Frederick Douglass:
A megmenekülés után

Alig töltötte be huszadik életévét, amikor megszökött. Fiatal feleségével, Anna Murrayvel New Bedfordban telepedett le, ahol munkásként dolgozott. Négy évvel később meghívták, hogy beszéljen egy gyűlésen. Északon ebben az időben már gyakran lehetett hallani nagy szónokok – természetesen fehérek, – beszédeit, amelyekben támadták a rabszolgaságot. De még közülük is sokan úgy gondolták, hogy a rabszolgák maguk mégsem teljes értékű emberi lények. 1841. augusztus 16-án este a Nantucket nevű kis szigeten a Massachusettsi Rabszolgaellenes Társaság zömében kvéker tagjai a székükben előre hajolva feszülten figyeltek valami egészen újra: a rabszolgaság ellen felemelt szóra egy olyan valaki részéről, aki keserves személyes tapasztalatából ismerte azt.
Már a megjelenése és a viselkedése is megsemmisítő csapást mért az akkor még széles körben elterjedt mítoszra az afroamerikaiak „természetes szolgalelkűségéről”. Egybehangzó vélemények szerint a rabszolgaság rémségeinek világos elemzése, amit nyújtott, az amerikai szónoklat történetének legragyogóbb belépője volt. William Lloyd Garrison, a felszabadítási mozgalom akkori vezéralakja, az első sorban ült. Amikor Douglass befejezte a beszédet, felállt, a megbabonázott hallgatóság felé fordult, és – emelt hangon, – a következő kérdést intézte hozzájuk:
– Ki beszélt itt most? Egy tárgy, egy ingóságot képező személy, vagy egy ember?
A hallgatóság egyhangúan visszhangozta: – Egy ember! Egy ember!
– Lehet-e egy ilyen embert rabszolgaságban tartani egy keresztény országban? – tette fel a kérdést Garrison.
– Nem lehet! Nem lehet! – hangzott mindenfelől.
– Szabad-e egy ilyen embert visszaküldeni rabszolgának Old Massachusetts szabad földjéről? – ezt a kérdést Garrison már szinte kiáltotta a hallgatóság felé.
A közönség talpra ugorva egy emberként válaszolta: – Nem szabad! Nem szabad! Nem szabad!
Douglassból sohasem lett újra rabszolga. Íróként, szerkesztőként, folyóiratok kiadójaként, amerikai és külföldi előadásaival, és mint az Egyesült Államok kormányának első magas rangú afroamerikai tanácsadója egész további életpályáját az emberi jogokért vívott küzdelemnek szentelte. A polgárháború idején Lincoln elnök tanácsadója volt. Elérte, hogy a volt rabszolgák fegyverrel harcolhassanak Észak ügyéért, és hogy az északiak által ejtett déli hadifoglyokat büntessék meg a néger hadifoglyok rutinszerű kivégzéséért. Az ő tevékenységének is köszönhető, hogy a rabszolgaság eltörlése vált a háború fő céljává.
A véleményét nem rejtette véka alá, nem törődött azzal, hogy magas helyeken emiatt sokan megneheztelnek rá.
Határozottan állíthatom, hogy a vallás Délen csupán arra szolgál, hogy leplezze a legszörnyűbb bűntetteket, igazolja a legvisszataszítóbb barbárságot, szentesítse a gyűlöletes szemfényvesztést. Nem más, mint búvóhely, ahol a rabszolgatartók legsötétebb, legszennyesebb, legtömegesebb, legördögibb gonosztettei is erős védelemre találnak. Ha újra rabszolgaláncokat kellene viselnem, életem legnagyobb szerencsétlenségének tartanám, ha egy vallásos gazda tulajdonába kerülnék... Gyűlölöm a Dél korrupt, rabszolgatartó, nőket leigázó, gyermekrontó, részrehajló, szenteskedő kereszténységét.
Ha figyelembe vesszük a vallás által inspirált akkori és későbbi rasszista retorikát, Douglass véleménye nem látszik túlzónak. „A rabszolgaság Istentől ered” – mondogatták a háború előtti időkben. A számos visszataszító Polgárháború utáni példa közül vegyük Charles Carrol A néger egy vadállat^[50] című könyvét, amely arra oktatja a jámbor hívőket, hogy „a Biblia, az Isteni Sugallat és a józan ész egybehangzó tanítása szerint a négerek nem emberi lények.” Napjaink rasszistái nem hajlandók tudomásul venni, hogy a DNS tanúbizonysága szerint a különböző fajok nem csak hogy mind emberek, hanem szinte megkülönböztethetetlenek egymástól, és a Bibliára, mint „bevehetetlen védőbástyára” hivatkoznak a tényekkel szemben.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a rabszolgaság eltörlésében Északon fontos szerepet játszottak keresztény – főleg kvéker, – közösségek. A tradicionálisan fekete déli keresztény egyházaknak pedig kulcsszerepe volt a hatvanas évek polgárjogi küzdelmeiben. A mozgalom számos vezetőjét – közöttük Martin Luther Kinget, – ezekben az egyházakban szentelték pappá.
Douglass az alábbi szavakkal fordult a fehérekhez:
A rabszolgaság megbéklyózza az Önök haladását is, ellensége a tökéletesedésnek, hátráltatja az oktatást, kevélységet szül, tunyaságra nevel, elősegíti a bűnt, rejtegeti a törvényszegést. Átokként ül a Földön, és Önök mégis ragaszkodnak hozzá, mintha ez lenne reménységük utolsó fellegvára.
1843-ban, nem sokkal a nagy burgonyavészt követő éhínség előtt Írországban járt előadó körúton. Megrendítette a nyomor, amelyet tapasztalt. Ezt írta Garrisonnak: „Sok minden emlékeztet a magam korábbi körülményeire, és bevallom, szégyenkezem amiatt, hogy az amerikai rabszolgaság ellen szólok. Az emberiesség azonban az egész világ közös ügye.” Felemelte szavát a bennszülött amerikaiak kiirtását folytató politika ellen. 1848-ban pedig, amikor a Seneca Fallsban tartott Kongresszuson Elizaberh Cady Stanton (Évekkel később Elizabeth Cady Stanton a Douglassére emlékeztető szavakkal írt a Bibliáról: „Nem ismerek még egy könyvet, amelyik ennyire kiállna a nők alávetettsége és lealacsonyítása mellett.”) vette magának a bátorságot, hogy szavazati jogot követeljen a nőknek, az összes etnikai csoport tagjai közül egyedül Douglass állt mellé.
1895. február 20-án, több mint harminc évvel a rabszolgaság eltörlése után, Douglass – Susan B. Anthony társaságában, – részt vett a nők jogait követelő gyűlésen. A másnapot már nem érte meg: éjjel összeesett és meghalt.

– – –

 

22. FEJEZET
Minden jelent valamit?

Az igazság – mint tudjuk, – sokszor kegyetlen. Vajon nem sokkal vigasztalóbb-e az illúzió?

HENRI POINCARÉ
(1854-1912)

 

Remélem senki se tart majd oktalanul cinikusnak, ha azt állítom, hogy első megközelítésben a kereskedelmi és a közszolgálati televíziók műsorpolitikája röviden így foglalható össze: A pénz minden. Fő műsoridőben egyetlen pont különbség a nézettségi indexben a hirdetési bevételeket dollármilliókkal változtathatja meg. Különösen a nyolcvanas évek eleje óta vált a tévé szinte teljes mértékben profit-orientálttá. Ez a hírműsorok csökkenésében jelentkezik, és meg lehet figyelni azokban kétségbeesett erőfeszítésekben, amelyekkel a nagy hálózatok megpróbálják megkerülni a Szövetségi Kommunikációs Tanácsnak a gyermekműsorok színvonalasabbá tételére vonatkozó ajánlatásait. (Olyan rajzfilmsorozatot minősítettek például oktatási szempontból magas színvonalúnak, amely tökéletesen eltorzítja pleisztocén őseink technológiai ismereteit és életmódját, és amelyben a dinoszauruszok kis kedvencek.) Jelenleg a közszolgálati televízió számára reális veszély az állami támogatás megvonása, a kereskedelmi csatornák pedig a műsorok tartalmassága tekintetében a folyamatos romlás állapotában vannak.
Mindezt tudva naivnak és a valóságtól elrugaszkodottnak tűnik az a kívánság, hogy a televízió mutasson többet a valódi természettudományból. De a hálózatok tulajdonosainak és a producereknek is vannak gyerekei és unokái, akiknek a jövője őket is jogosan aggaszthatja. Kell bennük lenni valamilyen felelősségérzetnek hazájuk jövőjéért. Vannak kedvező jelek, amelyek azt mutatják, hogy lehet sikeres tudományos műsorokat készíteni, és az emberek igénylik ezeket. Bízom benne, hogy előbb-utóbb rendszeresen fogunk látni jól elkészített, érdekfeszítő, valódi természettudományos műsorokat a legnagyobb tv-hálózatok programjain mindenütt a világon.
A baseball és a foci azték eredetű játék. A rögbi egy vadászat újbóli eljátszása alig burkolt formában – csírájában már az emberré válás előtt is megvolt. A lacrosse a bennszülött amerikaiak ősi játéka, rokona a hokinak. A kosárlabda azonban újdonság, előbb kezdtünk moziba járni, mint kosarazni.
Eleinte nem csináltak lyukat a kosárra, és a labdáért minden kosár után lépcsőn kellett felmenni. A játék rövid idő alatt sokat változott. Főleg az afroamerikai játékosoknak köszönhetően az intelligencia, a precizitás, bátorság, vagányság, megérzés, furfang, összjáték, elegancia és a könnyedség tökéletes sportbeli szintézisévé vált.
A 160 centiméter magas Muggsy Bogues óriások egész erdején tor át. Michael Jordan valahonnan a homályból úszik be a büntetővonal mögé. Larry Bird oda se nézve továbbítja halálos pontossággal a labdát. Kareem Abdul-Jabbar elszabadult léggömbként emelkedik a magasba. A kosárlabda nem elsősorban test test elleni sport, mint a rögbi. Kifinomult játék. Az egészpályás letámadás, a szorongatott helyzetből dobott passz, az úgynevezett kettőkettes helyzet, a passsz-sávok lezárása és a labda finom beejtése a kosárba egy váratlanul égbe emelkedő bedobó által – mindez az intelligencia és az edzettség koordináltsága, a test és a lélek harmóniája. Egyáltalán nem meglepő, hogy a játék futótűzként terjedt el a világon mindenütt.
Kezdem azt gondolni, hogy a kosárlabdameccseket, amelyek a televízió fő attrakciói közé tartoznak, még a fizika és a matematika tanítására is fel lehetne használni. Azt, hogy egy játékos büntetődobás-átlaga 0,926, csak az értheti meg, aki tud valamit a törtek tizedes törtté alakításáról. A ziccernek nevezett dobás nem más, mint Newton első törvénye működésben: minden dobásnál a labda parabola pályán mozog a gravitációnak ugyanazon törvénye szerint, amely a ballisztikus rakéták röppályáját, a Föld napkörüli keringését, az idegen bolygóra küldött rakéta útvonalát határozza meg. A játékos középpontja zsákolás közben rövid ideig Föld körüli pályán mozog szabadon.
Ahhoz, hogy a labda a kosárban kössön ki, meghatározott kezdősebességgel kell eldobni – 1%-nyi hiba, és oda a pont. Mikor valaki hárompontos dobást végez el, önkéntelenül is figyelembe veszi a légellenállást. A földön pattogó labda egyre kisebb magasságba emelkedik – ez a termodinamika második főtételének következménye. Amikor Daryl Dawkins és Shaquille O'Neil összetöri a palánkot, hullámokat gerjeszt rajta. A kosár alól elvégzett palánkról visszapattanó csavart dobás a perdület (impulzusnyomaték) megmaradása következtében lehet sikeres. A kosár fölötti „hengerben” tilos a labdához érni – itt azt használjuk föl, hogy egy (n-1)-dimenziós objektum mozgásakor n-dimenziós objektum rajzolódik ki.
Miért nem használjuk fel a sportot a fizika és a matematika tanítására a tanteremben, az újságban, a televízióban?
Kisfiúkoromban apám mindig hazahozta az aznapi újságot, és gondosan (már-már ínyenc módjára) tanulmányozta a baseball meccsek eredményeit. Én ezeket a homályos rövidítéseket (W, SS, K, W-L, AB, RBI) tartalmazó táblázatokat dögunalmasnak találtam, de számára érdekesek voltak. Mindenütt látni lehetett őket az újságokban. Egyszer eszembe jutott, hátha mégis meg tudnám érteni őket, és hamarosan én is egészen belehabarodtam a baseball-statisztikákba. (Emlékszem rá, ez segítségemre volt a tizedes törtek tanulásában, és egy kicsit még mindig összerázkódom, amikor – többnyire a bajnoksági idény elején, – azt hallom, hogy valamelyik játékos „ezer pontot ütött”. De hiszen 1000 nem ugyanaz, mint 1,000! A szerencsés játékos valójában – átlagban, – egy pontot teljesített.)
Vagy vegyük a gazdasági élettel foglalkozó újságoldalakat. Találunk bevezető információkat? Magyarázó lábjegyzeteket? Megadják a rövidítések jelentését? Szó sincs róla. Bedobnak a mélyvízbe, ússzál, ha tudsz. A lepedőnyi statisztikákról ne is beszéljünk. És az emberek mégis önszántukból olvassák. Ez nem haladja meg a képességeiket. Kizárólag motiváció kérdése az egész. Miért ne lehetne ugyanígy a matematikában, a természettudományokban, a technológiában is?
A legtöbb sportban a résztvevők formája hullámzik. Amikor valamelyikük „elkapja a fonalat”, egész sorozatokat produkál – egyszerűen képtelen hibázni. Emlékszem, hogy Michael Jordan, aki pedig nem kifejezetten a távoli dobásairól híres, egy újrajátszott mérkőzésen fantasztikus könnyedséggel zsinórban annyi hárompontos kosarat dobott, hogy a végén a meglepetéstől már maga is vonogatta a vállát. De vannak időszakok, amikor szinte semmi sem megy. Amíg azt, aki elkapta a fonalat, szinte már misztikus erők birtokosának gondoljuk, addig a rossz passzban lévő játékos olyan, mintha rontás lenne rajta. Ez persze mágikus gondolkozás, a tudományhoz semmi köze.
A véletlen események között is előfordulnak sorozatok, ha nem is annyira szembeszökők. Valójában az lenne váratlan, ha nem lennének. Tegyük fel, hogy tízszer egymás után feldobtam egy pénzdarabot, és a következő fejekből és írásokból álló sorozat jött ki: F F F Í F Í F F F F. Nyolc fej egy tízes sorozatban, közülük négy egymás mellett! Nem lehet ez az én pszichokinetikus ráhatásom következménye? Lehet, hogy éppen jó passzban vagyok? Ez túl szabályos ahhoz, hogy véletlen legyen.
De ekkor eszembe jut, hogy dobtam én előtte is, meg utána is, és a feltűnőnek látszó sorozat a következő, sokkal érdektelenebb sorozat része: F F Í F FÍÍFFFÍFÍFFFFÍFÍÍFÍFÍÍ. Ha szabad lenne az eredményeknek mindig csak egy részét figyelembe venni, a többiről pedig megfeledkezni, akkor mindig „be lehetne bizonyítani”, hogy a sorozat valamilyen szempontból különleges. Rászedésgátló segélycsomagunk azonban jelzi, hogy ezzel az „irányított kiválasztás” típusú hibát követjük el. Figyelembe vesszük a találatokat, elfeledkezünk a tévesztésekről. Ha egy kosárlabdázó dobásátlaga 50%, és hiába akarja, nem tud javítani rajta, akkor ugyanolyan valószínűséggel „kapja el a fonalat” a kosarazásban, mint én a pénzdobálásban. Éppen olyan gyakran fog tíz próbálkozásból nyolc kosarat dobni, mint amilyen gyakran kapok én tíz dobásból nyolc fejet. A kosárlabda – úgy látszik, – megtaníthat valamire a valószínűségekről, a statisztikáról és a kritikus gondolkozásról is.
Tom Gilovich kollégám, a Cornell Egyetem pszichológiaprofesszora egy vizsgálatban meggyőzően bizonyította, hogy a kosárlabdában a jó sorozatokhoz tapadó szokásos elképzelések félreértésen alapulnak. Azt vizsgálta, hogy a meccseken egy-egy játékos kosarai hosszabb sorozatokat alkotnak-e, mint azt a véletlen alapján várni lehetne. Azt találta, hogy egy, két vagy három sikeres dobás után következő dobásban a siker valószínűsége semmivel sem nagyobb, mint egy sikertelen dobás után. Ez nemcsak a mezőnyből elvégzett dobásokra volt igaz, amikor kezek hadonásznak a játékos arca előtt, hanem a büntetőkre is. (A sorozatok hosszát természetesen csökkenti, hogy a védők különös figyelmet fordítanak a jó passzban lévő támadóra.) A baseballban van egy ehhez hasonló, de fordított előítélet, amely szerint annak, aki a saját átlaga alatt ütött, ezután találatot „kell” elérnie. Ez éppen annyira nem igaz, mint azt gondolni, hogy egy fejekből álló sorozat után az írás valószínűsége 50 %-nál nagyobb. A statisztikusan várhatótól eltérő sorozatok ritkák.
Az embert azonban ez valahogy nem elégíti ki. Nem érzi igaznak. Kérdezzük csak meg a játékosokat, az edzőket, a szurkolókat. Még a véletlen számsorozatokba is értelmet szeretnénk belelátni. Kell, hogy mindennek jelentése legyen. Amikor a híres edző, Red Auerbach tudomást szerzett Gilovich vizsgálatairól, így reagált rá: „Ki ez a tag? Szóval tanulmányoz. Fütyülök rá.” Ebből pontosan megállapítható, hogyan érez. De ha a kosársorozatok nem többek, mint a fejekből és az írásokból álló sorozatok, nincs bennük semmi titokzatos. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a játékos csupán bábfigura, akit a véletlen törvényei irányítanak. A képességeit az tükrözi, hogy mennyi a dobásszázaléka. A véletlen csak a sorozatok gyakoriságát és hosszát szabályozza.
Persze sokkal izgalmasabb úgy képzelni, hogy aki elkapta a fonalat, az istenek kegyeltje, a rossz passzban lévőtől pedig az istenek elfordultak. Jelent bármiféle veszélyt ez a kis lazaság? Nyilván semmit. A száraz statisztikai analízisnél biztosan jóval egyszerűbb. A sportban, a kosárlabdában az ilyen gondolkodásmód semmiféle kockázattal sem jár. De nagyobb játszmáinkban veszélyessé válhat, ha túlságosan megszokjuk.
„Tudós, az igen, őrült, az neeeem” – vihogja az őrült tudós a Gilligan szigete című filmben, miközben azzal az elektronikus műszerrel bíbelődik, amellyel majd mások elméje fölött szerzi meg az uralmat saját bűnös céljai érdekében.
„Sajnálom, Dr. Nerdnik, a Föld lakói nem kívánják, hogy tíz centisre zsugorodjanak össze, noha ezzel valóban teret és energiát lehetne megspórolni...” A rajzfilm szuperhőse így magyaráz meg türelmesen egy etikai problémát egy tipikus tudósnak a szombat reggeli ifjúsági tv-műsorban.
Azoknak a tv-műsoroknak az alapján, amelyeket volt szerencsém látni (és feltehetően azokból is, amelyeket nem, mint például az Őrült tudósok klubja) az derül ki, hogy a tudósok morális torzszülöttek, kizárólag a hatalomvágy vezérli őket, és tökéletesen közömbösek mások érzései iránt. Az üzenet a gyermeknézők számára az, hogy a tudomány veszélyes, és a tudósok nem csupán különcök – hanem elmeháborodottak.
A tudomány alkalmazása természetesen járhat veszélyekkel, és ahogy már korábban is hangsúlyoztam, az emberiség történetében valószínűleg minden technológiai előrelépés – egészen a kőeszközök felfedezéséig és a tűz megszelídítéséig visszamenően, – erkölcsi tekintetben nem volt egyértelműen pozitív. Minden ilyen vívmány a tudatlanok és a gonoszok kezében veszedelem, a bölcsek és a jók kezében áldás az emberiségre nézve. Az említett alkotások azonban szisztematikusan csak az egyik oldalt mutatják be fiatal nézőiknek.
Hová tűnt ezekből a művekből a tudás öröme? A lelkesedés, amikor megértünk valamit abból, ahogy a világegyetem fölépül? Az a boldog elégedettség, amelyik akkor tölt el, amikor sikerül valamilyen mély problémát megérteni? Hol vannak a tudomány és a technika eredményei, amelyek megkönnyítik az emberek életét, az orvostudomány és az agrártudomány vívmányai, amelyeknek embermilliók köszönhetik az életüket? (Nem kívánom elhallgatni, hogy a Gilligan szigete professzora gyakran felhasználta a tudományát arra, hogy megoldja a partra vetettek problémáit.)
Korunkban az élet olyan szövevényes, hogy a legtöbb problémánk, akármilyen eredetű legyen is, csak a tudomány és a technika igénybevételével oldható meg. A modern társadalomnak égető szüksége van briliáns agyvelőkre ahhoz, hogy ezeket a problémákat kezelni tudja. Egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy a szombat reggeli tv-műsorok és az amerikai videokínálat zöme arra inspirálja fiatal nézőit, hogy a tudomány vagy a technika felé orientálódjanak.
A képernyőn évek óta gomba módra tenyésznek a hiszékeny, kritikátlan sorozatok és „speciális” műsorok – az érzékszerven kívüli érzékelésről (ESP), a szellemvilággal való kapcsolatról, a Bermuda háromszögről, az ufókról, az ősi asztronautákról... Az alaphangot az In Search of... sorozat adja meg, amely azzal a nyilatkozattal kezdődik, hogy a műsornak nem feladata kiegyensúlyozott képet adni a szóban forgó témáról. A csodák valóságos orgiájának lehetünk tanúi, amelyet még egy csipetnyi tudományos szkepszis sem csillapít. Akárki akármit mond a kamera előtt, az igaz. Még csak fel sem merül a gondolat, hogy talán lehetséges más magyarázat is, amelyet a bizonyítékok mérlegelésével kellene megvizsgálni. A sorozatnak már megszámlálhatatlan mennyiségű klónja létezik, amelyekben a prózai megoldásokat szintén a modortalanság jelének tekintik.
Az In Search of... adásaiban sokszor merülnek fel érdekes problémák, de a tényeket rendszeresen eltorzítják. Ha egyaránt van józan tudományos és extravagáns paranormális vagy pszichikus magyarázat, nem lehet kétséges, melyik viszi el a pálmát. Egy találomra kiragadott példa: Megjelenik valaki a képernyőn és azt állítja, hogy létezik egy nagy bolygó a Plútón túl. A bizonyíték egy sumér hengerpecsét, amelyet sok ezer évvel a távcső feltalálása előtt véstek ki. Az illető megjegyzi, hogy egyre több hivatásos csillagász fogadja el a felfedezését. Egy szó sem esik arról, hogy a Neptunusz és a Plútó mozgásában, valamint annak a négy űrszondának a pályájában, amelyek már a Plútón kívül haladnak, a csillagászok semmi jelét sem találták egy új külső bolygó hatásának.
Képnek és hangnak sokszor semmi köze egymáshoz. Amikor a láthatatlan narrátor a dinoszauruszokról mesél, a képen gyapjas mamutok láthatók. A légpárnás hajóról szóló szöveget az űrsikló indítását bemutató képsor kíséri. Tavakról és árterületekről hallunk, hegyeket látunk. Nem számít. A látványnak éppen úgy semmi köze a tényekhez, mint a szövegnek.
Az X akták sorozat ugyan – álságos módon, – azt ígéri, hogy tárgyilagosan fogja bemutatni a paranormális jelenségeket, azonban erősen ferdít atekintetben, hogy az eltérítéseket, az okkult erők létét, a szinte minden érdekességre kiterjedő kormányösszeesküvést valóságosnak tüntesse fel. Szinte sohasem derül ki, hogy egy paranormálisnak kikiáltott jelenség csak trükk, pszichológiai rendellenesség, vagy a természeti folyamatok félreértése. A valósághoz sokkal közelebb állna, és a közönségnek is nagyobb szolgálatot tenne egy olyan sorozat, amely a paranormális jelenségeket szisztematikus vizsgálatnak vetné alá és megmutatná, hogy hétköznapibb módon is megmagyarázható. A drámai feszültséget az biztosíthatná, hogy fokozatosan kiderül, az érzékcsalódás és a csalás együtt képes valóságosnak látszó paranormális hatást előidézni. Az egyik kutató a végén lehetne mindig csalódott, és reménykedhetne, hogy a következő alkalommal már biztosan sikerülni fog igazi paranormális jelenséget bemutatni.
Másfajta hiányosságok tapasztalhatók a televízió scifi programjaiban. Az egyébként kedves és nemzet és fajok közötti aspektusaiban is érdekes Űrszekerek sorozat gyakran a legegyszerűbb tudományos tényekről is megfeledkezik. Az az ötlet, hogy Mr. Spock az ember és a Vulkán bolygón az embertől függetlenül kialakult élőlény kereszteződéséből származhatott, genetikailag sokkal valószínűtlenebb, mint az ember és az articsóka sikeres keresztezése. A gondolat azonban precedensül szolgálhatott a földönkívüliek és az ember kereszteződésére, amely később a rablási történetek egyik központi motívumává vált. A sorozatban legalább tucatnyi különféle idegen faj fordul elő. Akármennyi ideig nézzük is őket, mind csupán lényegtelen mértékben különbözne az embertől. Ennek financiális alapja van, hiszen így csak egy színészt és egy latexmaszkot kellett kifizetni, de ugyanakkor tökéletesen ellentmond az evolúció sztochasztikus természetének. Ha léteznének igazi idegenek, meggyőződésem, hogy a klingonoknál és a romulánoknál sokkalta kevésbé hasonlítanának az emberhez. Az Űrszekerek nem mutatja be jól az evolúciót.
Sok tv-műsorban és filmben még a néha-néha megjelenő tudomány – a tudománytól már eleve elszakadt cselekmény mellékszála, – is sokszor pontatlan. Igazin nem kerülne sokba, ha felfogadnának egy egyetemistát, aki a tudományos pontosság szempontjából átnézné a forgatókönyvet. De amennyire tudom, ezt mindig elmulasztják. Így fordulhatott elő az a szarvashiba, hogy az Űrszekerekben – amely sok tekintetben példamutató produkció, – a „parsec” nem a távolság, hanem a sebesség egységeként szerepel. Ha az ilyen dolgokra csak egy kicsit is odafigyelnének, jobbá tehetnék a cselekményt, de legalábbis egy kevéske tudományt csepegtethetnének a nézőközönségbe.
A tévé nagymennyiségű áltudománnyal látja el a hiszékenyeket, tisztességes mennyiségben van szó a műsorokban gyógyításról és technikáról, de természettudomány szinte alig jut képernyőre – különösen a nagy kereskedelmi hálózatok műsoraiban, amelyeknek a vezetői úgy gondolják, hogy a tudományos programok azonnali nézettségi index- és profitcsökkenést vonnak maguk után – más pedig nem számít. A hálózatoknak vannak „tudományos levelezőnek” titulált alkalmazottai, és egy-egy rendszertelenül vetített híradóról azt mondják, hogy tudományos. De ezekben csak gyógyításról és technikáról esik szó, természettudományról szinte soha. Nem hinném, hogy létezne olyan alkalmazott, akinek az lenne a dolga, hogy minden héten elolvassa a Nature-t és a Science-t, hogy lássa, van-e említésre méltó újdonság a tudományban. Minden év őszén kivételes lehetőséget jelentene a tudományos ismeretterjesztés számára az új Nobel-díjasok névsora. De általában csak ilyesmit hallunk: „...amely a jövőben kulcsot jelenthet a rák gyógyításához. Ma Belgrádban...”
Vajon mennyi a természettudomány a rádiós és a televíziós beszélgetésben, vagy a száraz vasárnap reggeli műsorban, amelyben középkorú fehér urak és hölgyek értenek egyet egymással? Mikor lehetett hallani utoljára az Elnök szájából egy intelligens észrevételt valamilyen természettudományos kérdésben? Miért nem mutatnak be az amerikai tévében olyan drámát, amelynek hőse meg akarja érteni, hogyan működik a világegyetem? Egy-egy gyilkossággal gyanúsított személy nagy nyilvánosság előtt folyó bírósági tárgyalásán gyakran esik szó DNS-vizsgálatról, de sehol sincsenek fő műsoridőben sugárzott műsorok a nukleinsavakról és az öröklődésről. Nem tudok visszaemlékezni olyan tv-műsorra, amelyben azt magyarázták meg, hogyan működik a televízió.
A tudomány iránti érdeklődés felkeltésének messze leghatásosabb eszköze a televízió. De ez a varázserejű médium szinte semmit sem tesz a természettudomány izgalmasságának és módszereinek megismertetéséért, miközben hagyja, hogy az „őrült tudós” gépezete megállás nélkül zakatoljon.
A kilencvenes évek elején végzett egyik felmérés szerint az amerikai felnőttek kétharmada még nem hallott az „infosztrádáról”, 42%-uk nem tudta, hol van Japán, 38%-uk nem ismerte a „holocaust” kifejezés jelentését. De több mint 90%-uk hallott a Menendez, a Bobbitt és az O. J. Simpson-féle gyilkossági ügyről, és 99%-uk tudott róla, hogy Michael Jackson állítólag szexuálisan molesztált egy kisfiút. Lehet, hogy a világon az Egyesült Államokban gondoskodnak legjobban az emberek szórakoztatásáról, de ezért egyszer majd magas árat kell fizetni.
Ugyanebben az időben Kanadában és az Egyesült Államokban a tv-nézők jelentős hányada igényelte, hogy legyen több természettudományos műsor. Észak-Amerikában a Közszolgálati Műsorszóró Hálózat (Public Broadcasting System, PBS) Nova sorozatában, és a Kanadai Műsorszóró Társaság (Canadian Broadcasting Company, CBC) Discovery (felfedezés) és Learning (tanulás) csatornáján gyakran lehet jó természettudományos műsorokat látni. Bill Nye „The Science Guy” („Természettudományról gyerekeknek”) című ifjúsági műsora a PBS-en pergő, a képanyaga megkapó, a természettudomány széles tartományát öleli fel, és néha még a felfedezés folyamatába is bepillantást nyújt. De a közönség tényleges igénye az érdekfeszítő és ugyanakkor hiteles természettudományos műsorokra még nem tükröződik a hálózatok programjaiban, pedig felmérhetetlen haszonnal is járna, ha az emberek jobban eligazodnának a természettudományos kérdésekben.
Milyen formában lehetne a televízió természettudományos műsorait kibővíteni? Íme néhány lehetőség:

• A hírműsorokban és a beszélgető programokban rendszeressé kellene tenni a természettudományos érdekességek és módszerek bemutatását.

• Indítani lehetni egy „Megoldott rejtélyek” című sorozatot, amelyben a bizonytalan spekulációk racionális megoldást nyernek. A műsorban szó lehetne a törvényszéki orvostan és az epidemológia (járványtan) eseteiről is.

• Egy sorozatban vissza lehetne térni azokra az esetekre, amelyekben a kormánynak sikerült következetesen félrevezetnie a nyilvánosságot. Az első két epizód lehetne a Tonkin-öbölbeli „incidens”, és a gyanútlan és védtelen amerikai civilek és katonák besugárzása 1945 után „nemzetvédelmi” érdekekre történő hivatkozással.

• Külön sorozatot lehetne indítani híres tudósok, politikusok, vallási vezetők súlyos félreértéseiről és tévedéseiről.

• Az áltudomány veszélyeinek rendszeres kifejtése, és „Hogyan csinálják” műsorok közönség részvételével: hogyan lehet kanalat hajlítani, gondolatot olvasni, jósolni, pszichosebészkedni, olyan horoszkópot készíteni, amelyben mindenki önmagára ismer, és ügyesen rájátszani a tv-nézők titkos vágyaira. Hogyan vernek át – a legjobb védekezés, ha magad is meg tudnád csinálni, ha akarnád.

• A legmodernebb számítógépes grafika felhasználásával kellene vizuális anyagokkal előre felkészülni a várható újdonságok bemutatására.

• Kevés anyagi befektetéssel televíziós vitaműsorok szervezése. Egy-egy adás lehetne mondjuk egy órás, és a témája lehetne szinte bármi. A két egymással szembenálló fél számára a producer biztosítaná a számítógép-grafika lehetőségét, a vitavezető pedig gondoskodna a bizonyítékokkal szemben támasztott követelmények kellő szintjéről. Lehetne választani olyan témát, amelyben bőségesen állnak rendelkezésre bizonyítékok – ilyen például a Föld alakjának a kérdése. De vitára lehetne bocsátani nyitott problémákat is, mint amilyen a halál utáni élet, az abortusz, az állati jogok, a géntechnológia, vagy bármely feltételezett áltudomány, amelyről ebben a könyvben szó esett.

Súlyos nemzeti érdek fűződik hozzá, hogy a természettudományos ismeretek terjedjenek ki az állampolgárok minél szélesebb körére. Egyedül a televízió ehhez nem elég. De ha gyors változást akarunk elérni, a televízió az, ahol neki kell fognunk.

 

23. FEJEZET
Maxwell és a többi fellegjáró

Miért kellene pénzelnünk az intellektuális kíváncsiságot?

RONALD REAGAN
választási beszéd, 1980.

 

Nincs semmi, ami jobban megérdemelné a támogatást, mint a tudomány és az irodalom ügye. A közjó legmegbízhatóbb alapja minden országban a tudás.

GEORGE WASHINGTON
üzenet a Kongresszushoz,
1790. január 8.

 

Mindenütt sztereotípiákba ütközünk. Az etnikai csoportokat, más nemzetek polgárait, a vallásokat, a nemeket és a szexuális preferenciákat, a különféle csillagképekben született személyeket és a foglalkozásokat mind-mind előre gyártott sémákba kényszerítjük. Ha nagyon elnézőek akarunk lenni, akkor ezt az eljárást egy bizonyos intellektuális lustaságra foghatjuk – ahelyett, hogy mindenkit az érdemei és a hiányosságai szerint ítélnénk meg, megelégszünk egy-két bitnyi információval, amelynek alapján aztán mindenkit elhelyezhetünk előre elkészített rekeszeink egyikében.
Ezzel megszabadulunk a gondolkozás terhétől, persze azon az áron, hogy sok esetben teljesen igazságtalan ítéletet hozunk. Eljárásunk megkímél attól is, hogy a legváltozatosabb életvitelt folytató legkülönbözőbb emberekkel kelljen kapcsolatba lépnünk. Még ha ez a sztereotipizálás valamilyen átlagos értelemben igaz is lenne, amikor egyesekre alkalmazzuk, bizonyosan kudarcot vall: Az emberi tulajdonságok haranggörbe szerint oszlanak meg. Van egy átlagos tulajdonság, de ritkán még a szélsőségek is előfordulnak.
A rubrikákba sorolásnak egyik oka az is, hogy nem ismerjük a változókat, vagy bizonyos változókról egyszerűen elfeledkezünk. Régebben például szinte egyetlen nőből sem lett tudós. Sok férfi tudós ebből sietve levonta a következtetést: a nők nem alkalmasak a tudományos pályára. Nem megfelelő hozzá a vérmérsékletük, túl nehéz nekik, olyan típusú észjárást kíván meg, amivel nem rendelkeznek, az érzelgősségük nem teszi lehetővé az objektivitást – egyébként is, látott már valaki kiemelkedő elméleti fizikust nőben? A gátak azóta leomlottak. Ma már egyre több nő dolgozik a különféle tudományterületeken. Az én tudományterületemen – a csillagászatban és a planetológiában, – a nők valósággal berobbantak a színre, egyik felfedezést tették a másik után, friss levegőt hoztak magukkal, amire már nagy szükség is volt.
Miről nem vettek hát tudomást az ötvenes, hatvanas évek híres férfi tudósai, amikor olyan magabiztosan nyilatkoztak a nők alkalmatlanságáról? Csupán arról, hogy a társadalmi berendezkedés volt az, ami megakadályozta, hogy a nők tudományos pályára lépjenek. Amikor az okot a nőkben találták meg, egyszerűen összekeverték az okot és a következményt:
– Szóval, kedves hölgyem, Ön csillagász szeretne lenni? Nagyon sajnálom.
– Hogy miért nem lehet? Mert nem alkalmas rá.
– Honnan tudjuk, hogy nem alkalmas? Hát van tudomása egyetlen női csillagászról?
Ilyen brutális megfogalmazásban persze abszurdnak látszik a dolog. De az előítélet nagyon kifinomult eszközökkel is rendelkezik. A lenézett csoportot el lehet utasítani tökéletesen hamis érvekkel olyan meggyőző hangon is, amelynek sokan – közöttük esetleg maguk az áldozatok is, – bedőlnek, és nem ismerik fel az önérdeket a bűvészmutatvány mögött.
A szkeptikus összejövetelek alkalmi résztvevőinek megfigyelése szerint, amit a CSICOP tagok névsora is alátámaszt, a szkeptikusok között sokkal több a férfi, mint a nő. Azt is meg lehet figyelni, hogy az asztrológia, az életkristály, az érzékszerveken kívüli érzékelés hívei között viszont a nők vannak többségben (a női magazinok több horoszkópot közölnek, mint a férfi magazinok). Vannak, akik ebből azt a következtetést vonják le, hogy a szkeptikus kétely tipikusan férfi jellemvonás, amely olyan tulajdonságokat igényel, mint a rámenősség, a győzni akarás, a harciasság, a hajthatatlanság. A nők azonban, mint mondják, inkább befogadók, konszenzuskeresők, és nem szeretnek szembekerülni a közfelfogással. Az én tapasztalataim szerint azonban a nők, mint tudósok, éppen olyan éles eszű szkeptikusok, mint férfi kollégáik, hiszen enélkül nem is maradhatna meg valaki a tudományos pályán. Ez a kritika sem más, mint ócska álruhába bújtatott törekvés: Vedd el a nők bátorságát attól, hogy kételkedjenek, foszd meg őket az ehhez szükséges képzéstől, ezután bizton kijelentheted, hogy a legtöbb nőben nyoma sincs szkeptikus kételynek. De elég elhárítani az akadályokat, és ők is éppen olyan mértékben válnak független kétkedőkké, mint bármelyik férfi.
A sztereotip foglalkozási szerepek egyike a tudósé. A tudósok kelekótya, szórakozott fellegjárók, képtelenek beilleszkedni a társadalomba, olyan érthetetlen dolgokkal foglalkoznak, amelyekben normális ember még akkor sem találna semmi érdekeset, ha hajlandó lenne időt fordítani rá – amit persze értelmes ember nem tesz meg. A legszívesebben rájuk kiabálnánk: „Ébredjetek már fel!”
Ez persze karikatúra. Mindenki ismer tudósokat, akik elegánsan öltöznek, lefegyverzően közvetlenek, szívesen mennek találkára, és társaságban nem tartanak maguknál titokban kalkulátort. Sokukról egyáltalán nem lehet észrevenni, hogy tudósok, amikor valahol megjelennek vendégségben.
De vannak tudósok, akik többé-kevésbé tényleg olyanok, amilyennek a közhit képzeli őket. Sokkal több „nem komplett” van közöttük, mint mondjuk a divattervezők és a közúti ellenőrök között. Bizonyára szórakozottabbak, mint a büfések, a sebészek vagy a szakácsok. Vajon miért? Lehet, hogy olyanok keresnek menedéket maguknak a matematika és a fizika elefántcsonttornyában, akik nehezen tudnak kapcsolatot találni az emberekkel. Az is lehet, hogy a bonyolult elméletek megértése annyi időt és energiát vesz el, hogy már csak nagyon kevés marad a szokásos társas életre. Valójában mindkét tényezőnek lehet szerepe.
Ugyanúgy, mint az őrült tudós, a szórakozott tudós is széles körben elterjedt sztereotípia. Mi rossz van ebben a jóindulatú élcelődésben a tudósok rovására? Ha valakinek valamiért nem tetszik ez a típus, nyilván nem fog arra szavazni, hogy támogassák. Miért is kellene finanszírozni a kelekótya népség érthetetlen, abszurd kis játékait? A válasz, mint tudjuk, a következő: A tudományt azért kell támogatni, mert eredményeivel látványosan javítja a társadalom minden rétegének az életfeltételeit. Akinek a tudósok ellenszenvesek, és ugyanakkor igényli a tudomány eredményeit, sajátos tudathasadásban szenved. De ha már így van, akkor csábító megoldásnak tűnhetne egyszerűen kézbe venni a tudósok munkájának az irányítását. Nem szabadna pénzt adni elvarázsolt programjaikhoz, hanem világosan tudtukra kellene adni, milyen felfedezésre, újdonságra van szükség. Nem az elvadult fantazmagóriáikat kellene finanszírozni, hanem az olyan tevékenységüket, amelyik hasznos a társadalomnak. Ez elég nyilvánvalónak látszik.
A probléma csupán az, hogy ha megrendelünk valakitől egy speciális találmányt és még pénzt is biztosítunk hozzá, semmi sem garantálja, hogy azt meg is lehet csinálni. Az alapvető ismeretek területén lehetnek olyan hiányosságok, amelyek megakadályozzák, hogy a kívánt eszköz megvalósítható legyen. Ráadásul a tudománytörténet arra tanít, hogy az alapkutatások területén gyakorlatilag lehetetlen – irányított módon, – pont azt fedezni fel, amit valaki előre kitervelt. Egy magányos erdei séta céltalan tűnődéseiből sokkal inkább születhet valódi új felismerés, mint valamilyen hivatalos megrendelés alapján. Előfordul, hogy az ilyeneket még a tudóstársadalom sem fogadja be azonnal, sőt, néha csak az új generáció fogja fel a jelentőségüket. Ha egy társadalom fontos gyakorlati találmányokat vár el a tudósaitól, de ugyanakkor rossz szemmel nézi, ha azzal foglalkoznak, ami a számukra érdekes, látványos teljesítményvisszaesésre számíthat.
Tegyük fel, hogy én vagyok Viktória, Isten kegyelméből az Egyesült Királyság, Nagy-Britannia és Írország királynője, a Hit Védelmezője egy olyan korban, amelyet jogosan tekintenek a Brit Birodalom virágkorának. Domíniumaim kiterjednek az egész világra. A világtérképeket a Brit Birodalom vörös színe uralja. Én vagyok a világ élenjáró műszaki hatalmassága. A gőzgépet Nagy-Britanniában skót mérnökök fejlesztették a tökéletesség legmagasabb fokára, ők a Birodalmat ezer szállal összekötő vasúthálózat és gőzhajózás legnagyobb tudású szakértői.
Az 1860-as év egyik éjszakáján, a kandalló mellett ülve látomást látok, olyan merészet, amilyen még Jules Verne kiadóját is elbizonytalanítaná. Olyan szerkezetet, amelyik a hangomat a Birodalom dicsőségét bemutató mozgó képekkel együtt eljuttatja minden alattvalóm otthonába. De nem ám valamiféle csövön vagy vezetéken, hanem a légen át, úgy, hogy még azok is, akik éppen a mezőn dolgoznak, részesülhessenek azonnali lelki támaszban a lojalitás és a munkaerkölcs tekintetében. Ez az eszköz természetesen – az enyém mellett, – Isten igéjének továbbítására is alkalmas. Nem kétséges, hogy még sok egyéb hasznos társadalmi jellegű alkalmazása is lehetséges.
A miniszterelnökkel sürgősen összehívatom a kabinetet, a Birodalom vezető tudósait és mérnökeit. Egymillió font az eszköz előállítására, nem kis pénz 1860-ban – csillogtatom meg előttük a lehetőséget. De ha többre van szükség, csak szóljanak. Semmiben sem korlátozom őket, csak csinálják meg. Ja, és nevezzék a programot Westminster-projektnek.
Valószínűleg lesz valamilyen eredménye a vállalkozásnak néhány hasznos „melléktermék” formájában. Ez mindig így szokott lenni, amikor sok pénz áll egy program rendelkezésére. De a Westminster-projekt maga bizonyosan kudarcba fullad. Vajon miért? Mert a megvalósításához szükséges alapvető ismeretek még nem álltak rendelkezésre. 1860-ban már volt távíró. Azt még el lehet képzelni, hogy sok pénzért minden lakásban felszerelnek távíró berendezést, és az emberek pont-pont-vesszőcske üzeneteket küldözgethetnek egymásnak. De én, Viktória királynő, egyáltalán nem erre gondoltam. Televíziót szerettem volna, amely azonban messze-messze esett a megvalósíthatóságtól.
A valóságban a rádiózáshoz és a televíziózáshoz szükséges fizika egészen más irányból jött, amelyet senki sem láthatott előre.
James Clerk Maxwell a skóciai Edinborough-ban született 1831-ben. Kétéves korában rájött, hogy egy bádoglemez segítségével a bútorokra irányíthatja a Nap sugarait, és megtáncoltathatja őket a falakon. Kiáltozva hívta a szüleit: „Ez a Nap! Megfogtam a bádoggal!” Kisfiúként a bogarak, lárvák, sziklák, virágok, nagyítólencsék, gépek kötötték le a figyelmét. Jane nagynénje később bevallotta: „Egy kicsit megalázó volt, hogy egy ilyen kis gyerek ennyi kérdésére nem tudtunk válaszolni.”
Az iskolában természetesen úgy hívták, hogy „Dafty” – a daft melléknév valami olyasmit fejezett ki, hogy nem egészen komplett. Nagyon szép kisfiú volt, de az öltözködésre nem fordított gondot, a divattal nem törődött, csak a kényelemmel. Provinciális skót beszéde és viselkedése miatt szinte mindenki lenézte, különösen az egyetemen. Ráadásul sohasem az érdekelte, ami a többieket.
Már akkor kelekótya tudósként viselkedett.
Valamivel könnyebben elboldogult a tanáraival, mint a diáktársaival. Íme egy csípős kétsoros, amit akkoriban írt:
Még néhány év csupán, s a rég várt kor jön el, Mikor az lesz a bűnös, ki korbáccsal nevel.
Sok évvel később, 1872-ben, amikor a cambridge-i egyetem Kísérleti Fizika tanszékének professzorává nevezték ki, székfoglaló előadásában megjelenik a fellegjáró tudós szelleme:
Nem is olyan sok idővel ezelőtt az olyan embert, aki a geometriának, vagy más állandó odaadást igénylő tudománynak szentelte magát, automatikusan embergyűlölőnek tekintették, akinek le kell mondania minden közönséges érdeklődésről, és a tevékeny élettől oly messze eső absztrakciókkal kell foglalkoznia, hogy teljesen érzéketlenné válik mind az élvezetek, mind a kötelezettségek iránt.
Az a gyanúm, hogy a „nem is olyan sok idővel ezelőtt” kitétel Maxwell gyermekkorára utal. Ezután így folytatja:
Manapság már nem tekintenek a tudomány embereire ilyen borzadállyal és gyanakvással. A kor materiális felfogásának szövetségeseit látják bennük, akik egy élenjáró radikális pártot alkotnak a művelt emberek között.
A huszadik század végén már nem oszthatjuk a tudomány és a technika jótéteményeibe vetett korlátlan optimizmust. Tudjuk, hogy létezik a fonákja is. Mai körülményeink – úgy látszik, – közelebb állnak Maxwell gyermekkorának viszonyaihoz.
Maxwell rendkívüli eredményeket ért el a csillagászatban és a fizikában. Ő bizonyította be, hogy a Szaturnusz gyűrűit kisméretű részecskék alkotják, eredményesen foglalkozott rugalmasságtannal, kinetikus gázelmélettel és statisztikus mechanikával. Ő mutatta meg először, hogy a horribilis mennyiségű gázmolekula, amelyek véletlenszerűen ütköznek és pattannak vissza egymáson, az elemi folyamatok összevisszasága ellenére pontos statisztikai törvényeknek tesznek eleget. Az ilyen gázok tulajdonságai megérthetők és kiszámíthatók.^[51] Ő fedezte föl azt a mitikus lényt, – utóbb „Maxwell-démonnak” nevezték el – amelynek paradox viselkedését csak a modern információelmélet és kvantummechanika képes megmagyarázni.
A fény természete évezredes rejtély volt. Elkeseredett viták folytak róla, hogy részecskékből áll-e, vagy pedig az éter hullámzása. Gyakran „magyarázták” úgy, hogy „a fény nem más, mint a megvilágított sötétség”. Maxwell legnagyobb felfedezése az volt, hogy ha az elektromosságot és a mágnességet – csak ezt a két jelenséget, harmadikra nincs szükség,- összekapcsoljuk, fény jön létre. Az elektromágneses spektrum fogalma – a hullámhossz változása a gammasugaraktól a röntgensugarakon, ultraibolya-sugarakon, látható és infravörös fényen keresztül a rádióhullámokig, – Maxwellre vezethető vissza. Ugyanez igaz a rádióra, a televízióra, a radarra.
Azonban hatalmasat tévednénk, ha azt hinnénk, hogy Maxwell ezeket az eszközöket „akarta felfedezni”. Őt csupán az foglalkoztatta, hogy az elektromosság mágnességet hoz létre és megfordítva. Megpróbálom elmagyarázni, mit csinált Maxwell, de történelmi jelentőségű felfedezése erősen matematikai jellegű. Néhány oldalon éppen csak ízelítőt lehet adni belőle. Ha nem lesz egészen érthető, kérem, nézzék el nekem. Lehetetlen bármit is megérteni Maxwell elméletéből valamennyi matematika nélkül.
Mesmer, a „mesmerizmus” névadója, azt hitte, hogy egy mágneses folyadékot fedezett föl, amelyik minden anyagot átitat, és „szinte pontosan ugyanolyan, mint az elektromos folyadék”. Ebben a tekintetben sem lett igaza. Ma már tudjuk, hogy nem létezik semmilyen speciális mágneses folyadék, és a mágneses hatás – a rúdmágnesé és a patkómágnesé egyaránt, – az elektronok mozgásának (és spinjének) a következménye. Hans Christian Oersted dán fizikus a következő kísérletet végezte el: Vezetéken áramot bocsátott át, és azt tapasztalta, hogy a közelben elhelyezett mágnestű remegni és ingadozni kezd. A vezeték és a mágnestű között nem volt anyagi összeköttetés. A fordított kísérlet Michael Faraday, a nagy angol fizikus nevéhez fűződik: Vezető közelében változtatta a mágneses hatást, aminek következtében a vezetőben áram keletkezett. Az időben változó elektromosság valamilyen módon szétterjed és mágnességet hoz létre, az időben változó mágnesség ugyancsak szétterjed, miközben elektromos hatást idéz elő. Ez a jelenség, amelyet „indukciónak” neveztek el, eleinte olyan titokzatos volt, mint a fekete mágia.
Faraday föltételezte, hogy a mágnest láthatatlan „erőtér” (vagy „mező”) veszi körül, amely a mágnestől távolodva gyengül, és a mágnesrúd közelében a legerősebb. A mező alakját úgy lehet láthatóvá tenni, hogy papírlapra szórt vasreszeléket rázunk meg a mágnes fölött. Ha pedig a levegő nedvességtartalma alacsony, akkor egy alapos fésülködés után a hajunk hoz létre láthatatlan elektromos mezőt a fejünk körül, amelyik apró papírdarabkákat képes megmozgatni.
Ma már tudjuk, hogy a vezetőkben az áramot szubmikroszkópikus töltött részecskéknek, az elektronoknak az áramlása hozza létre, amelyek az elektromos mező hatására mozgásba jönnek. A vezetőket olyan fémekből készítik, mint a réz, mert sok szabad elektron van bennük – olyan elektronok, amelyek nincsenek atomokhoz kötve, és ezért mozoghatnak. A réztől eltérően az anyagok többsége – a fa például ilyen, – nem vezeti jól az elektromosságot: ezek a szigetelők vagy „dielektrikumok”. Az ilyen anyagokban csak kevés olyan elektron van, amelyik az elektromos és a mágneses tér hatására elmozdulhat. Nem tud jelentős áram létrejönni. Természetesen bekövetkezik az elektronok bizonyos „eltolódása”, mégpedig annál jobban, minél nagyobb az alkalmazott elektromos mező.
Maxwell rájött, hogyan lehet tömör formában pontosan felírni mindazt, amit abban az időben tudni lehetett az elektromosságról és a mágnességről a vezetőkkel, áramokkal, mágnesekkel végzett kísérletek alapján. Íme a négy Maxwell-egyenlet, amely leírja, hogyan viselkedik az elektromos és a mágneses mező elektromos töltések és elektromos áramok jelenlétében:

Fizikus szakon az egyetemen beletelik néhány évbe, ameddig a hallgatók teljesen megértik ezeknek az egyenleteknek a tartalmát. A felírásukhoz a matematika vektoranalízis néven ismert ágát kell használni. A vektorok, – vastag betűvel jelöltük őket, – olyan mennyiségek, amelyek egyaránt rendelkeznek nagysággal és iránnyal. A száz kilométer per óra nem vektor, de száz kilométer per óra valamilyen megadott irányban már az. E és B az elektromos és a mágneses mező. A háromszöget nablának nevezik (mert egy közép-keleteurópai hárfára emlékeztet). Azt fejezik ki vele, hogy az elektromos és a mágneses mező hogyan változik a háromdimenziós térben. Attól függően, hogy pontot vagy keresztet írunk mögé, két különböző típusú térbeli változást fejezünk ki.
B és E a mágneses és az elektromos mező időbeli változását mutatja. A J az elektromos áram. Az elektromos töltések sűrűségét a kis görög (rho) jelöli. Az (epszilon null) és a (mü null) nem változó mennyiségek, hanem ismert univerzális állandók, amelyek a használt egységrendszerrel kapcsolatosak.
Ha meggondoljuk, hány különböző mennyiséget tartalmaznak ezek az egyenletek, joggal csodálkozhatunk el az egyszerűségükön. Kitehetnének négy egész oldalt is, de nem teszik.
A négy Maxwell-egyenlet közül az első azt írja le, hogyan változik a térben az az elektromos mező, amelyet a különféle töltések (például az elektronok) hoznak létre (ahogy távolodunk a töltéstől, egyre jobban gyengül). De minél nagyobb a töltés (minél több elektron van egy adott térrészben), annál erősebb az elektromos mező.
A második egyenlet azt fejezi ki, hogy a mágnességre vonatkozóan nem lehet ugyanezt elmondani, mert a Mesmer által feltételezett mágneses „töltések” (vagy mágneses „monopólusok”) nem léteznek: Fűrészeljünk ketté egy rúdmágnest, nem fogunk kapni egy izolált északi és egy izolált déli pólust. A két fél mindegyikének egyaránt lesz északi és déli pólusa.
A harmadik egyenlet szerint az időben változó mágneses mező elektromos mezőt indukál.
A negyedik a megfordított állítást tartalmazza. Azt írja le, hogyan indukál a változó elektromos mező (vagy az elektromos áram) mágneses mezőt. A négy egyenlet együtt letisztult kifejezése egy sor különféle kísérlet eredményének, amelyeket főleg francia és angol tudósok végeztek el. Amit én most pongyolán és kvalitatíven magyaráztam, azt az egyenletek precízen és kvantitatív formában fejezik ki.
Maxwell, miután megtalálta ezeket az egyenleteket, különös kérdést tett föl magának: Hogyan néznek ki ezek az egyenletek az üres térben (vákuumban), ahol nincsenek elektromos töltések és nem folynak elektromos áramok? Természetesen lehetséges, hogy az ilyen térrészben nincs se elektromos, se mágneses mező. De nem ez az egyedüli lehetőség. Üres térben ugyanis a Maxwell-egyenletek a következő alakot öltik:

A rho-t nullával helyettesítette, mert ez fejezi ki, hogy töltések nincsenek jelen. A J helyébe is nullát írt, mert áram sincsen. De a negyedik egyenlet utolsó tagját, a mü null epszilon null E kifejezést, amely dielektrikumokban a nagyon gyenge eltolási áramot írja le, meghagyta az egyenletben.
Miért? Maxwell nem szívesen adta volna fel az elektromos és a mágneses mező szimmetriáját. Az utoljára felírt egyenletekben, amelyek anyag nélküli üres térre vonatkoznak, ez a szimmetria abban fejeződik ki, hogy nem csak az időben változó mágneses mező hoz létre elektromos mezőt, hanem a változó elektromos mező is létrehoz mágneses mezőt. Ha a mü null epszilon null E tagot elhagyta volna, ez utóbbi tulajdonság – és vele a szimmetria, – elveszett volna. Ezek az egyenletek a Természetet tükrözik, és Maxwell felfogása szerint a Természet szép és elegáns. (Volt egy technikaibb jellegű ok is a szóban forgó tag megtartására az egyenletekben, de ezt nem tudom elmagyarázni.) Egy igazi „kelekótya” tudósnak ez a legalább részben esztétikai megfontolásokból levezetett eredménye, amelyet tudományos körökön kívül gyakorlatilag sehol sem ismernek, nagyobbat változtatott a civilizációnkon, mint tíz államelnök és miniszterelnök együttvéve.
Miután ezeket az egyenletek felírta, Maxwellnek nem volt nehéz megmutatnia, hogy az E és a B az üres térben úgy terjed, mint egy hullám. Mi több, a hullám sebességét is ki tudta számítani – azt kapta rá, hogy l/mü null epszilon null négyzetgyökével egyenlő. De az egységrendszer választása és két ponttöltés között a Coulomb-erő nagysága megadja epszilon null és mü null számértékét, amelyet Maxwell jól ismert. Amikor ezeket az értékeket behelyettesítette a hullám sebességét megadó képletbe, legnagyobb megdöbbenésére a jól ismert fénysebességet kapta eredményül: vákuumban az E és a B ugyanazzal a sebességgel terjed, mint a fény. Az egyezés olyan pontos volt, hogy nem lehetett véletlen. Kiderült, hogy a fény mélyen összefügg az elektromossággal és a mágnesességgel.
A hullámszerűen fénysebességgel terjedő elektromos és mágneses mezőt Maxwell elektromágneses hullámnak nevezte el. A fény maga is elektromágneses hullám. A galvánelemekkel és drótokkal végzett kusza kísérletek valahogy összefüggenek a Nap ragyogásával, a látással, a fény természetével. Évekkel később Maxwellen és felfedezésén elmélkedve Einstein ezt írta: „Nem sok embernek jutott osztályrészül ilyen élmény.”
Az eredmény Maxwell számára is teljességgel váratlan volt. A vákuum úgy viselkedik, mintha dielektrikum volna. „Elektromosan polarizálható” – állapította meg róla Maxwell. Mivel a mechanika korában élt, szükségét érezte, hogy megszerkessze azt a mechanikai modellt, amely érthetővé tenné az elektromágneses hullámok terjedését a tökéletes vákuumban. Úgy képzelte, hogy a vákuumot egy különleges anyag, az éter tölti ki, ez az időben változó elektromos és mágneses mező hordozó közege – valamiféle láthatatlan, a világegyetemben mindenütt megtalálható „rezgő kocsonya”. Az éter rezgése az, amit fényként érzékelünk – pontosan úgy, ahogy a vízen terjednek a hullámok, vagy a levegőben a hang.
Az éternek azonban nagyon különleges anyagnak kell lennie, végtelenül ritkának, már-már testetlennek. A Nap, a Hold, a bolygók és a csillagok ugyanis úgy mozognak benne, hogy észre sem veszik – súrlódásnak nincs jele a mozgásukban. De ugyanakkor elég merevnek is kell lennie ahhoz, hogy rendkívül nagy sebességű hullámok haladhassanak benne. Az „éter” szót – átvitt értelemben, – ma is használjuk, például az „éteri”
jelzőben, ami valami egészen tisztát, kifinomultat jelent. A rádióban az „éteren keresztül” hallgatjuk a zenét. Valójában persze a rádióhullámok a vákuumon keresztül is érkezhetnek, ebben fejeződik ki Maxwell fő eredménye. A terjedésükhöz nincs szükség közegre. A levegő például, ha egyáltalán van szerepe, inkább akadályozza őket.
Az éterben mozgó fény és anyag problematikája negyven évvel később Einstein speciális relativitáselméletében nyert megoldást, miközben elvezetett az E = mc² képlethez, és a relativitáselmélet többi különös következményéhez. Ez az elmélet és az őt igazoló kísérletek meggyőzően bizonyítják, hogy nincs elektromágneses hullámokat hordozó éter, amint azt Einstein híres 1905-ös dolgozatában kifejtette (a dolgozat egy részletét a 2. fejezetben idéztem). A hullámok minden közeg nélkül – mintegy „önerőből”, – terjednek. A változó elektromos mező mágneses mezőt, a változó mágneses mező elektromos mezőt generál. A két mező egymást tartja fenn.
A fizikusok közül sokan valóságos csapásként élték meg a „fényhordozó” éter kimúlását. Szükségük volt valamilyen mechanikai étermodellre, mert nélküle a fény terjedését vákuumban hihetetlennek és érthetetlennek találták. De kiderült, hogy az éterfogalom csupán mankó, azoknak a nehézségeknek a következménye, amelyek mindig fellépnek, valahányszor olyan területre lépünk, ahol a hétköznapi józan ész már nem elegendő. A fizikus Richard Feynman így ír erről:
Ma már világosabban értjük, hogy az egyenletek a fontosak, és nem az a modell, amelynek révén eljutottunk az egyenletekhez. Pusztán az a kérdés, vajon az egyenletek helytállóak-e vagy hamisak? A választ csakis a kísérletek adhatják meg, márpedig a Maxwell-egyenletek helyességét megszámlálhatatlan kísérleti bizonyíték támasztja alá. Ha lebontjuk az elmélet felépítéséhez szükséges „állványzatot”, megjelenik előttünk a Maxwell-egyenletek gyönyörű „épülete”.
De végül is mi az az időben változó elektromos és mágneses mező, amelyik betölti az egész teret? Mit jelent a B és az E mennyiség? Sokkal megnyugtatóbbnak érezzük a valóságosan tapintható, vibráló, lökdöső, taszigáló dolgokat, mint a tárgyakat távolról is mozgatni képes „mezőket”, vagy a puszta matematikai absztrakciókat. De Feynman azt is elmagyarázza, hogy a mindennapos tapasztalatban érzékelhető határozott fizikai kontaktus, amellyel például egy-egy tárgyat megfoghatunk és felemelhetünk, tulajdonképpen csupán látszat. Mi is történik, amikor két makroszkopikus tárgy fizikai kontaktusba kerül egymással, amikor felemelünk valamit, meglökünk egy ingát, vagy paskolással hullámokat gerjesztünk egy víztócsában? A közelebbi vizsgálat azt mutatja, hogy igazi fizikai érintkezés ezekben az esetekben sem lép fel. A kéz anyagát alkotó részecskék elektromos töltései „a távolból” elektromos erőt fejtenek ki a tárgy, az inga, a víz mikroszkopikus elektromos részecskéire, és megfordítva. A hétköznapi tapasztalat és a józan ész ellenére még ebben az esetben is csak elektromos kölcsönhatás lép fel. Semmi sem érintkezik semmivel.
A fizikusok nem úri jókedvükben határozták el magukat, hogy a józan hétköznapi szemlélet fogalmait olyan matematikai absztrakciókkal helyettesítsék, amelyeket rajtuk kívül szinte senki sem ért. Ők is a mindenki által jól ismert, szokásos fogalmakkal kezdték. Csakhogy a Természet ezt nem fogadta el. Amikor azután a kutatók nem gyötörték tovább a Természetet azzal, hogy hogyan kellene viselkednie, hanem elfogulatlanul, nyitott szemmel és aggyal kezdték faggatni, rájöttek, hogy gyakran nem úgy viselkedik, ahogy az a mi józan eszünkkel elvárható volna. Mi lehet ennek a magyarázata? Valószínűleg az, hogy mindennapos fogalmaink, az öröklöttek és a tanultak egyaránt, azokat a tapasztalatokat tükrözik, amelyekre őseink sok millió évvel ezelőtt tettek szert, amikor még gyűjtögető-vadászó életmódot folytattak. A józan ész azért megbízhatatlan például a Maxwell-egyenletekkel kapcsolatban, mert gyűjtögető-vadászó őseink nem voltak rákényszerítve, hogy megértsék az időben változó elektromos és mágneses mezőket. Nem érte evolúciós hátrány azokat a fajokat, amelyek nem értették a Maxwell-egyenleteket. Ma már nem ez a helyzet.
A Maxwell-egyenletek szerint a gyorsan változó elektromos mező (amikor Ė nagy) elektromágneses hullámokat generál. 1888-ban Heinrich Hertz német fizikus kísérletileg ellenőrizte – és sikeresen igazolta, – az elméletnek ezt a következményét – felfedezte a rádióhullámokat. Hét évvel később Cambridge-ben angol tudósok már tudtak rádió jeleket továbbítani egy kilométeres távolságba. 1901-ben pedig az olasz Guglielmo Marconi az Atlantióceánon keresztül küldött rádióüzenetet.
A modern világ gazdasági, kulturális, politikai kapcsolatrendszere az adótornyokon, mikrohullámú reléken, műholdakon alapul. Ezek mind a legközvetlenebb módon kapcsolódnak Maxwell döntéséhez, amely szerint még a vákuumban is lehetséges eltolási áram. Ugyanez igaz a televízióra, amelyik olyan rosszul tájékoztat és szórakoztat bennünket, a radarra, amelyiknek döntő szerepe volt abban, hogy a második világháborúban sikerült megvédeni Angliát (és amire szívesen gondolok úgy, hogy „Dafty”, ez a nem egészen komplett srác, beleavatkozott a jövőbe, hogy utódait megmentse a támadóiktól), a repülőgépek, hajók, űrhajók irányítására, a rádiócsillagászatra és a földönkívüli intelligens lények keresésére, az elektromos energia és a mikroelektronika fontos aspektusaira.
A mezők Faraday és Maxwell által kidolgozott fogalma jelentős befolyást gyakorolt az atommag, a kvantummechanika, az anyagszerkezet megértésére. Az elektromosság, a mágnesség és a fény egyesítése arra inspirálta a fizikusokat, hogy további, még nagyobb léptékű egyesítésekkel is megpróbálkozzanak – ezek között a próbálkozások között akadtak eredményesek (az úgynevezett gyenge kölcsönhatások hozzákapcsolása Maxwell elektrodinamikájához), és olyanok, amelyek még csak a kezdeti lépéseknél tartanak (a magerők bevonása). Nem túlzás azt mondani, hogy Maxwell nyitotta meg számunkra a modern fizika korszakát.
A változó maxwelli elektromos és mágneses mezők néma világára vonatkozó modern felfogást Feynman így mutatja be:
Próbáljuk meg elképzelni azt, hogy milyen elektromos és mágneses erőterek vesznek bennünket körül. Mindenekelőtt figyelembe kell vennünk a stacionárius mágneses mezőt, amelyet a Föld belső áramai keltenek. Vannak ezenkívül bizonyos „szabálytalan”, közel sztatikusnak mondható elektromos mezők; az ezeket létesítő töltések talán éppen dörzsölési effektus révén keletkeznek, amikor például a széken ülve mozgolódunk, és kabátunk ujja végigsúrolja a szék karfáját. Az elektromos vezetékekben oszcilláló áram megint másfajta mágneses mezőt kelt; ez az erőtér másodpercenként 60 Hz frekvenciával változik, szinkronban a Boulder Gát generátorával. Jóval érdekesebbek azonban azok az elektromos és mágneses mezők, amelyeknek a frekvenciája lényegesen szaporább az előzőeknél. Amikor például az ablakon beözönlő fénysugár a szoba padlójára és falaira esik, voltaképpen arra kell gondolnunk, hogy az elektromos és a mágneses mező kicsiny vonulatai terjednek 300 000 km-es másodpercenkénti sebességgel. Infravörös hullámok vannak a közvetlen környezetünkben, hiszen például meleg homlokunkról is ilyen hullámok esnek az íróasztal hideg lapjára. Ne feledkezzünk meg az ultraibolya és röntgensugarakról, valamint a térben terjedő rádióhullámokról sem. Az elektromágneses hullámok hozzák el a tánczenét szobánkba. Más hullámok esetében moduláló impulzussorozatokról beszélhetünk, amelyek a világ más részein lezajló események képeit továbbítják vagy éppen egy reklámképet arról, ahogyan a képzelt gyomorban oldódik az aszpirin. Elég bekapcsolnunk az ilyen hullámokat képpé vagy hanggá alakító elektronikus készülékünket, s máris meggyőződhetünk létezésükről.
Behatóbban elemezve a legrövidebb rezgéseket, fel kell figyelnünk a nagy távolságokból szobánkba érkező, igen kicsiny elektromágneses hullámokra is. Az elektromos mező olyan rezgéseiről van szó, amelyeket sok-sok millió kilométer távolságból talán a Vénusz mellett elszáguldó Mariner II űrrakéta sugárzott ki a Föld felé. E parányi rezgések hullámtaréjai hozzávetőleg 30 cm-nyire követik egymást, és jelzéseik a bolygóról összegyűjtött információk lényegét továbbítják a Földre (magukat az információkat is a bolygóról az űrrakétára érkező elektromágneses hullámoktól vették át).
Az elektromos és mágneses mezőnek olyan kicsiny rezgései is vannak, amelyek a világegyetem legtávolabbi tejútrendszereiből, milliárd és milliárd fényév messzeségből származnak. E hullámok létezését előadóterem nagyságú, a teret „huzalokkal átszövő” antennákkal sikerült bebizonyítani. Ma már a világmindenség oly távoli részeiből érkező rádióhullámokat is ki tudjuk mutatni, amelyek jóval meghaladják a legnagyobb optikai teleszkópok hatótávolságát, pedig ezek is az elektromágneses hullámokat gyűjtik össze. Ha csillagokról beszélünk, tulajdonképpen egyetlen fizikai jelenségre, mégpedig a csillagokról a Földre érkező elektromos és mágneses mezőknek végtelenül sokrétű hullámzására kell gondolnunk.
A sort még tovább folytathatnánk például a távoli villámláskor keltett elektromos mezővel, de elektromos mezőt hoznak létre a kozmikus sugárzásból származó elektromosan töltött részecskék is. Ennyire bonyolult a bennünket körülvevő elektromos mező!
Ha Viktória királynő tényleg összehívta volna sürgős megbeszélésre a tanácsadóit, és megparancsolta volna nekik a rádiónak és a televíziónak megfelelő eszköz kidolgozását, aligha gondolt volna rá bárki is, hogy a sikerhez Ampere, Biot, Oersted és Faraday kísérletein, a vektoranalízis négy egyenletén, és azon az ötleten keresztül vezet az út, hogy az eltolási áramot vákuumban is tartsuk meg. Mindeközben „Dafty” saját belső érdeklődésétől vezettetve, mit sem sejtve róla, hogy a Westminster-projekt alapjait veti meg, gyakorlatilag ingyen írta tele a papírjait. Ismerve Maxwell félrehúzódó, individualista természetét, kétséges, hogy egyáltalán hajlandó lett volna közreműködni egy ilyen projektben. Ha mégis, a kormány határozta volna meg, milyen irányban kutasson, milyenben ne, és ezzel sokkal inkább akadályozta, semmint elősegítette volna a nagy felfedezés megszületését.
Maxwellnek – életében egyetlen egyszer, – alkalma volt találkozni Viktória királynővel. Idegeskedett is miatta jó előre – hogyan lesz képes megmagyarázni azt, amivel foglalkozik, egy laikusnak; a királynő azonban szórakozott volt, és az audencia nem tartott sokáig. Maxwellt elmulasztották lovaggá ütni, ahogy négy másik nagy angol tudós – Michael Faraday, Charles Darwin, P A. M. Dirac és Francis Crick, – sem részesült ebben a kitüntetésben (Lyell, Kelvin, J. J. Thomson, Rutherford, Eddington és Hoyle viszont igen). Maxwell esetében még azt a mentséget sem lehet felhozni, hogy rosszban volt az anglikán egyházzal: abszolút konvencionális keresztény volt, vallásosabb, mint az átlag. Talán a kelekótyasága nem tetszett.
Tudomásom szerint az elektronikus médiumok – a tanításnak és a szórakoztatásnak ezek az eszközei, amelyek a létüket Maxwellnek köszönhetik, – sohasem szenteltek még nyúlfarknyi műsoridőt sem annak, hogy alapítójuk és jótevőjük életét és gondolatait megismertessék a közönségükkel. Ezzel szemben Amerikában nem lehet úgy felnőni, hogy a televízióból ne nyerjen az ember kimerítő információt – mondjuk, – Al Capone életéről és koráról.
Maxwell fiatalon nősült, a házasságából azonban hiányzott a szenvedély, és gyermek sem származott belőle. A figyelmét teljes mértékben a tudomány kötötte le. A modern tudomány megalapítójaként 1879-ben, 47 évesen hunyt el. A köztudatban ma szinte ismeretlen, de a radarcsillagászok nem feledkeztek meg róla: Maxwellről nevezték el a Vénusz legmonumentálisabb hegyvonulatát, amelyet úgy fedeztek föl, hogy rádióhullámokat indítottak a Földről, és – gyenge visszhangként, – észlelték a Vénusz felületéről visszaverődött hullámokat.
Nem egészen száz évvel azután, hogy Maxwell megjósolta a rádióhullámokat, beindult az első kutatási program más csillagok bolygóin esetleg létező civilizációk rádiójelei után. Azóta több hasonló kezdeményezés született, amelyekről korábban már volt szó. Mindnek az volt a célja, hogy észlelje a hatalmas csillagközi távolságokat maguk mögött hagyó változó elektromos és mágneses mezőket, amelyeket valamilyen biológiailag tőlünk nagymértékben különböző intelligens lények indítottak útjukra, miután a helyi James Clerk Maxwell megtanította őket az elektrodinamikára.
1992. októberében a Mojave sivatagban és Puerto Rico karsztos vidékén megindítottuk az eddigi legígéretesebb, leghatékonyabb, legrendszeresebb SETI projektet (Search for Extraterrestrial Intelligence). Először fordult elő, hogy a NASA ilyen kutatást szervezett és működtetett. A tervek szerint tíz év alatt az egész égboltot rendkívüli részletességgel kellett végigvizsgálni széles frekvencia tartományban. Ha a Tejút négyszázmilliárd csillaga közül csak egynek a bolygójáról indítottak rádiójeleket, azt a program során komoly valószínűséggel lehetett volna észlelni.
Pontosan egy évvel a beindulás után a Kongresszus megvonta a támogatást a programtól. A SETI nem látszott különösebben fontosnak. A célkitűzése korlátozott, a költsége magas volt. De a történelem során a civilizációk eszközeik bizonyos hányadát mindig is az Univerzum mély problémáinak a vizsgálatára áldozták, márpedig nehéz lenne mélyebb kérdést föltenni annál, hogy egyedül vagyunk-e. Még ha nem is tudnánk megérteni az üzenet tartalmát, egy ilyen üzenet puszta léte gyökeresen megváltoztatná a világegyetemről és benne önmagunkról alkotott elképzelésünket. És ha még meg is értenénk egy fejlett technikai civilizáció üzenetét, felmérhetetlen gyakorlati előnyök származhatnának belőle. Nem igaz, hogy a SETl-program csak szűk kört érintett – a tudományos közvélemény határozottan támogatta, és a tömegkultúrába is mélyen be volt ágyazva. Az ilyen vállalkozások vonzereje széleskörű és tartós, nem is alaptalanul. Ami pedig a költségeit illeti, annyira nem volt drága, hogy évente kevesebbe került, mint egyetlen harci helikopter.
Jó lenne tudni, hogy azok a kongresszusi tagok, akik annyira odafigyelnek a legkisebb kiadásra is, miért nem törődnek jobban a hadügyminisztériummal, amely, miután a Szovjetunió megszűnt és a hidegháború befejeződött, még mindig – írd és mond, – 300 milliárd dollárt költ el évente. (A kormány sok olyan programot is támogat, amelyek a gazdagok jólétén hivatottak tovább javítani.) Az utódaink nem győznek majd álmélkodni, hogy hiába voltak eszközeink, amelyekkel lehetett volna idegen bolygók élőlényeiről informálódni, befogtuk a fülünket, és az erőforrásainkat egy nem létező ellenség elleni védelemre fordítottuk. (1995-ben privát támogatással a program Phoenix néven újra megindult.)
A Cal Tech fizikusa, Davis Goodstein szerint a tudomány évszázadokon keresztül közel exponenciális mértékben növekedett, és ez nem folytatódhat a végtelenségig, mert amikor a Földön már mindenki tudománnyal fog foglalkozni, a növekedésnek meg kell állnia. Szerinte nem valamilyen tudományellenes alapállás, hanem ez az oka annak, hogy a tudomány finanszírozása jelentősen csökkent az utóbbi néhány évtizedben.
Engem azonban a támogatás elosztása aggaszt. Félek, hogy a SETI finanszírozásának beszüntetése valamilyen trendre utal. A kormány folyamatosan nyomást gyakorol a Nemzeti Tudományos Alapra (National Science Foudation), hogy vonuljon ki az alaptudományok területéről, és részesítse előnyben a műszaki-technológiai alkalmazásokat. A Kongresszus javasolja, hogy szűnjön meg az USA Geológiai Felügyelete (U.S. Geological Survey), és fogják vissza a Föld rörékeny környezeti egyensúlyának tanulmányozására szánt összegeket. A NASA-tól kapott kutatási és adatelemzési támogatás már most is erősen korlátozott. Sok fiatal tudós nem jut hozzá pályázatok útján a kutatásokhoz szükséges anyagi eszközökhöz – gyakran még állást sem találnak maguknak.
Az amerikai vállalatok által finanszírozott ipari kutatás és fejlesztés az utóbbi években minden határon túl lelassult. Ugyanebben az időszakban a kutatás és fejlesztés állami finanszírozása is csökkent. (A nyolcvanas években kizárólag a katonai kutatások és fejlesztések növekedtek.) Éves viszonylatban most Japán költ legtöbbet civil kutatásra és fejlesztésre. A számítógépek, a telekommunikációs eszközök, a robotika és a precíziós tudományos műszerek globális exportjában az amerikai részesedés csökken, a japán részarány nő. Ebben az időszakban a félvezető technológiákban az Egyesült Államok a második helyre szorult Japán mögött, és piaci részesedése a színes tévék, a videok, a lemezjátszók, a telefonrendszerek és a szerszámgépek kereskedelmében is komolyan visszaesett.
Alapkutatásnak azt nevezzük, amikor a kutatónak szabadságában áll a saját elképzelései alapján vizsgálni a természeti jelenségeket, pusztán a megismerés kedvéért, a közvetlen gyakorlati alkalmazhatóság perspektívája nélkül. A tudósok természeresen messzemenően érdekeltek az alapkutatás lehetőségében. Ezt szeretik csinálni, gyakran elsősorban ezért választják a tudományos pályát. De a társadalomnak is érdeke, hogy támogassa az ilyen jellegű kutatómunkát. Ez az az út, amelyen az emberiség számára legfontosabb felfedezések megszülettek. Érdekes kérdés, hogy mi a jobb: néhány nagy, ambiciózus projekt, vagy sok kis program.
Aligha vagyunk elég okosak ahhoz, hogy céltudatosan induljunk meg olyan felfedezések irányába, amelyek fellendítik a gazdaságot, és segítenek megóvni az emberi életeket. Gyakran hiányzik hozzá az alapkutatás. Az a jobb, ha széles frontot nyitva vizsgáljuk a természetet, mert így jöhetnek létre olyan alkalmazási lehetőségek, amelyekről senki sem álmodott. Természetesen korántsem minden esetben, de azért elég gyakran.
Pénzt juttatni egy Maxwell-szerű alaknak, – vagyis a puszta kíváncsiságból végzett kutatásra költeni – a gyakorlatias törvényhozók szempontjából ez tökéletesen meggondolatlan döntés, maga az abszurdum. Miért támogassuk az érthetetlen hobbijaikkal elfoglalt fellegjárókat éppen most, amikor annyi sürgős országos igényt nem tudunk kielégíteni? Ebből a nézőpontból teljesen világosnak látszik, hogy a tudomány csak egy a lobbista társaságok közül, amelyik azért ragaszkodik foggal-körömmel a pályázatok útján szerezhető pénzekhez, hogy művelőinek ezentúl se kelljen keményen megdolgozni a munkabérükért.
Maxwell, amikor az egyenleteit papírra vetette, nem gondolt se rádióra, se radarra, se televízióra; a Hold mozgásán töprengve Newton nem űrhajókról és távközlési műholdakról ábrándozott; Röntgen nem azért vizsgálta a nagy áthatoló képességű sugárzást, amelyet titokzatossága miatt „X-sugaraknak” nevezett el, hogy diagnosztikai igényeket elégítsen ki vele; Madame Curie sem a rák terápiájára gondolt, amikor sok tonna uránszurokércből fáradságos munkával egy kevés rádiumot állított elő; amikor Fleming észrevette, hogy egy penészgomba telep körül baktériummentes kör keletkezik, nem abból a célból vizsgálta baktérium kultúráit, hogy felfedezze a penicillint; Watson és Crick a DNS szerkezetét akarta a molekula röntgendiffrakciós képe alapján megérteni, és nem bizonyos genetikai megbetegedések gyógyítását tartotta szem előtt; Rowland és Molina nem az ózonlyuk miatt kezdte vizsgálni a halogének szerepét a sztratoszféra fotokémiájában.
A Kongresszus tagjai és más politikusok időről időre ellenállhatatlan kísértést éreznek rá, hogy kigúnyolják azokat a látszólag zavaros tudományos kutatásokat, amelyek állami támogatásért folyamodnak. Még a harvardi végzettségű, művelt William Proxmire szenátor is azt találta ki, hogy – megbélyegzésül, – „Aranygyapjú-díjjal” tüntessék ki az állítólag feltűnően zavaros tudományos programokat – közöttük a SETI-programot is. Az ember kénytelen eljátszadozni a gondolattal, kik és miért részesülhettek volna régebben a díjban: Fleming, bogarak kereséséért a büdössajtban; egy lengyel asszony, aki tonnányi közép-afrikai ércből akar gyűszűnyi olyan szubsztanciát kinyerni, amelyik a sötétben világít; Kepler, aki a szférák zenéjére kíváncsi.
A fentebb felsorolt felfedezések – és rajtuk kívül még sok más is, – mind korunk tipikus vívmányai, amelyeknek sokan az életüket is köszönhetik. Olyan tudósok eredményei, akik szabadon – de kollégáik szigorú bírálatainak kereszttüzében, – vizsgálhattak bizonyos jelenségeket, amelyeket ők maguk alapvető fontosságúnak ítéltek. Az ipari alkalmazások, amelyekben Japán az utóbbi két évtizedben olyan sikeresnek bizonyult, igazán nagyszerűek. De mit alkalmaztak? Az alapkutatás eredményeit, ugyanis a természet titkaiba behatoló vizsgálódás az, amelyben az alkalmazható tudásra szert lehet tenni.
A tudomány embereinek fontos kötelessége, hogy amikor jelentős összegeket igényelnek, a lehető legvilágosabban és legőszintébben fogalmazzák meg, milyen célra kérik a támogatást. A Szupravezető SzuperCsűrlő^[52] (Super-conducting Supercollider, SSC) egyedülálló berendezés, amelynek segítségével vizsgálni lehet az anyag legfinomabb szerkezetét és a korai Univerzum sajátosságait. A felépítését 10-15 milliárd dollárra becsülték. A Kongresszus 1993-ban, miután 2 milliárd dollárt már beleöltek, megvonta a projekttől a további támogatást. Ez volt mindenki számára a lehető legrosszabb megoldás. De azt hiszem, ez a döntés nem annak az általános tendenciának a jele, amely az alaptudományok támogatásának megnyirbálására irányul. A Kongresszusban csak nagyon kevesen érthetik, mire jó egy nagyenergiájú gyorsító. Nem fegyver, ez elég nyilvánvaló. Nincs gyakorlati alkalmazása. Sokak szemében gyanús, hogy az elméletet, amelyet ellenőrizni kívánnak vele, nemes egyszerűséggel „theory of everything” néven illetik^[53]. A magyarázatban, hogy tulajdonképpen miről is van szó, hemzsegnek az olyan nevek, mint a kvark, az íz, a báj, a szín s í.t., amelyek az adott kontextusban természetesen meghatározott jelentésű szakkifejezések, de a kívülállóban megerősíthetik a gyanút, hogy itt valami agyafúrtságról lehet szó. Az egész témakörben van valami határozottan ezoterikus, amelyet néhány kongresszusi tag úgy fejezett ki, hogy ez már megint amolyan „félnótás hóbort” – ami természetesen az önmagáért folytatott kutatás iránti tökéletes értetlenséget bizonyítja. Azoknak, akik a pénz fölött rendelkeztek, halvány fogalmuk sem volt róla, mi az a Higgs bozon. Alkalmam volt elolvasni annak a pályázati anyagnak egy részét, amelyben a kérelmezők indokolták az SSC szükségességét. Végül is nem volt nagyon rosszul megírva, de egyáltalán nem úgy magyarázta el a tervezet lényegét, hogy azt egy értelmes, de szkeptikus beállítottságú kívülálló világosan megérthesse. Ha a fizikusok 10-15 milliárdot kérnek egy olyan eszközre, amelynek nincs gyakorlati haszna, akkor olyan pályázatot kell benyújtaniuk, amely a modern számítógép-grafika eszköztárával, megvilágító metaforák segítségével, és a köznyelv lehetőségeinek maximális kihasználásával a legvégső határig elmegy a bonyolult szakkérdések közérthető magyarázatában. Azt hiszem, az SSC ügye ezen bukott el, nem financiális szűklátókörűségen, gazdasági korlátozásokon vagy politikai inkompetencián.
Egyre szélesebb körben terjed el az a hit, hogy a tudásnak a piacon kell érvényesülnie, vagyis az alapkutatásnak állami támogatás nélkül, a társadalom egyéb intézményeivel és igényérvényesítőivel folytatott szabad versenyben kell helytállnia. De az én listámon felsorolt kutatók bizonyosan nem érhették volna el úttörő jelentőségű felfedezéseiket, ha állami finanszírozás helyett a szabad piacon kellett volna lehetőséget teremteniük a kutatásaikhoz. Ráadásul elméleti, de különösen kísérleti vonatkozásban ma az alapkutatás költségei sokkal jelentősebbek, mint Maxwell idejében voltak.
De vajon a piac rendelkezik-e egyáltalán az alapkutatások támogatásához szükséges eszközökkel? A megalapozott orvosi kutatási programoknak ma csupán mintegy 10%-át finanszírozza. Sokkal több pénz megy el csodagyógyszerekre, mint az orvosi kutatások egészére. Egyszerűen tragikus lenne, ha az állam elhatárolódna az orvostudományban a kutatások támogatásától.
Az alapkutatás fogalmában benne van, hogy gyakorlati hasznot csak a jövőben hozhat – néha csak évtizedes, esetleg évszázados késéssel. Mi több, azt sem lehet előre tudni, hogy a kutatás mely ágaiból lesz legalább a jövőben gyakorlati haszon. Ha ezt maguk a kutatók sem tudják előre, honnan tudhatnák a politikusok és a nagyiparosok? Amennyiben a szabad piac erőforrásai rövidtávú haszonra összpontosulnak, – ami biztosan így van a ma Amerikájában, az ipari kutatások látványos visszaesése idején – akkor egy ilyen „megoldás” az alapkutatások beszüntetésével lenne egyenértékű. A fundamentális, belső érdeklődés által irányított kutatás visszafogása olyan, mintha a vetőmagot élnénk föl. Lehet, hogy a következő télen mindenkinek egy kicsivel több jutna, de – mivel vetni nem lehetne, – az azt követő teleken a gyermekeinkkel együtt szükséget szenvednénk.
A nemzetnek és az emberiségnek sok sürgető feladatot kell megoldania. De a megoldásuk nem az, hogy az alapkutatást abbahagyjuk. A tudományos kutatók nem alkotnak jelentős szavazói réteget, nem tudnak hatékonyan lobbizni. De tevékenységük legnagyobb része mindenki érdekét szolgálja. A kutatásokról lemondani – ez a lelki zavar jele, a képzelőerő hiánya, és a látomások elapadása olyan szerkezetekről, amelyeknek a fogantyúját még nem tartjuk a kezünkben. Majdani hipotetikus földönkívüli látogatónk megütközve fogja tapasztalni, hogy jövő nélküli terveket kovácsolunk. Természetesen szükség van általános műveltségre, oktatásra, állásokra, orvosi ellátásra, környezetvédelemre, nyugdíjrendszerre, kiegyensúlyozott államháztartásra és egy csomó más dologra. De gazdag ország vagyunk. Nem szabad mostohán bánnunk a mi Maxwelljeinkkel sem. Hogy egy szimbolikus példát mondjak, nem áldozhatnánk fel egy harci helikoptert a „vetőmag” érdekében, hogy belehallgassunk az égbe, nem üzen-e éppen valaki?

 

24. FEJEZET
Tudomány és boszorkányság
Ann Druyan közreműködésével.

A következő két fejezetben több a politika, mint az előzőekben. Semmiképpen sem állítom, hogy a természettudományos szkeptikus szemlélet kizárólag az általam levont politikai és társadalmi következtetéseket engedi meg. Noha a szkeptikus gondolkodás jelentősége a politikában is felbecsülhetetlen, a politika mégsem természettudomány.

 

Ubi dubium ibi libertas:
Ahol kételkednek, ott szabadság van.

LATIN KÖZMONDÁS

 

Az 1939-es New York-i Világkiállítás témája „A Holnap világa” volt. Már említettem, mekkora hatást gyakorolt rám, a legsötétebb Brooklynból jött gyerekre, ez az esemény. A tematika önmagában azt sugallta, hogy lesz világ holnap is, és már a legfelületesebb szemlélő is azt a következtetést vonhatta le magának belőle, hogy az a világ jobb lesz, mint ami most, 1939-ben van. Noha még nem érthettem meg, de a történelem legbrutálisabb, legvégzetesebb háborújának előestéjén sokan valósággal szomjúhozták ezt a biztatást. Én csak annyit tudhattam, hogy abban a jövőben leszek felnőtt. A Világkiállításon bemutatott csillogó, áttetsző „holnap” vonzónak és reményteljesnek látszott. És nyilvánvalónak tűnt, hogy azt a valamit, amelynek segítségével ez a jövő realizálható, úgy hívják, hogy természettudomány.
De ha a dolgok egy kissé másképpen alakulnak, a kiállítás még sokkal többet nyújthatott volna. A színfalak mögött ellentétes elgondolások csaptak össze egymással. Az előtérben a Világkiállítás elnöke és fő szószólója, Grover Whalen állt, a PR mestere és megújítója, New York City korábbi rendőrfőnöke egy olyan időszakban, amely korábban sohasem látott mértékű rendőri brutalitásáról vált emlékezetessé. Az ő elképzelésének megfelelően hoztak létre elsősorban kereskedelmi, ipari, a fogyasztási cikkekre összpontosító kiállítási épületeket, és ő győzte meg Sztálint és Mussolinit, hogy fényűző nemzeti pavilonokkal mutatkozzanak be. (Később panaszkodott, hogy milyen gyakran kényszerült tisztelegni a fasiszták előtt.) Az egyik tervező szerint a kiállítás a tizenkétéves gyerekek szellemi színvonalának felelt meg.
Az Amerikai Egyetem történésze, Peter Kuznick visszaemlékezései szerint ugyanakkor kiemelkedő természetkutatók egy csoportja – olyan nagyságokkal, mint Harold Urey és Albert Einstein, – amellett tört lándzsát, hogy a természettudományokat saját jogcímükön kell bemutatni, nem csupán a tudomány által lehetővé tett eladható szerkezetek közvetítésével: A természettudomány felfogásmódjára, nem pedig a termékeire kell koncentrálni. Az volt a meggyőződésük, hogy csakis a természettudományok széleskörű ismerete ellensúlyozhatja a babonaságot és a vakbuzgóságot. Watson David, a természettudományok népszerűsítője, ezt így fejezte ki: „a természettudományos út egyben a demokratikus út is”. Valaki még azt is megkockáztatta, hogy a természettudományos módszerek széleskörű elterjedése lesz „a végső győzelem a butaság felett” – ami igazán méltó cél, de alighanem megvalósíthatatlan.
Az események úgy alakultak, hogy a valódi tudomány a pavilonokban lépéshátrányban maradt, hiába protestáltak magasztos elvek nevében a tudósok. Egy kevés mégis átszűrődött belőle, és ez elég volt ahhoz, hogy a gyermekkoromat megváltoztassa. De a középpontban a vállalati és fogyasztói szemlélet maradt, a természettudomány, mint sajátos gondolkodásmód – és különösen mint a szabad társadalom védőbástyája, – elsikkadt.
Pontosan fél évszázaddal később, a Szovjetunió utolsó éveiben, Ann Druyan és én vacsorán vettünk részt a Moszkva melletti Peregyelkinoban, ahol pártvezéreknek, nyugalmazott tábornokoknak, és a rendszert támogató értelmiségieknek voltak nyaralói. Az elérhető szabadság lehetősége pattanásig feszítette a légkört – különösen a szólásszabadságé, hogy az emberek hamarosan kimondhatják azt is, ami a vezetőknek nem tetszik. Gőzerővel haladtak a csodaszerű megvalósulás felé a legvalószínűtlenebbnek tűnő várakozások is.
De a glasznoszty idején még sok volt a kétely. Valóban hajlandók lesznek a hatalmon lévők odafigyelni a bírálatra? Tényleg megvalósul a szólási, a gyülekezési, a sajtó- és a vallásszabadság? Megbirkózik-e majd a társadalom a szabadsággal együtt járó terhekkel?
A jelenlévő szovjet polgárok közül sokan harcoltak – évtizedeken keresztül, egyenlőtlen küzdelemben, – azokért a szabadságjogokért, amelyeket az amerikaiak zöme természetes adottságnak tekint. Éppen az amerikai kísérlet lebegett a szemük előtt, amely a valóságban bizonyította be, hogy még egy kulturálisan és etnikailag rendkívül vegyes nemzet is képes a túlélésre és a haladásra úgy, hogy ezek a szabadságjogok lényegében sértetlenül megmaradnak. Még azt is elképzelhetőnek tartották, hogy a haladás a szabadság következménye – a szupertechnika és a gyors változások korában a kettő együtt áll vagy bukik, a társadalom nyitott demokratizmusa és a készség a kísérleteken alapuló véleményalkotásra két egymással rokon gondolkozási mód.
Ahogy a világnak abban a sarkában szokás, rengeteg tószt hangzott el. A legemlékezetesebbet egy ismert szovjet regényíró mondotta. Fölállt, felemelte a poharát, és mélyen a szemünkbe nézett: „Az amerikaiakra! Akik egy kicsit szabadok.” Rövid hatásszünet után hozzátette: „És tudják, hogyan maradhatnak azok.” Tudjuk?
Még meg sem száradt a tinta az 1791-es alkotmánykiegészítéseken, – amelyeket a Jogok Törvényének (Bill of Rights) neveznek^[54] – amikor a politikusok már rájöttek, hogyan játszhatják ki őket: a félelemből és a hazafias hisztériából kell hasznot húzni. 1798-ban a kormányon lévő Federalista Párt tudta, hogy az etnikai és a kulturális előítéletek fogantyúját kell meghúzni. A Kongresszussal elfogadtatták az úgynevezett „idegen- és lázítási törvényeket”, amihez Franciaország és az Egyesült Államok kapcsolatának kiéleződését és azt a széles körben elterjedt félelmet használták ki, hogy a francia és az ír bevándorlók valamiképpen nem alkalmasak rá, hogy igazi amerikaivá váljanak.
Az egyik cikkely öt évről tizennégy évre emelte az állampolgárság elnyeréséhez szükséges várakozási időt. (A francia és az ír származású állampolgárok többsége Thomas Jefferson ellenzékben lévő Demokrata-Republikánus Pártjára szavazott.) A törvények lehetővé tették, hogy az elnök deportáltassa a veszélyesnek tekintett külföldieket. A Kongresszus egyik tagja szerint ezentúl „bűntettnek számít az Elnök ingerlése”. Jefferson véleménye az volt, hogy az „idegen- és lázítási törvények” elsősorban a következő személyiségeket vették célba: C. F. Volney (íme egy tipikus bekezdés Volney 1791-ben megjelent Romok című könyvéből: Olyasmin vitatkoztok, veszekedtek, küzdőtök, ami bizonytalan, ami kétes. Oh, emberek! Nem ostoba dolog ez?... Különbséget kell tennünk aközött, ami ellenőrizhető és ami nem, ledönthetetlen fallal kell elkülönítenünk a fantasztikus lények világát a valóságos világtól; vagyis a teológiai és a vallási nézeteket el kell választanunk az állampolgári ügyektől.) francia történész-filozófust, Pierre Samuel du Pont de Nemourt, a híres vegyészdinasztia alapítóját és Joseph Priestley angol természettudóst, az oxigén felfedezőjét, James Clerk Maxwell intellektuális elődjét. Jefferson szerint Amerikának pont ilyen emberekre van a legnagyobb szüksége.
Az „idegen- és lázítási törvények” törvényellenesnek minősítették a kormány „hamis vagy rosszindulatú” bírálatát, és a fellépést bármely intézkedésével szemben. Mintegy két tucat letartóztatást foganatosítottak, tíz embert ítéltek el, ennél sokkal többet cenzúráztak és kényszerítettek rá, hogy elhallgasson. Jefferson szerint „ez a törvény minden politikai oppozíció felmorzsolását célozta azáltal, hogy bűntettnek nyilvánította a federalista kormánytisztviselők és politikájuk bírálatát.”
Amikor 1801-ben Jefferson elnök lett, hivatalba lépésének első hetében amnesztiában részesítette a „lázítási törvény” áldozatait, mert szerinte ez a törvény éppúgy ellentmondott az amerikai szabadságnak, mint ha a Kongresszus arra kötelezte volna az állampolgárokat, hogy földre borulva imádjanak egy aranyborjút. 1802-re az „idegen- és lázítási törvények” egyike sem maradt hatályban.
Két évszázad távlatából nehéz felfogni azt a hisztérikus hangulatot, amely a franciákat és a „vad íreket” olyan súlyos veszedelemnek kiáltotta ki, hogy elődeink még legdrágább szabadságjogaikat is hajlandók voltak feláldozni miatta. Konzervatív körökben a francia és az ír kultúra elfogadását és egyenlő jogok biztosítását számukra becsmérlően naiv-szentimentális politikai korrektségnek minősítették. Mindig így szokott történni. Utóbb már mindenki félresiklásnak minősíti az ügyet. De akkor már itt a soron következő hisztéria.
Azok, akik minden eszközzel hatalomhoz akarnak jutni, de nem éreznek hozzá elég társadalmi támogatást, valamilyen társadalmi feszültséget próbálnak meglovagolni. Ez lehet etnikai ellentét, ahogy akkoriban volt, vagy különbözőség a bőr melanin tartalmában; világnézeti-vallási viszály, kábítószerezés, erőszakos bűncselekmények, gazdasági válság, iskolai imádság, vagy a lobogó „megszentségtelenítése”.
Akármi legyen is a probléma, az első reakció mindig a Jogok Törvényében biztosított szabadságjogok valamilyen mértékű lefaragása. 1942-ben az amerikai japánok a Jogok Törvényére hivatkozva tiltakoztak, de mi becsuktuk őket – elvégre is háborúban álltunk. Az Alkotmány korlátokat állít a nyomozás és az őrizetbe vétel elé, de folytatni kell a harcot a kábítószerkereskedelem ellen, és az erőszakos bűncselekmények száma is ijesztően nő. Van szólásszabadság, de ugye nem örülünk neki, ha külföldiek idegen ideológiákról szónokolnak. Az ürügy állandóan változik, de az eredmény ugyanaz: a hatalom koncentrálása egyre kevesebb kézben és a közfelfogástól eltérő nézetek visszaszorítása – pedig a tapasztalatok egyértelműen bizonyítják ennek a tendenciának a veszélyeit.
Ha nem vagyunk vele tisztában, mire vagyunk képesek, nem értékelhetjük kellőképpen azokat az elővigyázatossági rendszabályokat, amelyek önmagunktól védelmeznek. Korábban, az eltérítésekkel kapcsolatban, már volt szó az európai boszorkányhisztériáról. Remélem, hogy az olvasó megbocsátja nekem, ha most a politikával összefüggésben újra visszatérek rá. Az emberi önismeretbe nyújt ugyanis bepillantást. Ha megvizsgáljuk, hogy a tizenötödiktizenhetedik század egyházi és világi hatóságai milyen bizonyítékokat és milyen bírósági eljárást tartottak elfogadhatónak, világosabbá válnak az Egyesült Államok Alkotmányának és a Jogok Törvényének speciális, újszerű vonásai: az esküdtbíróság, a vádlott kényszerítésének tilalma, hogy büntetőügyben saját maga ellen tanúskodjon, a szokatlan, kegyetlen büntetés tilalma, a szólási és a sajtószabadság, a törvénynek megfelelő eljárás joga, a hatalom megosztása, az állam és az egyház szétválasztása.
Friedrich von Spee jezsuita páter – szerencsétlenségére, – tanúja volt a németországi Würzburg városában megvádolt boszorkányok (ld. a 7. fejezetet) vallomástételének. 1631-ben publikálta Cautio Criminalis (Bűnügyi biztosíték) című művét, amelyben rávilágított az ártatlanok ellen indított egyházi és állami hajsza lényegére. Még mielőtt megbüntethették volna, meghalt pestisben, amikor falusi papként a betegeket ápolta. Az alábbiakban egy részletet mutatok be a leleplező könyvből:

1. Közöttünk, németek és (kimondani is szégyellem) katolikusok között elterjedt a babona, a gyűlölet, a rágalom, az intrika, a hamis vád és az ezekhez hasonlók, amelyek, mivel sem büntetésben, sem visszautasításban nem részesülnek, a boszorkányság gyanúját élesztgetik. Többé nem az Úr és a természet, hanem a boszorkányok felelősek mindenért.
2. Ezért mindenki követeli, hogy a magisztrátus vizsgálja ki a boszorkányok ügyét – akik csak a pletykák miatt lettek olyan sokan.
3. Az uralkodók ennek következtében utasítják a bírókat és a tanácsosokat, hogy indítsanak eljárást a boszorkányok ellen.
4. A bírók nem nagyon tudják, hogyan fogjanak hozzá, mert sehol sincsenek sem tények [indicia], sem bizonyítékok.
5. Eközben a nép gyanakvással figyeli a késlekedést; és ilyen vagy olyan informátorok az uralkodókat is erre hangolják.
6. Németországban az uralkodó megsértése súlyos dolog; a hivatalnokok mindenbe beleegyeznek, ami tetszik neki, nem törődve vele, hogy az (egyébként jóindulatú) uralkodót ki ingerelte fel.
7. Ennek következtében végül a bírók is meghajlanak az akarata előtt, és valahogy elintézik, hogy az eljárás megkezdődhessen.
8. Azokhoz a bírókhoz, akik még mindig késlekednek, mert nem szeretnék beleártani magukat egy ilyen kényes ügybe, különleges felülvizsgálót küldenek. Ezen a téren a felülvizsgálók bármilyen tapasztalatlanságát és arroganciáját az igazság iránti megszállottságnak tekintik. Ezt azonban a haszon reménye is élteti, különösen ha szegények, mohók és nagy a családjuk, mivel a felülvizsgálók jelentős járandóságot húznak minden elégetett boszorkány után azokon az alkalmi pénzösszegeken kívül, amelyeket belátásuk szerint sajátíthatnak ki áldozataik vagyonából.
9. Ha egy vizionáló őrült vagy valamilyen rosszindulatú, értelmetlen pletyka (amelynek egyáltalán nem kell megalapozottnak lennie) szájára vesz egy szerencsétlen öregasszonyt, ő indul el elsőként a szenvedés útján.
10. De azért, hogy elkerüljék a látszatot, miszerint csupán kósza hírek alapján, bizonyítékok nélkül vádolják, a bűnösség vélelmét a következő alternatívára alapozzák: Az asszony vagy gonosz és helytelen, vagy jó és helyes életet élt. Ha gonoszat, akkor nyilván bűnös. De ha jót, az ugyanúgy kárhozatos; hiszen a boszorkányok disszimulálnak és különösen erényesnek próbálnak feltűnni.
11. Az öregasszony tehát börtönbe kerül. Egy második alternatíva újabb bizonyítékot szolgáltat: az asszony vagy fél vagy nem fél. Ha fél (tudva a borzalmas kínzásokról, amelyek a boszorkányokra várnak), ez egyértelmű bizonyíték. Ha nem mutat félelmet (mert meg van győződve az ártatlanságáról), ez is bizonyíték; a boszorkányokra ugyanis jellemző, hogy ártatlanságot mímelnek és magabiztosak.
12. További bizonyítékok beszerzése érdekében a felülvizsgálóknak megvannak a maguk kopói, többnyire lezüllött, rosszhírű emberek, akik mindent, amit csak lehet, összegyűjtenek az asszony életéről. Előkaparják, amit tett és mondott, és ha kell, addig csűrik és csavarják, amíg bizonyíték nem lesz belőlük. Az ilyen embereknek ez egyáltalán nem esik nehezükre.
13. Ezután már bárki, aki valamiért neheztelt az asszonyra, nyugodtan előhozakodhat bármiféle váddal; és mindenki azt mondja, hogy súlyos bizonyítékok szólnak ellene.
14. És gyorsan sor kerül a kínvallatásra, ha ugyan nem kínozták már meg még aznap, amikor börtönbe vetették.
15. Az ilyen tárgyalásokon senkinek sincs ügyvédje vagy tisztességes védője, mert a boszorkányság különleges bűntettnek számít [olyan undorítónak, hogy a jogi eljárás szabályait fel lehet függeszteni], és aki a vádlottat védeni próbálná, maga is a boszorkányság gyanújába keveredik – hasonlóan azokhoz, akik tiltakozni merészelnek ezekben az ügyekben, vagy a bírákat bölcsességre intik, mert ezentúl ők is a boszorkányok támogatóinak számítanak. Így hát a félelem mindenkit hallgatásra bír.
16. Mivel fenn akarják tartani a látszatot, hogy az asszonynak van lehetősége védekezésre, bíróság elé állítják, felolvassák a vádpontokat és vizsgálatot rendelnek el – ha a követett eljárást egyáltalán vizsgálatnak lehet nevezni.
17. Hiába tagadja a vádakat és ad rájuk kielégítő választ, nem törődnek vele, és még csak jegyzőkönyvbe se veszik; a vádpontok érvényben maradnak, akármilyen meggyőző is a vádlott védekezése. Visszaviszik a börtönbe, hogy gondolja meg jobban, kitart-e a makacs tagadás mellett – mivel ha tagadja, hogy bűnös, akkor ez a makacsságát bizonyítja.
18. A következő nap megint elővezetik, és felolvassák előtte a kínvallatásáról szóló határozatot – pontosan úgy, mint ha sohasem cáfolta volna meg a vádakat.
19. A kínvallatás előtt azonban boszorkányjeleket keresnek a testén; mindenütt leborotválják, és még a női nemhez tartozását bizonyító intim testrészeit is szemérmetlenül megvizsgálják.
20. Mi ebben a felháborító? A papokkal is ugyanígy járnak el.
21. Miután az asszonyt leborotválták és megvizsgálták, kínvallatással próbálják az igazság bevallására bírni – vagyis beismerni, amit várnak tőle, mert természetesen kizárólag ez lehet az igazság.
22. Az első fokozattal, vagyis az enyhébb kínzással kezdik. Noha már ez is rendkívül kegyetlen, még mindig enyhe ahhoz képest, ami utána következik. Ha ennek hatására az asszony vallomást tesz, akkor azt mondják, hogy kínvallatás nélkül vallott.
23. Hogyan is kételkedhetne az uralkodó a vádlott bűnösségében, ha azt mondják neki, hogy kínzás nélkül, önként vallott?
24. Így hát aggályoskodás nélkül halálra lehet ítélni. De akkor is kivégezték volna, ha nem vall; mert ha már a kínzás kezdetét vette, a halál eldöntött tény, nem menekülhet, elkerülhetetlenül meg kell halnia.
25. Mindegy, tesz vallomást vagy sem, az eredmény ugyanaz. Ha vall, a bűne nyilvánvaló: kivégzés vár rá. Hiába tagadná meg, már késő. Ha nem vall, a kínvallatást megismétlik – kétszer, háromszor, négyszer. Ha kivételes bűntettről van szó, a kínvallatásnak nincs korlátozva sem az időtartama, sem a fokozata, sem a gyakorisága.
26. Ha az idős asszony arca a kínzások alatt eltorzul a fájdalomtól, azt mondják, nevet; ha elveszíti az öntudatát, akkor alszik vagy némává varázsolta magát. Ha pedig hallgat, el kell égetni élve, ahogy az utóbbi időben megcselekedték azokkal, akik még a súlyos kínzások hatására sem vallották be, amit a vizsgálók követeltek.
27. A vallatók és az egyház képviselői ilyenkor megállapítják, hogy bűneiben makacsul kitartva halt meg; hogy nem tért meg, nem űzte el az inkubusát, hanem kitartott mellette.
28. De ha a kínzások közben hal meg, akkor azt mondják, hogy az ördög törte ki a nyakát.
29. Ekkor a holttestet a bitófa tövében elégetik.
30. Ha a kínzások következtében nem hal meg, és egy különösen lelkiismeretes bíró nem járul hozzá, hogy újabb bizonyítékok nélkül tovább vallassák vagy vallomás nélkül elégessék, akkor akár egy évig is bent tartják a börtönben, még súlyosabb láncokban, hogy megtörjön és valljon.
31. Soha többé nem tisztázhatja magát. A vizsgálótestület méltatlannak ítéli magához, hogy szabadon bocsásson valakit; ha már egyszer letartóztatták és bilincsbe verték, akkor így vagy úgy, de bűnösnek kell lennie.
32. Mindeközben tudatlan, vakbuzgó papok zaklatják a szerencsétlen teremtményt, hogy akár igaz akár nem, ismerje be a bűneit; mert ha nem vall be mindent, akkor – mint mondják, – nem lehetséges számára megváltás és a szentségek kiszolgáltatása.
33. Körültekintőbb, tanult papok nem látogathatják meg a megvádolt asszonyt a börtönben, nehogy tanácsokat adjanak neki és felvilágosíthassák az uralkodót, mi folyik ott. Semmitől sem rettegnek jobban, mint attól, hogy napfényre kerülhet valami, ami a vádlott ártatlanságát bizonyítja. Azt, aki ilyesmit cselekszik, bajkeverőnek nevezik.
34. Mialatt börtönben tartják és vallatják, a bírák újabb bizonyítékokat agyainak ki, hogy bűnösségét szemtől szembe rábizonyítsák, és ezzel elérjék, hogy az egyetemi fakultás, amelyik az eljárást felülvizsgálja, jóváhagyja a halálos ítéletet.
35. Néhány bíró, hogy minél lelkiismeretesebbnek mutatkozzon, ördögűzést végeztet az asszonyon, elszállíttatja máshová, és újból kínvallatásnak vetteti alá, hogy megtörje a hallgatását; ha még ezután sem vall, nyugodtan lehet máglyára küldeni. De az ég szerelmére, ha egyszer az is, aki vall, az is, aki nem, egyként elvész, hogyan menekülhet meg egyetlen ártatlan is? Oh, te szerencsétlen asszony, miben reménykedsz meggondolatlanul? Miért nem vallasz be azonnal mindent, amit kívánnak tőled, már az első nap, amikor a börtönbe visznek? Miért akarsz, te tudatlan őrült asszony, elszenvedni annyi sok halált, amikor lehetőséged lenne rá, hogy csak egyszer halj meg? Fogadd meg a tanácsomat, valld magad bűnösnek még a sok kínszenvedés előtt, és halj meg. Úgysem menekülhetsz, mert ez katasztrofális csapást mérne a hitbuzgalomra Németországban.
36. Amikor a gyötrelmek hatására a boszorkány vallomást tesz, rettenetes helyzetbe kerül. Nem elég, hogy nem tudott megmenekülni, most arra kényszerítik, hogy bevádoljon másokat, közöttük olyanokat, akiket nem is ismer, akiknek a nevét a vizsgálóbíró vagy a vallató sugalmazta, vagy akikről úgy hallotta, hogy gyanúba keveredtek. Ezeket azután újra mások megnevezésére veszik rá, akik azután megint másokat fognak vádolni, és ez így folytatódik tovább: ki az, aki megakadályozhatná, hogy újra és újra ismétlődjön mindez?
37. A bírók választás elé kerülnek: vagy beszüntetik az eljárásokat (és ezzel megkérdőjelezik az érvényességüket) vagy máglyára küldik a saját rokonaikat, önmagukat és mindenki mást; mert előbb vagy utóbb mindenkit alaptalanul megvádolnak, és ha kínvallatásnak vetik alá, mind bűnösnek fog bizonyulni.
38. Így végül sor kerül azokra is, akik elsőként a leghangosabban követelték a máglyák meggyújtását, mert meggondolatlanságukban nem látták előre, hogy az ő soruk is eljön. Az Ég igazságosan fogja megbüntetni azokat, akik mételyt terjesztő beszédükkel annyi ártatlan asszonyt vádoltak meg boszorkánysággal és küldtek máglyára...

Von Spee nem részletezi a kínvallatásnál alkalmazott eljárásokat. Az alábbi részletet, amely erről szól, Rossel Hope Robbins A boszorkányság és a démonhit enciklopédiája című 1959-ben megjelent kitűnő összeállításából vettem:
A Bambergben alkalmazott speciális kínzási módok egyike az volt, hogy a vádlottat rákényszerítették, egyen bőségesen sóban főzött heringet, majd megtagadták tőle a vizet – ezt a jól kigondolt eljárást kiegészítették azzal, hogy a vádlottat forró vízbe merítették, amelybe meszet öntöttek. A boszorkányoknál alkalmazták a derest, a különféle kínpadokat, az izzó boszorkányszéket, a lábsatut [spanyol csizmát], bőrből vagy fémből készült csizmát, amelybe forró vizet vagy olvasztott ólmot öntöttek (természetesen akkor, amikor a láb is benne volt). A vízpróbánál (question de l'eau) a vádlott torkán vizet öntöttek le puha anyagon keresztül, ami fulladást okozott. Ezután az anyagot hirtelen kirántották, és ezzel a belső részek sérülését idézték elő. A hüvelykszorító (grésillons) olyan satu volt, amellyel a hüvelykujjat vagy a nagylábujjat a körömágyig összenyomva és az ujjakat elroncsolva iszonyatos fájdalmat lehetett előidézni.
A kínvallatás után a vádlottnak felajánlották, hogy tegyen vallomást – a nagyobb nyomaték kedvéért azonban a kínzóeszközöket elől hagyták, hogy jól láthassa. Az így kicsikart vallomást azután „önkéntes beismerésnek” tekintették.
Von Spee rendkívüli kockázatot vállalt a boszorkányhisztéria elleni tiltakozásával. Akadtak mások is, akik felemelték a szavukat – főleg olyan katolikus és protestáns papok, akik a bűntetteket közelről figyelhették meg: a tizenhatodik században Gianfrancesco Ponzinibio Itáliában, Cornelius Loos Németországban, Reginaid Scot Angliában, a következő évszázadban pedig Németországban Johann Mayfurth [„Figyeljetek, pénzéhes bírák és vérszomjas vizsgálók, hazugság az ördög minden megjelenése.”], Spanyolországban pedig Alonzo Salazar de Frias^[55]. Speevel és általában a kvékerekkel együtt az emberi nem igazi nagyjai ők. Kár, hogy ma csak kevesen tudnak róluk.
Thomas Ady Gyertya a sötétségben (1656) című, már idézett könyvében megfogalmazza az alapkérdést:
Lesznek, akik megint tiltakozni fognak és azt mondják: Ha a boszorkányok nem tudnak ölni, nem képesek varázslással különös dolgokat művelni, miért vallották be közülük olyan sokan, hogy elkövették azokat a fórtelmeket, amelyekkel vádolják őket?
A válasz az, hogy ha Ádámot és Évát az ő ártatlanságukban olyan könnyen bűnre lehetett csábítani, mennyivel egyszerűbb a kiűzetés utáni szerencsétlen teremtményeket rábeszéléssel, ígéretekkel, fenyegetéssel, folyamatos kínzásokkal és azzal, hogy nem engedik őket aludni, arra kényszeríteni, hogy olyasmit vállaljanak magukra, ami nem igaz és lehetetlen, és ellentétes a keresztény hittel?
Csak a tizennyolcadik században merült fel a gondolat, hogy a boszorkányüldözés egyik komponenseként a hallucinációkat is figyelembe kell venni. Francis Hutchinson püspök Történelmi Esszé a Boszorkányságról (1718) című könyvében ezt olvassuk:
Sokan vannak, akik őszintén azt hiszik, hogy lelket láttak maguk előtt a külső világban, holott az csupán az agyukban villódzó belső kép volt.
A boszorkányüldözés ellenzőinek bátorsága, a felsőbb társadalmi osztályok fokozódó fenyegetettsége, a kialakuló kapitalizmus intézményeire gyakorolt káros következményei és különösen az európai felvilágosodás eszméinek elterjedése következtében a boszorkányégetés végül abbamaradt. Hollandiában, a felvilágosodás bölcsőjében, 1610-ben égettek utoljára boszorkányokat, Angliában 1684-ben, Amerikában 1692-ben, Franciaországban 1745-ben, Németországban 1775-ben, Lengyelországban 1793-ban^[56]. Itáliában az inkvizíció egészen a tizennyolcadik század végéig ítélt halálra embereket, és a kínvallatást a katolikus egyház csak 1816-ban tiltotta meg. A keresztény egyházak vallották legtovább, hogy boszorkányok léteznek és meg kell őket büntetni.
A boszorkányhit szégyenletes. Hogyan eshettek a népek ebbe a csapdába? Hogyan lehetséges, hogy ennyire nem ismerték önmagukat és különösképpen a legsebezhetőbb vonásaikat? Hogyan történhetett ez meg a világ „leghaladóbb”, „legcivilizáltabb” nemzeteivel? Miért támogatták olyan elszántan a konzervatívok, a monarchisták, a vallási fundamentalisták? Miért szálltak vele szembe a liberálisok, a kvékerek, a felvilágosodás követői? Ha mindenki abszolút biztos abban, hogy az ő hite az igazi, a másiké hamis; ha csak mi akarjuk a jót, a többiek pedig a rosszat; ha a Világ Teremtője kizárólag hozzánk szól, más hitek követőihez nem; ha csak a gonoszok kételkednek az örök igazságokban, csak ők tesznek fel kérdéseket velük kapcsolatban; ha az ember dolga az, hogy higgyen és engedelmeskedjen – nos, akkor a boszorkányüldözés végtelen mennyiségű változata közül valamelyik mindig vissza fog térni, amíg csak ember él a Földön. Gondoljunk csak Friedrich von Spee legelső pontjára és arra a következményére, hogy ha az emberek jobban értenék a babonák természetét és bátrabban kételkednének, el lehetne vágni ezt a körforgást. Azért kell megértenünk, mi az, ami tegnap történt, hogy könnyebben felismerhessük a veszélyt, amelyik ma leselkedik ránk.
„Az államnak alapvető joga, hogy felügyelje a közvélemény alakulását” – jelentette ki Josef Goebbels náci propaganda miniszter. George Orwell regényében, az 7984-ben, a „Nagy Testvér” hadseregnyi alkalmazottat tart fenn egyedül azért, hogy folyamatosan kiigazíthassa a múltbeli eseményeket olymódon, hogy azok megfeleljenek a hatalom pillanatnyi érdekeinek. Az 1984 több, mint lebilincselő politikai fantázia: a sztálinista Szovjetunió valóságán alapult, ahol a történelem újraírása intézményesített gyakorlattá vált. Hamarosan azután, hogy Sztálin magához ragadta a hatalmat, riválisának, az 1905-ös és az 1917-es forradalom kiemelkedő alakjának, Leo Trockijnak a képei kezdtek mindenünnen eltűnni. Heroikus, és a valóságos történelmi eseményekkel tökéletesen ellentétes festmények váltották fel őket, amelyeken már egyedül Sztálin és Lenin irányította a bolsevik forradalmat, míg Trockij, a Vörös Hadsereg megalapítója, teljesen eltűnt. Ezek a festmények állami ikonná váltak. Mindenütt őket lehetett látni: a hivatalokban, az utcákon, – néha tízemeletnyi méretűre nagyítva – a múzeumokban, a postabélyegeken.
Nemzedékek nőttek föl abban a hitben, hogy valóban ez volt a történelem. Az idősebbek – sajátságos emlékezetcsalódási szindróma áldozataiként, – kezdték azt gondolni, hogy ők is valami hasonlóra emlékeznek. Akik képesek voltak összeegyeztetni valódi emlékeiket azzal, amit a vezetők kívántak tőlük, az orwelli „duplagondolt” művelték. Azokat az öreg bolsevikokat, akik erre nem voltak hajlandók, és jól emlékeztek rá, milyen perifériális szerepet játszott Sztálin, és milyen központi szerepet töltött be Trockij a forradalomban, árulóknak, elmaradott burzsoáknak, „trockistáknak” vagy „trockista-fasisztáknak” kiáltották ki, bebörtönözték, megkínozták, a bűneik nyilvános bevallására kényszerítették, végül pedig megölték őket. A médiumok és a rendőrség teljes birtoklása lehetővé teszi százmilliók emlékezetének átírását egyetlen generáció alatt. Ez szinte kizárólag azt a célt szolgálja, hogy a hatalomban lévők megszilárdítsák a hatalmukat és kielégülhessen a vezetők nárcizmusa, megalomániája és paranoiája. Lehetetlenné teszi a hibajavító mechanizmus normális működését, kiradírozza a köztudatból a súlyos politikai tévedések emlékét, és ezzel garantálja, hogy ismételten be fognak következni.
Napjainkban, amikor könnyűszerrel lehet fényképeket, filmeket, videoszalagokat manipulálni, minden lakásban ott a televízió, és a kritikus gondolkozásnak egyébként is apálya van, a közemlékezetet még titkosrendőrség nélkül is át lehet strukturálni. Természetesen egyáltalán nem arra gondolok, hogy az állam megbízásából egy pszichológus speciális eljárás során mindenkinek a fejébe egy központi memóriabank emlékezetkészletét ülteti be. Arról van csupán szó, hogy egy meglehetősen szűk körű grémium akkora befolyást képes gyakorolni az újsághírekre, a történelemkönyvekre, a hatásos képi ábrázolásokra, hogy ezzel a közvélekedés jelentős torzulását idézheti elő.
1990-91-ben megérezhettünk valamit ezekből a lehetőségekből, amikor Szaddam Husszein, Irak diktátora zavaros majdnem szövetségesből – akinek szabad volt luxusárukat, modern technológiát, fegyvereket, sőt kémműholdakról származó információkat is eladni –, hirtelen a világot fenyegető, fröcsögő vadállattá változott át az amerikai köztudatban. Egyáltalán nem vagyok Husszein úr csodálója, de elég megdöbbentő, ahogy valaki, akit Amerikában tegnap még alig ismertek, mára már maga lett a megtestesült sátán. A felháborodást gerjesztő apparátus ma más irányban működik. Vajon biztosak lehetünk benne, hogy a közvéleményt mozgató és meghatározó hatalom mindig megfelelő kezekben lesz?
Egy másik aktuális példa a „drogháború”. A kormány és bizonyos bőkezűen finanszírozott állampolgári csoportok szisztematikusan torzítják el a (főleg marihuánára vonatkozó) kockázati tényezőket, sőt maguk kreálnak tudományos tényeket, miközben hivatalosan nem teszik lehetővé, hogy a problémákról nyílt vita indulhasson meg.
De a fontos történelmi tényeket nehéz örök időkre palackba zárni. Újabb és újabb adatforrások válnak hozzáférhetővé. Felnőnek új, kevésbé ideologikus történész generációk. A nyolcvanas években Ann Druyannal rendszeresen csempésztük be a Szovjetunióba Trockij Az orosz forradalom története című könyvét, hogy szovjet kollégáink jobban megismerhessék, hogyan kezdődtek a dolgok. Trockij meggyilkolásának ötvenedik évfordulóján (a sztálinista gyilkos baltával verte szét Trockij fejét) az Izvesztyija Trockijt „nagy és feddhetetlen” forradalmárként magasztalta (Ami azt bizonyítja, hogy a vezetők semmit sem tanultak a történtekből, csupán az egyik Feddhetetlent helyettesítették egy másikkal.), egy németországi kommunista közlemény szerint pedig Trockij mindazokért harcolt, akiknek kedves az emberi civilizáció, akiknek ez a civilizáció a hazája. A gyilkosa nemcsak őt ölte meg, hanem erre a civilizációra is kezet emelt... [Trockij] az az ember, akinek a fejében volt a legértékesebb, legjobban szervezet agyvelő, amelyet valaha is baltával vertek szét.
A szándékok, emlékek, vélemények beszűkítésére irányulnak – legalábbis mellékhatásukat tekintve, – az olyan fejlemények, mint nagy televíziós hálózatok és újságok birtoklása kisszámú, azonos felfogású, nagyhatalmú vállalat és magánszemély által, az egymással versengő napilapok eltűnése egy sor városban, a tartalmi viták felváltása lapos politikai kampányokkal, és a hatalmi ágak szétválasztását kimondó elv esetenkénti sérülése. Az amerikai médiaszakértő Ben Bagdikian szerint kevesebb mint két tucat vállalat rendelkezik „a napilapok, a magazinok, a televízió, a könyvek és a mozik globális forgalma fölött”. Ellenkező irányban hathat a kábeltévé-csatornák elterjedése, a távolsági telefonbeszélgetések árcsökkenése, a fax, az e-mail és az internet, az olcsó számítógépes magánkiadás lehetősége, és a hagyományos bölcsész képzés megőrzése legalább néhány egyetemen.
Nehéz megmondani, hová fejlődik a jövőben mindez.
A kételkedés egyre veszedelmesebbnek bizonyulhat. Fenyegetheti a megállapodott intézményeket. Ha – mondjuk, – minden felsős középiskolás elsajátítja a szkeptikus gondolkodást, az alkalmazását valószínűleg nem fogják az ufókra, az aszpirinhirdetésekre, a 35 000 év távolából üzenő ősökre korlátozni. Kényelmetlen kérdéseket fognak feltenni a gazdaságra, a társadalmi, politikai, vallási intézményekre vonatkozóan is. Kétségbe vonhatják még a hatalom birtokosainak a nézeteit is. És akkor hová jutunk?
A fajelmélet, az idegengyűlölet, a nacionalizmus ma is gyakori jelenség a világban. A kormányok többnyire igyekeznek elnyomni azokat, akik szokatlan nézeteket vallanak. Hamis és félrevezető történelmi tudatot sulykolnak az emberekbe. Akik ezt művelik, veszélyt szimatolnak a természettudományban, amelynek az igazságai minden etnikai és kulturális előítélettől függetlenek. A természettudomány lényegéhez tartozik, hogy nem ismer országhatárokat. Olyan azonos területen dolgozó természetkutatók, akik nem beszélik egymás nyelvét, mégis képesek könnyen szót érteni, ha összekerülnek. A természettudomány maga egy nemzetek fölötti nyelv. A természettudósok szinte kivétel nélkül kozmopoliták, ők látnak legkönnyebben keresztül minden olyan törekvésen, amelynek célja az emberiség családjának megosztása egymás ellen harcoló táborokra. „Nemzeti természettudomány éppúgy nincs – mondta egyszer Csehov, – ahogy nincs nemzeti szorzótábla sem.” (Sokak számára nemzeti vallás sem létezik, noha a nacionalizmus milliók vallása.)
A természettudósok aránytalanul magas százaléka kritikus a társadalmi viszonyokkal szemben („másként gondolkozó” – ahogy kirekesztően mondják), mert elfogulatlanul kérdez rá saját országa politikájára és mítoszaira is.
Ilyen ember volt a legendás Andrej Szaharov a korábbi Szovjetunióban (Szaharov a Szovjetunió kitüntetésekkel elhalmozott „hőseként” és atomtitkok tudójaként 1968-ban, a hidegháború idején hallatlanul merész könyvet írt, amely csak nyugaton, az országon belül pedig csak szamizdatként jelenhetett meg. Ebben olvasható a következő mondat: „A gondolatszabadság az egyedüli biztosíték a tömegmítoszokkal szemben, amelyekből álnok hipokriták és demagógok véres diktatúrát kovácsolhatnak.” Egyaránt gondolt a Keletre és a Nyugatra. Csak annyit tennék hozzá, hogy a gondolatszabadság a demokráciának csak szükséges, de nem elégséges feltétele.), Albert Einstein és Szilárd Leó az Egyesült Államokban és Fang Li Zsu Kínában, hogy csak azokat említsem, akik először jutnak az eszembe. Az első és az utolsó az életét tette kockára. Az atombomba kifejlesztése után a természettudósokat gyakran erkölcsi nihilistáknak tüntették fel. Ez igazságtalanság, ha tekintetbe vesszük mindazokat, akik – időnként jelentős személyes kockázatot vállalva, – a saját országaikban léptek fel a természettudománnyal és a technikával történő visszaélések ellen.
A vegyész Linus Pauling (1901-1994) például mindenkinél többet tett a korlátozott atomcsendegyezmény 1963-ban történt aláírásáért, amely betiltotta a felszíni robbantásokat az Egyesült Államokban, a Szovjetunióban és az Egyesült Királyságban. Az erkölcsi felháborodástól és a tudományos tényektől vezettetve hatalmas akcióba kezdett, amelynek hitelességéhez nagyban hozzájárult, hogy Nobel-díjas volt. Az amerikai sajtó nem győzte becsmérelni a tevékenysége miatt, és az ötvenes években a külügyminisztérium bevonta az útlevelét azzal az indokkal, hogy nem elég antikommunista. A Nobel-díjat a kémiai kötés természetének kvantummechanikai magyarázatáért – az elektronpályák hibridizációjának nevezett rezonanciajelenségért – nyerte el. Elmélete a modern kémia mindennapi kenyere. A Szovjetunióban azonban a munkáját ellentétesnek minősítették a dialektikus materializmussal és tiltott területnek nyilvánították a szovjet vegyészek számára.
Mit sem törődve a keleti és a nyugati kritikával, Pauling megtorpanás nélkül fogott új monumentális kutatásba, amely az aneszteziológia alapjait érintette. Feltárta a sarlósejtes vérszegénység okát (egyetlen nukleotid kicserélődése a DNS-ben), és megmutatta, hogyan lehet az evolúció lépéseit rekonstruálni a különböző élőlények DNS-einek összevetése alapján. Forró nyomon volt a DNS szerkezetének megállapításában is. Watson és Crick tisztában volt vele, hogy Paulinggal állnak versenyben. „Ez az ember igazi zseni” – jelentette ki róla Albert Einstein.
Eközben egy pillanatra sem szüneteltette a béke és a barátság megteremtése érdekében kifejtett tevékenységét. Ann és én egyszer megkérdeztük tőle, honnan származik ez a mély elkötelezettsége a társadalom ügyei iránt. Ezt az emlékezetes választ kaptuk: „Ki akarom érdemelni a feleségem megbecsülését”. Második Nobel-díját a béke érdekében kifejtett tevékenységéért ítélték oda neki. Ő az egyetlen olyan Nobel-díjas, aki két megosztatlan díjban részesült.
Voltak, akik Paulingban csak problémát láttak. Ezek a társadalmi változások iránt bizalmatlan emberek a természettudományra is gyanakvással tekintettek. A technikában megbíztak, mert az ipar és a kormány könnyen kézben tarthatja. De a tiszta tudomány, amelyet önmagáért, puszta kíváncsiságból művelnek, és senki sem tudhatja előre, hova vezet és mi mindent tehet kérdésessé – az egészen más dolog. Igaz, hogy bizonyos területeken csak a tiszta tudomány alapozhatja meg a jövő technológiáját, de veszélyessé válhat, ha a természettudományos attitűdöt tág értelemben fogják fel. A társadalmak a fizetések, a presszió, a presztízs és a különféle díjak segítségével próbálják a tudósokat megtartani középúton az elvárható majdani technikai haladás és a nem kívánt azonnali társadalomkritika között.
A természettudósok között vannak olyanok is, akik – Paulinggal ellentétben, – úgy gondolják, hogy az ő dolguk a tudomány művelése szűk értelemben véve, és a politika és a társadalomkritika nem csupán elvonná őket ettől a feladattól, hanem gyökeresen ellentétes is a természettudósi magatartással. Mint már szó volt róla, a Manhattan-projekt időszakában, amikor az Egyesült Államok sikeresen előzte meg a nácikat a nukleáris fegyver létrehozásában, a résztvevő tudósok közül többen is fenntartásaikat kezdték hangozfatni – annál erőteljesebben, minél világosabban kirajzolódott az új fegyver rendkívüli hatóereje. Szilárd Leó, James Franck, Harold Urey és Robert R. Wilson kitartóan próbálták felhívni a politikusok és a közvélemény figyelmét – különösen a náci fegyverletétel után, – a küszöbönálló fegyverkezési versenyre a Szovjetunióval, amelynek bekövetkeztét előre látták. Mások úgy ítélték meg, hogy politikai kérdésekben nem illetékesek. „Azért vagyok itt a világban, hogy néhány felfedezést tegyek – mondotta Enrico Fermi. – Az már nem az én ügyem, hogy a politikusok mit csinálnak velük.” De még őt is annyira megrémítette a Teller által szorgalmazott termonukleáris fegyver, hogy társszerzője lett egy nevezetes dokumentumnak, amely megpróbálta lebeszélni az Egyesült Államok kormányát ennek az „ördögi” fegyvernek a létrehozásáról.
Az egyik előző fejezetben szó volt Teller erőfeszítéseiről, amelyeket a termonukleáris fegyver érdekében tett. Jeremy Stone, az Amerikai Természettudósok Szövetségének elnöke ezekkel a szavakkal jellemzi Tellert:
Teller Ede... eleinte személyes intellektuális okokból, később geopolitikai meggondolások alapján szorgalmazta a hidrogénbomba létrehozását. Taktikájával, amely az eltúlzáson alapult és a rágalmazástól sem riadt vissza, öt évtizeden keresztül sikeresen manipulálta a politikacsinálás folyamatát, akadályokat gördített a fegyverkezés ellenőrzését célzó intézkedések elé, és minden eszközzel előmozdította a fegyverkezési verseny eszkalációját.
Miután tudomást szerzett a H-bomba tervéről, a Szovjetunió megépítette a maga H-bombáját. Egyetlen személy különleges jellemvonásai és a H-bomba ereje a pusztítás veszélyességét olyan szintre emelte, amely egyébként nem fordulhatott volna elő, vagy csak később, kedvezőbb politikai feltételek mellett következhetett volna be.
Ha ez tényleg így van, nincs még egy olyan tudós, aki nagyobb kockázatnak tette volna ki az emberiséget, mint Teller, akinek a fegyverkezési verseny idején tanúsított magatartását el kell ítélnünk...
Tellert a H-bomba iránti megszállottsága olyan útra vezette, hogy nagyobb veszélyt hozott a földi életre, mint korábban nemünk bármely egyede...
Tellerhez képest a nyugati atomtudomány vezetői politikai óriásbébik voltak – csupán a szakmai hozzáértésükre támaszkodtak, politikai éleslátással nem rendelkeztek.
Nem az a célom, hogy ostorozzak egy tudóst, amiért emberi szenvedélyeit követte, de ismételten fel szeretném hívni a figyelmet korunk új követelményére: A példa nélküli erőforrást, amelyet a természettudomány tett elérhetővé, a tudományos közösségnek példa nélküli erkölcsi színvonalon álló ellenőrzés alatt kell tartania, és figyelmét ki kell terjesztenie a természettudományok és a demokrácia széleskörű oktatására is.

 

25. FEJEZET
Aki szereti a hazáját, az kérdez
Ann Druyan közreműködésével

Az államnak nem feladata, hogy az állampolgárokat megóvja a tévedésektől; éppen ellenkezőleg, az állampolgárok feladata az, hogy az államot visszatartsák a hibás intézkedésektől.

AZ USA LEGFELSŐBB BÍRÓSÁGÁNAK
TAGJA ROBERT H. JACKSON
1950.

 

Tényként fogadhatjuk el, hogy különböző veszélyeknek kitett planétánkon a zsarnoki rendszerekben sokkal elterjedtebb a gyötrelem, az éhség, a bűnös állami felelőtlenség, mint a demokratikus berendezkedésű országokban. Vajon miért? Azért, mert a zsarnokokat sokkal nehezebb a gonosztetteik miatt megfosztani a hatalmuktól, mint a demokratikus államok vezetőit. Ez utóbbi rendszer ugyanis a politikában rendelkezik hibajavító mechanizmussal.
A természettudomány módszerei – minden tökéletlenségük ellenére, – alkalmasak rá, hogy javítsanak a társadalmi, politikai, gazdasági rendszereken, éspedig szerintem függetlenül attól, hogy a javulás milyen kritériumait fogadjuk el. Hogyan lehetséges ez, ha a természettudományok alapja a kísérlet? Az emberek elvégre nem elektronok vagy laboratóriumi patkányok. De a Kongresszus minden egyes határozata, a Legfelsőbb Bíróság minden döntése, minden elnöki nemzetbiztonsági direktíva, az adók megváltoztatása – mind egy-egy kísérlet. A hangsúlyváltások a gazdaságpolitikában, a Head Start program finanszírozásának növelése vagy csökkentése, a bűnügyekben hozott bírósági ítéletek megszigorítása ugyancsak kísérlet. Az óvszerek ingyenessé tétele, a marihuána dekriminalizálása kísérlet. Kísérlet volt az is, amikor nem segítettük Abesszíniát Olaszországgal szemben, és nem akadályoztuk meg, hogy a náci Németország megszállja a Rajna-vidéket. A keleteurópai kommunizmus, a Szovjetunió, Kína is kísérlet. Japán és Nyugat-Németország kísérletképpen ruházott be sokat a tudományba és a technológiába, és szinte semmit a honvédelembe – az eredmény gazdasági felemelkedés lett. Seattleben engedélyezett a kézi lőfegyver, a közeli kanadai Vancouverben nem: Seattleben ötször annyi gyilkosságot és tízszer annyi öngyilkosságot követnek el kézifegyverrel, mint Vancouverben. A lőfegyverek megkönnyítik a hirtelen felindulásból elkövetett ölést. Ez is kísérlet. A felsorolt példák többségében nincs lehetőség megfelelő kontrollkísérletre, és a változókat sem lehet egyértelműen elkülöníteni egymástól. A politikai elgondolások bizonyos mértékben mégis tesztelhetők, és ezt ki lehet használni. Nagy pazarlás nem venni tudomást a társadalmi kísérletek eredményeiről pusztán azért, mert ideológiailag ellenszenvesek.
Ma nincs olyan ország a világon, amely kellően felkészült a huszonegyedik század közepének viszonyaira. Rengeteg nehéz, komplikált probléma áll előttünk. A megoldás sem lehet más, mint nehéz és komplikált. Mivel a társadalom szervezésének nem létezik deduktív elmélete, egyedüli eszközünk a tudományos kísérlet – esetleg kis méretekben (közösségi, városi, vagy egy-egy állam szintjén) kell kipróbálni különféle variánsokat. Kínában, az i. e. 7 században akkor lehetett valakiből miniszterelnök, ha saját kerületében vagy tartományában modellállamot valósított meg. Konfucius azon kesergett, hogy egész életében nem tehetett egyetlen próbát sem.
A történelem már egészen felületes áttekintése bizonyítja, hogy bennünk, emberekben, megvan az elszomorító hajlam, hogy újra és újra elkövessük ugyanazokat a tévedéseket. Félünk az idegenektől, és általában mindenkitől, aki más, mint mi. Amikor megijedünk, ütni-vágni kezdünk magunk körül. Gombnyomásra hozhatók működésbe különféle szenvedélyeink. Egy-egy okos politikus megdöbbentően érzéktelenné tud tenni nagy embertömegeket. A megfelelő vezér szavára – a hipnoterapeuta legkönnyebben hipnotizálható betegéhez hasonlóan, – készségesen megtesszük, amit csak kíván – még akkor is, ha tudjuk, rossz irányba vezet. Az Alkotmány kidolgozói tanultak a történelemből. Ismerve az emberi viszonyokat, olyan eszközöket kerestek, amelyek képesek a szabadságunk biztosítására akár saját magunk ellenében is.
Az Alkotmány bírálói közül többen is úgy vélték, hogy az nem lesz működőképes; hogy – mint George Clinton, New York kormányzója állította, – az „ilyen különféle éghajlatokra, gazdaságokra, erkölcsi felfogásokra, politikára és népekre” kiterjedő országban a köztársasági államforma lehetetlenség. A virginiai Patrick Henry pedig kijelentette, hogy egy ilyen kormányzat és Alkotmány „ellentétes a világban összegyűlt tapasztalatokkal”. A kísérletet mégis végrehajtották.
Azokra, akik az Egyesült Államokat „kitalálták”, mindre jellemző volt a természettudományos beállítottság. A Függetlenségi Nyilatkozat szerint minden személyes véleményen, könyvön, megvilágosodáson túlmutató legfelsőbb tekintélyt „a természet törvényei és a természet ISTENE” képviselte. Benjamin Franklint Európában és Amerikában a fizika új ágának, az elektromosságtannak a megalapítójaként tisztelték. Az 1789-es Alkotmányozó Gyűlésen John Adams gyakran használta hasonlatként a mechanikai egyensúly fogalmát. Mások a William Harvey által felfedezett vérkeringésre hivatkoztak. Élete végén Adams ezt írta: „Minden ember vegyész a bölcsőtől a sírig... Az anyagi világegyetem egyetlen kémiai kísérlet.” James Madison kémiai és biológiai metaforák segítségével fejezte ki magát a Föderalista Lapokban. Az amerikai forradalmárok az európai felvilágosodás szellemi gyermekei voltak, és ez a tény lényeges az Egyesült Államok eredetének és célkitűzéseinek megértéséhez.
Az amerikai történész Clinton Rossiter így ír erről:
A természettudomány és filozófiai következményei talán a legfontosabb intellektuális erő, amely a tizennyolcadik századi Amerika sorsát alakította... Franklin csak egyike volt az előre tekintő alapítóknak, akik felismerték a természettudományos módszer és a demokratikus eljárás közötti rokonságot. A szabad vizsgálódás, az információk szabad cseréje, optimizmus, önkritika, pragmatizmus, objektivitás – a jövendő köztársaságnak mindezen összetevői már működésben voltak a természettudományok köztársaságában, amely a tizennyolcadik században virágzott.
Thomas Jefferson természetkutató volt. Természetbúvárként jellemezte önmagát. Elég meglátogatni a virginiai Monticelloban lévő házát, hogy megbizonyosodjunk a természettudományok iránti széleskörű érdeklődéséről – a hatalmas, változatos könyvtáron kívül láthatunk másológépet, automatikus ajtót, teleszkópokat és más eszközöket, közöttük a korai tizenkilencedik századi technológia élenjáró darabjait. Néhányat közülük maga konstruált, a többieket másolta vagy vásárolta. Összehasonlította egymással Amerika és Európa növényeit és állatait, fossziliákat tárt fel, egy eke tervezésénél a matematikai analízist is alkalmazta. Kiválóan ismerte Newton fizikáját. Mint mondotta, a természet tudósnak szánta őt, de a forradalom előtti Virginiában nem volt lehetőség a természettudományok művelésére. Más, sürgetőbb feladatokra kellett összpontosítani. Fejest ugrott a körülötte zajló történelmi eseményekbe. Úgy gondolta, hogy a függetlenség kiharcolása utáni nemzedékek majd a természettudományoknak és a művelődésnek szentelhetik magukat.
Jefferson fiatal korom hőse volt. Nem elsősorban természettudományos érdeklődése miatt (noha ez jelentősen hozzájárult politikai filozófiájának kialakításához), hanem mert talán a legtöbbet tette a demokrácia elterjedéséért a világon. Abban a korban lélegzetállítóan radikális, forradalmi gondolat volt (sok helyütt még ma is az), hogy nem a királyoknak, papoknak, nagy városok parancsolóinak, diktátoroknak, katonai juntáknak, a gazdagok de facto szervezetének kell irányítania a nemzeteket, hanem a közösen tevékenykedő közönséges embereknek. Jefferson nemcsak teoretikusa volt ennek a problémának, hanem tevőlegesen járult hozzá a nagy amerikai politikai kísérlethez, amelyet a világon mindenütt azóta is csodálnak és utánoznak.
Jefferson 1826. július 4-én halt meg Monticelloban, pontosan ötven évvel azután, hogy a gyarmatok közzétették a Jefferson által megfogalmazott nagyhatású dokumentumot, amelyet a világ Függetlenségi Nyilatkozat néven ismer. A konzervatívok mindenütt ócsárolták, és a monarchiát, az arisztokráciát, az államilag támogatott vallást védelmezték. Néhány nappal halála előtt kelt levelében Jefferson azt írta, hogy „a tudomány világossága” volt az, ami megmutatta, hogy az emberek tömegei éppúgy nem „nyereggel a hátukon születnek”, mint ahogy a kiválasztott kevesek sem „sarkantyús csizmában” jönnek a világra. A Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazta, hogy mindenkinek egyforma lehetőségekkel, ugyanazokkal az „elidegeníthetetlen” jogokkal kell rendelkeznie. Ha 1776-ban – szégyenletes módon, – még sokan nem foglaltattak benne a „mindenki”-ben, a Nyilatkozat szelleme is hozzájárult, hogy ma már a „mindenki” jelentése sokkal átfogóbb.
Jefferson a történelem ismerője volt – de nem annak a szolgalelkű, óvatoskodó történelemnek, amely korunk, országunk, vagy etnikai csoportunk dicséretét tartja fő feladatának, hanem a valódi emberek igazi történelmének, gyengeségeikkel és erényeikkel együtt. Ez a történelem megtanította rá, hogy a gazdagok és a hatalmasok a legkisebb lehetőséget is kihasználják, hogy másokat kiraboljanak és elnyomásban tartsanak. Európa kormányait első kézből származó ismeretek alapján ábrázolta, amelyekre franciaországi követként tett szert. Megállapítása szerint kormányzás ürügyén ezek két csoportra osztották országaik lakosságát: farkasokra és birkákra. Figyelmeztet rá, hogy minden kormányzás óhatatlanul eltorzul, ha ráhagyják az uralkodókra, mivel ezek – már egyedül annak következtében, hogy uralkodnak, – visszaélnek a megbízatásukkal. A hatalom megbízható letéteményesei csak maguk az állampolgárok lehetnek.
De aggasztotta, hogy az embereket könnyű félrevezetni – erre már Thuküdidész és Arisztotelész is figyelmeztet. Ezért óvintézkedéseket és biztosítékokat tartott szükségesnek. Ezek egyike a hatalmi ágak alkotmányos különválasztása annak érdekében, hogy a különböző csoportok, amelyek saját érdekeiket követik, kiegyensúlyozhassák egymást, és egyikük se élhessen vissza a hatalmával. A végrehajtó, a törvényhozó és a bírói hatalom, a Kongresszus és a Szenátus, az állami és a szövetségi kormány szétválasztásáról van szó. Jefferson számos alkalommal hangsúlyozta, hogy az embereknek tisztában kell lenniük a kormányzás kockázataival és hasznával, képezniük kell önmagukat, és aktívan kell politizálniuk. Enélkül a farkasok kerekednek felül. A Jegyzetek Virginiáról című írásában szót ejt róla, hogy a hatalmon lévők cinikusan megkeresik és ki is használják a legkönnyebben sebezhető pontokat:
A világon minden kormányzásban megmutatkoznak az emberi gyengeségek, a korrupció és a romlottság, amelyet a csalárdság felkutat, az erkölcstelenség pedig titokban feltár, kihasznál és megnövel. Minden kormányzás lesüllyed, ha a kormányzást egyedül az embereken uralkodó személyekre bízza: Csak az emberek maguk lehetnek megbízható letéteményesei. De ahhoz, hogy az emberekben valóban meg lehessen bízni, csiszolni kell az értelmüket...
Az USA Alkotmányának megírásában Jefferson maga nem vett részt, mert abban az időszakban amerikai követ volt Franciaországban. A fogalmazvánnyal elégedett volt, két pont kivételével. Az egyik hiányosság: nem szabták meg, maximálisan hányszor lehet egy elnököt újraválasztani. Jefferson attól félt, hogy ha az újraválaszthatóságot nem korlátozzák, az elnök, ha nem is jogilag, de gyakorlatilag királlyá válhat. A másik kifogása az volt, hogy hiányzik az emberi jogok listája, ezért az Alkotmány nem védelmezi az állampolgárt – az átlagembert, – elég hatékonyan a hatalmon lévők elkerülhetetlen visszaéléseivel szemben.
Ragaszkodott a szólásszabadsághoz, beleértve a közfelfogással radikálisan szembenálló nézetek kifejtésének szabadságát is, annak érdekében, hogy az ilyen elgondolásokat is meg lehessen vitatni. Ő maga rendkívül barátságos természetű volt, még megrögzött ellenfeleit sem szívesen bírálta. Ősellenségének, Alexander Hamiltonnak a mellszobra ott állt monticelloi házának előcsarnokában. De meg volt róla győződve, hogy a kétkedő szkepszis a felelős állampolgár nélkülözhetetlen tulajdonsága. Azzal érvelt, hogy az oktatás kiadásai eltörpülnek a tudatlanság költségeihez képest, mert a tudatlanság a farkasoknak engedi át a kormányzást. Figyelmeztetett rá, hogy az ország csak akkor lehet biztonságban, ha a nép kormányoz.
Az állampolgár kötelessége, hogy ne hagyja magát konformistává félemlíteni. Jó lenne, ha az új bevándorlók állampolgári esküszövege, és a diákok rutinszerű fogadalma valami ilyesmit is tartalmazna: „Fogadom, hogy mindenre rákérdezek, amit a vezetőim mondanak.” Ez felelne meg Thomas Jefferson igazi elgondolásának. „Megígérem, hogy használni fogom kritikai képességeimet. Megígérem, hogy törekedni fogok a független véleményalkotásra, és képezni fogom magamat, hogy képes legyek önálló véleményt kialakítani.”
Azt se bánnám, ha az új állampolgár nem a zászlóra és a nemzetre, hanem – a hivatalba lépő elnökhöz hasonlóan, – az Alkotmányra és a Jogok Törvényére esküdne.
A nemzet megalapítóinak listája legalább tíz, de lehet, hogy több tucat nagyformátumú politikai vezetőt tartalmaz, olyanokat, mint Jefferson, Washington, Samuel és John Adams, Madison és Monroe, Benjamin Franklin, Tom Paine. Mind az európai felvilágosodáson nevelkedett, sokoldalúan képzett, a történelmet jól ismerő ember volt. Ismerték az emberi esendőséget, gyengeségeket, megvesztegethetőséget. Magas szinten birtokolták az angol nyelvet, a beszédeiket ők maguk írták. Noha a realitások és a gyakorlat emberei voltak, magasztos elvek vezérelték őket. Nem tudakolták állandóan a közvélemény-kutatóktól, mit kell azon a héten gondolniuk. Önálló gondolkodók voltak. Hosszú távra előre terveztek. Sokkal messzebbre néztek, mint a következő választás. El tudták tartani magukat politikai és lobbista karrierjüktől függetlenül is. Képesek voltak felszínre hozni kortársaik legjobb tulajdonságait. Mindet érdekelte a természettudomány, de legalább ketten közülük aktívan művelték is. Amikor az Egyesült Államok számára az irányt kijelölték, a távoli jövőre gondoltak – nem annyira konkrét törvények megalkotásával foglalkoztak, mint inkább azoknak a korlátoknak a megvonásával, amelyeken belül törvényeket lehet hozni.
Az Alkotmány és a Jogok Törvénye kitűnő alkotások, amelyek lehetővé teszik, hogy az emberi gyengeségek ellenére a gépezet – többnyire sikeresen, – korrigálhassa saját magát.
Abban az időben az Egyesült Államoknak csak mintegy két és fél millió polgára volt. Ma legalább százszor annyian vagyunk. Ha akkor nagyjából tíz Thomas Jefferson kaliberű politikust tudott az ország felmutatni, ma 10 x 100 = 1000 Jeffersonnal kellene rendelkeznünk.
Hol vannak?
Az Alkotmány – egyebek között, – azért bátor dokumentum, mert lehetővé teszi a folyamatos változásokat, még a kormányzás megújítását is, amennyiben az állampolgárok szükségesnek látják. Mivel senki sem elég okos ahhoz, hogy előre el tudja dönteni, milyen elgondolások alkalmasak a sürgető társadalmi szükségletek kezelésére, az Alkotmány garanciát próbál nyújtani a különféle nézetek legteljesebb, legszabadabb kifejtéséhez – még akkor is, ha ezek ellentmondani látszanak a józan észnek, vagy a múltban esetleg problematikusnak bizonyultak.
Ennek természetesen ára van. Mindannyian támogatjuk a véleménynyilvánítás szabadságát, ha fennáll a veszély, hogy a mi nézeteinket megpróbálják háttérbe szorítani. De már nem lelkesedünk érte annyira, amikor itt-ott cenzúráznak olyan nézeteket, amelyek nekünk ellenszenvesek. Azonban bizonyos szűk korlátozásoktól eltekintve az amerikaiaknak nagyon sok minden a jogában áll:

• Aki lőfegyvert gyűjt, a lőgyakorlataihoz céltáblaként nyugodtan használhatja a Legfelsőbb Bíróság vagy a Képviselőház elnökének, vagy az FBI igazgatójának a fényképét. Egy-egy állam elvakult hívei – képmásával helyettesítve, – távollétében máglyán elégethetik még az Egyesült Államok elnökét is.

• A sátánisták (ha vannak ilyenek) gyakorolhatják a vallásukat, gyalázhatják a zsidó-keresztény-iszlám értékeket, kigúnyolhatnak mindent, ami a többség számára szent, amennyiben nem sértenek érvényben lévő törvényt.

• A kormánynak nincs joga cenzúrázni olyan magát tudományosnak kikiáltó cikket vagy könyvet, – akármilyen veszélyes is – amelyik az egyik fajt „felsőbbrendűnek” tekinti a többinél. A hamis érv legjobb ellenszere a valódi érvelés, nem pedig a tiltás.

• Egyes személyek vagy szervezetek szabadon terjeszthetik, hogy zsidó vagy szabadkőműves összeesküvés hálózza be a világot, és a szövetségi kormány a gonosszal szerződött.

• Egyes személyek, ha akarják, dicsőíthetik az olyan vitán felül álló tömeggyilkosok életét és politikáját, mint Adolf Hitler, Joszif Sztálin, Mao Ce Tung. Még a megvetésre méltó vélemények is hallathatnak magukról.

A Jefferson, Madison és társaik által megvalósított rendszerben azok is szóhoz juthatnak, akik nem értik a rendszer lényegét és valami egészen mással akarják helyettesíteni. Tom Clark igazságügyminiszter például, az igazságügy első tisztségviselője, 1948-ban a következő javaslatot terjesztette elő: „Azok, akik nem hisznek az Egyesült Államok ideológiájában, ne élhessenek az Egyesült Államokban.” De ha egyáltalán létezik egyetlen karakterisztikus USA ideológia, akkor ez az, hogy nem léteznek se kötelező, se tiltott ideológiák. Egy frissebb eset 1990-ből: John Brockhoeft, aki egy cincinnati-i abortuszklinika elleni merénylete miatt kiszabott börtönbüntetését tölti, egy „az életért” küzdő orgánumban ezt írta:
Nagyon szűklátókörű, intoleráns, reakciós, vakbuzgó bibliaolvasó fundamentalista vagyok... fanatikus megszállott. Isten áldásán kívül az Egyesült Államok azért lehetett valaha nagy nemzet, mert az igazságon, a jogon és a szűklátókörűségen alapult.
Randall Terry, a „Megmentő Hadművelet” nevű, abortuszklinikákat blokáddal fenyegető szervezet alapítója 1993. augusztusában egy kongregáción így beszélt:
Az intolerancia hulláma öntsön el bennünket... Igen, a gyűlölet jó dolog... Célunk a keresztény nemzet... Az Úr hív, hogy foglaljuk el ezt az országot... Nincs szükségünk pluralizmusra.
Még az ilyen nézetek hangoztatói is a törvény védelme alatt állnak, mert az alkotmánykiegészítések (a Jogok Törvénye) feljogosítják őket a véleményük kifejtésére – annak ellenére, hogy maguk a védelem haszonélvezői legszívesebben megszüntetnék ezeket a törvényeket, ha lehetőséget kapnának rá. Mi, többiek, azzal védhetjük magunkat, ha minden állampolgárt ráébresztünk a Jogok Törvényének abszolút szükségességére.
Az alternatív felfogások és intézmények, milyen hibajavító mechanizmust tudnak javasolni amely megvédene az emberi tévedésekkel szemben? Egy csalhatatlan vezért? Fajt? Nációt? Teljes elszakadást a civilizációtól a robbanóanyagok és az automata fegyverek kivételével? Hogyan lehetnek ennyire bizonyosak – különösen a huszadik század sötétjében? Nincs szükségük gyertyára?
Az angol filozófus, John Stuart Mill A szabadságról című híres könyvében azt állítja, hogy a vélemények elfojtása „rendkívüli károkozás”. Ha ugyanis a vélemény helyes, megfoszt attól „a lehetőségtől, hogy a téveset igazzal válthassuk fel”. Ha pedig téves, az igazság mélyebb ismeretétől foszt meg, amelyet „a tévedéssel való konfrontáció” tenne lehetővé. Ha csak a saját érveinket ismerjük, ezeket sem értjük igazán; az igazságunk megmerevedett, gépiesen betanult, kipróbálatlan, sápadt és élettelen lesz.
Mill még azt is írta, hogy „ha egy társadalom hagyja, hogy sok tagja maradjon meg felnőttként is gyermeknek, aki képtelen közvetett indítékok alapján racionálisan cselekedni, akkor csak magát marasztalhatja el.” Jefferson még élesebben fejezte ki ugyanezt: „Ha egy civilizált nemzet egyszerre akar tudatlan és szabad lenni, olyasmire számít, ami sohasem létezett és nem is lesz soha.” Egy Madisonhoz írt levélben még hozzáteszi: „Egy olyan társadalom, amely egy kevés rendért cserében kész odaadni egy kevés szabadságot, egyiket sem érdemli meg.”
Ha lehetőség nyílik más vélemény megismerésére és a lényeget érintő vitára, az emberek meggyőződése változhat. Hugo Black például fiatal korában a Ku Klux Klan tagja volt. Később a Legfelsőbb Bíróság tagja lett és aktív részese volt a testület történelmi döntésének, amely – részben a 14. alkotmánykiegészítésre alapozva, – megerősítette az összes amerikai állampolgári jogait. Azt mondták róla, hogy fiatalon fehér ruhában a feketéket, idős korában fekete ruhában a fehéreket ijesztgette.
A bűnüldözés területén a Jogok Törvénye figyelembe veszi a rendőrség, az ügyészség és a bírói testület hajlandóságát arra, hogy a tanúkat megfélemlítse és a büntetés kirovását siettesse. Az igazságszolgáltatásban lehetségesek a tévedések. Elítélhetnek ártatlan embereket olyasmiért, amit sohasem követtek el. Kormányok bevádolhatnak olyanokat, akiknek az állítólagos bűntetthez semmi közük, de valami okból nem kedvelik őket. Néha a bűnöst inkább felmentik, nehogy egy ártatlant büntessenek meg. Ez nem csupán morális kérdés: megakadályozza, hogy visszaéljenek az igazságszolgáltatással annak érdekében, hogy lenézett kisebbségek népszerűtlen véleményét elnyomhassák. Ez is része a hibajavító mechanizmusnak.
Az új eszmék, felismerések, és általában a kreativitás mindig a nagyobb szabadság jele – kitörés a kényszerű béklyókból. A szabadság nélkülözhetetlen előfeltétele annak, hogy az egyre összetettebbé váló természettudományokat művelni lehessen – ez a körülmény is hozzájárult, hogy a Szovjetunió nem maradhatott totalitárius és ugyanakkor műszakilag versenyképes hatalom. Másrészt a természettudomány – a nyitottságnak és a szkepszisnek, a sokszínűségnek és a vitaszellemnek ez a sajátos elegye, – egy magas technológiai szintű ipari társadalomban a szabadság kiteljesedését célzó törekvések előfeltétele.
Amikor az emberek készek voltak megkérdőjelezni a vallásnak azt a tanítását, hogy a Föld az univerzum középpontja, miért kellett volna továbbra is elhinniük a vallási vezetőknek, hogy az uralkodók isten felkentjei? A tizenhetedik században az ilyen nézetek Angliában és a gyarmatokon még feldühítették a bíróságokat, amelyek készek voltak halállal megtorolni őket. A tizennyolcadik század végén már nem voltak ennyire hajthatatlanok.
A már idézett Rossiter A Köztársaság hajnala című 1953-ban megjelent könyvében ezt írja:
Az amerikai körülmények hatása alatt a kereszténység humánusabbá és mérsékeltebbé vált – a szektákkal vívott küzdelemben elnézőbb, az optimizmus és a racionalizmus terjedésével szemben liberálisabb lett, kereste az együttélés lehetőségeit a fejlődő természettudományokkal, és a demokrácia kibontakozásával nagyobb teret hagyott az individualizmusnak. Ugyanilyen jelentős fejlemény volt az is, hogy a papság állandó szemrehányásai ellenére a gyarmatosítók között egyre jobban terjedt az evilágiság és a szkeptikus beállítottság.
A Jogok Törvénye elválasztotta a vallást az államtól, részben azért, mert a vallások át voltak itatva abszolutista felfogással – mindegyik felekezet magának követelte az igazság monopóliumát és meg akarta szerezni a befolyást az állam felett, hogy a saját igazságát a többiekre rákényszeríthesse. Az abszolutista vallásfelekezetek vezetői és hívei többnyire képtelenek voltak kompromisszumokra és annak elismerésére, hogy az igazság megmutathatja magát olyan tanításokban is, amelyek a felszínen egymással ellentétesnek látszanak.
A Jogok Törvényének megfogalmazói előtt az angliai gyakorlat lebegett, ahol szinte teljesen elmosódott a különbség az eretnekség, mint egyházellenes bűntett, és az árulás, mint világi bűntett között. A korai gyarmatosítók között sokan voltak, akik vallási üldözés elől kerestek menedéket az újvilágban, de ez nem mindegyiküket akadályozta meg abban, hogy másokat az ő hitvallásuk miatt üldözzenek. Nemzetünk alapítói felismerték, hogy ha az állam szoros kapcsolatot létesítene a torzsalkodó felekezetek bármelyikével, ez végzetes következményekkel járna a szabadságra nézve – de kárt okozna a vallásnak is. Black bíró, a Legfelsőbb Bíróság tagja, 1962-ben (az Engel kontra Vitale ügy kapcsán) így jellemezte az 1. alkotmánykiegészítést:
Első és legfontosabb célkitűzését az a meggyőződés motiválta, hogy az állam és a vallás összefonódása lehetetlenné tenné a kormányzást és lealacsonyítaná a vallást.
Bizonyos értelemben ugyanakkor a hatalom szétválasztása is ezt kívánja. Mint Walter Savage Landor egyszer megjegyezte, minden szekta és minden kultusz erkölcsi kontrollt jelent a többiek fölött: „A versenynek a vallások terén éppúgy lehet kedvező hatása, mint a kereskedelemben.” De jelentős kár is származhat belőle: A verseny akadályt gördíthet a vallási intézmények közjó érdekében kifejtett együttműködése elé. Rossiter ezzel zárja a fejtegetését:
Az állam és az egyház szétválasztása, valamint a szabadságjogok elválasztása a személyes meggyőződéstől két olyan ikerelv, amely demokráciánk veleje; de az is lehet, hogy ebben áll Amerika legjelentősebb hozzájárulása a nyugati ember felszabadításához.
Azonban értelmetlenség volna, ha ilyen jogokkal rendelkezve nem élnénk is velük – hiába van szólásszabadság, ha senki sem bírálja a kormányt; sajtószabadság, ha senkinek sem akaródzik kemény kérdéseket föltenni; gyülekezési szabadság, de senki sem használja tiltakozásra; általános választójog, de a jogosultak fele se megy el szavazni; az egyház és az állam szétválasztása, de senki sem tartja karban a közöttük felhúzott válaszfalat. Ha használaton kívül hevernek, a jogok szóvirágokká, hazafias szólamokká válnak. Jog és szabadság: élj velük, különben elveszted mindkettőt.
A Jogok Törvénye megalkotóinak előrelátása következtében – és még inkább azoknak köszönhetően, akik nem kevés személyes kockázatot vállalva a gyakorlatba is átültették, – a szólás szabadságát ma már nehéz lenne palackba zárni. Iskolai könyvtárbizottságok, a bevándorlási hivatal, a rendőrség, az FBI – vagy könnyen megszerezhető szavazatok reményében egy-egy törtető politikus, – időről időre megpróbálkozik vele, de a dugó előbb vagy utóbb kirepül. Az Alkotmány végül is az ország törvénye, a közhivatalnokok a betartására tesznek esküt, az aktivisták és a bíróságok pedig esetenként a körmére koppintanak azoknak, akik korlátozni próbálják.
De mindennek ellenére, az oktatás színvonalának csökkenése, az intellektuális kompetencia hanyatlása, a lényegre törő vitaszellem kifáradása, a szkeptikus gondolkodás elleni társadalmi szankciók arra vezetnek, hogy a szabadság fokozatosan megkopik, a jogok meggyengülnek. Az alapítók számítottak erre. Thomas Jefferson ezt írta:
A lényeges jogok rögzítését és jogi alapjaik megteremtését addig kell elvégezni, amíg a vezetők becsületesek és mi magunk egységesek vagyunk... A jelenlegi [forradalmi] háború befejeződése után már lefelé fogunk mozogni a lejtőn. Akkor már nem lesz szükség minden pillanatban a néphez fordulni támogatásért. Ezért meg fognak róla feledkezni és semmibe fogják venni az emberek jogait. Ők maguk sem fognak már emlékezni rá, csak a pénzkereséssel fognak törődni, és sohasem jut majd eszükbe, hogy összefogjanak a jogaik biztosítása érdekében. Azok a láncok tehát, amelyeket a háború befejezéséig nem sikerült leráznunk, hosszú ideig megmaradnak, egyre nehezebbek és nehezebbek lesznek mindaddig, amíg a jogok megújulnak vagy örökre elvesznek egy kataklizmában.
A szólásszabadság és általában a Jogok Törvénye által biztosított szabadságok valódi értékét tanítani kell az iskolákban és az iskolák falain kívül is. Ahhoz, hogy valaki amerikai állampolgár lehessen, tisztában kell lennie vele, mi történne, ha ezek a jogok nem lennének, hogyan kell gyakorolni és védeni őket. Erről valójában minden nemzet polgárait fel kellene világosítani, és ez ott a legfontosabb, ahol ilyen jogok nem állnak védelem alatt. Ha nem vesszük kézbe a saját ügyünket, ha nem vagyunk hajlandók kérdőre vonni a tekintélyeket, akkor képlékeny agyaggá válunk a hatalmasok markában. De olyan viszonyok között, ahol az állampolgár ismeri a jogait és képes önálló véleményt alkotni, ott a hatalom az ő érdekében működik. A gyermekeket mindenütt meg kell tanítani a természettudományos módszerre és a szabadságjogok értelmére. Ezzel nevelhetjük őket tisztességre, józan önértékelésre, közösségi szellemre. A démonoktól fenyegetett világban, amelyben emberi lényként kell élnünk, csak ez választhat el a sötétségtől, amely körülvesz.

 

Köszönetnyilvánítás

 

Nagy örömömre szolgált, hogy sok éven keresztül vezethettem a Cornell Egyetem felsőéveseinek egy szemináriumot „Kritikus gondolkodás” címen. A résztvevők az egész egyetemről verbuválódtak az érdeklődésük alapján úgy, hogy biztosítva legyen a kulturális és szakmai sokszínűség. A hangsúlyt az írásbeli dolgozatokra és a szóbeli érvelésre fektettük. A kurzus vége felé a résztvevők a legkülönfélébb erősen vitatott társadalmi témák közül választhatták ki azt, amelyik érzelmileg a legközelebb állt hozzájuk. Párokba szerveződve készültek fel minden témából a félév végi szóbeli vitára. A vita előtt néhány héttel azonban közöltük velük, hogy mindenkinek az ellenfél álláspontját kell kifejtenie, éspedig úgy, hogy az elégedett legyen vele és elmondhassa: „Igen, ez korrekt megfogalmazása a nézeteimnek.” Később, a közösen, írásban összeállított vitaanyagban már világosan megfogalmazhatták nézetkülönbségeiket, de azt is, mennyire segített a szóbeli vita az ellenkező álláspont megértésében. Könyvem több témáját először a hallgatóimmal vitattam meg: Sokat tanultam abból, ahogy fogadták és bírálták az elképzeléseimet. Ezért köszönettel tartozom nekik. Ugyancsak köszönettel tartozom az egyetem csillagászati tanszékének és vezetőjének, Yervant Terziannak, amiért elnézte, hogy egy kurzusban, amely a Csillagászat 490 nevet viselte, ilyen kevés szó esett csillagászatról.
A könyv egyes részei a Parade magazinban jelentek meg először, amely egész Észak-Amerikában a Sunday lapok melléklete, és minden héten körülbelül 83 millió olvasóhoz jut el. A tömeges visszajelzés, amelyet a Parade olvasóitól kaptam, sokat segített abban, hogy a könyvben tárgyalt kérdéseket világosabban megértsem, és ugyanakkor rávilágítottak a közönség felfogására is. A könyvben többször is idéztem részleteket az olvasói levelekből, érzésem szerint ezzel mintegy kitapinthattam az USA polgárainak érverését. Walter Anderson, a Parade főszerkesztője, David Currier, a kiadóvállalt vezetője, a kitűnő magazin szerkesztőségi és kutatói stábja sok esetben jelentős mértékben hozzájárult egyes kérdések előadásmódjának javításához. Azt is lehetővé tették, hogy olyan nézeteket is kifejthessek, amelyeket a tömegkiadványokban – amelyek kevésbé respektálják az 1. alkotmánykiegészítést, – nehéz lett volna kinyomtatnom. A könyv bizonyos részei először a The Washington Post és a The New York Times hasábjain jelentek meg. Az utolsó fejezet nagyrészt azon a beszéden alapul, amelyet 1992. július 4-én tartottam Monticelloban abból az alkalomból, hogy 31 különböző nemzet tagjai kapták meg az amerikai állampolgárságot.
A demokráciáról, a tudományos módszerről, a közoktatásról vallott nézeteimet az évek során nagyon sokan befolyásolták, akik közül többeket név szerint említek a könyvben. De külön is ki kell emelnem az inspirációt, amelyet Martin Gardnertől, Isaac Asimovtól, Philip Morrisontól és Henry Steel Commagertől kaptam. Nincs elég helyem ahhoz, hogy mindenkinek megköszönjem a megértésben nyújtott segítségét, a bevilágító példákat, a hiányok pótlását és a hibák kijavítását, de nagyon szeretném, ha tudnák, mennyire hálás vagyok nekik. Külön megköszönöm azoknak a barátaimnak és kollégáimnak a segítségét, akik a könyv korábbi változatait, illetve részleteit kritikus szemmel olvasták el. Elsősorban a következőkre gondolok: Bill Aldridge, Susan Blackmore, William Cromer, Fred Frankei, Kendrick Frazier, Martin Gardner, Ira Glasser, Fred Golden, Kurt Gottfried, Lester Grinspoon, Philip Klass, Paul Kurtz, Elisabeth Loftus, David Morrison, Richard Ofshe, Jay Orear, Albert Pennybacker, Frank Press, James Randi, Theodor Roszak, Dorion Sagan, David Saperstein, Robert Seiple, Steven Soter, Jeremy Stone, Peter Sturrock és Yervant Terzian.
Köszönettel tartozom kiadómnak, Morton Janklow-nak és stábjának bölcs tanácsaikért; Ann Godoffnak és a Random House munkatársainak, Enrica Gadlernek, J. K. Lambertnek és Kathy Rosenbloomnak; William Barnettnek, aki a kéziratot az utolsó fázisban gondozta; Andrea Barnettnek, Laurel Parkernek, Karenn Gobrechtnek, Cindi Vita Vogelnek, Ginny Ryannek és Christopher Rusernek az asszisztenciáért. Hálás vagyok a Cornell Egyetem könyvtárának, és különösen a miszticizmusról és a babonaságról szóló ritka könyvek gyűjteményének, amelynek az egyetem első elnöke, Andrew Dickson White volt a megalapítója. A könyv négy fejezetét részben együtt írtam feleségemmel, Ann Druyannal, régi munkatársammal, aki az Amerikai Természettudósok Szövetségének választott titkára. Ezt a szervezetet a Manhattan-projektben résztvevő tudósok hozták létre abból a célból, hogy etikai nézőpontból kísérje figyelemmel a természettudományok és az új technológia alkalmazásait. Annak a tíz évnek a folyamán, amely alatt a könyvön dolgoztam, Ann felbecsülhetetlen szolgálatot tett a munka minden fázisában iránymutatásaival, javaslataival és kritikájával tartalmi és stílusbeli kérdésekben egyaránt. Nem lehet elmondani, mennyit tanultam tőle. Tisztában vagyok vele, milyen szerencsés ember vagyok, hogy ugyanabban a személyben találtam tanácsadóra és bírálóra, humorérzékre és bátor képzeletre, aki egyben életem nagy szerelme is.

 

Jegyzetek

 

¹ A Gresham-törvény a közgazdaságtanban azt a tendenciát fejezi ki, hogy két azonos nominális értékű valuta közül az forog jobban, amelynek az értéke alacsonyabb. – A fordító.

² Így nevezik a fogamzásgátlóknak azt a fajtáját, amelyet az aktus után kell bevenni. – A fordító.

³ A Contergan nevű nyugtatóról kiderült, hogy súlyos fejlődési rendellenességeket okoz. Az Agent Orange gázt trópusi hadviselés céljaira fejlesztették ki. A növénytakaró elpusztítására szolgált annak érdekében, hogy az ellenség ne tudjon elrejtőzni. A vietnami háborúban rendszeresen alkalmazták. – A fordító.

⁴ „Egy nem gondolkozó vallásos ember gondolhatja így. Régi nóta” – írja ennek a könyvnek az egyik lektora. De számos „tudományos kreacionista” nemcsak hiszi ezt, hanem egyre agresszívebben és sikeresebben követeli, hogy így is tanítsák az iskolákban, a múzeumokban, az állatkertekben, a kézikönyvekben. Honnan veszik ezt a számot? Ennyi jön ki, ha összeadjuk az egymást nemző ősatyák bibliai életkorát, és figyelembe vesszük, hogy a Biblia „tévedhetetlen”.

⁵ Kérdésemre Hahner Péter történész ehhez a következő megjegyzést fűzte: „Valójában csak Nancy Reagen fordult asztrológushoz a férje elleni merénylet után, és nem tett fel neki politikai kérdéseket, csak azt akarta tudni, melyik napok a legkedvezőbbek férje utazásaira és melyek nem. Ronald Reagen így vélekedett minderről: »Ha ez téged megnyugtat, csak csináld.” – A fordító.

⁶ A latin „mare” szó tengert jelent, ami jócskán félrevezető, mert – mint jól tudjuk, – a Hold szinte egész felszíne csontszáraz. A tengerek a holdtörténet első néhány százmillió éve alatt jöttek létre, részben hatalmas aszteroida- és üstökösbecsapódások nyomán. A jobb szem a Mare Imbrium, a balszem fölé lógó bifsztek a Mare Serenitatis és a Mare Tranquilitatis (itt landolt az Apollo-11), a nyitott száj a Mare Humorum. (A kráterek szabad szemmel nem láthatók.)

⁷ Az ötlet nem új, visszavezethető Percival Lowell Mars-csatornákkal kapcsolatos múlt századi elképzelésihez. P. E. Cleator 1936-ban megjelent Rakéták az űrben: Az űrutazások korának küszöbén című könyvében például így elmélkedik: „Lehet, hogy a Marson ősi civilizáció romjaira bukkanunk, egy haldokló világ hajdani dicsőségének néma tanúira”.

⁸ A Mars Global Surveyor kamerájának 1998 április 5-én sikerült közelről lefényképezni az Arcot a Cynodia régióban. A korábbi Viking-felvételeknél tízszer nagyobb felbontású képeken látható hegy már alig emlékeztet emberi arcra, sokkal inkább természetes alakzatnak tűnik (Meteor Csillagászati Évkönyv, 1999.) – A fordító.

⁹ A magyar nyelvű ufó irodalomban az eltérítés szót használják arra, amit angolul abductionnak neveznek. A továbbiakban a rablás vagy az abdukció kifejezést is fogom használni. – A fordító.

¹⁰ A Publisher Weekly 1994 szeptember 4-i száma például arról tudósít, hogy „a Gallup-intézet [!] adatai szerint hárommillió amerikai állítja, hogy már volt idegenek rabságában.”

¹¹ Kelly és Dee lebilincselő történetét Fónagy Iván Mágia című könyvében olvashatjuk el. Ugyanitt olvashatunk Mesmerről és a mesmerizmusról is. – A fordító.

¹² Közvetlenül a Nap fölött (ritkábban alatta) látható fényfoltot nevezik melléknapnak, vagy parhélionnak. Nagyon ritkán a foltok száma kettő vagy három is lehet. A jelenség eredete valószínűleg a felhők egyenetlen eloszlásában keresendő. – A fordító.

¹³ Round in Circles, Penguin, 1994.

¹⁴ Az újságok szerint Mr. Presleynek látomása volt, utána pedig csodálatos módon gyógyult ki a betegségéből.

¹⁵ Simon and Schuster, 1990.

¹⁶ Az álmok az úgynevezett REM alvásnál jelentkeznek, amikor a szemgolyó gyors mozgásokat végez a zárt szemhéj alatt (a REM betűszó a „rapid eye movement” – gyors szemmozgás – rövidítése). A REM állapot szorosan összefügg a nemi gerjedelemmel. Egy kísérletsorozatban az alvó kísérleti személyeket a REM alvás kezdetekor felébresztették, míg a kontrollcsoport tagjait ugyanilyen gyakorisággal akkor ébresztették fel, amikor nem voltak REM állapotban. Néhány nap elteltével a kontrollcsoport tagjai szédelegtek egy kicsit az álmosságtól, de a többiek, akiket nem hagytak álmodni, hallucinálni kezdtek. Ezek nem voltak speciálisan kiválasztott, hallucinációra hajlamos egyének: hallucináció mindenkivel előfordulhat.

¹⁷ Telegdi Zsigmond fordítása

¹⁸ Törvények IV. könyv. Kövendi Dénes fordítása.

¹⁹ Latinul a „scientia” jelenti a tudást, amiből az angol „science” is származik. A pereskedés már ennél a pontnál elkezdődhetne.

²⁰ Idézi Kulcsár Zsuzsanna: Inkvizíció és boszorkánypörök, Gondolat, 1908. fordító nélkül.

²¹ A Szent Hivatal azért részesítette előnyben ezt a kivégzési módot, mert így nem sértette meg a kánoni törvény (Tours-i zsinat, 1163) betűjét: „Az Egyház irtózik a vérontástól.”

²² A würzburgi boszotkánylistából hosszabb részlet található Ráth-Végh István A varázsvessző (Gondolat, 1979.) című könyvében. – A fordító.

²³ Így nevezik a szellemek anyagivá válását. – A fordító.

²⁴ Harold I. Kaplan: A pszichiátria rövid kézikönyve, 1989

²⁵ Princeton University Press, 1981.

²⁶ Bantam, 1995.

²⁷ Ellen Bass és Laura Davis: Erő a gyógyuláshoz: Vezérfonal a gyermekként szexuálisan bántalmazott nők számára. Perennial Library, 1988.

²⁸ The Police Chief

²⁹ Knopf, 1994.

³⁰ Kenneth V Lanning: „Vizsgálati vezérfonal a gyermekek »rituális« megrontásával kapcsolatos vádakhoz”, 1992. január

³¹ Szabó Ede fordítása

³² A The Skeptical lnquirerhöz érkezett levélből (Kendrick Frazier szíves közlése).

³³ „Operation Just Cause” – az 1989-i panamai invázió fedőneve. – A fordító.

³⁴ Larry Dossey, Healing Words

³⁵ ld. például Ellen Bass és Laura Davis The Courage to Heal című könyvét

³⁶ „Törlik az evolúció említését is az iskolai tantervekből Kansas államban. Így döntött az állam oktatási testülete a héten. Ezzel ugyan még nem tiltották meg a fajok eredetének oktatását az állam iskoláiban, de törölték az előmenetelhez szükséges tesztekből. Ezzel Kansas csatlakozott azokhoz az államokhoz, ahol már eddig is törölték Darwin elméletét a tanítandó iskolai anyagból.
A kansasi döntés a »teremtéstudomány« híveinek győzelme. A konzervatív vallási csoportok a Föld és az élet, de különösen az ember kialakulását a Bibliát szó szerint értelmezve akarják tanítani. Korábban Alabama, Új Mexikó és Nebraska államok hoztak hasonló döntéseket, az evolúciót csupán az egyik lehetséges elméletnek minősítve. Alabamában a biológiai tankönyvekre kötelező ráragasztani a figyelmeztetést, mely szerint az evolúció »vitatott elmélet, amelyet némely kutatók az élet keletkezése tudományos magyarázataként mutatnak be«. Miután a világ keletkezésének bibliai történetét nem sikerült kötelező iskolai anyaggá tenni, a fundamentalisták most a darwinizmus teljes kiszorítására törekednek.” (Népszabadság, 1999. augusztus 14.) – A fordító.

³⁷ Kálnoky László fordítása

³⁸ Trencsényi Waldapfel Imre fordítása

³⁹ Angolul „sci-cop”. A cop szó jelentése „zsaru, hekus”. – A fordító.

⁴⁰ Új inkvizíció: irracionális racionalizmus és a tudomány citadellája [Phoenix: Falcon Press, 1986]

⁴¹ Ez némileg egyoldalú összefoglalása a görög látáselméletnek. Platón felfogása például a „radarszerűhöz” áll közel, de a Timaioszban felveti és meg is válaszolja a kérdést, hogy miért nem látunk sötétben. Epikurosz pedig a látást már egyértelműen a tárgyakból kiinduló áramlással hozza összefüggésbe. A görög természettudományról ld. Szabó Árpád – Kádár Zoltán: Antik természettudomány című könyvét (Gondolat, 1984). – A fordító.

⁴² A klepszidra („vízlopó”) egy üres gömb, amelyből hosszú cső áll ki. A csővel szemben apró lyukakat fúrtak. Ha a gömböt vízbe merítjük úgy, hogy a cső nyitott, megtelik vízzel. Ha úgy emeljük ki a vízből, hogy a csövet zárva tartjuk, a víz nem tud kifolyni belőle, mert különben vákuum keletkezne – nem töltené ki se víz, se levegő. – A fordító.

⁴³ Karinthy Frigyes fordítása.

⁴⁴ Az amerikai osztályzási rendszerben az 5,4,3,2,1 osztályzatnak A,B,C,D,F felel meg és mindegyik osztályzaton belül még megkülönböztetnek két szintet. A legjobb osztályzat így az A+. – A fordító.

⁴⁵ A Head Start program kisjövedelmű családok gyermekeinek segítését célozza óvodáskortól kezdve a szülők és a helyi közösségek támogatásán keresztül. A program 1965-ben indult. Az 1996-os költségvetési évben a támogatásra felhasználható összeg 3,5 milliárd dollár volt. A program keretében 1995-ig 15,3 millió gyermek és szüleik részesültek támogatásban. – A fordító.

⁴⁶ Az Upward Bound program célkitűzése a hátrányos helyzetű középiskolások és túlkorosak felkészítése egyetemi felvételre. – A fordító.

⁴⁷ Leon Ledermann: Az isteni atom, Typotex, 1994.

⁴⁸ American Civil Liberties Union, az Amerikai Polgári Szabadságjogok Egyesülete

⁴⁹ National Education Association, Nemzeti Nevelési Társaság

⁵⁰ St. Louis: American Book and Bible House

⁵¹ Azt a harang alakú görbét, amelyik a gázmolekulák sebességeloszlását írja le, Maxwell-Boltzmann eloszlásnak nevezzük.

⁵² A magyar elnevezés Vassy Zoltán leleménye. – A fordító.

⁵³ A szó szerinti fordítás az, hogy „mindennek az elmélete”. A fizikusok a világon mindenütt ezt az angol elnevezést használják, ami tulajdonképpen az elemi részecskék teljes elméletére utal. – A fordító.

⁵⁴ Az Egyesült Államok alkotmányának és az alkotmánykiegészítéseknek teljes szövege megtalálható Hahner Péter: Az Egyesült Államok Elnökei című könyvében (Maecenas, 1998). – A fordító.

⁵⁵ Salazarról ld. Gustav Henningsen: A boszorkányok ügyvédje (Kossuth, 1988) című könyvét. – A fordító.

⁵⁶ A monarchiában Mária Terézia 1755-től tiltotta be a boszorkánypereket. Ráth-Végh István szerint (A varázsvessző, Gondolat, 1979. 270.) Magyarországon utoljára valószínűleg 1756-ban égettek boszorkányt. – A fordító.