Alkonyatkor néha előfordul, hogy a repülőgépek kondenzcsíkja rózsaszínűnek látszik. Ha derült az ég, akkor különösen szép a környező kék éggel alkotott kontraszt. A Nap már lenyugodott, a látóhatárt rózsás ragyogás tölti be, elárulva, hol rejtőzik a Nap. A sugárhajtású repülőgép azonban olyan magasan száll, hogy onnan még látszik a majdnem lenyugvó, vöröses színű napkorong. A hajtóművekből kiáramló vízpára azonnal kicsapódik. A nagy magasságban uralkodó fagyos hőmérsékleten a hajtóművek vékony, vonal alakú felhőt képeznek maguk mögött, ezt világítják meg a lenyugvó Nap vöröses sugarai.
Néha a különböző repülőgépek egymást keresztező kondenzcsíkjai egyszerre láthatóak, mintha valaki óriás, ákombákom betűket rajzolt volna az égre. Ha odafönt erős szél fúj, a kondenzcsík oldalirányban hamar eltérül, és a repülőgép útját kirajzoló, elegáns, nyílegyenes vonal helyett szabálytalan alakú, elmosódott, egyenesnek aligha nevezhető nyomokat látunk, melyek hamar eltűnnek a szemünk elől. Ha erősen figyeljük, amint a kondenzcsík keletkezik, általában észrevesszük azt az aprócska tárgyat, amely a vonalat létrehozza. Az emberek legtöbbje sem a gép szárnyait, sem a hajtóműveket nem látja, csupán egy mozgó pontot, amelyet keskeny rés választ el a vonal elejétől, mégis érezzük a pont és a csík közti kapcsolatot.
Ahogy sötétedik, észrevesszük, hogy a pont maga is világít. Rendszerint egy fényes, fehér pontot látunk. Néha egy villogó vörös vagy zöld lámpát is észrevehetünk, esetleg mindkettőt.
Olykor vadászó-gyűjtögető őseink helyébe képzelem magamat, vagy nagyszüleim helyébe, amikor még ők is csak gyerekek voltak, amint felnéznek az égre és megpillantják a jövőnek ezeket az elképesztő és bámulatot keltő csodáit. Az emberiség egész története során csak a XX. században jelent meg az ember az égbolton. Kétségtelen, hogy lakóhelyemen, New York állam északi részén jóval nagyobb a légiforgalom, mint a Föld legtöbb más pontján. Aligha van azonban olyan hely a Földön, ahol az égre pillantva legalább alkalmanként ne vennénk észre a titokzatos üzeneteket odafirkantó gépeinket. Arra az égre rajzolnak, amit oly sokáig az istenségek kizárólagos birodalmának gondoltunk. Műszaki fejlődésünk már olyan szintet ért el, aminek befogadására a szívünk mélyén sem szellemileg, sem érzelmileg nem tudtunk még megfelelően felkészülni.
Kicsit később, amikor felragyognak a csillagok, néha észreveszek közöttük egy fényes, mozgó pontot, amely alkalmanként ragyogóan fényes. Lehet stabil a fénye, de előfordul, hogy kacsingat rám, néha pedig párosával jelennek meg. Ezek már nem húznak maguk után üstökösszerű csóvát. Akadnak olyan pillanatok, amikor az égen ragyogó „csillagok” tíz, vagy akár húsz százaléka is emberkéz alkotta szerkezet, amelyet a felületes szemlélő könnyen összetéveszthet az óriási távolságból felénk ragyogó „igazi” csillagokkal. Sokkal ritkábban, jóval napnyugta után egy-egy olyan, rendszerint halvány fénypontot is észreveszek, amelyik nagyon lassan és finoman mozog. Csak úgy tudok meggyőződni arról, hogy valóban mozog, ha megfigyelem, amint hol az egyik, hol a másik csillag mellett elhalad, a koromfekete égen ugyanis a szem nem tudja mihez viszonyítani a magányos fénypont elmozdulását. Ezek nem repülőgépek, hanem mesterséges holdak. Olyan szerkezeteket is készítettünk, amelyek másfél óránként körülrepülik a Földet. Ha különösen nagyok vagy nagyon jól verik vissza a rájuk eső napsugarakat, akkor szabad szemmel is láthatóak. Messze a sűrű légkör teteje fölött, a közeli világűr feketeségében róják köreiket. Olyan magasan keringenek, hogy még akkor is láthatják a Napot, amikor itt már csaknem koromsötét éjszaka van. A repülőgépekkel ellentétben nincs saját fényük. A bolygókhoz és a Holdhoz hasonlóan csak a róluk visszaverődő napfénynek köszönhetően világítanak.
Az égbolt nem sokkal a fejünk fölött kezdődik. Beleértjük a Föld vékony és ritka légkörét, valamint az azon túli, hatalmas Kozmoszt. Olyan eszközöket is építettünk már, amelyek ezekbe a távoli birodalmakba is eljutnak. Ehhez annyira hozzászoktunk, hogy gyakran el sem jut a tudatunkig, milyen óriási vívmány ez.
A szinte már hétköznapivá váló űrrepülések jól példázzák, milyen hatalom van a birtokunkban. A nagy hatalom azonban nagy felelősséggel jár.
Technikai színvonalunk olyan szintet ért el, hogy – nemcsak tudatosan, hanem figyelmetlenségből is – immár veszélyt jelentünk magunk számára. A tudomány és a technika milliók életét mentette meg, sok más ember jólétét növelte, bolygónkat lassan szerves egységgé forrasztotta, ugyanakkor azonban oly mértékben megváltoztatta a világot, hogy nagyon sok ember már nem érzi otthon magát benne. Egy sor új veszedelmet hoztunk létre, amelyeket alig látunk, alig értünk. A nem egykönnyen orvosolható problémák komoly kihívást jelentenek a hatalmon lévők számára.
Ha valahol, akkor itt különösen fontos, hogy a széles közvélemény tisztában legyen a tudomány eredményeivel. Sok tudós azt állítja, hogy valós veszélyt jelent, ha továbbra is úgy intézzük ügyeinket, ahogy eddig, technikai civilizációnk pedig nem más, mint jól álcázott csapda. Ha viszont komolyan vennénk az összes ilyen rettenetes fenyegetést, az nagyon sokba kerülne. Az érintett iparágak számottevő haszontól esnének el. Saját szorongásunk fokozódna. Elég okunk van arra, hogy megpróbáljuk elhessegetni az intelmeket. Lehetséges, hogy csak vészmadár az a sok tudós, aki a küszöbön álló katasztrófákra figyelmeztet. Talán perverz módon örömüket lelik abban, hogy a többi emberben rémületet keltenek. Nincs kizárva, mindez csak arra jó, hogy további kutatási támogatásokat csikarjanak ki kormányaiktól. Végső soron vannak olyan tudósok is, akik azt tartják, hogy aggodalomra semmi ok, az állítások még nincsenek bizonyítva, a környezet majd kijavítja önmagát. Természetesen nagyon szeretnénk hinni nekik. Vagy mégsem? Ha igazuk van, jelentős mértékben csökkennek a terheink. Ne ugorjunk tehát bele mindenbe! Legyünk óvatosak! Lassan a testtel! Várjuk meg, amíg valóban megbizonyosodunk a bajról!
Másrészt viszont az is előfordulhat, hogy csak naivan optimisták, akik megnyugtatnak a környezet állapotát illetően vagy egyszerűen csak nem akarnak ujjat húzni a hatalommal, vagy éppen azok támogatják őket, akik hasznot húznak a környezet tönkretételéből. Akkor viszont ne késlekedjünk! Javítsuk ki, ami elromlott, még mielőtt kijavíthatatlanná válik!
Ezek után hogyan döntsünk?
Felsorakoztathatók az érvek és az ellenérvek az absztrakciókkal, a láthatatlan bajokkal és az ismeretlen fogalmakkal, kifejezésekkel kapcsolatban. Néha még az olyan szavak, mint a „megtévesztés” vagy „félrevezetés” is elhangzanak a fenyegető veszélyeket leíró képeket illetően. Mennyit ér ebben a helyzetben a tudomány? Hogyan lehet az átlagembert tájékoztatni a valós helyzetről? Nem tudnánk fenntartani egy nem részrehajló, de nyílt semlegességet, miközben hagyjuk, hogy a résztvevők megvívják harcukat, mi pedig addig várunk, amíg a bizonyítékok teljesen egyértelműekké válnak? Végül is, a rendkívüli állítások rendkívüli bizonyítékokat igényelnek. Röviden, miért kell azoknak, akik hozzám hasonlóan azt hirdetik, hogy bizonyos rendkívüli állítások esetében nem árt kételkedni és óvatosnak lenni, ugyanakkor azzal érvelniük, hogy más rendkívüli állításokat komolyan kell venni és sürgősen további megfontolás tárgyává kell tenni.
Minden generáció úgy gondolja, hogy a saját problémái egyediek és végzetes fenyegetést jelentenek. És mégis, eddig minden generáció megérte a következőt. Az újszülött él, és köszöni, jól érzi magát.
Akármilyen érdemei voltak is egykor ennek az érvelésnek – amellett, hogy természetesen hasznos ellenpontot jelentett a hisztériával szemben –, napjainkra meggyőző ereje jócskán megfogyatkozott. Néha szokták a Földünket körülvevő „levegőóceánt” emlegetni. Ám légkörünk legszámottevőbb részének vastagsága csupán 0,1 százaléka a Föld átmérőjének. Ez magában foglalja az összes üvegházgázt is. A Föld légkörének vastagsága még akkor sem éri el bolygónk átmérőjének 1 százalékát, ha a sztratoszféra magasan fekvő rétegeit is hozzászámítjuk. Az „óceán” megjelölés nagy tömegre és megzavarhatatlanságra utal. A Föld átmérőjével összehasonlítva azonban légkörünk csak olyan vékony, mint a lakkréteg vastagsága a nagy iskolai földgömbön, annak méretéhez képest. Ha az élővilágot védő ózonréteget lehoznánk a sztratoszférából a Föld felszínére, vastagsága úgy aránylana a Föld átmérőjéhez, mint egy a négymilliárdhoz. Teljességgel láthatatlan lenne. Sok űrhajós számolt be a napsütötte félgömb látóhatárán feltűnő, finom, vékony, kékes ragyogásról, ami a földi légkör teljes vastagságának felel meg. A látvány hatására általában azonnal, spontán módon átérzik a légkör törékenységét és sérülékenységét. Elmondják, hogy aggódnak érte. Nos van rá okuk.
Napjainkban olyan új körülményekkel találjuk szembe magunkat, amilyenekre még nem volt példa az emberiség történelme során. Amikor az emberi faj története sok százezer évvel ezelőtt útjára indult, legfeljebb egy ember élt a Földön száz négyzetkilométerenként, a technika két legkorszerűbb vívmányát pedig a kőbalta és a tűz jelentette. Akkoriban az ember képtelen volt arra, hogy világviszonylatban számottevő változásokat okozzon a környezetben. Ilyesminek még a gondolata sem merülhetett volna fel. Túlságosan kevesen voltunk és túl gyengének bizonyultunk. Az idő múlásával azonban a technika fejlődött, lélekszámunk exponenciális ütemben gyarapodott. Napjainkban minden négyzetkilométerre átlagosan száz lakos jut, bár többségünk városokba zsúfolódik össze. Félelmetes műszaki fegyvertár áll a rendelkezésünkre, melynek igazi erejét azonban csak részben vagyunk képesek felfogni és irányítani.
Minthogy életünk parányi mennyiségben jelen lévő gázoktól függ, például az ózontól, az ipari fejlődés akár az egész bolygóra kiterjedő mértékű, súlyos környezeti károkat okozhat. A technológia felelőtlen használatára vonatkozó szankciók gyengék, azokat gyakorta félvállról veszik, és csaknem mindig, az egész világon alárendelik az egyes nemzetek vagy vállalatok rövid távú érdekeinek. Ma már képesek vagyunk arra, hogy akár előre megfontolt szándékkal, akár véletlenül, megváltoztassuk globális környezetünket. Ma még csak tudományos viták tárgya, hogy milyen messzire juthatunk a beharangozott bolygóméretű katasztrófák létrehozásában. Az azonban már nem vitás, hogy képesek vagyunk ilyen katasztrófákat okozni.
Lehetséges, hogy a tudomány szüleményei túlságosan nagy teljesítményűek és túl veszélyesek a számunkra. Talán még nem nőttünk fel hozzájuk. Bölcs dolog lenne-e egy pólyás csecsemőnek kézi lőfegyvert adni ajándékba? Megtehetjük-e ugyanezt egy óvodás gyermek, egy a serdülőkort még el nem ért fiatal vagy egy tinédzser esetében? Vagy talán fogadjuk el azoknak az érveit, akik a polgári életben senkinek a kezébe se adnának lőfegyvert, mert mindannyian tudunk olyan esetekről, amikor gyerekek megvakítottak valakit, éppen csak mert dühbe gurultak. Sokszor úgy tűnik, hogy ha legalább a fegyver nem lett volna a kezük ügyében, a tragédia elkerülhető lett volna. (Természetesen mások a kézifegyverek tartása mellett szóló érveket sorakoztatnak fel, amelyek bizonyos körülmények között valóban helytállóak. Hasonló a helyzet, mint a tudomány veszélyes eredményei esetében.) Még bonyolultabb lenne a helyzet, ha a fegyver ravaszának meghúzása után az áldozat és a gyilkos is csak évtizedek múlva venné észre, hogy valakit eltalált a lövedék. Ebben az esetben még sokkal nehezebb lenne érzékelni a fegyvertartás veszélyeit. A hasonlat persze kicsit sántít, de valami ilyesmi történik a modern ipari technológiák világméretű környezeti hatásai esetében is.
Számomra úgy tűnik, jó okunk van arra, hogy kérdéseket tegyünk fel, megbeszéljük a problémákat, új intézményeket hozzunk létre és új módon kezdjünk gondolkodni. Valóban, az előzékenység olyan erény, amely még azokra az ellenfeleinkre is hatással lehet, akik a legkitartóbb, józan kérlelésre is süketek. Képtelenségnek látszik megpróbálkozni azzal, hogy mindenkit rábírjunk egy új szemléletű gondolkodásmódra. Ugyanakkor előfordulhat, hogy tévedünk, és ellenfeleinknek van igaza. (Tudjuk, hogy ez megtörténhet.) Végül, nagyon ritkán történik meg, hogy egy vita során az egyik fél érvei meggyőzik a másikat. (Thomas Jefferson kijelentette, hogy ilyet sohasem tapasztalt, de ez a vélekedés talán túlságosan sommás. A tudományban például mindig megtörténik.) Mindezek az érvek azonban nem elegendőek ahhoz, hogy félszegen kitérjünk a nyilvános viták elől.
A jobb gyógykezelési módszerek, gyógyszerek, mezőgazdasági technikák, a közlekedés és a távközlés fejlesztése, a háborúk új, pusztító fegyverei, az ipari termelés nem szándékos mellékhatásai és a régóta fennálló világképekkel szembeni, nyugtalanító kihívások révén a tudomány és a technológia drámai módon megváltoztatta életünket. Sokan közülünk erőszakosan ide-oda csapkodnak, hogy lépést tartsanak a fejlődéssel, és néha még így is csak lassan fogják fel az új vívmányok következményeit. Az ősi emberi hagyományok szerint a fiatalok gyorsabban képesek megragadni a változások lényegét, mint mi, többiek – és ez nemcsak a személyi számítógépek kezelésére vagy a videofelvevők programozására vonatkozik, hanem a világról és magunkról alkotott új nézetek befogadására is. A változások mostanában tapasztalható üteme sokkal gyorsabb az emberi élettartamnál, olyan gyors, hogy eltávolítja egymástól a generációkat. Könyvünknek ez a középső része azoknak a kedvező és kedvezőtlen környezetvédelmi fejleményeknek a megértéséről és befogadásáról szól, amelyeket a tudomány és a technika fejlődésének köszönhetünk.
Elsősorban az ózonréteg elvékonyodásával és a globális felmelegedéssel fogok foglalkozni, mert ezek a legjellegzetesebbek azon problémák közül, amelyekkel szembe kell néznünk. Az emberiség által kifejlesztett technológiának és terjeszkedésünknek sok egyéb aggasztó környezeti következménye is van, például nagyon sok faj teljesen kipusztul, amikor a rák, a szívbaj vagy valamilyen más, halálos kór létfontosságú gyógyszerét ritka vagy veszélyeztetett fajok egyedeiből lehet előállítani, de ilyen káros hatás a savas eső is. A nukleáris, a biológiai és a vegyi fegyvereket, valamint a mérgező vegyi anyagokat (köztük a radioaktív mérgeket) gyakran a legszegényebb és legvédtelenebb emberek lakhelyei közelében tárolják. Egy váratlan, bár más kutatók által vitatott felfedezés szerint Amerikában, Nyugat-Európában és néhány más területen újabban a spermaszám határozott csökkenése figyelhető meg, valószínűleg a női nemi hormonokat utánzó vegyi anyagok és műanyagok elterjedésének hatására. (A csökkenés egyesek szerint olyan meredek, hogy ha továbbra is ugyanilyen ütemben folytatódik, akkor a nyugati világban élő férfiak a XXI. század közepére terméketlenné válnak.)
A Föld rendhagyó világ. Mai ismereteink szerint az egész Naprendszerben ez az egyetlen lakott bolygó. Mi, emberek, egyike vagyunk az élettől nyüzsgő világ sok millió fajának. Ugyanakkor a legtöbb valaha létezett faj ma már nincs jelen a Földön. A dinoszauruszok 180 millió évi zavartalan életet követően pusztultak ki. Az utolsó szálig. Egyetlen példány sem maradt belőlük. Bolygónkon egyetlen faj fennmaradására sincs garancia. Mi még csak egymillió éve vagyunk itt, de máris mi lettünk az első olyan faj, amelyik rendelkezik az önmaga megsemmisítéséhez szükséges eszközökkel. Ritkák és értékesek vagyunk, mert élünk és mert gondolkodni tudunk. Abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy befolyásolni és talán irányítani is tudjuk saját jövőnket. Hiszem, hogy kötelességünk harcolni a földi élet fennmaradásáért, természetesen nemcsak a sajátunkért, hanem mindannyiunkért, emberekért és más fajokért, azokért, akik előttünk érkeztek és akiknek lekötelezettjei vagyunk, és mindazokért, akik – ha elég bölcsek vagyunk – utánunk fognak érkezni. Nincs sürgetőbb ügy, nincs megfelelőbb szándék, mint fajunk jövőjének megóvása. Csaknem minden problémánkat emberek okozták, így csak az emberek tudják megoldani azokat. Ennél egyetlen társadalmi megállapodás, egyetlen politikai rendszer, egyetlen közgazdasági hipotézis és egyetlen hittétel sem lehet fontosabb.
Valahol, legalább a tudata lassan mozduló legmélyén mindenkit hatalmába kerítenek különféle aggodalmak, szorongások. Ezektől szinte sohasem lehet teljesen megszabadulni. Legtöbbjük természetesen a hétköznapi életünk dolgaival függ össze. Túlélésünk szempontjából nyilvánvaló értéket képviselnek ezek az agyunkban halkan duruzsoló figyelmeztetések, korábbi ballépéseink gyomrunkat még ma is görcsbe rándító emlékei, és tudatunk próbálkozásai, milyen válaszokat adhat a fenyegető problémákra. Sokunk számára a szorongás egyetlen tárgya, hogy gyermekeinket táplálékhoz juttathassuk. Az efféle szorongás egyike az evolúció kompromisszumainak, hiszen utódaink szempontjából kétségtelenül hasznos, bár a jelen generáció számára kellemetlen. A megoldást az jelentheti, ha képesek vagyunk kiválasztani azokat a problémákat, amelyek miatt valóban aggódnunk kell. Valahol a mindig vidám, de bárgyú tökfilkó és a valami miatt egyfolytában, betegesen aggodalmaskodó között leledzik az az elmeállapot, amelyet magunkénak óhajtanánk tudni.
A bulvárlapokat és a világvégét hirdető szekták, híveit nem számítva, az embereknek egyetlen olyan csoportja létezik, akik hivatásszerűen aggódnak olyan új katasztrófák miatt, amilyenekre még nem volt példa az emberiség írott történelme során. Ezek a hivatásos aggodalmaskodók a tudósok. Ők azok, akik megpróbálják megérteni, hogyan működik a világunk, miközben néha észreveszik, hogy akár egészen másképpen is történhetnének a dolgok. Ha itt egy kissé erre lökjük, amott arra taszítjuk, akkor a végkimenetel gyökeresen különböző lesz. Minthogy mi, emberek általában jól alkalmazkodtunk a környezetünkhöz – a meteorológiai értelemben tekintett éghajlattól egészen a politikai klímáig –, bármely környezeti változás zavaró, kellemetlen és költséges. Ezért természetesen elvárjuk a tudósoktól, hogy legyenek meglehetősen biztosak előrejelzéseik helyességében, még mielőtt nekilátnánk, hogy megvédjük magunkat valamilyen képzelt veszélytől. Az állítólagos veszedelmek közül egyik-másik oly súlyos azonban, hogy spontán adódik a felismerés, miszerint akkor is érdemes komolyan venni, ha bekövetkezésének csupán elenyészően csekély a valószínűsége.
A hétköznapi életünk szorongásai is hasonlóképpen működnek. Biztosításokat kötünk, és óva intjük gyermekeinket attól, hogy idegenekkel szóba elegyedjenek. Szorongásaink ellenére bizonyos veszélyekre egyáltalán nem figyelünk fel. „Amitől nagyon féltünk, az sohasem következett be. A bajok mindig szinte a semmiből zúdultak ránk”, mesélte egyszer egy ismerősünk feleségemnek, Annie-nek és nekem.
Minél nagyobb a katasztrófa, annál nehezebb megtalálni a helyes egyensúlyt viselkedésünkben. Vagy örökre el akarjuk felejteni a fenyegető veszélyt, vagy minden erőnket a baj elkerülésére akarjuk fordítani. Nehéz józanul mérlegelni a körülményeinket és legalább átmenetileg félretenni aggodalmainkat. Túlságosan nagynak tűnik a tét. A következő fejezetekben bemutatok néhány aggasztónak látszó emberi tevékenységet azzal kapcsolatban, mennyire törődünk bolygónkkal és hogyan alakítjuk politikánkat. Megpróbálom mindkét fél nézeteit bemutatni, de készséggel elismerem, hogy a tények súlyának mérlegelése alapján kialakítottam a saját álláspontomat. Ahol az emberek okozzák a bajokat, ott az emberek meg tudják találni a megoldást. Szeretném bebizonyítani, hogy jó néhány problémánk igenis megoldható. Lehet, hogy Önök bizonyos esetekben más problémákat fontosabbnak tartanak, vagy a bemutatott esetben más megoldást választanának. Mindamellett remélem, hogy könyvem e részének olvasása közben késztetést fognak érezni arra, hogy mélyebben elgondolkozzanak a jövőről. Nem akarom szükségtelenül újabbakkal gyarapítani meglévő szorongásainkat, hiszen van mindannyiunknak éppen elég, de véleményem szerint van néhány olyan közös problémánk, amelyeket még nem gondolt végig elég ember. A mai cselekedeteink jövőbeli következményeiről való elmélkedésnek büszke hagyományai vannak a főemlősök körében. Ez az egyik titka annak, hogy az emberiség nagyban és egészében oly sikeres történetet tudhat a háta mögött itt a Földön.

 

 

Krőzus és Kasszandra

Bátorság kell ahhoz, hogy féljünk.

Montaigne
Esszék, III. 6. (1588)

 

Az Olümposzon lakozó Apollón (Apollo) a Nap istene volt. Sok más feladata is volt emellett, többek között neki kellett próféciákat készítenie. Ez volt Apollón egyik specialitása. Az Olümposz istenei amúgy mindannyian egy kicsit látták a jövőt, Apollón volt azonban az egyetlen, aki eme ajándékot rendszeresen felajánlotta az emberek számára. Jósdákat létesített, a leghíresebbet Delphoiben (Delphi), ahol felszentelte a papnőjét. A papnőt Püthiának hívták, mert egyik reinkarnációja a python óriáskígyó volt. A királyok és a nemesek, de néha az egyszerű emberek is rendszeresen elutaztak Delphoibe, és kérték a papnőt, árulja el a jövőt.
A kérelmezők egyike Krőzus (Kroiszosz), Lüdia (Lydia) királya volt. Neve a mérhetetlen gazdagság jelzőjeként maradt az utókorra. Talán azért kapcsolódik Krőzus neve a gazdagsághoz, mert uralkodása alatt találták fel királyságában a pénzérméket, amelyeket Krőzus a Kr. e. VII. században veretett. (Lüdia Anatóliában, a mai Törökország területén helyezkedett el.) A cserépből készült pénz jóval korábbi, sumér találmány volt. Krőzus ambíciói azonban messze túlterjedtek kicsiny országa határain. Ezért – Hérodotosz História című művének tanúsága szerint – fejébe vette, hogy lerohanja és uralma alá hajtja Perzsiát, Nyugat-Ázsia akkori szuperhatalmát. (II. vagy Nagy) Kürosz a perzsák és a médek egyesítésével létrehozta a hatalmas perzsa birodalmat. Ez magától értetődően alaposan felzaklatta Krőzust.
Tudni szerette volna, hogy bölcs dolog-e megindítani a támadást, ezért elküldte követeit a delphi jósdába. Képzeljük el, amint Krőzus küldöttei megérkeznek Delphoibe fényűző ajándékaikkal, amelyek még egy évszázaddal később, Hérodotosz korában is közszemlére voltak téve Delphoiben. A követ Krőzus nevében a következő kérdést tette fel: „Mi történik, ha Krőzus háborút indít Perzsia ellen?”
Püthia habozás nélkül így válaszolt: „El fog pusztítani egy hatalmas birodalmat.”
„Az istenek velünk vannak”, gondolta Krőzus. „Eljött a támadás ideje!”
Nekigyürkőzött tehát, és számba véve alkirályságait, összegyűjtötte zsoldoshadseregét. Krőzus megtámadta Perzsiát – és megszégyenítő vereséget szenvedett. Nemcsak Lüdia államhatalma omlott össze, hanem ő maga is szomorú sorsra jutott. Élete végéig a perzsa királyi udvarban valamilyen szánalmas tanácsadói posztot kellett betöltenie. A számkivetett exkirály gyakran középszerű hivatalnokoknak adott apróbb tanácsokat. Olyan visszás helyzet volt ez, mintha Hirohito császárnak élete végéig egy jelentéktelenebb washingtoni irodában kellett volna tanácsadóként dolgoznia.
Az igazságtalan helyzet mélyen sértette őt. Végül is ő betartotta a szabályokat. Püthia tanácsát kérte, a jósnőt busásan megfizette, ám az félrevezette. Ezért újabb követet küldött a jósdába (immár szerényebb lehetőségeire való tekintettel sokkal csekélyebb ajándékkal), és feltette a kérdést: „Hogy tehetted ezt velem?”. Íme a válasz, Hérodotosz Históriája szerint:

 

Apollón jóslata úgy szólt, hogy ha Krőzus háborút indít Perzsia ellen, akkor el fog pusztulni egy hatalmas birodalom. Ha elég megfontolt lett volna, akkor a válasz ismeretében újabb kérdést tett volna fel, nevezetesen azt, hogy a jóslatban az ő saját birodalmáról vagy Küroszéról van-e szó. Krőzus azonban nem értette a választ, de nem is tett fel újabb kérdést. Ezért senki mást nem okolhat a kudarcért, csakis saját magát.

 

Ha a delphoi jósda csak azt a célt szolgálta volna, hogy megkopasszák a rászedhető uralkodókat, akkor természetesen valamilyen kifogásra lett volna szükség, hogy megmagyarázzák az elkerülhetetlen melléfogásokat. A leplezett kétértelműség azonban a jósda munkájának szükséges kelléke volt. Mindamellett Püthia története tanulságos. Még a jövendölések esetében sem elég egyszerűen csak kérdezni, hanem értelmes kérdéseket kell feltenni, akkor is, még akkor is, ha a jósok pontosan azt mondják, amit hallani szeretnénk. A politikusoknak sem szabad a válaszokat vakon elfogadni, hanem meg kell érteniük azokat. Nem szabad megengedniük, hogy saját egyéni érdekeik a problémák megértésének útjába álljanak. A jövendöléseket roppant elővigyázatossággal szabad csak napi politikává transzformálni.
Ez a tanács teljes mértékben elfogadható a modern jósdák, a tudósok, az agytrösztök, az egyetemek, az ipari kutatóintézetek és a Nemzeti Tudományos Akadémia tanácsadó testületei számára. A politikusok – néha vonakodva ugyan – elküldik kérdéseiket a jósdának, ahonnan megkapják a választ. Napjainkban a jósdák gyakorta kérdés és kérés nélkül is elküldik válaszaikat. A válasz rendszerint sokkal bonyolultabb kifejezéseket tartalmaz, mint a kérdés, hiszen szó lehet benne mondjuk a metil-bromidról, a cirkumpoláris örvényekről, klórfluorozott szénhidrogénekről vagy a nyugat-antarktiszi jégmezőről. A jóslatokat gyakran matematikai valószínűségek formájában fejezik ki. A becsületes politikus számára szinte lehetetlen a válaszban ráakadni egy egyszerű igenre vagy nemre. Ennek ellenére, a politikusoknak el kell dönteniük, tegyenek-e valamit, és ha igen, akkor mit. Az első lépés a probléma megértése. Ehhez a modern jósdáknak és jóslataik természetéből adódóan a politikusoknak – sokkal inkább, mint korábban bármikor – érteniük kell a tudományhoz és a technikához. (Ezen igény ellenére a republikánus többségű Kongresszus ostoba módon megszüntette saját Műszaki Fejlesztési Hivatalát. Ráadásul az Egyesült Államok Kongresszusának tagjai között szinte egyáltalán nincsenek tudósok. Hasonló a helyzet a világ más országaiban is.)

 

Fennmaradt egy másik történet is Apollón jósdájával kapcsolatban, amelyik legalább olyan híres és legalább annyira idevágó, mint az előző. Ez Kasszandra (Cassandra) trójai hercegnő története. (Az eset nem sokkal azelőtt történt, hogy a mükénéi görögök lerohanták Tróját és ezzel kezdetét vette a trójai háború.) Kasszandra volt Priamosz király leányai közül a legeszesebb és a leggyönyörűbb. Apollón, aki (szinte az összes többi görög istenhez és istennőhöz hasonlóan) folyamatosan prédára vadászott a vonzó emberek körében, beleszeretett a szépséges királylányba. Az azonban, bár ez szinte sohasem fordul elő a görög mitológiában, ellenszegült az isten közeledésének. Ezért Apollón megpróbálta megvesztegetni a lányt. De vajon mit adhatott volna Kasszandrának? A lány már hercegnő volt, gazdag, szép és boldog. Mégis volt egyvalami, amit Apollón felkínálhatott neki. Odaígérte neki a jövőbe látás képességét. Az ajánlat ellenállhatatlan volt. A lány beleegyezett. Valamit valamiért. Apollón látnoki képességekkel áldotta meg a lányt. Ezután azonban Kasszandra – botrányos módon – visszatáncolt. Visszautasította egy isten ajánlatát.
Apollón felbőszült. Ő azonban már nem tudta visszavenni ajándékát, a jövőbe látás képességét, hiszen ő isten volt. (Bármit is gondoljanak erről Önök, az istenek megtartják a szavukat.) Ehelyett azzal a kegyetlen, de leleményes átokkal sújtotta Kasszandrát, hogy attól fogva senki se higgyen a jövendöléseinek. (A történetet nagyrészt Aiszkhülosz Agamemnón című drámája alapján idéztem fel.) Kasszandra megjövendölte saját népének Trója elestét. Ám azok ügyet sem vetettek rá. Megjósolta a hódító görög vezér, Agamemnón halálát. Ügyet sem vetettek rá. Még saját korai halálát is előre látta, de arra sem figyelt oda senki. Nem akarták hallani. Kigúnyolták, nevetség tárgyává tették. A görögök és a trójaiak egyaránt „a sok szomorúság asszonyának” nevezték. Napjainkban talán felmondanának neki, mint a „balsors és a mélabú prófétájának”.
Egy megejtő pillanatban ő maga sem érti, hogy lehet, hogy a fenyegető katasztrófákról szóló jövendöléseit figyelmen kívül hagyják, holott, ha hinnének neki, elkerülhető lenne a baj. Kasszandra így szól a görögökhöz: „Hogy lehet az, hogy nem értetek engem? Pedig túlságosan is jól ismerem a nyelveteket.” Nem Kasszandra görög kiejtésével volt azonban a probléma. A válasz (általam kissé kibővítve) így hangzott: „Látod, ez a helyzet. Néha még a delphoi jósda is téved. Néha kétértelműek a jövendöléseik. Nem lehetünk biztosak a dolgunkban. Márpedig ha még Delphoiben sem bízhatunk, akkor természetesen a te jóslataidnak sem adhatunk bizonyossággal hitelt.” Ez lehetett a Kasszandrának adott válasz lényege.
Hasonló helyzetbe került a trójaiakkal is: „megjósoltam honfitársaimnak az összes szerencsétlenséget”, mondja. Azok azonban nem bíztak a jósnő látnoki képességében, ezért hamarosan elpusztultak, akárcsak maga Kasszandra.
Az iszonyatos jövendölésekkel szembeni ellenállás, amit már Kasszandra is tapasztalt, ma is felismerhető. Ha baljós előrejelzéssel kell szembenéznünk, amelyben nem egykönnyen befolyásolható erők is szerephez jutnak, akkor természetes törekvésünk, hogy elvessük vagy figyelmen kívül hagyjuk az előrejelzést. A veszély mérsékléséhez vagy elkerüléséhez időre, energiára, pénzre és bátorságra van szükség. Lehet, hogy emiatt meg kell változtatnunk értékrendünket. Ráadásul nem minden előrejelzett katasztrófa következik be, még abban az esetben sem, ha tudósok készítették az előrejelzéseket. A tengerekbe jutó növényvédő szerek következtében nem pusztult ki az egész tengeri élővilág. Etiópia és a Szahel-övezet katasztrófája ellenére nem az egész világra kiterjedő éhínség jellemezte az 1980-as éveket. Dél-Ázsia élelmiszer-termelését 1991-ben nem vetette vissza jelentősen a kuvaiti olajkutak égésének füstje. A szuperszonikus légi közlekedés nem fenyegeti az ózonréteget – jóllehet mindezen előrejelzések komoly tudósok szájából hangzottak el. Amikor újabb, kellemetlen előrejelzéssel kerülünk szembe, hajlamosak vagyunk efféle kijelentéseket tenni: „valószínűtlen.” „Balsors és mélabú.” „Sohasem tapasztaltunk semmi olyat, ami akár csak távolról is emlékeztetne erre.” „Csak meg akarnak rémíteni mindenkit.” „Rombolja a közerkölcsöket.”
Sőt mi több, ha a fenyegető katasztrófa bekövetkeztét meggyorsító tényezők régóta fennállnak, akkor maga az előrejelzés felér egy közvetett vagy kimondatlan szemrehányással. Miért engedtük mi, egyszerű állampolgárok, hogy ez a vészhelyzet kialakuljon? Nem szerezhettünk volna róla tudomást hamarabb? Nem vagyunk-e mi magunk is felelősek a helyzetért, amiért nem tettünk megfelelő lépéseket, hogy a kormány vezető tisztségviselői intézkedjenek a veszély megelőzése érdekében? És mivel az efféle elmélkedés felettébb kellemetlen – hiszen saját magunk figyelmetlensége és tétlensége sodorja veszélybe magunkat és szeretteinket –, ezért bizonyos fokig érthető módon olyan hibás magatartás alakulhat ki, hogy hajlamosak vagyunk lesöpörni az asztalról az egész kérdéskört. Sokkal meggyőzőbb bizonyítékokra lenne szükség, hajtogatjuk, ahhoz, hogy komolyan vegyük. Csábító a lehetőség, hogy kisebbítsük a veszély érzését, elhessegessük a gondolatot, majd teljesen megfeledkezzünk róla. Ezt a pszichiáterek által jól ismert magatartást az igazság visszautasításának nevezzük, de mondhatnánk azt is, hogy felülkerekedik „a tagadás ősi szelleme”.

 

Krőzus és Kasszandra történetei a súlyos veszély árnyékát előrevetítő jóslatokra adott politikai válaszok két szélsőségét példázzák. Maga Krőzus képviseli az egyik végletet, aki naivan, kritikátlanul, elfogadja a jóslatot (rendszerint azzal a határozott ígérettel, hogy minden a legnagyobb rendben van). Ezt a magatartást kapzsiság vagy valamilyen egyéb jellemhiba motiválhatja. A másik végletet a kasszandrai jóslatokra adott görög és trójai válaszok jelentik, ők ugyanis közönyösen és hajthatatlanul elutasították a veszély lehetőségét. A politikus feladata az, hogy e két szélsőség zátonyai között megtalálja a megfontolt haladást lehetővé tevő, biztonságos középutat.
Tételezzük fel, hogy tudósok egy csoportjának véleménye szerint jelentős környezeti katasztrófa fenyeget. Tegyük fel továbbá, hogy a katasztrófa megelőzése vagy hatásának enyhítése anyagi és szellemi ráfordításokat tekintve egyaránt sokba kerül, ugyanakkor gondolkodásmódunk számára is kihívást jelent, vagyis politikailag is nagy árat kell érte fizetni. Melyik lehet az a pont, amikor a politikusok már komolyan fogják venni a tudományos előrejelzéseket? A modern jóslatok esetében léteznek megfelelő módszerek azok helyességének ellenőrzésére. Ez annak köszönhető, hogy a természettudományok eszköztárában megtalálhatók a hibajavító eljárások, nevezetesen olyan szabályok, amelyek már több alkalommal is beváltak. Az e szabályokat betartó gondolkodásmódot természettudományos módszernek nevezzük. Ezzel kapcsolatban számos különböző felfogás létezik, melyek közül néhányat Korok és démonok (The Demon-Haunted World) című könyvemben vázlatosan bemutattam. A tekintélyelvű érvelés („nem jó, mert én nem ezt mondtam”) nem sokat nyom a latban. A mennyiségi előrejelzés útján rendkívül hatásosan lehet kiválasztani a hasznos ötleteket a képtelenségek közül. A részletes elemzéssel kapott eredményeinknek mindig összhangban kell lenni azokkal az ismeretekkel, amelyeket egyébként már megszereztünk a Világegyetemről. Az élénk vita mindig jó jel. Ha egymással versengő kutatócsoportok egymástól függetlenül, hasonló következtetésekre jutnak, akkor azt feltétlenül komolyan kell venni. És így tovább, hosszan sorolhatnánk a természettudományos módszer főbb ismérveit. Ugyanakkor a politikusok rendelkezésére állnak a különféle döntési módszerek, melyek segítségével megtalálhatják az elhamarkodott cselekvés és a teljes passzivitás közötti arany középutat. Ehhez azonban nem kevés érzelmi fegyelmezettségre van szükség, és mindenekelőtt tudatos és természettudományosan képzett polgárokra, akik képesek önmaguk is megítélni, mennyire súlyos valamely veszély.

 

 

Lyuk az égen

...ez a gyönyörű alkotmány, a föld, nekem csak egy kopárhegyfok; ez a dicső mennyezet, a lég, ez a felettem függő kiterjedt erősség, ez arany tüzekkel kirakott felséges boltozat, no, lássátok, mindez előttem nem egyéb, mint indok és dögletes párák összeverődése.

William Shakespeare
Hamlet II. felv. II. szín, 308.
(1600-1601)
(Arany János fordítása)

 

Gyerekkoromban mindig villanyvonatra vágytam. A szüleim azonban csak tízéves koromban engedhették meg maguknak, hogy meglepjenek vele. Akkor is csak egy használt vonatra futotta, de az legalább jó állapotban volt. Nem hasonlított a mai, legkisebb nyomtávú, ujjnyi hosszú kocsikat vontató miniatűr modellekre. Maga a mozdony lehetett vagy két és fél kiló. A készlethez egy szeneskocsi, egy személykocsi és egy zárfékező kocsi is tartozott. Az egymásba illeszthető fémsínek háromfélék voltak egyenesek, ívesek, valamint volt egy gyönyörűen kidolgozott kereszteződés is, amelynek köszönhetően nyolcas alakú pályát is lehetett építeni. Később a spórolt pénzemen vettem egy zöld, műanyag alagutat. Élvezettel figyeltem, amint a diadalmasan pöfögő kis mozdony fényszórói szétoszlatják a sötétséget.
A villanyvonattal töltött boldog órák emlékéhez jellegzetes, enyhén édeskés, egyáltalán nem kellemetlen illat emléke kapcsolódik. A különös szag a transzformátorból jött, ami nagyobbacska fekete doboz volt, a belőle kiálló piros csúszkával tudtam szabályozni a vonat sebességét. Ha valaki megkérdezte volna, mire jó a doboz, valószínűleg azt válaszoltam volna, hogy az alakítja át a lakásunk falából jövő elektromos áramot olyan árammá, amilyenre a mozdonynak szüksége van. Csak sokkal később tudtam meg, hogy a különös illat egy bizonyos anyag szaga volt, amelyik akkor keletkezett, amikor az áram levegőn haladt keresztül. Ez az anyag az ózon.
A bennünket körülvevő levegő, amit belélegzünk, mintegy húsz százalék oxigént tartalmaz, ám nem az O betűvel jelölt atomokat, hanem az O₂ jelű molekulákat, ahol a 2-es index azt jelenti, hogy két atom kémiai úton egyetlen molekulává kapcsolódik össze. Ez a molekuláris oxigén éltet bennünket. Belélegezzük, egyesítjük a táplálékainkat alkotó molekulákkal, a folyamat energiáját pedig hasznosítjuk. Az ózon az oxigén sokkal ritkább változata, ahol az atomok másként kapcsolódnak egymáshoz. A vegyület jele O₃, ami arra utal, hogy a kémiai erők itt három oxigénatomot kapcsolnak össze egyetlen molekulává.
Transzformátoromnak volt egy kis hibája. Halk sercegés kíséretében aprócska szikrák ugráltak a belsejében egyik helyről a másikra. A szikrák energiája felszakította az oxigén-molekulákat összetartó kémiai kötést, valahogy így:

O₂ + energia -> O + O

(A nyíl az átalakulás irányát jelzi.) A magányos oxigénatomok (O) azonban boldogtalanok, kémiai szempontból erősen reakcióképesek, arra vágynak, hogy egyesülhessenek egy közelben lévő molekulával, amit meg is tesznek:

O + O₂ + M -> O₃ + M

Itt az M bármilyen más molekulát jelenthet, amely önmaga ugyan nem vesz részt a reakcióban, de elősegíti azt. Az M molekulát katalizátornak nevezzük. Számos megfelelő M molekula található a környezetünkben, mindenekelőtt a molekuláris nitrogén.
Nos ilyesféleképpen keletkezett az ózon a transzformátoromban is. Hasonló reakció játszódik le a gépkocsik motorjában és az ipari égési folyamatok során, miközben idelent, a Föld felszíne közelében erős reakcióképességű ózon keletkezik, ami hozzájárul a szmoghoz és az ipari eredetű légszennyeződéshez. Ennek tudatában már nem is érzem olyan édesnek az ózon illatát. A legnagyobb veszélyt azonban nem az jelenti, hogy túlságosan sok van belőle idelent, hanem az, hogy túl kevés van belőle odafent.
Mindent felelősségteljesen, gondosan, a környezetre tekintettel csináltunk. Az 1920-as évekre széles körben elismertté vált, hogy a hűtőszekrény hasznos találmány. A kényelmi és a közegészségügyi szempontok egyaránt mellette szóltak, a gyümölcs-, zöldség- és tejtermelők nagy távolságra is el tudták szállítani portékáikat, az élelmiszerek mégis ízletesek maradtak, ezért mindenki szeretett volna hűtőszekrényhez jutni. (Nem kellett többé a jégtömbökkel bajlódni, mi rossz lehetne ebben?) A szerkezetek hűtőközege, amelynek felmelegítése és lehűtése a hűtőhatást biztosította vagy ammónia, vagy kén-dioxid volt. A két gáz mindegyike, amellett hogy mérgező, még undorítóan rossz szagú is. Rémesen kellemetlen volt, amikor a hűtőközeg szivárogni kezdett. Égető szükség volt valamilyen helyettesítő anyagra, amely a megfelelő körülmények közt folyékony halmazállapotú volt, keringeni tudott a hűtőszekrény belsejében futó csőkígyóban, de akkor sem okozott nagyobb bajt, ha a hűtőrendszer kilyukadt vagy ha az egész kiszolgált készülék az ócskavastelepre került. Mindamellett jó lett volna olyan anyagot találni, amelyik nem mérgező, nem gyúlékony, nem okoz korróziót, nem izgatja a kötőhártyát, nem csalogatja a rovarokat, de még a macskát sem zavarja. Sajnálatos módon úgy tűnt, hogy a természetben se égen se földön nem található a kívánalmaknak megfelelő anyag.
Az Egyesült Államok és a náci Németország vegyészei azonban felfedeztek egy olyan molekulacsaládot, amely addig sohasem létezett a Földön. Ezek az úgynevezett klórfluorkarbonok (CFC-gázok, kloro-fluoro-karbonok, klórfluorozott szénhidrogének, halogénezett szénhidrogének, freongázok), amelyek egy vagy több szénatomból, valamint a hozzájuk kapcsolódó klór- és/vagy fluoratomokból állnak. Az egyikük szerkezeti képlete például ilyen:

(ahol C a szénatomot, Cl a klórt, F pedig a fluort jelöli). Az új vegyületek hihetetlenül sikeresnek bizonyultak, messze felülmúlták kifejlesztőik legmerészebb várakozásait is. Nemcsak a hűtőszekrények, hanem a légkondicionáló berendezések hűtőközegeként is széles körben elterjedtek. Emellett széles körben alkalmazták őket az aeroszolos szórópalackokban hajtógázként, szigetelőhabok készítéséhez, ipari oldószerként és tisztítószerként (különösen a mikroelektronikai iparban). A leghíresebb ilyen anyag, a freon a DuPont védjegyezett terméke. Évtizedeken keresztül használták, anélkül, hogy a legcsekélyebb káros hatása mutatkozott volna. Mindenki úgy vélte, hogy a lehető legbiztonságosabb anyagok közé tartoznak. Magától értetődően ennek következtében hamarosan a vegyipar jelentős része függött a CFC-gázoktól.
Az 1970-es évek elejére a szóban forgó anyagok termelése elérte az évi egymillió tonnát. Tételezzük fel, hogy mondjuk az 1970-es évek elején Ön a fürdőszobájában a tükör előtt állva dezodort porlaszt a testére. A palackból kiáramló CFC-hajtógáz magával sodorja az illatszer parányi cseppecskéit. A CFC-molekulák nem tapadnak a testére, hanem visszapattannak, akárcsak a falakról, és ott kavarognak a tükör előtt a levegőben. Végül egy részük az ablak melletti vagy az ajtó alatti résen keresztül kiszivárog. Néhány nap vagy hét múlva a kifújt gázmennyiség már teljes egészében kint van a szabad ég alatt. A CFC-gázok molekulái nekiütköznek a levegőmolekuláknak, a házaknak, a távírópóznáknak, majd a konvekciós áramlatoknak és az általános légkörzésnek köszönhetően a szelek szárnyán szétterjednek bolygónk egész légkörében. Nagyon kevés kivételtől eltekintve ezek a molekulák nem esnek szét és nem lépnek kémiai reakcióba más útjukba kerülő molekulákkal. Gyakorlatilag teljesen semlegesek. Néhány év múltán a felső légkörben találják magukat.
Természetes körülmények között az ózon ott fenn a magasban, mintegy huszonöt kilométerrel a Föld felszíne fölött keletkezik. A Nap ibolyántúli (UV) sugárzása – ami a tökéletlenül szigetelt transzformátoromban átütő szikráknak felel meg – O atomokká szakítja szét az O₂ molekulákat. A magányossá váló atomok a kétatomos oxigénmolekulákkal egyesülve ózont képeznek, akárcsak a transzformátoromban.
Ebben a magasságban a CFC-molekula akár száz évig is épségben eléldegélhet, mire a Nap ibolyántúli sugárzása megszabadítja klóratomjaitól. A klór az ózonmolekulák szétroncsolásakor katalizátormént működik, tehát önmaga épségben kerül ki a folyamatból. Több évbe telik, mire a klór leszivárog a légkör alsó részébe, ahonnan azután az eső kimossa. Ezen idő alatt egyetlen klóratom 100 000 ózonmolekula tönkretételéből veszi ki a részét.
A kémiai reakció a következőképpen játszódik le:

O₂ + UV-sugárzás -> 2O,
2Cl (a CFC-ből) + 2O₃ -> 2ClO + 2O₂,
2ClO + 2O -> 2Cl (regenerálódott a klór) + 2O₂

A folyamat végeredményben tehát az alábbi változást jelenti:

2O₃ -> 3O₂

Két ózonmolekula szétesett, miközben három közönséges oxigénmolekula keletkezett, a klór pedig érintetlenül éli világát, készen a további gaztettekre.
Na és? Ki törődik vele? Néhány láthatatlan molekulát, valahol magasan, fenn az égben elpusztít néhány, ugyancsak láthatatlan, de itt lenn a Földön készített molekula. Miért kellene emiatt aggódnunk?
Azért, mert az ózonréteg véd meg bennünket a Nap ibolyántúli sugárzásától. Ha a felső légkör teljes ózonmennyiségét lehoznánk a Föld felszíne közelébe, akkor az itteni nyomáson és hőmérsékleten az mindössze három milliméter vastag réteget alkotna. Ez alig több mint a kisujjunkon a körmünkre ránövő bőr hossza, ha nem túl gondosan manikűröztünk. Ez nem valami sok ózont jelent. Mégis ez az összes ózon, ami megvéd minket a Nap tüzes és perzselő, hosszú hullámhosszú ibolyántúli sugaraitól.
Az ibolyántúli sugarak legtöbbet emlegetett veszélyes következménye a bőrrák. A világos bőrű emberek különösen sérülékenyek, a sötét bőrűeket viszont a természet bőkezűen ellátta a fénytől védő, melanin nevű festékanyaggal. (A napfény hatására történő leégés a szervezet alkalmazkodása, mert a megnövekedett UV sugárzás hatására több melanin termelődik.) Olybá tűnik, mintha valamilyen távoli, kozmikus bíróság igazságot szolgáltatna ebben az ügyben, hiszen a bőrrák elsősorban a CFC-gázokat felfedező fehér bőrű embereket sújtja, míg a sötét bőrűek, akiknek semmi közük e nagyszerű találmány megszületéséhez, a természet védelmét élvezik. Napjainkban tízszer annyi rosszindulatú bőrrákot regisztrálnak, mint az 1950-es években. Bár ennek egy része valószínűleg a pontosabb nyilvántartásnak tudható be, egyértelműnek tűnik az ózon fogyása miatti erősebb UV sugárzás hatása. Ha a helyzet sokkal rosszabbra fordul, akkor a fehér bőrű embereknek bármiféle szabadtéri tevékenységükhöz speciális védőruhát kellene viselniük, legalábbis a nagy tengerszint fölötti magasságokban és a magas földrajzi szélességeken.
Bár a megerősödő ibolyántúli sugárzás közvetlen következményeként kialakuló bőrrák milliók számára jelent halálos veszélyt, mégsem ez a legrosszabb. Még csak nem is a szürkehályog gyakoribb előfordulása. Sokkal súlyosabb az a tény, hogy az ibolyántúli sugárzás az immunrendszert – a szervezet betegségek elleni védelmi apparátusát – is károsítja, természetesen ismét csak azok esetében, akik kellő védelem nélkül mennek ki a napsütésre. Bár ez is komoly gondnak tűnik, az igazi veszély másban rejlik.
Ha az élőlényeket szerte a Földön felépítő szerves molekulákat ibolyántúli sugárzásnak tesszük ki, akkor a molekulák szétesnek vagy az élő szervezet számára káros kémiai kötések jöhetnek létre. Az óceánokat legnagyobb tömegben benépesítő élőlény az úgynevezett fitoplankton, a vízfelszín közelében lebegő, parányi, egysejtű növények. Ezek nem képesek elrejtőzni a Nap UV sugárzása elől, hiszen lételemük a napfény. Egyik napról a másikra tengetik életüket, de fény nélkül elpusztulnak. Kísérletek tanúsága szerint már a mérsékelt erősségű ibolyántúli sugárzás is súlyosan károsítja ezeket az Antarktisz körüli tengerekben, de másutt is nagy tömegben előforduló egysejtű növényeket. A sugárzás további növekedése még inkább nyomorúságos helyzetbe hozza őket, ami végül tömeges kipusztulásukhoz vezet.
Az antarktiszi vizekben végzett első mérések tanúsága szerint az óceán felszíne közelében megdöbbentően erőteljes csökkenésnek indult ezen mikroszkopikus növények mennyisége – a fogyás akár huszonöt százalékot is kitehet. A fitoplankton egyedeit méretüknél fogva nem borítja olyan szívós, ellenálló, az UV sugárzást elnyelő bőr, mint az állatokat és a magasabb rendű növényeket. (A fitoplankton tömeges kipusztulása láncreakciószerű következményekkel jár az óceáni táplálékláncra nézve. Emellett csökken a fitoplankton által a légkörből kivont szén-dioxid mennyisége, ami viszont fokozza a globális felmelegedést. Ez egyike azon sokféle kapcsolatnak, ahogyan az ózonréteg elvékonyodása és a Föld felmelegedése összefügg egymással, jóllehet alapjában véve nagyon különböző kérdésekről van szó. Az ózon fogyása az ibolyántúli sugárzás tartományában lejátszódó jelenségekkel függ össze, a felmelegedést viszont a látható fény és az infravörös sugárzás okozza.)
Az óceánokat érő megnövekedett mennyiségű ibolyántúli sugárzás azonban nem csupán a parányi növények világában érezteti káros hatását, hiszen ezek táplálékul szolgálnak az egysejtű állatok (a zooplankton) számára, amelyekkel viszont az apró tengeri rákok táplálkoznak (amilyenek a 4210. számú, üveggömbbe zárt világomban is éltek). A kis rákokat, a krillt a kisebb halak, azokat viszont a nagyobb halak fogyasztják, míg utóbbiak a delfinek, a bálnák és az ember táplálékai. A tápláléklánc legalján elhelyezkedő egysejtű növények kipusztulása esetén az egész lánc összeomlik. A szárazföldön és a vizekben egyaránt nagyon sok, hasonló tápláléklánc létezik, melyek mindegyike érzékenynek tűnik az UV sugárzás növekedésére. Így például a rizs gyökerén megtelepedő, a levegő nitrogénjét megkötő baktériumok ugyancsak UV-érzékenyek. Az ibolyántúli sugárzás növekedése tehát veszélyezteti a rizstermést, ezen keresztül pedig az egész emberiség élelmiszer-ellátását. A mérsékelt égövi növények laboratóriumi vizsgálata azt mutatja, hogy közülük is nagyon sok érzékeny a közeli ibolyántúli sugárzásnak az ózonréteg elvékonyodása következtében fellépő erősödésére.
Ha nem akadályozzuk meg az ózonréteg fogyását és ezáltal előidézzük a Föld felszínén az ibolyántúli sugárzás erősödését, akkor részleteiben ismeretlen, de aggasztóan súlyos megpróbáltatásoknak tesszük ki bolygónk élővilágának egész rendszerét. Nem tudjuk pontosan, milyen bonyolult kapcsolatok működnek, milyen összefüggések állnak fenn az egyes élőlények között, és milyen következményei lehetnek annak, ha leseprünk az élővilág színpadáról egy különösen sérülékeny mikrobafajt, amelynek lététől a nagyobb élőlények élete is függ. Vadul rángatjuk az élővilág egész bolygónkra kiterjedő hálóját, de nem tudjuk, hogy ennek következtében csak egyetlen szál marad a kezünkben, vagy az egész háló a szemünk láttára elemi szálaira szakad szét.
Senki sem tételezi fel, hogy küszöbön áll a teljes ózonréteg maradéktalan eltűnése. Hacsak hihetetlen makacssággal egyáltalán nem leszünk hajlandóak tudomásul venni a minket fenyegető veszélyt, akkor nem kell arra számítanunk, hogy a Föld felszíne éppoly kietlen pusztasággá válik, mint amilyenné a megszűretlen UV sugárzás a Mars felszínét változtatta. Számunkra azonban már az is roppant veszélyt jelent, ha az ózon mennyisége világviszonylatban csupán tíz százalékkal csökken, márpedig a legtöbb tudós véleménye szerint a CFC-gázok jelenlegi mennyisége a légkörben végső soron ekkora csökkenéshez vezethet.

 

Sherwood Rowland és Mario Molina a Kalifornia Egyetem irvine-i részlegében 1974-ben először figyelmeztetett a CFC-gázok veszélyére. Rámutattak, hogy ha évente néhány millió tonna ilyen anyag kerül a sztratoszférába, az súlyosan károsíthatja az ózonréteget. Ezt követően mások, szerte a világon további kísérleteket és számításokat végeztek, amelyek egybehangzóan alátámasztották Rowlandék megállapítását. Kezdetben az ellenőrző számításokat végző egyes tudósok úgy találták, hogy a helyzet kevésbé súlyos, mint ahogyan azt Rowland és Molina felvázolta, más számítások azonban még az övékénél is aggasztóbb eredményeket adtak. Mindez megszokott az új tudományos felfedezések esetében, hiszen a többi tudós tisztában akar lenni azzal, milyen szilárd alapokon áll az új tétel. Végül azonban a pontosabb számítások többé-kevésbé egybehangzóan Rowland és Molina munkájához hasonló eredményeket adtak. (A két kutató munkáját 1995-ben megosztott kémiai Nobel-díjjal ismerték el.)
A DuPont, amely évente 600 millió dollár nagyságrendben értékesített CFC-gázokat, fizetett hirdetéseket jelentetett meg a napilapokban és tudományos folyóiratokban, valamint több kongresszusi bizottság előtt is kijelentette, hogy a CFC-gázoknak az ózonrétegre gyakorolt hatását egyelőre nem szabad bizonyított tényként kezelni, egyes kutatók eltúlozták a tényleges veszélyt, amellett érvelésük tudományos szempontból megkérdőjelezhető. A hirdetésekben szembeállították egymással azokat az „elméleti tudósokat és törvényhozókat”, akik a CFC-gázok aeroszolokban történő használatának betiltása mellett szálltak síkra, azokkal a „kutatókkal és az aeroszolipar képviselőivel”, akik az időt húzva várakozó álláspontra helyezkedtek. Érveik szerint „elsősorban más vegyi anyagok a felelősek” a helyzetért, valamint arra figyelmeztettek, hogy „az idő előtti törvényi tiltás egy egész iparágat tehet tönkre”. Azt állították, hogy „hiányoznak a bizonyítékok”, továbbá ígéretet tettek arra, hogy három évig tartó kutatássorozatot kezdenek, melynek befejezése után kellene csak cselekedni. A nagy hatalmú és nyereséges óriáscég nem volt hajlandó évente sok százmillió dollárt kockára tenni néhány fotokémikus kétes állítása miatt. Csak ha az elméletet minden kétséget kizáróan sikerül bebizonyítani, tartották a cég illetékesei, akkor kell majd fontolóra venni a szükséges intézkedéseket. Időnként a cég hajlott arra, hogy elég lenne a CFC-anyagok gyártását akkor felfüggeszteni, amikor az ózonréteg már helyrehozhatatlanul károsodott. Addigra azonban már nem maradnának vevőik.
Ha egyszer a halogénezett szénhidrogének már felkerültek a légkörbe, semmilyen módon nem lehet eltávolítani őket onnan (és nem lehet idelentről az itt szennyező anyagnak számító ózont valahogy felpumpálni a magasba, ahol éppen hiány van belőle). Ha a CFC-gázok bekerültek a légkörbe, nagyjából egy évszázadon keresztül éreztetik hatásukat. Éppen ezért Sherwood Roland több tudóstársával és a washingtoni székhelyű Nemzeti Erőforrás-védelmi Tanáccsal együtt a halogénezett szénhidrogének betiltását sürgette. Az Egyesült Államok, Kanada, Norvégia és Svédország már 1978-ban megtiltotta a CFC-gázok szórópalackok hajtógázaként történő alkalmazását. A világ klórfluorkarbon termelésének csak kis része került azonban a szórópalackokba. A közvélemény aggodalmát az intézkedéssel mégis átmenetileg lecsillapították, figyelmét más kérdések felé terelték, miközben a légkör CFC-tartalma tovább növekedett. A légkörben már kétszer annyi klór volt, mint amikor Rowland és Molina megkondította a vészharangot, és négyszer annyi, mint az 1950-es években.
A Brit Antarktiszi Kutatóállomáson, a legdélibb kontinens Halley-öblében dolgozó kutatócsoport éveken keresztül rendszeresen mérte a fejük fölötti ózon mennyiségét. 1985-ben elképesztő mérési eredményekről számoltak be, bejelentették, hogy a tavaszi időszakban az ózon mennyisége a felére csökkent az előző évek során mért értékhez képest. A felfedezést a NASA egyik mesterséges holdja is megerősítette. Ma már az Antarktisz fölött az ózonréteg kétharmada hiányzik. Az Antarktisz fölött hatalmas lyuk tátong az ózonpajzson. A jelenséget az 1970-es évek vége óta minden évben sikerült kimutatni. Sár az ózonréteg telente regenerálódik, azonban az ózonhiányos időszak évről évre hosszabb ideig tart. A jelenség fellépését egyetlen tudós sem jelezte előre.
Természetesen a lyuk felfedezését követően felerősödtek a klórfluorkarbonok betiltását követelő hangok (amihez hozzájárult annak a felfedezése is, hogy a CFC-gázok hozzájárulnak a szén-dioxidnak tulajdonított üvegházhatáshoz). Úgy tűnt azonban, hogy az ipari vezetők képtelenek felfogni a probléma lényegét. Richard C. Barnett, a CFC-gyártók által létrehozott „Szövetség a Felelősségteljes CFC-politikáért” elnöke így panaszkodott: „A klórfluorkarbonok gyors és teljes körű betiltása, amit egyesek követelnek, borzalmas következményekkel járna. Egyes iparágakat fel kellene számolni, mivel nem létezik helyettesítő termék – a beteg tehát egyszerűen belehalna a kezelésbe.” Ebben az esetben azonban nem a „néhány iparág” jelenti a beteg pácienst, hanem maga a földi élet.
A Vegyipari Termelők Szövetsége úgy vélte, hogy az Antarktisz fölötti ózonlyuk „globális jelentősége nagyon valószínűtlen... A meteorológiai tényezők még a világ másik, felettébb hasonló területén, az Arktiszon is meg tudják akadályozni a hasonló helyzet kialakulását.”
Legújabban az ózonlyuk belsejében sikerült kimutatni az erősen reakcióképes klór jelenlétét, ami segít egyértelművé tenni a kapcsolatot a klórfluorkarbonokkal. Az Északi-sark térségében végzett mérések azonban kimutatták, hogy az ózonlyuk igenis kifejlődik az Arktisz fölött is. Egy 1996-ban írott, „A klórfluorkarbonoknak a sztratoszféra klórháztartásában játszott döntő szerepe műholdas mérésekkel történő igazolása” című tanulmány arra a (tudományos cikkhez képest) szokatlanul határozott következtetésre jutott, miszerint a CFC-gázok „minden kétséget kizáróan” szerepet játszanak az ózon fogyásában. Néhány jobboldali rádiós kommentátor elképzelése szerint a tűzhányókból és a tengeri hullámok tajtékjából a légkörbe jutó klór is szerepet játszhat a jelenségben, kimutatták azonban, hogy ez legfeljebb az ózon pusztulásának öt százalékáért lehet felelős.
A közepes északi földrajzi szélességek fölött, ahol a Föld népességének legnagyobb része él, az ózon mennyisége 1969 óta folyamatosan csökkenni látszik. Fellépnek természetesen különféle ingadozások, és a vulkanikus eredetű aeroszolok leülepedésükig valóban akár éveken keresztül is csökkenthetik a sztratoszferikus ózon mennyiségét. Mindamellett az, hogy (a Meteorológiai Világszervezet adatai szerint) minden év egyes hónapjaiban az északi félgömb közepes földrajzi szélességei fölött harmincszázalékos csökkenés mutatható ki, ami egyes területeken 45 százalékot is elérhet, elegendő ok arra, hogy riadót fújjunk. Nem szükséges egymás után több hasonló év adataira várni annak belátásához, hogy az elvékonyodó ózonréteg alatt az élővilág komoly veszélynek van kitéve.
A kaliforniai Berkeleyben betiltották a gyorsételeket melegen tartó, halogénezett szénhidrogének felhasználásával készülő, fehér, hőszigetelő habok gyártását. A McDonald's cég kötelezettséget vállalt, hogy csomagolóanyagaiban a legveszélyesebb halogénezett szénhidrogéneket más anyagokkal helyettesíti. A kormányzati ellenintézkedésekre és az esetleges fogyasztói bojkottra számító DuPont 1988-ban, tehát tizennégy évvel a halogénezett szénhidrogének veszélyének azonosítását követően, végre bejelentette, hogy beszünteti a CFC-gázok gyártását – bár az intézkedést csak 2000-re vezetik be teljeskörűen. Más amerikai gyártók azonban még ennyit sem ígértek. Az Egyesült Államok azonban csak a világ klórfluor-karbon termelésének harminc százalékát adja. Nyilvánvaló, hogy az ózonréteget hosszú távon fenyegető világméretű problémák megoldásának is az egész világra ki kell terjednie.
A klórfluorkarbonokat használó országok küldöttei 1987 szeptemberében Montrealban összeültek, hogy tárgyalásokat kezdjenek a CFC-anyagok használatát korlátozó nemzetközi egyezményről. Eleinte Nagy-Britannia, Olaszország és Franciaországi lobbija saját, tekintélyes vegyipar által befolyásolt kormánya csak vonakodva ült a tárgyalóasztalhoz. (Attól tartottak, hogy a DuPont titokban már kifejlesztett valamilyen helyettesítő anyagot, miközben a CFC-gázokkal kapcsolatban időhúzó politikát folytatott. Az Egyesült Államok a halogénezett szénhidrogének betiltása érdekében tett erőfeszítéseket, a konkurens országok viszont attól tartottak, hogy ezt csak azért teszi, hogy kedvezőbb világpiaci helyzetbe juttassa az egyik jelentős amerikai vállalatot.) Egyes országok, mint például Dél-Korea, részt sem vettek az értekezleten. A kínai küldöttség nem írta alá a megállapodást. Donald Hodel amerikai belügyminiszter, a Reagan-kormány tagja konzervatív politikusként idegenkedett az állami ellenőrzés bevezetésétől. Állítólag azt javasolta, hogy a CFC-anyagok korlátozása helyett viseljen mindenki napszemüveget és kalapot. Ez a megoldás sajnálatos módon nem alkalmazható a földi életet fenntartó tápláléklánc legalján elhelyezkedő mikroorganizmusok esetében. Végül e jó tanács ellenére az Egyesült Államok mégiscsak aláírta a Montreali Jegyzőkönyvet. Mindez elég meglepő volt, hiszen a Reagan-kormányzatra hivatali idejének utolsó időszakában éppen a környezetellenes kirohanások voltak a jellemzőek (hacsak nem igazak a DuPont európai versenytársainak aggodalmai). Csak az Egyesült Államokban 90 millió járműbe szerelt légkondicionálót és 100 millió háztartási hűtőszekrényt kellett volna lecserélni. Ez komoly áldozatot jelentett a környezet megóvása érdekében. Jelentős érdemeket szerzett Richard Benedick nagykövet, a montreali tárgyalásokon részt vevő amerikai küldöttség vezetője, valamint Margaret Thatcher brit miniszterelnök, aki eredetileg vegyész lévén megértette a kérdés jelentőségét.
A Montreali Jegyzőkönyvet később további, Londonban és Koppenhágában aláírt kiegészítő egyezményekkel is megerősítették. E sorok megírásáig összesen 156 ország csatlakozott a megállapodáshoz, többek között a volt Szovjetunió utódállamai, Kína, Dél-Korea és India. (Egyes országok feltették a kérdést, hogy miért van az, hogy bár a CFC-gázok alkalmazásából Japán és a Nyugat hasznot húzott, nekik viszont éppen akkor kell lemondaniuk a hűtőszekrények és a légkondicionálók használatáról, amikor saját iparuk kezdene kifejlődni. A kérdés kétségtelenül jogos, de a problémának csupán szűk szeletére vonatkozik.) A halogénezett szénhidrogének termelésének teljes megszüntetését először 2000-re irányozták elő, később ezt 1996-ra módosították. Kína, amelynek CFC-felhasználása az 1980-as évek során évente húsz százalékkal növekedett, beleegyezett, hogy beszünteti a CFC-gázok alkalmazását, és nem kíván élni az egyezmény által biztosított tízéves haladék lehetőségével. A DuPont a CFC-gázok visszaszorításáért folytatott harc élére állt, és kötelezte magát arra, hogy más országoknál hamarabb szünteti be a termelésüket. A légkörben előforduló halogénezett szénhidrogének mennyisége mérhetően csökkenni kezdett. A problémát egyedül az jelenti, hogy először teljesen be kell szüntetni a halogénezett szénhidrogének termelését, majd ezt követően száz évig kell várni, hogy a légkör megtisztuljon. Minél több időt vesztegetünk el és minél több ország csak ígérget, annál nagyobb a veszély.
Nyilvánvaló, hogy a probléma magától megoldódna, ha sikerülne egy olcsóbb és hatékonyabb, a CFC-gázokat helyettesítő anyagot találni, amely nem okoz kárt sem bennünk, sem pedig a környezetben. De mi van akkor, ha nem találunk ilyen helyettesítő anyagot? Mi van akkor, ha a legmegfelelőbb helyettesítő sokkal drágább, mint a halogénezett szénhidrogének? Ki fizeti meg a kutatás költségeit és kinek kell az árkülönbözetet állnia? A fogyasztónak, a kormánynak vagy a vegyiparnak, amely utóbbi belerángatott minket ebbe az áldatlan állapotba (és amely mindebből jókora hasznot is húzott)? Nyújtsanak-e segítséget a fejlődő országoknak a klórfluorkarbonok előnyeiből részesült ipari országok, amelyek mindezen előnyökből nem részesülhettek? Mi van akkor, ha húsz esztendőre van szükség annak bebizonyításához, hogy a helyettesítő anyag nem rákkeltő? Mi a helyzet az Antarktiszt övező Déli-óceán felszínére jelenleg is özönlő ibolyántúli sugárzással? Mi a helyzet a mostantól a termelés teljes leállításáig még megtermelendő és az ózonréteg felé emelkedő klórfluorkarbonokkal?
Végül is sikerült egy helyettesítő anyagot – pontosabban szólva valamilyen szükségmegoldást – találni. A CFC-gázokat átmenetileg pótolni lehet az úgynevezett HCFC-anyagokkal, amelyek hasonló felépítésű molekulák, azonban hidrogén-atomokat is tartalmaznak. Szerkezeti felépítésük például ilyen lehet:

Ezek is károsítják az ózonréteget, de sokkal kevésbé. A CFC-gázokhoz hasonlóan ezek is jelentős mértékben hozzájárulnak a globális felmelegedéshez és – különösen a kezdeti időszakban – drágábbak azoknál. Megfelelnek viszont a legfontosabb és legsürgősebb követelménynek, megvédik az ózonréteget. A HCFC-gázokat a DuPont fejlesztette ki, de – a cég legalábbis esküszik rá – csak a Halley-öbölben tett felfedezést követően.
A bróm egyetlen atomja negyvenszer hatékonyabban rombolja a sztratoszféra ózonmolekuláit, mint a klór. Szerencsére azonban a bróm a klórnál sokkal ritkábban fordul elő. A bróm csak a tűzoltókészülékekben használt halonból és az alábbi szerkezetű, a talaj vagy a tárolt gabona füstöléssel történő fertőtlenítésekor használatos metil-bromid formájában kerül a légkörbe:

Az 1994-96 közötti időszakban az ipari országok megegyeztek abban, hogy 1996-tól 2030-ig fokozatosan beszüntetik ezen anyagok termelését. Minthogy egyes halonoknak egyelőre nincs megfelelő helyettesítő anyaguk, csábító a lehetőség, hogy – tiltás ide vagy oda – továbbra is alkalmazni kell azokat. Időközben majd csak megszülethet valamilyen ragyogó felfedezés, egy olyan kiváló anyag, amely hosszú távon is át tudja venni a HCFC-gázok szerepét. Lehetséges, hogy mesterségesen elő tudunk állítani valamilyen megfelelőbb új molekulát, de az sincs kizárva, hogy a fejlődés más irányt vesz, például feltalálják az akusztikus hűtőszekrényt, amelyben semmilyen veszélyes folyadék cirkuláltatására nem lesz szükség. Íme egy nagyszerű, új találmány lehetősége, amelynek anyagi haszna mellett hosszú távon is óriási jelentősége lenne bolygónk egésze és a rajta élő fajok javára. Örömmel látnám, ha a hidegháború végeztével egyre inkább fölöslegessé váló, nukleáris fegyverek fejlesztésével foglalkozó laboratóriumokban felhalmozott óriási kutatási kapacitást ilyen nemes célok szolgálatába állítanák. Ugyancsak örülnék, ha nagylelkűen felajánlott ösztöndíjakat és ellenállhatatlanul csábító díjakat ajánlanának fel újfajta, hatékony, kényelmes, biztonságos és olcsó légkondicionálók és hűtőszekrények kifejlesztéséért, amely eszközöket a fejlődő országok helyi ipara is gyártani tudna.
A Montreali Jegyzőkönyv nemcsak a benne rögzített változások nagyságrendje, hanem azok iránya miatt is fontos. Talán a legmeglepőbb, hogy akkor egyeztek meg a halogénezett szénhidrogének betiltásában, amikor még nem volt nyilvánvaló, hogy van-e az anyagnak elfogadható alternatívája. A montreali konferenciát az ENSZ Környezetvédelmi Programja védnökségével rendezték. A program igazgatója, Mostafa K. Tolba az elért egyezményt úgy jellemezte, mint „az első olyan, valóban az egész világra kiterjedő nemzetközi szerződés, amely minden egyes emberi lény számára védelmet nyújt”.
Bátorító, hogy képesek vagyunk az új és váratlan veszélyek felismerésére, az emberi faj egy ilyen kritikus kérdésben képes az összefogásra és az együttműködésre, a gazdag országok hajlandónak mutatkoznak a költségek korrekt megosztására, azok a cégek pedig, amelyek a legtöbbet veszítenek az ügyön, képesek gondolkodásmódjukat megváltoztatni és új lehetőségeket keresni. A halogénezett szénhidrogének betiltása olyasvalamire mutat példát, amit a matematikában létezéselméletnek neveznek – amikor is megmutatjuk, hogy valami, ami köztudottan lehetetlennek tűnik, az mégiscsak megvalósítható. Mindez óvatos bizakodásra adhat okot.
Úgy tűnik, hogy amikor maximális volt a sztratoszférában lévő klór mennyisége, akkor négy klóratom jutott egymilliárd egyéb molekulára. Jelenleg a klór részaránya már csökken. Részben a bróm káros hatásának következtében azonban egyhamar nem várható az ózonréteg regenerálódása.
Nyilvánvalóan egyelőre túl korai lenne abban a tudatban hátradőlni a fotelünkben, hogy az ózonréteget végérvényesen megmentettük. Meg kell győződnünk arról, hogy valóban a világon mindenütt abbahagyták a káros anyagok előállítását. Jelentősen fokozni kell a betiltott gázok pótlására alkalmas anyagok kutatására fordított erőfeszítéseinket. Átfogóan és folyamatosan ellenőriznünk kell az ózonréteg állapotát (földi állomásokról, repülőgépekről és mesterséges holdakról egyaránt)^[15], legalább olyan gondossággal, mint ahogy egy szívműködési zavarokkal küszködő hozzátartozónk egészségi állapotát figyeljük. Tisztában kell lennünk vele, milyen további megterhelést jelentenek az ózonréteg számára az esetenkénti vulkánkitörések, a folytatódó globális felmelegedés vagy további, újonnan felfedezett vegyületek légkörbe jutása.
Röviddel a Montreali Jegyzőkönyv aláírását követően a sztratoszférában csökkenni kezdett a klór mennyisége. 1994-től kezdődően már a klór és a bróm együttes mennyisége is csökkent a sztratoszférában. Ha a bróm mennyisége önmagában is csökkenni kezdene, akkor a becslések szerint valamikor a századfordulón elkezdődhetne az ózonréteg lassú regenerációja. Ha 2010-ig nem lépett volna életbe a halogénezett szénhidrogének korlátozása, akkor a sztratoszférában a klór mennyisége a mai szint háromszorosáig emelkedett volna, az antarktiszi ózonlyuk pedig a XXII. század közepéig fennmaradt volna. Az ózon tavaszi csökkenése az északi félgömb közepes földrajzi szélességű területei fölött is meghaladta volna a harminc százalékot, ami Rowland irvine-i kollégája, Michael Prather szerint igen nagy érték.
Az Egyesült Államokban még mindig tapasztalható némi ellenállás a légkondicionálókat és a hűtőszekrényeket gyártó iparágak, néhány szélsőséges „konzervatív” és a Kongresszus republikánus tagjai részéről. Tom Delay, a kongresszusi republikánus többség frakcióvezetője 1996-ban azon véleményének adott hangot, miszerint „a klórfluorkarbonok betiltását alátámasztó tudományos eredmények vitathatóak”, a Montreali Jegyzőkönyv létrejötte pedig „a médiahisztériának köszönhető”. John Doolittle, a képviselőház egy másik republikánus tagja kitartott amellett, hogy a CFC-gázok és az ózonréteg elvékonyodása közötti oksági kapcsolat „még vita tárgyát képezi”. Amikor egy újságíró felhívta a figyelmét arra a kritikus és kételkedő hangvételű, átfogó szakértői tanulmányra, amely éppen azokat a tudományos cikkeket foglalta össze, amelyek kimutatták ezt a kapcsolatot, akkor Doolittle így válaszolt: „Nem akarok belemenni ebbe a szakértői tanulmányosdi lárifáriba”. Pedig az országnak jobb lett volna, ha megteszi. A szakértői tanulmány ugyanis kitűnő „lárifáridetektor”. A Nobel-díj Bizottság mindenesetre másként vélekedett. A díjat Rowlandnak és Molinónak ítélték – akiknek a nevét minden iskolás gyereknek meg kellene ismernie –, ezáltal elismerték: „hozzájárultak ahhoz, hogy megmeneküljünk egy olyan globális környezeti problémától, amelynek katasztrofális következményei lehettek volna”. Nehéz felfogni, miért ellenzik a „konzervatívok” a környezet védelmét, holott ettől függ mindannyiunk élete, beleértve a konzervatívokat és gyermekeiket is. Tulajdonképpen mit is akarnak a konzervatívok akkor megőrizni?
Az ózon történetének a lényege nagyon hasonló sok egyéb környezeti veszélyhez. Valamilyen anyagot juttatunk a légkörbe (vagy legalábbis erre készülünk). Valahogy nem vizsgáljuk meg elég körültekintően ennek környezeti hatásait – például azért, mert a vizsgálat túlságosan sokba kerülne, vagy késleltetné a termelés megindítását és ezáltal csökkentené a profitot, vagy azért, mert az illetékesek hallani sem akarnak az ellenérvekről, vagy mert a legkiválóbb tudósok sem szereznek tudomást arról, hogy mi készül, vagy egyszerűen csak azért, mert emberek vagyunk, ezért esendőek, és megfeledkeztünk valamilyen tényező figyelembevételéről. Azután hirtelen, teljesen váratlanul szemtől szembe találjuk magunkat valamilyen, az egész világra kiterjedő hatású veszéllyel, amelynek a legbaljóslatúbb következményei csak évtizedek vagy évszázadok múlva jutnak érvényre. A problémát nem lehet helyileg vagy rövid távon orvosolni.
Mindezen esetekben nagyon világos, mit kell tennünk. Nem mindig vagyunk elég gyorsak vagy elég okosak, hogy előre lássuk cselekedeteink minden következményét. A halogénezett szénhidrogének felfedezése például briliáns eredmény volt. De bármilyen ügyesek is voltak az akkori vegyészek, mégsem voltak elég ügyesek. Pontosan azért, mert a CFC-gázok olyan roppantul közömbösek, elég hosszú ideig megmaradhatnak ahhoz, hogy elérjék az ózonréteget. A világ bonyolult. A légkör vékony. A természet nehezen megfogható. Mi viszont nagyon is képesek vagyunk arra, hogy bajt okozzunk. Sokkal gondosabbaknak kell lennünk és sokkal kevésbé szabad elnézőeknek lennünk, amikor bolygónk sérülékeny légkörének szennyezéséről van szó.
Ki kell dolgoznunk a planetáris higiénia szigorúbb követelményrendszerét, és lényegesen nagyobb tudományos kapacitást kell mozgósítanunk világunk megfigyelése és megértése érdekében. El kell kezdenünk nemcsak nemzetünk és generációnk (még kevésbé egy adott iparág profitja) nevében gondolkodni, hanem az egész sérülékeny Föld nevű bolygó, valamint az eljövendő generációk érdekeit egyaránt szem előtt kell tartanunk.
Az ózonlyuk az égre van írva. Először úgy tűnt, hogy mérhetetlen önteltségünket fejezi ki, még mielőtt egy boszorkány a kotyvalékával halálos veszedelembe sodort mindannyiunkat. De talán valójában a történet arról szól, hogy végre megtaláltuk magunkban az együttműködés rejtett képességét a globális környezet védelme érdekében. A Montreali Jegyzőkönyv és kiegészítései az emberi faj nagyszerű diadalát és dicsőségét jelentik.

 

 

Csapda: a világ felmelegedése

Csapdát állítottak saját maguknak.

Közmondások könyve, I. 18.

 

Háromszázmillió évvel ezelőtt a Földet hatalmas kiterjedésű mocsarak borították. Amikor a páfrányok, a zsurlók és a mohatelepek elpusztultak, betemette őket a mocsok. Telt, múlt az idő, a növényi maradványok egyre mélyebbre kerültek a föld alá, miközben átalakultak a ma szénnek nevezett, kemény, szerves anyaggá. Más helyeken és más korokban hatalmas mennyiségű egysejtű növény és állat pusztult el és süllyedt a tenger fenekére, ahol maradványaikat betemette az üledék. Ott érlelődött földtörténeti korokon át az eltemetett szerves anyag, miközben alig észrevehetően apró lépésekben a kőolajnak és földgáznak nevezett szerves anyagokká alakult át. (A földgáz egy része ősi, tehát nem biológiai eredetű, hanem már a Föld keletkezésekor is jelen volt.) A bolygónkon megjelenő ember eleinte csak véletlenszerű alkalmakkor találkozott ezekkel az anyagokkal, amikor azok valahogy a felszínre kerültek. Ha a föld mélyéből kiszivárgó olaj egy villámcsapástól lángra lobbant, az emberek azt hitték, hogy az „örök világosságot” látják, ami az ősi Perzsia tűzimádó vallásában központi szerepet játszott. Kora európai szakértői közül szinte senki sem hitt Marco Polónak, aki azzal a képtelen történettel állt elő, miszerint Kínában olyan fekete köveket bányásznak, amelyek elégnek, ha meggyújtják őket.
Végül az európaiak is rájöttek, hogy ezek a könnyen szállítható, energiában gazdag anyagok mégiscsak jók lehetnek valamire. Sokkal jobbak, mint a fa. Fűthetjük velük a házainkat, kohóinkat, gőzgépet hajthatunk, elektromosságot termelhetünk, energiával láthatjuk el az ipart, vonatokat, autókat, hajókat és repülőgépeket hajthatunk. Meggyőzőek voltak a katonai alkalmazás lehetőségei is. Ezért azután megtanultuk a kőszén bányászatának mesterségét, és mély lyukakat fúrtunk a földbe, melyeken keresztül a fölötte fekvő vastag kőzetrétegek súlyától összepréselt kőolaj és földgáz a felszínre lövellt. Végső soron ezek az anyagok váltak a gazdasági élet meghatározó tényezőivé. Ezek tartják mozgásban az egész világra kiterjedő technikai civilizációnkat. Nem túlzás azt állítani, hogy bizonyos értelemben ezek működtetik az egész világot. Amint azonban az lenni szokott, ennek is ára van.
A kőszenet, a kőolajat és a földgázt fosszilis tüzelőanyagoknak nevezzük, mert legnagyobbrészt ősi növények és állatok maradványaiból, idegen szóval fosszíliáiból keletkeztek. A bennük tárolt energia lényegében az a napenergia, amelyet az ősi növények életük folyamán szervezetükben összegyűjtöttek. Civilizációnk annak köszönheti működését, hogy elégetjük azoknak az alacsonyabb rendű élőlényeknek a maradványait, amelyek sok százmillió évvel az első emberek megjelenése előtt népesítették be a Földet. Olyan ez, mint valamilyen hátborzongatóan kannibalisztikus szertartás, amikor őseink és távoli rokonaink maradványainak felélése révén tartjuk fenn magunkat.
Az Egyesült Államok olajimportjának mintegy harminc százaléka a Perzsa-öböl térségéből származik. Az évbizonyos hónapjaiban az Egyesült Államok olajszükségletének több mint a felét importból biztosítja. Az Egyesült Államok fizetésimérleg-egyensúlyában mutatkozó hiány nagyobbik feléért az olaj a felelős. Az Egyesült Államok hetenként egymilliárd dollárnál nagyobb összeget költ külföldről származó kőolaj vásárlására. Japán olajimportja körülbelül ugyanennyit tesz ki. Kína – az autózással kapcsolatos, még csak kibontakozó fogyasztói igények következtében – valamikor a XXI. század elején ugyancsak elérheti ezt a szintet. Hasonló számok vonatkoznak Nyugat-Európára is. A közgazdászok olyan forgatókönyveket elemeznek, amelyek szerint az olaj árának emelkedése fokozza az inflációt, ami megemeli a kamatokat, ezáltal csökkenti a befektetési kedvet az iparban, ezért kisebb lesz a munkahelyek száma, végső soron pedig gazdasági visszaesés következik be. Lehet, hogy mindez nem következik be, mindazonáltal ez az olajhoz való szenvedélyes ragaszkodásunk egyik lehetséges következménye. Az olajért folytatott küzdelem olyan tettekre ragadtat egyes országokat, amelyeket azok egyébként erkölcstelen viselkedésnek és meggondolatlan cselekedetnek tartanának. Tekintsük példaként az alábbi, 1990-ből származó idézetet, amelyben az egyik hírügynökség rovatvezetője, Jack Anderson egy széles körben elterjedt vélekedést foglal össze: „Bármily népszerűtlen is az elgondolás, az Egyesült Államoknak továbbra is a világ csendőrének kell maradnia. Egészen egyszerű és önző okból kifolyólag, az amerikaiaknak ugyanis szükségük van arra, amije a világ többi részének van, mindenekelőtt kőolajra.” Bob Dole szerint, aki akkor a Szenátus kisebbségi képviselőcsoportjának vezetője volt, a 200 000 fiatal amerikai férfi és nő életét kockára tevő Öböl-háborúnak egyetlen oka volt: az OLAJ.
Amikor ezeket a sorokat írom, a nyersolaj hordónkénti (barrel) ára 20 dollár^[16],a világ hitelesnek tekintett, vagyis bizonyított kőolajkészlete pedig csaknem egybillió hordó. Az olajkészlet összértéke tehát mai áron húszbillió dollár, ami az Egyesült Államok államadósságának – ami a legnagyobb a világ összes országa közül – a négyszerese. Valóban találó tehát a fekete arany megnevezés.
A világ teljes kőolajtermelése nagyjából 20 milliárd hordó évente, vagyis évről évre bizonyítottan létező készleteink két százalékát felhasználjuk. Joggal gondolhatunk tehát arra, hogy készleteink meglehetősen hamar, úgy ötven éven belül elapadnak. Eközben azonban egyre újabb és újabb lelőhelyeket sikerül feltárni. Az eddigi előrejelzések, amelyek szerint ekkor és ekkor a világ kőolajkészlete kifogy, egytől egyig alaptalannak bizonyultak. Kétségtelen, hogy a Föld mélye véges mennyiségű olajat, gázt és szenet rejt. Csupán ennyi olyan ősi élőlény létezett, amelyek saját testük maradványaival hozzá tudnak járulni kényelmünkhöz és jólétünkhöz. Ennek ellenére valószínűtlennek tűnik, hogy rövid időn belül kimerülnének fosszilis tüzelőanyag-készleteink. Az egyetlen problémát az okozza, hogy egyre többe kerül az új lelőhelyek feltárása és kitermelése, márpedig a világgazdaság instabil állapotba kerülhet, ha az olajárak ugrásszerűen változhatnak, az országok pedig háborúzni is hajlandóak egymással az áhított nyersanyagok megszerzése érdekében. Végül, nem szabad megfeledkeznünk a környezetvédelem költségeiről sem.
A fosszilis tüzelőanyagokért fizetett árat ugyanis nem csak dollárban kell kifejezni. Az ipari forradalom kezdeti időszakában Angliában a „sátán malmai” szennyezték a levegőt és járványszerűvé tették a légúti megbetegedéseket. A Holmes és Watson, Jekyll és Hide, Hasfelmetsző Jack és áldozatai történeteiből jól ismert, „bableveshez hasonló sűrűségű” hírhedt londoni köd a háztartási és ipari eredetű légszennyezés – mindenekelőtt a szén elégetésének – káros következménye volt. Napjainkban az autók okádják kipufogógázaikat a levegőbe, amitől városainkat ellepi a szmog. Ez éppen a szennyező anyagokat létrehozó emberek egészségére, boldogságára és termelékenységére van kedvezőtlen hatással. Tisztában vagyunk a savas eső jelenségével és az olajfoltok által okozott ökológiai zűrzavarral. Ennek ellenére az eddigi uralkodó álláspont szerint az egészségünkre és a környezetünk állapotára mért mindezen csapásokkal szemben bőséges kárpótlást jelentenek a fosszilis tüzelőanyagok nyújtotta előnyök.
Mostanában azonban a világ kormányai és nemzetei fokozatosan kezdenek tudatára ébredni a fosszilis tüzelőanyagok elégetése egy másik káros következményének. Nevezetesen arról van szó, hogy ha elégetünk egy darab szenet, egy liter kőolajat vagy egy köbméter földgázt, akkor a fosszilis tüzelőanyagot egyesítjük a légkört alkotó oxigénnel. Ez a kémiai reakció szabadítja fel a tüzelőanyagban 200 millió évvel ezelőtt elraktározott energiát. Amikor azonban egy szénatomot (C) egy oxigénmolekulával (O₂) egyesítünk, létrehozunk egy szén-dioxid-molekulát (CO₂):

C + O₂ -> CO₂

Márpedig a CO₂ üvegházhatású gáz.

 

Mely tényezők határozzák meg a Föld átlaghőmérsékletét, azaz bolygónk éghajlatát? A Föld középpontjából a felszíne irányába felszivárgó hő mennyisége elhanyagolható ahhoz képest, amennyi energiát a Nap ont a Föld felszínére. Valójában ha a Nap megszűnne működni, a Föld felszíni hőmérséklete oly mélyre süllyedne, hogy a légkör megfagyna, a nitrogén és az oxigén tíz méter vastag hótakaró formájában burkolná be bolygónkat. Nos pontosan tudjuk, mennyi hő áramlik a Napból a Föld felszínére. Ki tudjuk-e vajon számítani, hogy ennek hatására milyen hőmérsékletűre kell bolygónk felszínének felmelegednie? Nos a számítás tulajdonképpen roppant egyszerű, azt már az alapfokú csillagászati vagy meteorológiai kurzusokon is oktatják – a matematikai módszerek hatékonyságának újabb szép példájaként.
A Föld felszíne által elnyelt napsugárzás mennyiségének egyenlőnek kell lennie a Föld által a világűrbe kisugárzott energiával. Általában hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról a tényről, hogy bolygónk is sugároz, hiszen ha éjjel elrepülünk fölötte, semmiféle sugárzásnak sem látjuk a nyomát (kivéve természetesen a nagyvárosok fényét). Ennek azonban az az oka, hogy szabad szemmel végzett megfigyelésünket a látható fény tartományában végezzük, hiszen szemünk csak ezt képes felfogni. Ha képesek lennénk érzékelni a színkép vörösön inneni részébe eső, úgynevezett termikus infravörös sugárzást is – amelynek hullámhossza a sárga fényének mintegy hússzorosa –, akkor láthatnánk a Föld saját, halványan derengő fényét. A Szahara valamivel fényesebben ragyogna az Antarktisznál, a nappali félgömb pedig világosabbnak látszana az éjszakainál. Ezen a hullámhosszon azonban nem a Föld felszínéről visszaverődő napsugárzást látnánk, hanem bolygónk testének saját, kisugárzódó hőjét érzékelnénk. Minél több energia éri bolygónkat a Napból, annál többet kell kisugároznia a világűrbe. Minél forróbb a Föld, annál több láthatatlan sugárzást bocsát ki magából.^[17]
A beérkező és a Földet felmelegítő sugárzás a Nap fényességétől és a földfelszín visszaverő képességétől függ. (Ami nem verődik vissza a világűrbe, azt elnyeli a talaj, a felhők vagy a levegő. Ha a Föld tökéletes fényvisszaverő tulajdonságú lenne, akkor a ráeső napfény egyáltalán nem tudná felmelegíteni.) A közvetlenül visszavert napfény természetesen túlnyomórészt a színkép látható tartományába esik. Nem kell mást tennünk, mint felírjuk a beeső energia mennyiségét (ami attól függ, mennyi napsugárzást nyel el a Föld) és a kimenő energiát (ami a Föld hőmérsékletétől függ). A két mennyiséget egymással egyenlővé téve egyszerűen megkapjuk a Föld elméletileg várható középhőmérsékletét. Gyerekjáték! Egyszerűbb nem is lehetne! Számoljuk csak ki, mi lesz az eredmény!
Nos számításaink eredménye szerint a Föld átlaghőmérsékletének mínusz húsz Celsius-foknak kellene lennie. Az óceánoknak fenékig be kellene fagyniuk, miközben mi mindannyian jégcsappá dermednénk. A Föld az élet bármely formája számára lakhatatlan lenne. Hol a hiba a számításunkban? Valóban elrontottunk valamit?
Nos a hibát nem a tényleges számolás során követtük el. Egyszerűen figyelmen kívül hagytunk valamit: az üvegház-gázok hatását. Kimondatlanul feltételeztük, hogy a Földnek nincs légköre. Jóllehet, a látható fény számára a földi légkör átlátszó (kivéve Denvert, Los Angelest és jó néhány más nagyvárost), az infravörös sugárzás számára azonban sokkal kevésbé áthatolható. Említettük viszont, hogy a Föld saját sugárzása döntően az infravörös tartományba esik. Ez óriási különbséget jelent. A légkörben itt az orrunk előtt előfordulnak olyan gázok – a szén-dioxid, a vízgőz, egyes nitrogén-oxidok, a metán, a halogénezett szénhidrogének –, amelyek véletlenül éppen az infravörös sugarakat nyelik el nagy előszeretettel, bár ugyanezen gázok a látható fény tartományában tökéletesen átlátszóak. Ha ezen anyagokból vékony réteget helyezünk el a Föld felszíne közelében, akkor a napfény továbbra is akadálytalanul eléri a felszínt. Amikor azonban a felszín vissza akarja sugározni a felvett hőt a világűrbe, ezt az említett, az infravörös sugárzást elnyelő gázok megakadályozzák. Ezek ugyanis a látható tartományban átlátszóak, az infravörösben viszont részben átlátszatlanok. Ennek eredményeképpen a Földnek valamennyire fel kell melegednie, hogy új egyensúlyi állapotot érjen el a bejövő napfény és a kibocsátott infravörös sugárzás között. Ha számításunk során figyelembe vesszük, mennyire átlátszatlanok az infravörös sugárzás számára az említett gázok, mennyire akadályozzák meg a Föld saját hőjének kisugárzását, akkor megkapjuk a helyes eredményt. Eszerint – évszakokra, földrajzi szélességre és napszakra átlagolva – a Föld felszínének mintegy plusz tizenhárom Celsius-fokosnak kell lennie. Ezért nem fagynak be az óceánok és ezért felel meg tökéletesen a földi éghajlat fajunk és civilizációnk számára.
Életünk tehát a Föld légkörének csupán csekély hányadát kitevő, láthatatlan gázok kényes egyensúlyán múlik. A kismértékű üvegházhatás kedvező jelenség. Ha viszont az üvegházgázok mennyiségét megnöveljük – amint azt az ipari forradalom kezdete óta folyamatosan tesszük –, akkor több infravörös sugárzás nyelődik el a légkörben. A takaró vastagabbá válik. A Föld tovább melegszik.
A közvélemény és a politikusok számára mindez kissé elvontnak tűnhet – a láthatatlan gázok éppúgy, mint az infravörös takaró vagy a fizikusok számításai. Ha nehéz, súlyos pénzügyi kihatású döntéseket kell hozni, nem kellene-e valamivel több bizonyíték arra nézve, hogy valóban létezik az üvegházhatás és hogy a jelenség túlzott fellépése veszélyes lehet? A természet volt olyan szíves, és a legközelebbi bolygószomszédunk képében intő példát állított elénk. A Vénusz bolygó csak valamivel van közelebb a Naphoz, mint a Föld, egybefüggő felhőtakarója azonban olyan fényes, hogy magát a bolygó felszínét kevesebb napsugárzás éri, mint a Földet. Az üvegházhatás nélkül felszínének hűvösebbnek kellene lennie a Földénél. Átmérője és tömege csaknem pontosan ugyanakkora, mint a Földé, ezért mindebből naivan arra a következtetésre juthatunk, hogy a bolygó felszíne kellemes, a földihez hasonló környezetet nyújthat, amely a jövőben akár turistautak célpontja is lehet. Ha viszont az egyébként jórészt kénsavcseppekből álló felhőtakarón keresztül űrszondát küldenénk a bolygóra, amint azt a szovjetek meg is tették az úttörő jelentőségű Venyera kutatószondák révén, akkor a bolygó körül rendkívül sűrű, főként szén-dioxidból álló légkört találnánk, amelynek nyomása a bolygó felszínén kilencvenszerese a földfelszíni légnyomásnak. Ha a szonda belsejéből kidugunk egy hőmérőt, amint azt a Venyerák esetében meg is tették, akkor megállapíthatjuk, hogy a Vénusz felszíni hőmérséklete mintegy 470 Celsius-fok, vagyis olyan forróság uralkodik ott, hogy az ón vagy az ólom megolvadna. Nagyobb a forróság, mint bármely háztartási sütő belsejében, ami a nagy tömegű szén-dioxid-légkör által okozott üvegházhatásnak tudható be. (A bolygó légkörében kisebb mennyiségben vízpára és más, az infravörös sugarakat elnyelő gázok is előfordulnak.) A Vénusz az élő példa arra, milyen kellemetlen következményei lehetnek annak, ha a légkörben túlságosan megnő az üvegházhatású gázok mennyisége. Különösen azok figyelmébe ajánlható, akik a különféle beszélgetős rádióműsorokban ideológiai alapon úgy vélekednek, hogy az egész üvegházhatás puszta humbug.
Ahogy egyre többen leszünk a Földön és ahogy növekszik civilizációnk műszaki teljesítőképessége, úgy egyre több, az infravörös sugárzást elnyelő gázt juttatunk a légkörbe. Léteznek olyan természetes folyamatok, amelyek kivonják a légkörből ezeket a gázokat, napjainkban azonban már olyan ütemben termeljük a különféle szennyező anyagokat, hogy azzal egyetlen természetes eltávolító mechanizmus sem képes lépést tartani. A fosszilis tüzelőanyagok elégetésétől kezdve egészen az erdők kurtásáig (a fák CO_2-t vonnak ki a légkörből és azt faanyaggá alakítják) mi emberek évente 7 milliárd tonna szén-dioxid légkörbe juttatásáért vagyunk felelősek.
A következő ábrán megfigyelhetjük a légkör szén-dioxid-tartalmának időbeli növekedését.

Az adatok a Hawaii-szigeteken létesített Mauna Loa légkörkutató obszervatóriumból származnak. Hawaii nem tartozik a világ legfejlettebb ipari övezetei közé, ugyanakkor kiterjedt erdőirtás sem tapasztalható a szigeteken (ami ugyancsak többlet-szén-dioxidot juttatna a légkörbe). A légköri szén-dioxid mennyiségének Hawaii fölött kimutatott időbeli növekedése a Föld legkülönbözőbb helyein végzett emberi tevékenység következménye. A bárhol a világon a légkörbe jutó szén-dioxidot az általános légkörzés szétteríti egész bolygónk fölött, így az többek közt Hawaiira is eljut. A grafikonon jól megfigyelhető a légkör szén-dioxid-tartalmának éves periódusú ingadozása. Ezt a lombhullató fák okozzák, amelyek nyáron, amikor zöldellnek, CO₂-t vonnak ki a légkörből, télen viszont nem, hiszen akkor lombjukat lehullatják. Erre az éves ingadozásra rakódik rá egy félreérthetetlenül felismerhető, folyamatos növekedés. A CO₂ részaránya a légkört alkotó gázokon belül jelenleg 350 milliomodrész, azaz minden egymillió gázmolekula közül 350 szén-dioxid, ami több, mint eddig bármikor az emberiség története során. A halogénezett szénhidrogének mennyisége növekszik a leggyorsabban – évente mintegy öt százalékkal – a CFC-ipar ugyanis világszerte fellendülőben van, bár az utóbbi időben a termelést már kezdik visszafogni.^[18] További üvegházhatású gázok is kerülnek a légkörbe, például bizonyos mezőgazdasági és ipari munkafolyamatok következtében metán.
Nos ha tudjuk, mennyi üvegházhatású gázt eresztünk a légkörbe, továbbá azt állítjuk, hogy tisztában vagyunk azzal, mennyire teszi mindez átlátszatlanná a légkört az infravörös sugárzás számára, akkor vajon ki tudnánk-e számítani, mennyivel nőtt meg bolygónk átlaghőmérséklete az utóbbi néhány évtizedben a légkörbe jutó CO₂ és egyéb gázok hatására? Igen, ki tudjuk számítani. Óvatosaknak kell azonban lennünk. Nem szabad megfeledkeznünk a Nap működésének tizenegy éves ciklikusságáról, továbbá arról, hogy a naptevékenységi ciklus során csekély mértékben bár, de változik a Nap által kisugárzott energia mennyisége. Figyelembe kell vennünk, hogy a tűzhányók időnként ledobják a hegy tetejét, miközben parányi kénsav-cseppecskéket eresztenek a sztratoszférába. Ezáltal a légkör több fényt ver vissza a világűrbe, vagyis a Föld enyhén lehűl. Számítások szerint egy nagy erejű kitörés akár éveken keresztül csaknem egy Celsius-fokkal csökkentheti a Föld középhőmérsékletét. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az alsóbb légkör tele van különféle, ipari eredetű, kéntartalmú szemcsékkel, amelyek amellett, hogy idelent károsítják az emberek egészségét, odafent hozzájárulnak a Föld lehűléséhez. Hasonló hatása van a felszín megbolygatott helyeiről a szél által felkapott és tovasodort, a levegőben lebegő ásványi eredetű pornak is. Ha mindezeket a tényezőket – sok továbbival egyetemben – figyelembe vesszük, valamint az éghajlatkutatók által kidolgozott legpontosabb számítási módszereket használjuk, akkor az alábbi végkövetkeztetésre jutunk: a XX. század folyamán a fosszilis tüzelőanyagon elégetése következtében a Föld átlaghőmérsékletének néhány tized Celsius-fokkal kellett megnőnie.
Természetesen szeretnénk ezt az előrejelzést a megfigyelt tényekkel összevetni. Vajon valóban megnőtt-e egyáltalán a XX. század folyamán a Föld átlaghőmérséklete, és ha igen, akkor tényleg a számításaink szerinti mértékben? Ebben az esetben ismét roppant elővigyázatosaknak kell lennünk. Csak a nagyvárosoktól távol végzett hőmérsékletmérések eredményeit szabad figyelembe vennünk, mert a városok az odakoncentrálódó ipari tevékenység és a növényzet viszonylagos hiánya következtében valójában melegebbek a környező vidéki területeknél. Megfelelően átlagolni kell a különböző földrajzi szélességeken, tengerszint fölötti magasságokban, évszakokban és napszakokban gyűjtött adatomat. Tekintettel kell lennünk a szárazföldeken, illetve a vizek fölött végzett mérések közötti különbségekre. Ha mindezen tényezőket messzemenően figyelembe vesszük, akkor azt tapasztaljuk, hogy eredményeink összhangban vannak az elméleti várakozásokkal.
A XX. században a Föld átlaghőmérséklete valamicskével – egy Celsius-foknál kevesebbel – magasabb lett. A görbe számottevő ingadozásokat mutat, amit a globális éghajlati jel zajának kell tekintenünk. Mindamellett 1860 óta a tíz legmelegebb év az 1980-as és 1990-es években következett be, annak ellenére, hogy a Fülöp-szigeteki Mount Pinatubo tűzhányó 1991-es felrobbanása érzékelhető lehűlést okozott. A Mount Pinatubo robbanása húsz-harminc millió tonna kén-dioxidot és különféle aeroszolt juttatott a Föld légkörébe. A finom szemcsék mintegy három hónap leforgása alatt teljesen körülvették a Földet. Két hónap elteltével a felhő a Föld felszínének még csak kétötödét borította be. Ez volt századunk második legnagyobb erejű vulkánkitörése (amelyet csak az alaszkai Mount Katmai 1912-es kitörése múlt felül). Ha számításaink helyesek és a közeljövőben nem következik be újabb, nagy erejű vulkanikus robbanás, akkor az 1990-es évek végére visszaállhat az emelkedő tendencia. Ez így is történt: 1995 volt a feljegyzések szerinti legmelegebb év, amelynek középhőmérséklete kismértékben bár, de felülmúlta az addigi rekordot.
Van még egy módszer annak ellenőrzésére, hogy az éghajlatkutatók jól végzik-e a dolgukat. Megkérhetjük őket, végezzenek visszamenőleg számításokat. A Föld története során többször ment keresztül jégkorszakokon. Vannak olyan módszereink, amelyekkel következtetni tudunk a hőmérséklet múltbeli ingadozásaira. Vajon a klimatológusok előrejelzései (pontosabban „hátrajelzései”) összhangban vannak-e ezekkel az eredményekkel?
A földi éghajlat történetére vonatkozóan fontos következtetéseket vonhatunk le a Grönlandot és az Antarktiszt borító jégsapkákból vett mélységi fúróminták elemzéséből. Az ehhez szükséges mélyfúrások módszereit éppen a kőolajiparban fejlesztették ki, ily módon pontosan azok, akik a fosszilis tüzelőanyagok kitermeléséért felelősek, jelentős mértékben hozzájárultak tevékenységük káros következményeinek tisztázásához. A fúrómagok aprólékos fizikai és kémiai elemzése révén bebizonyosodott, hogy a Föld középhőmérséklete és a légköri szén-dioxid mennyisége egymással szinkronban változott: minél több CO₂ volt a légkörben, annál melegebb volt a Föld. Az elmúlt néhány évtized világméretű hőmérsékletváltozási tendenciáinak kutatásában használt számítógépes modellek az üvegházhatású gázok mennyiségének ősi változásaiból kiindulva pontosan kiadják a jégkorszakok éghajlatát. (Természetesen senki sem gondol arra, hogy valamilyen jégkorszak előtti civilizáció kevéssé hatékony üzemanyag-felhasználású autókkal közlekedett, miközben óriási mennyiségű üvegházgázt juttatott a légkörbe. A CO₂ mennyiségének bizonyos ingadozása természetes úton is létrejön.)
Az elmúlt néhány százezer évben a Föld több jégkorszakon ment keresztül. Húszezer évvel ezelőtt Chicago helyén két kilométer vastag jégtakaró fedte a szárazföldet. Most éppen két jégkorszak között, egy úgynevezett interglaciális időszakban járunk. Az egész Földre vonatkozóan a jégkorszakokban és az interglaciálisokban számított átlaghőmérsékletek különbsége mindössze három és hat Celsius-fok között lehet. Ezt a tényt azonnali vészjelzésként kell felfognunk, kiderült ugyanis, hogy már néhány fokos hőmérsékletváltozásnak is súlyos következményei lehetnek.
Ezzel a módszereik helyességét igazoló tapasztalattal a tarsolyukban az éghajlatkutatók már bátran megjósolhatják, milyenné válhat a Föld éghajlata, ha tovább folytatjuk a fosszilis tüzelőanyagok elégetését, és továbbra is elképesztő tempóban okádjuk a légkörbe az üvegházhatású gázokat. A különböző kutatócsoportok – a delphoi jósda mai megfelelői – számítógépes modelleket fejlesztettek ki a hőmérséklet változásának előrejelzésére. Arra kíváncsiak, mennyivel nő meg az átlaghőmérséklet, ha mondjuk a légkörben lévő szén-dioxid mennyisége megkétszereződik. A fosszilis tüzelőanyagok jelenlegi ütemű elégetése esetén ez a helyzet egyébként valamikor a XXI. század végére várható. A modellszámításokat végző legfontosabb mai jósdák a Nemzeti Óceáni és Légköri Igazgatóság (NOAA) Geofizikai Folyadék-dinamikai Laboratóriuma Princetonban, a NASA Goddard Űrtudományi Intézete New Yorkban, a Nemzeti Légkörkutatási Központ Boulderben (Colorado), az Energiaügyi Minisztérium Lawrence Livermore Nemzeti Laboratóriuma Kaliforniában, az Oregon Állami Egyetem, a Hadley Éghajlat-előrejelzési és Kutatási Központ Nagy-Britanniában, valamint a Max Planck Meteorológiai Intézet Hamburgban. Mindezen intézmények kutatóinak előrejelzése szerint az átlagos hőmérsékletemelkedés valahol egy és négy Celsius-fok között várható.
Ez a növekedés gyorsabb bármilyen korábbi, a civilizáció megjelenése óta bekövetkezett változásnál. Az alacsonyabb érték esetén némi küzdelem árán talán legalább a fejlett, ipari társadalmak képesek lesznek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Ha az előrejelzett magasabb érték válna valóra, akkor a Föld éghajlati térképe drámai mértékben átrajzolódna, ami a szegény és a gazdag országokra nézve egyaránt katasztrofális következményekkel járna. Bolygónk nagyobb részén az erdőségek és a vadon élő állatok egymástól elszigetelt területekre lennének kénytelen visszahúzódni. Az élőlények képtelenek lennének az éghajlatváltozás sebességének megfelelő tempóban új élőhelyekre vándorolni. Jelentős mértékben felgyorsulna a fajok kipusztulása. A termények és az emberek tömeges szállítása válna szükségessé.
A felsorolt kutatócsoportok egyike sem állítja, hogy a légkör szén-dioxid-tartamának megkétszereződése esetén a Föld átlaghőmérséklete csökkenne. Egyikük sem állítja, hogy a változás több tíz vagy több száz fokot tenne ki. Olyan lehetőség van a birtokunkban, ami az ókori görögöknek nem adatott meg: számos különböző jósdához fordulhatunk, majd összehasonlíthatjuk próféciáikat. Ha ezt megtesszük, kiderül, hogy az előrejelzések nagyjából ugyanazt mondják. A válaszok jól egybecsengnek a témakörben készített legelső előrejelzések adataival, többek között a Nobel-díjas svéd kémikus, Svante Arrhenius eredményeivel, aki már a század elején hasonló eredményekre jutott, bár mai kollégáinál sokkal kevésbé részletesen ismerte a szén-dioxid infravörös-elnyelési sajátosságait és a Föld légkörének tulajdonságait. Az összes kutatócsoport által alkalmazott fizikai módszerek helyesen adják meg a Föld jelenlegi hőmérsékletét, valamint a más bolygókon, elsősorban a Vénuszon kialakuló üvegházhatás mértékét. Természetesen előfordulhat, hogy valamilyen egyszerű tényről mindannyian megfeledkeznek. Mindamellett a különböző csoportok eredményei közötti feltűnően jó összhang arra int bennünket, hogy az előrejelzéseket komolyan kell venni.
Vannak azonban további nyugtalanító előjelek is. Norvég kutatók vizsgálatai szerint az északi sarkvidéket borító jégtakaró kiterjedése 1978 óta csökkent. Ugyanebben az időszakban óriási hasadékok keletkeztek az Antarktisz jégmezőin. 1995 januárjában a Larsen-jégnyúlvány 4200 négyzetkilométer területű darabja szakadt bele az Atlanti-óceánba. A Föld minden részén figyelemre méltó mértékben visszahúzódtak a magashegyi gleccserek. A világ számos helyén fordulnak elő szélsőséges időjárási helyzetek. A tenger szintje folyamatosan emelkedik. Önmagában a fentiek közül még egyik tendencia sem jelentene bizonyítékot arra nézve, hogy az adott folyamatért nem a természetes eredetű ingadozások, hanem civilizációnk működése a felelős. Így együttesen azonban feltétlenül aggodalomra adnak okot.
Egyre több éghajlati szakértő jutott a közelmúltban arra a következtetésre, hogy immár kimutathatóak az ember okozta világméretű felmelegedés jelei. Az Éghajlat-változási Kormányközi Testületet (Intergovernmental Panel on Climate Change, IPCC) alkotó 25 000 tudós képviselői egy átfogó vizsgálat eredményeképpen 1995-ben arra a következtetésre jutottak, hogy „a bizonyítékok mérlegelése arra utal, hogy már megfigyelhető mértékű az éghajlatra gyakorolt emberi hatás”. Bár a bizonyítékok Michael MacCracken, az Egyesült Államok Globális Változás Kutatási Programjának igazgatója szerint egyelőre még nem „minden kétséget kizáróak”, mégis „egyre kényszerítőbb erejűek”. Thomas Karl, az Egyesült Államok Éghajlati Adatközpontja munkatársa szerint valószínűtlen, hogy a megfigyelt felmelegedést természetes eredetű ingadozás okozná. „Kilencven-kilencvenöt százalékos annak a valószínűsége, hogy nem vezetnek félre az adatok.”

Az előző ábra nagyon hosszú időtartamot fog át. A bal szélén 150 000 évvel ezelőtt járunk, kőbaltát használunk és roppant elégedettek vagyunk magunkkal, amiért igánkba hajtottuk a tüzet. A Föld hőmérséklete az évezredek során a jégkorszakok és az interglaciálisok között ingadozik. A változások teljes amplitúdója, vagyis a leghidegebb és a legmelegebb időszakok átlaghőmérsékletének különbsége mintegy öt Celsius-fok. E határok között kanyarog a görbe sok tízezer éven keresztül A legutolsó jégkorszak végét követően már íjat és nyilat használunk, háziasított állataink vannak, elkezdjük a földet művelni és letelepszünk, majd fémből készült fegyvereket használunk, városokat építünk, rendőrséget hozunk létre, adókat vetünk ki és lélekszámunk exponenciális növekedésnek indul. Kibontakozik az ipari forradalom és hamarosan atomfegyverekre teszünk szert (mindezen felfedezések jobbára a görbe folytonos vonallal ábrázolt szakaszának a legvégére esnek). Ezt követően elérkezünk a jelenkorba, a folytonos vonal végéhez. A továbbiakban szaggatott vonallal az üvegházhatás figyelembevételével számított előrejelzések eredményeit ábrázoltuk. Az ábráról világosan leolvasható, hogy most (vagy ha a jelenlegi tendencia folytatódik, akkor a közeljövőben) nemcsak évszázadunk, hanem az elmúlt 150 000 év legmelegebb időszakát éljük át. Mindez világosan érzékelteti az emberi faj által kiváltott globális változás nagyságát, de egyúttal azt is, hogy ehhez fogható éghajlatváltozás még nem volt az emberiség történetében.
A globális felmelegedés önmagában nem jelenti az időjárás rosszabbra fordulását. Megnöveli azonban a kedvezőtlen időjárás valószínűségét. A kedvezőtlen időjárás természetesen nem azonos a globális felmelegedéssel, de az összes számítógépes modell egybehangzó tanúsága szerint a globális felmelegedéssel szükségszerűen együtt jár, hogy gyakoribbá válnak a kedvezőtlen időjárási események, a szárazföldek belső részén a súlyos aszályok, a tengerparti vidékeken a heves viharok és áradások, egyes helyeken az átlagosnál jóval hidegebb és melegebb időszakok. Ezeket mind bolygónk átlagos hőmérsékletének viszonylag mérsékelt növekedése idézi elő. Ezért téves egyes napilapok vezércikkeinek az az állítása, miszerint például a Detroitban januárban tapasztalható rendkívüli hideg kétségbe vonja a globális felmelegedés tényét. Az időjárási katasztrófák sokba kerülnek. Egyetlen példát említünk csak: az Egyesült Államok biztosítási ágazata egyetlen hurrikán (az 1992-es Andrew) következtében 50 milliárd dolláros nettó veszteséget volt kénytelen elkönyvelni, ami egyébként csak töredéke az 1992. évi teljes veszteségeiknek. A természeti katasztrófák évente több mint 100 milliárd dollár kárt okoznak az Egyesült Államoknak. A világszerte fellépő károk ennél jóval tetemesebbek.
Az időjárás változásai hatással vannak a fertőző betegségeket terjesztő mikroorganizmusokra is. A kolera, a malária, a sárgaláz, a dengue-láz és a hantavírusos tüdőgyulladás utóbbi időben történő ismételt felbukkanása feltételezhetően mind az időjárás változásával áll kapcsolatban. Az egészségügyi szervek legújabb becslése szerint a trópusi és szubtrópusi éghajlatú területek kiterfedése és a maláriaszúnyogok ennek következtében történő elszaporodása miatt a jövő század végére a mostaninál évente 50-80 millióval több maláriás megbetegedés fordul elő. Hacsak nem teszünk ellene valamit. Az ENSZ 1996-ban készült egyik jelentése a következőképpen érvel: „Ha a kedvezőtlen közegészségügyi folyamatok valószínűsíthetően az éghajlatváltozás következményei, akkor ezúttal nincs lehetőségünk arra, hogy további bizonyítékokra várjunk, mielőtt cselekszünk. A várakozó állaspontra helyezkedés legalábbis gondatlanság lenne, de rosszabb esetben értelmetlenség.”
A jövő századra vonatkozó éghajlati előrejelzések eredménye attól függ, hogy továbbra is a jelenlegi ütemben juttatunk-e a légkörbe üvegházhatású gázokat, netalán még fokozzuk is a tempót, vagy sikerül visszafogni a folyamatokat. Minél több üvegházgáz van a légkörben, annál melegebb lesz. A hőmérséklet akkor is jelentősen megnő, ha csak mérsékelt növekedést tételezünk fel. Mindezek azonban az egész Földre vonatkozó átlagok, egyes helyek sokkal hidegebbé válnak, mások az átlagosnál jobban felmelegednek. Nagy területekre jósolnak súlyos aszályt. Számos előrejelzés szerint a világ nagy gabonatermelő körzetei Dél- és Délkelet-Ázsiában, Latin-Amerikában és Afrika Szaharától délre fekvő vidékein forróbb éghajlatúvá válnak és elsivatagosodnak.
A közepes földrajzi szélességeken fekvő, mezőgazdasági termékeket exportáló egyes országok (például az Egyesült Államok és Kanada) eleinte gabonaexportjuk növekedése révén még nyerhetnek is az ügyön. A szegény országokat mindenképpen súlyosabban fogja érinteni a felmelegedés. A XXI. században a szegény és a gazdag országok közötti szakadék emiatt és más okok miatt is tovább fog szélesedni. Sokmilliónyi ember, akiknek a gyermekei éheznek és nekik maguknak már nincs veszteni valójuk, súlyos és tényleges problémát okoznak majd a gazdagoknak, amint arra a forradalmak története megtanított.
Az aszály okozta világméretű mezőgazdasági válság bekövetkeztének a valószínűsége 2050 körül válik számottevővé. Egyes tudósok szerint kicsi, talán csak tíz százalék a valószínűsége annak, hogy a globális felmelegedés következtében 2050-re a világ mezőgazdasága kiterjedt válságba jut. Átmenetileg egyes területeken – például Kanadában vagy Szibériában – még kedvezőbbre is fordulhat a helyzet (feltéve, hogy a talaj alkalmas a mezőgazdasági művelésre ezeken a helyeken), miközben az alacsonyabb szélességeken fekvő országok alaposabban megsínylik a változásokat. Ha azonban elég sokáig várunk, akkor az éghajlat az egész világon kedvezőtlenebbre fordul.
A Föld felmelegedésével együtt a tengerek vízszintje megemelkedik. A jövő század végére a vízszint több deciméterrel, vagy akár egy méterrel is magasabb lehet a jelenleginél. Ennek részben a felmelegedő tengervíz hőtágulása, részben pedig a gleccserek és a sarkvidékek jégtömegének a megolvadása az oka. Az idő múlásával a vízszint tovább emelkedik. Senki sem tudja mikor, de elérkezik az a pillanat, amikor az előrejelzések szerint Polinézia, Melanézia és az Indiai-óceán sok lakott szigete örökre a hullámsírba merül és eltűnik a Föld színéről. Elég érthető módon már megalakult a Kis Szigetországok Szövetsége, amely harcosan szembehelyezkedik az üvegházgázok légkörbe kerülésének minden formájával. A tenger szintjének emelkedése pusztító következményekkel jár Velence, Bangkok, Egyiptom, New Orleans, Miami, New York és általában a Mississippi, a Jangce, a Sárgafolyó, a Rajna, a Rhőne, a Po, a Nílus, az Indus, a Gangesz, a Niger és a Mekong folyók völgyének sűrűn lakott területei számára. Az emelkedő tengervíz egyedül Bangladesben több tízmillió embert üldöz el a lakóhelyéről. Óriási, eddig ismeretlen problémát jelentenek a környezetvédelmi menekültek, hiszen ahogy nő a népesség és pusztul a környezet, úgy lesz a társadalmi berendezkedés egyre kevésbé alkalmas a gyors változások kezelésére. De vajon hová fognak ezek az emberek menekülni? Hasonló problémákkal kell majd Kínának is szembenéznie. Ha továbbra is úgy éIünk és tevékenykedünk, ahogy eddig, akkor a Föld évről évre melegebb lesz; az aszályok és az áradások egyre pusztítóbbakká válnak; számos város, tartomány vagy egész ország tűnik el a tenger hullámaiban – hacsak nem teszünk világszerte hősies erőfeszítést igénylő műszaki ellenintézkedéseket. Hosszú távon még iszonyúbb következményekkel kell számolnunk, mert összeomlik és belecsúszik az óceánba a nyugat-antarktiszi jégmező, ami hirtelen jelentősen tovább növeli a vízszintet, ezért csaknem minden tengerparti város víz alá kerül.
A globális felmelegedés modelljei különféle jelenségeket jósolnak meg – például a hőmérséklet alakulását, az aszályt, az időjárás változását, a tenger vízszintjének emelkedését –, amelyek a néhány évtizedtől egy-két évszázadig terjedő időszakon belül más-más időpontban válhatnak érzékelhetővé. A következmények mindenesetre oly ijesztőeknek tűnnek, elhárításuk pedig olyan költséges, hogy sokan sok helyütt komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy valamilyen hibát találjanak az okfejtésben. Egyes próbálkozásokat pusztán a tudományos gondolkodással együtt járó, az új elképzelésekkel szembeni kételkedés motivált, másokat az érintett iparágak profitja. A próbálkozások egyik kulcsfontosságú tényezője a visszacsatolás.
A globális éghajlati rendszerben a pozitív és a negatív visszacsatolás működése egyaránt megfigyelhető. A kettő közül a pozitív visszacsatolás a veszélyesebb. Íme egy példa a pozitív visszacsatolásra: az üvegházhatás következtében a hőmérséklet kissé megemelkedik, ezért a sarkvidéki jégtakaró egy része megolvad. A sarki jég azonban világosabb színű a nyílt tengernél. A jég egy részének megolvadása miatt a Föld egésze kissé sötétebbé válik. Ennek következtében valamivel több napfényt nyel el, aminek hatására még jobban felmelegszik, még több jég olvad el, és így tovább. A változás – önmagát minden határon túl erősítve – folytatódik. Ez tehát a pozitív visszacsatolás. Egy másik példa a pozitív visszacsatolásra a következő: ha valamivel több CO₂ kerül a légkörbe, akkor a Föld felszíne – beleértve az óceánokat is – kissé felmelegszik. A melegebb víz valamivel gyorsabban párolog, tehát több vízpára jut a légkörbe. A vízgőz viszont ugyancsak üvegházhatású, ezért több hőt képes elnyelni, ami tovább növeli a hőmérsékletet.
A visszacsatolás másik fajtája a negatív visszacsatolás. Ezek sokkal barátságosabbak. Íme, egy példa: melegítsük fel a Földet, mondjuk úgy, hogy valamivel több szén-dioxidot juttatunk a légkörébe. Mint az előbb láttuk, ennek hatására több vízpára kerül a levegőbe, ettől azonban megnő a felhők mennyisége. A felhők világos színűek, vagyis több napfényt vernek vissza a világűrbe, végső soron tehát kevesebb napsugárzás éri el a földfelszínt. A hőmérséklet kezdeti megnövelése olyan folyamatokat indított el, amelyek végső soron a hőmérséklet csökkenését eredményezik. Vagy nézzünk egy másik lehetőséget: kerüljön valamivel több szén-dioxid a légkörbe. A növények általában szeretik a több szén-dioxidot, ettől gyorsabban nőnek, ezáltal viszont csökkentik az üvegházhatást. A negatív visszacsatolás a globális felmelegedés termosztátjaként működik. Ha szerencsénk van, akkor a negatív visszacsatolású folyamatok az erősebbek, ezért a felmelegedés talán önszabályozó lehet. Ebben az esetben kellemes helyzetben lehet részünk, hiszen anélkül követhetjük Kasszandra ügyfeleit, hogy osztoznunk kellene a sorsukban.
Csupán az a kérdés, kiegyenlítik-e egymást a pozitív és a negatív visszacsatolású folyamatok, és ennek köszönhetően lezárhatjuk-e a kérdés további tárgyalását. Nos ebben senki sem teljesen biztos. A helyes választ akkor kaphatjuk meg, ha megpróbáljuk visszamenőleg kiszámítani, hogy az üvegházhatású gázok mennyiségének növekedése és csökkenése a jégkorszakok idején milyen hatást gyakorolt a világméretű felmelegedésre, illetve lehűlésre. A másik lehetőség, hogy a kiinduló paraméterek szisztematikus változtatásával arra kényszerítjük a számítógépes modellt, hogy a történelmi adatokkal összhangban álló eredményeket adjon. Az ily módon kalibrált modell automatikusan számot ad a természetes éghajlati folyamatok ismert és ismeretlen visszacsatolási mechanizmusairól. Még így is előfordulhat azonban, hogy a jövőben a Föld olyan éghajlati helyzetbe kerül, amilyen az elmúlt 200 000 év alatt még sohasem fordult elő, ezért olyan visszacsatolási folyamatok indulhatnak meg, amilyenekről még csak nem is lehet tudomásunk. Tudjuk például, hogy a tőzegtelepek sok metánt zárnak magukba (ami néha a kísértetiesen libegő fénytünemény, az úgynevezett lidércfény megjelenéséhez vezet). Elképzelhető például, hogy a Föld felmelegedése következtében a tőzegtelepek metántartalma az eddiginél gyorsabb ütemben bugyog a felszínre. Márpedig a metán üvegházhatású gáz, ami tovább melegíti az éghajlatot, így máris előállt egy újfajta, pozitív visszacsatolást eredményező folyamat.
Wallace Broecker (Columbia Egyetem) felhívja a figyelmet a Kr. e. 10 000 körül bekövetkezett gyors felmelegedésre, amely közvetlenül megelőzte a mezőgazdaság kialakulását. A változás olyan meredek volt, hogy az szerinte instabilitást okozott az óceán-légkör rendszer működésében. Véleménye szerint ha a Föld éghajlatát túlságosan drasztikusan toljuk el egy bizonyos irányban, akkor az könnyen átléphet valamilyen küszöböt, majd az egész rendszer robbanásszerű hevességgel megindul egy más paraméterekkel jellemezhető egyensúlyi állapot felé. Véleménye szerint most éppen egy ilyen átbillenés határára érkeztünk. Ebben az esetben a helyzetünk még rosszabb, sőt sokkal rosszabb.
Akárhogy is, elég magától értetődő, hogy minél gyorsabban változik az éghajlat, annál nehezebben tudja a rendszer – bármily alkalmazkodóképes is legyen – utolérni önmagát és stabilizálódni. Kérdés, hogy nagyobb valószínűséggel feledkezünk-e meg a kellemetlen hatású visszacsatolásokról, mint a kellemesekről. Nem vagyunk elég ügyesek ahhoz, hogy mindent előrejelezzünk. Ez természetesen nyilvánvaló. Azt hiszem, valószínűtlen, hogy a tudatlanságunk folytán figyelmen kívül hagyott tényezők összességében megmentenének bennünket. Lehet, hogy így lesz. De hajlandóak lennénk erre feltenni az életünket?

 

A környezetvédelmi kérdések súlyossága és jelentősége jól tükröződik a különféle szakmai szervezetek összejövetelein is. Az Amerikai Geofizikusok Egyesülete például a földtudománnyal foglalkozó szakemberek világviszonylatban legnagyobb szervezete. A közelmúltban (1993) tartott éves gyűlésükön egy egész ülésszakot szenteltek a Föld történetében előfordult meleg időszakoknak, azzal a céllal, hogy alaposabban megértsék, mik lehetnek a globális felmelegedés következményei. A legelső előadó azonban arra figyelmeztetett, hogy „mivel a jövőben a felmelegedés nagyon gyors lesz, nincs a földtörténeti múltban analógiája az üvegházhatás okozta, XXI. századi felmelegedésnek”. Négy félnapos ülésen foglalkoztak az ózonréteg fogyásával, három ülésen pedig a felhőzet és az éghajlat közötti visszacsatolással. További három ülést szenteltek a múltbeli éghajlat általános vizsgálatának. J. D. Mahlman (NOAA) már előadása elején megjegyezte, hogy „az Antarktisz fölötti, figyelemre méltóan nagy ózonhiány 1980-as évek elején történt felfedezése mindenkit tökéletesen váratlanul ért”. Az Ohio Állami Egyetem Byrd Sarkkutató Központjának munkatársai előadásukban Nyugat-Kína és Peru gleccsereiből származó jégminták elemzése alapján a Föld jelenlegi felmelegedése mellett szóló bizonyítékokat sorakoztattak fel, összehasonlítva a mai adatokat az elmúlt 500 év történetére vonatkozóakkal.
Figyelembe véve, milyen vitatkozó természetű a tudományos közösség, figyelemre méltó, hogy egyetlen olyan előadás sem hangzott el, amely azt állította volna, hogy az ózonréteg elvékonyodása vagy a globális felmelegedés csak félrevezetés vagy érzéki csalódás lenne. Azt sem állította senki, hogy az Antarktisz fölött mindig is létezett az ózonlyuk vagy hogy a légköri szén-dioxid mennyiségének megkétszereződése esetén a globális felmelegedés számottevően kevesebb lenne négy foknál. Pedig busás jutalom illetné azt, aki ki tudná mutatni, hogy nem is létezik az ózonréteg elvékonyodása vagy hogy a globális felmelegedés jelentéktelen mértékű. Számos erős és gazdag iparág és magánszemély húzna nagy hasznot abból, ha az utóbbi állítások bizonyulnának igaznak. Amint azonban azt a tudományos ülések programja alátámasztani látszik, ez valószínűleg csak kétségbeesett reménykedés.
Technikai civilizációnk tehát valóságos veszélyhelyzetet teremtett saját maga számára. A fosszilis tüzelőanyagok szerte a világon mindenütt egyformán károsítják a légzőszervek egészségi állapotát, az erdők, a tavak, a tengerpartok és az óceánok életét, valamint a világ éghajlatát. Egészen biztos, hogy senki sem akar szánt szándékkal kárt okozni. A fosszilis tüzelőanyagokra épülő iparágak vezetői egyszerűen csak megpróbálják némi profithoz juttatni saját magukat és részvényeseiket, aminek érdekében olyan termékeket állítanak elő, amelyekre mindenkinek szüksége van, és aminek folytán hozzájárulnak annak az országnak a katonai és gazdasági erejéhez, amelyben éppenséggel tevékenykednek. A kárt tehát nem szándékosan okozták, sőt szándékaik emberségesek voltak. Ráadásul a fejlett világban legtöbbünk bőséggel részesült a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből származó előnyökből. Végül, a gondok létrejöttéhez sok ország több generációja egyformán hozzájárult. Mindezen tények érzékeltetik, nem alkalmas az idő arra, hogy egymásra mutogassunk. Nem egyetlen ország, egyetlen nemzedék vagy egyetlen iparág rángatott bele mindannyiunkat ebbe a mocskos helyzetbe, ezért egyetlen ország, egyetlen nemzedék vagy egyetlen iparág sem képes önerejéből kimászni a szorult helyzetből. Ha el akarjuk kerülni az éghajlatváltozás veszélyeinek a legrosszabb irányban történő beteljesedését, akkor egyszerűen mindannyiunknak, hosszú időn keresztül együtt kell dolgoznunk. A legfőbb akadály természetesen a tehetetlenség, a változásokkal szembeni ellenállás, valamint az egész világot behálózó, óriási, egymással összefonódó ipari, gazdasági és politikai érdekeltségek, amelyek mind a fosszilis tüzelőanyagok haszonélvezői, jóllehet éppen a fosszilis tüzelőanyagok minden baj okozói. Az Egyesült Államokban ahogy gyűlnek a globális felmelegedés súlyosságára vonatkozó bizonyítékok, úgy zsugorodik a politikai akarat, hogy valamit tegyünk.

 

 

Kiút a csapdából

Őszintén szólva sohasem félhet az, aki azt hiszi, hogy vele semmi sem történhet... Félelmet csak azok éreznek, akik elhiszik, hogy történhet velük valami... Az emberek nem hiszik ezt el, amikor nagy jólétben élnek, vagy legalábbis úgy gondolják, mert ennek következtében arcátlanná, megvetővé és nemtörődömmé válnak... De ha megérzik a bizonytalanság kínját, akkor lehet valamilyen halovány remény a megmenekülésre.

Arisztotelész
(Kr. e. 384-322)
Retorika, 1382^b29

 

Mit kell tehát tennünk? Minthogy a most a légkörbe kerülő szén-dioxid évtizedeken keresztül ott marad, még a jelentős mértékű technológiai önkontroll áldásos hatása is csupán egy generáció elteltével válik érzékelhetővé – bár a világméretű felmelegedéshez hozzájáruló egyéb gázok hatása sokkal gyorsabban csökken. Meg kell különböztetnünk a rövid távú ellenintézkedéseket és a hosszú távú megoldást, szem előtt tartva, hogy mindkettőre egyaránt szükség van. Úgy tűnik, amilyen gyorsan csak lehet, ki kell dolgoznunk egy új, az egész világra kiterjedő energetikai rendszert, amely a jelenleginél jóval kevesebb üvegházhatású gázt és egyéb szennyező anyagot kelt. Ebben az esetben azonban az „amilyen gyorsan csak lehet” kifejezés akár évtizedeket is jelenthet, különösen ami a megvalósítást illeti. Már eközben is csökkentenünk kell a károkat, nagyon gondosan figyelnünk kell arra, hogy az átmenet minél kevesebb kárt okozzon a világ társadalmi és gazdasági berendezkedésében, és az intézkedések következtében ne csökkenjen az életszínvonal. Az egyetlen kérdés az, hogy mi kezeljük a válságot vagy az kezel bennünket.
A Gallup egy 1995-ben végzett felmérése szerint az amerikaiak csaknem kétharmada környezetvédőnek tartja magát és a környezet védelmének elsőbbséget adna a gazdaság növekedésével szemben. Legtöbbjük beleegyezne az adók felemelésébe, ha az így keletkező többletbevétel kizárólag környezetvédelmi célokra lenne fordítható. Mégis kiderülhet, hogy mindez megvalósíthatatlan, például azért, mert a hagyományos ipari érdekszövetségek olyan nagy hatalmúak és a fogyasztói érdekképviseletek olyan gyengék, hogy a dolgok jelenlegi menetében nem várható érdemi változás, legfeljebb akkor, amikor viszont már túl késő lesz. Elképzelhető az is, hogy a nem fosszilis tüzelőanyagokon alapuló civilizációba történő átmenet olyan mély hatást gyakorol törékeny világunkra, hogy az gazdasági káoszt okoz. Magyarán szólva, nagyon körültekintően kell megfontolnunk, merre haladjunk tovább. Létezik egy természetes törekvés is az idő húzására. Eszerint ez teljesen ismeretlen terület. Nem kellene megfontoltabban haladnunk? De ha csak egy pillantást vetünk az előre jelzett éghajlati térképekre, akkor felismerjük, hogy nem szabad az időt húznunk, meggondolatlanság túlságosan lassan haladni.
Bolygónk legnagyobb CO₂-kibocsátója az Egyesült Államok. A második legnagyobb CO₂-kibocsátó Oroszország és a volt szovjet tagköztársaságok. A harmadik helyen a fejlődő országok állnak, ha az összeset együtt vesszük számításba. Ez utóbbi fontos tény, a probléma tehát nemcsak a fejlett ipari országokat érinti, mert a tarlók felégetésével, az erdők kiirtásával és felégetésével mezőgazdasági területek nyerése céljából, a tűzifa égetésével a fejlődő országok is jelentékenyen hozzájárulnak a globális felmelegedéshez. Ugyanakkor a fejlődő országokban a legmagasabb a népszaporulat. Még ha nem is sikerül elérniük Japán, a Csendes-óceán környéki országok vagy a Nyugat életszínvonalát, ezek az országok a probléma egyre nagyobb részét fogják jelenteni. A helyzet súlyosságát tekintve ezután Nyugat-Európa következik, majd Kína és csak ezután Japán, amely a világ energetikai szempontból egyik leghatékonyabban működő országa. Ismét csak azt tudjuk tehát hangsúlyozni, hogy a globális felmelegedés az egész világ problémája, ezért a megoldásnak is globális léptékűnek kell lennie.
A problémák gyökerének kezeléséhez szükséges változások léptéke csaknem ijesztő, különösen azon politikusok számára, akik elsősorban olyan dolgok végrehajtásában érdekeltek, amelyek haszna még hivatali idejükben megmutatkozik. Ha a helyzet jobbításához szükséges program két-, négy- és hatéves alprogramokból tevődik össze, akkor a politikusok könnyebben támogatják az ügyet, mert az egyes részprogramok haszna esetleg éppen akkorra időzíthető, amidőn újraválasztásuk esedékes. A politikusok számára azonban sokkal kevésbé szimpatikusak a húsz-, negyven- vagy hatvanéves lefutású programok, hiszen mire ezek eredményei beérnek, ők már nemcsak hivatalukból, de az élők sorából is távoznak.

 

Az üvegházhatás,
amit a szén, a kőolaj és a földgáz elégetése okoz, veszélyezteti a globális környezetet.

Természetesen elővigyázatosaknak kell lennünk, nehogy olyan hebehurgyán cselekedjünk, mint Krőzus, és utólag jöjjünk rá, hogy óriási költséggel olyasvalamit végeztünk el, ami fölösleges, ostobaság vagy éppen veszélyes. De legalább ilyen felelőtlenség figyelmen kívül hagyni a fenyegető katasztrófát és naivan abban bizakodni, hogy majd csak elmúlik magától. Nem tudnánk valamilyen középutas politikai választ találni, amely arányban áll a probléma súlyosságával, de amely akkor sem dönt romlásba – például valamilyen deus ex machina negatív visszacsatolás révén –, ha túlbecsültük a helyzet súlyosságát?
Mondjuk egy hidat vagy egy felhőkarcolót akarunk tervezni. Megszokott dolog, hogy a megrendelő kívánságára a különféle katasztrofális hatásokkal szemben azok reálisan várható nagyságánál sokkal ellenállóbbra tervezzük az építményt. Miért? Azért, mert a híd vagy a felhőkarcoló összeomlásának a következményei olyan súlyosak, hogy biztosra kell mennünk. Nagyon megbízható garanciákkal kell rendelkeznünk. Véleményem szerint ugyanezt a megközelítést kell alkalmaznunk a helyi, a regionális és a világméretű környezeti problémák esetében is. Ebben az esetben viszont, amint említettem, jelentős ellenállással kell számolnunk, részben azért, mert a problémák kezeléséhez a kormánytól és az ipartól rengeteg pénzre van szükség. Emiatt egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy egyesek lekicsinylik a globális felmelegedés várható következményeit. De a híd vagy a felhőkarcoló erősebb szerkezetűre építéséhez is több pénzre van szükség. Ez a költségtöbblet a nagyméretű műszaki alkotások létesítésének szükségszerű és elfogadott velejárója. Azok a tervezők és kivitelezők, akik lecsípnek egy-egy sarkot vagy eltekintenek az efféle elővigyázatosságtól, mert nem akarják a pénzt előre nem látott, váratlan eseményekre pocsékolni, nem nevezhetők megfontolt tőkéseknek. Ezek az emberek közönséges bűnözők. Pontos szabályok léteznek arra nézve, hogyan kell olyan hidakat és felhőkarcolókat építeni, amelyek nem omlanak össze. Vajon nem lehetnének a potenciálisan sokkal veszélyesebb környezeti kérdéseket szabályozó törvényeink és erkölcsi előírásaink is?
A következőkben az éghajlatváltozással összefüggő néhány praktikus javaslatot szeretnék fölvetni. Azt hiszem, ezek számos, bár kétségtelenül nem az összes szakértő egyetértésével találkoznak. Csupán a kezdetet jelentik, próbálkozást a probléma kezelésére, de a helyzet súlyosságának megfelelő szinten. Nagyon nehéz lenne a globális felmelegedést semmissé tenni, és a Föld éghajlatát visszacsinálni olyanra, amilyen mondjuk az 1960-as években volt. A javaslatok más vonatkozásban tekinthetők mértéktartóaknak: a globális felmelegedéstől függetlenül is nagyszerű érvek szólnak a megvalósításuk mellett.
Ha műholdakról, repülőgépekről, hajókról és a földről a megfigyelő műszerek legszélesebb arzenáljával folyamatosan figyelemmel kísérjük a Nap, a légkör, a felhőzet, a szárazföldek és az óceánok jelenségeit, akkor csökkenteni tudjuk a bizonytalanság jelenlegi szintjét. Azonosítani tudjuk a visszacsatolásokat, megfigyelhetjük a helyi szennyeződéseket és hatásukat, követni tudjuk az erdők elsorvadását és a sivatagok térhódítását, követni tudjuk a sarki jégsapkák és a gleccserek, valamint az óceánok vízszintjének változásait. Megvizsgálhatjuk az ózonréteg kémiáját, megfigyelhetjük a vulkanikus törmelék szétszóródását és annak az éghajlatra gyakorolt hatását, továbbá nagyon pontosan meg tudjuk mérni, mennyi energiát szállít a Nap sugárzása a Földre. Soha eddig nem álltak rendelkezésünkre ilyen nagy teljesítőképességű eszközök a globális környezet tanulmányozására és megóvása érdekében. Bár a programban több ország mesterséges holdjai is részt vesznek, a főszerep mégis a NASA automatikus földmegfigyelő rendszeréé, amelyet a „Küldetés a Föld bolygóhoz” elnevezésű program keretében működtetnek.
Ha üvegházhatású gázok kerülnek a Föld légkörébe, az éghajlat nem reagál azonnal. Úgy tűnik, hogy egy évszázadba telik, mire a teljes hatás kétharmada érzékelhetővé válik. Ha tehát holnap teljes egészében megszüntetnénk a CO₂ és más szennyező gázok légkörbe jutását, az üvegházhatás akkor is legalább a XXI. század végéig fokozódna. Ez súlyos érv amellett, hogy a probléma halogató kezelése, a várakozó álláspont kialakítása rendkívül veszélyes.
Amikor 1973-79 között kitört az olajválság, megemeltük az adókat, hogy visszaszorítsuk a fogyasztást, kisebb autókat kezdtünk gyártani és lecsökkentettük a megengedett legnagyobb sebességet. Most, amikor ismét bővében vagyunk a kőolajnak, csökkentettük az adókat, újra nagyobb autók készülnek és a sebességhatárokat is megemeltük. Semmi jele az előrelátó, hosszú távú gondolkodásnak.
Ha meg akarjuk akadályozni az üvegházhatás további növekedését, akkor a világnak kevesebb, mint a felére kellene csökkentenie a fosszilis tüzelőanyagoktól való függését. Rövid távon elválaszthatatlanok vagyunk a fosszilis tüzelőanyagoktól. Az Egyesült Államok lakossága a világénak öt százaléka, energiafelhasználása azonban csaknem huszonöt százaléka. Az Egyesült Államok CO₂-termelésének csaknem a feléért a gépkocsik a felelősek. Az Ön gépkocsija is több szén-dioxidot bocsát ki évente, mint amennyi a saját tömege. Nyilvánvaló, hogy ha 100 kilométeren a gépkocsink kevesebb üzemanyagot fogyaszt, akkor kevesebb szén-dioxidot is bocsát ki a légkörbe. Csaknem minden szakértő egyetért abban, hogy még óriási lehetőségek vannak a gépkocsimotorok hatékonyabbá tételére. Miért nyugszunk bele – mi önjelölt környezetvédők – abba, hogy autónk tizennégy liter benzint fogyaszt 100 kilométerenként? Ha csak hét litert fogyasztana, akkor feleannyi szén-dioxidot füstölne a légkörbe, három és fél literes fogyasztás mellett pedig csak negyedannyit. Ez a példa világosan érzékelteti a nyereség maximalizálására törekvő, rövid távú gondolkodásmód és a környezeti károkat hosszú távon is megelőzni szándékozó előrelátás közötti konfliktust.
Detroitban úgy tartják, hogy senki sem akar üzemanyag-takarékos autót vásárolni. Ezek az autók kisebbek és ezért kevésbé biztonságosak, nem gyorsulnak olyan jól (bár végsebességük feltétlenül meghaladja a megengedett maximumot), ráadásul drágábbak is. Az kétségtelenül igaz, hogy az 1990-es évek közepén az amerikaiak egyre inkább a benzinfaló autókat és teherautókat hajtják, lehetőleg nagy sebességgel, hiszen az üzemanyag meglehetősen olcsó. Ezért az amerikai autóipar harcolt és közvetett úton jelenleg is harcol az ésszerű változások ellen. 1990-ben például a Detroit irányából jövő erőteljes nyomás hatására a Szenátus (kis többséggel) elvetette azt a törvénytervezetet, amely megkövetelte volna az amerikai autók lényegesen üzemanyag-takarékosabbá tételét. 1995-96-ban pedig számos államban enyhítettek a korábban már bevezetett üzemanyag-takarékossági intézkedéseken.
Nem feltétlenül szükséges azonban az autók méretét csökkenteni, bár a kisautók biztonságosabbá tételére is vannak megfelelő módszerek, mint például az ütközés energiáját elnyelő szerkezetek alkalmazása, a szétmorzsolódó vagy alakjukat rugalmasan visszanyerő alkatrészek, az összetett szerkezetek, és a mind a négy ülés előtti légzsák. A férfivá érésük mámorában tomboló fiatalembereken kívül a többiek ugyan mit veszíthetnek azzal, ha lemondunk arról, hogy autónk az indulástól számított néhány másodpercen belül túllépje a megengedett legnagyobb sebességet? Ezzel szemben mennyit nyerhetünk ezzel? Útjainkon már ma is közlekednek olyan nagy gyorsulású, benzinüzemű gépkocsik, amelyek öt-hat liter körül fogyasztanak 100 kilométeren. Ezek az autók ugyan drágábbak, amikor megvásároljuk őket, de természetesen később jóval olcsóbb az üzemeltetésük. Az Egyesült Államok kormányának becslése szerint a többletköltség három év alatt megtérül. Akik azt gondolják, senki sem fog ilyen autót venni, azok alábecsülik az amerikai emberek intelligenciáját és környezetvédelmi törődését, valamint a nemes cél érdekében mozgósító hirdetések erejét.
Sebességkorlátozást vezettünk be, kötelezővé tettük a jogosítvány megszerzését, emellett az emberi életek megóvása érdekében az autóvezetőkre számos egyéb korlátozás is vonatkozik. A gépkocsik elismerten veszélyes üzemnek minősülnek, ezért a kormány kötelessége bizonyos előírásokat kidolgozni arra nézve, hogyan kell az autókat gyártani, karbantartani és vezetni. Még inkább igaz ez akkor, amikor felismerjük a globális felmelegedés súlyosságát. Részesültünk a globális civilizáció áldásaiból, ezek után nem vagyunk képesek kissé változtatni a viselkedésünkön, hogy megóvjuk a civilizációt?
Egy új, biztonságos, hatékony üzemanyag-felhasználású autóosztály kifejlesztése során sok új technológiai eljárás alakulna ki, és roppant jövedelmező lenne azok számára, akik a műszaki fejlődés élvonalába tartoznak. Az amerikai autóipar szempontjából az jelenti a legnagyobb veszélyt, hogy ha túl sokáig ellenállnak a változásoknak, akkor a külföldi versenytársak fogják kifejleszteni (és szabadalmaztatni) az új technológiákat. Detroitnak különleges és önös érdeke fűződik az új, az üvegházgázok kibocsátásától mentes autók kifejlesztéséhez: ezen múlik ugyanis túlélésük. Ez nem ideológiai vagy politikai előítéletek kérdése. Ez hitem szerint az üvegházhatás miatti felmelegedés egyenes következménye.
A három nagy, detroiti székhelyű autógyártó cég – melyeket a szövetségi kormány erre ösztökél és ennek érdekében részben pénzügyileg is támogat – nehézkesen bár, de egymással együttműködve megpróbál kifejleszteni egy olyan autót, amelyik csak 3,5 litert fogyaszt 100 kilométeren, illetve ezzel egyenértékű üzemanyagot használ a nem benzinüzemű autók esetén. Ha a benzin adója emelkedne, akkor ez arra kényszerítené az autógyártókat, hogy gazdaságosabb fogyasztású autókat készítsenek.
Később bizonyos mértékben megváltozott a hozzáállás. A General Motors elektromos autó fejlesztésével foglalkozik. „Egyesíteni kell a környezetvédelmi és az üzleti szempontokat”, tanácsolta 1996-ban Dennis Minano, a GM részvénytársasági ügyekért (együttműködésekért) felelős alelnöke. „Amerika kezd ráébredni, hogy ez jót tesz az üzletnek... Ma már sokkal bonyolultabb a piac. Az emberek aszerint ítélnek meg, hogy mennyire törődsz a környezetvédelemmel, és ezt hogyan építed be az üzletmenetedbe. Azt mondják: »Nem fogjuk magukat zöldeknek nevezni, de megállapítjuk, hogy alacsony a káros anyagok kibocsátása vagy jó az újrahasznosítási programjuk. Azt fogjuk mondani, hogy maguk a környezetért felelősséget érezve dolgoznak.«” A szólamok tehát már megváltoztak. Én azonban kíváncsian várom a General Motors három és fél liter fogyasztású sedanját.
Mi az az elektromos autó? Rákapcsoljuk a hálózatra, feltöltjük az akkumulátorokat, és már mehetünk is. A legjobb ilyen autók összetett (kompozit) anyagokból készülnek, több száz kilométert képesek megtenni egyetlen feltöltéssel, és sikeresen megfeleltek a szabvány szerinti törési próbákon. Ha azonban környezetvédelmi szempontból valóban kiváló minősítést akarnak szerezni, akkor a nagy tömegű, ólmos-savas akkumulátorok helyett valamilyen más megoldást kell találniuk, hiszen az ólom halálos méreg. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az elektromos autót feltöltő villanyáram is jön valahonnan. Ha mondjuk egy széntüzelésű erőműből, akkor éppen a globális felmelegedés ellen nem tettünk semmit, bármilyen jó is, hogy a városok és az autópályák levegője tisztább marad.
Hasonló fejlesztéseket lehet végrehajtani a fosszilis tüzelőanyagokon alapuló gazdaság más területein is. A széntüzelésű erőműveket hatékonyabbá lehet tenni; a nagyméretű, forgó ipari berendezéseket át lehet alakítani úgy, hogy különböző sebességgel működhessenek; az izzólámpák helyett minél szélesebb körben el kell terjeszteni a fluoreszcens fényforrásokat. Sok esetben a műszaki fejlesztés hosszú távon gazdasági hasznot is hoz, ugyanakkor segít kiszabadulni a tengerentúli olajtól való kockázatos függésünkből. A globális felmelegedés miatt érzett aggodalmunktól függetlenül számos más tényező is indokolja, hogy növeljük az üzemanyagkészleteink felhasználásának hatékonyságát.

 

Az atomenergia
használata nem termel üvegházgázokat, viszont más, jól ismert veszélyeket rejteget.

Hosszú távon azonban nem elegendő az, hogy hatékonyabban vonjuk ki a fosszilis tüzelőanyagokból a bennük tárolt energiát. Az idő múlásával egyre többen leszünk a Földön és egyre több energiára lesz igényünk. Tudunk-e valamilyen alternatívát találni az energiatermelésre a fosszilis tüzelőanyagokkal szemben, ami nem termel üvegházhatású gázokat, így nem melegíti fel a Földet? Az egyik ilyen, széles körben elterjedt lehetőség a maghasadás, amely nem a fosszilis üzemanyagokban tárolt kémiai energiát szabadítja fel, hanem az anyag szívébe zárt magenergiát. Nem léteznek nukleáris hajtású autók vagy repülőgépek, atommeghajtású hajók és atomerőművek azonban sokfelé működnek. Az atomerőművekben termelt energia ideális körülmények között nagyjából ugyanannyiba kerül, mint amelyet szén- vagy olajtüzelésű erőművekben állítunk elő, azonban az atomerőműben nem keletkeznek üvegházhatású gázok. Egyáltalán nem. Mindamellett...
Three Mile Island és Csernobil példája azonban arra figyelmeztet, hogy az atomerőművekből ugyancsak veszélyes, radioaktív anyagok szabadulhatnak ki. Az erőművek boszorkánykonyhájában hosszú élettartamú radioaktív hulladékok kotyvaléka keletkezik, amit valahol biztonságosan tárolni kell. A „hosszú élettartamú” ezúttal valóban hosszú időt jelent, sok izotóp felezési ideje több évszázad vagy évezred. Ha el akarjuk ásni ezt az anyagot, akkor biztosaknak kell lennünk abban, hogy nem szivároghat elő a tárolóhelyéről, hogy beszennyezze a talajvizet vagy más kínos meglepetést okozzon. Ezt a biztonságot nemcsak évekig kell garantálni, hanem sokkal hosszabb időre, mint amennyire egyáltalán bármikor a múltban biztonsággal tervezni tudtunk. Máskülönben kénytelenek lennénk azt mondani utódainknak, hogy ez a hulladék az ő gondjuk, nekik kell őrködni felette és számukra jelent veszélyt, mert nem tudtunk biztosabb módszert találni az energiatermelésre. (Ugyanazt tennénk tehát, mint amit most a fosszilis tüzelőanyagok esetében cselekszünk.) Van ezenkívül egy további probléma is. A legtöbb atomerőmű uránt vagy plutóniumot használ, az energiatermelő folyamat során pedig – a reaktor típusától függően – ugyancsak e két anyag keletkezik. Mindkét anyag nukleáris fegyverek készítésére is felhasználható. Ez állandó kísértést jelent a hitvány országok és terroristacsoportok számára.
Ha az atomerőművek biztonságos működtetésének, a radioaktív hulladékok elhelyezésének és a fegyverkezés veszélyének a kérdése megoldódna, ezzel ki lehetne váltani a fosszilis tüzelőanyagokat vagy legalábbis fontos, átmeneti szükségmegoldást jelenthetne, mindaddig, amíg valamilyen jobb módszert nem sikerül találni. A felsorolt feltételeket azonban eddig nem sikerült nagy biztonsággal teljesíteni, és úgy tűnik, nincs is túl sok remény arra, hogy a jövőben teljesíthetőek lesznek. A biztonsági előírásokat folyamatosan megsértik az atomenergia-iparban. Az előírások megsértését szisztematikusan leplezik. Az Egyesült Államok Atomenergiaügyi Bizottsága intézkedéseit (részben költségvetési megszorítások miatt) nem sikerült hatályba léptetni. Ezek korántsem a bizalom irányában ható tényezők. A bizonyítás terhe az atomenergia-iparé. Egyes országok, például Franciaország és Japán ezen aggodalmak ellenére energiatermelésük jelentős részét átállították a nukleáris erőművekre.^[19] Eközben más országokban – például Svédországban –, ahol korábban pártolták az atomerőműveket, újabban a bezárásuk mellett döntöttek.
Az atomenergiával kapcsolatban széles körben elterjedt aggodalmak következtében az 1973 után atomerőművek létesítéséről hozott döntéseket törölték és 1978 óta nem hoztak döntést újabb atomerőmű létesítéséről.^[20] Az új tárolók létesítésére vonatkozó javaslatokat az érintett közösségek menetrendszerűen visszautasítják. A boszorkánykonyha mérges kotyvaléka pedig csak gyűlik.
Létezik az atomenergiának egy másik fajtája is, ahol nem a maghasadás, hanem a fúzió, vagyis az atommagok egyesülése szolgáltatja az energiát. Elméletileg a fúziós atomerőművek akár puszta tengervizet is használhatnának üzemanyagként, amiből tudvalévőleg kimeríthetetlen készleteink vannak. A folyamat közben nem keletkeznek üvegházhatású gázok, nem jelent veszélyt a radioaktív hulladék, és egyáltalán nincs szükség uránra vagy plutóniumra. De az „elméletileg” nem elég. Sietnünk kell. Óriási erőfeszítések árán és hatalmas technológiai erő hadrendbe állításával most talán már ott tartunk, hogy a kísérleti fúziós reaktorok egy hajszállal több energiát termelnek, mint amennyire a működés fenntartásához szükség van. A fúziós energia reménye egy hipotetikus, hatalmas, drága és csúcstechnológiájú rendszer, azonban még az ügy legfőbb szószólói sem hiszik, hogy ez kereskedelmi célokra évtizedeken belül rendelkezésre állhatna. Nekünk azonban nincsenek évtizedeink. A rendszer első változataiban valószínűleg elképesztő mennyiségű radioaktív hulladék keletkezne. Végül, akármilyen formában valósul is meg a fúziós reaktor, nehéz elképzelni, hogy egy ilyen bonyolult rendszer jelenthetné a fejlődő világ problémáinak megoldását.
Amiről az előző bekezdésben beszéltem, az a forró fúzió. Jó okunk van arra, hogy így nevezzük, hiszen a fúzió beindításához a reakcióban részt vevő anyagokat sok millió fokra, a Nap belsejének a hőmérsékletére kell felforrósítani. Először 1989-ben egyesek beszámoltak a hideg fúziónak nevezett jelenségről. A berendezés egy asztalon elhelyezhető, valamilyen formában hidrogént és egy kevés palládium nevű fémet teszünk bele, egy kis áramot vezetünk át rajta, és a feltalálók állítása szerint azonnal több energia jön ki belőle, mint amennyit belevezettünk. Emellett neutronok is felbukkannak, ami a nukleáris reakció csalhatatlan jele. Ha mindez igaz lenne, akkor megtaláltuk volna az ideális megoldást a globális felmelegedés elkerülésére. Szerte a világon számos kutatócsoport kezdett kísérleteket a jelenség igazolása érdekében. Ha az állításnak lenne valami alapja, a felfedezés értéke természetesen óriási lenne. A fizikusok túlnyomó többsége azonban szerte a világon úgy vélte, hogy a hideg fúzió csupán illúzió, mérési hibáknak, a megfelelő ellenőrző kísérletek hiányának és a kémiai és nukleáris reakciók összekeverésének az egyvelege. Különböző országokban dolgozik azonban néhány kutatócsoport, amelyek tovább keresik a hideg fúzió lehetőségét. A japán kormány például némi anyagi támogatásban is részesíti az ez irányú kutatást. Minden egyes újabb állítást esetenként részletesen értékelnek.
Elképzelhető, hogy a közeljövőben felbukkan valamilyen kifinomult, zseniális, új technológia – amely ma még előre nem látható –, amely megoldja a holnap energiagondjait. Értek már minket korábban is meglepetések. Őrültség lenne azonban, ha csupán egy ilyen alkalomra várnánk.
Sok különböző ok miatt a fejlődő országokat különösen érzékenyen sújtja a globális felmelegedés. Kevésbé tudnak alkalmazkodni a megváltozó éghajlathoz, nem tudnak áttérni új gabonanövények termesztésére, erdősíteni, tengeri gátakat építeni, alkalmazkodni az aszályhoz és az árvizekhez. Ugyanakkor rendkívüli mértékben függenek a fosszilis tüzelőanyagoktól. Mi sem természetesebb például mondjuk Kína számára – amely a világ második legnagyobb szénkészletével rendelkezik –, minthogy rohamléptekben folyó iparosítását saját fosszilis tüzelőanyag-készleteire alapozza. És ha Japán, Nyugat-Európa és az Egyesült Államok küldöttei ellátogatnának Pekingbe és az olaj és a szén tüzelési ütemének mérséklését kérnék, akkor nem teljes joggal válaszolnák-e a kínaiak, hogy az említett országok miért nem fogták vissza a fosszilis tüzelőanyagok felhasználását saját országaik iparosításakor? (És végül is az 1992-ben elfogadott Riói Éghajlatváltozási Keretegyezmény arra szólítja fel a fejlett országokat, hogy vállalják magukra az üvegházhatású gázok kibocsátása fejlődő országokban történő korlátozásának költségeit.) A fejlődő országoknak olcsó, viszonylag alacsony technológiai szintű alternatívára van szükségük a fosszilis tüzelőanyagokkal szemben.
Ha nem jók a fosszilis tüzelőanyagok, nem jó a maghasadás, nem jó a fúzió és nincsenek egzotikus, új technológiák, akkor mi lesz? Jimmy Carter elnöksége idején a washingtoni Fehér Ház tetején napenergiás hőcserélőket helyeztek üzembe. Az eszköz csőkígyójában víz cirkulál, amit a napsütés felmelegít, és ezáltal bizonyos mértékben – talán húsz százalékban – hozzájárul a Fehér Ház energiaigényeinek kielégítéséhez, többek között, feltételezem, az így felmelegített víz folyt az elnöki zuhanyozóban. Minél több energiát nyerünk közvetlenül a napsütésből, annál kevesebbet kell az elektromos hálózatból vennünk, így annál kevesebb szenet és olajat kell elégetni, hogy Potomac folyó környékének elektromos hálózatát ellássuk energiával. Az eszköz a szükséges energiának csak a kisebb részét állította elő, sőt felhős napokon nem is működött, mégis reménykeltő jel volt arra nézve, amire valóban szükség van (lenne).
Ronald Reagan elnöksége idején az egyik első intézkedése a hőcserélő leszereltetése volt a Fehér Ház tetejéről. Valahogy ideológiailag túlságosan előremutató volt. Természetesen a Fehér Ház tetőzetének ismételt átalakítása pénzbe került, de pénzbe került a szükséges többletelektromosság megvásárlása is. A felelősök azonban nyilvánvalóan arra a következtetésre jutottak, hogy a haszon felülmúlja a költségeket. De miféle haszon? És kinek a haszna?
Ugyanebben az időszakban a fosszilis tüzelőanyagokról az alternatív energiahordozókra és a nukleáris energiára való áttéréshez adott szövetségi támogatás összegét mintegy kilencven százalékkal csökkentették. A fosszilis tüzelőanyagok iparának és a nukleáris energetikának nyújtott kormányzati támogatás (beleértve a hatalmas adókedvezményeket is) a Reagan- és a Bush-korszakban egyaránt magas maradt. Úgy gondolom, hogy az 1991-es Öböl-háborút is a kormányzati támogatások közé kell sorolnunk. Bár ezen időszak alatt történt bizonyos mértékű előrelépés az alternatív energiaforrások hasznosításában – legkevésbé az Egyesült Államok kormányának köszönhetően – lényegében mégiscsak elvesztegettünk tizenkét évet. Figyelembe véve, hogy milyen gyorsan terjednek szét az üvegházgázok a légkörben és milyen hosszú ideig tart a hatásuk, nem volt tizenkét elvesztegethető évünk. Az alternatív energiaforrások kormányzati támogatása mostanság végre növekszik, bár elég szűkmarkúan. Szeretnék végre egy olyan elnököt látni, aki visszaállítja a napenergiával működő hőcserélőt a Fehér Ház tetejére.
Az 1970-es évek végén a szövetségi kormány adóhitelt nyújtott azoknak, akik házukat napfény-hőcserélővel szerelték fel. Azok a háztulajdonosok, akik éltek az adókedvezmény lehetőségével, most még az ország felhősebb területein is ingyen jutnak jelentős mennyiségű meleg vízhez. Az induló befektetés mintegy öt év alatt térült meg. A Reagan-kormányzat azonban megszüntette ezt az adóhitelt.
Számos további alternatív technológia létezik. A Föld belső hőjét Olaszországban, Idaho államban és Új-Zélandon használják áramtermelésre. A kaliforniai Altamont-hágó környékén hétezer-ötszáz szélturbina fejleszt áramot, amit azután a Csendes-óceáni Gáz- és Áramszolgáltató Társaságnak adnak el. A Michigan-állambeli Traverse Cityben a fogyasztók valamivel magasabb árat hajlandóak fizetni a szélenergiával előállított elektromos áramért, csak azért, hogy elkerüljék a fosszilis tüzelőanyagokkal működő erőművek okozta környezetszennyezést. Sok más település lakosai is feliratkoztak már a várakozók listájára. Ha a környezetvédelem költségeit is számításba vesszük, akkor a szélerőművekkel termelt áram már ma is olcsóbb a széntüzelésű erőművekben előállítottnál. Becslések szerint az Egyesült Államok teljes elektromosenergia-igénye kielégíthető lenne, ha az ország területének legszelesebb tíz százalékára, főként mezőgazdasági területekre, egymástól kellő távolságban szélgenerátorokat telepítenének. Ezenkívül a zöld növényekből (a „biomassza átalakítása” révén) készített olaj helyettesítheti a kőolajat anélkül, hogy fokozná az üvegházhatást, hiszen a növények üzemanyaggá alakításuk előtt ugyanannyi CO₂-t vonnak ki a légkörből, amennyi a belőlük készült olaj elégetésekor oda visszajut.
Számomra azonban sok szempontból úgy tűnik, hogy a napfény közvetlen és közvetett úton elektromos energiává történő átalakítását kellene támogatnunk. A napfény kimeríthetetlen és széles körben rendelkezésre áll (kivéve New York állam északi részét, ahol lakom). Az átalakításhoz szükséges berendezéseknek nincsenek forgó alkatrészeik és csak minimális karbantartást igényelnek. Ráadásul a napenergia nem termel sem üvegházgázokat, sem pedig radioaktív hulladékot.
Létezik a napenergiának egy olyan formája, amelyet széles körben elterjedten használunk, méghozzá a vízi erőművekben. A vizet a Nap melege elpárologtatja, a hegyekben eső formájában a földre hull, majd lefolyik a hegyoldalon, míg a völgyben egy zárógáttal találkozik, ahol hatalmas áramfejlesztő gépeket kényszerül meghajtani. Bolygónkon azonban csak véges számú sebes folyású folyó található, sok országban viszont a meglévő vízienergia-készletek nem elegendőek az energiaszükséglet fedezésére.

 

A napenergia
elektromos árammá alakítása biztonságos és ígéretes megoldást jelent a világ energetikai dilemmáira

A napelemes autók már hosszú távú versenyben mérték össze egymással teljesítőképességüket. A napenergiát arra is felhasználhatjuk, hogy a vízből hidrogént fejlesztünk. Ha azután a hidrogént elégetjük, visszaalakul vízzé. Rengeteg olyan sivatag van a Földön, amelyet eredményesen használhatnánk a napenergia környezeti szempontból megfontolt begyűjtésére. A napelemekkel termelt elektromos energiát a Föld körül keringő és a Naprendszer belső térségében működő mesterséges égitestek fedélzetén már évtizedek óta rutinszerűen alkalmazzák. A fény részecskéi, a fotonok a cella felületére esve annak anyagából elektronokat löknek ki, amelyek egyirányú mozgása az elektromos áram. Ezek a gyakorlatban létező és használatos technológiák.
De vajon mikor lesz – ha egyáltalán valaha lesz is – a napelemes áramfejlesztés vagy a napkollektoros energiabegyűjtés a lakásokban és az irodákban versenyképes a fosszilis tüzelőanyagokkal? A legújabb becslések, többek között az Energiaügyi Minisztérium által végzettek szerint a napelemes technológia várhatóan a 2001-gyel kezdődő évtized folyamán éri utol a hagyományos módszereket Ez elég hamar bekövetkezik ahhoz, hogy érzékelhető változásokat hozzon.
Valójában a helyzet még ennél is sokkal kedvezőbb. Amikor az ilyen költségbecsléseket készítik, akkor a könyvelők két adatsort tesznek maguk elé, az egyik a felhasználásra, a másik pedig a tényleges költségekre vonatkozik. A nyersolaj ára az elmúlt években 20 dollár körül volt hordónként. Az Egyesült Államok fegyveres erői többször voltak kénytelenek beavatkozni külföldi olajforrások védelmében, emellett jelentős összegű segélyekkel is támogatunk jó néhány országot, nagyrészt azok olajkincse miatt. Miért teszünk úgy, mintha ezek a kiadások nem lennének az olaj árának részei? Az olaj iránti csillapíthatatlan étvágyunk miatt katasztrofális környezeti hatású olajszennyezéseket kell elszenvednünk (emlékezzünk csak például az Exxon Valdez szerencsétlenségére). Miért teszünk úgy, mintha ez nem tartozna bele az olaj árába? Ezeket a járulékos költségeket is figyelembe véve az olaj ára valahol 80 dollár körül lenne hordónként. Ha azokat a környezeti károkat is költségként vesszük figyelembe, amelyeket az olaj felhasználása a helyi és a globális környezetben okoz, akkor a reális ár elérheti a hordónkénti száz dollárt. Végül, ha az olajlelőhelyek megvédése érdekében indított háborúk, például az Öböl-háború kiadásait is beleszámítjuk az olaj árába, akkor az már pénzben ki sem fejezhető magasságokba emelkedik.
Ha megpróbálunk a korrekt elszámolás felé közelíteni, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a legtöbb célra a napenergia (és a szélenergia, valamint az egyéb megújuló energia) már most is sokkal olcsóbb, mint a kőolaj vagy a földgáz. Az Egyesült Államoknak és többi fejlett ipari országnak jelentős beruházásokat kellene végrehajtania a technológia továbbfejlesztése érdekében, valamint nagyméretű, a napenergiát átalakító rendszereket kellene üzembe állítania. Az Energiaügyi Minisztérium erre a célra fordítható éves költségvetése azonban nagyjából annyi csak, mint amennyi a nyersolajlelőhelyek védelme érdekében külföldön állomásoztatott, nagy teljesítőképességű repülőgépek közül egynek vagy kettőnek a költsége.
Amit most befektetünk a fosszilis tüzelőanyagok hatékonyabb felhasználása vagy az alternatív energiaforrások hasznosítása területén, az majd csak valamikor a jövőben, évek múlva kamatozik. Az ipart, a fogyasztókat és a politikusokat azonban, mint már említettem, úgy tűnik, gyakran csak az itt és a most érdekli. Időközben az úttörő amerikai napenergetikai vállalkozásokat eladják tengerentúli cégeknek. Jelenleg Spanyolországban, Olaszországban, Németországban és Japánban folyik napelemes áramtermelő rendszerek kísérleti üzemeltetése. Még a legnagyobb amerikai napenergia-telep is csak néhány száz megawatt áramot termel, amit a dél-kaliforniai Edison Vállalatnak adnak el. A közüzemek fejlesztői világszerte kerülik a befektetéseket a szélturbinákba és a napelemes áramfejlesztőkbe.
Mindamellett számos biztató jelet is tapasztalhatunk. Az amerikai gyártmányú, kisméretű napelemes áramfejlesztők kezdenek uralkodóvá válni a világpiacon. (A három legnagyobb cég közül kettőt Németország és Japán irányít, a harmadikat az Egyesült Államok egyik, fosszilis tüzelőanyagokkal foglalkozó cége.) Tibeti pásztorok napelemekkel fejlesztett árammal működtetik lámpáikat és rádiójukat. Szomáliai orvosok a tevék hátára szerelt napelemek áramával hűtik le a sivatagon keresztül vezető hosszú utazás alatt az értékes oltóanyagokat. Indiában 50 000 kisebb háztartást állítottak át napelemek használatára. Minthogy ezek a rendszerek a fejlődő országok középosztályai és szegényebb rétegei számára is elérhetőek, és mivel szinte egyáltalán nem igényelnek karbantartást, a falvak villamosításában igen nagyok a lehetőségek.
Mi az, amit jobban lehetne és kellene csinálni? Erőteljes szövetségi szintű elkötelezettségre lenne szükség ezen technológiák fejlesztése mellett, valamint különféle ösztönözőkkel kellene a tudósokat és a feltalálókat átcsábítani erre az elhanyagolt területre. Miért csak a környezetvédelmi szempontból kockázatos atomerőművekkel és a tengerpartok közelében végzett tengeri olajfúrásokkal kapcsolatban emlegetik az „energetikai függetlenséget”, sohasem a hőszigetelések, a hatékonyabb autók vagy a szél- és a napenergia használatának igazolására? Az új technológiák közül sok a fejlődő országokban is használható az ipar fejlesztésére és az életszínvonal emelésére anélkül, hogy a fejlődő országokban is környezetvédelmi hibákat követnénk el. Ha Amerika vezető szerepet akar játszani ezekben az új, alapvető iparágakban, akkor legfőbb ideje hozzáfogni.
Talán ezek az alternatívák hamarosan valóságos piaci szereplővé nőhetik ki magukat. Másrészt az egyes országoknak fontolóra kellene venniük valamilyen kisebb adó kivetését a fosszilis tüzelőanyagok használatára, az így befolyó bevételből pedig az alternatív technológiák fejlesztését kellene támogatni. Nagy-Britannia 1991-ben létrehozott egy Fosszilis Üzemanyag Mentességi Kötelezettséget, ami akár a vételár tizenegy százalékát is kiteheti. Csak az Egyesült Államokban egy hasonló intézkedés évente sok milliárd dolláros bevételt jelentene. Clinton elnöknek azonban 1993 és 1996 között még egygallononként ötcentes benzinadót sem sikerült keresztülvinnie a törvényhozáson. Talán a következő kormány sikeresebb lesz.
Reményeim szerint a napelemek, a szélturbinák, a biomassza átalakítása és a hidrogén üzemanyagú technológiák figyelemre méltó ütemben fejlődnek, miközben jelentős mértékben javul a fosszilis tüzelőanyagok elégetésének hatékonysága. Senki sem gondol arra, hogy teljesen abbahagyjuk a fosszilis tüzelőanyagok felhasználását. Ezekre a nagy teljesítményű nehéziparban, például az acélgyártásnál vagy az alumíniumkohókban mindenképp szükség van, valószínűtlen ugyanis, hogy ezeket az energiaigényes iparágakat napfénnyel vagy szélmalmokkal működtessük. Ha azonban felére vagy még nagyobb arányban tudjuk a fosszilis tüzelőanyagoktól való függésünket csökkenteni, akkor már jelentős lépést tettünk előre. Nem valószínű, hogy rövid időn belül megjelennének az üvegházhatás visszaszorítására alkalmas, teljesen új, ma még ismeretlen technológiák. Az azonban könnyen elképzelhető, hogy majd valamikor a jövő században ilyet is sikerül találni: egy olcsó, tiszta, üvegházgázokat nem keltő módszert, amely rendszer a kis, fejlődő országokban is megépíthető és karbantartható.
De vajon nincs valamilyen lehetőségünk arra, hogy a már ott lévő szén-dioxidot kivonjuk a légkörből, helyrehozva ezzel az eddig okozott kárt? Az egyetlen, biztonságosnak és megbízhatónak tűnő lehetőség az üvegházhatás visszafogására az, ha fákat ültetünk. A fák növekedésük közben CO₂-t vonnak ki a levegőből. Amikor teljesen kifejlődnek, természetesen nem szabadna elégetni őket, hiszen akkor felszabadulna az elraktározott szén-dioxid és elveszítenénk az előnyt, amiért belefogtunk a fa nevelésébe. Inkább erdőket kell telepíteni, majd a nagyra nőtt fákat ki kell vágni és házakat vagy bútorokat kell készíteni belőlük. Vagy jobb híján el kell temetni őket. Világviszonylatban óriási területet kellene azonban erdősíteni ahhoz, hogy számottevő eredményt érjünk el, körülbelül akkorát, mint az Egyesült Államok területe. Ez csak az egész emberi faj összefogásával valósítható meg. Ezzel szemben az emberiség két és fél másodpercenként kiirt egy hektár erdőt. Bárki ültethet fát – egyének, országok, iparágak. Elsősorban azonban az ipar. Az arlingtoni (Virginia) Applied Energy Services széntüzelésű erőművet épített Connecticut államban, de ezzel egy időben erdőt telepített Guatemalában. Azok a fák több szén-dioxidot vonnak ki a légkörből, mint amennyit a most létesített erőmű teljes működési ideje alatt kibocsát. Nem tudnának a faipari cégek több erdőt telepíteni, mint amennyit kitermeltek – lehetőleg a gyorsan növő, nagy levelű fafajtákból, amelyek a leghasznosabbak az üvegházhatás ellen? Mi a helyzet a szénbányászattal, a kőolaj- és földgáz-iparral, az olajfinomítókkal és az autóiparral? Nem lehetne minden, a levegőbe CO₂-t juttató céget arra kötelezni, hogy távolítsa is el onnan ezt a gázt? Nem tehetné meg ugyanezt minden állampolgár? Mi lenne, ha karácsonykor a fák kivágása helyett fákat ültetnénk? Esetleg a születésnapokon, házasságkötések alkalmából vagy más évfordulókon? Őseink még a fán éltek, mi pedig természetes vonzódást érzünk e növények iránt. Számunkra tökéletesen megfelelő tevékenység lenne, ha minél több fát ültetnénk.
Azáltal, hogy kellő rendszerességgel előbányásszuk a föld alól valaha élt élőlények tetemeit, majd elégetjük azokat, veszélyes helyzetet teremtettünk magunk számára. Csökkenthetjük a veszélyt, ha növeljük az égetés hatékonyságát, ha alternatív eljárásokat találunk fel (mint például a biomasszából készülő üzemanyag, a szél- és a napenergia hasznosítása), és ha életet adunk egy csomó ugyanolyan élőlénynek, amilyeneket – ősieket vagy mostaniakat – elégetünk: a fáknak. E tevékenységünknek számos másodlagos jótékony hatása is lenne, például tisztább lenne a levegő, kevesebb faj halna ki a trópusi őserdőkben, csökkennének vagy megszűnnének a tengeri olajfoltok, az új technológiák új munkahelyeket teremtenének és további profitot eredményeznének, biztosítanák energetikai függetlenségünket, elősegítenék, hogy az Egyesült Államok és a többi olajfüggő ország egyenruhát viselő fiai és lányai elkerüljék a veszélyes helyzeteket, végül lehetővé tenné ezen országok katonai költségvetése jelentős részének a polgári gazdaságban történő hasznosulását.
A fosszilis tüzelőanyagokon alapuló iparágak folyamatos ellenállásával szemben egyetlen olyan üzletág volt, amelyik kezdte egyre komolyabban venni a globális felmelegedést – a biztosítási ipar. A heves viharok és az egyéb, az üvegházhatás által előidézett szélsőséges időjárási helyzetek, az árvizek és az aszályok „csődbe juttathatják az iparágat”, jelentette ki az Amerikai Biztosítók Szövetségének elnöke. 1996 májusában megállapították, hogy az ország történetének tíz legsúlyosabb természeti katasztrófája közül hat az előző évtizedben következett be. Ezért az amerikai biztosítókból alakított konzorcium vizsgálatot végeztetett annak kiderítésére, hogy okozhatta-e mindezeket a globális felmelegedés. A német és a svájci biztosítótársaságok lobbizni kezdtek az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése érdekében. A Kis Szigetországok Szövetsége azt követelte az ipari országoktól, hogy 2005-re csökkentsék az üvegházgázok kibocsátását húsz százalékkal az 1990-es szint alá. (1990 és 1995 között a világ CO₂-kibocsátása tizenkét százalékkal növekedett.) Újabban más iparágak is aggódni kezdtek – legalábbis szavakban – környezetvédelmi felelősségük miatt, ami a közvélemény fokozódó érdeklődését tükrözi. Mindez nemcsak a fejlett országokban, hanem bizonyos mértékig azokon kívül is tapasztalható.
Japán véleménye szerint „a globális felmelegedés súlyos aggodalomra ad okot, mert alapjaiban veszélyezteti az emberi életet”, ezért bejelentették, hogy 2000-re megállítják az üvegházgázok kibocsátásának a növekedését. Svédország közölte, hogy 2010-ig fokozatosan bezárja energiatermelésének felét adó atomerőműveit, de eközben gondoskodik arról, hogy 30 százalékkal csökkenjen az ipara által kibocsátott CO₂ mennyisége. Ezt az energiahatékonyság javításával és a megújuló energiaforrások fokozott használatával kívánják elérni. Arra számítanak, hogy összességében az egész folyamat még megtakarítást is fog eredményezni az országnak. John Selwy Gummer, Nagy-Britannia környezetvédelmi minisztere 1996-ban így nyilatkozott: „A világ népei közösségének tagjaként elfogadjuk az egész világra érvényes szabályokat.” Sokfelől jelentős ellenállás érzékelhető azonban. Az OPEC tagországai például ellenzik a CO₂-kibocsátás csökkentését, mert ez az olajból származó bevételeik csökkenéséhez vezet. Oroszország és sok fejlődő ország ugyancsak ellenzi a korlátozást, mert az komoly akadályt jelentene országaik iparosítása számára. Az Egyesült Államok az egyetlen jelentős ipari ország, amely nem hozott értékelhető intézkedéseket az üvegházhatás okozta felmelegedés korlátozása érdekében. Míg más országok cselekszenek, addig itt bizottságokat neveznek ki és sürgetik az érintett iparágakat, hogy rövid távú érdekeik ellenére önként korlátozzák saját magukat. Ebben a kérdésben természetesen sokkal nehezebb a hatékony cselekvés, mint végrehajtani a CFC-gázokra vonatkozó Montreali Jegyzőkönyvet és kiegészítéseit. Az érintett iparágak sokkal erősebbek, a változások költsége sokkal nagyobb és a globális felmelegedésnek egyelőre nincs olyan drámai megnyilvánulása, mint az Antarktisz fölötti ózonlyuk. Erre az állampolgároknak kell megtanítaniuk az ipart és a kormányokat.
A CO₂-molekuláknak nincs annyi eszük, hogy megértsék a nemzeti szuverenitás mélyenszántó fogalmát. Egyszerűen csak sodródnak a széllel. Jóllehet, itt keletkeznek, mégis nagyon hamar egész másutt találják magukat. Bolygónk egyetlen egységet alkot. Bármilyen ideológiai és kulturális különbségek alakultak ki, a világ országainak együtt kell működniük, máskülönben nem fogunk megoldást találni az üvegházhatás miatti felmelegedésre és az egyéb környezeti problémákra. Mindannyian össze vagyunk zárva ebben az egyetlen üvegházban.
Végül 1993 áprilisában Bill Clinton elnök az Egyesült Államok nevében megtette azt, amit a Bush-kormányzat visszautasított: csatlakozott ahhoz a 150 országhoz, amelyek aláírták az előző évben Rio de Janeiróban tartott csúcstalálkozó jegyzőkönyvét. Nevezetesen, az Egyesült Államok kötelezettséget vállalt arra, 2000-re a szén-dioxid és az egyéb üvegházhatású gázok kibocsátását az 1990-es szintre szorítja vissza. (Az 1990-es szint meglehetősen rossz, de ez legalább a helyes irányba tett első lépésnek tekinthető.) Az ígéret teljesítése nem lesz egyszerű. Az Egyesült Államok emellett lépéseket tett bolygónk sok különböző ökoszisztémájában a biológiai sokféleség megőrzése érdekében.
Nem folytathatjuk tovább felelőtlenül a technológiai fejlesztést és nem hagyhatjuk teljes mértékben figyelmen kívül ennek az általános következményeit. Jóval a lehetőségeink határán belül van az, hogy a technikai fejlődést úgy irányítsuk, hogy az a Föld minden egyes lakójának a javát szolgálja. Talán, mint minden rosszban, ezekben a világméretű környezetvédelmi problémákban is van valami jó, mert ezek, bármennyire is vonakodunk tőle, akár tetszik akár nem, rákényszerítenek egy újfajta gondolkodásmódra, amelyben az emberi faj egészének jóléte elsőbbséget élvez a nemzeti és a vállalati érdekekkel szemben. Életrevaló faj vagyunk, különösen a válságos pillanatokban. Tudjuk, mit kell tennünk. Hacsak nem vagyunk sokkal ostobábbak, mint amilyennek feltételezem, akkor korunk környezeti válságából létrejöhet a különböző országok és a különböző generációk szövetsége, sőt, akár az emberiség hosszan tartó gyermekkorának is vége szakadhat.

 

 

A vallás és a természettudomány szövetsége

Az első nap mindannyian megbámultuk saját hazánkat. A harmadik és a negyedik napon saját kontinensünkben gyönyörködtünk. Az ötödik napon már tudtuk, hogy csak egyetlen Föld van.

Sultan bin Salmon
al-Saud herceg,
Szaúd-Arábia űrhajósa

 

Az intelligencia és az eszközkészítés kezdettől fogva az erős oldalunk volt. Ezekkel voltunk kénytelenek kompenzálni azokat az adományokat – a gyorsaságot, a repülni tudást, a méregtermelést, a föld alatt is élni tudást és egyebeket –, amelyeket a természet az állatoknak bőkezűen juttatott, tőlünk azonban úgy tűnik, rútul megtagadott. A tűz használatba vétele és a kőszerszámok készítése óta nyilvánvaló, hogy tehetségünket egyaránt tudjuk jó és rossz ügyek szolgálatába állítani. Csak egészen a közelmúltban vált azonban világossá számunkra, hogy még értelmünk és eszközeink jó szándékú használata esetén is előfordulhat, hogy veszélybe sodorjuk magunkat, nem vagyunk ugyanis elég ügyesek ahhoz, hogy tetteink minden következményét pontosan előre lássuk.
Most mindenütt jelen vagyunk a Földön. Telepeink vannak az Antarktiszon. Meglátogatjuk az óceán fenekét. Tizenketten közülünk már a Holdon is sétáltak. Most csaknem 6 milliárdnyian vagyunk^[21], és a világ népessége évtizedenként Kína lakosságával gyarapodik. Leigáztuk az állatokat és a növényeket (bár a mikrobák esetében kevésbé voltunk sikeresek). Háziasítottunk sok élőlényt, amelyeket arra kényszerítünk, hogy hajtsák végre a parancsainkat. Bizonyos mérce szerint a Föld uralkodó fajává váltunk.
Csaknem minden lépésünk során a lokálist hangsúlyoztuk a globálissal szemben, a rövid távút részesítettük előnyben a hosszú távúval szemben. Elpusztítottuk az erdőket, a talaj legfelső rétegét, megváltoztattuk a légkör összetételét, elvékonyítottuk a minket védő ózonréteget, megbolygattuk az éghajlatot, megmérgeztük a levegőt és a vizeket, és a legszegényebb embereket szenvedni kényszerítettük a környezet romlása miatt. A bioszféra ragadozóivá váltunk, arrogánsan magunkénak tulajdonított jogokkal, mindig csak vettünk, sohasem adtunk. Emiatt ma már saját magunkra nézve is veszélyt jelentünk, de mindazon élőlények számára is, akikkel megosztozunk ezen a bolygón.
A globális környezet elleni nagy léptékű támadás nem csak a profitra éhes gyárosok vagy a képzelőerő nélküli és korrupt politikusok hibája. A felelősség mindannyiunké.
A tudósok társasága központi szerepet játszott. Legtöbbünkben még csak fel sem merültek találmányaink alkalmazásának hosszú távú következményei. Mindig túl készségesen adtuk át a legpusztítóbb erőt is legfőbb parancsolóinknak és azon ország hivatalnokainak, amelyben történetesen éltünk. Túlságosan sok esetben hiányzott belőlünk az erkölcsi iránytű. A filozófia és a természettudomány kezdettől fogva arra vágyott, hogy René Descartes szavait idézve „a természet uraivá és birtokosaivá váljunk”, és a természettudományt Francis Bacon szavaival élve arra használjuk, hogy az egész természetet „az ember szolgálatába” állítsuk. Bacon az „ember természet fölött gyakorolt jogairól” beszélt. „A természet”, írta Arisztotelész, „minden állatot az ember kedvéért hozott létre”. „Ember nélkül”, jelentette ki Immanuel Kant, „az egész teremtés kietlen, vad pusztaság, hiábavaló dolog lenne.” Nem is olyan régen hallhattunk a természet „legyőzéséről” és a világűr „meghódításáról”, mintha legalábbis a természet és a Kozmosz leigázandó ellenségeink lennének.
A vallási közösségek ugyancsak központi szerepet játszottak. A nyugati vallások azt tartották, hogy nekünk Istennek kell engedelmeskednünk, a természet többi része viszont bennünket szolgál. A modern korban elsősorban az állítás második felét hangoztatták, úgy tűnik, az elsőről kissé megfeledkeztünk. A valóságos és kézzelfogható, kizárólag tetteinkből, és nem szavainkból feltáruló világban úgy látszik, mintha sok ember aspirálna arra, hogy a Teremtés ura legyen. Alkalmanként egy jelképes tiszteletadással, amint azt a társadalmi konvenció megköveteli, függetlenül attól, hogy később milyen isten jön divatba. Descartes-ra és Baconre mély hatást gyakorolt a vallás. A „mi a természet ellen” fogalma vallásos hagyományaink öröksége. A Teremtés könyvében Isten hatalmat ad az embernek minden más élőlény fölött: „...és töltsétek be a Földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon”. Az embert tehát arra ösztönzi, hogy uralkodjék a természet fölött, ráadásul az eredeti Szentírásban olvasható megfelelő héber kifejezés erőteljes katonai jelentéstartalmat hordoz. Sok más hasonló képpel találkozhatunk a Szentírás egyéb könyveiben, és nem utolsósorban azon középkori keresztény tradícióban, amelyből a modern természettudomány megszületett. Az iszlám ezzel szemben tartózkodik attól, hogy a természetet ellenségnek nyilvánítsa.
Természetesen mind a természettudomány, mind pedig a vallás összetett, sokrétegű szerkezet, amelyek sok különböző, sokszor egymásnak ellentmondó véleményt foglalnak magukba. A tudósok voltak azok, akik felfedezték a környezeti válságot és felhívták rá a világ figyelmét. Vannak tudósok, akik saját maguknak jelentős kiadást okoztak, mégis megtagadták, hogy olyan felfedezéseken dolgozzanak, amely társaik számára veszélyes lehet. És a vallás az, amely először mondta ki minden élőlény megbecsülésének a parancsát.
Igaz, hogy a zsidó-keresztény-mohamedán hagyományokban semmi sincs, ami akár csak megközelítené a természetnek azt a gyengéd szeretetét, amit a hindu-buddhista-dzsainista hagyományok vagy az amerikai őslakosság hite tükröz. Valójában a nyugati tudomány és vallás egyaránt nem restelli a fáradtságot hogy kijelentse, a természet csak a díszlet, nem pedig a történet, és hogy a természetet szentnek tekinteni szentségtörés.
Mindamellett, létezik egy tisztán vallási ellenpont. Eszerint a természeti világ Isten teremtménye, amely az „Ember” megdicsőülésétől teljesen független célok érdekében van jelen. Ezért a saját jogán érdemel tiszteletet és gondoskodást, nem csak azért, mert hasznos a számunkra. Különösen az utóbbi időben kezdett elterjedni a „jószágigazgató” szívbemarkoló hasonlata. Eszerint az ember csak a Föld gondozója, aki kizárólag az úr céljai érdekében van itt jelen, és valamikor a végtelen jövőben kizárólag neki tartozik számadással.
Természetesen a Földön az élet úgy 4 milliárd éven keresztül egészen jól megvolt, bármiféle „jószágigazgató” közreműködése nélkül. A trilobiták és a dinoszauruszok, amelyeit mindegyike több mint 100 millió éven keresztül lakta a Földet, bizonyára jól szórakoznának azon, hogy egy faj, amelyik ezerszer rövidebb ideje létezik, elhatározza, hogy kinevezi magát a földi élet gyámolítójává. Holott maga ez a faj jelenti az igazi veszélyt. Ezek a vallások felismerik, azért lenne szükség emberi „jószágigazgatókra”, hogy megvédjük a Földet az emberektől.
A természettudomány és a vallás módszerei és szellemisége alapvetően különbözik egymástól. A vallás gyakran arra kér, hogy kételkedés nélkül higgyünk még szilárd bizonyítékok hiányában is (vagy elsősorban akkor). Valójában ez a vallásos hit lényege. A természettudomány ezzel szemben arra kér, hogy semmit se higgyünk el, legyünk óvatosak az önámításra való hajlamunk miatt, és utasítsuk el a mendemondákon alapuló bizonyítékokat. A természettudomány a kétkedést alapvető erénynek tartja. A vallás ezzel szemben a kételkedést a megvilágosodás akadályaként értékeli. Ezért évszázadokon keresztül ellentét volt a két terület között – a természettudományos felfedezések kihívást jelentettek a vallási dogmák számára, a vallás ezzel szemben megpróbálta figyelmen kívül hagyni vagy elfojtani a nyugtalanító felfedezéseket.
Az idők azonban változnak. Ma már a legtöbb vallás elfogadja, hogy a Föld kering a Nap körül, hogy a Föld 4,5 milliárd éves, elfogadják az evolúciót és a modern természettudomány sok más felfedezését. Amint azt II. János Pál pápa megfogalmazta: „A természettudomány megtisztíthatja a vallást a hibáktól és a babonától, a vallás viszont megtisztíthatja a természettudományt a bálványimádástól és a hamis abszolútumoktól. Mindkettő bevezetheti a másikat egy szélesebb világba, amelyben mindkettő virágozhat... Az ilyen hídépítő szolgálatot ápolnunk és buzdítanunk kell.”
Sehol sem igazabbak ezek a szavak, mint a mostani környezeti válságunkban. Nem számít, kinek a felelőssége elsősorban a válság létrejötte, hiszen nem tudunk kijutni belőle másképp, csak ha felfogjuk a veszélyt és megértjük a hátterében működő folyamatokat, csak ha mély odaadással vagyunk fajunk és bolygónk hosszú távú jóléte iránt, és csak ha a kiút keresésében a természettudomány és a vallás együtt vesz részt.
Volt szerencsém részt venni egy rendkívüli világkonferenciasorozaton. A világ vallási vezetői különböző országokból jött természettudósokkal és törvényhozókkal találkoztak, hogy a rohamosan súlyosbodó környezeti válságról tárgyaljanak.
Csaknem száz ország képviselői voltak jelen a Lelki és Parlamenti Vezetők Világfórumán, a két konferenciát 1988 áprilisában Oxfordban és 1990 januárjában Moszkvában rendezték. A Föld hatalmas képe alatt állva ott látom magamat, egy sokféleképpen öltözött, fajunk csodálatos változatosságát képviselő tömegben. Ott volt Teréz anya és Bécs bíboros érseke, Canterbury érseke, Románia és az Egyesült Királyság főrabbijai, Szíria főmuftija, Moszkva metropolitája, az onondaga nemzetség egyik öregje, Togo Szent Erdejének főpüspöke, a dalai láma, dzsainista püspökök fehér ruhájukban, turbános szikhek, hindu vallásoktatók, buddhista apátok, sinto püspökök, evangéliumi keresztények, az örmény egyház feje, egy „Élő Buddha” Kínából, Stockholm és Harare püspökei, az ortodox egyházak metropolitái, az Irokéz Konföderáció hat népének legfőbb főnökei. Rajtuk kívül megjelent az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkára, Norvégia miniszterelnöke, az erdők újratelepítéséért harcoló kenyai nőmozgalom alapítója, a World Watch Institute elnöke, az ENSZ gyermekalapjának és népesedési alapjának, valamint az UNESCO-nak az igazgatói, a szovjet környezetvédelmi miniszter, több tucat ország parlamenti képviselői, többek között az Egyesült Államokból szenátorok, kongresszusi képviselők és egy leendő alelnök. A két találkozót legnagyobbrészt egyetlen ember, egy korábbi ENSZ-tisztségviselő, Akio Matsumura szervezte.
Emlékszem arra, amikor az 1300 küldött összegyűlt a Kreml Szent György-termében, hogy meghallgassa Mihail Gorbacsov köszöntőjét. Az ülést a Föld egyik legősibb vallási hagyományának képviseletében egy tiszteletreméltó védikus szerzetes nyitotta meg, aki felkérte a sokaságot, hogy énekeljék el a szent „Om” szótagot. Amennyire szemtanúként állíthatom, Eduard Sevarnadze külügyminiszter eleget tett a kérésnek, Mihail Gorbacsov azonban tartózkodott a szent szótag éneklésétől. (A háttérből kinyújtott kezével fenyegetően tornyosult fölénk Lenin hatalmas, hófehér szobra.)
Ugyanazon a napon tíz zsidó küldöttet éppen a Kremlben ért a pénteki napnyugta, így ők végezték el a Kremlben minden idők első itt tartott zsidó vallási szertartását. Emlékszem, hogy Szíria főmuftija – sokak meglepetésére és megelégedettségére – hangsúlyozta, hogy az iszlámban milyen fontos „a születésszabályozás az egész világ jóléte érdekében anélkül, hogy ezt az egyik nemzet javára, a másik ellenében használnánk ki.” Sok felszólaló idézte az őslakos amerikai indiánok közmondását, mely szerint „a világot nem őseinktől örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön”.
Folytonosan hangsúlyozták azt a tényt, hogy minden emberi lény szoros kapcsolatban áll az összes többivel. Hallhattunk egy évszázados példabeszédet, amelyben arra kértek, képzeljük el fajunkat egy száz család alkotta faluként. Gondoljunk ezután arra, hogy a faluban, ahol élünk, hatvanöt család írástudatlan, kilencven pedig nem tud angolul, hetvennek az otthonában nincs ivóvíz, nyolcvan család egyetlen tagja sem ült még repülőgépen. Hét család birtokában van a termőföld hatvan százaléka, miközben ugyanők a rendelkezésre álló energia nyolcvan százalékát használják fel. Csupán egyetlen olyan család van, ahol valaki egyetemet végzett. Eközben a levegő, a víz, az éghajlat és a bőrt perzselő napfény egyre rosszabbá válik. Mi lehet ilyenkor a közös felelősségünk?
A moszkvai konferencián egy számos kiemelkedő tudós által aláírt felhívást ismertettek a világ vallási vezetőivel. A küldöttek elsöprő többségének reagálása kedvező volt. A találkozó vagy akcióterv elfogadásával ért véget, amelyben többek között az alábbi mondatok olvashatóak:

 

Ez az összejövetel nem csupán egyetlen esemény, hanem egy tartós folyamat egyik lépése, amely iránt visszavonhatatlanul elköteleztük magunkat. Vállaljuk, hogy hazatértünk után is odaadó résztvevői leszünk e folyamatnak, ami nem kevesebbet jelent, mint hogy alapvető változásokat követelünk abban a hozzáállásban és gyakorlatban, amely világunkat veszedelmes szakadék szélére sodorta.

 

A vallási vezetők a világ sok országában munkához fogtak. Jelentős lépéseket tett az Egyesült Államok Katolikus Konferenciája, az episzkopális egyház, Krisztus egyesült egyháza, az evangéliumi keresztények, a zsidó közösség vezetői és sok más csoport. A folyamat szervezésére létrehozták „A Természettudomány és a Vallás Közös Fellépése a Környezetért” nevű szervezetet, amelynek elnökei a nagytiszteletű James Parkes Morton, a Szent János Evangelista Katedrális dékánja és jómagam lettünk. Al Gore alelnök, aki abban az időben szenátor volt, ugyancsak központi szerepet játszott. A természettudósok és a legjelentősebb amerikai felekezetek vezetőinek 1991 júniusában New Yorkban tartott előkészítő találkozóján világossá vált, hogy nagyon szélesek a közös alapok.

 

Sok minden arra csábíthat bennünket, hogy tagadjuk le vagy dobjuk félre ezt az egész környezeti válságot, és még csak ne is gondoljunk arra, hogy az emberi magatartás milyen alapvető változásaira lenne szükség annak kezeléséhez. Mi, vallási vezetők azonban magunkra vállaljuk azt a prófétai felelősséget, hogy a kihívás minden részletét és a megválaszolásához szükséges lépéseket megismertetjük azzal a sok millió emberrel, akiket elérünk, akiket tanítunk és akiknek tanácsot adunk.
Szándékunk az, hogy felkészülten vehessünk részt az e kérdésekről folyó eszmecserében, és nézeteinkkel hozzájáruljunk a nemzeti és nemzetközi politikai válaszok létrejöttét szorgalmazó erkölcsi kényszerhez. Itt és most kijelentjük azonban, hogy lépéseket kell tenni: az ózonréteget károsító kémiai anyagok forgalomból történő, gyorsabb ütemű kivonása érdekében; a fosszilis tüzelőanyagok sokkal hatékonyabb felhasználása és a nem fosszilis tüzelőanyagokon alapuló gazdaság kifejlesztése érdekében; a trópusi őserdők megőrzéséért és a további intézkedésekért a biológiai sokféleség megőrzése érdekében; az összehangolt erőfeszítésekért a világ népességének veszedelmesen gyors növekedésének megfékezése érdekében, lehetővé téve a férfiak és a nők részére egyaránt az ösztönző, gazdasági önállóságot és hozzáférhetővé téve a családi életre nevelést célzó programokat mindazok számára, akik ezt szigorúan önkéntességi alapon igénylik.
Hisszük, hogy most a vallási hagyományok figyelemreméltóan széles skáláján, a legmagasabb szintű vezetők között létrejött az egyetértés abban, hogy a környezeti tisztességességnek és igazságosságnak a hívő emberek számára legfontosabb dolgok közé kell tartozniuk. A felmerült kérdésekre adott válaszoknak felül lehet és kell emelkedniük a hagyományos vallási és politikai válaszvonalakon. Ezzel megkaptuk a lehetőséget arra, hogy erőinket egyesítve megújítsuk a vallási életet.

 

A középső bekezdés utolsó mondata a római katolikus küldöttel elért keserves kompromisszum eredménye, aki nemcsak a születésszabályozás módszereinek leírását ellenezte, hanem még a „születésszabályozás” szó említését is.
A Közös Fellépés továbbfejlesztéseként 1993-ra létrejött a Nemzeti Vallási Partnerség a Környezetért, a katolikusok, a zsidók, a protestánsok, a keleti ortodoxok, a történelmi fekete egyház és az evangéliumi keresztény közösségek koalíciója. A partnerség Tudományos Irodája által készített anyagokat felhasználva a résztvevő csoportok – egyénileg és közösen is – számottevő hatást kezdtek kifejteni. Sok vallási közösség, amelynek korábban nem volt országos szintű környezetvédelmi programja vagy irodája, most kijelentette, hogy „teljes mértékben elkötelezett a vállalkozás irányában”. A környezetvédelmi oktatáshoz és rendezvényekhez szükséges segédanyagok több mint 100 000 vallási közösséghez jutottak el, amelyek több tízmillió amerikait képviselnek. Papok és világi vezetők ezrei vettek részt a regionális továbbképzéseken, és a gyülekezetek ezrével tették az írásban is rögzített környezetvédelmi kezdeményezéseket. Lobbiztak az állami és az országos vezetőknél, tájékoztatták a sajtót és a szemináriumi növendékeket, szentbeszédeket tartottak. Többé-kevésbé véletlenszerűen kiragadott példaként megemlíthetjük, hogy 1996 januárjában az Evangéliumi Környezetvédelmi Hálózat – amely az evangéliumi keresztény közösség részéről a partnerséget alkotó szervezet volt – a Kongresszusban lobbizott a veszélyeztetett fajok törvényének elfogadása érdekében (hiszen maga a törvény is veszélyeztetett volt). Milyen alapon? Egyik szóvivőjük megmagyarázta, hogy az evangéliumi keresztények „nem természettudósok”, ezért teológiai alapon „kezelték a kérdést”. A veszélyeztetett fajok védelmét biztosító törtvényt „korunk Noé bárkájának” nevezték. A partnerség alapvető felfogása szerint „a környezetvédelemnek ma már a hívő élet központi kérdésének kell lennie”, amit nyilvánvalóan széles körben elfogadtak. Egyetlen olyan jelentős kezdeményezés volt, amellyel a partnerség még nem tudott foglalkozni: el akarják érni azokat az egyes egyházközségek területén lakó híveket, akik az iparban valamilyen vezető állásban vannak, és rajtuk keresztül akarják megpróbálni befolyásolni a környezetre legnagyobb hatást gyakorló iparágak politikáját. Nagyon remélem, hogy hamarosan erre is sor kerül.
A világ jelenlegi környezeti válsága még nem öltött katasztrofális méreteket. Még nem. Amint az más esetekben is elő szokott fordulni, a válság hatására előkerülhetnek az együttműködés, a zsenialitás és az elkötelezettség korábban kiaknázatlan, sőt még csak nem is álmodott erői. A természettudomány és a vallás felfogása eltérő lehet például a Föld keletkezésére vonatkozóan, de abban egyetérthetünk, hogy bolygónk megvédése méltó odaadó figyelmünkre és szerető gondoskodásunkra.

 

– – –

A Nyilatkozat

 

Az alábbi, 1990 januárjában keletkezett írást küldték el a természettudósok a vallási vezetőknek, „A Föld megőrzése és ápolása: nyilatkozat a természettudomány és a vallás közös elkötelezettségéről” címmel.

 

A Föld fajunk szülőhelye, és mai tudásunk szerint egyetlen otthonunk. Amikor még kevesen voltunk és technológiánk kezdetleges volt, akkor nem volt erőnk a bennünket körülvevő környezet befolyásolásához. Napjainkban azonban hirtelen, szinte minden előzetes jelzés nélkül, hihetetlenül megsokasodtunk, technológiánk pedig óriási, néha ijesztő erejűvé vált. Most már arra is képesek vagyunk, hogy szándékosan vagy akaratlanul pusztító változásokat okozzunk a világméretű környezetben – abban a környezetben, amelyhez fajunk, és az összes többi faj, amelyekkel bolygónkon osztozunk, pontosan és tökéletesen alkalmazkodott.
Olyan, önkezünkkel okozott és gyors környezeti változások fenyegetnek, amelyek hosszú távú biológiai és ökológiai következményeire vonatkozó ismereteink fájdalmasan hiányosak – a védelmező ózonréteg fogyása; olyan mértékű globális felmelegedés, amilyenre az elmúlt 150 évezredben még nem volt példa; csaknem fél hektár erdő kipusztítása másodpercenként; a fajok villámgyors kihalása; és egy nukleáris világháború réme, amely a Föld népességének legnagyobb részét veszélybe sodorná. Létezhetnek természetesen más, hasonló veszélyek is, amelyekről mindeddig még tudomást sem szereztünk. Ezek egyenként vagy összességükben olyan csapdát jelentenek az emberi faj számára, amelyet mi állítottunk saját magunknak. Elméletileg bármennyire megalapozott és magasröptű (vagy naiv és szűk látókörű) az eme veszélyeket előidéző tevékenységeink igazolása, mégis, egyenként vagy összességükben ezek egyaránt veszélyeztetnek minket és sok más fajt is. Közel vagyunk ahhoz, hogy elkövessük – sőt sokak szerint már el is követtük – azt, amit a vallásos nyelvezet a Teremtés elleni véteknek nevez.
Természetükből adódóan ezeket a környezet elleni támadásokat nem egyetlen politikai csoport vagy egyetlen generáció hajtja végre. Jellegükből adódóan ezek nemzetek, generációk és ideológiák fölött átívelőek. Ugyanez mondható el az összes elképzelhető megoldásról is. A csapdákból csak úgy menekülhetünk meg, ha bolygónk népei, a mostani és a majdani generációk mind összefognak egymással.
Az ilyen nagyságrendű problémákat és az ilyen széles perspektívát igénylő megoldásaikat a kezdet kezdetétől a vallási és a természettudományos vonatkozásokat egyaránt tekintetbe véve kell kezelni. Közös felelősségünket is figyelembe véve, mi, természettudósok – akik közül sokan személyesen is részt veszünk a környezeti válság elleni harcban – a lehető legsürgősebben azzal a kéréssel fordulunk a világ vallásos közösségéhez, hogy tegyünk meg mindent, szavakkal és tettekkel egyaránt, olyan bátran, amennyire arra szükség van, a földi környezet megőrzéséért.
A veszélyek ellen foganatosított egyes rövid távú intézkedések, mint például a nagyobb energiahatékonyság, a fluorozott szénhidrogének gyors betiltása vagy a nukleáris fegyverkészletek mérsékelt csökkentése – viszonylag könnyen végrehajthatóak, és bizonyos szinten már folyamatban is vannak. Más, sokkal távolabbra mutató, hosszú távú és hatékonyabb megközelítések azonban széles körben tehetetlenséggel, tagadással és ellenállással találják szembe magukat. Ebbe a csoportba tartozik a fosszilis tüzelőanyagokról a nem szennyező energiagazdaságra történő áttérés, a nukleáris fegyverkezési verseny folyamatos és gyors megszüntetése, valamint a világ népességnövekedésének önkéntes megállítása – amelyek nélkül a környezet megőrzése érdekében tett egyéb lépések hatástalanok maradnak.
Ami a béke, az emberi jogok és a társadalmi igazságosság kérdéseit illeti, a vallás intézményei ezeken a területeken is jelentős erőt képviselhetnek, nemzeti és nemzetközi kezdeményezéseket ösztönözhetnek a köz- és a magánszektorban, valamint a kereskedelem, az oktatás, a kultúra – és a tömegkommunikáció szerteágazó világában.
A környezeti válság nemcsak a nyilvános politikában, hanem az egyéni magatartásban is radikális változásokat követel. A történelmi példák azt igazolják, hogy vallások tanítása, példamutatása és vezető szerepe jelentős mértékben képes befolyásolni a személyes életvitelt és elkötelezettséget.
Természettudósokként sokan közülünk alapos ismeretekre tettünk szert, ezért félelemmel vegyes bámulatot és mély tiszteletet ébreszt bennünk a Világegyetem. Megértjük, hogy a szentnek tartott dolgokat az emberek valószínűleg nagyobb gondossággal. és tisztelettel kezelik. A környezet megóvásának és ápolásának kérdésében szükség lenne a szentségeknek kijáró kitüntető figyelemre. Ugyanakkor a természettudományok és a technológia sokkal alaposabb ismeretére is szükség lenne. Ha nem értjük meg a problémákat, akkor nem valószínű, hogy ki tudjuk javítani. Ezért a vallásnak és a természettudománynak egyaránt létfontosságú szerep jut.
Tisztában vagyunk vele, hogy bolygónk környezeti állapotának kérdése máris mély aggodalommal tölti el az Önök testületeit és gyülekezeteit. Reményeink szerint ez a Nyilatkozatunk elősegíti a közös indíték megtalálását és az együttes cselekvés szellemének kialakulását a Föld megóvása érdekében.

 

A természettudósok környezetről tett ezen nyilatkozatára adott választ rövid időn belül 83 országból lelki vezetőit százai írták alá, közöttük 37 nemzeti és nemzetközi vallási testület feje. Az aláírók között van a Muzulmán Világszövetség és az Egyházak Világtanácsának főtitkára, a Zsidó Világkongresszus alelnöke, minden örmények katolikosza, az oroszországi Pityirim metropolita, Szíria és a volt Jugoszlávia főmuftija, a Kína összes keresztény egyházának, valamint az Egyesült Államok episzkopális, lutheránus, metodista és mennonita egyházainak elnöklő püspökei, továbbá ötven bíboros, láma, érsek, főrabbi, pátriárka, mullah és a világ számos nagyvárosának püspöke.

Válaszuk így szól:

 

Mindannyiunkat meghatott a Nyilatkozat szelleme, tárgya pedig számunkra is kihívást jelent. Egyetértünk azzal, hogy a kérdés sürgető. Az együttműködésre szóló felhívásuk egyedülálló esemény és páratlan lehetőség a természettudományok és a vallás kapcsolatában.
A hívők közösségéből sokan már eddig is figyelemmel kísérték az egyre nagyobb számban napvilágot látó, riasztó jelentéséket a bolygónk környezeti állapotát fenyegető veszélyekről, többek közt azokról, amelyeket az Önök Nyilatkozata is felsorol. A tudományos közösség nagy szolgálatot tett az emberiségnek azzal, hogy felhívta a figyelmünket az e veszélyekre utaló bizonyítékokra. A magunk részéről a további, alapos és körültekintő vizsgálatokra buzdítunk, melyek eredményeit figyelembe kell vennünk minden további, az emberiség helyzetével kapcsolatos intézkedésünkben és nyilatkozatunkban.
Hisszük, hogy a vallás a környezeti válság lényegét tudja megragadni. A hit minden hagyománya és tanítása arra int bennünket, hogy tiszteljük és szeressük a természeti világot. Mégis, a már régóta tanúsított emberi magatartás következményeképpen a szentséges teremtést megsértjük és a végletekig kockáztatjuk. A vallás válasza értelmében alapvetően fontos, hogy mielőbb megszüntessük ezt a nemtörődöm és a természetet kiszipolyozó, régóta tanúsított emberi magatartást.
Mindezen okok miatt üdvözöljük a természettudósok Nyilatkozatát, és nagy várakozással tekintünk az együttműködés és a közös cselekvés konkrét formáinak és lépéseinek mielőbbi feltárása elé. Maga a Föld szólít fel bennünket a magasabb szintű, közös kötelezettségvállalásra.

 

 

 

3. Az érzelmek és az értelem összeütközése

 

A közös ellenség

Nem vagyok pesszimista. Ha valaki ott látja az ördögöt, ahol az tényleg létezik, az szerintem az optimizmus megnyilvánulása.

Roberto Rossellini

 

Csak századunkban érkezett el az a pillanat, amikor az egyik faj elegendő erőre tett szert ahhoz, hogy megváltoztassa a világ természetét.

Rachel Carson,
Csendes tavasz, 1962

 

Bevezetés

1988-ban rendkívüli ajánlatot kaptam. Felkértek, hogy írjak egy cikket az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti kapcsolatról. Az írást mindkét ország legszélesebb körben terjesztett sajtótermékében, nagyjából egy időben szándékozták megjelentetni. Mindez akkor történt, amikor Mihail Gorbacsov megpróbálta a szovjet állampolgárok részére a szabad véleménynyilvánítás jogát biztosítani. Egyesek úgy emlékeznek erre az időre, mint amikor Ronald Reagan kormányzata lassan módosította félreérthetetlenül hidegháborús álláspontját. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen cikk használhat valamicskét. Sőt mi több, egy nem sokkal korábban tartott „csúcstalálkozón” Reagan elnök olyan megjegyzést tett, miszerint ha a Földet idegen lények inváziója fenyegetné, akkor sokkal könnyebb lenne az együttműködés az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Úgy tűnt, hogy írásomat e gondolat köré tudom rendezni. Az volt a szándékom, hogy a cikkel mindkét ország állampolgárait provokáljam, ezért mindkét fél részéről garanciákat kértem arra, hogy írásomat nem fogják cenzúrázni. Ebbe Walter Anderson, a Parade főszerkesztője és Vitalij Korotics, az Ogonyok főszerkesztője egyaránt készséggel beleegyezett. „A közös ellenség” című cikk annak rendje és módja szerint meg is jelent a Parade 1988. február 7-i, valamint az Ogonyok 1988. március 12-19-i számában. Ezt követően a Kongresszusi feljegyzés-ben is napvilágot látott, majd 1989-ben elnyerte a New York Egyetem Olajág-díját (Olive Branch Award). A cikknek mindkét országban jelentős visszhangja volt.
A cikkben előforduló vitatott kérdéseket a Parade szókimondóan, a következő bevezetés közlésével kezelte:

 

Az alábbi cikk, amely a tervek szerint teljes terjedelmében meg fog jelenni a Szovjetunió legnépszerűbb hetilapjában, az Ogonyok-ban is, a két ország közötti kapcsolatokat veszi szemügyre. Egyes állampolgárok mindkét országban kellemetlennek, sőt egyenesen provokatívnak találhatják Carl Sagan bizonyos kijelentéseit, a szerző ugyanis lényegében vitatja a két ország történelmének széles körben elfogadott változatát. A Parade szerkesztői remélik, hogy ez az itt és a Szovjetunióban egyaránt olvasható elemzés az első lépést jelenti a szerző által leírt célok elérése felé vezető úton.

 

Az ügyek azonban az 1988-ban már liberalizálódó Szovjetunióban korántsem mentek ilyen egyszerűen. Korotics kétségtelenül törököt fogott. Amikor elolvasta a szovjet történelemre és politikára vonathozó bíráló megjegyzéseimet, szükségét érezte, hogy a felsőbb hatóságok állásfoglalását kérje. Úgy tűnik, hogy a cikk Ogonyok-ban megjelent változatáért végső soron dr. Georgij Arbatov vállalta a felelősséget, aki a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Egyesült Államok és Kanada Intézetének igazgatója, a kommunista párt központi bizottságának tagja és Gorbacsov közeli tanácsadója volt. Arbatovval korábban több magánjellegű politikai megbeszélést folytattam, és mindig meglepett őszintesége és elfogulatlansága. Miközben jóleső érzéssel töltött el, hogy a szöveg nagy részét érintetlenül hagyták, tanulságos szemügyre venni, milyen változtatásokat hajtottak végre a cikkben, melyek voltak azok a gondolatok, amelyeket az átlagos szovjet állampolgár számára túlontúl veszélyesnek tartottak. Ezért a cikk után felsorolom a legérdekesebb változtatásokat. Mindezek természetesen a cenzúrázás nyomai.

 

A cikk

Csak ha a földönkívüliek inváziója fenyegetné bolygónkat, mondta egy alkalommal az Egyesült Államok elnöke a szovjet pártfőtitkárnak, akkor tudnának országaink összefogni a közös ellenség ellen. Valóban, sok példát lehet említeni, amikor a generációkon keresztül egymás torkát szorongató, halálos ellenségek félretették nézeteltéréseiket, hogy közösen nézzenek szembe az azonnali fenyegetéssel. Így fogtak össze a görög városállamok a perzsák ellen, az egykor Kijevet kifosztó poloveciek a tatárok ellen vagy ami minket közelebbről érint, az amerikaiak és a szovjetek a nácik ellen.
A földönkívüliek inváziója természetesen meglehetősen valószínűtlen. Mindamellett, létezik a közös ellenség, sőt a közös ellenségek sora, amelyek némelyike korábban soha nem tapasztalt fenyegetést jelent, és amelyek mindegyike kizárólag korunkra jellemző. Forrásuk egyrészt az emberiség egyre nagyobb műszaki teljesítőképessége, valamint az, hogy nem szívesen mondunk le a közvetlenül érzékelhető, rövid távú előnyökről fajunk hosszú távú jóléte érdekében.
A szén és az egyéb fosszilis tüzelőanyagok büntetlen elégetése megnöveli a légköri szén-dioxid által keltett üvegházhatást és megemeli a Föld átlaghőmérsékletét. Emiatt, egyes előrejelzések szerint, az amerikai Közép-nyugat és Ukrajna – a világ leghatalmasabb kenyereskosarai – egy évszázadnál rövidebb időn belül valamiféle bozótos sivataggá alakulhatnak át. A hűtőszekrényeinkben használt semleges, látszólag veszélytelen gázok elvékonyítják a védelmet jelentő ózonréteget, aminek következtében a Nap halálos veszélyt hordozó ibolyántúli sugaraiból mind több éri el a Föld felszínét. Ettől óriási mennyiségben pusztulnak el az alig értett tápláléklánc legalsó szintjét képező, védtelen mikroorganizmusok, márpedig a tápláléklánc tetején mi magunk próbáljuk megtartani ingatag egyensúlyunkat. Az Egyesült Államok ipari eredetű légszennyezése Kanada erdőségeit pusztítja. Egy szovjet atomerőmű balesete Lappföld ősi kultúráját sodorta veszélybe. A tomboló járványos betegségek az egész világon végigsöpörnek, mert a korszerű szállítási rendszerek felgyorsítják a terjedésüket. Elkerülhetetlenül további veszélyek is leselkednek ránk, amelyeket azonban ügyetlenségünk és szűklátókörűségünk folytán eddig még csak fel sem fedeztünk.
A nukleáris fegyverkezési versenyben az Egyesült Államok és a Szovjetunió együtt járt az élen. Ennek következtében bolygónk ma már mintegy 60 000 atomfegyver csapdájában vergődik. Ez a mennyiség több mint elegendő a két ország teljes megsemmisítéséhez, a földi civilizáció megbénításához, de talán még ahhoz is, hogy véget vessen az évmilliók óta tartó emberi kísérletnek. Hiábavalóaknak bizonyultak a fegyverkezési verseny visszafordítása érdekében tett békés szándékú, de felháborodott tiltakozások éppúgy, mint az ünnepélyes keretek között aláírt kötelezettségvállalások. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió együttesen minden évben annyi atomfegyvert állít elő, amennyi bolygónk összes, valamirevaló méretű városának elpusztításához elegendő lenne. Ha az okokról kérdezősködünk, mindkét fél teljes komolysággal a másikra mutogat. A Challenger űrrepülőgép és a csernobili atomerőmű katasztrófája egyaránt arra figyelmeztet bennünket, hogy legnagyobb erőfeszítéseink ellenére, még a csúcstechnológiájú rendszerek alkalmazása során is bekövetkezhetnek tragikus balesetek. Hitler évszázadában rá kell döbbennünk, hogy a modern ipari államokat őrültek is képesek a totális ellenőrzésük alá vonni. Csak idő kérdése, hogy mikor következik be valamilyen előreláthatatlan, apró technikai hiba a tömegpusztító eszközök gépezetében, esetleg valamilyen kommunikációs félreértés, vagy éppen mikor kerül érzelmi válságba egy túlterhelt nemzeti vezető. Az emberi faj, és azon belül döntően az Egyesült Államok és a Szovjetunió, összességében évente egybillió dollárt költ a megfélemlítésre és a háborús előkészületekre. Tekintettel erre, aligha lenne okuk a rosszindulatú földönkívülieknek a Föld elleni támadásra. Talán az előzetes vizsgálódás után úgy döntenének, hogy kifizetődőbb, ha kis türelemmel kivárják, amíg megsemmisítjük önmagunkat.
Veszélyben vagyunk. Nincs szükségünk földönkívüli hódítókra. Éppen elég veszélyforrást hoztunk létre mi magunk. Ezek azonban láthatatlan veszélyek, látszólag roppant távol a mindennapi élettől. Megértésükhöz elmélyült gondolkodásra van szükség, ráadásul olyan dolgokról, mint bizonyos átlátszó gázok, láthatatlan sugárzások, nukleáris fegyverek, amelyeket szinte senki sem látott még működés közben, ellentétben mondjuk egy ellenséges hadsereggel, amely fosztogat, rabszolgákat szed, meggyaláz és gyilkol. Közös ellenségeinket nehéz megszemélyesíteni, sokkal nehezebb elképzelni, mint egy sahot, egy kánt vagy egy führert. Ha mindezen új ellenségeinkkel szemben egyesíteni akarjuk erőinket, akkor ehhez bátor önismeretre van szükségünk, mert mi magunk – a Föld minden országa, de főként az Egyesült Államok és a Szovjetunió – vagyunk a felelősek azokért a veszélyekért, amelyekkel szembe kell néznünk.
Mindkét ország olyan falikárpit, amelyet a különféle etnikai és kulturális szálak sokféleségéből szőttek. Katonai szempontból mi vagyunk a Föld leghatalmasabb országai. Mi vagyunk a szószólói annak a nézetnek, amely szerint a tudomány és a technika mindannyiunk életét jobbá teheti. Egyaránt hiszünk a népek önrendelkezési jogában. Kormányzati rendszereink az igazságtalanság, az önkényuralom, a hozzá nem értés és a babona elleni történelmi forradalmakban születtek. Olyan forradalmárok utódai vagyunk, akik végrehajtották a lehetetlent – megszabadítottak bennünket az évszázadokon keresztül uralkodó zsarnokoktól, akikről azt hittük, hogy isteni rendeltetésből kerültek közénk. Mire lesz szükség ahhoz, hogy a saját magunk számára állított csapdából ki tudjunk szabadulni?
Mindkét fél hosszan tudná sorolni azokat a mélyen gyökerező sérelmeket, amelyeket a másik rovására ír – ezek egy része képzelt, legtöbbje azonban különböző mértékben bár, de valóságos. Minden alkalommal, amikor az egyik fél valamilyen túlkapást követ el, a másik ezt megfelelő ellenlépéssel akarja kompenzálni. Mindkét nemzet tele van sértett büszkeséggel és állítólagos erkölcsi feddhetetlenséggel. Mindegyik kínzó részletességgel ismeri a másik által elkövetett legkisebb gonosztettet is, szinte futó pillantást sem vet azonban a saját vétkeire és a saját politikája által okozott szenvedésekre. Mindkét oldalon élnek természetesen tisztességes és becsületes emberek, akik tisztában vannak az országuk politikája által létrehozott veszélyekkel – olyan emberek, akik hosszú időn át az elemi tisztesség szabályai szerint és az egyszerű túlélés érdekében rendbe hozzák a dolgokat. Mindkét oldalon élnek azonban olyan emberek is, akiket hatalmába kerített a nemzeti propaganda megfelelő szervezetei által szándékosan felszított gyűlölködés és félelem. Ezek az emberek azt hiszik, hogy ellenfeleik javíthatatlanok. Ők azok, akik a konfrontációt keresik. A keményvonalasok mindkét oldalon egymást hergelik. Kölcsönösen egymásnak köszönhetik hitelességüket és erejüket. Szükségük van egymásra. Halálos ölelés köti őket egymáshoz.
Ha senki más, sem földönkívüli, sem földi ember nem képes bennünket kiszabadítani ebből a halálos ölelésből, akkor csak egyetlen lehetőségünk marad: bármilyen fájdalmas is, nekünk magunknak kell ezt megtenni. Első lépésként hasznos lehet, ha szemügyre veszünk egyes történelmi tényeket, de úgy, ahogy azokat feltehetően a másik fél látja, vagy éppen az utókor, ha az egyáltalán figyelemre méltatja ezeket az eseményeket. Képzeljük el először, miként vélekedhet egy szovjet megfigyelő az amerikai történelem egyes eseményeiről. A függetlenség és a szabadság elvén alapított Egyesült Államokban a jelentős országok közül utolsóként számolták fel a rabszolgaságot; az alapító atyák közül sokan – közöttük George Washington és Thomas Jefferson – maguk is rabszolgatartók voltak. A rasszizmust még száz évvel a rabszolgák felszabadítása után is támogatta a jogrend. Az Egyesült Államok rendszeresen megsértette azt a több mint 300 egyezményt, amelyek aláírásával vállalta, hogy bizonyos jogokat garantál az ország őslakossága számára. Theodore Roosevelt 1899-ben, két évvel azelőtt, hogy elnökké választották, egy széles körben elismert beszédében szót emelt az „igazságos háború” mellett, amit a „nemzeti nagyság” elérése egyetlen módjának tartott. Az Egyesült Államok 1918-ban megtámadta a Szovjetuniót^[22], hogy leverje a bolsevik forradalmat, de próbálkozása sikertelen maradt. Az Egyesült Államokban találták fel a nukleáris fegyvert, valamint ez volt az első és egyetlen olyan ország amely polgári lakosság ellen be is vetette azt – férfiak, nők és gyermekek százezreit pusztítva el ezzel. Az Egyesült Államokban operatív tervek születtek a Szovjetunió teljes megsemmisítésére vonatkozóan, még mielőtt megszületett volna a szovjet atomfegyver. Az Egyesült Államok volt a nukleáris fegyverkezési verseny fő hajtóereje. Az Egyesült Államokban az elmélet és a gyakorlat közötti számos, újabb keletű ellentmondás egyike például az, amikor a jelenlegi [Reagan-] kormány mély erkölcsi felháborodásában óva inti szövetségeseit attól, hogy a terrorista Iránnak fegyvereket adjanak el, miközben ő maga titokban megteszi ezt. Szerte a világon álcázott háborúkat folytat a demokrácia védelmében, miközben szemben áll a lakosság döntő többségének semmiféle politikai jogot sem biztosító dél-afrikai rezsim elleni hatékony gazdasági szankciókkal. A nemzetközi jog megsértésének tartja, hogy Irán a Perzsa-öböl fenekén olajat bányászik, mialatt ő maga Nicaragua kikötőiben ugyanezt tette, majd elmenekült a Nemzetközi Bíróságon történő felelősségre vonás elől. Azzal vádolja Líbiát, hogy gyermekeket ölnek meg, ezért megtorlásul ugyancsak gyerekeket gyilkolnak meg. Kifogást emel a Szovjetunióban a kisebbségekkel való bánásmód miatt, mialatt Amerikában több fiatal fekete férfi van börtönben, mint ahány főiskolára jár. Mindezt nem a galád szovjet propaganda híreszteli. Még az Egyesült Államok irányában szeretettel viseltető embereknek is komoly fenntartásaik lehetnek az ország valódi szándékait illetően, különösen akkor, amikor Amerika vonakodik elismerni történelmének kínos tényeit.
Most pedig képzeljük el, miként ítéli meg egy nyugati megfigyelő a szovjet történelem egyes eseményeit. Tuhacsevszkij marsall napiparancsa 1920. július 2-án a következőképpen hangzott; „Bajonettjeink békét és boldogságot hoznak a dolgozó emberiségnek. Előre, Nyugat felé!” Nem sokkal később V. I. Lenin a francia küldöttekkel folytatott beszélgetése során megjegyezte: „Igen, a szovjet csapatok Varsóban vannak. Hamarosan Németország is a miénk lesz. Újra meghódítjuk Magyarországot. A Balkán fel fog lázadni a kapitalizmus ellen. Olaszország reszketni fog. A burzsoá Európa minden eresztékében megroppan ebben a viharban.” Ezután gondoljunk a szovjet állampolgárok millióira, akik 1929 és a második világháború között Sztálin előre megfontolt politikája áldozatául estek. Emlékezzünk az erőszakos kollektivizációra, a parasztok tömeges deportálására, az ennek következtében 1932-33-ban fellépő éhínségre, és a nagyszabású tisztogatásokra (amelyek során a Kommunista Párt csaknem minden, harmincöt évesnél idősebb vezetőjét letartóztatták és kivégezték, és amely közben büszkén kihirdették a szovjet állampolgároknak állítólag jogokat biztosító új alkotmányt). Azután gondoljunk erre, hogy Sztálin lefejezte ez egész Vörös Hadsereget, vagy a Hitlerrel kötött megnemtámadási paktumhoz csatolt titkos jegyzőkönyvre és arra, hogy még akkor sem hitte el a Szovjetunió náci lerohanásának a lehetőségét, amikor e támadás már el is kezdődött. Hány millió embernek kellett még emiatt elpusztulnia? Gondoljanak ezenkívül a polgári szabadságjogok, például a szólásszabadság és a kivándorlási jog korlátozására a Szovjetunióban, vagy a folyamatosan létező, beteges antiszemitizmusra és ez egyházak üldözésére. Ha mindezeken túlmenően röviddel országuk létrehozását követően első számú katonai és polgári vezetőik azzal büszkélkednek, hogy szándékukban áll megszállni a szomszédos államokat; ha országuk történetének csaknem felében egy olyan teljhatalmú vezető áll az állam élén, aki módszeresen elpusztította saját népének millióit; ha pénzérméiken saját nemzeti jelképük még ma is az egész világ fölött ragyog, akkor megérthetik, hogy más nemzeteknek még a békés vagy hiszékeny természetű polgáraiban is kételyek ébrednek ez Önök szándékainak tisztaságát illetően, bármily őszinték és nagyszerűek legyenek is azok. Mindez korántsem csupán galád amerikai propaganda. A probléma sokkal összetettebb, különösen, ha Önök úgy tesznek, mintha sohasem történtek volna ilyen dolgok.
„Nem lehet szabad az az ország, amely más népeket elnyom”, írta Friedrich Engels. Az 1903-as londoni konferencián Lenin szót emelt „minden nemzet önmeghatározáshoz való teljes joga” mellett. Ugyanezeket ez alapelveket csaknem pontosan ugyanilyen megfogalmazásban Woodrow Wilson és több más amerikai államférfi is hangoztatta. A tények azonban mindkét ország esetében egészen másról árulkodnak. A Szovjetunió erőszakkal bekebelezte Lettországot, Litvániát, Észtországot, valamint Finnország, Lengyelország és Románia egy részét. Katonailag megszállta és kommunista uralom alatt tartotta Lengyelországot, Romániát, Magyarországot, Mongóliát, Bulgáriát, Csehszlovákiát, Kelet-Németországot és Afganisztánt. Leverte a kelet-német munkások 1953-as felkelését, az 1956-os magyar forradalmat és az 1968-as cseh kísérletet a peresztrojka és a glasznoszty bevezetésére. A világháborúkat és a kalózok vagy a rabszolga-kereskedők ellen indított akciókat nem számítva, az Egyesült Államok fennállása óta több mint 130 alkalommal^[23] hajtott végre fegyveres támadást vagy beavatkozást más országok ellen. Az érintett országok között megemlítendő Kína (18 egymástól független alkalommal), Mexikó (13), Nicaragua és Panama (9-9 eset), Honduras (7), Kolumbia és Törökország (6-6), a Dominikai Köztársaság, Korea és Japán (5-5), Argentína, Kuba, Haiti, a Hawaii Királyság és Szamoa (4-4), Uruguay és a Fidzsi-szigetek (3-3), Guatemala, Libanon, a Szovjetunió és Szumátra (2-2), Grenada, Puerto Rico, Brazília, Chile, Marokkó, Egyiptom, Elefántcsontpart, Szíria, Irak, Peru, Tajvan, a Fülöp-szigetek, Kambodzsa, Laosz és Vietnam. Ezen akciók legtöbbje kisebb jelentőségű volt, általában bábkormányok fenntartását, amerikai javak védelmét vagy üzleti érdekek érvényesítését célozta. Előfordultak azonban sokkal jelentősebb, hosszan tartó és sok halálos áldozatot követelő háborúk is.
Az Egyesült Államok fegyveres erői nemcsak a bolsevik forradalmat megelőzően avatkoztak be Latin-Amerikában, hanem maga a Kommunista kiáltvány előtt is, ami nehezen teszi hihetővé az amerikaiak nicaraguai beavatkozásának antikommunista érvekkel történő alátámasztását Az érvelés hiányosságai sokkal magától értetődőbbek lennének azonban, ha a Szovjetuniónak nem lett volna szokása más országok bekebelezése. Az Egyesült Államok Délkelet-Ázsiában olyan országokat támadott meg, amelyek neki sohasem ártottak és őt nem fenyegették. Eközben azonban 58 000 amerikai és több mint egymillió ázsiai vesztette életét, és az Egyesült Államok 7,5 millió tonna roppant erejű robbanóanyagot dobott le, miáltal akkora gazdasági és ökológiai zűrzavart okozott, hogy abból a térség mind a mai napig nem tudott kilábalni. Több mint 100 000 szovjet katona tartja 1979 óta megszállva Afganisztánt, egy olyan országot, amelyben az egy főre jutó nemzeti jövedelem kisebb, mint Haitin. Az eközben elkövetett kegyetlenkedésekről általában mélyen hallgatnak (minthogy a szovjetek az amerikaiaknál sokkal sikeresebben tartják távol a háborús övezetektől a független tudósítókat).
A szokássá vált ellenségeskedés züllesztő és önfenntartó. Ha alábbhagy az ellenséges érzület, akkor könnyűszerrel feleleveníthető, elég, ha emlékeztetünk a múltbeli túlkapásokra, kitalálunk valamilyen kegyetlenkedést vagy katonai incidenst, bejelentjük, hogy az ellenség valamilyen veszélyes, új fegyvert állított hadrendbe, vagy pusztán a naivitásra, vagy a hűtlenségre utaló, gúnyos megjegyzést teszünk, amikor a politikai vélemény kényelmetlenül elfogulatlanná válik. Sok amerikai számára a kommunizmus a szegénységet, az elmaradottságot jelenti, a Gulágot azok számára, akik őszintén megmondják a véleményüket, az emberi szellem könyörtelen összezúzását és a világ meghódításának vágyát. Sok szovjet ember számára a kapitalizmus azonos a szívtelenséggel, a kielégíthetetlen kapzsisággal, a fajüldözéssel, a háborúval, a gazdasági instabilitással és a gazdagok világméretű összeesküvésével a szegények ellen. Ezek karikatúrák, ám nem teljes mértékben, és az évek során a szovjetek és az amerikaiak egyaránt lépéseket tettek, hogy a képet hitelessé és elfogadhatóvá tegyék.
Ezek a karikatúrák azért létezhetnek, mert van bizonyos valóságalapjuk, ugyanakkor hasznosak is. Ha létezik egy engesztelhetetlen ellenség, akkor a hivatalnokok könnyen magyarázatot tudnak adni arra, hogy miért emelkednek az árak, miért nem lehet bizonyos árucikkeket beszerezni, miért nem versenyképes az ország a világpiacon, miért van sok munkanélküli és hajléktalan vagy miért hazafiatlan és ezért megengedhetetlen cselekedet az ország vezetőinek bírálata. Az ellenség léte különösen jó okot szolgáltat arra, hogy miért kell a legfőbb rosszat, a nukleáris fegyvereket tízezerszámra hadrendbe állítani. Ha viszont az ellenség nem elég gonosz, akkor a kormány tisztviselőinek hozzánemértése és téveszméi fölött nem lehet olyan könnyen elsiklani. Az állami hivatalnokok érdekeltek az ellenség felfedezésében és helytelen cselekedetei felnagyításában.
Minden ország létrehozza a saját katonai és felderítő szervezeteit, hogy kiküszöbölje a másik fél által jelentett veszélyt. Ezen intézményeknek hagyományosan alapvető érdeke fűződik a jelentős összegű katonai és felderítési kiadásokhoz. Folyamatosan lelkiismereti válságban vannak, hiszen egyértelműen az a szándékuk, hogy felnagyítsák az ellenség képességeit és szándékait. Ha engednek, akkor azt szükséges megfontoltságnak nevezik, de bárhogy minősítsék is saját tevékenységüket, az mindenképpen előmozdítja a fegyverkezési versenyt. Létezik-e a titkosszolgálati adatok független, nyilvános megítélésének a lehetősége? Nem. Miért nem? Mert az adatok titkosak. Olyan önjáró gépezettel van tehát dolgunk, amely működésének alapja valamilyen ténylegesen létező összeesküvés annak érdekében, hogy a feszültség ne csökkenhessen egy a hivatalnokok által elfogadott minimális szint alá.
Nyilvánvaló, hogy sok nemzeti intézményt és dogmát napjainkban meg kell változtatni, bármily hatékonyan működtek is egykoron. Egyetlen ország sem készült még fel arra, hogy belépjen a XXI. század világába. Most nem a múlt egyes eseményeinek dicsőítésére vagy a nemzeti jelképek védelmezésére van szükség, hanem arra, hogy megtaláljuk azt a keskeny ösvényt, amely átvezet bennünket a jelentős, kölcsönös veszélyeztetések időszakán. Ennek végrehajtásához minden megszerezhető segítségre szükségünk lesz.
A tudomány kulcsfontosságú működési feltétele, hogy az összetett problémák megértéséhez (de még az egyszerűekéhez is) meg kell szabadítanunk elménket mindennemű előítélettől, biztosítani kell a gondolatok közreadásának szabadságát, az ellentmondás és a kísérletezés lehetőségét. A tekintélyelvű érvelés elfogadhatatlan. Mindannyian esendőek vagyunk, tévedhetünk, még vezetőink is. Ám bármennyire is nyilvánvaló, hogy a bírálat az előrehaladás szükséges feltétele, a kormányok mégis vonakodnak ezt elfogadni. A klasszikus példa erre Hitler Németországa. Íme ennek alátámasztására egy idézet Rudolf Hess náci pártvezér 1934. június 30-án mondott beszédéből: „Egyetlen ember van, aki minden bírálaton felül áll, a Führer. Azért van ez így, mert mindenki érzi és tudja, neki mindig igaza van és mindig igaza lesz. A nemzeti szocializmus alapja mindannyiunk számára a kritika nélküli hűség, önmagunk teljes átadása a Führernek.”
Ez a tétel felettébb kényelmes volt a náci vezetők számára, amit még jobban megvilágít Hitler alábbi megjegyzése: „Mily szerencse a hatalmon lévők számára, hogy az emberek nem gondolkodnak!” A széles körű intellektuális és erkölcsi engedelmesség rövid távon ugyan kényelmes lehet az ország vezetői számára, hosszú távon azonban a nemzet öngyilkosságát jelenti. Eszerint a nemzeti vezetők alkalmasságának egyik kritériuma kellene hogy legyen a mások megértésére való alkalmasság, valamint a képesség az erőteljes bírálatok ösztönzésére és alkotó hasznosítására.
Most, amikor az állami terror által korábban elhallgattatottak és megszégyenítettek a szabad akarat szárnyaikat próbálgató híveiként ismét megszólalhatnak, természetesen felvillanyozódnak, de velük együtt így érez az események minden szabadságszerető tanúja. A glasznoszty és a peresztrojka megmutatta a világ többi részének a szovjet társadalomnak azt az emberi arcát, amelyet a korábbi politika gondosan elrejtett. Ezek a folyamatok a szovjet társadalom minden szintjén megindították a hibák kijavítását. Ezek a gazdasági jólét alapvető feltételei. Lehetővé teszik a nemzetközi együttműködés valódi kifejlődését és a nukleáris fegyverkezési verseny tényleges visszafogását. Emiatt a glasznoszty és a peresztrojka a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak egyaránt a javát szolgálja.
Megtalálhatók a Szovjetunióban természetesen a peresztrojka és a glasznoszty ellenzői is. Azok, akiknek most be kell bizonyítaniuk, hogy versenyképesek, ahelyett, hogy egész életükre hitbizományba kapott pozícióikban szunyókálnának. Azok, akik számára szokatlan a demokráciával járó felelősség. Azok, akiknek az előírások évtizedeken keresztüli követése után nem lehet szemrehányást tenni múltbeli magatartásukért. Az Egyesült Államokban ugyancsak megtalálhatóak a peresztrojka és a glasznoszty ellenzői. Egyesek azzal érvelnek, hogy mindez csak trükk a Nyugat elaltatása érdekében, hogy ezalatt a lélegzetvételnyi szünethez jutó Szovjetunió összegyűjtse erejét és a korábbinál félelmetesebb versenytársként léphessen fel. Mások azért kedvelik a Szovjetunió régi arculatát, mert a demokrácia hiányában elgyengült, könnyen démonizálható, ötletesen kifigurázható. (A saját demokratikus berendezkedésükkel hosszú ideje túlságosan elégedett amerikaiaknak ugyancsak lenne mit tanulniuk a glasznosztyból és a peresztrojkából.) Amikor a reformok mellett és ellen egyaránt ilyen hatalmas erők sorakoznak fel, nehéz megjósolni az események kimenetelét.
Mindkét országban alaposabban megvizsgálva a nyilvános vitára kerülő kérdéseket, azt tapasztaljuk, hogy azok főként a nemzeti jelszavak populáris előítéletek keltésére alkalmas ismételgetései, rosszindulatú célzások, önigazoló vagy téves állítások, bizonyítékok helyett hitszónoklatok kántálása és a polgárság értelmi képességeinek általános semmibevétele. Ehelyett sokkal inkább annak elismerésére lenne szükségünk, hogy valójában milyen keveset tudunk arról, miként vészelhetjük át épségben az eljövendő néhány évtizedet. Bátorságra lenne szükségünk az alternatív programok széles skálájának alapos megvizsgálásához és legfőbbképpen a dogmák helyett a megoldások melletti elkötelezettségre. A megoldást elég nehéz lesz megtalálni. Még sokkal nehezebb lesz olyan megoldásokat találni, amelyek tökéletesen megfelelnek bizonyos XVIII. és XIX. századi politikai tanoknak.
Országainknak segíteniük kell egymást, hogy kidolgozzuk, milyen változtatásokra van szükség, amelyek mindkét fél javát szolgálják. Terveinknek a következő elnökválasztási ciklus és a következő ötéves terv időtartamánál sokkal hosszabb távlatokba kell előretekinteniük. Csökkentenünk kell katonai kiadásainkat, emelni kell az életszínvonalat, meg kell teremteni a tudás tekintélyét, támogatni kell a tudományt, a találmányokat és az ipart, ösztöndíjakat kell adnunk, támogatni kell az információ-szerzés szabadságát, csökkenteni kell az országon belüli korlátozásokat, be kell vonni a dolgozókat a vállalatok vezetését érintő döntésekbe. Támogassuk a közös emberi értékeink és közös kockázatunk elismeréséből származó őszinte tiszteletet és megértést.
Bár szeretnénk minden eddigit meghaladó mértékben együttműködni, a magam részéről nem ellenzem az egészséges versenyt. De úgy versengjünk, hogy eközben visszafogjuk a fegyverkezési versenyt és számottevő mértékben csökkentjük a hagyományos fegyverzetet, megszüntetjük a kormányzati korrupciót és a világ legnagyobb részét mezőgazdaságilag önellátóvá tesszük. Versengjünk a művészetekben és a tudományban, a zenében és az irodalomban, a műszaki fejlődésben. Legyen a verseny tisztességes! Versengjünk a szenvedések enyhítésében, a tudatlanság felszámolásában és a betegségek visszaszorításában. Tartsuk tiszteletben világszerte a nemzeti függetlenséget. Fogalmazzuk meg és ültessük át a gyakorlatba a bolygónk javaival való felelős sáfárkodás etikáját.
Tanuljunk egymástól! A kapitalizmus és a szocializmus egy évszázadon keresztül be nem vallottan kölcsönösen plagizálva használta egymás módszereit és tanait. Sem az Egyesült Államok, sem a Szovjetunió nem mondhatja magáénak az igazság és az erény monopóliumát. Szeretném megérni, hogy együttműködve versengünk. Az 1970-es években a nukleáris fegyverkezési versenyt korlátozó nemzetközi szerződéseken kívül számos más területen is sikeresnek bizonyult az együttműködésünk. Világszerte felszámoltuk a himlőt, megakadályoztuk Dél-Afrika nukleáris fegyverhez jutását, végrehajtottuk a Szojuz Apollo közös űrrepülést. Kezdjük el néhány nagyra törő és távlatokat nyitó témában az együttműködést. Enyhítsük az éhínséget például Etiópiában és más olyan országokban, amelyek a szuperhatalmak rivalizálása áldozataivá váltak. Azonosítsuk és hatástalanítsuk a műszaki fejlődésünk következtében fenyegető környezeti katasztrófát. A magfúziós kísérletek révén dolgozzuk ki a jövő biztonságos energiaforrását. Hódítsuk meg együtt a Marsot, aminek betetőzése az lesz, amikor az első emberek – szovjetek és amerikaiak együtt – először szállnak le egy idegen bolygón.
Talán el fogjuk pusztítani magunkat. Talán a bennünk rejtőző, közös ellenség túlságosan erősnek bizonyul, ezért nem tudjuk felismerni és legyőzni. Talán a világunk a középkori állapotba vagy még mélyebbre süllyed vissza.
Én azonban reménykedem. Végre láthatóak a változások jelei. Még csak próbálkozások, de legalább a jó irányban és a nemzetek viselkedésében eddig megszokott normákhoz viszonyítva gyorsak. Lehetséges, hogy mi – mi amerikaiak, mi szovjetek, mi emberek – végre észre térünk és elkezdünk együtt dolgozni fajunk és bolygónk javára?
Semmit sem ígérünk. A történelem a mi vállunkra tette ezt a terhet. Rajtunk múlik, hogy méltó jövőt építsünk gyermekeinknek és unokáinknak.

 

A cenzúrázás

Az alábbiakban időrendi sorrendben, a cikkbeli bekezdések sorszámának feltüntetésével felsorolok néhányat a legfelháborítóbb és a legérdekesebb változtatások közül, amelyeket cikkemen az Ogonyok-beli közlés során végrehajtottak. A cenzúrázás során kitörölt részeket vastag betűkkel szedtük, míg a közönséges, álló és vékony betűk az eredeti cikkből vett idézeteket jelölik. A zárójelbe tett, dőlt betűs részek a saját megjegyzéseim.
(3.) ...az alig értett tápláléklánc legalsó szintjét képező, ...márpedig a tápláléklánc tetején mi magunk próbáljuk megtartani ingatag egyensúlyunkat. [E kifejezés nélkül az ózonréteg elvékonyodásának veszélye sokkal kisebbnek tűnik.]
(4.) ...minden évben annyi atomfegyvert állít elő, ami bolygónk összes, valamirevaló méretű városának elpusztításához elegendő lenne. [A kiemelt rész helyett a bármely város szavak szerepeltek. Ez azonban az évente előállított bombák mennyiségéről egyetlen bomba hatóerejére tereli a figyelmet, ami kisebbíti a nukleáris fenyegetettség veszélyét.]
(4.) ...egy túlterhelt nemzeti vezető. [Vajon csökkenti egy ország kormányába vetett bizalmat, ha elismerjük, hogy a vezető túlterhelt lehet?]
(4.) ...a megfélemlítésre és a háborús előkészületekre.
(7.) ...sértett büszkeséggel és állítólagos erkölcsi feddhetetlenséggel.
(7.) ...nemzeti propaganda megfelelő szervezetei által szándékosan felszított gyűlölködés és félelem.
(8.) Theodore Roosevelt 1899-ben, két évvel azelőtt, hogy elnökké választották,... [Különösen aljasnak tűnő változtatás, mert a kihúzott szavak nélkül a szovjet olvasók kilencvenkilenc százaléka minden bizonnyal Franklin Rooseveltre, nem pedig az idézett Theodore Rooseveltre gondol.]
(8.) Mindezt nem a galád szovjet propaganda híreszteli.
(9.) ...július 2-án...
(9.) ...vagy a Hitlerrel kötött megnemtámadási paktumhoz csatolt titkos jegyzőkönyvre...
(9.) További hány millió embernek kellett emiatt elpusztulnia?
(11.) Az érvelés hiányosságai sokkal magától értetődőbbek lennének azonban, ha a Szovjetuniónak nem lett volna szokása más országok bekebelezése.
(18.) Most, amikor az állami terror által korábban elhallgattatottak és megszégyenítettek a szabad akarat szárnyaikat próbálgató híveiként ismét megszólalhatnak, természetesen felvillanyozódnak, de velük együtt így érez az események minden szabadságszerető tanúja.
(19.) ...ötletesen kifigurázható.
(20.) Mindkét országban alaposabban megvizsgálva a nyilvános vitára kerülő kérdéseket, azt tapasztaljuk, hogy azok főként a nemzeti jelszavak populáris előítéletek keltésére alkalmas ismételgetései, rosszindulatú célzások, önigazoló vagy téves állítások, bizonyítékok helyett hitszónoklatok kántálása, és a polgárság értelmi képességeinek általános semmibevétele.
(20.) A megoldást elég nehéz lesz megtalálni. Még sokkal nehezebb lesz olyan megoldásokat találni, amelyek tökéletesen megfelelnek bizonyos XVIII. és XIX. századi politikai tanoknak. [A marxizmus természetesen XIX. századi közgazdaságtani és politikai elmélet.]
(23.) ...egy évszázadon keresztül be nem vallottan kölcsönösen plagizálva használta egymás módszereit és tanait. Sem az Egyesült Államok, sem a Szovjetunió nem mondhatja magáénak az igazság és az erény monopóliumát.
(26.) Semmit sem ígérünk. [Az ortodox marxizmus egyik öndicsőítő, tudománytalan tétele szerint láthatatlan történelmi erők eleve elrendeltté teszik a kommunizmus végső győzelmét.]

 

Az oroszok legkomolyabban a 9. bekezdésben szereplő Leninidézet (illetve az ehhez kapcsolódó Tuhacsevszkij-féle napiparancs) miatt aggódtak. Többször is arra kértek, hogy hagyjam ki ezt a részt a cikkből, ám kérésüket mindannyiszor elutasítottam. Végül az Ogonyok cikkébe az említett helyen az alábbi lábjegyzet került be: „Az Ogonyok szerkesztői több illetékes levéltárat felkerestek. Ennek ellenére sem a cikkben szereplő idézetnek, sem V. I. Lenin más hasonló értelmű kijelentésének nem sikerült a nyomára bukkanni. Sajnáljuk, hogy a Parade magazin olvasóinak millióit félrevezette ez az idézet, amelyre Carl Sagan a következtetéseit alapozta.” A megjegyzés mindenesetre meglehetősen barátságtalannak tűnt számomra.
Az idő múlásával azonban újabb szovjet levéltárak nyíltak meg a kutatók számára. Hozzáférhetővé és elfogadottá vált a történelem másfajta szemlélete, Lenint már nem istenítették, és a helyzet magától megoldódott. Arbatov saját visszaemlékezéseiben az alábbi engedékeny megjegyzés jelent meg:

 

Ezúton bocsánatkéréssel tartozom. Az Ogonyok egyik 1988-as számában, Carl Sagan csillagász cikkéhez fűzött megjegyzésemben visszautasítottam a szerző azon következtetését, miszerint Tuhacsevszkij lengyelországi hadművelete a forradalom exportálására tett kísérlet lett volna. A megjegyzést a feltételes reflexszé vált, szokásos védekezés szellemében tettem, mert az évek hosszú során szokásunkká (sőt végül természetessé) vált, hogy a „kínos” tényeket a szőnyeg alá söpörjük. A magam részéről például csak a közelmúltban tanulmányoztam kellő gondossággal történelmünk ezen időszakát.