod, hogy melyik a te szobád? – kérdezte Ronan, miközben derékban átkarolta a lányt.

Tiriah csak mosolyogva bólintott.

 

A nőt Fanyssának hívták, legalábbis most ez volt a neve. Még kisgyermek korában került a szektájához, amely nem volt kiterjedt, nem volt nagy, de a környéken mégis nagy jelentőséggel bírt. Azóta rengeteg neve volt.

Sohasem volt nagy tehetség, olyan nő, akire nagy jövő vár. Ha reálisan gondolkodott, már pedig ez az ő helyzetében elengedhetetlen volt, csak abban bízhatott, hogy öreg korára a kicsik tanítója lehet. Elég jól adta át másoknak a tudását, de az nem volt különösebben nagy, és nem is tudta igazán felhasználni, valamint ritkán voltak jó, sikeres ötletei, ha ismeretlen, váratlan helyzet állt elő. Most is csak remélni tudta, hogy sikerül befolyása alá vonnia a lovagot, és megtalálja a nyakéket. Ezzel teljesítheti a feladatát, amely nem terjedt ki arra, hogy meg is szerezze a láncot. Eddig ilyesmi nem is jutott az eszébe, ám feltűnt a Fesrant üldöző új csoport, akik a Noumar lovag meg az idegen boszorkány vezetésével sikerrel jártak. Fanyssa egy kicsit meglepődött ezen, mert amikor két nap után meglátta őket visszatérni, nem néztek ki túl vidámnak. Először azt gondolta, hogy Fesran jól megleckéztette őket, de persze gyorsan rájött a tévedésére. Ennek ellenére nem teljesen értette a helyzetet. Fesran sikeresen kijátszotta saját szervezetét, ami az egyik legnagyobb volt a Birodalomban, és magát a darenót is. Ezek szerint pedig mindenféle jött-ment alakoknak nem lett volna szabad elkapniuk. Csupán két lehetőséget látott, hogy megoldja a problémát; vagy egész végig Fesrannak volt szerencséje, és most elbukott a jobbtól, vagy pedig ezek az alakok magának Whouthalnak, a szerencse istenének a kegyeltjei. Az utóbbit tartotta valószínűnek. Nem tudta elképzelni, hogy tartaniuk kellene Kharlanéktól. Talán Fesran könnyelműsködte el a dolgot, miután úgy hitte, minden rendben van, ám ekkor váratlanul felbukkant a lovag meg a társai, és lecsaptak rá.

Most már csak annyit kell kiderítenie, hogy kinél van a lánc, és ha meg tudja szerezni, akkor minden út megnyílik előtte, akkor elérheti a céljait.

Kiválasztott egy megfelelő asztalt Kharlan közelében. A férfi csendesen szopogatta a borát, láthatóan semmivel sem törődött. Fanyssának nem kellett attól tartania, hogy kiszúrja. Azt a szerencsétlen alakot, aki a férjét alakította, felküldte játszani, hadd szórjon el pár aranyat, addig sem kell azzal törődnie, hogy fenntartsa a tisztességes házaspár látszatát. Remélte, soha többet nem kell már vele foglalkoznia. Ránézni is nehezére esett a kövérkés és elég idős, már-már kopaszodó férfira. Ráadásul már pénze sem volt, csak címe és úri modora. Bár az utóbbi is egyre ritkábban, tette hozzá magában.

Az Útszél fogadóban már megbizonyosodott róla, mekkora mágikus erő szükséges, hogy be tudjon hatolni a Noumar lovag agyába. Hozzálátott hát terve véghezviteléhez. Megvizsgálta persze Ronant is, akit sokkal könnyebb lett volna befolyásolnia, de ő mégis Kharlant választotta. Egyrészt azért, mert rendelkezett akkora mágikus erővel, amivel, ha ügyes, képes befolyása alá vonni a Noumar lovagot, másrészt pedig tisztában volt az északi harcos szerepével, aki csupán afféle ütőember volt a csapatban. Astorillal pedig nem tudott volna mit kezdeni. A fiatal fiút nem ismerte, és nem is volt rá alkalma, hogy megismerje, mert eltűnt egy kis, alacsony, mokány férfival az egyik szobában, és semmi pénzért nem volt hajlandó kidugni onnan az orrát. Maradt tehát a Noumar lovag.

Miután Fanyssa megtette az első lépést, szándékai szerint hagyományos eszközökkel vitte volna el Kharlant a szobájáig, és onnantól kezdve már nem lett volna problémája a folytatással.

Csak egyetlen fiolája maradt a mágikus italból, ami a varázserőt biztosította a számára. Csak remélni tudta, hogy nem Astorilnál van a lánc, mert akkor valószínűleg nem lesz elég a megszerzéséhez egyetlen darab fiola. Ha pedig a fiatal gyereknél van, nos, ezt nem gondolta különösebben egetverő problémának.

Hozzálátott hát. Kinyújtotta a szellemét, el akarta bájolni a Noumar lovagot. Talán nála lesz a lánc, remélte. Ezt azonban sohasem tudta meg, mert nem sikerült behatolnia a férfi agyába.

Mérgesen nézett fel, és szögezte a tekintetét a Noumar lovag hátának. Feldühítette a kudarc, és Kharlan látványa, ahogy csöndesen újabb kortyocskát forgat meg a szájában, és nyel le. Fel sem tűnt neki, hogy Fanyssa mivel próbálkozott.

Nem értette, mi lehet a baj. Ő pontosan felbecsülte, hogy mekkora mágikus erő kell terve véghezviteléhez, de semmire sem jutott, mintha egy várfal állta volna útját a Fanyssa által keltett manaáramlatoknak a szakrális síkokon. Elkeserítette a tudat, hogy mégsem fogja elérni a célját, pedig már mennyire biztos volt benne!

Elővette az utolsó fiolát is, és felhajtotta. Érezte, ahogy marja a száját, a torkát, az egész gyomrát, érezte, ahogy veszít testi erejéből, de közben feltölti az elméjét a mágikus energia, a kívánatos hatalom, és ez az érzés, ez a tudat minden testi fájdalomért kárpótolta.

A kudarc ellenére Fanyssa gyorsan túltette magát mindezen, hiszen feladatát teljes egészében végrehajtotta. Sikeresen szemmel tartotta a gyanús elemeket, és be is tudott számolni arról, hogy hol lehet a nyakék, amit keresnek. Egyébként ő sem tudta, miért fontos annyira a lánc, csak azt tudta, amit feltétlenül tudnia kellett.

Mentális kapcsolatba lépett a szekta felelős vezetőjével Fukolanban, felvázolta a helyzetet, tanácsot kért Astorillal kapcsolatban, és természetesen kapott is. Követnie kellett a nőt, aki valószínűleg Geromesbe fog távozni. A többiekkel majd Fukolanban foglalkoznak.

Egy ötletet is feljebbvalója elé tárt, amit elfogadtak, mert Fanyssa biztosnak vélte, és egyben megkönnyítette a fukolaniak dolgát is.

Fanyssa újra örülhetett, amikor megszakította a kapcsolatot. Felállt, hogy elinduljon az emeletre. Ha nem is járt szerencsével Kharlan esetében, még ott volt Ronan, akivel újra próbálkozhatott.

Fanyssa természetesen tisztában volt azzal, hogy a harcos és a Noumar lovag egyazon szobában laknak. Ezt a kockázatott vállalta, azonban ha az ifjú harcos Tiriah-val tölt az éjszakát, az minden tervét felborítja.

Mikor felért a szobájába, előkereste az egyetlen eszközt, amire szüksége lesz. Több ilyen gyertyája volt, most a legszebbet választotta ki a feladat végrehajtásához, nem mintha a szépség bármit is számított volna, de Fanyssa erre is adott.

Mikor odaért Kharlan és Ronan közös szobájához, megállt egy pillanatra. Körülnézett, nem figyeli-e valaki, aki esetleg gyanúsnak vélné a dolgot, hogy itt hallgatózik az egyik szoba előtt, de szerencsére már elég későre járt, és bár még mindig sokan voltak ébren, eléggé mámoros volt ahhoz a hangulat, hogy senkit se érdekeljen egy lopakodó árnyék.

Bentről csendes szuszogást hallott. Kipróbálta az ajtót, de az nem volt zárva.

Belépett.

Bent az ajtóhoz lapulva várt, amíg a szeme hozzászokott a sötétséghez. Eddig minden a lehető legjobban alakult, elvégre Ronan a nővel is aludhatott volna, vagy esetleg várhatta volna Kharlant. Már csak abban kellett bíznia, hogy váratlan szerencséje kitart, és Kharlan nem jön fel idejekorán az emeletre.

Mikor már látott annyira, hogy biztonságosan mozogjon a sötét és ismeretlen szobában, megkereste Ronant, aki az ajtó melletti ágyon aludt. Halkan és óvatosan odacsusszant Ronan fejéhez. A gyertyát az éjjeli szekrényre helyezte, majd meggyújtotta. Várt még fél percet, amíg a gyertya biztosan elvégzi a feladatát. Azután már bátran ült le Ronan mellé az ágyra, a férfi nem fog felébredni, amíg ő úgy nem akarja.

Kellemes simogatással végighúzta a kezét Ronan arcán, annyira érintette csak, hogy a férfi kizökkenjen a mély álomból, és félig éber, félig hipnotikus állapotba kerüljön. Mikor a férfi készen volt arra, hogy a nő szavait saját gondolataiként fogadja be, Fanyssa beszélni kezdett. Arra utasította Ronant, hogy amint visszaérkeznek Fukolanba, kerekedjen fel, és menjen el egy címre, amely a szekta egyik gondosan álcázott kirendeltsége volt.

Persze Fanyssa tudta, hogy ennek a beavatkozásnak semmi hatása nem lesz, ha Ronan nem akar semmit sem kezdeni Fukolanban, ha például csak átutazik, vagy konkrét céllal tart valahová. De amint adódik egy olyan eset, hogy akar valamit vagy csak keres, akkor ez a cím fog felötleni benne, mint a megoldás kulcsa, önkéntelenül is erre a címre fog menni.

Fanyssa elnyomta a gyertyát, egy kicsit meg is égette a kezét. Hagyta, hadd merüljön újra mély álomba Ronan. Végignézett még a gyámoltalanul előtte fekvő férfin. Tetszett neki. Szívesebben töltötte volna itt az éjszakát, mint hogy visszamenjen idétlen álférjéhez. Pedig már kezdte remélni, hogy nem kell többet törődnie vele, de nem minden alakult úgy, ahogy azt ő eltervezte. Csupán Ronant sikerült befolyásolnia, és őt is csak egy kicsit, de ennyi épp elég lesz ahhoz, gondolta, hogy a kezünk közé kerüljön.

Boldogan állt fel, de örömét szertefoszlatta a hang, ahogy hallotta lenyomódni a kilincset.

 

Astoril már akkor tudta, hogy csak egyetlenegy módon moshatja tisztára a becsületét, amikor Zhera kimondta a szót. Eddig csupán hárman illették ezzel a jelzővel, egyikőjük sem élte meg a másnapot.

Zhera sem fogja.

Astoril ennek ellenére nem tudta rögtön rászánni magát. Felment a szobájába, miután úgy fejezte be a beszélgetést, mintha semmi sem történt volna. Leült az ágya szélére, és átgondolta a dolgokat. Nem csak a mostaniakat, hanem legelőről, attól kezdve, hogy először találkozott Fesrannal.

Astoril sohasem szerette a Kharlan-féle embereket, de nem volt komolyabb összetűzése vele, amíg az a „ribanc” el nem aludt az őrségben. Onnan kezdődött minden…

És azzal végződött, hogy Zhera kurvának nevezte. Talán ha Kharlan nem kel a lány védelmére, miután elaludt az őrségben, ha Kharlan nem nélküle öli meg Fesrant, akkor talán megbocsátott volna Zherának. De így nem tudott. Eldöntötte, hogy megöli Zherát.

Felállt, ellenőrizte, nála van-e a tőr, a nélkülözhetetlen eszköz, amely majd könnyed kedvességgel nyújtja át Zherának a halált.

Halkan kilépett a szobája ajtaján. Nem volt benne teljesen biztos, hogy a három lány szobája közül pontosan melyik Zheráé, de ez nem jelenthet különösebb problémát. Legfeljebb mind a hármat elintézem, ha elsőre tévednék, gondolta, persze ezt ő sem gondolta komolyan.

Odalépett az első számú ajtóhoz, lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Nem pillantott körül, figyelik-e vagy sem. Tudta, hogy gyorsan kinyitja, és ha magabiztosan cselekszik senki sem fogja feltételezni, hogy ez nem az ő szobája.

A varázslat hatására a mechanikus zár kattant egyet, és Astoril halkan belépett a szobába. Az ajtót szép lassan hagyta becsukódni, hogy végigpillanthasson a szobán, mielőtt azt végképp elnyelné a sötétség. Ezután nem volt nehéz odalépnie az ágyhoz, ráadásul a szoba szinte pont ugyanolyan volt, mint az övé. Már jól ismerte, és a csillagok fénye is elég volt ahhoz, hogy megbizonyosodjon, valóban Zhera fekszik az ágyban. A lány mellkasa szabályos ütemben emelkedett és süllyedt.

Astoril kedélyesen elmosolyodott, a lány ágyához ment, és elővette a tőrét.

Zhera megmozdult, kicsit a fal felé helyezte át a csípőjét, szinte kínálva Astorilnak a lehetőséget, hogy leüljön az ágya szélére. Astoril le is ült, és végighúzta a lány mezítelen testén a kezét, megtapintotta a lány testének formáit. Tényleg tökéletes, gondolta, és mennyire hasonlít hozzám!

Hozzáérintette a tőr hegyét Zhera torkához. Egy pillanatig tétovázott, hogy ne álmában ölje-e meg, de nem akarta megfosztani magát a halálraítélt könyörgő, bűnbánó pillantásaitól, rémületének látványától.

Astoril Zhera egyik kezét a saját lábai közé kulcsolta, hogy ne tudjon kalimpálni vele, a másikat pedig megszorította a baljával.

A szorításra Zhera lassan felébredt. Azonnal érezte, hogy van nála valaki. Egy rövidke ideig azt hitte, Kharlan az, de gyorsan rájött, hogy ő nem lehet, hiszen bezárta az ajtót.

Kinyitotta a szemét.

Astoril várakozással teli, gúnyos mosolyával találta szemközt magát. A torkánál érezte a fém hidegét, azonnal tudta, hogy csak egy tör, hegye lehet az. Meg fog ölni, villant át az agyán. A félelem azonban csak egy röpke pillanatig uralkodott el a tapasztalt harcoson, máris a menekülés lehetőségeit fontolgatta, szemében harci tűz gyűlt.

Egyik kezét Astoril lába, másikat a balja tartotta bilincs alatt. A lábát pedig a nehéz pléd akadályozta. Először le kellet volna rúgnia a lábáról, hogy mozdulni tudjon, de addigra már késő lett volna.

A harci tűz gyorsan kialudt Zhera tekintetében, tudta, hogy vége van, ki van szolgáltatva a másik kénye-kedvének.

Lehet, hogy nem kellett volna felingerelnem ennyire ezt a boszorkát, gondolta megbánóan, saját magát okolva elkövetkezendő haláláért.

Ám ez az érzés is gyorsan tovafutott benne, és a káröröm kifejezése jelent meg az arcán, hang nélkül adta tudtára Astorilnak, ő nem fél a haláltól, és biztos benne, hogy Kharlan bosszút fog állni érte.

Kharlan, villant fel Zhera előtt a lovag arca. Megszerette a férfit, de soha nem jutott el odáig, hogy ezt önmagának is bevallja. Legszívesebben a férfi nevét kiáltotta volna, de a tőr a hangszálainál pihent, vért fakasztva a bőréből, nem lett volna értelme kiáltani, sikolya halálhörgésbe fulladt volna, és Kharlan nem hallotta volna meg. Ráadásul Astoril csak még elégedettebb lett volna önmagával.

Astoril Zhera minden gondolatát és érzését kiélvezte. Alig volt még tizenkét éves, amikor először ölt meg egy nála pár évvel fiatalabb fiút, aki ugyanazt mondta neki, mint Zhera, csak többször, a csúfolkodás kedvéért. Sokáig tűrte, hogy a fiú így csúfolja, bár többször megfenyegette ezért. Nem használt. Akkor egy egyszerű konyhakést szorított a fiú torkának, és majd egy percig várt, nézte a fiú néma könyörgését.

Zhera sokkal színesebb egyéniség volt a fiúnál. Szívet gyönyörködtető élmény volt látni, ahogy végigsuhannak a különböző érzelmek a tekintetében.

Azután elvágta a torkát.

Gurgulázó, vérbefulladt hang tört elő a lány torkából, szeme a plafonra meredt.

Astoril vigyázva tartotta, nehogy véres legyen. Megvárta, amíg a test kiszenved, és nem rándul többet.

A tőrt a lepedőbe törölte, aztán eltette.

A holttestet befordította a fal felé, a párnát a feje alá nyomta, a takarót pedig ráterítette, hogy a vér ne látsszon se a testen, se a lepedőn. Az egyik lábat hagyta kilógni a takaró alól, így talán természetesebbnek hatott a holtest.

Többet már nem kellett vigyáznia, hogy halkan járjon, magabiztosan lépdelt az ajtóhoz. Az a feszültség, amely eddig gyötörte testét, lelkét, most mintha hirtelenjében elpárolgott volna. Léptei könnyedebbek, szabadabbak lettek. Ugyanaz a kellemes, felszabadult érzés kerítette hatalmába, mint ami Fesran halála után Kharlant.

Kinyitotta az ajtót és kilépett. Oldalra pillantva egy nőt látott besurranni Kharlan szobájába. Nem volt benne biztos, de mintha az útszéli boszorkát látta volna. S bár elhaladt az ajtó előtt, nem hallott, nem látott semmit. Lenézett az emeltről a földszintre. Körülhordozta a tekintetét, de csak Kharlant találta meg. Ezek szerint Ronan a szobában van a nővel, gondolta gúnyosan, ahogy újra elöntötte az izgalom. Rettentően kíváncsi volt, hogy mi fog most történni. Egyre jobban élvezte ezt az estét.

Hogy biztos legyen a dolgában, ellenőrizte, nincs-e esetleg Ronan Tiriah-nál, de a lányt egyedül találta, csöndesen aludt az ágyában. Egy pillanatig kísértést érzett, hogy a tőrét újra vérbe mártsa, de gyorsan kiverte a fejéből az ötletet. Soha nem ölt ok nélkül, és Tiriah semmi okot nem adott rá, hogy bántsa, úgyhogy távozott a szobából, de ezt most bezárta, nem úgy, mint Zheráét.

Amikor újra elhaladt Ronanék szobája előtt, az ajtó és a szoba falának széle között gyertyafényt látott kiszűrődni. Mi lenne, ha bemennék, gondolta, de gyorsan letett róla, mert meglátta, amint Kharlan lent feláll az asztalától, és fizet. Azt hiszem, sokkal érdekesebb lesz, ha Kharlant hagyom bemenni.

Sietve távozott, de nem messzire, csak a szerencsejátékosok közé. Leült játszani. Innen fentről biztosan láthatta az eseményeket, és őt semmiképp sem vehették észre.

Vetett a kockával, félrészeg társai élvezkedve figyelték kivillanó idomait, alig vették észre a három királyt, ám most az egyszer nem bánták különösebben, hogy veszítettek. Astoril közönyösen rakta el a nyereményét, szemével Kharlant figyelte, ahogy lenyomja az ajtó kilincsét.

A nő még bent volt.

 

Kharlan borba fojtotta a bánatát, de közben a gyomra kívánt valami szilárdat is. Sajtot rendelt mellé.

Kényelmes egyhangúsággal majszolta a sárga kenyeret. Apja hívta így a sajtot, akinek mindenkori kedvence volt. Kharlannak is szeretnie kellett, és szerette is. A bor maradékéval öntötte le az utolsó falatot. Amíg evett, megpróbált nem gondolni semmi olyasmire, aminek köze lenne Fesranhoz. Legfeljebb Zhera arcát engedte befurakodni a gondolatai közé.

Mikor végzett a borral, nagy nehezen feltápászkodott. Nem állt már stabilan a lábán, mert részeg volt, de most mégsem felejtette ott a láncos buzogányát, énje egyik felét. Övébe tűzte, majd elindult felfelé a lépcsőn.

Kissé nehézkesen botorkált fel az emeletre, de mire fölért, egész jól belejött a lépcsőjárásba, olyannyira, hogy majdnem továbbment a következő emeletre.

Visszafordult. Mit keresnék én ott, kérdezte magától, örömlányokat? Nekem nem kell Astoril, Zhera a nekem való, gondolta, s közben visszabotorkált Ronannal közös szobájukig.

Igen, Zhera, gondolta még egyszer, miközben lenyomta a kilincset, aztán gondolt egyet és visszaengedte.

Astoril odafönt csalódottan vette tudomásul, hogy elmarad a találka. Alighogy Kharlan néhány lépésnyire eltávolodott az ajtótól, az idegen nőt látta kisurranni a szobából, aki pillanatok alatt eltűnt a kocsma forgatagában.

Hova mehet ez a hülye, dühöngött magában Astoril, de a mérget gyorsan felváltotta benne a kétségbeesés. Nem zártam be Zhera ajtaját, kapta a szája elé a kezét, miközben kockái három harcosra fordultak. Játékostársai ennek tudták be cselekedetét, és rémült tekintetét.

Kharlan lenyomta a kilincset, és belépett a szobába.

Astoril a kezét gyűrögette izgalmában, miközben a többiek dobtak. Lehet, hogy sokkal gyorsabban el kell tűnnöm, mint azt gondoltam volna, ha nem akarom, hogy a buzogány az én fejemet is szétloccsantsa? Bár biztos volt benne, hogy a részeg Kharlan nem tud neki ártani, de nagy ricsajt csaphat, és esetleg nagyon kínos helyzetbe kerülhet a gyanakodó többiek miatt.

Kharlan kicsit nyitva hagyta az ajtót, hogy jobban lásson a félhomályban. Odasétált Zhera ágyához. A lány egyik lába kilógott a takaró alól, de békésen aludt. Kharlan betakarta, hogy ne fázzon. Vigyázott, nem akarta felébreszteni.

Elmosolyodott. Úgy döntött, üldögél egy darabig az ágya szélén. Sajnálta, hogy befelé fordulva pihen, mert így nem látta az arcát, de nem merte megfordítani. Várt még egy percig, azután felállt, összehúzta a függönyt, majd lábujjhegyen elindult kifelé. Az övébe tűzött buzogányt beleverte a kilincsbe, és a kulcs is a földre esett. Rémülten pillantott hátra, de a lány nem mozdult. Mélyen alhat, gondolta.

Felvette a kulcsot, és kilépett az ajtón. Kívülről zárta be a biztonság kedvéért. A kulcsot pedig kisebb nehézségek árán betuszkolta az ajtó alatt.

Továbbra is mosolyogva indult vissza a szobájuk felé. Vajon elaludt már Ronan is, kérdezte magától.

Astoril még soha ennyire nem könnyebbült meg. Már akkor reménykedett a szerencséjében, amikor múltak a percek, de még mindig nem történt semmi. Elképzelte, ahogy a részeg, melák lovag ott üldögél egy ideig a hulla mellett, és aggódva tekint le rá.

Nevetnie kellett. A játékostársai dühöngtek, hogy újra három királyt dobott.

Mikor Kharlan eltűnt az ajtó mögött, felállt, hogy ő is a szobájába menjen. A játékmester utána szólt a nyereménye miatt, ami nem volt kevés, de ő nagylelkűen nekiadta. A játékmester csorgó nyállal tette el, és bámult utána. A többi játékos is csak bámult.

Kharlan csendesebben jutott be saját szobájába, mint ahogy Zherától távozott, de Ronan mégis fölébredt. Odabiccentett a sheroni harcosnak de nem szólt semmit. Ronan sem szólt, csak bágyadt képpel felült az ágyában, és úgy nézett körül, mintha keresne valamit.

Kharlan cseppet sem törődött a másikkal. Ledobálta a cuccait, de úgy, hogy a szoba minden sarkába került belőlük, még a másik ágyára is jutott egy darab, a sisakja volt az.

Ronan fanyar mosollyal vette tudomásul, hogy Kharlan teljesen részeg. Szótlanul figyelte, ahogy a lovag az ágyába zuhan, és már alszik is. A csöppnyi móka után azonban újra rossz érzés kerítette hatalmába. Sosem volt még olyan gazdag, mint most, és sosem gondolta volna, hogy ez kényelmetlenséggel és rossz érzésekkel is járhat. Már persze ha az ember aggódik a vagyona miatt. Márpedig Ronan nagyon aggódott.

Bezárta az ajtót, és elé támasztotta a széket. Ráhelyezte Kharlan sisakját. Ha valaki csak egy picit is megmozdítja az ajtót, akkor a sisak a földre fog hullani. A biztonság kedvéért alá rakta még a Noumar lovag pajzsát, hogy nagyobbat konduljon. Rendben, gondolta, nincs az az isten, aki meg tudná akadályozni,, hogy felébredjünk, ha kinyílik az ajtó.

Elégedetten visszafeküdt az ágyába, és becsukta a szemét. A szorongás, amit érzett, alábbhagyott, azonban a kezét még ekkor is a maga mellé helyezett kardján nyugtatta.

A zár az ajtón gyorsan engedett. Ezúttal nem mágia törte fel, mint a mai éjszaka során már több hasonló sorsú társával megesett, hanem csak két roppant ügyes kéz, amelyek megfelelő zárfelnyitó eszközöket forgattak.

A férfi hátralépett, hogy utat adjon harcban tapasztaltabb ellenfelének, aki könnyed, hallatlanul csendes lépteivel máris az ajtónál termett. Lenyomta a kilincset, és óvatosan elkezdte kinyitni az ajtót, ám az valami miatt nehezen ment.

Azután valami megmozdult, és nagyot csörrent; úgy hangzott, mint amikor fém csap össze fémmel.

A férfi visszarántotta az ajtót, majd a másikra tekintett. Választhattak: vagy berontanak, vagy eltűnnek. Az előbbit választották. Lehet, hogy nem lesz több alkalmuk.

Kharlan csak horkantott egyet a zajra, és a másik oldalára fordult, Ronan azonban egyetlen pillanat alatt éberré vált, felült az ágyában, és figyelt, de az ajtó csukva volt. Nem értette, mi történt, de a kezét szorosan a kardja markolatára kulcsolta.

Az ajtó ekkor hirtelen bevágódott. Félrecsapta a széket, a pajzsot és a sisakot is. Ám mégsem keltett akkora zajt, hogy felébressze az alvókat a szomszéd szobában.

Egy férfi ugrott be az ajtón, kezében kardot tartott, és azt kémlelte, hová kell lesújtania. Pillanatok alatt megállapította az ágyak elhelyezkedését, és máris lecsapott jobbra, az ajtó melletti ágyra. Kardja könnyedén szelte át a plédet, de húst és csontot nem talált. Azonnal felismerte a hibáját, de már nem volt ideje korrigálni.

Ronan az ágya mellett ereszkedett fél térdre, még a törzsét is lehajtotta, hogy ne vegyék észre. Amikor pedig az idegen lecsapott, felegyenesedett, és két kézre fogott kardja mint egy pallos ütötte félre a védekezésre visszafordított kardot, és szelte ketté az orvtámadót. Csak a gerincben akadt el.

A másik, látva mi történt, eliramodott. Ronannak nem volt rá ideje, hogy megnézze magának. Megpróbálta kirántani a hullából a kardját, de elsőre nem sikerült. Nem próbálkozott tovább, inkább fölkapta a földről a halott orvtámadó kardját, és azzal vette üldözőbe a menekülőt. Mire azonban kiért a folyosóra, már nem látott senkit. Még lépett egyet-kettőt, mert a lendülete vitte magával, de már maga is tudta a szomorú igazságot, nem fogja megtalálni a második orvtámadót.

Kharlan a zajra ébredt, amikor a széket belökte a támadó, de ekkor még csak amolyan félálomban volt. A két kard összecsendülésekor tért teljesen magához. Felpattant az ágyból, még látta, hogy Ronan kirohan a szobából, mintha üldözne valakit.

Fényt gyújtott, és odalépett a hullához. Volt egy sejtése, ki lehet az. Amikor felfordította, az érzése beigazolódott, de közben Ronan is visszaérkezett.

– Najora? – kérdezte csodálkozva. – De hát miért?

– Ki tudja? – mondta csendesen Kharlan, de megvolt a maga sejtése.

– Ezt én nem értem – rázta a fejét Ronan. – Pedig olyan barátságos volt!

– A másik?

– Eltűnt – válaszolta Ronan.

– Felismernéd?

– Csak ha ő is úgy akarná.

– Akkor sohasem tudjuk meg, ki volt – állapította meg Kharlan. Tudta, hogy Najora a láncot akarta, ami most is ott lógott a nyakában. Vajon mi lehet ennyire értékes ebben a vacakban, nézett le rá. A két kő együtt sem érhet többet húsz aranynál, nem voltak szépen megmunkálva, és nem is tűntek teljesen tisztának.

Kharlan csak annak tudott örülni, hogy tegnap este mégsem adta oda a láncot Zherának, mint ahogy eredetileg tervezte, mert akkor a lány már biztosan holtan heverne a szobájában.

– Mit csináljunk? – kérdezte Ronan.

– Szólj a fogadósnak – válaszolta a Noumar lovag. – Ő majd elviteti, és azt csinál vele, amit akar.

– Ha felkelt a nap – tette hozzá – akkor ébreszd fel a lányokat.

– Miért?

– Reggel eltününk innen örökre. Nem akarom, hogy ők is így végezzék – válaszolta Kharlan. – Az az egyetlen lehetőségünk, hogy olyan gyorsan és olyan messzire menjünk innen, ahová már a dareno keze sem ér el.

– Nem teljesen értem a dolgokat – vallotta be őszintén Ronan.

– Majd elmagyarázom – mondta Kharlan. – Remélem, megbízol bennem.

Ronan mintha egy pillanatig habozott volna látva Kharlan kissé furcsa viselkedését, de azután rábólintott.

– Most még nagyon fáj a fejem – bökdöste meg az öklével a halántékát Kharlan, mintha a fájdalom fájdalmat oltana. – Elmegyek fürdöm egyet, két harmadterc múlva itt vagyok, és akkor elmegyünk. Elmondom azt is, hogy miért, de szerintem Zhera addigra kitalálja.

– Miért pont ő? – féltékenykedett Ronan.

– Mert ő olyan dolgokat is tud, amiket te nem – zárta le a vitát Kharlan. – Kérlek intézd el a hullát, nem akarom itt találni, mire visszajövök.

– Rendben, főnök! – sóhajtott Ronan, és elindult a fogadósért.

Kharlan egy darabon még követte.

 

Astoril összepakolta a holmiját, még jóval napfelkelte előtt távozni akart. Ám alighogy résnyire nyitotta a szobája ajtaját, valami furcsa zajt hallott. Dulakodásnak tűnt, székek borultak, majd kardok csattantak egymáson. Ezután valaki elrohant a szobája előtt. Nagyon gyorsan szedte a lábát, mintha üldöznék. Astorilnak ismerősnek tűnt az alak, de nem látta pontosan, hogy ki volt az.

Kikukucskált. Ronant látta némán dühöngeni, kard volt a kezében, amivel lehasított egy darabot a korlátból, mielőtt visszaindult volna a szobájába.

Astoril várt még egy kicsit, még nem indult el, inkább a füleit hegyezte. Megvárta, amíg megegyezésre jut a két férfi, és elindulnak lefelé a lépcsőn. Astoril persze csak erre várt, felkapta a holmiját, és gondosan bezárta a szobát, ahogy azt kell. Odalopózott Kharlanék szobájához, és amint sejtette, nem volt ott élő ember, csak egy hulla. Meglepődött, hogy Najorát látja, de nem volt idő töprengeni a dolgon. Sietnie kellett, ha nem akarta, hogy észrevegyék.

Ő is lement a lépcsőn, de senkit sem talált ügyeletben a pultnál. Biztos a fogadósért mentek, gondolta Astoril. Neki így csak jobb volt. A helyére akasztotta a kulcsát, miután átlendült a pulton, majd sietve elhagyta a fogadót. Lova nem volt, Ronannak adta, de most már nem akart messzire menni, csak ide az erdőbe, hogy találjon egy nyugalmas helyet a fák között.

Hamarosan talált is egy ilyet, sötét volt még, és persze hideg, de elméjében forrongó ötletei minden testi ridegséget feledtettek vele.

Leterítette a köpenyt a nedves fűre, és kipakolta a batyuját. Rengeteg ruha és egyéb kellék tarkította a felszerelését. Néha még maga is sokallta.

Előszedte a megfelelő öltözéket, amivel kiadhatta magát egy egyszerű, de mégis nemes vérű, geromesi hölgynek. Bár a ruha gyűrött volt, és nem is épp tiszta, a célnak pont megfelelt. Elvégre mit keresne itt egy geromesi dáma egyedül és ráadásul hajnalban, ha csak nem egy rablótámadás áldozata lett?

Először is átöltözött. Soha nem ment még ilyen gyorsan, de hát a hideg nagy úr. Mikor készen volt az öltözködéssel, hozzálátott saját teste megváltoztatásához is, hogy senki se jöhessen rá, kit is takar valójában az álca.

A varázslat felemésztette utolsó csepp erejét is. Újra eljött az idő, hogy megigyon egy mágikus italt, ami majd visszaadja mindazt az energiát, amelyet a varázslatokba fektetett.

Mielőtt a tükörbe nézett volna, fölhajtott még egy üvegcsével. Már rég nem érezte ezt a semmihez sem hasonlító maró ízt, amely végigjárja testét, lelkét. Ezután mindig pihennie kellene, mert sokat kivesz a fizikai ellenállóképességéből, de Astorilnak most nem volt ideje ilyesmire, és gyanította, hogy egy darabig nem is lesz.

Újra a batyujába nyúlt, és előkotorta azt a kis ezüstkeretű tükröt, amivel nemrég ajándékozta meg magát egy fukolani nemes házában. Nagyon tetszett neki a tükör, és ezért egyszerűen elhozta. Senki nem kérdezte, mire kell neki, akkor már nem merték.

A nap ugyan még nem kelt fel, de már adott annyi világosságot, hogy megnézhesse benne az arcát. Az arc, amely rátekintett az üveg mögül, nem volt olyan tökéletesen szép, mint az eredeti, és darandoni vonásokat sem viselt magán.

Astoril ezután gyakorolta egy darabig az új hanglejtését is, amit mindig használt, ha álcát öltött. Fontos volt ez is, mert voltak olyan emberek, akik sokkal inkább a hallásukra alapozták, hogy ismernek-e valakit, mint a látásukra. Gyakorolnia kellett, hogy újra belejöjjön, és váratlan helyzetekben se térjen vissza a normális hangja. Nem volt könnyű feladat, de ez tette teljessé az álcát.

Astoril még nem jutott el arra a szintre, hogy tökéletesen meg tudja mintázni az elképzelt arcokat, ennek ellenére most meg volt elégedve az eredménnyel. A fehér bőrrel, a kerek arccal elég szép volt ahhoz, hogy felfigyeljenek rá, de nem volt túl hivalkodó sem. Leginkább érzékien telt ajkai tetszettek. És a haja persze, mert az szinte ugyanolyan volt, mint az eredeti.

Kifestette egy kicsit az arcot, ahogy azt egy geromesi úrinőnek illik. Astoril egyébként nem használt észrevehető mennyiségű sminket. Nem volt rá szüksége. Az arca színe elég erős volt, és tiszta, hogy ne kelljen kiemelnie, szeme pedig önmagáért beszélt. Csak ajkait pirosította egy kicsit.

A nap koronájának teteje megjelent a horizonton, ő is láthatta volna, ha nem takarják el előle az erdő zöldellő fái.

Összeszedte a batyuját, de amikor felemelte, rájött, hogy nem illik bele a meséjébe. Egy éjjel, a rablók fogságából megszökött úrhölgy nem cipel magával ennyi holmit.

Nagyot sóhajtva lerakta, és kiválogatta azokat a dolgokat, amik nélkülözhetetlenek voltak. Ez már nem volt sok. A maradékot egy fa odvába rejtette, és jól megjegyezte a helyet, bár nem vette tervbe, hogy visszajön érte. De hát ki tudhatja, mit tartogat számára a jövő, gondolta. Mérges volt magára, amiért a holmiját nem hagyta a fogadóban, pedig tudta, hogy egy órán belül visszatér. Akkor most sokkal egyszerűbb lenne minden. Csak később jutott eszébe, hogy igaztalanul vádolja önmagát, mert már elhagyta a fogadót, amikor végleg eldöntött mindent. No mindegy, gondolta, az elkövetkező hármasórák mindenért kárpótolni fognak.

Újra besétált a fogadóba, és úgy nézett körül, az élethűség kedvéért, mintha először járna itt. Sokszor ilyen apróságon múlik, hogy felfedezik-e a csalást. Mindig érdemes volt teljes egészében kijátszani a szerepet, főleg ha a lehetőség is megvolt rá. És Astoril szeretett játszani.

A pultnál csak egy tizenkét-tizenhárom éves fiút talált. Szerencsém van, gondolta, még magyarázkodnom sem kell. Pár szóban elmondta, hogy akar egy szobát a másodikon, olyan helyen, ahonnan jól szemmel tarthatja Kharlanékat. Persze az utóbbit nem így fogalmazta meg.

A fiú nem kérdezett semmit, gyakorlottan vette át a szoba előre kifizetett árát. Astoril kért magának egy meleg fürdőt, föl a szobájába, de elutasította, hogy odavezessék. Mosolyogva mondta, megtalálja, s ha nem sikerül elsőre, legalább ismerkedik egy kicsit a fogadóval.

A kulccsal a kezében gyorsan feliramodott a második emeletre, mert meghallotta Kharlan hangját. Tudta, hogy nincs oka tartani a férfitól, nem ismerheti fel, de minél kevesebbet tud erről a nőről, akit alakít, annál kisebb a lebukás esélye.

Fönt először lepakolt a szobában, ami sokkal elegánsabb és nagyobb volt, mint az előző. Reményteli várakozással látott hozzá, hogy kicsit rendbe szedje magát. Remélte, hogy a fürdés miatt nem marad le semmiről. Nagyon kíváncsi volt már, mit is akart Najora, vagy hogy mit intézett a boszorka Ronannal, de persze mindenek előtt Kharlan tekintetét szerette volna látni, amikor a Noumar lovag megtudja, hogy Zhera halott. Nos, Kharlan, kíváncsi vagyok, mit fogsz szólni, ha majd megpillantod halott kedvesedet, mosolygott magában Astoril, vajon az én nevemet fogod kiáltozni?

Kharlan több mint egy harmadtercen át áztatta öreg csontjait a forró vízben. Fantasztikus érzés volt számára, amikor beletoccsant a vízbe, mert majd egy fél harmadtercen keresztül kellett várakoznia, míg a két szolga elkészítette a fürdőt. Kharlan mérges is volt, amiért indokoltnak vették a késést ilyen korai órán.

Annyi minden összeesküdött ellenünk, gondolta, legszívesebben estig ki sem szállnék ebből a jó meleg vízből. De lassan felkelt a nap, és Kharlan tudta, hogy mihamarabb útra kell kelniük, ha nem akarnak több affért.

Csapott egy nagyot nyitott tenyerével a vízre, élvezettel figyelte a szerteszét fröccsenő cseppeket. Azt hiszem, gondolta, ideje lenne már nekem is követnem titeket.

Felállt, majd kilépett a dézsából, és magára terítette a törülközőt. Itt a fürdőben ugyan nem volt hideg, de mindenhol máshol hűvös volt még így hajnal felé, főleg hogy Noumar havának második tercétől, ami a mai nappal kezdődött meg, már nem fűtötték a fogadót. Éppen ezért alaposan megtörülközött, mielőtt felvette volna megtisztított ruháját és vértjét.

Jó kedvvel, frissen csörtetett ki a fürdőből a hidegre. Még rikkantott is egyet, ahogy kellemesen megbizsergette a testét a hűs levegő. Hátraszólt még egy köszönömöt, azután kirobogott a fogadó udvarára, ami a Sárga Szikla mögött volt, és megnézte a napfelkeltét.

Már csak a végét láthatta, de nem bántotta a dolog. Lesz még sok napfelkelte, ez csak az első volt idén tavasszal, gondolta, de lesz-e a többi is ilyen szép, mint ez? Boldogan robogott fel az emeletre, remélte, hogy Ronan még nem keltette fel a lányokat, vagy legalábbis Zherát még nem. Szerette volna ő a lány fülébe suttogni az ébresztő szavakat.

Fent Ronan és Tiriah állt tanácstalanul Zhera ajtaja előtt. Csak később vette észre, hogy mögöttük ott áll a nagyokat ásítozó Dolena is.

– Mi történt? – kérdezte Kharlan kedélyesen.

– Még semmi – felelte Ronan –, de nekem nagyon nem tetszik itt valami!

– Nem válaszol – folytatta Tiriah. – Már vagy tíz perce, hogy először szóltunk neki, de semmi reakció.

– Tegnap még semmi baja nem volt – vette vissza a szót Ronan.

Kharlan csak a homlokát ráncolta.

– Eddig még sohasem zárta be a szobája ajtaját – tette még hozzá Tiriah. – Már ez is gyanús.

– Nem, az nem – rázta a fejét Kharlan. – Tegnap este bent voltam nála, de már aludt, nem akartam zavarni, és kifelé menet én zártam be az ajtót.

– Hogyan? – csodálkozott Ronan. – Vagy nálad van a kulcs?

– Lehet, hogy ezért duzzog – vélte halvány mosollyal Tiriah. – Nem tudott vécére menni az éjszaka.

– Nem, dehogy – pillantott a lányra Kharlan. – A kulcsot becsúsztattam az ajtó alatt.

– Akkor vegyük ki – javasolta Tiriah –, és nyissuk is ki! Lehet, hogy nincs is bent.

Kharlan letérdelt és elővette a tőrét. Viszonylag jól emlékezett rá, hol lehet a kulcs, másodjára meg is találta, de mikor kifelé kotorta, akkor a kulcs újra beakadt az ajtó alá. A férfi csöndesen szitkozódott. Most már ideges volt. Egyre rosszabb érzése támadt.

Ronan megemelte egy kicsit az ajtót, és így Kharlannak nagy nehezen sikerült kikotorni a kulcsot. Gyorsan felegyenesedett, és elfordította a zárban. A szobában még sötét volt, de a Noumar lovag ezzel most nem törődött.

– Zhera sosem húzza be a függönyt – mondta Tiriah. Dolena egyetértően bólintott.

– Én húztam be – válaszolta Kharlan.

Zhera láthatóan még mindig az ágyában aludt. Ugyanúgy betakarva, ahogy itt hagyta. Hevesen dobogó szívvel fordította meg a testet.

Zhera karja szögletes mozdulatokkal lendült át a túloldalra, majd lógott le élettelenül az ágyról. Zhera nyaka és mellkasa csupa vér volt. Üres tekintete pedig a plafonra meredt, némán bámulta a semmit.

Kharlan könnyes szemekkel, de ugyanolyan némán bámult az elvágott torokra.

Tiriah állt Kharlan mögé, és helyezte kezét a férfi vállára. Ő sem tudta, hogy vigasztalólag, vagy vigaszt kérően tette oda.

Ronan elhúzta a függönyöket; most már kegyetlennek tűnt a felkelő nap fénye, ahogy világra tárta Zhera halálát.

– De hát miért? – kérdezte az utolsónak belépő Dolena.

– Mit gondolsz, Kharlan – kérdezte Tiriah kemény szavakkal–  Astoril volt?

– Nem tudom biztosan – válaszolt Kharlan. Ezt kellett mondania, ha logikusan akart gondolkodni.

Hajnalban, amikor megtámadták őket, aggódott Zheráért, de más veszélyektől féltette, nem Astoriltól. Másokra gondolt, ha gyilkosokat keresett.

Azonban ha félretette a logikát, és csakis a szívétől kérdezte, ki lehet Zhera gyilkosa, akkor csupán egyetlen válasz adódott: Astoril.

Ronan azon nyomban a nő szobájába indult.

– Fölösleges sietni, Ronan – mondta halkan, de erőteljesen Kharlan. – Már biztos, hogy nincs ott.

Ronan az ajtóból nézett vissza, miután megtorpant.

– Miért? – kérdezte, de a Noumar lovag nem válaszolt, úgyhogy maga próbált meg választ adni a kérdésére. – Ha nem ő volt, akkor még mindig ott kell lennie, de ha mégis ő volt, akkor biztos elment már a fogadóból. Legalábbis ezt hihetnénk, ezért nyugodtan itt maradhat, hiszen azt hiheti, hogy nem tudjuk magunkat meggyőzni arról, hogy ő ölte meg Zherát, és itt a fogadóban egyébként sem nyúlhatnánk hozzá – okoskodott.

– Nem, Ronan – rázta a fejét Kharlan. – Sokkal egyszerűbb a dolog. Tegnap megmondta, hogy eltűnik, mire mi felébredünk. Tehát van értelme annak, amit mondtál, csak éppen a fordítottja igaz, hogy nincs itt egyik esetben sem, és mi éppúgy nem tudjuk meggyőzni magunkat, hogy ő volt-e vagy sem, és még őt sem tudjuk kérdőre vonni. És bárki is tette, egyik esetben sem tudhatott róla, hogy minket hajnalban megtámadnak, és ez még kétségesebbé teszi a dolgot, köze van-e Astolrilnak Zhera meggyilkolásához vagy sem. – Kharlan csendesen sóhajtott a magyarázat végén.

– Akkor most mit akarsz tenni? –kérdezte Tiriah.

– Azt az egyet, amit tehetünk.

– Eltemetjük – sóhajtotta Dolena.

– Igen, Dol, mi mást tehetnénk? – kérdezett vissza Tiriah.

– És utána a lehető leggyorsabban távoznunk kell Fukolan felé – jelentette ki Kharlan. – Mert legyen bárki is Zhera gyilkosa, minket is ugyanez a veszély fenyeget, ha itt maradunk.

– Kharlannak igaza van – vélte Ronan. – Ti is velünk jöttök ugye?

Tiriah bólintott Dolena nevében is.

– Szólj a fogadósnak, Ronan! – kérte Kharlan a harcost.

Ronan bárgyú képet vágott, de senki sem törődött vele. Neki számított a legkevesebbet a lány, neki kellett intézkednie. Már csak a gondolattól is rosszul érezte magát, ahogy majd a fogadós ráemeli a tekintetét. A fogadós már az első hulla után is rettentően dühös volt! És persze azt sem szabad elfelejteni, hogy saját lánya, Temina halálhírét is ők hozták meg.

Ronan a biztonság kedvéért benézett volna Astoril szobájába, de az zárva volt, és nem válaszolt senki a kérdéseire. Aztán lent meggyőződött arról is, hogy Astoril tényleg elhagyta a fogadót, de azt nem tudták megmondani, mikor is ment el pontosan. A kiskölyök, aki még mindig ott volt, azt mondta (vagyis inkább elmutogatta), hogy lehet, hogy Astoril még tegnap este távozott. Ronan ezt az információt érdekesnek találta. Először támadt kételye Astoril bűnösségére vonatkozólag, de amikor fölért az emeletre a többiekhez, nem említette meg a dolgot.

A gyereket elküldte a fogadósért, aki nagyon mérges volt, de miután megtudta, ki is az áldozat, kissé kedvesebb lett. Kijelölt egy helyet, ahol eltemethetik Zherát, és embereket küldött, hogy ássanak gödröt a sírnak. Kharlant egyedül hagyták Zherával, amíg előkészítették a szükséges dolgokat.

A fogadó ilyenkor még csendes volt, egy teljes harmadterccel a napfelkelte után is. Még minden vendég aludt, csak azok keltek fel, akik átutazóban voltak, és tegnap este érkeztek. Most sorra hagyták el a fogadót, hogy helyet adjanak a ma este érkező újabb átutazóknak.

Kharlan a nyitott ablaknál állt. Figyelte, ahogy egyre mélyül a sírgödör, amely majd Zhera testét fogja magába fogadni. Már kezdte hinni, hogy megszabadulhat a szenvedéstől, amit még Fesran akasztott a nyakába, és a kis Elmira családjának tragédiája váltott ki belőle, és most itt volt ez a lány – fordult hátra, s tekintett le Zherára –, aki talán már el is feledtette vele ezt az érzést, és most minden újra visszatért. Nagy nehézségek árán megszabadult a bosszú nyomasztó terhétől. Igen, nyomasztó volt, mert annak érezte ezt a bosszút, és tudta, hogy az újabb bosszút is annak fogja, mert nem idegen emberek életéről volt szó, hanem a sajátjáról.

Fogadalma ellenére nem volt kétsége afelől, hogy ismét bosszút kell esküdnie a gyilkos ellen, mert ez egyedi és tiszta bosszú volt, amelyet saját lelki nyugalmáért kell bevégeznie. Csak a név hiányzott, hogy utána tudjon eredni.

Soha nem volt még ilyen feladata. Az Útszél fogadó béli esetet nem számította ide, amikor neki magának kellett megtudni a bosszú alanyát, és bevégeznie azt. De most ez is bekövetkezett.

Mégis csak egyetlen dolgot tehetett, visszamegy Fukolanba, s vár, míg elül a vihar, és csak utána ered Astoril nyomába. És ha elkapja, akkor kiszedi belőle az igazságot. Mágia útján nem lesz nehéz dolga, rengetegszer megtette már. De talán most megmarad a hagyományos módszernél, jobban fogja élvezni.

Az ablakból figyelte, ahogy elkészülnek a sírgödörrel. A karjába vette a kihűlt testet, és elindult, hogy végső búcsút vegyen Zherától.

 

Astoril a második emeleti teraszról nézte végig a temetést. Gyors volt, egyszerű, de tisztességes, ezt még neki is el kellett ismernie. Otthagyta a teraszt, és lement reggelizni a kocsmába. Nem keltett feltűnést, mert már többen is lejöttek elfogyasztani a reggelijüket, Astoril így kényelmesen tudta végignézni, ahogy Kharlanék kipakolják a holmijukat, és felmálházzák velük a lovakat. Nem telt pár percnél hosszabb időbe, és az öt ló meg a négy lovas apró ponttá olvadt össze a nyugati horizonton.

Astoril kényelmesen befejezte az evést, de közben csalódottan vette tudomásul, semmi sem történt azon kívül, hogy Zherát eltemették. A boszorka is csak most került elő, miután Kharlanék elmentek, és Ronanon sem látszott meg a tegnap esti találka. Pancser, jegyezte meg magában. Ezen kívül a hajnali próbálkozók is lapítottak, pedig Astoril látta, ahogy az egyikük sikeresen elmenekül. Vajon miért nem tesznek valamit Fesran örökösei ellen?

Összességében azonban volt annyi eredménye a dolognak, hogy most már biztos lehetett benne, hogy volt valami nagyon értékes Fesran birtokában. És abban is biztos lehetett, hogy Najora ezt a bizonyos valamit kereste Fesrannál a romvári estén. Mindezekből arra a kézenfekvő következtetésre jutott, hogy Kharlanhoz került a dolog, és ezért is támadott ma hajnalban rájuk a fiú a társával. Pechjére.

Kharlan győzte le Fesrant, és ott rögtön elvette tőle azt a valamit. Vajon ő tudja-e, hogy miért olyan fontos az a gyűrű vagy esetleg lánc, kérdezte magában Astoril, de azután gyorsan elvetette ezt a lehetőséget. A lovag nem játszotta volna meg önmagát, állapította meg. Ez is arra utal, hogy valószínűleg ékszerről van szó. Azért vette el, mert tetszett neki. Vagy nagyon értékes dologról vagy egy mágikus tárgyról lehet szó, esetleg mindkettő.

No mindegy, gondolta. Ezt a napot végig itt akarta eltölteni, nem szándékozott Kharlanék után eredni, hiszen úgyis tudta, hová tartanak. Inkább úgy döntött, hogy kivár, hátha mégis történik valami; no és persze egy kis pihenés sem fog megártani.

Végül elhatározta, hogy megszerzi azt az ékszert vagy ki tudja mit, amit Kharlan birtokol.

Miután befejezte a reggelit, felfelé indult a szobájába, aludni akart egy keveset, hiszen elég fárasztó nap állt mögötte.

Bő egy hármasóra leteltével ébredt föl csendes szendergéséből. Egyetlen pillanatig sem tétovázott, azon nyomban elindult vissza a földszintre, hogy kiszaglássza, történt-e valami érdekes. Sietve jött le a lépcsőn, és örömmel vette tudomásul, hogy most sem csalta meg hatodik érzéke. Az ajtón épp akkor lépett ki egy lovag, két másik kíséretében.

A pulthoz sietett, ahonnan Rhodai Guyer, a fogadós még mindig küldte az alázatos szavakat a lovagok után.

– A dareno emberei, ugye? – kérdezte sietve.

A fogadós még mindig az ajtót bámulva bólintott.

– Mit akartak?

A fogadós csodálkozva pillantott rá a gátlástalan nőre, hogy képzelheti, hogy ő ilyet bárkinek is elárulna! De a nő gyönyörű volt, és kedvesen mosolygott, kezében pedig arany csillogott.

– Bizonyos emberek után érdeklődtek.

Még egy arany.

– Például a Noumar lovag társasága iránt.

Újabb arany.

– Meg még a…

Astoril nemet intett az arannyal a kezében.

– Kérdezték, hová mentek?

Megint egy arany.

– De én nem tudtam megmondani.

Ismét egy arany.

– Erősködésükre azt mondtam, hogy talán Geromesbe, mert mindenki oda megy, főleg az, aki nyugatról vagy Délről érkezik.

Astoril odadobta az ötödik aranyat, és kiviharzott a fogadóból. Még hallotta, hogy Guyer a nagylelkűségét dicséri. Olyan gazdag ez a fickó, mint maga a dareno, méltatlankodott, és mégis oda van öt vacak arany miatt!

Mikor kiért, kilenc lovast látott szedelőzködni. Mindannyian lovagok voltak, fénylő vértezetben, és mindannyian vörösbort ontó kupával ékesített pajzsot hordoztak lovukra erősítve. Láthatóan Geromes felé indultak.

– Rossz lesz az irány, nemes urak – mondta hangosan Astoril, és közben ő is méltóságteljesebb tempót vett fel.

– Miből gondolod, gyönyörű hölgy? – kérdezte a legdíszesebb mellvértet viselő lovag.

Tehát ő itt a főkutya, gondolta a nő, és ezzel ki is zárta a többieket a tudatából, de még a látóköréből is.

– Nemes úr – mondta halkan, de érthetően. – Nevedet nem tudom ugyan, de azt igen, hogy kit keresel oly nagy hévvel!

A lovag felvonta a szemöldökét, de nem adta jelét különösebb érdeklődésnek vagy meglepettségnek. Csak megtapintotta a sisakját, mintha nem lenne benne biztos, hogy a rostélya fent van vagy lent.

– A nevem Lord Dorn, és Zeela darenóját szolgálom – mondta.

Astoril bólintott.

– Az én nevem egyszerűen csak Astoril – mosolygott. – A Noumar lovag nem arra ment – intett a fejével keletnek, mikor látta, hogy a Lord Dorn melletti lovag, aki valószínűleg utána következett a rangsorban, siettetni kívánta a lordot.

– Akkor merre, Astoril? – kérdezte Lord Dorn. – Mit kívánsz az információért cserébe?

– Csak annyit, hogy vigyetek magatokkal – válaszolta. – Én is szeretnék találkozni a Noumar lovaggal.

A másik lovag rosszat sejtőn pillantott Lord Dornra, aki megérezhette a tekintetét, mert visszanézett rá.

– Rendben van – bólintott Lord Dorn. – Vedd fel, Lord Hurnan!

A lovag felhajtotta az arcvédőjét, és vigyorogva nyújtotta a kezét. Astoril megfogta, és hagyta, hogy a lovag egyetlen erős lendítéssel felhúzza maga elé.

– Mutasd az utat! – kérte Lord Dorn.

– Az irány nyugat – mondta Astoril – Fukolan.

– Biztos? – kérdezte Hurnan.

– Adok egy csókot, ha nem lesz igazam – mondta mosolyogva Astoril, mire a lovagok elnevették magukat.

– Akkor mehetünk – vigyorgott a lovag.

Lord Dorn bólintással adta beleegyezését. A lovagok nyugat felé fordították a lovaikat, majd sietve Kharlanék után indultak.

– Délre utol is érjük őket – vélte Lord Dorn.

– Akkor is, ha nagyon sietnek? – kérdezte aggódva Astoril, mert már bánta, hogy vállalkozott erre az útra.

– Akkor talán csak estére – mondta a lord – de az biztos, hogy még ma.

Egy-két hármasóra alatt minden beszélgetésnek vége szakadt, a lovagok mereven figyelték maguk előtt az utat. Astoril pedig megpróbálta azzal vigasztalni magát, hogy amikor majd utolérik Kharlanékat, akkor minden szenvedéséért kárpótolva lesz, de ezzel mintha ma már egyszer áltatta volna önmagát.

Egy biztos, gondolta; ha ezt túlélem, többet nem ülök lóra.

 

8. Párbaj

 

Kharlan a rövid déli pihenőt leszámítva vad tempót diktált a többieknek, és persze önmagának is. Csak a délután közepe táján vett vissza valamennyit a sebességükből, mert sem ember, sem ló nem bírta már az őrült hajszát.

Poroszkáló lovával Kharlan lemaradt utolsónak. Ha már egyszer nem vágtathat, akkor inkább hagyja hadd vezessen Ronan.

Gondolatai szüntelenül a hajnali és a reggeli események körül jártak. Nem is vette észre, hogy elhagyták az erdős területet, és újra a kopár dombok között baktattak lovaikkal. Egyetlen szót sem hallott a másik három beszélgetéséből, mint ahogy a környező táj képei is elsuhantak a szeme előtt, nem ragadtak meg az elméjében.

Felrémlett benne, hogy a láncot, amelyet a nyakában hordott, ott kellett volna hagynia Zhera mellett. Így semmi tárgyi kötődés nem maradt volna közte és Fesran között, de előbb-utóbb valaki kiásta volna a sírját a nyakláncért. Biztos volt benne, hogy azok az erők, amelyek Najorát is mozgatták, eljutottak volna a sírig, és azt nem tudta volna elviselni, ha meggyalázzák Zhera örök álmát.

Az Útszél fogadó tulajdonosa Huskar is azt állította hogy rajta kívül többen is követték Fesran nyomát. Pontosan három másik érdeklődőről beszélt. Azóta két támadás érte, egyik konkrét volt, és elég tárgyilagos, de a másik homályos, és biztosan nem tudta megítélni, hogy kitől jöhetett. Csak egy sejtés volt, hogy az a nő volt a tettes, aki egy nemes feleségeként vagy inkább szeretőjeként jelent meg mindkét fogadóban. Ezt Astoril figyelmeztetése is alátámasztotta.

És persze végül ott volt maga Astoril, akit Kharlan nem akart megérteni. Most már rájött, csakis azért hagyta ott olyan gyorsan a fogadót, mert nem akar szembenézni azzal az lehetőséggel, hogy Astoril ölte meg Zherát.

Kharlan szerette volna, ha végre történik valami, elege volt abból, hogy itt lovagol, és nem tudja, mihez kezdjen önmagával. Gyűlölte ezt a nyomasztó érzést, de nem volt senkije, aki eloszlatta volna a kételyeit. Csakis egyetlen elhatározásra juthatott: amint visszaér a rendházba, elvállalja a legnehezebb feladatot, ami akad, csak hogy felejthessen.

Felpillantott, hogy végre megszabaduljon gyötrő gondolataitól, Ronan és Tiriah vidáman nevetett legelöl. Úgy irigyelte őket! Dolena azonban már mogorva egyhangúsággal haladt mögöttük. Talán nem tud megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy Tiriah Ronannal tölti az idejét, és így ő is magára marad és Zherára gondol; Kharlan megsarkantyúzta hát a lovát, és mellé parancsolta. A lány felnézett rá, de nem mosolyodon el, és semmi jelét nem adta annak, hogy kedvére lenne a társaság. Kharlan nem is tudta, szóljon-e vagy sem. Egyelőre hallgatott. Csak pár percig lovagolt a lány mellet, azután ismét lemaradt, de ekkor nagy örömére a lány hátrafordult a nyeregben, és lelassította a lovát. Talán meggondolta magát, vélte Kharlan, és mégis vágyik egy kis társaságra.

Már éppen szólni akart, mikor rájött, hogy Dolena nem őt nézi, hanem hunyorogva kémleli mögötte a messzeséget. Kharlan a szemöldökét ráncolta, de azután jobbnak látta, ha követi a példáját, és ő is megszemléli azt a valamit, ami fölkeltette a lány érdeklődését.

A távolban nagy sebességgel közeledő lovasokat látott. Lovaik patái csak azért nem vertek az égbe hatalmas porfelhőt, mert szemerkélt az eső, és az utat már-már sártenger borította.

Kharlan kényelmesen visszafordította a lovát, miután elhaladt a lecövekelt Dolena mellet, majd szólt Ronanéknak hogy várjanak.

A lovasok egyre közeledtek. Perceken belül ide fognak érni, gondolta Kharlan.

Hamarosan az emberi alakok is kivehetővé váltak. Most már biztosak lehettek benne, hogy kilenc főről van szó, és mind nehézlovas egytől egyig.

– A dareno emberei? – kérdezte Ronan.

– Minden bizonnyal – bólintott Kharlan. – De kissé furcsa a helyzet, az egyik egy nőt visz maga előtt a lován.

– Szegény – szólt Dolena. – Nem irigylem ezért a tempóért, nem lehet valami nagy öröm ott kapaszkodni.

– Mit gondolsz, hová sietnek ilyen vad tempóban? – kérdezte Ronan, de válaszra már nem volt szükség, mert a lovasok lassítani kezdtek, mintha kifejezetten őket keresnék.

Kharlan jól emlékezett arra, amikor Astoril elmondta neki, hogy a dareno emberei is érdeklődtek Fesran után. Egyre rosszabb érzés kerítette hatalmába. Legszívesebben megsarkantyúzta volna a lovát, és uzsgyi, amíg csak látszanak ezek a mogorva alakok. Persze ezt nem tehette meg, mert itt voltak a többiek is, és talán egyedül sem lett volna sok esélye.

– Megvárjuk őket itt? – kérdezte Tiriah.

– Miért, mi mást tehetnénk? – kérdezett vissza Kharlan. – Ha akarnak valamit tőlünk, akkor úgyis megkapják, ha pedig mégis tovább mennek, akkor meg aztán végképp mindegy.

– Az utóbbi nem fog bekövetkezni – jegyezte meg Ronan.

– Én sem hinném.

Nem szóltak többet. Csöndesen vártak, amíg a kilenc lovas – és a nő – megáll, és az egyikük megszólítja őket.

Mind lovagok, állapította meg Kharlan, ahogy megszemlélte őket közelebbről. Egy díszesebb mellvértű lovaggal hosszasan néztek farkasszemet. Azután a lovag a nő felé fordította a tekintetét, míg ő rá nem bólintott a néma kérdésre. A nő előzékenyen mutatta, hogy ő nem kíván szólni, csak tegye azt a másik, amit jónak lát. Vajon ki lehet ez a nő, kérdezte önmagától Kharlan. Még sohasem látta.

– Lord Dorn vagyok – biccentett a fejével a férfi, miután újra Kharlanra fordította a figyelmét. – Zeela darenójának nevében járok el, amikor megérdeklődöm a nevedet.

Csak Kharlanhoz beszélt, és a Noumar lovag jobbnak látta, ha a többieket kihagyja a dologból.

– Kharlan vagyok – felelte. A megszólítást nem véletlenül hagyta el. – Noumar lovagja.

Lord Dorn ismét bólintott, mint aki elégedett a válasszal, mert azt kapta, amit várt.

– Nem kívánom sokáig zavarni az utazásotokat – mondta nagy sokára a lord. Kharlannak feltűnt, hogy a nőt hordozó lovag már türelmetlenkedik. – Mindössze annyit szeretnék, hogy átadjatok nekem valamit, ami Zeela darenójának tulajdona.

Ronan meglepődve nézett Kharlanra. Fogalma sem volt róla, miről lehet szó. Mi lehet nálunk, ami a darenóé? Már persze ha jól értette a nestur szavakat. De amint jobban megfigyelte Kharlan arcát, olyan sejtése támadt, hogy a másik bizony tudja, miről van szó. Ez egy kicsit megrémisztette.

– És ha semmivel nem tudok szolgálni? – kérdezte Kharlan olyan fapofával, amilyennel csak tudta.

– Ebben a szomorú esetben kénytelen leszek – akár erőszak alkalmazásával is – meggyőződni arról, hogy igazat beszélsz-e – mondta Lord Dorn. A szavaiból azonban kiérződött, hogy nem fenyegetésnek szánja az elmondottakat, egyszerűen csak közölte a tényállást. – Természetesen igazad bizonyításával kiérdemled bocsánatkérésemet, és kárpótolunk is az elszenvedett megaláztatás miatt.

A nő mögött a lovag összevonta a szemöldökét, és meredten nézett Lord Dornra, láthatóan helytelenítette, hogy ilyen előzékeny a feljebbvalója.

– Rendben – egyezett bele a feltételekbe Kharlan. – Tudomásul vettem, ha nem akarom alávetni magam a feltételeidnek, akkor harcolnom kell.

– És győznöd – jegyezte meg a nő. A lovag mögötte kéjsóváran bólintott.

– Nos, mit választasz? – kérdezte Lord Dorn, még mindig türelmesen.

Kharlan elgondolkozott egy pillanatra, mielőtt válaszolt volna. Egyetlen lehetőséget látott arra, hogy valamennyire is mentse a helyzetet, Lord Dorn lovagiasságára kellett alapoznia.

– Azt hiszem, teljesen mindegy, elárulom-e neked, hogy nálam van-e az a valami, vagy pedig titkolózom – mondta Kharlan. Lord Dorn érdeklődve hallgatta.

– A válaszom az, hogy van nálam egy nyakék – folytatta lassan, tisztán ejtve a szavakat Kharlan. – És tudom, hogy neked az kell.

Kiemelte a követ a mellvértje mögül. A lovagok merev tekintettel vizsgálták meg a nyakéket. A kő fakó volt ugyan, mert az eső egyre jobban rákezdett, és még jobban elenyészett a nap világossága a sötét fellegek között, de a lord láthatóan így is felismerte, vagy egyszerűen csak nem kételkedett a szavaiban.

– De nem adom oda szabad akaratomból. – Kharlan erősen megnyomta a nemet, és közben mélyen Lord Dorn szemébe nézett, mintha hipnotizálni akarná. – El kell, hogy vedd.

– Nem lesz nehéz! – nevetett fel a lovag a nő mögött. – Kétszer annyian vagyunk.

– A társaimnak ehhez semmi közük – jelentette ki, és parancsoló tekintettel Ronan szemébe nézett. A harcos tiltakozásképp nem is szólt semmit, maradt egyszerű utazó. – Tízszer annyian vagytok.

– Senki sem kérdezte a véleményedet, Hurnan – fordult eközben a lord a közbeszóló felé. Lassan, és méltósággal tette. –Főleg, ha az nem lovaghoz méltó!

A lovag arcára kiült a meglepetés és a düh. Valószínűleg nagyon a lelkébe gázolhatott Lord Dorn azzal, hogy egyszerűen Hurnannak nevezte, és ráadásul előtte még ki is hangsúlyozta a helyes viselkedésformát, gondolta Kharlan. Kár, hogy ezek az erkölcsök már a Birodalomban is kiveszőben vannak.

– Egyedül vívok meg vele – jelentette ki Lord Dorn végszóra. – Mint lovag a lovaggal.

Arra utal, állapította meg Kharlan, hogyha Noumar segítségét kérem, akkor nem tekinti szabályosnak a párbajt, és közbe fognak avatkozni a lovagjai.

Mindezek után Kharlan csupán egyetlen pillanatra érezte úgy, hogy elérte a célját, és most már csak le kell győznie a lovagot, mert tudta, hogy Noumar hatalma nélkül nincs túl sok esélye a tapasztalt lovaggal szemben. Ő maga is a másikra fogadott volna.

– Ha győzök – jelentette ki a lord akkor enyém a kő, ha nem, akkor szabadon elmehetsz, kezeskedem róla, hogy holnap hajnalig senki sem próbál a nyomodba szegődni.

Szóval holnap hajnal, gondolta Kharlan. Ezek szerint eddig terjed Lord Dorn hatalma, ennyit engedhet meg magának a kapzsi darenóval szemben.

– Mi legyen a győzelem feltétele, és mik legyenek a párbaj szabályai? – folytatta a lord.

– Én önként semmiképpen sem adom oda a követ – jelentette ki Kharlan. Miközben kimondta a szavakat, most először vetődött fel benne a kérdés, hogy miért cselekszik így, miért nem adja csak úgy oda? De nem tudott megnyugtató válasszal szolgálni. Egyszerűen nem értette önmagát, azt azonban érezte, hogy így kell cselekednie.

– Rendben van – mosolyodott el Lord Dorn. Sugárzott róla, hogy nagy ötlete támadt. – Addig megy a harc, amíg le nem tudom venni a nyakadból a nyakéket, és természetesen neked is ezt kell elérned, csak egy másik lánccal.

Kharlan furcsállta az ötletet, de jónak vélte, úgyhogy beleegyezett.

– Én mondtam meg, hogy mi a győzelem feltétele – folytatta a lord. – Tiéd hát a jog, hogy fegyvert válassz.

– Én legszívesebben a buzogányommal küzdenék – mondta Kharlan – de amint látom, neked nincs.

– Nincs, de tőlem küzdhetsz azzal, ha nem bánod, hogy ha én megmaradok a kardnál.

– Nem bánom – jelentette ki Kharlan –, de akkor gyalog küzdjünk, és persze pajzsokkal.

– Nincs akadálya – mosolygott a lord, majd a nő felé fordult.

– Kedvesem, nincs esetleg egy lánca, amit használhatnánk?

A nő visszamosolygott rá, és átnyújtott neki egyet.

– Csak nem egy amulett? – kérdezte a lord némi rosszallással a hangjában. Kharlan is odapillantott, és tényleg egy amulettet látott. Csodálkozva nézett a nőre, de az továbbra is a lordra mosolygott.

– Szerencsét hoz – mondta.

– Igen? – kérdezte kétkedőn a lovag, de azért a nyakába akasztotta, és Kharlant követve a mellvértje alá rejtette.

Leszálltak a lovakról. Sokan követték a példájukat, de nem mindenki. Hamarosan egy kis kör alakult ki körülöttük a lovagokból és Ronanékból, akik aggódó tekintettel figyelték őket, de egyetlen szót sem fűztek a történtekhez. Ráadásul Ronan a nyelvi nehézségek miatt még is nem értett mindent.

– Jobb lett volna, ha én harcolok – jegyezte meg a sheroni harcos, amikor Tiriah végre befejezte a fordítást.

– Nem vagy lovag – mondta neki Kharlan közönyösen. – És különben is, semmi közöd hozzá.

– Már hogyne lenne?! – méltatlankodott Ronan.

– Majd mindent megbeszélünk utána – vont vállat Kharlan.

– Ha lesz egyáltalán utána, és nem vágja le a lánccal együtt a fejedet is – közölte Ronan indulatosan, de ezzel le is zárta a mondandóját, nem tiltakozott többet, csak magában duzzogott. Még hogy ő nem lovag! Ő még Sherongónál is ott volt!

Kharlan nem véleményezte a kijelentést, lehúzta a sisakrostélyát, és hátat fordított az övéinek.

Lord Dorn is készen állt.

A kezdésre a nő adta meg a jelet. Csak ő maradt lovon Hurnánnal és egy másik lovaggal, aki mellettük ülte meg a hátasát. Ő lehet Hurnan legközvetlenebb csatlósa, gondolta Kharlan.

A túloldalon is leszállt mindenki, hogy a hosszú lovaglás után kényelmesen tekintsék meg a valószínűleg jó szórakozást nyújtó küzdelmet. Mielőtt Kharlan minden figyelmét a küzdelemnek szentelte volna, még látta, ahogy a nő rákacsint. Először azt hitte, hogy nem neki szólt a jelzés, de azután belátta, hogy csakis ő lehetett a célpont. Nem értette, miért tette ezt a nő, de valahogy ismerősnek rémlett. Ennek ellenére biztos volt benne, hogy még sohasem látta ezt az arcot. Azonban ha jót akart, akkor Lord Domon kívül ki kellett zárnia a gondolataiból a külvilágot.

A tizenhárom szemlélődő is csak kettejükre figyelt.

Lord Dorn kétszer is meglengette a kardját. Kharlan nem tudta, hogy ezt most fenyegetésnek vegye, vagy a lord egyszerűen csak a csuklóját melegítette be vele, mindenesetre ő is meglendítette a láncos buzogányát.

Egyelőre biztos távolból figyelte Lord Dornt, ahogy a lovag elfoglalja a kör közepét, de nem jön tovább. A lord valamivel nagyobb testű volt nála, de nem nézett ki erősebbnek. Teljes vértje úgy simult a testéhez, mint kígyóhoz a bőre. Olyan volt, mintha hozzá lett volna nőve, és nem is ő mozgatná a testével a nehéz vértet, hanem a vért vinné őt magával. Kharlan mozgása ennél jóval darabosabb volt.

A lord hirtelen előrelódult, és ütött egyet, de Kharlan figyelt, és könnyedén hátralépett a csapás elől. Lord Dorn nem erőltette a dolgot, nem ment azonnal a másik után, hanem kivárt.

Kharlannak a rövid erőpróba alatt azonnal feltűnt, hogy a lord kicsit nehézkésen kezeli a pajzsot. Látszik rajta ugyan, hogy érti minden csínját-bínját, de nincs igazán hozzászokva, és nem is szereti használni, csak a szükséges rosszként kezeli. Persze ez a tudás így is sokakét fölülmúlta, de Kharlan szigorúan saját magához viszonyított.

Továbbra is csak egymást mustrálgatták a rostélyaik mögül, és egyikük sem sejthette, hogy éppen hová fut az árnyékból a másik tekintete. Közben az eső is felerősödött, és egyre jobban zavarta őket. Kharlan meg is csúszott egyszer, miközben leírt egy teljes kört a nap járásával ellentétes irányban a lord körül. Vajon miért nem akar elmozdulni onnan, kérdezte magától. Azt hiszi talán, hogy egy sakktáblán van, és ő egy vezér? És most beáll a tábla közepére, hogy nagyobb területet tudjon ellenőrizni, hogy ezzel nagyobb legyen a harcértéke? Csakhogy ez itt nem ér semmit, ha arrébb húzom a tábla szélét!

Ahogy körözött a lord körül, újra felvetődött benne a kérdés, hogy miért csinálja mindezt? Miért nem adom neki oda a láncot, hogy hadd menjen dolgára ő is, én is? Miért a harcot érzem helyesnek?

Lord Dorn váratlanul újra előreszökkent, és egymás után két hatalmasat is rázúzott a Noumar lovag pajzsára, aki erre gyorsan elhátrált, és az ott álló lovagok is hátra léptek kettőt, hogy helyet adjanak a bajvívóknak.

Tessék, arrább húztam a tábla szélét, gondolta mosolyogva Kharlan, de ez nem tartott soká, mert megérezte a pajzsos karjába nyilalló fájdalmat. Szóval ilyen piszkos fogásokhoz folyamodsz, Lord Dorn, gondolta, és bármennyire is kényszerítette magát, már sokkal nehezebb szívvel tette bele pajzsát a következő ütésbe. Persze nem az volt a baj, hogy a szíve fájt, hanem hogy egyre lassabban mozdult a pajzsos keze, és ez itt komoly hátrányt jelentett.

A lord hátrált kettőt, de meglepődött, mert nem számított arra, hogy Kharlan vadul utána ront. Ő azonban dühös volt a keze miatt, és három akkorát ütött a lord pajzsára, amekkorát csak bírt, míg a lord el nem tudott lépni, hogy megakadályozza az újabb tiszta támadást.

Kharlan kezdte nevetségesnek találni a dolgot, hogy a pajzsaikat védik, és nem magukat. Tudta, hogy ebben a furcsa ütközetben gyorsan kifáradnak majd, mert sokat kivesz egy ekkora ütés. Emellett nagyon nehéz volt a mozgás az egyre jobban puhuló talajon, és egyébként sem voltak túlságosan üdék már csata előtt sem.

Lord Dorn is látta ezt, mert taktikát változtatott, és megpróbált Kharlan buzogányos keze felől támadni, és sikerült is neki. Kardja széles ívben sújtott Kharlan felé, de a Noumar lovag kivédte az ütést a buzogánya nyelével, majd ugyanazzal a lendülettel eltolta a lord kardját, és a szabaddá vált fej felé ütött. De a lord sem volt rest, hátrakapta a fejét, és már lépett is el, pajzsát, kardját védelemre emelte. A buzogány golyója így is elérte őt a megmaradt résen keresztül, és jócskán behorpasztotta a mellvértjét.

Kharlan mérges volt, hogy nem tudta jobban meglendíteni a buzogányt. Igazságtalan volt önmagával szemben, mert ő mindent beleadott az ütésbe, amit csak tudott. Csak azzal növelhette volna az ütés erejét, ha jobban hátrahúzza a buzogányt, de akkor a lordnak lett volna ideje elugrani a támadás elől, így viszont nem tudta komolyabban kamatoztatni a váratlan sikert, és a lord hamar talpra állt pillanatnyi megroggyanásából.

Még háromszor csaptak össze komolyabb eredmény nélkül, csak fárasztották és kék-zöld foltokkal aggatgatták tele egymást. Mindketten nagyon ki voltak merülve. Kharlan már-már arra gondolt, hogy előbb-utóbb a fáradságtól fognak összeesni, és egyszerre omlanak majd a sárba.

Lepillantott a földre, mert mintha vízben toccsant volna a csizmája. Egy kisebb tócsa gyűlt össze a lába alatti mélyedésben. Az eső nagyon belekezdett, de annyira apró szemekben esett, hogy a harc hevében eddig föl sem tűnt neki. Esőben még úgysem csatáztam, gondolta, és újra a lordra rontott.

Nagyot lendített a buzogányán, miközben a pajzsát előre nyújtva hatalmasat kiáltott, de megcsúszott a sárban, és a harci ordítás rémült sikollyá torzult. Pontosan Lord Dorn előtt esett térdre, buzogánya a lord lába mellett verte fel a sarat és a vizet. Szerencséjére ellenfele annyira meglepődött, hogy nem lendítette meg tudatosan a kardját, csak önkéntelenül ütött Kharlan hátára, de így is beszakította a mellvért hátát. A Noumar lovag ordítása néma és fájdalmas jajdulássá változott, ahogy a lord vasa a húsába mart.

Kharlan pajzsa az élével fúródott a sárba. Megpróbálta kirántani, hogy el tudjon hemperegni, és a kard kiforduljon a sebből. Fájdalmas megoldás, de nem tudott jobbat.

A lord azonban számolt ezzel a lehetőséggel, és rálépett a pajzsára. Kharlan kezébe éles fájdalom hasított, egy pillanatra feledtette a hátsebét is. Nyilvánvaló volt számára, hogy a pajzsát többet nem használhatja. Közben a lord ránehézkedett a kardjára, hogy megadja a kegyelemdöfést.

Kharlan utolsó kétségbeesésében körözött egyet a buzogányával, ami így a másik bokája köré tekeredett, de nem akadt bele saját láncába, így nem tudta vele kirántani a lord lábát.

A lord kardja beljebb hatolt volna a sebbe, de Kharlan összeroskadt, és a hasára esett. A kard így kis híján kicsúszott a hátából, de sajnos máris éreznie kellett, ahogy a lovag visszahelyezi, és csak gondolatban látta, ahogy két kézre fogja, hogy a hátába nyomja. Nem volt könyörület.

Csak egy pillanatnyi ideje maradt. Be akarta akasztani a buzogány láncát a golyó egyik tüskéjébe, hogy elránthassa a lordot, de ez nem sikerült. Válaszlépésként a lord áthelyezte a testsúlyát a másik lábára, és máris lépett volna rá fél lábbal Kharlan vállára, hogy megadásra kényszerítse. Ha lehet, nem fogja megölni.

A suta mozdulat közben azonban a lánc golyója végül mégis rátekeredett a lord lábára, és Kharlan, ahogy csak tudta, azonnal megrántotta a buzogányt. A lord egyensúlyát vesztve próbálta megakadályozni, hogy ne zuhanjon ő is a sárba, de nem volt szilárd a támasztéka, így nagyot zuhanva hátraesett.

Kharlan, ahogy felült, kiszabadította láncos buzogányát, és egy hatalmasat csapott a felkönyöklő lord mellkasára. A vért felfogta ugyan a golyót, de a Noumar lovag érezte, ahogy néhány tüske a testbe hatol.

A lord összecsuklott, és elvesztette az eszméletét.

Kharlan előrehajolt, és megkereste az amulettet. Egyszerűen leszakította a másik nyakából, és diadalittasan emelte fel a magasba, még ott, ültében. Azután nekilátott, hogy végre megszabaduljon a pajzsától, amely annyira húzta fájó kezét, hogy nem is figyelt Hurnan reakciójára.

Hurnan csak egy pillanatig volt dühös, de azután gyorsan rájött, hogy így neki sokkal jobb. Három okból is. Először, mert így ő fogja megszerezni a követ, és ő nyeri el a dareno jutalmát. Másodszor alkalma nyílik egy kis vérontásra. Harmadszor pedig mindig öröm a számára, ha Lord Dorn elhibáz valamit.

– Gyerünk, fiúk! – kiáltott fel. – Egy se maradjon! Miénk lesz a dicsőség!

Két lovag kivételével nem is tétováztak. Tekintetükkel már fel is osztották a négy utazót

– Kicsim – szólt mosolyogva Hurnan Astorilhoz, miközben felemelte a jobbját, hogy lecsukja a sisakrostélyát. – Le kell szállnod!

Astoril utálta, ha kicsimnek vagy bármi hasonlónak szólítják, és utálta azt is, aki most így szólította, Hurnant azonban nem csak ezért gyűlölte, hanem az útjuk során elkövetett molesztálások miatt is. Hurnan úgy kezelte őt, mint egy kurvát, és nem mint egy nemes hölgyet. Persze nem vitte túlzásba, nehogy valaki véletlenül felfigyeljen a dologra, főleg nem Lord Dorn.

Az úttal ellentétben azonban a párbajt nagyon élvezte. Tetszett neki a két behemót fémtorony küzdelme, bár azt nem tudta eldönteni, hogy kinek is drukkoljon. Mindenesetre meglepődött, hogy Kharlan győzni tudott a tapasztalt lovaggal szemben, bár ezt a sárdagonyázó körülményeknek tudta be. Ám ha már így alakultak a dolgok, akkor nem szándékozott változtatni a sors jelölte ösvényen, talán kicsit örült is neki, elvégre így, ha ügyes, az övé lehet a Fesrantól elvett kő.

Mikor Hurnan ráeresztette a lovagjait Astoril egykori társaira, ő kifejezetten dühös lett, amiért máris tönkreteszik az eddig igen jól alakuló játékát, no és persze tartott Hurnantól, akit nem tudott olyan könnyen befolyásolni, mint Lord Dornt. Úgyhogy a döntés egyszerű volt.

Astoril megragadta a ruhája alatt rejtegetett tőr markolatát, és ugyanazzal a mozdulattal, amellyel kirántotta, Hurnan jobb szemén keresztül beledöfte az agyába. A lovagnak még a sisakrostélyát sem volt ideje lehúzni. Hangtalanul halt meg.

Ezután Astoril kirántotta a tőrt, és a másik lovagra szegezte a tekintetét. Itt állt még mellettük, és éppen indulni készült. Astoril tudta, hogy sietnie kell, ha minél több ellenfelét el akarja intézni, amíg tart a meglepetés előnye, mert utána már sokkal nehezebb dolga lesz. Látótere peremén már látta, hogy Hurnan dől oldalra, és pillanatokon belül leesik, és akkor felfedezik, hogy a hátukban is van egy ellenség. Gyorsan kellett hát cselekednie.

Leugrott a hatalmas lóról, és közben előreszegezte a tőrét. Alig érte el az induló lovag lábát, a tőr le is csúszott a combvédőről, de beleakadt a térdvédő mögé, és Astoril könyörtelenül a lovag vádlijába nyomta. A férfi nagy fájdalmában artikulálatlan hangon felordított, és a még el sem kezdődött ütközet résztvevői most mind odapillantottak.

Astoril, amint a földre érkezett, felegyenesedett, és kirántotta a tőrt a használhatatlan lábból, és elvágta vele a nyeregtartó szíjakat. Ezután minden erejét beleadva, a lábánál fogva megemelte a lovagot, aki így nem tudott rá dühödten lecsapni sietve meglendített kardjával, hanem lezuhant a túloldalon, és nem mozdult többet.

Ezután most már a dareno lovagjai sem tétováztak tovább. Teljes összhangban rontottak Kharlanékra.

Astoril, hogy mindkét oldalról fedezze magát, magával rántotta a gazdátlan lovak gyeplőjét. Azok egy pillanatig ellenálltak, de a nő akaratosabbnak bizonyult náluk, és a két ló között került Ronanék arcvonalának biztonságába. Rákiáltott a két meglepett lányra, akik között bevágtatott, hogy ne vele törődjenek, hanem a rájuk rontó lovagokkal.

Végigpillantott a kialakuló párokon. A dareno emberei most már csak eggyel voltak többen. Astoril sem tudta eldönteni, kinek van nagyobb esélye a győzelemre. Jobbra tőle Ronan vette fel a harcot egy lovaggal, előtte viszont a két lánynak hármat kellett volna föltartania, és Astoril tartott attól, hogy ez nem fog nekik sikerülni. Féltette a sérült Kharlant is, akire most ketten is jutottak. Az egyetlen, amiben bízhatott, hogy Ronan legyőzi az ellenfelét, és gyorsan a segítségükre siet, akkor talán még minden rendben lesz.

Dolena mögé helyezkedett. Egyelőre a két lány és a lovak elég fedezéket nyújtottak neki, de Dolena nem tehetett semmit az újra és újra lesújtó lovaggal szemben. A harmadik ütésre kiesett a kezéből a kard, és ebben a helyzetben nem volt kegyelem még egy nő számára sem. A lovag egy egyszerű suhintással levágta a lány fejét.

Dolena feje nagyot toccsant a sárban, kettőt gördült, mielőtt megállapodott. Nem volt felismerhető a vértől és a sártól. A teste egyszerűen összecsuklott.

Ez még Astoril gyomrának is sok volt. És most egyszeriben szembe találta magát nemcsak a kegyetlen gyilkossal, hanem a másik lovaggal is. Magával ragadta a kétségbeesés, de vele volt a gyűlölet is.

Astoril elszántan a lovagok felé fordította a lovakat, és ahogy csak bírta, a két harci mén farába döfte a tőrét. Az egyik ló hátra rúgott, de a másik azonnal nekirontott az egyik eléje keveredő lovagnak, akit pillanatok alatt eltaposott. Ha a lovag még fel bírt volna kelni az első ló után, a második biztosan halálra tiporta.

Ezután a másik lovag egy kicsit óvatosabban fogott hozzá Astoril megközelítéséhez, annak ellenére is, hogy csupán egyetlen tőrt látott a nőnél. A lovag tétovázását látva Astoril kedélyesen elmosolyodott, mintha ő már látná is a másik halálát. A lovag erre még jobban visszahőkölt.

Mielőtt a lovag mégis összeszedte volna a bátorságát, és nekirontott volna Astorilnak, ő a jól bevált módszereket összekombinálva támadásba lendült. A kötél máris a kezében volt, és a varázslat is aktivizálódott. Sejtette ugyan, hogy a kígyó nem lesz képes átmarni a vérten, de akkor is időbe telik, míg erre a másik rájön, és szertefoszlik a rémülete.

Astoril a lovag lábára dobta az állatot, és az a mentális parancsra máris körbetekeredett a lábon, mintha fel akarna rajta kúszni.

A lovag azonnal fölfogta, hogy itt valami gonosz fekete mágiáról van szó, és a nővel mit sem törődve megpróbálta levágni a lábáról a kígyót. Astoril csak erre várt. Hátralépett, és teljes erejét beleadva ledöntötte a lábáról a lovagot.

Mindketten elzuhantak, de Astoril máris feltérdelt, és a lovag fölé magasodott. Mire a lovag fölfogta, mi történik vele, addigra Astoril már fölhajtotta a sisakrostélyt, és ahogy csak bírta, a férfi képébe vágta a tőrt. A lovag nem mozdult többet.

Tiriah áldotta a szerencséjét, hogy az ismeretlen nő az ő ellenfele figyelmét is elterelte, második barátnőjének halála pedig elég erőt adott neki ahhoz, hogy eltaszítsa a férfi pajzsát, és saját testi épségével mit sem törődve még egyet lépjen előre, hogy pontosabban tudja a kardot a mellvért és a sisak közé szúrni. Mély elégtétellel töltötte el az érzés, amikor a kardja a vastag, izmos nyakba hatolt, keresztüldöfve a nyelőcsövet és a gégét. Csak a csigolyák tudták megállítani a fémet.

Miután a lovag összeesett, Tiriah hálás pillantással nézett le a földön térdeplő nőre, aki közben végzett a második lovaggal is. Az ég dörgött, és az eső most már hatalmas szemekben kezdett el hullani. A nő felnézett rá, és mosolygott, de új arca volt.

Astoril arcát viselte.

 

Kharlan dühödt morgással vette tudomásul, hogy bekövetkezett az, amitől a leginkább tartott. Az ellenfeleik nem vették figyelembe lordjuk döntéseit, és Hurnan felszólítására nekik rontottak. A Noumar lovaggal csak az tudta feledtetni a keserűséget, hogy Hurnan gyorsan bevégezte. Mély elismeréssel nézte az ismeretlen nő tetteit, ahogy a lovakkal az arcvonaluk mögé vonul vissza. A Noumar lovagban újra feltevődött a kérdés, hogy vajon ki lehet ez az idegen?

Még mindig térdelt, de egy kicsit távolabb, és mielőtt a két ellene induló lovag odaért volna hozzá, látta meghalni Dolenát is.

A sárba ejtette a nő talizmánját. Testéhez szorította sérült balját, hogy minél kevésbé akadályozza a harcban, ám még mindig nem állt fel, hanem várta, hadd tapossanak közelebb a sárban az ellenfelei. Láthatatlanul felkészült a varázslatra, hogy a megfelelő pillanatban süsse el.

Minden erejét beleadva, rekedtes ordítással bocsátotta útjára a mágikus energiát. Az első lovagra koncentráltan szólt a parancsszó: állj! Méghozzá abban a pillanatban, amikor a lovagnak épp előre kellett volna lépnie ahhoz, hogy ne essen el. Lépett is, de akadozva, a varázs elérte a célját, a lovag arccal előre a sárba zuhant, pontosan Kharlan előtt.

Kharlan csak erre várt. A feje fölé lendítette láncos buzogányát, és teljes erejéből a lovag tarkójára sújtott. Sem a sisak fémje, sem a koponya csontja nem állíthatta meg a vasgolyót.

Egy megvolna, gondolta Kharlan, miközben gyorsan feltápászkodott, de sajnos a neheze csak most jön! Sérülten, pajzs nélkül kell szembenéznie az utolsó lovaggal. Nem lesz könnyű menet.

Ronannak teljes egészében a Romvárnál lezajlott küzdelmet juttatta eszébe a mostani csetepaté. Sem az ellenfele, sem ő nem volt képes komolyabban megsebezni a másikat, csak Ronan karja vérzett egy kicsit. S bár a lovag jóval támadóbb szellemben használta a pajzsát, mint a kopasz, a sár nagyon akadályozta a támadások kibontakozását. Főleg a lovag volt korlátozva nehéz vértje miatt. Nem is tudta fölvenni a versenyt Ronan fürgeségével, és csak véletlenül sikerült sebet ejtenie az északi karján.

Ronan újra támadásba lendült, de képtelen volt megsebezni a lovagot, a kardja sokadszor csúszott le ártalmatlanul ellenfele páncéljáról.

Hatalmas égi dörrenés jelezte a lovag ismételt ellentámadását, és egyre nagyobb szemekben kezdett hullani az eső. Ronannak azonban egy kis mélázással együtt is sikerült kitérnie az ütés elől, s már épp ellentámadásba lendült volna, amikor valami megzavarta a látóhorizontja szélén. Először azt hitte, hogy őt fenyegeti, de a repülő tőr a lovag felé száguldott. Olyan pontosan szállt a fej irányába, hogy Ronannak az volt az érzése, kötélen húzzák.

A lovag azonban nem veszítette el az ítélőképességét, a pajzsát a tőr elé rántotta, és közben védekezésre emelte a kardját.

Ronan arcán halálhozó vigyorral rontott előre, és a rövidkardjával félreütötte a lovagét. Ez a megoldás meglepte az ellenfelét, de nem volt ideje reagálni rá, mert a rövidkarddal egy időben a másfélkezes is lecsapott, ugyanúgy fejre, mint a tőr, csak a másik irányból. A sisak beszakadt, és a kard a fültőnél vágott a lovagba. A tőr még lepattant a pajzsról, de vele egy időben a lovag teste is a sárba zuhant.

Ronan balra fordította a tekintetét, hogy megtudja, ki sietett a segítségére. Legnagyobb megdöbbenésére a vízfüggöny mögül egy nagyon ismerős, elismerést kívánó mosoly bontakozott ki. Ronan tátott szájába beleesett a víz, ahogy ott áll megrökönyödve a nővel szemben. Kardjai két oldalán a tócsákba lógtak.

Kharlan sem adta egykönnyen az életét. Vagy kitért, vagy a buzogányával hárította a lovag egyre erőteljesebb támadásait. Szerencséjére a körülmények miatt az ellenfele képtelen volt kihasználni pajzsa előnyeit, pedig gyors, pergő támadások esetén a pajzs legalább olyan veszélyes fegyver lehetett volna, mint egy kard. A lovag azonban láthatóan nem volt hozzászokva a gyalogos harcmodorhoz, és az eső is rettentően zavarta.

Kharlan ezzel szemben egyre jobban kezdte élvezni az eső megnyugtató védelmét, és a dördülés után megeredt kövér cseppek koppanása a sisakján valamennyire feledtette karja sajgását is, no és persze hátának égető lüktetését. A hátsebből a vér csiklandozva csordogált le végig a lábán, bele a csizmájába, kellemetlen jelzéseként a vérveszteségnek.

A lovag hirtelen előredőlt a törzsével, és beleszúrta a kardját Kharlan törött jobbjába. Szokatlan, és egyben meglepő volt, hogy valaki szúrjon egy lovagkarddal, de most Kharlan kárára eredményes.

– Dögölj meg, te rohadék! – ordította Kharlan, és dühödt darandoni oroszlán módjára rontott előre, mit sem törődve azzal, hogy ahogy megragadja, a kard még jobban az alkarvédője alá csúszik, és most már csontot ér. Visszakézből lecsapott a lovag pajzsára, aminek következtében a golyó beleakadt a pajzs szélébe, amit így Kharlan félre tudott rántani, majd pedig széles ívben meglendítette a lánc végén a golyót, és kegyetlen erővel lesújtott a lovag védtelen mellkasára, akinek a szíve végleg megállt, amikor a buzogány nagyot csattant a mellvért közepén.

Kharlan fájdalmas győzelmi ordítást hallatott, azután térdre zuhant, még a buzogányát is elejtette, úgy nézett fel az odaérkező Tiriah-ra. Az aggódó nő mögött azonban széles mosollyal érkezett valaki más is.

– Astoril! – kiáltott fel Kharlan. Minden erejét össze kellett szednie, hogy fel tudjon állni segítség nélkül. Odalépett Astoril és Ronan élé, de meg kellett fognia a férfi karját, hogy ne essen el. Egyetlen kérdés motoszkált az agyában, amit azóta fel akart tenni a nőnek, hogy bejutott Zhera szobájába, és meglátta a halott leányt.

– Te ölted meg Zherát? – kérdezte olyan halkan, hogy az egyre jobban ömlő eső szinte teljesen elnyomta a hangját. Astoril azonban láthatóan értette a kérdést, és mintha számított is volna rá, mert egyből válaszolt. Mosolya gúnyos volt ugyan, de a hangja tárgyilagos maradt.

– Miért mentettelek volna meg benneteket, ha én öltem volna meg Zherát?

– Bűntudatból – vágta rá Kharlan, de Astoril csak szélesen elmosolyodott a kijelentésre. Hát igen, gondolta Kharlan, ezt az ő esetében kizárhatjuk.

Ronanra, majd Tiriah-ra pillantott. Látszott rajtuk, hogy ők már nem hiszik bűnösnek a nőt. Igaz, őket kézzelfoghatóan mentette meg, szinte az utolsó pillanatban, ők érezték a bőrükön a halál leheletét, míg Astoril el nem legyezte mellőlük. Kharlan távol állt ettől, és jobban hitt az igazában, mint ők. Csak azt nem tudta, hogyan bizonyítsa be.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezne.

– Megmondtam, hogy még napfelkelte előtt elmegyek, és többet nem is fogtok látni – kezdte Astoril a Kharlan szerint jó előre megkomponált esti mesét. – így is tettem. De miután elhagytam a fogadót, arról értesültem, hogy a dareno emberei a nyomotokba fognak eredni, bármerre is kell venniük az irányt. Úgy döntöttem, kicsit megváltoztatom a külsőm, nem szerettem volna, ha felismernek, és úgy tettem, mintha segítenék nekik. Ekkor természetesen már tudtam, hogy miután én már elmentem a fogadóból, valakik megtámadtak benneteket, és hogy Zhera meghalt. Az első adandó alkalommal akcióba léptem, de Dolenáért már én sem tehettem semmit. – Astoril nagyon vigyázott, hogy ne állítson valótlant. Tudta magáról, hogy kiváló színész, de Kharlan észrevette volna rajta, ha hazudik, és talán ennyi is elég lett volna a férfinak ahhoz, hogy gyilkosnak titulálja. A mostani állapotában ugyan a légynek sem tudna ártani, azonban Noumar segítségével hamarosan összeszedi magát.

Mindenesetre sikerült őt kétségek között tartani, vigyorgott magában Astoril. Holnap este érünk majd az Útszél fogadóba, addig biztonságban leszek mellette, ennyi idő nem lesz elég, hogy elhatározza magát Zherával kapcsolatban. Ott pedig legfeljebb majd újra eltűnők. És viszek magammal valamit. Astoril kifejezetten elégedett volt önmagával.

– Keressünk egy viszonylag száraz helyet – mondta Kharlan. – Rendbe kell szednem magam.

Kharlan nem tudta, vagy csak nem akarta elhinni, hogy esetleg nem Astoril volt a gyilkos, de most sem ereje, sem türelme nem volt ezzel foglalkozni. Nagyon fájt a háta, és a keze is, az eső pedig csak még nehezebbé tette a sebek ellátását. Csak reménykedni tudott benne, hogy Noumar elég kegyes lesz hozzá, és begyógyítja a sérüléseit, legalábbis a súlyosabbakat.

– Mindegyik meghalt? – kérdezte még.

– Nem – rázta a fejét Tiriah. – Egy még él.

– Lord Dorn?

– Igen, őt nem ölted meg.

Kharlan a többiekkel együtt odabotorkált a lordhoz, aki még mindig eszméletlenül feküdt a földön. Kharlan némán kérte a lányt, hogy rázza föl valahogy.

Tiriah letérdelt, levette a lord sisakját, és pofonvágta kétszer a férfit. Lord Dorn először nem reagált, de azután mégis kinyitotta a szemét. Zavartan nézett rájuk. Tiriah segítségével azután felült valahogy. Körbepillantott, és azon nyomban mindent megértett.

– Az az örült Hurnan! – szitkozódott, és csak utána fogta föl, hogy legyőzték a lovagjait. Döbbenet lett úrrá az arcán.

– Mindegyik… – kérdezte volna, de Kharlan közbebólintott. Astoril jelenléte egyelőre nem hatolt el a lord tudatáig, túl kába volt még, csak az eredeti két nőt és két férfit látta.

– Mondd meg a darenódnak – jelentette ki Kharlan –, ha akar valamit tőlem, Kharlantól, Noumar lovagjától, akkor használja az eszét, persze ha egyáltalán van neki, és ne ilyen Hurnan-féléket küldözgessen, hanem találkozzon velem, mondjuk Fukolanban. Akkor lehet, hogy megkapja, amit akar. Átadod, Lord Dorn?

A lovag csak bólintott. Négyen legyőzték a lovagjait? Ezt nem tudta elhinni! Tiriah elengedte, mire a lord visszazuhant a sárba, és nem mozdult. Kharlan vállat vont.

Lóra ültek hogy keressenek egy száraz és nyugalmas helyet, ahol nem fogják zavarni őket holnap reggelig, csak egy lovat hagytak itt. Mire megtalálták a megfelelő helyet, addigra az eső is alábbhagyott.

 

9. Rövid este az Útszél fogadóban

 

Kharlanék csak napnyugta után pillantották meg az Útszél fogadó pislákoló fényeit. Még napnyugta előtt a fogadóhoz kellett volna érniük, csakhogy az eső, mint az előző nap délutánján, most is kövér cseppekben hullott alá, és ez jelentősen lelassította az előrehaladásukat.

Kharlan az ajtóban maga elé engedte Astorilt. Még nem volt benne teljesen biztos, hogyan is viselkedjen a nővel szemben. Meg volt győződve arról, hogy ő gyilkolta meg Zherát, de most már egyáltalán nem értette, mi történik körülötte. Miért jönne utánuk Astoril, miért segítene nekik, ha ő is ellenség? Nem tudott rájönni a titok nyitjára, de elhatározta, hogy várni fog és ki fogja deríteni, milyen titok lapul meg az események hátterében.

Kharlan ugyanígy nem értette a lánc szerepét sem. Ha egyszerűen itt hagyná a fogadóban azzal, hogy a darenóé, akkor holnap estére biztosan megkapnák az emberei. Talán akkor végre békén hagynának, gondolta, de mindez csak álom volt, maga se gondolta komolyan. A végére akart járni, kié a lánc, hogyan került Fesranhoz, és hogy miért is akarja mindenki megszerezni.

A többieket is beengedte maga előtt. Tiriah, majd pedig Ronan talált végre menedéket az eső elől. Kharlan követte őket, de egy pillanatra megtorpant az ajtóban, mert a fogadós fia jött vele szemben, hogy leszerszámozza, lecsutakolja és megetesse a lovaikat. Bűnbánó pillantással nézett fel a Noumar lovagra. Láthatóan semmi következménye nem lett annak, hogy megölte az unokahúgát, de Kharlan ezen csöppet sem csodálkozott. Igazán nem is érdekelte. Biztos volt benne, hogy kemény kézzel fogja munkára az apja, hogy a jóval tehetősebb bátynak megmutassa, nem lesz könnyű éve a fiúnak.

Odabent most is tűz ropogott, és Kharlan meglepődve vette tudomásul, hogy nem sokat változott a fogadó képe, amióta elmentek. Volt ugyan néhány új vendég, de az alaphangulatot, mint legutóbb, most is Lanamer és két társa adta meg, ahogy a törpetársaságot szórakoztatták, és Bezazi is ott ült a megszokott sarkában, komoran és egyedül, mint mindig. Kharlan már el sem csodálkozott rajta, hogy itt találja a mokány kis emberkét, pedig két napja még ő is a Sárga Kőszikla vendége volt. Mégis, meglepődött volna, ha most nincs itt. Csak Astoril boszorkánya hiányzott, és a férje. No és persze a halottak. Az unokahúg, Dolena és Zhera. Vajon újabb tíz nap elteltével ugyanennyivel leszünk kevesebben?

Kharlanék első dolga egy jó forró fürdő volt. Huskar széles vigyorral adta nekik a legjobb szobáit, és választotta ketté nők és férfiak számára a viszonylag kis fürdőt egy eredeti rhodai fürdő-fallal. Kharlan hamarosan egy óriási dézsában találta magát. Ronan a mellette lévőből magyarázta el neki, hogy azért ilyen előzékeny a fogadós, mert neki adta a dareno lovait. Kharlan ezen egy kicsit meglepődött, hiszen Ronan a Sárga Kősziklában kész lóüzér volt, de hát ő tudja.

Jól beszappanozta a bal kezét, amin már csak a hegek látszottak. Noumar kifejezetten kegyes volt hozzá, sohasem sikerült még ennyire jól meggyógyítania önmagát, és a vérveszteséget sem érezte már. Mindez és a forró víz okot adott a pillanatnyi jó hangulatra.

Egy harmadterc múlva már tiszta és legfőképpen száraz ruhában ültek a kocsma egyik asztalánál, hogy elfogyasszák az estebédjüket. Szokatlan módon Astoril is velük evett, miután a fogadós nem tudva az elmúlt napok eseményeiről egy asztalhoz terített, és senkinek sem volt elég akarata kiigazítani a dolgokat.

Lanamer is játszott még, valami régi barátok találkozásáról szóló dalt. Kharlan nem tudta eldönteni, hogy célzásnak vegye-e a dolgot. És Bezazi is feléjük bólintott üdvözlésképp, de az ő arca komor maradt, nem úgy, mint Lanameré. Kharían csupán azon csodálkozott, hogy Astoril olyan sokáig bámult Bezazira, azután eszébe jutott, hogy valószínűleg nem tudja, ki ő, és miért biccentett feléjük, hiszen sohasem beszéltek még egymással.

Vacsora közben kellemesen elcsevegtek, és sajnos most már nem okozott gondot a sheroni használata, mert nem volt már senki, aki ne értette volna. Legfőképpen persze Ronanból eredt a szó, ám Tiriah újabb barátnője halála miatt nem volt úgy oda érte. Ez azonban láthatóan nem zavarta Ronant.

Kharlan előbb befejezte a vacsorát, és amikor Lanamer is a dal végéhez ért, felállt, és elhívta a dalnokot az egyik sarokba beszélgetni. Lanamer egyik barátja vette át a lantot, de eleinte senki sem figyelt rá, mindenki azzal törődött, hogy vajon miről is eshet szó Kharlan és Lanamer között.

– Hogyan adod az információidat? – kérdezte rögtön a tárgyra térve Kharlan.

– Az attól függ, hogy miről van szó – mondta sejtelemesen Lanamer. – És persze az sem mindegy, hogy kinek.

– Csak nekem.

– Az mit takar? – kérdezett Lanamer. – Barátot vagy esetleg ellenséget?

– Ezt neked kell eldöntened.

– Rendben – bólintott Lanamer. – Kérdezz!

Kharlan kizárásos alapon számított arra, hogy Lanamer volt a harmadik érdeklődő Huskarnál a Fesran-üggyel kapcsolatban. Bezazi volt az egyik, aki most is itt volt, és Kharlant nagyon érdekelte volna, hogy az elmúlt napok eseményeiben mennyire volt benne a mokány, kis ember keze. Astoril boszorkája volt a második. És mivel Zheráék nem lehettek, csak Lanamer maradt. Kharlan csak azt nem értette tisztán, hogy Lanamer miért nem szegődött Fesran nyomába, pedig biztosan tudta, merre ment.

Miért nem jött el legalább a másik fogadóig? Vagy talán ki akar maradni az egészből, találgatott Kharlan.

– Nem kérdezek inkább mutatok valamit – felelte Kharlan, és elővette az előre a zsebébe rejtett láncot, rajta a kővel. Arra nagyon vigyázott, hogy senki se lássa meg rajtuk kívül. A félhomályos fogadóban most nem bontakozhattak ki a kő csodálatos színei. Kharlan is csak a cölöpöknél látta teljes pompájában a duplakövet.

Lanamer nem titkolta el, hogy erre számított. Mosolyogva nézett újra Kharlan szemébe.

– Tudod, mire képes ez a kő? – kérdezte.

– Nem – felelte várakozó tekintettel Kharlan –, de te majd megmondod.

Lanamer elhúzta a szája szélét.

– Ha mindent elmondanék neked erről a kőről, amit tudok, az egyenértékű lenne a sírod megásásával – mondta.

– És a tiéd? Az nincs kész?

– De igen, csak ezt senki sem sejti – bólintott Lanamer. – De rólad hamar kiderítenék.

– Kik?

– Túl sok hatalommal packázol, amíg ez a kő nálad van – jelentette ki Lanamer.

– Kikkel?

– Te nem tudod?

– A dareno, a fukolani boszorkány szekta és talán a tolvajok is – mondta Kharlan.

– Nagyszerű – örvendezett Lanamer. – Ha tudod, kik az ellenségeid, az már fél győzelem.

– Nem érdekelnek Lord Darandon mondásai – jegyezte meg Kharlan.

– Pedig én a helyedben megmaradnék mellettük.

Kharlan sóhajtott egyet, és elrakta a láncot. Ha nem akarja elmondani, amit tud, akkor úgysem fogja. Épp felállt volna, amikor a dalnok megszólalt.

– A kövek mágikus energiát termelnek ami elég úgy napi egy-egy varázslatra, de csakis mentálmágia alapján formázhatod őket. Esetleg felerősítheted saját varázslataidat. Nem túl erős, de nagyon hatékony és sokáig hat. Védelmet is nyújt valamelyest.

Kharlannak azon nyomban beugrott a tegnap délutáni jelenet, amikor az utolsó ellenfele úgy állt ott széttárt karokkal, várva, hogy Kharlan a mellkasa közepébe zúzzon, mintha már akkor halott lett volna. Előtte Kharlan azt kiáltotta rá, hogy dögöljön meg. Csak most tudatosult benne, hogy ezt pontosan úgy tette, mint az azt megelőző varázs esetében!

– Ezért kell ennyire a darenónak!. – ült vissza kicsit meglepetten Kharlan, de Lanamer félreértette.

– Miért, szerinted ez nem elég? – kérdezett vissza. Kharlan szerint ennyi tényleg nem volt elég, ha jobban belegondolt, de ezt nem mondta ki hangosan. És abban is biztos volt, hogy ezt azért kérdezi Lanamer, mert nem mondott el mindent.

– Viszont annyit mondhatok, hogy a lánc mindenkinek szíve ügye – mondta Lanamer. – Én sem tudok mindent, de túl sok forog itt kockán, és én inkább nem avatkozom bele. Téged is csak óva tudlak inteni. Könnyen beletörhet a bicskád!

– Rendben van – bólintott Kharlan. – Értem a célzást, de akkor miért vagy itt?

– Figyelni szabad – mosolygott Lanamer. – Csak beavatkozni nem.

Hát lehet, hogy van valami abban, amit mond, gondolta Kharlan. Fel akart volna állni, hogy visszamenjen az asztalukhoz, főleg most, hogy Astoril már elindult fölfelé a szobájába, de ekkor kivágódott a fogadó ajtaja.

Lord Dorn jelent meg a színen, és nem volt egyedül.

A fogadó elcsendesedett, és csupán a kandalló ropogó tüzének és a nagy robajjal zuhogó eső kánonja hallatszott. Lord Dorn mellvértje magán viselte a tegnapi sérelmeket, és mint egy ezt megtorolni kívánó Noumar lovag nézett Kharlan szemébe.

Kharlan nyúlt volna a buzogányáért, de csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy az most is, mint rendesen, üres tányérjai alatt himbálózik. Most először tapasztalhatta ezen szokásának hátrányos oldalát. Ráadásul nem volt rajta vért sem. Ronan még a kardjait sem hozta magával, de máris felpattant és indult a lépcső felé, hogy magához vegye őket. Kharlan csupán a mágiában bízhatott. Sajátjában és a kőében. Gyorsan a nyakába is akasztotta.

– Tegnap hibát követtem el, ma nem fogok – jelentette ki Lord Dorn, miközben már négy katonája is beözönlött mellette. – Körbevettem az épületet, és ha kell, fel is gyújtom a fogadót, de most már az uram elé viszlek benneteket.

– Jaj, csak azt ne uram! – könyörgött gyorsan Huskar. – A fogadót ne!

Lord Dorn nem törődött vele, és miközben újabb katonák és lovagok léptek be a fogadóba, az egyik zsoldos máris megragadta a legközelebbi fáklyát, és meggyújtotta a mellette lévő asztal térítőjét, a másik meg indult a kandalló felé, hogy kipiszkálja az izzó parazsat a fapadlóra.

– Nem kell ez – szólt ekkor közbe Lanamer, és a tőre máris Kharlan torkát csiklandozta. – Megadják magukat.

– Minden feltétel nélkül? – kérdezte a lord.

– Miden feltétel nélkül – szajkózta vissza a szavakat Lanamer, mint egy visszhang.

Kharlan sohasem érezte még ennyire becsapottnak önmagát. Akkor sem, ha mindenképpen ez lett volna a dolgok végeredménye, és akkor sem, ha Lanamer mellettük harcolt volna.

– És ha nem? – A hang Astorilé volt.

– Akkor megöli! – tiltakozott a megdermedt Ronan.

– Ki fogom bírni – jelentette ki Astoril, de azután nagyot sóhajtva leeresztette maga mellé a kezét. Vajon milyen megfontolás késztette erre a lépésre, kérdezte magában Kharlan, de el nem tudta képzelni. Csak abban volt biztos, hogy nem az ő élete vagy halála.

– Elnézést a kis színjátékért – mondta Lord Dorn most már a tőle megszokott hanglejtéssel, és intett a katonáinak, akik azonnal oltani kezdték a még csak alig felgyulladó tüzeket. – De szükség volt rá, nem szerettem volna, ha vér folyik, mint tegnap. Annyi éppen elég volt.

Huskar még mindig jajveszékelve, de már tetterősen szaladt az égő függönyhöz, és tépte le, hogy ne terjedjen tovább a tűz.

– Bíztam benne, hogy lesznek ilyen derék emberek, mint ő – folytatta Lord Dorn Lanamerre utalva, mire Kharlan dühödt tekintettel fordult a dalnok felé.

– Azért számodra még nem volt ennyire súlyos a helyzet – sziszegte.

– De veled láttak.

– No és?

– Különben sem emiatt tettem, hanem a fogadóért – vont vállat Lanamer. – Ha majd lehiggadsz, akkor be fogod látni az igazamat. Most pedig jól vésd a fejedbe a következőket: balról a hetedik, alulról pedig a második. Gondolj a kövedre, és ne legyenek gátlásaid, csak jó erősen – vigyorgott.

– Mi van? – förmedt rá értetlenül Kharlan.

– Azt mondtam bal hét, al’ kettő, és csak jó erősen! Eredj! –lökte Lanamer a tétova Kharlant a két közeledő katona karjába. – És pofa be!

Kharlannak nem volt ideje tovább értetlenkedni, mert két katona lefogta oldalról, míg egy harmadik valami tubákosszelence-féleséget dugott az orra alá.

– Ez meg mi a fene?! – tiltakozott Kharlan.

– Csak nem szeretném, ha a foglyaim útközben engedetlenkednének, esetleg meglógnának – mondta Lord Dorn. – Mindenkinek így lesz a legegyszerűbb.

– Altató? – kérdezte Kharlan, és a választ a katona adta meg azzal, hogy kinyitotta a szelencét. Fél perc sem telt bele, és már aludt is.

– Az a kellemes tulajdonsága a dolognak – mondta a lord Kharlannak, bár ő ezt már nem hallhatta – hogy szép álmai lesznek tőle az embernek.

– Ópium van benne? – kérdezte Astoril.

– Szagold meg!

Egy perc múlva mindannyian a kisgyermekek zavartalan álmát aludták, és az sem tudta őket felverni, hogy vágtató lovakra kötözve, zuhogó esőben tették meg az utat a darenói várig.

 

10. Ismét fogságban

 

Kharlan már több mint két harmadterce ébren volt, de a többieket még nem sikerült felráznia. Talán őket később altatták el, mint engem, gondolta, és a szer hatása ezért érvényesül még mindig. Viszont ez azt jelentette volna, hogy miután őt elfogták, még sokáig sikeresen ellenálltak Lord Dornnak, és ezt azért nem találta túlságosan valószínűnek, ráadásul semmi nyomát nem látta a testükön küzdelemnek. Vagy lehet, hogy nem is tegnap este fogták el őket, hanem már régebben, tűnődött, de nem tudott eredményre vergődni. Azt sem tudta, nappal van-e vagy éjszaka.

A cella, amibe zárták őket, viszonylag tiszta és nagy volt. Háta egy kőfalat támasztott, amelynek alkotóelemei simára voltak csiszolva, mint egy normális épületben. Ez nemigen volt jellemző a cellákra, ahol általában alig megmunkált kövekből építették a falakat. Ezzel szemben az oldalsó fal úgy nézett ki, mintha természet alkotta volna, mondjuk egy cseppkőbarlangban. Ilyen volt a mennyezet is. Elöl pedig vastag rudak határolták a cellát, amelyeken ráadásul nem látszott nyoma zárszerkezetnek. Olyan mutatósan álltak, hogy Kharlannak kifejezetten tetszett a hely, ahová becsukták őket. Volt stílusa a dolognak, és ez alól csak a döngölt földpadló volt kivétel. Lehet, hogy nagy gazember volt az egykori dareno, aki ezt a várat építette, de a börtöncellái alapján adhatott magára, és ezt nem sajnálta a környezetétől sem, gondolta.

Mindezek ellenére a zárka előtt elhaladó folyosó további szakaszán valószínűleg szűk, sötét kis cellák sorakoznak, mint ahogy az lenni szokott, gondolta. Szemben egy elég nagy beugró volt, a végén egy szép nagy ajtóval, állapította meg. Onnan jönnek majd ide fogvatartóik, hogy kikérdezhessék úri vendégeiket.

Kharlan lepillantott Astoril alvó testére, mert az mintha megmozdult volna, de talán csak képzelődött, mert a nő nem ébredt fel, továbbra is csendesen szunyókált. Biztos ő is valami kellemeset álmodik, ezért nem akar felébredni, gondolta gúnyosan, talán éppen arról álmodik, hogy belép Zhera szobájába, és a mit sem sejtő lány torkának szegezi a tőrét. Megvárja a rettegő, könyörgő pillantásokat, mert ki akarja élvezni a perc minden gyönyörét, és akkor elvágja a torkát.

Amióta tegnap este Astoril megtette azt a kijelentését, miszerint egyáltalán nem érdekli, megölik-e vagy sem, Kharlan újra visszakanyarodott eredeti meggyőződéséhez, miszerint a nő ölte meg Zherát. Mindig is tudta.

Legszívesebben felállt volna, hogy odamenjen hozzá, és egyszerűen álmában fojtsa meg, de ehhez nem lett volna elég ereje. Teljes egészében meg akart bizonyosodni Astoril bűnösségéről.

Visszagondolva az elfogásukra Kharlan maga előtt is beismerte immár, hogy Lanamernek volt igaza, amikor nem hagyta leégni miattuk a fogadót. Így talán még nekik is nagyobb esélyük maradt a túlélésre, mert nem kellett végigvívniuk azt a reménytelen csatát, amely amúgy is ide jutatta volna őket. Csak attól tartott valamicskét, hogy Astoril is felébred, s ő messze nem így fogja megítélni a dolgot. De ez nem is volt olyan nagy baj, szinte már előre élvezte a nő arcának tüzét, ahogy dühödten ordibál velük. Bárki bármit mond, ez szerinte egyedülálló élmény mindenki számára, még akkor is, ha sokadszor lehet tanúja a dolognak.

Mostanra megtanulta becsülni Lanamer tettét is, ahogy a férfi pillanatok alatt képes volt kiválasztani a leghelyesebb megoldást, és persze véghez is vinni a kétségtelenül gátlástalan darenói eszközök mellett. Főleg azután gondolta így, miután sikeresen megfejtette a dalnok utolsó szavait. Egy kicsit furcsának hangzott a rejtvény, és egyben már maga az is, hogy ilyesmit valaki fejtörő formájában közöl vele, de így még jobban tetszett neki. A játék olyan életfilozófiát juttattatott az eszébe, amelyben volt valami fenséges elegancia. Mindenesetre nem akart hozzákezdeni a többiek nélkül, egyrészt azért, mert több szem többet lát, másrészt szerette volna látni a meglepett arcokat, és nem utolsó sorban Astorilból is ki akarta húzni az igazságot. Talán még arra is kíváncsi volt, hogy mit akar velük kezdeni a dareno.

Természetesen mindenétől megfosztották, és egy szál alsóneműben volt kénytelen a hideg padlón ücsörögni. De nem volt mit tenni, még akkor sem, ha már nagyon gyötörte az éhség, mert láthatóan senki nem törődött ezzel. Még a patkányok sem. Talán nem aszalódott még eleget.

Ronan is megmozdult végre, és hamarosan Tiriah is, Astoril pedig újra a másik oldalára fordult. Kharlan ezt jó jelnek vélte, valószínűsítette, hamarosan nem kell egyedül maradnia a gondolataival. Az pedig, hogy a többiek mind egyszerre mutatták az ébredezés jeleit, azt sugallta neki, hogy valami okból kifolyólag őrá kevésbé hatott az a kotyvalék, amivel elaltatták őket.

Ronan újra megmozdult, és most már úgy tűnt, hogy tudatosan. A kezét egy tompa mozdulattal az arca elé emelte. Kharlan örült, hogy végre foglalkozhat valamelyikükkel. Odament a harcoshoz, és feltámasztotta ültébe.

Ronan még nem volt teljesen magánál, de kinyitotta a szemét, és megpróbált valami konkrét dologra fókuszálni, de a kopár falakon kívül nem volt semmi a látókörében. Végül felfedezte, hogy valaki tartja. A saját karjára helyezte át a testsúlyát, így Kharlan el tudta engedni, és elétérdelt. Amint Ronan felismerte őt, elmosolyodott.

– Kicsit kábult vagyok még – mondta – de azért felismerlek, Kharlan.

– Minden rendben? – érdeklődött a Noumar lovag.

– Aha, mindjárt teljesen magamnál leszek – ült fel Ronan. Ő is, mint eleinte Kharlan, a hátát a falnak támasztotta. – Na, mi a helyzet?

– Mi lenne? – vont vállat Kharlan. – Senki sem törődik velünk, mintha nem is léteznénk, pedig már majd két harmadterce figyelek.

– Most mihez kezdünk?

– Semmihez. Megvárjuk, amíg történik valami.

– Biztos vagy abban, hogy az jó lesz? És ha csak egyszerűen becsuktak ide minket? Hogy aztán itt dögöljünk éhen, és a patkányok zabálják fel a húsunk?! He?! Erre nem gondoltál?

– Nem – jelentette ki sziklaszilárdan Kharlan. – Erre nem gondoltam. De miért is tettem volna? Ha ezt akarták volna, akkor már a fogadóban lemészárolnak bennünket. És nem hinném, hogy akkor egy ilyen cellába tettek volna. Mindegyikünknek jutott volna egy apró, nyirkos vacak ahol hemzsegnek a patkányok.

– Pedig milyen könnyű dolgunk lenne, ha patkánnyá tudnánk változni – jegyezte meg Ronan –, kiférnénk a rácsok között!

– Az lehet, hogy kijutnál a cellából – mondta Kharlan –, de a börtönből csak egy ember juthat ki.

– És pont te leszel az? – kérdezte gúnyosan a harcos. – Nem te mondtad, hogy ebből a várból még egyetlen rab sem szökött meg?

– Ne haragudj, Ronan, de azt hiszem, tényleg rosszul meséltem.

Ronan erre csak a szemöldökét ráncolta, nem tudott igazán mit válaszolni.

– Annyira el vagytok foglalva magatokkal, hogy észre sem veszitek, ha más is magához tér közben?

Odakapták a fejüket, és Tiriah mosolyával találták szemközt magukat, bár természetesen nem ő tette az epés megjegyzést, hanem a mögötte tápászkodó Astoril.

– Hogy vagy? – kérdezte Ronan, persze nem Astorilt, de természetesen ő válaszolt.

– Kösz, pocsékul, de büszkén!

Ronan elhúzta a szája szélét, de továbbra sem törődött a nővel, csakis Tiriah-val. Szerencsére a lány mókásnak találta a dolgot.

– Na, mi a helyzet? – kérdezte Astoril, miközben a rongyokat próbálta megigazgatni magán, s bár nem sokra ment vele, mégis tovább küszködött, és csak akkor hagyta abba, amikor megpillantott egy patkányt.

– Utálom ezeket a dögöket! – jegyezte meg.

– Akkor ne szemezz velük, Astoril! – vigyorgott Ronan.

– Hehe, nagyon szellemes! – válaszolta a nő. Időbe telt, mire mindannyian összeszedték magukat, és készek voltak arra, hogy szembenézzenek a rájuk váró veszélyekkel. Hosszú időn keresztül nem történt semmi, csak várniuk kellett.

– Nekem ebből elegem van – állt fel újra Astoril. Gyönyörű fekete haja most fakó sörényként vette körül az arcát. – Akarnak tőlünk valamit, ez teljesen egyértelmű, és nem csak azt, hogy itt tespedjünk egész nap, de mi történik? Semmi, pedig ők is tudják, hogy meddig hat a szer, amivel elaltattak.

– Te csak ne légy benne olyan biztos, hogy törődnek velünk – jegyezte meg Kharlan. – Az is lehet, hogy éppen most van Éjfél, és holnap reggelig itt tespedhetünk, hogy a te szavaiddal éljek.

– Legalább adnának valami ennivalót – mondta morogva a nő. – Éhes vagyok.

– Nem csak te vagy az, mindenki éhes, aki itt van – felelte Kharlan. – És hogy ne kelljen a korgó gyomrodra figyelned, inkább mesélj nekünk arról az éjszakáról, amikor visszaérkeztünk a Sárga Kősziklába.

– Már megint kezded? – fordult felé Astoril. – Neked az a mániád, hogy én öltem meg Zherát, ugye?

– Mondhatjuk így is.

– És ha igen, akkor mit akarsz tenni?

– Megöllek.

– Itt és most? – nevetett fel Astoril.

Ronan és Tiriah csak kapkodták a fejüket hol Astorilra, hol Kharlanra, nem tudván mire vélni a dolgokat. Azt hitték, hogy ez a téma már rég lezárult.

Kharlan jól megfontolta a válaszát.

– Igen – mondta végül.

– Nagyszerű! – nevetett tovább Astoril. – Igazán nagyszerű ez a bajtársiasság!

Kharlan nem értette, mit akar ezzel a nő.

– Elegem van már belőled – mondta Astoril. – Nem teljesíted a megállapodásunkat, azután mondhatni elüldözöl, de én visszajövök, és megmentelek téged, benneteket! Azután, legfőképpen miattad, ebbe a lyukba kerülünk, és akkor még te gyanúsítasz?!

– Elismerem, nem vagyok éppen a te képzeletvilágod „Szent Szűz”-e – folytatta de azért nem gondolod, hogy túlzásba viszed a dolgot?!

A Noumar lovag Ronanra pillantott, látta, hogy a férfi egyetért a nővel, de Tiriah arcáról semmit sem tudott leolvasni.

– Igazán nem akarom megzavarni a társalgást, de itt én vagyok a házigazda!

Azonnal elfelejtették, miről is civakodtak, és mindannyian az ajtó félé kapták a tekintetüket.

Két marcona őr között ott állt egy fiatal, legfeljebb harminc éves férfi. Ő lehetett a dareno. Testhez simuló, csillogó fekete ruhájában úgy feszített, mintha az egész Partvidék az ő lába előtt heverne. Bár nem volt magas, de mégis sugárzott belőle valami fensőséges dac, olyan igazi férfiúi hiúság. Tudta magáról, hogy jóképű, és hogy rövid, ébenfekete hajának csillogása van olyan vakító, mintha drágaköveket viselne ékként a homlokán. Astorilnak tetszett is a férfi.

Mögötte egy magas, vékony férfi állt. Takaros barna köntöse ugyanolyan egyszerű volt, mint ura ruházata, de sunyi képe veszélyt sejtetett. Ő biztos az ügyeletes varázstudó, gondolta Kharlan.

– Semmi reagálás? – kérdezte a dareno. – Nem velem akartatok beszélni?

– De – ébredt először Astoril. – Csak nem ilyen körülmények között.

– Nem ilyen? – mímelte a csodálkozást a dareno.

– Nem – mondta kihívóan Astoril. – Mondjuk egy kellemes vacsora, fénylő gyertyák az asztalon, csillogó lánc a nyakamban…

– Jó, hogy eszembe juttatod – nevetett a dareno. – Épp azt szerettem volna megköszönni, hogy visszahoztátok.

– Nincs mit – mosolygott Astoril. – Igazán semmiség.

Kharlan nem tudta eldönteni, hogy Astoril szánt szándékkal vagy véletlenül tapintott rá a lényegre, de ahogy elnézte a szemét, a reakcióit, és belegondolt, miért is jöhetett velük a nő a Sárga Kősziklából, akkor összeállt benne a kép.

– Nos, ha neked semmiség, akkor örülök – mondta a dareno.

– Nem szeretem lecsapatni a fejét annak, aki nem tekinti apró semmiségnek a dolgot.

Astoril erre kicsit meglepődött.

– És főleg nem, ha egy ilyen gyönyörű hölgyről van szó – folytatta mosolyogva a dareno. – És ráadásul még igen szellemes is. Alá is vetném magam annak a vacsorának, ha nem kellene attól tartanom, hogy rossz hatással lenne az egészségemre az a bizonyos gyertyafény. Mint ahogy attól házi orvosom el is tiltott – intett vigyorogva maga mögé, majd hátra is nézett egy pillanatra. Kharlan figyelmét nem kerülte el, hogy a varázsló apró nemet int a fejével a kimondatlan kérdésre, amivel a dareno láthatóan tökéletesen egyetértett.

– Nos, azt hiszem – szólalt meg kedélyesen a dareno – ki kell, hogy végezzelek benneteket.

– Mikor akarsz kivégezni bennünket? – kérdezte Kharlan teljesen nyugodt hangon.

– Én mostanra gondoltam – mondta a dareno, mire Kharlan tekintete elfelhősödött egy pillanatra, de csak egy pillanatra –, mivel nem szeretek senkit sem megvárakoztatni, nálam ez elvi kérdés, de ahogy elhallgattam a társalgásotokat – Kharlannak csak most tűnt fel, hogy a dareno egész végig a sheronit használta, miközben hozzájuk beszélt – reményem támadt arra, hogy nem kell négy akasztófát ácsoltatnom, ha elég időt adok nektek a kivégzésig, mondjuk úgy holnap hajnalig.

– Nagyon humoros – jegyezte meg Astoril. – Ha szabad tudnunk, mivel érdemeltük ki ezt a végeláthatatlanul figyelmes vendégszeretetet? – figurázta ki a darenót Astoril, de a másik nem vette zokon, sőt, csak jobban élvezte a színjátékot.

– Nem hallottad még, szépségem, azt a darandoni közmondást, hogy a túl sok tudás káros az egészségre?

– Nem – mondta mogorván Astoril. – De lefogadom, hogy ezt most találtad ki.

A dareno erre csak vállat vont.

– A további jó szórakozást – mondta még, azután hátraarcot csinált.

– Megmondanád, hogy mennyi az idő? – kérdezte Kharlan.

– Most múlt Dél – mondta a dareno vissza se nézve.

– Nem kaphatnánk valamit enni?

– Hogyne, hogy teli gyomorral zuhanjatok alá, és esetleg még eltörjétek a nyakcsigolyáitokat – nevetett a dareno, miközben becsukták mögötte az ajtót. – Nem akarok lemaradni arról az élvezetről, hogy fuldokolni lássalak benneteket a kötélen lógva.

Kharlan és Astoril egymásra pillantott.

– Csak vicceltem! – hallották még az ajtó mögül a dareno kiáltását.

De nem lehettek benne biztosak, hogy tényleg viccelt-e.

Újra egyedül maradtak Egyedül azzal a tudattal, hogy alig több mint fél nap választja el őket a haláltól, és addig még csak nem is ehetnek vagy ihatnak egy jót utoljára. Ez már kegyetlenség volt, állapította meg Kharlan, ám ő könnyen túl tehette magát mindezen.

– Ott tartottunk, mielőtt meg nem jelent ez a piperkőc – mondta inkább, mintha mi sem történt volna – hogy épp egy hosszú éjszakád titkait akartad ecsetelni nekünk.

– Ezt most szándékosan csinálod? – kérdezte hideg hangon Astoril, és a tekintete majd porig égette a Noumar lovagot. Tisztán látszott rajta, hogy most tényleg őszintén és komolyan kérdezi, nagyon, nagyon komolyan.

– Holnap úgyis meghalunk – vont vállat Kharlan, de közben arra gondolt, hogyha látná önmagát, akkor ő is elundorodna a látványtól. – Most már igazán kiöntheted a lelkedet. Vagy ha akarod, meggyónhatod bűneidet, hiszen végül is pap vagyok.

– Kharlan?! – szólt rá csodálkozva és egyben értetlenül Ronan.

Astoril a harcos felé fordította a fejét.

– Hagyd csak – mondta. – Elvette az eszét a tudat, hogy randevúja lesz az istenével.

– Nos, Astoril? – kérdezte várakozón Kharlan. – Már nem vagy kíváncsi a képemre, amikor megtudom, hogy ki is ölte meg valójában Zherát? Már nem akarod látni megtébolyodott arcvonásaimat? A szenvedő lelkem, amiért nem élhetem túl a gyilkost?

– Hagy már abba Kharlan! – kiáltotta Ronan.

– Ne, hagyd! – mondta Astoril. – Ha ennyire akarja, legyen meg az óhaja. Már teljesen mindegy! Holnap úgyis mindannyian megdöglünk. Egy nap ide vagy oda, nem számít!

Kharlan elégedetten mosolygott, de Astoril már túlságosan felbőszítette magát ahhoz, hogy ezt észrevegye.

– Igen! Igen, igen, igen, Kharlan! Én öltem meg! – Astoril szinte sikította az igeneket. – Ezt akartad hallani? No, most már megölhetsz, nyugodt lelkiismerettel!

– Ugyan már! – állt fel Ronan, és odalépett Astoril mögé. – Ezt most csak azért csinálod, mert kiprovokálta! Már mindkettőtök eszét elvette a bezártság.

Ronan Kharlanra nézett, de a Noumar lovag nem tett semmit, és a legapróbb jelét se mutatta annak, hogy bármit is akarna tenni. Csak nekidőlt a falnak, jó kényelmesen, összefonta mellkasa előtt a karját, és elégedetten mosolygott. Ronan most már semmit sem értett.

– Elegem volt abból a felfújt pulykából! – kiáltotta hisztérikusan Astoril. – És te sem tartottad be a szavad, ő meg úgy fenn hordta az orrát, mintha neked lett volna igazad! És jegyezd meg jól, Kharlan, hogy én senkitől sem tűröm el, hogy kurvának nevezzen, akkor sem, ha az maga a nagyságos Zhera! És hidd el, élvezetes volt bemenni, látni a remegő meztelen testet, a kétségbe esett tekintetet, ahogy a tőröm végére bandzsít! A könyörgést a szemében, majd a dühöt, a megbánást! Élveztem minden pillanatát, de a legjobb mégis az volt, amikor kibuggyant a gőgös torokból a vér, és csak spriccelt, spriccelt, mint egy szökőkút! De talán az volt a legjobb, amikor részegen bementél, és betakargattad a hullát! Beszéltél hozzá, mintha élne! És az is megérte, hogy amikor megmentettem az életedet, láthattam a kétségbeejtően idétlen képedet a sárban, eltorzulva fájdalomtól, lelkitől, testitől, ahogy értetlenül néztél fel rám. Bambán kérdezted, hogy te ölted meg Zherát? Annyira nevetséges volt!

Ronan elszörnyedt a szavak hallatán. Elengedte a nő könyökét, és hátrált egy lépést, mintha leprás lenne a másik. Tiriah karolta át védelmezőn, mintha egy átkos boszorkánytól védené.

– Most már megölhetsz! – kiáltotta ismét Astoril. Kharlan megvárta, amíg megnyugszik egy kicsit a nő, csak utána válaszolt.

– Nem, Astoril, tévedés – jelentette ki, de egy kicsit el-el-csuklott a hangja. – Egyelőre csak ennyit akartam hallani. Még szükségem lehet rád. De én is, mint te, látni akartam a meztelen valóságot az arcodon, és most ezt a felismerést is, hogy jól becsaptak. Bizony Astoril, most a saját csapdádba estél!

A nő még egy pillanatig meglepett volt, majd dühödt, de azután felnevetett. Először egy kicsit erőltetetten, de azután már tiszta szívből jött a kacaj.

Kharlan is mosolygott.

Ronan tátott szájjal bámult rájuk. Iszonyatosan érezte magát. Undorítónak találta ezt az egész cirkuszt.

– Tudod, Kharlan – mondta Astoril, amikor végre levegőhöz jutott –, lehet, hogy ezért nem a te torkodat vágtam el, mert ugyan sokban különbözünk, de mégis van benned valami, amit én az egyéniségemnek nevezek.

– Lehet – vont vállat a Noumar lovag.

– Nos, megfojtasz, vagy a kötélre hagyod? – kérdezte karját széttárva Astoril, és közben kíváncsian mosolygott.

– Egyiket sem.

– Nem értelek – rázta a fejét Astoril.

– Most nem öllek meg – mondta Kharlan –, de ne félj, meg foglak! És kénytelen leszel küzdeni a nyomorult kis életedért, kedves Astoril, mert akkor már lesz esélyed a túlélésre.

– Még mindig nem értelek.

– Most, itt, megesküszöm előtted, hogy amint kiszabadultunk ebből a rohadt várból, kapsz fél nap előnyt, mielőtt utánad indulnék, de ha azután elkaplak, akkor véged, a két kezemmel fogom kiszorítani belőled a szuszt! Megértetted?

Astoril kicsit elgondolkodott. Kharlan vonásait figyelte, majd elmosolyodott.

– Több van az egyéniségemből benned, mint gondoltam – mondta. – Ez nekem nagyon tetszik!

– Én viszont tényleg nem értem – jelentette ki Ronan. – Mi értelme van ennek az egésznek? Megőrültetek?