Nyolcan, rablók.

Az egyik közülük, a legelső, aki eléjük robbant, álarcot viselt.

Abban a pillanatban majd mindenki tudta, hogy Terra-Lanzát hozta eléjük a sors.

Terra-Lanzát, a rablóvezért, akiről pedig az a hír járta, hogy ÉszakOlaszországból áttette székhelyét a déli tájakra.

– Kezeket fel!

Eldördült egy, majd két lövés. De csak a levegőbe.

– Kezeket fel, különben lövünk!

És megint lőttek. Most mindegyik lovas kezében eldördült egy-egy hosszú csövű pisztoly. A postakocsi lovai világgá robogtak volna, ha lehet.

Robbia eléjük vetette magát, aminek nem sok értelme volt.

A papok keresztet vetettek, mást nem tehettek úgysem.

Az igazságnak tartozunk, ha megállapítjuk, hogy Monostory Balázs és Porkoláb Péter nem emelte fel a kezét. Karjukat összefonták, úgy várták a fejleményeket.

Az álarcos valamit hátraszólt vagy intett, a mögötte sorakozó hét lovas nyeregből pattant, és mivel gyakorlott emberek lehettek, felosztották a munkát. Az egyik gyeplőszáron tartotta a lovakat, négyen a kocsira vetették magukat. Pillanatok alatt lerepült a tetőről az összes csomag, bőrzsák, nagy fülű és ládaszerű utazótáska, de ugyanez lett a sorsa a kocsi bőrüléseinek, a két postaládának, postazsáknak is.

Ketten – bámulatra méltó fürgeséggel, szakértelemmel – átvizsgálták a csomagokat.

Szakadó hóban, szélviharban! Hol egy inget, hol egy könyvet, ruhadarabot, papi kalapot vitt magával a széL Ekkor már mind a hat csomagokban turkált.

Az álarcos az utasok elé lépett. Előbb odaintette a kocsist.

– Megijedtél? A te képed is olyan fancsali, mintha temetnének!

Orazio Robbia komoran felelte:

– Ugyan mondja már, ki örül maguknak? Miért legyen más kedvem? Azt fogják mondani: összejátszottam magukkal!

– Talán bizony szégyellnéd, mi?

Élesen csattant Terra-Lanza hangja.

Robbiának, hogy beszélhetett, mintha megjött volna a bátorsága.

– Szégyellném hát! Sohase loptam. Elhiheti, megtehettem volna. De pénzt lehet másként is szerezni!

Terra-Lanza dühös lett. Lesöpörte a havat a válláról, karjáról

– Ne pofázz, mert leütlek!

És már emelte is az öklét, hogy üt.

De ekkor olyasmi történt, ami kivétel nélkül minden jelenlevő számára élete végéig élmény maradt. (Persze, kinek-kinek a hite szerint, mint azt a falusiak mondanák.)

Porkoláb Péter elkapta a haramiavezér jobb karját, csavart egy nagyot rajta, majd akkorát ütött bal kezével az álla alá, hogy a félelmetes Terra-Lanza felpurclizott, akár a meglőtt nyúl, és – fekve maradt a hóban.

Ugyanakkor már Monostory kezében volt a haramiavezér két pisztolya, és a csövek öble a hat haramia felé fordult.

– Fel a kezekkel, különben lövök! – harsogta Monostory.

– Aki mozdul, a halál fia! Halott a vezéretek is, ha valamelyikőtök támadni mer! Kocsis, Gamba úr, azonnal vegyék ki az övekből a fegyvereket, kést, tőrt, fegyvert! Te pedig fogd le ezt a zsiványt a lovaknál! A vezér úgysem mozdul!

Alig néhány másodperc alatt kicserélődtek a szerepek.

A rémülettől, hidegtől reszkető papok kivételével pisztoly volt a két kereskedő, Gamba, Robbia, Porkoláb és természetesen továbbra is Monostory kezében.

Terra-Lanzáról lekerült az álarc.

Duzzadt arca bal oldalán sebhely éktelenkedett. Valóban bajusza volt, mint a hír tudta, és ugyanolyan hosszú, mint a sajkás alkáplárnak.

– Uram, önről hőskölteményt írok! – kacagott Gamba. –Ilyet még nem éltem, csak olvastam a Gil Blas-ban!

Terra-Lanza nagy nehezen felült a hóban, és rémült tekintettel tapogatta féldagadt állat. Széles karimájú kalapját ajándékba elvitte a szél.

Monostory odakiáltott Robbiának:

– Add ide az ostort, de siess!

A haramiák összebújva, megrémülve meredtek a pisztolycsövekre. Régi mondás, hogy a csirkefogónál – ha alulmarad – jobban senki nern fél.

Ekkor már Monostory kezében volt az irányítás, és mivel a tettek emberei közé tartozott, nem késlekedett. Ráordított a lovakat tartó rablóra:

– Engedd el a kantárt l

És a hosszú nyelű, erős bőrostorral a lovak közé csapott.

– Uram, a lovaink! Mit tesz velünk? – kiabált elkeseredetten Terra-Lanza.

A lovak fejüket a szügyükbe vágták, boldog nyerítéssel, hatalmas bakugrásokkal percek alatt eltűntek a hófödte mezőn.

– Majd örvend az, aki elcsípi őket! – kacagott Porkoláb Péter, és akkorát csapott az elkeseredett vezér vállára, hogy az újból visszafordult a hóba. – Úgyis loptátok valamennyit!

De Monostory ezzel nem érte be. Jó katona volt, tudott parancsolni, szervezni és tervet kidolgozni. Mindig tudta, hogy mit miért tesz, cselekszik, de azt is, hogy mindennek az alaptettből kell kiindulnia. Az alaptett pedig a haramiák harcképtelensége volt.

– Péter, maradj a főbetyár mellett, és ha mozdul, vagy bárki megkísérli, hogy ellanünk támadjon, azt lődd le!

– Parancsára, gazdám! Elég az öklöm is arra, hogy móresre tanítsuk őket!

Ezzel elkapta Lanza bőrködmönének nyakrészét, és egy mozdulattal felemelte a nehéz embert. Lanza támolyogva, értelmetlenül állt, s egyre motyogta:

– Ilyesmi velem még nem történt... Nem történt?

Minden úgy ment, mint a karikacsapás.

A csomagok, a bőrzsákok, a postaládák visszakerültek a helyükre. A batárt egyesült erővel – utasok, lovak és a rablók – kihúzták a mélyedésből. A még mindig szakadó, sűrűn hulló hóban felvontatták a partra, közel a hídhoz, ahol már egyenes volt az út, mint a jégtábla. Itt nem is állt meg a hó – vitte a szél délnek, a távoli Euganei-domboknak, amerre a lovak elvágtattak.

Orazio Robbia a bakon ült, vidáman pattogtatta ostorát. Időnként Terra-Lanza felé pattintott.

– No, Lanza, levághatod a bajuszodat, vége a hírednek!

Valóban nevetni való látvány volt a félelmetes hős, „a rablók rablója”, mint önmagát nevezte, összehullva, szégyenkezve, társai gúnyos megjegyzéseitől és heccelődéseitől kísérve – Terra-Lanza, a bátrak bátra!

Monostory a bandához fordult, természetesen még mindig felhúzott kakasú pisztollyal.

– Itt búcsút mondunk egymásnak. Köszönjük, hogy segítségünkre jöttek. Magunkban nem boldogultunk volna. De hát Terra-Lanza tudja, hol várják jó szívvel!

A papokra nézett.

– Uraim, üljenek fel! Eleget fáztak. Itt az ideje végre, hogy induljunk.

Az a pap, aki Gambával vitázott, tiltakozólag emelte fel kezét.

– A vezért vigyük be Páduába, követelem! Adjuk át a zsandároknak! Terra-Lanza ez, félelmetes haramia, nem engedhetjük futni!

Monostory megrázta fejét.

– Lehet, tisztelendő úr, hogy önnek több az ideje. Nekem nincs ilyesmire egy percem se. Semmi kedvem a csendőrségen rostokolni.

Odalépett Lanzához, aki boldogan kezdett vigyorogni.

– Hohó, barátom, nem olyan olcsó a szabadulás! Nem akarom, hogy a csendőrök elérjenek. Azt akarom, hogy jól fussatok. Le a csizmákkal!

És most újból olyasmi következett, amilyenben bajosan volt bárkinek része.

A híres haramiavezér térdre esett a hóban. Könyörögve tette össze két kezét.

– Nem tudom, ki vagy, uram, kivel hozott össze a rossz sorsom, de kérve kérlek, hagyd meg a csizmámat! Délvidéki vagyok – hűlékeny. Belepusztulok, ha ebben az átkozott hóban mezítláb kell futkosnom! Uram, ha istent ismersz!

Robbia a kocsin, Porkoláb Péter a felhágónál, Gamba és az egyik kereskedő pisztolyt tartva a lépcsőnél – jóízűen kacagtak.

Monostory komor maradt, mint azok, akik ragaszkodnak a parancs végrehajtásához, és semmiféle intermezzóval nem hagyják kizökkenteni magukat.

– Húzd le, és ne beszélj! Egy-kettő, nincsen több időnk! Péter, szedd össze a csizmákat!

Nyomaték kedvéért most ő lőtt a levegőbe az egyik pisztolyból.

Erre Lanza menten leült az út szélére, leráncigálta a csizmát, és komor képpel nyújtotta Porkolábnak.

Robbia felemelte az ostort. A lovak hegyezni kezdték a fülüket, topogtak.

Porkoláb Péter feldobta a lábtartóhoz a nyolc pár csizmát, majd maga is a bakon termett. Ráfeküdt a tetőponyvára, hogy szemmel tartsa Lanzáékat. Ugyanezt tette a kocsi bőrponyvája alól a főhadnagy is, pisztolyát a rablóknak irányítva.

De azok nem gondoltak se támadásra, se bosszúra. Eszeveszetten rohanni kezdtek arrafelé, amerre a hátasok eltűntek. A legjobban Terra-Lanza futott, a híres nagy bajuszú rabló – álarc nélkül.

Élete legnagyobb szégyenét élte át ezen a napon.

Robbia elővette az ülésszekrényből a sárgaréz, arany bojtos, aranyzsinóros postakürtöt. A kocsi megindult.

Teljes tüdővel vidám trillákat fújt rajta, ami pedig ritka eset volt, mert a kocsis inkább beszélgetett, semmint trombitába fújt volna. De ezúttal megtette. Rákacsintott a mellette ülő Porkolábra.

– Értesz-e hozzá, megfújni a kürtöt?

Az alkáplár bólintott, és elvette a hangszert a kocsistól.

– Értek hát! Egyszerre kettőt is megfújok, pedig az nehéz ám! De így semmi!

És harci riadót vitt szerte a vidéken a havas szél.

Ugyanakkor bent a kocsiban, komor félhomályban, a kötekedő pap társa, aki többnyire azzal tűnt ki, hogy szundikált, a szemben ülő Monostoryhoz fordult.

– Megengedi, hogy hálám jeléül imádkozzak önért, ha megérkezünk?

Cezare Gamba kedvesen mosolygott.

– Ki-ki mestersége szerint. Verset írok erről a napról, és szeretném eljuttatni önnek.

A kereskedők összesúgtak, s az, aki már a keréknél is segíteni akart, elővette pénztárcáját, és így szólt:

– Uram, amit a szolgájával értünk tett, az több, mint egyszerű segítség. Megmentette a velünk levő vagyont, de talán az életünket is. Mondja meg, ha nem sértjük ezzel, mekkora összeggel lehetünk segítségére.

Monostory elhárító mozdulatot tett.

– Köszönöm, nincsen semmire szükségem. Vegyék úgy, minden azért történt, mert szeretem az életet, a velem levő holmit, és kedvemre való volt ez a kaland.

– De kicsoda ön? – mosolyodott el Gamba. – Valójában nem is tudjuk.

Monostory hátradőlt az ülésen, derűsen nézett Cezare Gambára.

– Ön költő, megérti, amit mondok. E pillanatban nem tudom, valójában ki is vagyok. Ha a sejtelmem nem csal, akkor azt hiszem, hogy egy új hadsereg tengeri erejének első parancsnoka vagyok. Ha nem csalódom...

 

ÖTÖDIK FEJEZET

 

Találkozunk egy nagykereskedővel, továbbá Turkovics Daniló kormányossal, aki fontos szerepet tölt majd be történetünk különböző eseményeinél – És végül: felbukkan a sápadt arcú ember, aki igen alkalmas arra, hogy felbolygassa mások nyugalmát.

 

Ha valaki manapság megáll a trieszti Canal Grande hidacskáján, és jobbra-balra tekintve megfigyeli ennek a mesterséges, tégla alakú öbölnek festői szépségét, az pontosan azt látja, amit egy évszázadnál is régebben Monostory Balázs főhadnagy látott.

Látja a kikötőmedence (mert valójában ez a Canal Grande) felső részén a kupolás, bazilikaszerűen épített, öt korinthoszi oszloppal ékesített bejáratú Szent Antal-székesegyházat, az olasz hívek számára, és látja mögötte az ugyancsak kupolás, ugyancsak oszlopos bejáratú Szent Szpiridiont, a szlovén, illetőleg a szláv istenhívők részére. És ha hozzátesszük, hogy innen alig karnyújtásnyira található (máig is) a San Giusto-székesegyház, az akkori idők osztrák lakosságának a temploma, akkor Trieszt hármas arcát is megismertük. A város kertészei, szőlészei, földművesei a szlovénekből kerültek ki; a halászok, bárkakészítők, hajósok, mindenféle vízi népek az olaszokból; a tisztviselők, városi urak, orvosok, katonatisztek, rendőrök (konstáblerek), továbbá a két hajógyár mérnökei az osztrákokból.

A kereskedők mind a háromból.

A Canal Grande jobb és bal oldalán házak sorakoznak. Akkoriban mindkét oldalt Rivának, parti sétánynak hívták. Ma Via Bellimnek és Via Rossininek nevezik. Két- és háromemeletes épületek láthatók itt. Ugyanezeket látta azon a napon Monostory Balázs főhadnagy és Porkoláb Péter alkáplár, amikor életükben először megálltak a Canal Grande partján. A különbség legfeljebb annyi a jelen és a múlt között, hogy a Canalban száz évvel ezelőtt tengeri hajók, vitorlások s az első gőzösök horgonyoztak, ma pedig – csak csónakok, árusok, horgászok, halászok és kirándulók ladikjai.

– Hát itt lennénk – nézett körül Monostory Balázs.

– Szép hely! S mekkora ménkű hajók! Természetesen ezt az utóbbit Porkoláb Péter mondta.

– Mennyi ember, hajóslegény, áruval rakott kocsi! – ámuldozott Monostory.

Valóban meglepte utasainkat Trieszt élete, zsibongása, lüktető zaja, elevensége.

Verona fáradt, csüggedt, bezárkózó volt. Velence lecsendesedett, szépségébe elmerült, megsértődött és joggal bánatos. Ezt a két várost ismerte Monostory Balázs, és így nem csoda, hogy Triesztbe érve – elcsodálkoztak.

Akkor ez a város volt az északi Adria kereskedelmi központja. Póla még nem létezett, azaz mindössze jelentéktelen halászfalucska volt. Fiume akkor nyitogatta szemét a külvilág felé.

Trieszt ragyogott, gazdagodott, ekkor élte fénykorát.

Ami Ausztriával összefüggött – ide áramlott, ide tornyosodott.

Innen vitték külországokba a magyar gabona javát, a vasárut a cseh gyárakból, az erdélyi sót, a magyar Felvidék és az ausztriai erdők fenyőszálfáit, de innen vitték ki a külföldre szánt kendert, hordót, cukrot, bort, töméntelen értéket a Habsburg császár „királyságaiból”, „hercegségeiből” és „tartományaiból”. A magyar liszt abban az időben Trieszten keresztül került el még Brazíliába is. A magyar gabona innen Franciaországba és Angliába. A levantei olaj viszont csak Trieszten keresztül jutott hazánkba, mert még III. Frigyes császár intézkedett úgy, hogy a tengeri kereskedelemre nézve a kizárólagos monopóliumot Trieszt kapja. Ezen a kapun jutott el a magyar pipákba a török dohány is.

Két hajógyárában – Muggiában és San Marcóban – nemcsak az osztrák kereskedelem és flotta számára készítették a vitorlás fahajókat, hanem a Levante (a Közel-Kelet) is itt rendelte meg a nagyobb vitorlásokat. Trieszttel akkoriban mindössze Livorno és Génua vette fel a versenyt a Földközi-tengeren és az Adrián.

Amit Monostoryék a Canal Grandéban és onnan elnézve a Trieszti-öblön San Marcóig láttak – azon joggal elcsodálkoztak.

– No, gazdám – bólongatott az egyébként szófukar Porkoláb Péter –, ilyesmit még Komáromban se láttam az uszályosok és sajkások ünnepén, amikor a dunai fővajdát fogadta a város! Pedig, gazdám, volt ott annyi sajka, kicsi, nagy, még nagyobb, feldíszítve lobogóval, virággal, vitorlával, mindenféle ékességgel, még, teremtőm, seregnyi díszes, csodaszép uszály, hogy még a fővajdának is leesett az álla! De mindaz semmi attól, amit itt bámulhatunk!

És bámulták is, gátlás nélkül.

Monostory főhadnagy szinte még arról is elfeledkezett, hogy milyen megbízatással jött Triesztbe.

Alig rakták le a fogadóban szerény holmijukat, máris útnak indultak, az út porát nem is rázva le magukról. Igaz, por nem sok akadt Páduától idáig, az újabb hóesést követő harmadnapon, Treviso felől érkezve. Latyak, áradat, megduzzadt folyó annál több. Aquileiánál, a mocsárvidéken még a postakocsi teteje is merő sár lett, a benne ülőkről nem is beszélve.

De napfény kísérte őket, és Triesztben hőség, nyárias meleg.

A Canal Grande egyik üzletháza előtt a két magyar – főhadnagy és alkáplár – ráült egy óriási kenderbálára.

– Ennél jobb enyhet nem kívánhat még a császár sem! – jegyezte meg Porkoláb, akit a bőbeszédű Robbia kocsis feltétlenül kizökkentett szófukarságából.

Monostory jóízűen nevetett.

– Most ugyan, aki ránk néz, azt mondja: no, íme, két naplopó!

Amit érzett, azt eddig soha nem tapasztalta. Megkötöttségekben élt. Az otthon erős szabályai, katonás fegyelme, a barátságtalan szomszédokkal való állandó törődés, később, szinte gyerekkortól, a „kiskatona”-élet, majd a hadiiskola és a sorszolgálat mindig csak egyvalamit igényelt: fegyelmet, szolgálatot, szabályt, gépiességet.

De most itt, a Canal Grande partján, két- és háromemeletes üzletházak között, a Szent Antal-székesegyház tövében, szikrázó napfényben, hajókat és hajósokat nézve – Monostory Balázs egyszerre csak úgy érezte, szabad, mint a hal a vízben, madár az erdőn, felhő az égen, pille a réten!

Úgy érezte, hogy se idő, se tér nincsen, ami megkötné őt. Gyerekes jókedvvel lerántotta a tubákszínű frakkos zubbonyt, egy mozdulattal letekerte a magas inggallérról a fekete selyemkendőt, csipkés ingkézelőjét feltűrte, majd mindezek után hanyatt vágta magát a kenderbálán, mint a kikötői csavargók szokták.

– Hej, Péter, egy komám, ez ám az élet! Egy életre kifújom magamat! És áldom a sorsot, hogy ide hozott! Nézd a hajókat – messziről jöttek. Nézd amazokat – messzire mennek. És nézzél meg minket – megszabadultunk a tábornagy úr ármádiájától: Pukkadjon meg Pöltzl őrnagy úr! Pukkadjon meg minden császári tiszt! Nézz a vízbe, komám, két szabad ember vigyorog feléd!

Előttük tükörfényesen csillogott a Grandé eléggé moszatos, tisztának éppen nem mondható vize.

Ezúttal Porkoláb Péter dunai sajkás is hahotázott.

– Mondanék valamit, Péter: együnk! – szólt Monostory. – Együnk úgy, mint a kikötőkben szokás.

A helyeslést megzavarta valami.

– Hű, gazdám, mi – lenne az – harcsa? Ménkű nagy! Ha lenne harpunám, szigonyom, bizony mondom, levadásznám!

Közel a fenékhez, mohos növények között előbb kisebb halraj úszott tova, majd feltűnt a „harcsa”. Lomhán, lassan tapogatódzva erre-arra, mint aki kedvére nézelődik, úszott a valóban nagy állat. De hát a harcsa feje széles, ezé keskenyedő volt, a harcsa színe sötétzöld, ez inkább vörösesen tarkázott.

– Alighanem tévedsz, barátom – szólt a főhadnagy, és jóízűen beleharapott egy kenyérdarabba. – Másféle szörny ez, én mondom.

Olaszul mondta, hiszen az utóbbi napokban másként nem beszéltek, legfeljebb akkor, ha egyedül maradtak.

– Talán nem is harcsa... – hökkent a valóra Porkoláb.

– Pescecane! – szólalt meg mellettük egy dallamos hang. Cápa!

Valóban az volt: ha nem is emberevő cápa, de hol kutya-, hol macskacápának nevezett barátságosabb fajzata a gyűlölt nemnek. A vörösesen és barnán pettyes, tarkázott kutyacápa mindennapi lakója a kikötőmedencéknek és öblöknek; cápához illő falánksággal ragad meg mindent, amit ehetőnek vél, a hajókról ledobott zöldségtől kezdve a hajómester bukszájáig.

Pescecane!

A közel másfél méter átmérőjű bála túlsó oldalára támaszkodva egy fiatal legény állt. Olajbarna arca arról regélt, hogy a legény többet tartózkodik a szabadban, mint fedél alatt, de arról is, hogy a Levante fia, vagyis mindenféle vér kavaroghat benne, még észak-afrikai is. Vörös gyapjúingét kiszívta a nap, s legalább annyi folt éktelenkedett az ingen, mint a valamikor kék színű nadrágon. Meztelen lábát bocskor védte az elhullajtott vasdaraboktól, szögektől, lepattant hordóabroncsoktól, üvegcserepektől, mindattól a törmeléktömegtől, ami a rakodóhajók mellett a mólókon megtalálható.

A legény élénk tekintete értelmet, fehéren csillogó fogsora egészséget, kiadós karizmai erőt bizonyítottak.

Legyintett, és nagyot köpött a vízbe, pontosan az elúszó cápa feje fölé.

– Nem veszélyes, csak pescecane! Igaz, gyerekkoromban akkorát harapott egy ilyen kutya a fenekemen, hogy máig is meglátszik!

Nevetett, hirtelen közel hajolt, bizalmaskodva, titokzatosan suttogta:

– Tudok ám egy rejtekhelyet! Kell-e?

– Rejtekhely? – nézett nagyot Monostory.

– Az hát, ahol elbújhatnak! De ha akarják, elviszem magukat arra a török hajóra, ni! Ismerem a kormányost, az majd segít. A törökök ilyenben nagy mesterek.

Egy szuszra, gyorsan, fojtottan mondta mindezt. Merő jó szándékkal.

– Három nap múlva indul a hajó – tette hozzá –; addig kibírják a horgonykamrában.

Monostory is, Porkoláb is kedvtelve nézte a legényt. És mind a ketten akkorát kacagtak, mint az előbb, amikor a vízben megcsodálták képmásukat.

– Te fiú – veregette meg a legény vállát Monostory –; nem vagyunk mi sem tolvajok, sem rablók, hogy elbújjunk a törvény elől, vagy megszökjünk a hazából!

A legény elcsöndesedett. Meghökkent. Túl közlékeny volt talán? Látszott rajta, hogy máris menne tovább.

– Nem katonaszökevények? – dadogta.

Monostory kiteregette a magukkal hozott ennivalót. Szalonnát, kenyeret, amit még Veronából hozott, Mirandolina néni, a háziasszony búcsújaként s jóvoltából.

– Találgatás helyett tarts velünk. Szívesen látunk, egyél.

A legény lassan újból elmosolyodott.

– Látom, rendes emberek – motyogta. – Szívesen fogadom. Én mindig éhes vagyok!

Odatelepedett a bálára.

Előkerült egy bicska, és amikor megkapta a kenyeret, a jó darab szalonnát, igen megelégedetten szólt:

– Ez már igen, rendes falás! Már arra gondoltam éppenséggel, hogy ennem kellene, amikor a gondolat valóra vált.

– Miért hitted, hogy katonaszökevények vagyunk? – mosolygott Monostory.

A legény nagyot falt, nagyot nyelt, utána válaszolt:

– Így a katonák haját nyírják, mint a magukét. Már megkövetem, ha sértek – a tetvesekét.

– Nem sértettél – legyintett Monostory. – Azért jöttünk, hogy megkeressünk egy gazdag uraságot. Mert a hajótulajdonosok, igaz-e, gazdagok.

– Igaz – bólintott a legény. – Én nem vagyok az, még teknőm sincsen. Kit keresnek?.

– Hallottad már ezt a nevet: Gopcsevics Szpiridion uraság?

Meglepetésként füttyentés volt a válasz első jele.

A Grande bal oldalán sorakozó egyik épületre mutatott.

– Amott van, ni, az az ő háza! – majd rábökött egy nagyobb, áruszállító kétárbocosra, amelyik a bazen bejáratánál horgonyzott. – Az a hajó is az övé, a Szultán. De van ám még több háza is meg hajója. Olyan gazdag, hogy talán nem is tudja, mennyi a pénze. De jó is lehet az ilyesmi! – Némi büszkeséggel a bicskával magára mutatott. – Én is nála dolgozom. Hajóács vagyok, de nincsen mindig munkám. Most nincsen. Egyébként Fiffi la Sabbának hívnak.

Úgy tekintett hol az egyikre, hol a másikra, mint aki várja a hatást.

– Akkor te észak-afrikai vagy, Sabba – nézett kedvtelve a legényre a főhadnagy.

– Különös név – tette hozzá Porkoláb Péter, aki eddig igen elmélyülten falatozott.

A legény szívből nevetett.

– Az hát, mindenki elbámul, araikor először hallja! Azt hiszik, hogy trieszti vagyok, pedig hát nem így van: az apámat a franciák császára cipelte el Egyiptomból, Nápolynál utat kellett építeni. Apám megszökött, és eljutott ide. Így vagyok én mégis valamelyest trieszti!

Lenyelte az utolsó falatot. A Gopcsevics-üzletházra mutatott.

– Ha őt keresik, nem lesz könnyű dolguk. Hol a tengeren jár, hol utazik, még Bécsbe is elmegy.

De a beszélgetés hirtelen abbamaradt. Hatalmas termetű ember bukkant fel a bálák között. Piros fezt viselt, elnyűtt buggyos nadrágot, szakadozott inget, ám dús arannyal átszőtt, aranygombokkal díszített fekete bársony mellény t.

– Fiffi, jöszte segíteni Manzur hajójára! Cserélünk orrsudár, de azonnal!

– A kormányos – mutatta be Sabba a hatalmas törököt. – A barátom. – Intett a két magyarnak. – Talán még találkozunk. Köszönöm a szívességüket. Sok szerencsét!

– Sok szerencsét, barátom, neked is! Néhány lépés után visszafordult.

– Ne felejtsék el, a nevem: Fiffi la Sabba. Ez pedig Manzur, a barátom. Hátha kellünk.

Elmentek.

– Rendes gyerek – mondta a főhadnagy.

Porkoláb Péter elismerően megsodorta hatalmas bajuszát.

– Az. Jó sajkás válna belőle!

Monostory felkacagott.

– Te, Péter, akként nézed az embereket, hogy jó vagy rossz sajkások!

– Mert ott azután megmutatkozik, ki a férfi a talpán!

Monostory lassan felszedte a ruhát, elrakta a holmit, amit a magukkal cipelt bőrtasakból étkezésre előszedtek. Nagyot sóhajtott.

– Hát akkor tegyük meg az első lépést – és a Gopcsevics-ház felé bökött. – Vajon mit tartogat a sors, ha oda betérünk?

Porkoláb Péter ezúttal is engedett szófukarságából.

– Mi a szöszt tartogatna, mint egy jóféle hajót, amin kivitorlázunk a tengerre!

Ezzel, mint aki rendületlenül hisz küldetése eredményében, megsodorta hatalmas bajuszát, kirántotta főhadnagya kezéből a bőrtarisznyát, és megindult a Gopcsevics-ház felé.

Monostory mosolyogva követte.

Az életnek az a lüktetése, mozgása, ami eléjük tárult, joggal meglepte a két magyart, de elsősorban a főhadnagyot.

Velence az osztrák megszállás idején valójában halott város volt. Ünnepnek számított, ha a Lido csücske mellett bekanyarodva a San Marco vagy a San Giorgio mellé odaállt egy-egy tengeri hajó. Jobbára ezek is inkább hadianyagot, lőszert, felszerélést, de főleg élelmet hoztak a hadsereg számára. Velence számtalan csatornájában, ami manapság is útnak számít, még a helyi csónakok is alig-alig közlekedtek, annál inkább a megszálló sereg rendfenntartó erőinek hadicsónakjai, megrakva fegyveresekkel. A „riók” és a „canalék” vízben álló házainak ablakaiból és fatáblái mögül elkeseredett, gyűlölködő tekintetek kísérték ezt az éjjel-nappal tartó, szüntelen fegyveres csörtetést.

Trieszt azonban, az akkor valóban fénykorát élő adriai vá-ros, az osztrák uralom hatalmas kikötője volt.

Többen a gazdag polgárok közül hajókat vásároltak, akadtak, akik összefogva hajózási vállalatot alapítottak, de a legnagyobb maga az Osztrák Lloyd volt, az akkor már néhány éve működő, államilag támogatott, hatalmassá növekvő hajózási vállalat.

A Grande külső részén, a mélyebb vízben, a Porto Vecchio (régi kikötő) mólóinál, a Carlo, a Sanita, a Giuseppino előtt gőzhajók is horgonyt vetettek. Ezek a gőzhajók – alig egykét évtizeddel Fulton Clermont-jának első útja után – már az Adrián is felbukkantak. Könnyű elképzelni, hogy a tengerek első gőzhajói a vitorlásokból alakultak át. Egy háromár-bocos vagy nagyobb kétárbocos bark, brigantin, esetleg brigg középső részébe beépítették a gépházat, föléje egy kémény került, a jobb és a bal oldalára egy-egy hatalmas lapátos kerék. Így festett az első gőzhajó, ami tehát nem volt más, mint gőzgéppel hajtott vitorlás. Sőt a parancs is úgy szólt, hogy jó szél esetén a gépnek pihenni kell, s a hajó csak haladjon tovább a szelek szárnyán!

Ezek a hajók indították el a tengerészet új korszakának hatalmas fejezetét

Monostory szíve megdobbant, amikor a Grande bejárója előtt, a Szultán vitorlás mögött felfedezte az életében először látott gőzhajót, az Osztrák Lloyd Almissáját, velencei ismerősét.

Az Almissa éppen eregette koromfekete füstjét, ami azt jelentette, hogy begyújtották a kazánt, s a hajó indulni készül. A szélcsend ellenére is a maga „lábán” megy ki a kikötőből, se vontatni nem kell, sem előrevitt horgonydobálással kivonszolni.

– Pipázik – bökött a hajóra Porkoláb –, mint a tekintetes úr a faluban. Vakapád!

Persze ez a kifakadás nem az Almissának és nem a mögötte ugyancsak füstölgő Ibériának szólt, hanem a púposra rakott targoncájú embereknek, akik a járókelőkkel nem törődve belekarikáztak hőseinkbe.

Az egyik ember visszafordult, mondott valamit olaszul.

– Ezt se teszed a zsebedbe, Péter! – kacagta emberét Monostory. – Itt nem az ember a fontos, hanem az áru!

– Nyeljék le cápástul együtt! – morgolódott derűsen Porkoláb. – Leszünk mi is hajótulajdonosok, akkor majd az ilyen suhancok hasra esnek előttünk!

A Gopcsevics-ház előtt álltak.

Az ilyen üzletház más volt, mint manapság egy nagy vállalat irodaépülete.

Várépülethez illő, hatalmas, boltíves kapuja alatt szekerek, tárkocsik, targoncák fordultak be az udvarra, vagy kanyarodtak ki onnan. Az udvaron végig raktárak sorakoztak, de raktár volt az épület pincéje és az emeletek nagyobb része is. A földszinten, a kaputól jobbra találhatta meg bárki az irodát, de előbb a kapusba ütközött, aki az idegent úgy fogadta, mintha az illető rabolni jött volna.

Az irodarészt lécrácsos folyosó osztotta ketté. A lécrácsok mögött, akárcsak a magyar kocsmák lécrácsos kármentői mögött az üvegek, füttyös flaskák, ugyanúgy sorakoztak a magas lábú, könyökig érő munkalappal készült íróasztalok, amelyeknél dolgozni lehetett, de ülni nem. Könyökvédős, lúdtollat percegtető, többnyire okulárés férfiak hajoltak a hatalmas könyvek, kimutatások, táblázatok, irományok fölé. A középen járt fel és alá, hátratett kezekkel, mint a fedélzeten a hajómester, a hivatalvezető. Legalább húszhuszonöt ilyen könyöklős íróasztal sorakozott egymás mögött.

Ilyen volt a helyzet a lécrácsok mögött. A lécrácsok előtt még mozgalmasabb. A folyosószerű helyiségben nyüzsögtek az emberek. Bronzarcú, csizmás, mellényes, bőrzekés vagy rövidre szabott, derékban szűkített kabátkás, ezüstgombos kapitányok, durva posztóruhát viselő tengerészek, kürtőkalapos és sötétbe öltözött kereskedők, áruszállító kocsisok és áruátvevő ügynökök, irodai alkalmazottak, üzletházak megbízottai, kikötői tisztviselők, raktárosok – száznál is több ember beszélt, veszekedett, követelt, igazát bizonygatta, iratot keresett vagy cserélt, hajó érkezését vagy a rakodás befejezését és egyben a hajó távozását jelentette.

– A Szultán indulásra felkészült! – üvöltötte messzire harsogóan egy öreg, nagyhangú kapitány, aki még a „régiek” közé tartozott, arany fülönfüggőt viselt, mint a kongói négerek, és valóban onnan hozta az ékszereket. – Kérem a papírt! Nem várhatok, szélcsönd van, vontatni kell!

– Hé, Ladesta úr, mi lesz már a raktárengedéllyel?! – hallatszott egy hasonlólag erélyes hang. – Hét kocsit hoztam, a lovakat etetni kellene! Ne várassanak tovább, a szentségit!

– Megyek Gopcsevics úrhoz, és feljelentem magát! Időrabló!

– Tíz bála gyapot kell, de azonnal! Nem vár az ügyfelem!

– Csönd legyen, uraim, csönd legyen! – fordult a kívül állókhoz a középen felügyelő hivatalvezető. – Meg kell védeni embereimet, mindenki átlagon felül dolgozik! Csodát ne kívánjon senki!

– Majd ha a maga pénze úszik a vállalkozáson, máshogyan beszél!

Ebbe a nyüzsgő, veszekedő, kiabáló, handabandázó, kézzellábbal gesztikuláló, ordító, káromkodó társaságba csöppent bele Monostory Balázs főhadnagy és Porkoláb Péter alkáplár, amikor – mit sem sejtve – benyitottak a Gopcsevics-üzletháa irodájába.

– Gopcsevics úr? – nézett némileg csodálkozva a kapus, amikor Monostory megmondta, hová készülnek. – Vele akarnak beszélni? Személyesen? Vele?

– Természetesen, kedves barátom, természetesen. Mi van ezen csodálkozni való? Hiszen még a török szultánnal is lehet beszélni!

– A török szultánnal igen. De Gopcsevics úrral! – elnéző mosollyal intett. – Menjenek csak befelé. Keressék Tschiraga urat, az majd eligazítja magukat – biccentett. – Arra ni, ott az ajtó!

Így kerültek a Gopcsevics-üzletház irodájába.

Hol lehet itt Tschiraga úr?

Katonaember számára szokatlan valami az ilyen „civil” kavargás, rendszertelenség, zűrzavar. Valljuk be, hogy így van. Monostory Balázs, ha nem tartozott is éppenséggel az osztrák császár hű és ragaszkodó katonáihoz, azért mégis katonás jellem volt, hiszen egyébként nem is vált volna belőle jó tengerész. Bár a katonai és a tengerészhivatás mérhetetlenül mesz-sze van egymástól, egyben mégis végtelen közel: fegyelemben. Se hadsereget, se hajót fegyelem nélkül nem lehet vezetni. Akiben nincsen fegyelemérzés, abból jó tengerész az életben soha nem lesz!

Monostory főhadnagy életének eddigi szakaszában megszokta, ha katonai szolgálatának parancsai folytán valahová belépett, ott már az első pillanatban tudta, hová kell fordulni, hogy ügyét a lehető leggyorsabban elintézzék.

Monostory, mint azt tapasztaltuk is, a gyors cselekvések és tettek embere volt. Tanúsítja ezt maga Terra-Lanza rablóvezér és a bandája. De belépve az üzletház irodájába, a tettek embere megtorpant. Ugyanígy járt Porkoláb Péter is, aki pedig ugyancsak nem tartozott a félszegek, riadtak közé.

– Az anyád! – sziszegte magyarul az alkáplár. – Itt még vér is folyhat!

Monostory ide fordult, amoda fordult.

– Hol van Tschiraga úr?... Hol találom Tschiraga urat?... Melyik itten Tschiraga úr? ...

Valljuk be, senki sem válaszol. Talán nem hallották, vagy ha hallották, úgy gondolták: aki nem tudja az ide belépők közül, kicsoda Tschiraga úr, az nem is érdemli meg, hogy tudja!

Egyszerűen senki nem válaszolt Monostory kérdésére.

Vagy ránéztek és mosolyogtak, vagy ránéztek, és csodálkozva megvonták vállukat, majd elfordultak, egyszerűen és jól láthatóan elfordultak, mint akik azt mondják: mit zavar minket egy ilyen jöttment, aki még Tschiraga urat sem ismeri!

– De uram...

– Hagyjon békét! Van nekünk itt más dolgunk is!

Ez az utóbbi megjegyzés egy könyökvédős hivatalnoktól származott, aki kilépett a rácsok védelméből, és megindult a folyosón.

– Tschiraga úr után érdek ...

– Hagyjon békét, mondtam már!

Porkoláb Péter már nyúlt a hivatalnok után, hogy elkapja a gallérjánál, visszapenderíti, és akkora pofont ken le neki a gazdáját ért sérelem miatt, hogy visszaesik a kármentőn keresztül az íróasztalához – amikor mégis történt valami.

Porkoláb Péter karját Monostory fogta meg, Monostory karját egy újabb ismeretlen.

– Tschiraga urat az úr nem találja meg. Tschiraga úr elment!

Megtermett, tagbaszakadt férfi volt az illető, a tengerészeknek abból a fajtájából, akik tempósan billegve járnak, előbb mindent alaposan megnéznek, szemrevételeznek, azután döntenek csak. Magas, szikár férfi volt az illető, napszítta arccal, az áll alatt szakállpamaccsal. Magas csizmája, ami jóval térden felül ért, bőrzekéje, pomponos frígiai sapkája, háziszőttesből készült, apró mintákkal díszített inge már messziről elárulta, hogy az Adriának arra a részére való, ahol két pompás tengerésznép, az uszkok és a dalmata szerzett megbecsülést. Fojtott beszéde dallamosán hatott, amikor, látva Monostory meglepődését, folytatta: – Így van ez, uram, az ilyesmi könnyen előfordul. Ha valaki elmegy – akkor nincsen jelen. Ebbe illik belenyugodni. Legfeljebb várnak rá, mint ahogyan én is azt teszem.

Ezzel elővette mérhetetlenül nagy zsebeinek valamelyikéből csinos kis cseréppipáját, hozzá a dohányzacskót, s megtömte a pipát.

– Amott az örökégő, rágyújthatnak. Itt az a szokás, hogy pipázni is lehet, uram. – Derűsen nézett a két magyarra. –Turkovics vagyok, engedelmükkel, Turkovics Daniló a zenggi Turkovicsokból. Gopcsevics úr egyik tengerésze, a Dinara kormányosa. Ismerik a Dinárát?

Monostoryék bevallották, hogy sajnos, nem ismerik.

– Rendes hajó. Talán a legjobb hajója az öregnek. Még a Szultánnál is különb. Én már csak a rendes hajókat szeretem és a rendes gazdákat. Az öreg rendes gazda. Vannak bogarai, de kinek nincsenek? Nekem is adódik egynéhány! Kérdezzék meg a Dinara matrózait, mit művel Turkovics kormányoshajómester – mert ez az én teljes címem –, mit művel, ha szemetet talál a fedélzeten... – Csendesen kuncogott, élénk, ravaszkás szeméből értelem, derű, kedély csillogott. – Nincsen az égben az a szent, akinek a nevét ne emlegetném akkor!

– Könnyű emlegetni őket, még csak nem is rúgnak – sodorta meg bajuszát Porkoláb Péter, barátságos kötekedéssel.

– Hát éppen ez az, amikor a szenteket emlegetem, akkor rúgok is – tette hozzá mosolyogva a kormányos. – Ebben az esetben mégiscsak rúgnak a szentek!

Monostory kedvtelve nézte a legújabb ismerőst, és megállapította: rendes hely ez a Trieszt, alig néhány órája tartózkodnak benne, s máris elmondhatják, hogy több kedvükre való emberrel találkoztak. Ilyen a fogadós, az ottani szolgalegény, előbbi ismeretségük azzal a bizonyos észak-afrikai legénnyel s most ez a jó kinézésű, derűs férfi, aki külseje után nyugodtan elmehetne tengeri kalóznak is.

– Zengg, Zengg! – gondolkodott Monostory, aki ekkor már egy padon ült Porkolábbal és a kormányossal együtt. – Hová tegyem ezt a nevet? Hallottam már! .

– Remélem is, hogy hallotta, uram – biccentett a kormányos. – Akik ott élnek, azok uszkok származékok. Talán hallotta már, hogy az uszkokok rablók voltak, híres tengeri haramiák az Adrián. Közülük származom, uram.

Megnyerő udvariassággal mondta, de a hangjából olyasmi is kicsendült, hogy nem kell aggódni, ő már nem rabol.

– Mi nem szoktunk megijedni a rablóktól – dünnyögte az iroda zsivajába Porkoláb. – Elmondhatjuk, hogy kijövünk egymással.

A kormányos felnevetett.

– Akkor önök az én embereim! Nagyapámat a királynő, Mária Terézia akasztatta fel, amikor az asszonyság megsértődött azon, hogy a Zenggen átkocsizó Rabatta gróf tábornokot jó nagyatyámék kocsistul a tengerbe dobták. Pedig mindez fogadásból történt, mert voltak, akik azt állították, hogy ilyesmit az öreg Turkovics és a barátai nem mernek megcsinálni. A királynők nem értik a tréfát, uram, s ez beigazolódott boldogult nagyapám esetében!

Ki tudja, mi mindent tudnak meg Monostoryék Zengg uszkok városka életéből és a Turkovics családról, ha a kedélyes beszélgetést nem zavarja meg egy újabb személyiség megjelenése.

Ez az újabb személyiség valósággal bebukott az ajtón, ám hirtelen csend támadt, több kürtőkalap és kalap lekerült a fejekről, s a sokaság kettévált.

Utat nyitottak neki.

Pedig aki ezt a hirtelen támadt csendet okozta, külsőre szerfelett egyszerű hatást keltett. Alacsony, vékony figura volt, madárarccal, göthös kinézessél. A Triesztben uralkodó meleg ellenére is vastag gyapjúsálat viselt és sűrű szövésű posztóspencert, galléros kabátot.

Köhögve, köhécselve, szipákolva vágtatott végig a folyosószerű helyiségen, se jobbra, se balra nem nézve, semmiféle köszönést nem fogadva.

– Álljon csak meg, Tschiraga úr, egy percre!

A kis ember meghökkent, megállt. Részben megdermedt, részben kíváncsi arcok figyelték a jelenetet.

Az uszkok kormányos egyszerűen elállta az emberke útját.

– De kérem, kormányos, de kérem! Miféle munka ez?! Várjon sorára, hogy merészel!...

Mint valami apró kutyácska vakogása, úgy hatott az emberke hangja.

Hirtelen megvillant a harag fénye a kormányos szemében. Uszkok volt, tengeri rablók ivadéka, nem ismert félelmet, de megalázást sem. Élesen csengtek szavai:

– Ha én azt mondom, Tschiraga úr, hogy Gopcsevics Szpiridionnak inkább van szüksége Turkovics Danilóra, mint Turkovics Danilónak Gopcsevics Szpiridionra, akkor én igazat mondtam. Ezt pedig ne felejtse el, Tschiraga úr!

Ha most az hinnénk, hogy a kis ember dührohamot kapott, méltóságában sértve lett, vagy valami hasonlót várunk, akkor tévedünk. Ez a jelenet is beigazolta azt a régi elvet, hogy az idejében gyakorolt határozottság, a fellépés biztonsága eredményt arat.

Tschiraga köhécselt, szipogott, törölgette az orrát, de megállt, s így szólt:

– Nono, kormányos, lassan a testtel! Mit óhajt?

Turkovics Daniló a két idegenre mutatott.

– Én ráérek. Van időm. Reggel érkeztünk, a két nappal ezelőtti idő megtáncoltatott minket. De a Dinara bírta, s mi is. Hanem – ez az uraság akar önnel beszélni. Már régen várja.

A kis ember egyszerre felvakkantott:

– Mit?! Nem is maga akar velem beszélni, kormányos? Nem, és mégis...

Monostory előbbre lépett. Elérkezettnek látta az időt, hogy közbeszóljon.

– Igenis, uram, én óhajtanék önnel beszélni. – Egészen közel hajolt az emberkéhez, hogy lehetőleg ne hallja meg senki a körülöttük bámészkodók közül. – Uram, a magyar felelős minisztérium küldötte vagyok. Veronából. Mészáros ezredes úr parancsára jöttem.

Ha éri az embert néha váratlan meglepetés, az hosszú időre emlékezetes marad. Hát ilyen emlékezetes valami lett a bámészkodók és külön Turkovics Daniló kormányos részére az, ahogyan a köztiszteletben álló és nagy tekintélyű Tschiraga úr, a Gopcsevics-üzletház minden fontos ügyének intézője, Trieszt város kereskedelmi életének tekintélye, a világkereskedelem tudósa ebben a pillanatban viselkedett.

Turkovics kormányosnak, a tisztviselőknek, a kapitányoknak, üzletszerzőknek és mind a jelenlevőknek szinte a lélegzete is elállt: Tschiraga úr meghajolt!

Mélyen meghajolt, akár az ifjú Miksa főherceg előtt a sorhajótisztek, akik rettentő nagy urak a flottában, de talán mégsem akkorák, mint Tschiraga úr volt a Gopcsevics-üzletházban.

Lekapta kürtőkalapját, meglengette, akár a spanyol lovagok, és intett a folyosó végén látható ajtóra.

– Uram, szolgálatára, rendelkezésére állok! – és rákiáltott arra a tisztviselőre, akit éppen Porkoláb akart képen törölni: – Hé, Ortali, nyissa ki az urak előtt az ajtót! Siessen, maga lomha tetű!

Valljuk be: Turkovics Daniló kormányoshajómester pipája kialudt.

Elfelejtette szívni. Egyszerűen elfelejtette, hogy pipa van a kezében.

Mindenki őt rohanta meg – tisztviselők, kapitányok, ügyfelek –, hogy ugyan kik lehettek azok, akik előtt a nagy hatalmú Tschiraga valósággal hasra esett.

– Kik? Hát fejesek! Idegen országból. Mindjárt láttam, hogy nagy urakkal van dolgom, nem úgy, mint kegyelmetek közül többen! – Ezzel derűsen nézett a többiekre. – Egy uszkok mindig tudja, kikkel áll szemben. No de hát – kevés uszkok él ám a földön!

– Amikor jöttek, Gopcsevics urat keresték – mondta fontoskodva egy kövér kereskedő. – Képzeljék el, Gopcsevicset! Hallottam, amikor a kapus Tschiraga úrhoz küldte őket.

Ugyanakkor pedig, egy fallal és egy sötét tölgyfa ajtóval odébb, az ügyintéző szobájában az történt, hogy az Ortali nevű tisztviselő széthúzta az ablak nehéz bársonyfüggönyeit, utána leporolta azokat a bőrszékeket, amikre néhány pillanattal később a vendégek leültek.

– Uraim, szolgálatukra – hajlongott újból Tschiraga, és egy másik ajtó felé intett. – Értesítem Gopcsevics urat, hogy itt vannak, hogy kegyeskedtek megérkezni, hogy jó egészségben vannak, és hogy – nyilvánvalólag – óhajtanának vele értekezni. Ha nem csalódom ...

– Igen, uram, ha lehetséges lenne – biccentett Monostory főhadnagy.

– Természetesen, uram, természetesen. Néhány perc az egész. Kérem, tegyék magukat kényelembe. Érezzék jól magukat szerény szobámban. Majd Ortali rendelkezésükre áll, ha bármi óhajuk van.

Ortali, aki azóta jó néhányszor megbánta, hogy udvariatlan volt, és magában fogadalmat tett, hogy soha többé hasonló eset nem fordul elő, alázatosan Monostoryékhoz fordult.

– Miben állhatok rendelkezésükre?

Monostory nem törődött Ortalival, el is felejtette, hogy alig egy kis idővel ezelőtt ő volt az, aki ráripakodott, hogy hagyja békén; nem így Porkoláb.

Monostory a kikötő látványában gyönyörködött. Néhány lépcső vezetett a szobába felfelé, és az a kis emelkedés elég. volt arra, hogy az ablakból végigtekintsen a Porto Vecchio hatalmas öblén. Itt valóban olyan hajók horgonyoztak, mint a gyerekkor rajongott olvasmányának, Byron tengernagy útinaplójának hajói, a Tamar és a Delphin.

És mennyi árboc, keresztrúd, ponyvával borított vitorlarúd, merevítő- és húzókötélzet, messzire kinyúló, pompás orrsudár!

A Canal Grande zsúfoltságából a trieszti kikötőnek csak elenyésző részét látta, innen az ablakból az egész Ponto Vecchiót áttekinthette.

– Csodálatos, csodálatos! – suttogta a nagy kikötőnek ezen a megkapó látványán, amire álmatlan éjszakáin annyira vágyott, de ilyesmiben eddig nem részesült. – A teremtésit!

A szíve hevesebben dobogott, mint akkor, amikor néhány ügyes fogással elintézték a postakocsi támadóit.

A Szultán mögött komor fekete füstcsík borult hosszú szalagként a kikötő vizére. Az Almissa lapátkerekezett a Molo San Carlo mellett, hatalmas hajótestet vonszolva maga után. A hajótest egyelőre óriási uszálynak tűnhetett bárki avatatlan előtt. Pedig nem az volt. Évek óta építették a velencei arzenálban, majd áthozták ide Triesztbe, kikötötték az egyik móló mellé, és most érkezett el a pillanat, hogy az új rokon, a gőzhajó segítségével levontassák Muggiába, a hadikikötőbe, hogy ott felszereljék, és megadják végleges formáját. Mert az óriási uszálynak tűnő szörnyeteg nem volt más, mint a későbbi Novara, a világjáró osztrák hadifregatt, a tengerészet lovagkorának egyik leghíresebb hadiegysége.

– Szivart! A legjobból!

Amíg Monostory főhadnagy élvezte a kikötő látványát, addig Porkoláb Péter kihasználta az alkalmat, és igyekezett bosszút állni az udvariatlan Ortalin.

– Vizet! Frisset, de ha van erős borocska, akkor abból!

És Ortali mindent előteremtett. Az ügyintéző sötétre pácolt tölgyfa szekrényeiből előkerültek a legfinomabb szivarok és a legjobb italok, de még sütemények is, a külországból érkezett nagykereskedők részére tartogatott finom falatok. Porkoláb Péter elterpeszkedett az egyik hatalmas karosszékben, lábait szétvetette, hatalmas füstfellegeket eregetett a kábító illatú szivarból, gyorsan lehajtott néhány pohár bort, de előbb szakszerűen megbámulta fényüket, színüket, pillanatok alatt lenyelt és eltüntetett tenyérnyi süteményeket, átlátszó, cukorral hintett szultánkenyereket, mézzel és citromszirup-pal, ánizzsal és kókusszal ízesített bogyócskákat, amilyeneket a konstantinápolyi cukrászok készítenek.

– Parancsol még valamit, uram? – kérdezte Ortali minden alkalommal, ha valamit Porkoláb utasítására letett az asztalra.

– Tiszta poharat! – rendelkezett az alkáplár, amikor már semmi sem jutott az eszébe. – Szeretem, ha minél több pohárból ihatok egyszerre!

Végre, Ortali nagy megkönnyebbülésére, nyílt a hátsó ajtó; és megjelent Tschiraga úr.

– Méltóztassanak utánam fáradni!

A tartományi kormányzó lakája nem állhatott szolgálatikészebben a palota dísztermének bejárójánál ünnepi fogadáson, mint ahogy a Gopcsevics-üzletház ügyintézője megállt az ajtóban.

Ortali elképedve meredt a termetre kicsi, de annál hatalmasabb gazdájára. Még arról is elfeledkezett, hogy lopjon a szivarokból, s lenyeljen néhány süteményt, amikor magára maradt abban a helyiségben, ahová belépni Tschiraga hívása nélkül senkinek nem volt szabad.

Méltóztassanak?... Ilyesmit Tschiraga legfeljebb Gopcsevicsnek vagy olyan hasonlóan kitűnő uraságnak mondott, mint maga Gopcsevics!

– Igen gazdag olasz gróf vagy bécsi úr – jelentette ki Ortali írnok, amikor kiment az ügyintéző irodaszobájából, és a künn álldogáló kíváncsiak, akik a kormányossal nem boldogultak, kérdéseikkel megrohanták. – Mi más lehet, ha így fogadják? Képzeljék, Gopcsevies úr máris kérette őket!

... Ugyanakkor hőseink – kilépve az irodából – egy árkádos, hosszú folyosón találták magukat.

A folyosó a raktárudvart kísérte végig, akár egy várbástya az erődítmény belső részét. Katonák helyett munkások serege dolgozott az udvaron, bőrköpenyes bognárok, olajos kezű és arcú kovácsok, hordópántok készítői, ládákat szabó asztalosok, rakodóemberek. Egy kék köpenyes idős ember, méltóságteljes tekintettél, ládától ládáig és hordótól hordóig járt, hatalmas ecsettel, kátrányosbödönnel. Amikor továbblépett, jókora betűk hirdették a ládákon, hordókon a mindenható nevet: Gopcsevics, Trieszt...

– Ha megengedik, elöl megyek. Kérem, kövessenek!

A folyosón koppantak a léptek. Majd lépcsők következtek. Előbb egy, majd még egy emelet. A második emeleten megszűnt a folyosók kopársága. A falakról vadásztrófeák tekintettek az érkezőkre.

– Gopcsevics úr magánlakosztályába kérette az urakat – közölte az ügyintéző, méghozzá úgy, mint amikor valaminek jelentőséget akarunk adni.

Oroszlánfejek, antilop- és gazellaszarvak, majombőrök, néger hadipajzsok, lándzsák, nyilak, íjak, dobórudak hirdették, hogy a ház ura jó néhányszor járt már Afrikában.

A folyosó végéri – akárha láthatatlan kéz nyúlt volna hozzá – megnyílt egy ajtó.

– Erre tessék!

– Sir, a legteljesebb szolgálatára!

Szerencsére se Tsehigara, se az, aki így üdvözölte az érkezőket, nem vette észre, hogy Monostory eléggé, Porkoláb pedig a legteljesebben meglepődött. Nem annyira a trófeákon s az afrikai hadieszközökön, mint inkább az ajtót nyitó férfiún.

Az apró Tschigara valósággal eltörpült az új jelenség előtt.

Közel két méter magas férfi állt előttük. Pofaszakállt viselt, semmi bajuszt, tarka kockás skót nadrágot, ugyanilyen mellényt, hófehér inget.

– Sir, a legteljesebb szolgálatára!

Angol inasa volt tehát Gopcsevicsnek. Előttük haladt mint diszkíséret.

A lakás belső folyosóját pálmák, délszaki növények díszítették. Valahogyan ugyanolyan fülledt, páradús, fojtott levegő uralkodott az üvegháznak beillő folyosón, mint az afrikai őserdőben.

– A gazdám rajong Afrikáért – közölte ünnepélyesen Tschiraga. – Minden szabad idejét ott tölti.

Ajtó ajtó után következett, szoba szobát követett. Minek egy embernek vagy egy családnak ekkora lakás? – töprengett magában Porkoláb Péter.

Sok töprengésre idő mégsem jutott, mert kinyílt egy ajtó, és máris előttük állt a ház gazdája.

Gopcsevics Szpiridion.

Nagykereskedő, hajógazda, hajósvállalkozó, egyike a tengervidék leggazdagabb embereinek.

Szláv, görög, olasz vér kavargott benne. Nem sokkal lehetett túl a hatvanon, amit inkább csak hajának fehéressége, hízásra hajlamos pocakossága árult el. Ma így mondanánk: kisportolt ember benyomását keltette.

Nem volt magas, de alacsony sem. Középmagasnak számított.

Ő is, akárcsak inasa, angolos szabású, világos, kockás posztóruhát hordott, ami akkortájt feltűnőnek számított. Széchenyi István öltözött így, amikor megjött Angliából. Hogy a hatás még angolosabb legyen, az íróasztal mellől egy hatalmas; fehérrel, barnával, feketével tarkázótt, hegyes orrú skót juhászkutya tápászkodott fel.

– Colly – szólt a kutyára Gopcsevics –, barátok jönnek. – A kutya ugyanis barátságtalanul morogni kezdett, de gazdája intésére visszaballagott az íróasztalhoz, kényelmesen letelepedett, és mint akinek más dolga nincsen, szemét nem vette le Gopcsevicsről.

– Jámbor kutya, de akit nem ismer, azzal barátságtalan. Akivel barátságot kötött, ahhoz ragaszkodik, így van, Tschiraga?

– Így, uram, így. Pompás kutya a Colly!

Gopcsevics barátságosan kezet rázott az érkezőkkel.

– Üdvözlöm önöket, uraim, tegyék magukat kényelembe nálam. Már vártam jöttüket, így van, Tschiraga?

– Így, uram, így. Ezért is jelentettem sietve, hogy megérkeztek.

– Monostory főhadnagy vagyok, teljes meghatalmazottja Mészáros Lázár ezredes úrnak, a magyar felelős minisztérium honvédelmi miniszterének. A társam, Pietro Porkoláb, a segédtisztem. Íme, az önnek szóló levél Mészáros ezredes úrtól.

Teremnek beillő helyiség volt Gopcsevics dolgozószobája, öt ablak nyílt a. külvilágra. Mind az öt ablak a Trieszti-öböl szépségét hozta a kitekintő elé. Innen a magasból Muggiáig lehetett látni, a hadikikőtőig s azon túl körbe, az isztriai partoktól az olasz partokig. A párában elveszve pihent Velence, az Adria gyöngye.

Porkoláb Péter maga is meglepődött, hogy segédtiszti rangot és beosztást kapott, de sok ideje a meglepődésre mégsem volt, mert a derék alkáplár – titokban – még jó egynéhányszor eltátotta a száját.

Az íróasztal mögül, a falról egy kiadós méretű eíefántkoponya tekintett a belépőre. Szörnyű nagy lapátfülei, sárgásfehér agyarai, vastag, hosszú ormánya magára vonta a néző meghökkent bámulatát.

– Gyönyörű trófea – mondta olaszul Porkoláb –, ilyesmit még nem is láttam, pedig irtómód szívelem az elefántot. Ha elképzelem, amikor rátör az emberre, még a lélegzetem is eláll! Trombitált, amikor támadott? Mert úgy hallottam, rettentő módon belefúj a kürtjébe, amikor érzi, hogy rátör a baj.

Ezzel megveregette az agyarakat, mondván, hogy jóféle, kitelne belőle néhány dísztárgy vagy ilyesféle.

– Uram, ön bátor ember, ha ekkora dög elé odaállt, még ha puskával is!

Így indult a beszélgetés, a barátkozás. Gopcsevics megmutogatta a helyiség értékeit, látnivalóit, köztük egy falrészt betöltő, remekbe készített világtérképet, több hajójának méteres modelljét s még számtalan vádásztrófeát, közöttük egy hatalmas orrszarvúfejet. A legmegragadóbb látvány mégis egy festmény volt, életnagyságban megörökítve Gopcsevics Szpiridion, amint elefántot lő.

– Pontosan a Vén Dühöngőt lövöm, aki most békésen néz ránk a falról. Lám, trombitál. Ha Afrikába akarom magamat képzelni, csak ránézek a képre ...

– Így uram, pontosan így – bólogatott szolgai alázattal Tschiraga. – Nem is lehet annál szebb, mint Afrikában vadászni!

Miután kellőleg megbámultak mindent, komolyabb témára került a sor.

Az angol inas italokat, pipákat, szivarokat tett eléjük.

Hirtelen megszakadt a beszélgetés. Gopcsevics vizsgálódva nézte a két magyart.

Ők ketten ugyancsak vizsgálódva a háziakat.

– Hajót? Hadihajót óhajtanak? – szólalt meg Gopcsevics. – Ön, főhadnagy uram, talán tengerész is?

Monostory zavarba jött. Elmosolyodott.

– Nem, nem vagyok tengerész. De valamit konyítok hozzá. A felállítandó magyar honvédség első tengeri egysége lenne az a hajó, amit öntől szeretnénk megszerezni. Ha ez lehetséges...

Gopcsevics bólintott.

– Lehetséges.

Tschiraga hozzátette:

– Miért ne lenne lehetséges? Ha Gopcsevics úr azt mondja!

Gopcsevics folytatta:

– Csak a hajót adhatjuk. Felfegyverezni nincsen módunk. Az ilyesmit nem tekintenék szívesen az osztrák hatóságok.

– Így, uram, így – bólogatott a kis emberke. – Pedig ha akarnánk...

És jelentőségteljesen nézett főnökére. Gopcsevics elmosolyodott.

– A Gopcsevics-üzletház mindenféle áruval rendelkezik. Adott esetben ágyúkkal is. De mondom... – hirtelen elharapta a mondatot, inkább kérdést tett fel: – Fiuméba vinnék a hajót?

Monostory intett.

– Természetesen. Fiume a mi kikötőnk. Annak védelmét látná el a hajó. Ami az ágyúkat és egyéb fegyvereket illeti, utasítást viszek Palombini tábornok úrhoz...

Tschiraga felhúzta szemöldökét.

– A trieszti körzet parancsnoka. Minden tőle függ!

Gopcsevics elgondolkozva maga elé nézett, majd megszólalt:

– Nem értem, uram, nem értem. Már bocsásson meg, beszélhetünk úgy, mint régi barátok... mint mondani szokták: fegyvertársak?

– Miért ne, uram? Csak kérdezzen, ha kételyei vannak.

– Nem tagadom, vannak. Ki ellen védenék Fiumét, ha szabad kérdezni?

– Bárki ellen, aki megtámadná.

– Az osztrákok ellen is?

Monostory határozottan intett.

– Az ellenség, bárhonnan is jön, csak ellenség!

Gopcsevics ránézett az ügyintézőre, az pedig Gopcsevicsre.

– Értem – válaszolta halkan Gopcsevics. – Tudomásom szerint önök, magyarok, ugyanolyan gondot jelentenek Bécsnek, mint mondjuk, Lombardia vagy Velence lakossága.

– Így van – válaszolta nyugodtan Monostory. – Ezért is egyeztek bele, hogy minisztérium alakuljon, s önálló magyar sereg szerveződjék.

Gopcsevics jóízűen felnevetett.

– Nagyok lehetnek a gondjaik, de így van jól! Főhadnagy uram, segédtiszt uram... meg kell, hogy mondjam: szívemből gyűlölöm az osztrákokat!

Tschiraga rémülve nézett a gazdájára. A mondat elhangzott, visszaszívni nem lehetett!

– Én is, uram, ha megengedi – szaladt ki Monostory száján. – Én is, szívemből!

És eszébe jutott a Malatesta család, akik barátjukká, szinte családtaggá fogadták, s akiknek köszönhette nemzeti érzésének ébredését, Mirandolina nénivel együtt, aki ugyancsak nem győzte hangoztatni, mint gyűlölik eltiprójukat, a bécsi császárt és képviselőit, a hadsereg tisztikarát.

– Anyám olasz volt – szólt Gopcsevics. – Velencei. Húga annak a Marco Dogalinak, akit aggastyán létére éppen tíz evvel ezelőtt ki végeztetett Radetzky tábornagy!

Felugrott, mint aki szabadulni akar valamitől. Néhány lépést tett a szobában. Majd lehiggadt. Újból a kimért, szenvedély nélküli üzletember lett.

– Felejtsék el, amit mondtam. Néha az embert elfogja az indulat. Sajnos, vannak esetek, amikor nem tudok uralkodni magamon. Remélem, megértik.

Tschiraga, hogy végre a tárgyra tárjenek, közbeszólt:

– Ajánlanám a Dinarát.

Gopcsevics megrázta a íejét.

– Nem, a Dinara már régi hajó. Fedélzete gyenge, nem bírná el az ágyúk súlyát, az ágyútalapzatok ütését. Nem, Tschiraga úr, másféle hajóra gondolok!

Az egyik hajómodellhez lépett, vizsgálgatta. Arasznyira kinyújtotta ujjait.

– Hat löveg balról, hat jobbról. Megfelel egy szabályos korvettnek. A hajóorrban két ágyú, a taton ugyancsak kettő. Igen, ezt ajánlanám. Nem kell mást tenni, mint megerősíteni a fedélzetet, a hajóhombárokat átalakítani élelmiszer-, lőszer-és fegyverraktárakká, sőt legénységi szállássá is. Még a szükséges ballasztot is elbírja anélkül, hogy túlságosan terhelődne. Főhadnagy uram, ez a leglényegesebb: a terhelés. A fedélzeten elhelyezett lövegek, kiváltképpen dőlés esetén, erősen kilendítik a hajót biztonságos helyzetéből. Erre gondolnia kell. Ismétlem, ezt ajánlanám.

Tschiraga közbeszólt:

– Talán már kész is. Ugyanis Muggiában felszerelés alatt áll. Új hajó, teljesen új.

Gopcsevics mosolyogva intett.

– A legújabb. Ha óhajtják, megtekinthetik. Kitűnő hajóvezetőről gondoskodunk; a megfelelő kísérő legénység már nagyobb gond. Kevés a nélkülözhető ember. De a flottától szerezhet ön. Ha nem sikerül, itt is segítünk. Egy biztos: szívből örülnék, ha a mi kis hajónk valaha tüzelne a bécsi császár hadihajójára.

Jóízűen nevetett, összedörzsölte a kezét, kedélyeskedve, derűsen.

– Az előbb azt mondtam, hogy nincsen módunk a felfegyverzésre. De most, hogy összebarátkoztunk, kijelenthetem – erre is sor kerülhet, ha akadály támadna, és Palombiniék megtagadnák a szükséges fegyverek kiadását.

– Így, uram, így, ha bármi akadály támadna – visszhangozta Tschiraga.

A nagykereskedő büszkén hozzátette:

– Mert Gopcsevics nemcsak elefántölő puskákkal, hanem ha kell, ágyúkkal is rendelkezik!

Ezzel angolul odaszólt inasának, aki rendíthetetlen nyugalommal és szenvtelen arccal állt a szárnyas ajtó küszöbénél:

– John, kérem, kerítse elő Turkovics kormányost a Dinaráról! Amilyen gyorsan csak lehet! Siessen!

Tschiraga utána szólt:

– Az irodámban láttam, ott keresse előbb!

Monostory kotorászni kezdett az irományai között.

– Magammal hoztam az anyagi meghatalmazást, sőt felhatalmazásom van a hajó megvételére és átalakításának munkálataira is.

Gopcsevics legyintett.

– Lárifári, uram, engem ez most különösebben nem érdekel. Majd kiszámítjuk, mit ér az Implacabil... mert így hívják a hajót... ezt a nevet adtuk neki: Kérlelhetetlen...

A főhadnagy bólintott.

– Implacabile! Szép név, büszke név!

– Mi már az építéskor elkereszteljük a hajókat. Így szokás ez az Adrián.

Végre Porkoláb is megszólalt:

– Akárcsak nálunk a Dunán. A hadisajkákat, ha lerakjuk a főgerendát, elnevezzük Fecskének, Sólyomnak, Sasnak, Szélvésznek, s a név marad is rajtuk, amíg széthullanak vagy elsüllyednek.

Gopcsevics érdeklődve tekintett az alkáplárra.

– A Dunát csak Bécsnél láttam.

– Akkor nem sokat látott belőle – hördült fel Porkoláb, aki titokban megmaradt Duna-rajongónak, és ez a rajongás akkor is tartott, amikor már öreg tengerésznek nevezték. – Bizony, nem sokat, uram! A Duna a Csallóköznél válik igazi folyóvá, a Csallóköznél, amit mi Kukkóniának hívunk. Ott a szigetségben derül ki azután, kit tűr meg a folyó a hátán, kit nem!

A szokatlan és feltűnő szóáradat valóban az emlékek hatása alatt tört ki Porkolábból. És úgy lehet, folytatódott is volna, ha nem nyílik az ajtó, és nem lép be rajta az a megtermett, bőrnadrágos, bőrzekés, frígiai sapkás tengerész, akivel az irodafolyosó bábeli zavarában ismerkedtek össze.

Az uszkok kalózok leszármazottja tiszteletteljesen köszönt, lekapta fejéről a pomponos frígiai sapkát, s mint aki a legtermészetesebbnek találja, hogy beléphet az üzletház szentélyébe, kedélyesen a madárképű emberkéhez szólt: – No, Tschiraga uram, nem mondtam, kinek van nagyobb szüksége a másikra: Gopcsevics úrnak Turkovicsra vagy Turkovicsnak Gopcsevics úrra? Hanem ez a kutya, meg kell adni, csinos jószág! Akár egy borjú, akkora. De a borjak nem esznek húst, ez meg, hitem szerint, inkább lenyel egy ürücombot, mint egy marék szénát. Ebből is látszik, hogy okos kutya, mert helyében én is így tennék! – Ezzel derűsen rátekintett Gopcsevicsre. – Uram, az ánglius azt mondta: amilyen gyorsan csak lehet, jelenjek meg itt. Máris itt vagyok!

Monostory és Porkoláb kedvtelve nézte a fesztelen természetű, kedélyeskedő, vidám tengerészt. Ez ugyan nem rémül meg a saját árnyékától, de azzal sem törődik, hogy megnyerjen magának valakit, mert nyers és őszinte, mint maga a tenger.

Gopcsevics Szpiridion rámutatott a vendégekre.

– Turkovics, a mai nappal felmentem a Dinarán végzett szolgálatától. Ez az úr, signor tenente Monostory, az új parancsnok. Tőlem, Tschiraga úrtól, de elsősorban a főhadnagy úrtól fogadhat csak el utasításokat.

Az uszkok rablók ivadéka, Turkovics Daniló kedélyesen megvonta a vállát.

– Hajón vagy hajó nélkül kellene szolgálnom? Mert ha hajó nélkül, akkor fogom ezt a sapkát, a fejembe nyomom, és máris azt mondom: uram, köszönöm eddigi barátságát, de több nem kell belőle, mert hajó nélkül élni én nem tudok!

Gopcsevics megrázta a fejét.

– Erről szó sincsen. Áthelyezem az Implacabile kétárbócosra. Talán látta is már?

A kormányos elismerően bólintott.

– Láttam hát! Muggiában áll a sólya mellett. Szerelés alatt van. Úgy vélem, rendes hajó lesz, ha elindul.

Gopcsevics hirtelen mérges lett.

– Rendes hajó? Kitűnő! Bianca tervezte! – oktatólag mondta Monostorynak: – A legkitűnőbb hajóépítő. Az osztrákok nagyra vannak Párisi ezredessel, a velencei arzenál tervezőjével, de én állítom: Bianca nála is különb! Majd meglátja, főhadnagy urain, ha vízre száll az Implacabile – mit tud a hajó!

Monostory felállt, utána Porkoláb is.

– Úgy hiszem, eléggé igénybe vettük idejét, uram. A továbbiakra vonatkozólag...

Gopcsevics szélesre tárta karjait.

– A sorrend igen, egyszerű. Mielőtt megveszünk egy lovat, megnézzük. A hajónál is így van, természetesen meg kell, hogy nézzék, főhadnagy úr. Ma délután együtt kimegyünk Muggiába. John, kérem, szóljon le az istállóba, hogy a nagyobbik hintó négy órára álljon elő. Holnap reggel pedig, ha megfelel a hajó, elkészítjük a szerződéseket. Tschiraga úr lesz szíves erről gondoskodni.

Az ügyintéző mélyen meghajolt.

– Mindent a legjobban, uram, s a legpontosabban.

– Szállásuk természetesen a kaszárnyában, főhadnagy uram? – nyújtotta kezét a nagykereskedő.

– Nem, uram. Inkább úgy gondoltuk, hogy elkerüljük a kaszárnyát – válaszolta Monostory. – Valahogyan jobban érezzük magunkat – távolabb a kaszárnyától. Egy kis szállodát választottunk ki a Castello tövében, a Donata mellett.

– Akkor tehát délután négyre kérem önöket – fogott kezet Gopcsevics vendégeivel – Addig Turkovics átadja szolgálatát. Tschiraga úr, gondoskodjék utódról a Dinarán, A többit majd megbeszéljük, ha végleg megállapodtunk. Kormányos, kegyelmed is velünk jön, ne felejtse el!

– Ha hajóról van szó, uram bárhová elmegyek! – nevetett az uszkokok leszármazottja.

... És amikor a kát magyar kilépett a Gopcsevics-üzletház kapuján, nem tagadhatjuk el. hogy nagyot lélegeztek a könnyű szellő hozta tengeri levegőből.

– No, gazdám – derült Porkoláb –, lesz hajónk, meg akadt máris egy hajómester, akit igen derék fickónak vélek. Hanem hogy engem segédtisztnek léptetett elő!

Monostory jókedvűen nézett az alkáplárra.

– Egy parancsnoknak illő, hogy segédtisztje is legyen. Ki mást választhatok, ha nem téged? Nyugodj bele, hogy...

Hirtelen elhallgatott

Maga se tudta még akkor, azokban a percekben, mi is történt.

Csak belevágott egy érzés, hogy figyelik, nézik.

Lépteit lelassította. Közömbösen kezdett nézelődni. De figyelve, mindent megfigyelve. Porkolábot különösebben nem nyugtalanította, hogy a mondat nem kerekedett ki. Úgyis tudta, mit akart mondani a gazda.

Egyelőre úgy érezte, a leghelyesebb, ha belenyugszik a megtisztelő előléptetésbe.

Monostory pedig hol erre, hol arra tekingetett, és alig egykét perc után már nemcsak érezte, de tudta is, hogy figyelik.

A Szent Antal-székesegyház oszlopánál, az egyik oszlop védelmében meghúzódva, egy férfi állt.

Külsejében nem volt semmi feltűnő, de annál inkább a viselkedésében.

Látszott, hogy az oszlopot takarásnak használja, és arra tekint, amerről hőseink közeledtek.

Hol is látta ezt az embert? Mert látta, tudta, hogy már találkoztak!

A csontos arcot, a beesett szemeket, a homlokba hulló fekete hajat, a széles, lilásnak tűnő szálat elfelejteni nem lehet.

De hol látta? Hol találkozhattak? Hol? Hol? Hol?

És ahogy közelebb értek Porkolábbal együtt, egyre inkább – de feltűnés nélkül – a Szent Antal lépcsői felé irányítva lépteiket, a trieszti Canal Grande nyüzsgésében, járókelők, halászok, tengerészek, hajósok, munkások, kocsik, taligák, között eléje jött egy kép.

Igen, álig néhány nappal ezelőtt, amikor elbúcsúzott Malatestáéktól, s kilépett a házból, alig néhány lépés után, a Colosseum tövében meglátta ezt az embert.

Ezt a fekete hajú, sápadt arcú, beesett szemű embert.

Akkor is így figyelt rá, a Colosseum árkádja alól, mint most a bazilika oszlopa mögül.

– A teremtésit! – sziszegte magyarul. – A teremtésit!

Erre már a nyugodtan ballagó Porkoláb is felneszelt:

– Csak nem imádkozik, főhadnagy uram?

Jó darab utat megtettek, elhagyva a Grande partját, magát a bazilikát is, amikor válaszolt Porkolábnak:

– No, komám, akár hiszed, akár nem – figyelnek!

– Kik?

– Azt még nem tudom, de – valakik.

Porkoláb megsodorta bajuszát, csendesen nevetett.

– Csak szóljon, gazdám, mikor kell ütni, mert akkor odacsapok!

Monostory is nevetett.

– Ütni egyhamar bajosan kell, de résen lenni annál inkább. Majd mindjárt elválik, hogy követ-e az, aki ránk lesett.

Elhagyott utcácskában haladtak éppen. Az utca éles szögben, mint valami zsákutca, végződött. Azonban egy bedőlt fal és több, ugyancsak bedőlt épület – valamikori istálló megmutatta, hogy az utcácska továbbfolytatódik.

A bedőlt falnál Monostory hirtelen elkapta Porkoláb karját, maga után húzta.

– Itt elbújunk, vigyázz!

Néhány lépés után kitűnő búvóhelyet találtak.

Egymáshoz szorulva, a kőkerítés és az épületfal-maradvány védelmében, rejtve voltak az utca felől. Ugyanakkor a réseken kitekinthettek.

Nem kellett sokáig várni. Léptek közeledtek.

Monostory megszorította Porkoláb könyökét.

– Ez az!

A sápadt arcú, beesett szemű ember feltűnt az utcakanyarban.

Most, a fal védelmében, jobban megnézhette Monostory.

Igen, az volt, a veronai ismerős! Vállán akkor is a fekete felleghajtó lógott, fejét régies kürtőkalap fedte, de úgy, hogy rendezetlenül fésült fekete haja a homlokába hullott. Az egész ember fekete volt. A csizma, a nadrág, a frakkos kabát, még a széles nyakkendő is. Mindössze a kézelő és a csipkés inggallér vált el fehéren a feketeségtől. Az idegen megjelenésének komorságát aláhúzta csontnyelű pálcájának feketesége is.

A sápadt arcú lassan közeledett, de akár a lopódzkodó róka, lesve, szimatolva.

Pontosan Monostoryék rejteke előtt megállt.

Látszott az arcán, hogy meglepődött.

Előre, majd oldalt nézett, végül hátra.

Pálcájával dühös mozdulatot tett, láthatatlan ember vagy tárgy felé suhintott.

Olyan közel volt, hogy karjukat kinyújtva elérhették volna. Jól látszott a sápadt arc pergamenszerűsége, a füléből kiálló szőrpamacsok, de az is, hogy bal kezén csak négy ujj volt, az ötödik, a hüvelykujj hiányzott.

Ez akkor tűnt fel Monostorynak, amikor a meglepődött ember – nyilván mert akiket követett, eltűntek a szeme elől – bal kezével feltolta kalapját, és idegesen megsimogatta a homlokát.

A fekete férfi egy darabig egy helyben állt, tétovázott, bizonytalankodott.

Nem kétséges, mérlegelte a helyzetet.

Majd hirtelen mozdulattal balra fordult, és valósággal rohanni kezdett.

Rajtuk kívül egy lélek sem volt látható az elhagyott utcácskában.

– Ezt ugyan elvitte az ördög! – suttogta Porkoláb.

– Ne hidd! Még találkozunk vele. Hanem most tűnjünk el innen, amilyen gyorsan csak lehet!

Előbújtak a rejtekről, s akkor látták, hogy az utcácska, ami zsákutcának tűnt, több ágban folytatódott. Tenyérnyi terecske látszott a romfal és épületmaradványok előtt.

A sápadt arcút semerre nem látták.

Monostory Balázs és társa visszafordult, amerről jött.

Ugyan ki lehetett az ismeretlen, aki már Veronában rálesett, és most – egészen idáig követte őket? Kinek a parancsára, s miért, ugyan miért?

Erre gondolt Monostory Balázs, de Porkoláb Péter alkáplár is, pedig lett volna okuk másra is gondolni.

Így többek között arra, hogy találkoztak egy mulatságos fickóval, akit Fiffi la Sabbának neveznek, egy rokonszenves, bár nagyszájú tengerésszel – Turkovics Danilóval –, egy különleges kis emberkével, Tschiraga úrral, de mindenekfelett Gopcsevics Szpiridionnal, aki nemcsak gazdag ember, nagy vadász, hanem gyűlöli az osztrákokat is, sőt talán maga is a carbonarik közé tartozik!

Lett volna mit megbeszélni ezekről az új ismeretségekről Monostorynak és Porkolábnak. A hajóról, az első magyar tengeri hadihajóról nem is beszélve, amit majd délután meglátnak.

És mégis: nem tudtak szabadulni a csonka kezű férfi szúrós tekintetétől, sápadt, majdhogynem hullaszínű arcától.

Ki lehetett, és miért követte őket?...

 

HATODIK FEJEZET

 

Tragédia Veronában – Megjelenik a nápolyi flotta, és szörnyű, izgalmat okoz a császáriaknál – Nem marad el a sápadt arcú sem, de ebben az esetben mégsem ő a legfontosabb, hanem az, hogy feljutunk az Implacabile fedélzetére.

 

1848 tavasza és kora nyara a feszültségek ideje volt.

A márciusi események után mintha nyugalom terült volna Bécs nagy gondjaira. Tudjuk, Bécsben március 13-án, Budapesten 15-én, Milánóban 18-án, Velencében 19-én történtek a forradalmi megmozdulások. Milánót feladta Radetzky tábornagy, és azt is tudjuk, nem lehetett mást, mint visszavonult a „várnégyszögbe”, Mantua, Verona, Peschiera, Legnano megerősített térségébe.

Velencében rövid időre a börtönből szabadult Manin, az utolsó dózse keresztfia, valamint társa és hűséges barátja, Tommaseo költő vette át a hatalmat, a polgári szabadság irányítását és a népjogok érvényesítését.

A velencei események hatása alatt – vagy inkább még azt idejében megneszelve – intézkedett az ottani hajóépítő arzenál és fegyverraktár parancsnoka, hogy minden hajóegység, amelyik akár javítás alatt áll, akár előkészület alatt van, de úszóképes, hagyja el a világtörténelem egyik leghíresebb városát.

Így került át Triesztbe a készülő fregatt, a Novara hajóteste, aminek az Almissa gőzös segítségével Muggiába való levontatását Monostory Balázs a Gopcsevics-üzletház ablakából végignézte.

Azokban a napokban még nem sejthette, hogy az olasz nép szabadságharca az osztrák uralom ellen diadalmaskodni fog.

Monostory Balázs „viszontlátással” búcsúzott Malatestáéktól, legjobb és legkedvesebb veronai barátaitól.

Azt már természetesen nem tudhatta, hogy elutazásának napján – amikor hóvihar szántott végig a Dolomitok tövében, Velencén és Lombardián – Verona városában több letartóztatás történt.

Tűzzel-vassal a carbonarik ellen! – ezt a parancsot adta ki az agg Radetzky tábornagy.

Radetzky és helyettese, Hess tábornok, valamint maga Rainer főherceg is, a császár személyes képviselője, a legerélyesebben követelték, hogy a titkosrendőrség, valamint a hadsereg kegyetlen szigorral lépjen fel az ellenállók és általában az olasz hazafiak ellen. A rendőrügynökök (így hívták a titkosrendőröket) feje nem kisebb személy volt akkor, mint a fiatal O'Donnel gróf, Milánó volt alkormányzójának öccse. Ez az O'Donnel gróf és Pöltzl őrnagy, a kegyetlen szívű, Haynau-jellemű tiszt, a legjobb barátok voltak.

Rainer főherceg Veronába érkezése és a letartóztatások között nyilvánvaló az összefüggés. Rainer főherceg azért jött Veronába, hogy a császár nevében átvizsgálja Radetzky előkészületeit, és helybenhagyja a védelmet, majd – siker esetén – az ellentámadást.

O'Donnel gróf és Pöltzl munkába lépett!

A „várnégyszög” titkosrendőrségének többségét mozgósították. Gyorskocsik hozták az ügynököket Veronába, mint mondták: „megtisztítani az utat őfensége Rainer főherceg előtt”. Ez az este és éjszaka volt Verona fekete estéje és éjszakája.

Katonaság vonult az utcákra, a hidakhoz, a terekre.

Minden polgári személyt visszazavartak a házakba, otthonukba vagy oda, ahol éppen tartózkodtak.

O'Donnel maga irányította a letartóztatásokat.

A lista hosszú volt és kimerítő. Még csoda, hogy egyszerű házkutatással megmenekült a letartóztatástól az agg Mirandolina néni és inasa, az öreg és hűséges Giacobbe bácsi. Feldúltak mindent, még a néhai nagy Agostino Taddeo gyönyörű képeit is lerángatták a falakról, hogy mögöttük rejtekeket, titkos falfiókokat, rekeszeket keressenek. Feldúlták Monostory volt szobáját; ők tudták, mit kerestek ott. Rátörtek több pap, polgári személy, kereskedő és orvos, építész és tanár otthonára. A letartóztatottakat a Cittadella várpincéjébe vitték, apró cellákba osztva őket, hogy kihallgatásuk után valamerre elszállítsák őket – élve vagy holtan.

A rettegés éjszakáját élte át akkor Rómeó és Júlia megkapó szépségű városa.

Voltak, akik az ablaktáblák résein át látták, amikor Jacopo Malatestát és családját – feleségét, lányát, két fiát – fegyveres katonai kísérettel az egyik mellékutcában várakozó ponyvás kocsihoz kísérték polgári ruhás rendőrök és fegyveres katonák. Látták azt is, hogy a kocsin ott kuporog, sírdogál, rémüldözik egy idős nő, az öreg Cesare Gamba, a költő háziasszonya. Gamba – hiszen tudjuk – nem tartózkodott a városban. Helyette elvitték az idős háziasszonyt, egy jámbor falusi nőt, aki se írni, se olvasni nem tudott.

De azt már nem látták, csak később értesültek róla, hogy a Malatesta-házban drámai jelenetek játszódtak le.

A titkosrendőrök veronai rajtaütése, O'Donnel és Pöltzl műve oly gyors, annyira váratlan volt, hogy senki nem értesült előzőleg az eseményről.

Malatestáék házában vendég tartózkodott: Rocco Malatesta; Malamocco sindacója, a velencei lázadók és titkos ellenállók egyik vezetője, Manin leghűségesebb híve. Akkor már az osztrák hatóságok tudták, hogy Velence felszabadításának legfőbb részese a kis Malamocco volt, ahová a carbonarik titkos emberei begyűjtötték a fegyvereket, és onnan osztották tovább, az éj leple alatt, csónakon, a lagúnák sötétjében, pincéken, folyosókon keresztül, ami pókhálószerűen fűzi össze Velence ódon, vízben és cölöpök ezrein álló házait.

A rajtaütés gyors és váratlan volt.

Rocco Malatesta megkísérelte a szökést. – Vele együtt Jacopo, Gabriela és az egyik fiú, a tizenhét éves Jacopo.

Lövések dördültek, kiáltások hangzottak.

Az öreg római aréna falain, boltíves folyosóin visszhangzott a puskák és a pisztolyok csattanása, a golyók robbanása.

Végül csönd lett.

A padláson, ahonnan a szomszéd ház tetejére akartak menekülni az üldözöttek, holtan feküdt a hős, Malamocco polgármestere, Rocco Malatesta.

Jacopo lábát, Gabriela karját lövés érte. A fiatal Jacopo nagybátyja mellett, ifjú életét befejezve, arra várt, hogy a katonák elszállítsák.

Minderről Monostory Balázs hosszú ideig semmit nem tudott. Hudács Pistát kérte meg arra, hogy küldjön időnként értesítést, de a jó barát is a Cittadella foglya lett.

Így állt Pöltzl bosszút azon a magyar tiszten, akit szívből utált, akit gyanúsnak tartott, és aki Mészáros Lázár jóvoltából kicsúszott a markából.

Rácsapott Hudácsra, a jó barátra, kegyetlen ököllel, vad gyűlölettel minden magyar iránt.

– A császár nevében! – lépett egy tiszt Hudács elé, amikor átadta szolgálatát, és hazafelé igyekezett. – Kövessen!

Így tűnt el a pozsonyi jó barát, a derűs, mindig vidám Hudács Pista Monostory életéből.

Többé soha nem látták egymást.

Ok nélkül semmi nem történik. Bécsben a schönbrunni palotában, de az agg tábornagy és Rainer főherceg hadiszállásán is a rettegés, a bizonytalanságtól való félelem lett úrrá. Visszavonulás Milánóból és Velencéből, a védelmi állás kritikus volta, még inkább a hírszerzők közlései tették, hogy ÉszakOlaszország megszállói elérkezettnek tartották az időt – a legkeményebb eszközök használatára.

Tűzzel-vassal a carbonarik ellen – ezt hirdették az osztrákok, és meg is valósították.

Ugyan mit jelentettek Radetzky, Hess, O'Donnel és Pöltzl hírszerzői?

Elsősorban is azt, hogy a carbonarik szabotázsai egyre szaporodnak, ugyanakkor az Abruzzókon innen, Parrna és Modena térségében, továbbá Milánó és Cremona között szerveződik egy hadsereg, amelyik arra vár, hogy az osztrákokra vesse magát.

Károly Albert szárd király, a Savoyai-ház feje, Ferdinánd nápolyi király és IX. Pius pápa seregei gyülekeztek itt, de hozzájuk csatlakoztak a carbonarik szabadcsapatai is.

A hírszerzők idejében megtudták, hogy a nápolyi király tizennégyezernyi katonát küldött északra, a régi forradalmi tábornok, Pépé vezényletével. A pápa seregét Durand vezényelte, míg a szárd (szardíniai) hadat maga Károly Albert. Még Leopold, a toscanai nagyherceg is (Ferdinánd osztrák császár rokona) küldött katonákat Károly Albertnek, amikor ez a szemre nagy sereg átkelt a Ticinón, és felkészült a leszámolásra: Ausztria kiűzésére – négy évtized után! – a gazdag, kincses északi területekről, Lombardiából és Velencéből, a „koronaországból”.

És Magyarországból sem jelentették éppen a legjobbakat Bécs titkosügynökei.

Március 15-e álomból rázta fel a mélyen alvó Kánaánt. – Mintha megingott volna az osztrák kétfejű sas bécsi fészke...

Az események egyre gyorsabb ütemben peregtek.

Mindebből – Verona drámai éjszakájából, és ami után történt – Monostoryék részleteket nem tudtak. Csak annyit, amennyit a szóbeszéd küldött szájról szájra. S ez olyan kevés volt. A kikötővárosok érdeklődése ritkán irányul a szárazföld felé.

A tengerészeket inkább az érdekelte, ami a tengeren történt, és így voltak a Gopcsevics-üzlelház tagjai is, akiket elsősorban a pénz, az áruk szállítása, a hajók kifutása vagy jötte érdekelt.

A veronai tragédiát elnyomta egy hajóhad megjelenése.

Monostory Balázs és Porkoláb Péter – valljuk be nyíltan – az ismeretlenségbe hullt bele, amikor átlépte Trieszt falait.

Elszakadtak mindentől, ami a hazára emlékeztette, ami a hazához kötötte őket. Elszakadtak a barátoktól, a bajtársaktól, akikkel az eltelt katonaévek összefűzték őket, mint mondani szokták: jóban, rosszban. Még a veronainál is idegenebb, ismeretlenebb környezetbe kerültek. Monostory számára Veronában ott volt az ezred: tisztek, altisztek, legények, akik között szép számmal akadtak barátok. Ott volt maga Mészáros Lázár, nagy tekintélyű törzstiszt, aki bár konzervatívan azt hangoztatta, hogy Bécs mellett hűen ki kell tartani, mégis a magyarságát és a néphez való hűségét taksálta a legtöbbre. Mészáros Lázár biztonságot, támaszpontot adott. És ott voltak Malatestáék vagy az otthont adó Mirandolina néniék. Csupa kedves, jó ember! Porkoláb Péter hasonlóan sokat vesztett, legfőként a sajkáscimborákat, egy csomó dunai legényt, komáromi, győri, mohácsi, titeli barátot. De számára támaszpontnak ott volt mégis a főhadnagy. Volt tehát, aki felülbírálta tetteit, elgondolásainak helyességét vagy helytelenségét.

Később, sok-sok évvel később, amikor már kellő távolságból nézhette múltjának ezt a szakaszát Monostory Balázs, Triesztre úgy gondolt, mint egy nagyon idegen városra. Pedig Trieszt már akkor is szép, sokszínű, érdekes hely volt. A várost körülölelő hegyek, a hatalmas öböl szemet gyönyörködtető látványossága, az Adria távolba elnyúló kék vize, az óváros festőisége, a Grande környékén kibontakozó új város és mindenekfelett a kikötő mozgalmassága élményt adtak annak, aki szereti a különleges látnivalókat.

De Trieszt osztrák volt, vagy ahogyan akkortájt nevezték: „német”, még akkor is, ha az Adria-vidék vagy a Levante emberfélesége nyüzsgött az utcáin, vagy az üzletházak és üzletek cégéreiről szerb, olasz nevek tűntek a járókelő szemébe.

Triesztet rettentően féltette Ausztria.

Ez a kikötőváros volt a legfőbb kapcsolat a tengerrel, tehát a kereskedelemmel. Már akkor is érvényes volt az az elmélet, hogy amelyik ország partjait a nagy kék országút hullámai mossák, az csak gazdag ország lehet.

Ausztria gazdagságának és hatalmi erejének egyik legfőbb részese ez a város volt. Féltették, védték, vigyázták.

A várost környező hegyeket, dombokat ágyúkkal rakták meg. A város középső részén emelkedő Castello csak a pókháló közepét jelentette, innen ágazott szét a számtalan kicsi és nagy erődítmény, védelmi állás, bunker, futóárok, őrhely, figyelő- és jelzőtorony.

Muggiában, Trieszt külvárosában horgonyoztak a hadihajók, amik már az első tekintetre elárulták, hogy Ausztria mégsem tengeri állam, s a bécsi urak nem sokat konyítanak a tengerhez, esetleg nem is szerétik azt. A bécsi császár akkori hadihajói nem sokban különböztek Nelson fél évszázaddal előbbi hajóitól. Többségükben öreg, kimustrált hajók voltak, inkább partvédelemre, mint tengeri támadásra, ütközetre valók. Régimódi ágyúk, a zűrzavaros kötélrendszerrel visszafogott guruló lafetták (ágyútalapzatok) és a nehezen adagolható, régies lövedékek mind hozzájárulhattak ahhoz, hogy Ausztria tengeri flottáját elavultnak nevezzék.

Monostory trieszti tartózkodásának második napján – amikor már átesett a nagy élményen, amire még álmában se mert gondolni – felvette (életében utoljára!) a császári egyenruhát. Vele együtt Porkoláb is így tett. A kis fogadó tulajdonosa, amikor vendégeit így látta meg a falépcsőn lefelé jönni, azt sem tudta, mint mondjon reggeli üdvözletet.

A fogadós kereskedőknek nézte új vendégeit, ami a fogadósok szemében egyáltalában nem lenéző rangsorolás, se nem rossz üzlet, de azt bizony nem hitte, hogy őfelsége a bécsi császár fehér mentés és galléros tisztjével és magas csákós, kék zubbonyos sajkás altisztjével áll szemben.

– Uram, tiszt uram, micsoda megtiszteltetés! – hebegte a fogadós. – Miért nem méltóztatott mondani? Néma gyereknek anyja sem érti szavát! A legszebb szobát nyitottam volna ki, a legszebbet! Hé, Joszip, hé, Jovanka, azonnal átteszitek az urak holmiját! – A főhadnagy úr a sarokszobába kerül, a másik tiszt úr a mellette levőbe! De előbb takarítani, hé, Joszip, hé, Jovanka!

– Még akkor is ezen a jeleneten nevetgéltek, amikor elhaladtak a katedrális mellett, és beléptek a Cittadella várkapuján, hogy Monostory átadja a trieszti körzet parancsnokának, báró Jedina-Palombini tábornoknak Hess tábornok főparancsnokhelyettes utasítását.

„Utasítom őfelsége a Császár trieszti katonai körzetének parancsnokát, báró Jedina-Palombini tábornok urat, hogy fogadja kihallgatáson Monostory Balázs (Ferenc Károly-ezredbeli) főhadnagyot, hallgassa meg előterjesztését, s tegye lehetővé, hogy az előterjesztésben foglaltak – amelyeket főbb vonásokban jelen rendelkezésemhez írásban is csatolok – megvalósuljanak...”

A Cittadella belső kapurészét két ágyú, egy sorompó és a sorompó mögött számtalan fegyveres őrizte. Az őrség tisztje csak az iratok tüzetes átvizsgálása után engedte tovább Monostoryékat.

– Állandóan háborús készültségben élünk – mosolygott a tiszt. – A tábornok úr így rendelkezett.

A Cittadella óriási bástyája, az annál is nagyobb, impozánsabb rohamsarkantyúja fenyegetőleg meredt eléjük.

– Itt, gazdám, lélek se ki, se be! – dörmögte Porkoláb. Újabb sorompó következett, újabb vizsgálat. Majd még egy.

– A teremtésit! – hördült fel végül Monostory is ekkora óvatosságon, katonához mégsem illő túlzáson. – Itt talán még az őrségtől is félni kell!

Órák múlva állt a főhadnagy Trieszt nagy hatalmú tábornoka elé.

Jedina-Palombini báró kísértetiesen hasonlított a horvát bánra, Jellasicsra. Talán ez a hasonlóság okozta, hogy testilelki barátok, szinte testvérek voltak. Egyformán törtek céljaik felé, egyformán óhajtották hadnagy korukban a kapitányi, őrnagy korukban az ezredesi rangot elérni. Elérték. Majd a tábornokságot. Ezt is elérték. Mindkettőjük mellett erős oszlop állt: Windischgraetz herceg.

Ha ránézünk Jellasics képére, egyben Jedina-Palombini tábornokot látjuk magunk előtt. Ugyanaz a kopaszos fej, pedrett bajusz, szigorú nézés, hízásra, sőt elhízásra hajlamos, középmagas figura. Tenyérnyi vastagságú aranygallér övezte a nyakát, messzire hirdetve tábornoki voltát. Az aranyzsinóroktól ékes, érdemrendekkel behintett, piros kézelős, világoskék tábornoki zubbony lenyűgöző megjelenést adott.

A tisztelgést sehogy sem, a köszönő szavakat alig fogadta.

Mindössze ránézett Monostoryra, és ennyit mondott:

– Hm?!

Monostory mindenekelőtt átnyújtotta Hess tábornok főparancsnokhelyettes utasítását, majd azokat a papírokat, amelyek az irathoz tartoztak. Jedina-Palombini közömbös tekintettel haladt egyik sorról másikra. Időnként azonban mintha gúnyos mosoly rebbent volna rideg-hideg, kerek arcára, szájának szögletébe.

Monostory feszesen állt, és arra gondolt: de jó lenne már kitakarodni ebből a szobából.

– Hm! – krákogta Jedina-Palombini. – Hm!

Majd hátradőlt a székén, foghegyről szólt, természetesen németül:

– Hát ez marhaság! Mit akarnak a magyarok az önálló hadsereggel? Ezen már eleget nevettünk barátommal, Jellasics báró tábornok úrral, aki most Horvátország bánja. Marhaság! De még nagyobb marhaság ez a hadihajó! Fiume védelmére! Kinek kell az az ócska kis város? Talán éppen a horvátoknak?! Hahaha! Vagy Ausztriának? Hahaha! Játékszernek kell az a hajőcska, talán éppen a főhadnagy úr játékszerének, Mészáros ezredes úr kitalálására! Hallom, miniszter lett belőle! Ez is marhaság!

Monostory láthatólag szenvtelen arccal meredt az előtte ülő generálisra.

Szíve azonban egyre hevesebben vert, testét elöntötte a veríték, keze lassan ökölbe szorult. Üssön, ne üssön?... Ha üt: megvédi állandóan lenézett hazája, a lekicsinyelt Mészáros Lázár és a maga becsületét. Ha nem üt: egész életére nem felejti el ezeket a szégyenteljes perceket, mindenét megbecstelenítő szavakat.

Érezte, hogy nem kap levegőt, hogy a torkát vasmarok szorítja össze. Alig tudott hangot adni, amikor közbeszólt:

– Kérem, tábornok uram...

– Talán nem tetszik, ami mondok?! – csattant Jedina-Palombini. – Hadihajó a magyaroknak! Ladik a tengerre! Ha-haha!

Monostory elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Ha az életébe kerül, akkor is megtáncoltatja ezt az átkozott császári bérencet, gőgös nagy urat!

– Tábornok úr, én nem.azért állok ön előtt, hogy engedélyt kérjek. Az engedély megvan, Hess tábornok úr aláírta. Az önnek szóló utasítás szerint a felszerelést kell itt Triesztben, a trieszti katonai körzettől megkapni! Ha Radetzky tábornagy úr őkegyelmességének helyettese jónak talál a felelős magyar minisztérium, a magyar haza védelmére rendelt honvédség számára egy hadifregattot felszereltetni, akkor...

–... én fogjam be a számat, ezt akarja mondani?! Mit képzel maga, főhadnagy...

Kivágódott az ajtó.

Jedma-Palombini egyik személyi tisztje lépett be nagy sietve, kopogás nélkül.

Arca már az ajtónyitás pillanatában elárulta, hogy valami rendkívüli történt. Izgatottan, majdnem rémülve lépett, inkább ugrott a tábornok elé.

– Kegyelmes úr, a tengernagy úr zászlóstisztje... – az ajtóhoz mutatott – ... fontos hírt hozott...

Friedrich Poci báró korvettkapitány, később a Novara világ körüli útján a fregatt másodparancsnoka, jött sietve a tábornok elé.

– Tábornok úr, a tengernagy úr tiszteletét küldi, és... Elhallgatott. Kérdőleg nézett Monostoryra. Monostory kihúzta magát, meghajolt.

A tábornok intett.

– Végeztem. A többit majd parancsban kapja.

A tengerésztiszthez lépett.

– Nos?

A korvettkapitány száraz, kimért hangja az ajtóig hallatszott:

– A nápolyi flotta ...

Monostory lenyomta a kilincset, kint volt. A segédtiszt szobájában a folyosóra vezető ajtónál állt Porkoláb Péter. A szobában több tiszt egy térképre hajolva vitatkozott valamin. Mindegyik riadt volt, meghökkent, mint amikor olyasmi történik, aminek elkövetkezésében nem hisznek.

Monostorynak még annyi ideje sem volt, hogy társával tisztelegjen a szobában levőknek, amikor a tiszt és mögötte a korvettkapitány kirohant. A tiszt futtában kiáltotta:

– Riadó! Teljes hadi készenlét! Uraim, továbbadni a parancsot!

A Cittadellában megszólaltak a trombiták. Tirá-tirá-titirá! Tirá-tirá-tiürá!

Riadó! Riadó!

Ezt adták tovább a jelzőtornyok morzetükrei.

Ezt az erődökön elhelyezett, égnek törő árbocok jelző zászlói.

Ezt vették át a kikötőben horgonyozó katonai hajóegységek, hadihajók, jelzőbárkák, őrnaszádok.

És küldték tovább Muggiába, a flotta védelmi kikötőjébe, ahol az egyik móló mellett csendesen pihent a magyar hadifregatt, az Implacabile.

Déli szél fújt, sirokkószaga volt. Hirtelen párás lett a levegő, s egyszeriben minden nyirkossá, nyúlóssá, nyálkássá vált.

– A nápolyi flotta – hallotta Monostory Balázs.

– Berezeltek a császáriak! – nevetett Porkoláb Péter. – Hallottam mindent, amikor becsörtetett a tengerész uraság. Azt kiabálta: „Hol a tábornok úr, hol van, azonnal intézkedésre van szükség, ellenséges flotta közeledik!”

Az egész Cittadella megbolydult.

Tisztek rohantak, kardjukat csatolták, csákójukat erősítették az álluk alá. Jelentők, ordonáncok nyergeitek a lovukat, majd vetették magukat nyeregbe. Ágyúkat görgettek elő, hámos lovakat szerszámoztak, nyergeitek. Csapatok sorakoztak, futottak le lépcsőkön, létrákon, emeletekről, hídlásokról, barlangszerű kazamatákból.

Riadó! Riadó!

Percekkel később már Muggiában vonták fel a vitorlákat a fregattokra és a korvettekre.

Valóban igaz volt a hír: ellenséges flotta, Ferdinánd nápolyi király hajóhada közeledett Trieszt felé.

Monostory Balázs és Porkoláb Péter igen szerencsés helyzetben volt. Rájuk nem vonatkozott semmiféle riadó.

– Mintha civilek lennénk! – élvezte a helyzetet Porkoláb Péter, aki még szótlanságából is felengedett. – Rohanj, komám, itt a világ vége!

Ez az utóbbi megjegyzés egy ulánusnak szóít, akit a nekivadult ló sehogyan se akart nyergébe engedni. Az ulánus egy lábon táncolt a ló mellett, az pedig forgott, hátrált, majd megugrott, és kétségbeesett, szégyenkező lovasát földön hagyta.

A várkapuban, a Cittadella láncos hídjai mellett nagyobb katonacsoport nézett a távoli tenger felé.

Apró, pillangónak tűnő, szürkésfehér foltocskák látszottak.

Ezek a foltocskák egyre nőttek, növekedtek.

– Tizenhét... tizennyolc . .. huszonegy ... huszonhárom hajó!

– Nem, dehogyis! Huszonhat! – kiáltotta az egyik katona az őrségből.

– Huszonöt! – kardoskodott a másik.

– Bolondok, nem látjátok? – mérgelődött a harmadik. – Hátrább is látni vitorlákat!

Mindenesetre tény, hogy aki Trieszt felé irányította a hajókat, jól számított: a déli szél, a sirokkó valósággal űzte, hajtotta – egyenesen neki a kikötőnek – a hajókat. Ugyanakkor a legkínosabb helyzetbe hozta Ausztria flottáját: a muggiai öböl kitűnő védelmet adott a hajóknak, de a déli szélnél valósággal megbénította kifutásukat.

Egy-egy hajó még csak kilavírozott valahogy az ellenszélben, de a többi, a flotta már bajosan. Összeütközés veszélye nélkül szó sem lehetett róla, hogy Spaun admirális hajóhada kifusson Muggiából.

Mégis vitorlát bontottak, és az ágyúkat élesre töltötték, úgy várták az ellenséget, akinek a szándéka láthatólag a rajtaütés volt.

A Punta Sottile, a Punta San Andrea fokok, a San Michele, a Monté D'Oro, a Rocco és a Kolonkavec – a muggiai öblöt karéjozó hegyek – ágyúi, messze hordó lövegei arra vártak, hogy elhangozzék a parancs: tűz!

Az Osztrák Lloyd egyik kerekes gőzöse és két nagyobb áruszállító vitorlás riadtan igyekezett a kikötő védelmébe. A kerekes gőzös kéményéből az erős szél vastag, fekete füstöt kavart. Ugyancsak rakhatták a kazánt a hajócska fűtői. A vitorlások – az egyik két-, a másik háromárbocos – minden ponyvát kifeszítve a hátszélnek, szinte versenyt futottak a mögöttük haladó nápolyiakkal.

– No, gazdám, ebből lesz valami! – dörzsölte a kezét Porkoláb Péter. – Megérte, hogy felmásztunk ide!

Monostory bólintott. A tábornokra gondolt s arra, hogy az ellenséges flotta felbukkanása óvta meg Jedina-Palombinit attól, hogy megtudja: mire képes egy magyar ember ökle. De természetesen elsősorban a hajóra gondolt, Kossuth Lajos jövendőbeli hadifregattjára. Az Implacabile most arra vár, hogy látogatást tegyenek rajta, mert Turkovics főkormányos és hajómester vezérletével fedélzetén talán már ott van minden ember, akit Gopcsevics Szpiridion a munkálatokra kijelöltetett.

És mi lesz, ha a tábornok megmakacsolja magát, és nem engedélyezi a hajó felszerelését? Mert ez is lehetséges. Akkor visszafordul Veronába, vagy elküldi Porkolábot Mészáros Lázárhoz segélykérőként?

A megkapó, érdekes látvány mellett is kavarogtak fejében a csüggesztő gondolatok.

A nápolyi hajók egyre közelebb értek. Már nemcsak a vitorlák látszottak, de igen jól a hajók teste is. A szürkés színű vitorlák arra vallottak, hogy a hajókat az angolok szerelhették fel.

A hajókat ügyes tengerészek irányították: az erős sirokkó sem szórta szét alakzatukat. Elöl jöttek a felderítő kisebb naszádok, mögöttük a gyors járatú korvettek, végül a nehezebben irányítható, kisebb és nagyobb fregattok.

A Cittadella bejáratánál álló katonák, tisztek és altisztek elsősorban is azt találgatták, mit akarhatnak a nápolyiak. Triesztet megtámadni, lerohanni, elfoglalni? Bajosan. Mint ilyenkor általában, okos megállapítások hangzottak el.

– Ebből blokkírozás lesz, meglátják – mondta egy öreg, sok háborút viselt kapitány. – Kikapcsolni a kereskedelmet, megbénítani minket. Az idő is kedvez erre, állandó a déli szél.

– Lehet – helyeselt egy szakállas tüzértiszt –, de még valószínűbb, hogy sor kerül a „várnégyszög” megtámadására, és a flottának az a feladata, hogy lekösse az itteni erőket.

Néhány napnak kellett eltelni, hogy Monostoryék előtt is bebizonyosodjék: igaza volt a két öreg hadfinak.

Váratlanul óriási robaj támadt.

Megszólaltak a messze hordó ütegek!

Közel kétszáz ágyú lőtt egyszerre a közeledő hajókra, a Cittadella hatalmas északi bástyáján elhelyezett jelzőtorony piros rakétájának jelére.

A San Roccóval kezdődő és a Miramare feletti magaslattal záródó védelmi körív összes ágyúja – közöttük a cseh gyárak valóban híres, nagy röppályájú parti lövegei – ontotta a lövedékeket. Percek alatt kesernyés, szemet, torkot csípő lőporfüst borította be előbb a hegyek oldalát, majd magát a várost is.

A part felé törtető hajók alakzata hirtelen szétvált, mint valami óriási legyező, szétterült.

A naszádok jobbra és balra kanyarodtak. A mögöttük haladó korvettek ugyanígy. A fregattok lassították sebességüket (vitorlák lazításával, megeresztésével), majd amikor most már oldalukkal a part felé fordultak, s előttük nem volt hazai hajó. a hajóágyúk bömbölése is megkezdődött.

Az első áldozat a Lloyd-hajó volt. Jobb oldali lapátkerekét zúzhatta szét egy vagy több lövedék, mert hirtelen forogni kezdett, azután a két árboc, a kémény vészesen megbillent, végül a hajó oldalt fordult, és süllyedni kezdett.

A kerekes gőzös tragédiájával egy időben bekövetkezett a háromárbocos tragédiája is.

Előbb a főárboc vitorlái lazultak meg, az óriási marsvitorla elszabadult, vitte a sirokkó erős szele, akár a mesebeli hatalmas sirályt, végül az árboc, ez az öt emelet magas, háromrészes óriás előredőlt, rá az előárbocra, és azután ketten együtt a hajó elejére. Mint amikor az ember önmaga lábába botlik, úgy botlott meg, a hátszél egyébként is veszélyes nyomása alatt, a szép nagy vitorlás. Orrával a hullámok alá fúródott, ekkor kidőlt a harmadik árboc is.

Monostory elfordult.

Életében most látott először hajótragédiát. Egyszerre kettőt, percek alatt.

– Az anyád! – hümmögte Porkoláb Péter. – Nem szeretnék most azon a hajón lenni!