Valószínűleg nem véletlen, hogy számos kultúra népi legendáit át- meg átjárják a sárkánymítoszok. Az ember és a sárkány közötti engesztelhetetlen kölcsönös ellenségesség mítosza, ahogyan Szent György legendája példázza, a Nyugaton a legerősebb. (A Genézis 3. fejezetében Isten örök ellenségességet rendel el a hüllők és az emberek közt.) Ám ez nem pusztán nyugati rendellenesség – világméretű jelenség. Puszta véletlen volna, hogy a csendet parancsoló vagy figyelmet felhívó általánosan használt emberi hangok mintha a hüllők sziszegését utánoznák? Lehetséges, hogy a sárkányok néhány millió évvel ezelőtt problémák elé állították előemberi őseinket, és hogy a rémület, amit ébresztettek, és a sok halál, amit okoztak, hozzájárult az emberi intelligencia evolúciójához? Vagy a kígyó metaforája talán agyunk agresszív, ritualisztikus hüllőösszetevőjének hasznára utal a neokortex további evolúciójában? A Bibliában egyetlen példát találunk arra, hogy az emberek megértik az állatok nyelvét: a Genézis beszámol róla, hogyan kísértette meg az Édenben egy hüllő az embert. Amikor féltünk a sárkányoktól, nem önmagunk egy részétől féltünk-e? Akár így, akár úgy, az Édenben voltak sárkányok.


36. ábra

A legfiatalabb fosszilis dinoszaurusz korát körülbelül hatvanmillió évre teszik. Az ember családja (de nem a Homo nem) néhányszor tízmillió éves. Létezhettek emberszerű lények, akik ténylegesen találkoztak a Tyrannosaurus rex-szel? Létezhettek dinoszauruszok, amelyek megúszták nemzetségük krétakori kihalását? Lehetséges, hogy a „szörnyetegekről” szóló kínzó álmok és a velük kapcsolatos általános félelmek, amelyek a gyerekekben röviddel azután alakulnak ki, hogy megtanulnak beszélni, a sárkányokra és baglyokra való kifejezetten adaptív reakciók – páviánszerű – evolúciós maradványai?[33]
Milyen funkciót szolgálnak ma az álmok? Az egyik, tekintélyes tudományos folyóiratban megjelent nézet szerint az álmoknak az a funkciójuk, hogy időnként egy kissé felébresszenek, hogy lássuk, nem akar-e valaki éppen megenni minket. Ám az álmok a normális alvásnak viszonylag olyan kis részét töltik ki, hogy ez a magyarázat nem túlságosan meggyőző. Ráadásul, mint már láttuk, a bizonyítékok éppen az ellenkező irányba mutatnak: napjainkban nem az emlős zsákmányállatokra, hanem éppen az emlős ragadozókra jellemző az álmokkal telített alvás. Sokkal kézenfekvőbb az a számítógépes hasonlatra alapozott magyarázat, miszerint az álmok a napi élmények öntudatlan feldolgozásának és az agy azon döntésének „kihabzásai”, hogy mennyit tároljon a napi eseményekből egyfajta átmeneti tárolóban, és mennyi kerüljön belőlük a hosszú távú memóriába. Az előző nap eseményei gyakran jelennek meg álmaimban, a két nappal korábbiak már sokkal ritkábban. Az átmeneti tárolásnak és kivetésnek ez a modellje azonban aligha foglal magában mindent, mert nem magyarázza meg az álmok szimbolikus jellegére annyira jellemző, Freud által kimutatott „álruhákat”. Nem magyarázza meg továbbá az álmok kiváltotta erős érzéseket és indulatokat sem. Szerintem sok ember sokkal jobban megrémül az álmaitól, mint bármi mástól, amit éber állapotban tapasztal.
Az álmok átmeneti tároló-kivető, illetve a memóriában elraktározó funkcióinak vannak érdekes társadalmi vonatkozásai is. Az amerikai Ernest Hartmann, a Tufts Egyetem pszichiátere anekdotikus, de elég meggyőző bizonyítékokat hozott fel arra, hogy azoknak az embereknek, akik napközben intellektuális, különösen számukra szokatlan intellektuális tevékenységet folytatnak, több alvásra van éjjel szükségük, míg azok, akik főleg ismétlődő, intellektuálisan igénytelen feladatokat látnak el, nagyjában-egészében kevesebb alvással is beérik. Igen ám, de a modern társadalmak, főleg a szervezés kényelmes egyszerűsítése miatt, úgy vannak berendezve, mintha minden embernek azonos lenne az alvásszükséglete; továbbá a világ számos részén a korán kelés erkölcsi erénynek számít. Az átmeneti tároláshoz és kivetéshez szükséges alvás mennyisége tehát attól függene, hogy mennyit gondolkodtunk és tapasztaltunk az utolsó alvás óta. (Arra nincs bizonyíték, hogy ez az oksági kapcsolat visszafelé is érvényes volna: a barbiturátokkal altatott emberek a köztes éber állapotokban tudomásunk szerint nem visznek végbe szokatlan intellektuális hőstetteket.) Ebből a szempontból érdekes lenne igen csekély alvásigényű egyedeket megvizsgálni, hogy vajon alvásidejük álommal töltött része nagyobb-e, mint a normális alvásigényű embereké, továbbá megállapítani, hogy éber állapotban szerzett tanulási tapasztalataik mennyiségével és minőségével párhuzamosan növekszik-e alvás- és álomidejük.
Michel Jouvet francia neurológus, a lyoni egyetem tanára úgy találta, hogy az álmodó alvást a pons (híd) váltja ki, amely bár a hátsóagyban helyezkedik el, kései és lényegében az emlősökre jellemző evolúciós fejlemény. Másfelől viszont Penfield megfigyelései szerint a neokortex és a limbikus rendszer halántéklebenyi mély elektromos ingerlése epileptikusoknál a szimbolikus és fantasztikus vonásaiktól megfosztott álmokhoz nagyon hasonló féléber állapotot hoz létre, továbbá déjá vu élményeket is előidézhet. Ilyen elektromos ingerléssel sokféle álomérzést, köztük félelmet is fel lehet kelteni.
Volt egyszer egy álmom, amely örökké gyötörni fog. Azt álmodtam, hogy szórakozottan lapozgatok egy vastag történelemkönyvet. Az illusztrációkból tudtam, hogy a mű az efféle tankönyvek szokásos módján lassan végighalad az évszázadokon: klasszikus ókor, középkor, reneszánsz és így tovább, fokozatosan közeledve a modern korszakhoz. De aztán egyszer csak odaértem a második világháborúhoz, és még hátravolt vagy kétszáz oldal. Egyre növekvő izgalommal mélyedtem most már bele a könyvbe, míg csak bizonyos nem lettem benne, hogy túlhaladtam a saját korunkon. Ez a történelemkönyv a jövőt is magában foglalta – mintha a kozmikus naptár december 31-es lapját átfordítva mögötte megtaláltam volna a teljesen részletes január 1-jét. Lélegzetvisszafojtva próbáltam a szó szoros értelmében olvasni a jövőben. De ez lehetetlennek bizonyult. Egyes szavakat ki tudtam venni, még a nyomtatott betűk talpát is láttam, de nem tudtam a betűket szavakká, a szavakat mondatokká összerakni. Alexiás lettem.
Lehet, hogy ez mindössze a jövő megjósolhatatlanságának a metaforája. Csakhogy nekem állandó álomélményem, hogy nem tudok olvasni. Fel tudok ismerni például egy stoptáblát a színéről meg a nyolcszögletes alakjáról, de nem tudom elolvasni az ÁLLJ szót, bár tudom, hogy ott van. Az a benyomásom, hogy megértem egy nyomtatott oldal jelentését, de nem úgy, hogy szóról szóra, mondatról mondatra elolvasom. Az álom állapotában még egyszerű számtani műveleteket sem tudok végrehajtani. Változatos szótévesztéseket követek el, amelyeknek látszólag nincs semmiféle szimbolikus jelentőségük, például összekeverem Schumannt és Schubertet. Kissé afáziás vagyok, és teljesen alexiás. Ismerőseim közül nem mindenkinek van meg álomállapotban ez a fajta kognitív fogyatékossága, de valamiféle fogyatékosságuk gyakran van. (Mellesleg a vakon születetteknek nem vizuális, hanem hallási álmaik vannak.) A neokortex távolról sincs teljesen kikapcsolva az álom állapotában, de a jelek szerint kétségkívül súlyos működészavarokat mutat. Okvetlenül figyelemre méltó az a látszólagos tény, hogy mind az emlősök, mind a madarak álmodnak, de közös őseik, a hüllők nem. A hüllőkön túli jelentős evolúciót álmok kísérték, és ez az evolúció talán meg is követelte az álmokat. A madarak alvásának elektromos jellemzői epizodikusak és kurták. Ha álmodnak, egyszerre mindig csak körülbelül egy másodpercig álmodnak. Ám a madarak evolúciós értelemben sokkal közelebb állnak a hüllőkhöz, mint az emlősök. Ha csak az emlősöket ismernénk, az érvelés ingatagabb lenne, de minthogy a hüllőkből kifejlődött mindkét nagy rendszertani csoport kénytelen álmodni, komolyan kell vennünk ezt az egybeesést. Miért kellene egy hüllőkből kifejlődött állatnak álmodnia, amikor más állatok nem álmodnak? Nem lehetséges, hogy azért, mert a hüllőagy még mindig jelen van és működik?
Álomállapotban rendkívül ritkán fordul elő, hogy gyorsan észre térítjük magunkat, és azt mondjuk: „Ez csak álom.” Ehelyett nagyjában-egészében valósággal ruházzuk fel az álomtartalmat. Nincsenek olyan első következetességi szabályok, amelyeket az álomnak követnie kellene. Az álom a varázslat és a ritmus, a szenvedély és a harag világa, és csak nagyon ritkán a kétkedésé és az okoskodásé. A hármas agy metaforájában az álom részben a hüllőkomplexum és a limbikus kéreg funkciója, de nem funkciója a neokortex racionális részének.
A kísérletek arra utalnak, hogy az éjszaka előrehaladtával álmaink egyre korábbi anyagot hoznak elő a múltunkból, visszanyúlva egészen a gyermek- és csecsemőkorig. Ugyanakkor növekszik az elsődleges álomfolyamat és annak érzelemtartalma is. Sokkal valószínűbben álmodunk közvetlenül ébredés előtt bölcsődéskori szenvedélyeinkről, mint elalvás után. Nagyon úgy néz ki, hogy a napi tapasztalatok memóriánkba való integrálása, az új neuronkapcsolatok kiépítése vagy könnyebb, vagy sürgetőbb feladat. Az éjszaka előrehaladtával, amikor ez a funkció már beteljesült, előbukkannak az erősebben ható álmok, a bizarrabb anyag, a félelmek és a vágyak és az álomtartalmak más erőteljes érzelmei. Késő éjjel, amikor nagy a csönd, és a kötelező napi álmokat már átálmodtuk, mocorogni kezdenek a gazellák és a sárkányok.
Az álom tanulmányozásának egyik legjelentősebb eszközét William Dement, a Stanford Egyetem pszichiátere fejlesztette ki, aki olyan épeszű, amilyen csak ember lehet, ha foglalkozását nézve igencsak fura nevet visel is [dement angolul: eszement, őrült]. Az álom állapotát sebes szemmozgások (REM = rapid eye movement) kísérik, melyeket alvás közben könnyedén a szemhéjakra ragasztott elektródákkal és az EEG egy sajátos agyhullámmintájával ki lehet mutatni. Dement rájött, hogy mindenki minden éjjel számos ízben álmodik. Ha a REM-alvás közepén felébresztenek valakit, rendszerint emlékszik az álmára. A REM és az EEG kritériumai alapján kiderült, hogy azok az emberek is álmodnak, akik azt állítják, hogy ők soha nem szoktak álmodni, mert amikor a megfelelő időpontban felébresztették őket, némileg meglepetten el kellett ismerniük, hogy álmodtak. Az emberi agy álom közben egy meghatározott fiziológiai állapotba kerül, és meglehetősen gyakran álmodunk. Bár a REM-alvás közben felébresztett kísérleti alanyoknak mintegy húsz százaléka nem emlékszik az álmaira, a nem REM-alvás közben felébresztett kísérleti alanyoknak pedig körülbelül tíz százaléka álmokról számol be, az egyszerűség kedvéért a REM- és az azt kísérő EEG-mintákat az álomállapottal fogjuk azonosítani.
Arra is van némi bizonyíték, hogy az álomra szükség van. Amikor embereket vagy más emlősöket megfosztanak a REM-alvástól (tüstént felébresztik őket, amint megjelennek a jellegzetes REM- és EEG álomminták), megnövekszik az éjszakánként elkezdődő álomállapotok száma, és súlyos esetekben nappali hallucinációk – azaz éber álmok – lépnek föl.
Említettem már, hogy az álom REM- és EEG-mintái kurták a madaraknál, és egyáltalán nem jelentkeznek a hüllőknél. Az álmodás a jelek szerint tehát elsődlegesen emlősfunkció. Sőt mi tőbe, az álmodó alvás igen erőteljesen jelentkezik az embernél a születés utáni korai időszakban. Arisztotelész határozottan leszögezte, hogy a csecsemők egyáltalán nem álmodnak. Mi viszont, épp ellenkezőleg, úgy találjuk, hogy alighanem idejük legnagyobb részében álmodnak. Az időre született újszülöttek alvásidejük több mint felét a REM-álomállapotban töltik, a koraszülött csecsemőknél pedig az álomállapot a teljes alvásidő háromnegyede, vagy még annál is több. Lehet, hogy korábban, az anyaméhen belüli élete során a magzat egész idő alatt álmodik. (Újszülött kismacskákon csakugyan megfigyelték, hogy teljes alvásidejüket REM-állapotban töltik.) Összefoglalva, mindez arra mutat tehát, hogy az álom evolúciós szempontból korai és alapvetően emlősfunkció.
A csecsemőlét és az álom között van még egy kapcsolat: mind a kettőt amnézia követi. E két állapot bármelyikén túlhaladva csak nagyon nehezen tudunk visszaemlékezni arra, amit közben tapasztaltunk. Szerintem mindkét esetben arról van szó, hogy a neokortexnek az analitikus emlékezés funkcióját ellátó bal oldali féltekéje nem működik elég hatékonyan. Lehetséges még az a magyarázat is, hogy mind álmainkban, mind a korai gyermekkorban valamiféle traumatikul amnéziát élünk át: élményeink fájdalmasabbak annál, hogysem emlékezzünk rájuk. Ám sok álmunk, amit elfelejtünk, igen kellemes, és nehéz elhinni, hogy a csecsemőkor ennyire kellemetlen volna. Vannak továbbá olyan gyermekek, akik képesek rendkívül korai élményeikre is visszaemlékezni. Az első életév végéről származó élmények nem mennek különös ritkaságszámba, és még korábbi emlékekre is akadnak lehetséges példák. Hároméves korában Nicholas fiamtól megkérdezték, mi az a legkorábbi esemény, amire vissza tud emlékezni, ő pedig suttogó hangon, a távolba bámulva azt válaszolta: – Vörös volt, és nagyon fáztam. – Császármetszéssel született. Bármilyen valószínűtlen, vajon nem lehetséges-e mégis, hogy csakugyan emlékszik a születésére? Mindenesetre sokkal valószínűbbnek tartom, hogy a gyermekkori és az álomamnézia abból ered, hogy ezekben az állapotokban szellemi életünket majdnem teljes egészében a hüllőkomplexum, a limbikus rendszer és a jobb agyfélteke határozza meg. Gyermekkorunk legelején a neokortex még fejletlen, amnéziában pedig tökéletlen a működése.
Meglepő korreláció áll fenn a péniszes vagy klitorális erekció és a REM-alvás között, még akkor is, amikor a manifesztált álomtartalomnak nincsen semmiféle nyílt szexuális aspektusa. A főemlősöknél ezek az erekciók a szexualitáshoz (no persze!), az agresszióhoz és a társadalmi hierarchiák fenntartásához kapcsolódnak. Én azt hiszem, amikor álmodunk, egy részünk olyan tevékenységgel foglalatoskodik, amelyek erősen hasonlítanak a Paul MacLean laboratóriumában látott selyemmajmokéihoz. Az ember álmaiban az R-komplexum működik: hallhatjuk a sárkányok sziszegését és recsegő hangjait, és még mennydörögnek a dinoszauruszok. A tudományos elképzelések értékének kitűnő próbája későbbi megerősítésük. Valaki töredékes bizonyítékok alapján fölállít egy elméletet, aztán végrehajtanak egy kísérletet, amelynek kimeneteléről az elmélet felállítója nem tudhatott. Ha a kísérlet megerősíti az eredeti elképzelést, azt rendszerint az elmélet erős alátámasztásának tartják. Freud úgy vélte, hogy elsődleges érzelmeink és álomanyagunk „pszichikus energiája” túlnyomó részben, sőt talán teljes egészében szexuális eredetű. Mivel a szexuális érdeklődésnek abszolút fontos, alapvető szerepe van a fajfenntartás biztosításában, ez a gondolat sem nem olyan csacska, sem nem olyan elvetemült, mint amilyennek Freud számos viktoriánus kortársa szemében látszott. Carl Gustav Jung szerint például Freud erősen túlhangsúlyozta a tudattalan dolgaiban a szexualitás elsődlegességét. Most azonban, háromnegyed évszázad elteltével, a Dement és más pszichológusok laboratóriumaiban végzett kísérletek Freudot látszanak alátámasztani. Azt hiszem, roppant elszánt puritánnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ne lásson összefüggést a szexualitás és a péniszes, illetve klitorális erekció kőzött. Kővetkezésképpen a szexualitás és az álmok közt nem felszíni vagy véletlen kapcsolat áll fenn, hanem mély és alapvető kötelékek fűzik össze őket – bár az álmokban kétségkívül részük van rituális, agresszív és hierarchikus anyagoknak is. Freud számos felismerése – különösen ha tekintetbe vesszük a szexualitás elfojtását a tizenkilencedik század végi bécsi társadalomban – bátor, nehezen kivívott, érvényes gondolatnak tetszik.
Az álmok legáltalánosabb kategóriáiról statisztikai vizsgálatok készültek, amelyeknek legalábbis bizonyos mértékig meg kellene világítaniuk az álmok természetét. Egy főiskolai diákok álmairól készült felmérésben rendre a következők voltak a leggyakoribb álomtípusok: l. zuhanás; 2. üldöztetés vagy megtámadtatás; 3. egy feladat elvégzésének ismételt és sikertelen kísérlete; 4. különféle főiskolai tanulási élmények; és 5. különféle szexuális élmények. A 4. típus a jelek szerint annak a csoportnak a sajátos, különleges érdeklődését tükrözi, amelyről a felmérés készült, míg a többi típus, bár néha a diákéletben is ténylegesen előfordulhat, valószínűleg általános, nem csak diákokra alkalmazható.
A lezuhanástól való félelem nyilvánvalóan fán élő őseinkhez kapcsolódik, és ebben a félelemben, úgy látszik, osztozunk a többi főemlőssel. Fán élve az a legkönnyebb módja a halálnak, ha egyszerűen megfeledkezünk a veszélyről, és lezuhanunk. A legáltalánosabb álomtípusok másik három kategóriája különösen azért érdekes, mert egybeesik az agresszív, hierarchikus, ritualisztikus és szexuális funkciókkal – az R-komplexum birodalmával. Egy másik gondolatébresztő statisztika szerint a megkérdezettek majdnem fele számolt be kígyókkal kapcsolatos álmokról – a kígyó az egyetlen állat, amely a húsz legáltalánosabb álomfajta között önálló kategóriát alkot. Persze lehetséges, hogy jó néhány kígyós álomnak közvetlen freudi értelmezése van. Igen ám, de a megkérdezettek kétharmada nyílt szexuális álmokról számolt be, így aztán, mivel Washburn szerint a fiatal főemlősök velük született félelmet mutatnak a kígyók iránt, könnyen fölmerül a kérdés: vajon az álomvilág nem utal-e mind közvetlenül, mind közvetve a hüllők és az emlősök közötti ősi ellenségességre?
Egyetlen olyan hipotézis van, amelyik szerintem jól összeegyeztethető az előzőleg felhozott tényekkel. Eszerint a limbikus rendszer evolúciója a világ szemléletének egy radikálisan új módját vonta maga után. A korai emlősök fennmaradása részben intelligenciájukon múlt, részben azon, hogy nappal nem voltak szembeötlők, és ragaszkodtak az ivadékaikhoz.
Az R-komplexumon át érzékelt világ teljesen különböző világ volt. Az agy evolúciójának akkumulatív jellege miatt az R-komplexum funkcióit lehetett hasznosítani vagy részlegesen megkerülni, de nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ezért az alatt, ami az embernél majd a halántéklebeny lett, kifejlődött egy gátlóközpont, amely kikapcsolta a hüllőagy működésének nagy részét, a hídban (pons) pedig kialakult egy aktivációs központ, amely alvás közben, tehát ártalmatlanul, bekapcsolta az R-komplexumot. Ez az elképzelés számos ponton arra hasonlít, ahogyan Freud szerint a felettes én elnyomja az id-et (vagy a tudat a tudattalant), miközben az id világosan manifesztálódik és kifejezést talál az elszólásokban, a szabad asszociációkban, az álnokban és hasonlókban – azaz a felettes én elnyomásának hézagaiban.
Ahogyan a magasabb rendű emlősökben és a főemlősökben nagymértékben kifejlődött a neokortex, az álomállapotban is kialakult a neokortex beavatkozása – utóvégre a szimbolikus nyelv is nyelv. (Ez összefüggésben áll a két agyfélteke egymástól különböző funkcióival, melyekről a kővetkező fejezetben lesz majd szó.) De az álom képvilága továbbra is jelentős mennyiségű szexuális, hierarchikus és ritualisztikus elemet tartalmazott. Az álomvilág fantasztikus anyaga talán ahhoz a tényhez kapcsolódik, hogy alvás közben majdnem teljesen megszűnnek a közvetlen érzékszervi ingerek. Álomállapotban nagyon csekély mértékben vizsgáljuk a valóságot. E szerint a nézet szerint a csecsemőkorban azért uralkodik az álomállapot, mert a csecsemőknél a neokortex analitikus része még alig működik, a hüllők pedig azért nem álmodnak, mert a hüllőknél az álomállapotnak nincs elfojtása, ők, ahogyan Aiszkhülosz őseinket jellemezte, éber állapotban is „álmodnak”. Azt hiszem, ez az elgondolás meg tudja magyarázni mind az álomállapot furcsa idegenségét – azaz éber, verbális tudatunktól való különbözőségeit –, mind azt, ahogyan emlősöknél és emberi csecsemőknél közvetlenül a születés után jelentkezik, továbbá fiziológiáját és az emberben mindent átjáró mivoltát is.
Emlősöktől származunk, de egyszersmind hüllőktől is. Az R-komplexum nappali elnyomásában és az álombeli sárkányok éjjeli mocorgásában talán valamennyien a hüllők és az emlősök százmillió évvel ezelőtti háborúságát éljük újra át – csak éppen a vámpírvadászat napszakai fordultak visszájukra.
Az emberek így is éppen elég hüllőszerű viselkedésről tesznek tanúságot. Ha odadobnánk a gyeplőt természetünk hüllőoldalainak, fennmaradásunk esélyei minden bizonnyal erősen megcsappannának. Mivel az R-komplexum annyira bensőségesen beleszövődik az agy szerkezetébe, funkcióit nem lehet hosszú ideig teljesen kikerülni. Talán az álomállapot teszi lehetővé, hogy az R-komplexum rendszeresen úgy működhessen a mi fantáziánkban és a saját valóságában, mintha még mindig ő gyakorolná az ellenőrzést.
Ha ez igaz, akkor Aiszkhülosz nyomán bennem is felmerül a kérdés, vajon a többi emlős éber állapota nem hasonlít-e nagyon az ember álomállapotára – amelyben képesek vagyunk felismerni olyan jelek-et, mint például a csurgó víz érzése vagy a lonc illata, de rendkívül korlátozott a repertoárunk az olyan szimbólumok-ból, mint a szavak; amelyben rendkívül élénk érzéki és érzelmi képekkel és aktív intuitív megértéssel, de nagyon kevés racionális elemzéssel találkozunk; amelyben képtelenek vagyunk kiterjedt koncentrációt követelő feladatokat elvégezni; amelyben rövid figyelmi szakaszokat és gyakori elkalandozásokat élünk meg; és, mindenekfelett, nagyon gyöngén érezzük csak át önmagunk egyediségét, de átjár bennünket a fatalizmus, az az érzés, hogy ki vagyunk téve ellenőrizhetetlen események megjósolhatatlan csapásainak. Ha ez volna az, ahonnan jöttünk, akkor nagyon messzire jutottunk.

 

 

 

7. BOLONDOK ÉS SZERELMESEK

Bolond s szerelmes oly fövő agyú
S ábrázó képzetű, hogy olyat is lát,
Mit józan ész felfogni képtelen.
Az örült, a szerelmes, a poéta.
Mind csupa képzelet...

SHAKESPEARE
Szentivánéji álom[34]

 

A csak költők ugyanolyan kábák, mint az iszákosok, akik állandó kődben élnek, és semmit sem látnak vagy ítélnek meg tisztán. Az embernek több tudományban képzettnek kell lennie, és értelmes, filozofikus és bizonyos mértékig matematikusfejre van szüksége
ahhoz, hogy tökéletes és kiváló költő legyen...

JOHN DRYDEN
Feljegyzések és megfigyelések marokkó császárnőjéről: 1674

 

A vérebek híresek arról a képességükről, hogy szag után nyomokat tudnak követni. Megszimatoltatnak velük valamit – a keresett személy, az elveszett gyermek vagy a szökött bűnöző egy ruhafoszlányát –, és máris vidáman, ugatva, hajszálpontosan nekierednek a nyomkövetésnek. A kutyafélékben és más vadászó állatokban rendkívül jól kifejlett formában jelentkezik ez a képesség. Az eredeti nyom egy szagot ad kulcsul a szaglóérzéknek. A szaglás pusztán egy meghatározott molekulafajta érzékelése – ebben az esetben egy szerves molekuláé. Ahhoz, hogy a véreb nyomot tudjon követni, képesnek kell lennie megérezni a különbséget – jellegzetes testmolekuláknál – a keresett személy szaga és másfajta molekulák zavarba ejtő, zajos szagháttere között (ugyanarra járó más emberek, köztük a nyomkeresés szervezői, valamint más állatok, illetve a saját szaga között). Járás közben az ember viszonylag kevés molekulát „hullajt el”. Ám a vérebek még meglehetősen „kihűlt”, néhány órás nyomokat is sikeresen tudnak követni.
Ez a figyelemre méltó képesség rendkívül érzékeny szaglóérzéket tételez föl. A szaglási funkciót, mint korábban már láttuk, rovarok is jól be tudják tölteni. Ami azonban a vérebnél a legmeghökkentőbb, és ami teljesen különbözik a rovarokétól, az a megkülönböztetőképessége, az, ahogyan sok különféle szag között különbséget tud tenni, mégpedig úgy, hogy e szagok mindegyike más szagok hatalmas hátterében jelenik meg. A véreb kifinomult módon katalogizálja a molekuláris struktúrát, és megkülönbözteti az új molekulát a többi előzőleg szagolt molekula hatalmas könyvtárától Mi több, a vérebnek csak egyetlen percre vagy még rövidebb időre van szüksége ahhoz, hogy megismerkedjen ezzel az új szaggal, amelyre aztán hosszú időn át vissza tud emlékezni.
Egyedi molekulák szaglással való felismerését nyilvánvalóan az orrnak azok az egyedi receptorai hajtják végre, amelyek a szerves molekulák meghatározott funkcionális csoportjaira vagy részeire érzékenyek. Az egyik receptor például esetleg a COOH-ra érzékeny, egy másik a NH2-re és így tovább. (A C szenet, a H hidrogént, az O oxigént, az N nitrogént jelent.) A komplex molekulák különféle függelékei és kitüremlései a jelek szerint különböző molekuláris receptorokhoz tapadnak az orr nyálkahártyájában, és az összes funkcionális csoport receptorai együttesen adnak egyfajta kollektív szaglási képet a molekuláról. Ez egy rendkívül kifinomult érzékelési rendszer. A legbonyolultabb ilyenfajta, ember készítette eszköz, a gázkromatográfiás tömegspektrométer általában se nem olyan érzékeny, mint a véreb, se akkora megkülönböztetőképessége nincsen, pedig ez a technológia már jelentősen előrehaladott. Az állatok szaglórendszere az erős szelekciós nyomás miatt fejlődött jelenlegi kifinomult fokára. Párjának, ragadozóinak és zsákmányának gyors felderítése élet-halál kérdése a faj számára. A szaglóérzék nagyon ősi, és könnyen lehetséges, hogy az idegi alváz szintje fölötti korai evolúció nagy részét az efféle molekuláris felderítés felé ható szelekciós nyomás is serkentette: az agyban lévő jellegzetes szaglóbimbók a neokortex első alkotórészei közé tartoznak, amelyek az élet története során kifejlődtek (l. 6. ábra). Herrick egyenesen „rhinencephalonnak”, szaglóagynak nevezte a limbikus rendszert.
Az ember szaglóérzéke korántsem olyan fejlett, mint a vérebé. Agyunk nagy tömege ellenére szaglóbimbóink kisebbek, mint sok más állatéi, és nyilvánvaló, hogy a szaglás csekély szerepet játszik mindennapi életünkben. Az átlagos ember csak viszonylag kisszámú szagot tud megkülönböztetni, és bár repertoárunkon csak néhány szag szerepel, a szagok verbális leírása és analitikus felfogása nálunk, embereknél rendkívül szegényes. Valamely szagra való reagálásunk saját észlelésünkben nem is emlékeztet a szagot okozó molekula tényleges háromdimenziós struktúrájára. A szagérzékelés komplex kognitív feladat, amelyet bizonyos korlátok között jelentős pontossággal végre tudunk hajtani, de legjobb esetben is csak tökéletlenül, hiányosan tudunk leírni. És ha a véreb beszélni tudna, azt hiszem, ugyanilyen gyatrán tudná csak részletezni azt, amit olyan pompásan elvégez.
Ahogyan a szaglás az a fő eszköz, amelynek révén a kutya és sok más állat a környezetét érzékeli, úgy az ember számára az alapvető információs csatorna a látás. Mi, emberek olyan vizuális érzékenységre és megkülönböztetésekre vagyunk képesek, melyek legalább annyira imponálók, mint a véreb szaglóképessége. Képesek vagyunk például arcokat megkülönböztetni. Gondos megfigyelők akár tíz- vagy százezer különböző arcot is képesek megkülönböztetni, az ún. „Identikit” (fantomkép) pedig, amelyet az Interpol és a világ rendőrségei széles körben használnak, több mint tízmilliárd különböző arc rekonstruálására képes. Hogy ez a képesség milyen értékes a fennmaradás, a túlélés szempontjából, és különösen milyen értékes volt őseink számára, az elég világos. De gondoljuk csak meg: mennyire képtelenek vagyunk szavakkal leírni azokat az arcokat, amelyeket pedig tökéletesen képesek vagyunk felismerni. A bírósági vagy rendőrségi tanúk általában teljes kudarcot vallanak, amikor szóban kell leírniuk valakit, akivel előzőleg találkoztak, de pontosan felismerik ugyanazt a személyt, ha újra látják. És bár minden bizonnyal előfordultak esetek, amikor tévesen azonosítottak valakit, a bíróságok a jelek szerint hajlandók elfogadni felnőtt tanúk vallomását, ha arcok felismeréséről van szó. Gondoljuk csak meg, milyen könnyen felismerünk arcok hatalmas tömegében egy-egy „hírességet”; vagy hogy egy sűrű, rendezetlen névsorból hogyan ugrik ki tüstént a saját nevünk.
Az embernek és más állatoknak vannak igen kifinomult, nagy adatfelvevő kapacitású érzékelő- és kognitív képességei, amelyek egyszerűen megkerülik azt a verbális és analitikus tudatosságot, melyet igen sokan a teljes tudatnak tartanak. Ezt a másfajta tudást – nem verbális percepcióinkat és felismeréseinket – gyakran „intuitívnak” nevezik. Ez a szó nem azt jelenti, hogy „velünk született”. Senki nem születik agyába előre beültetett arcok tárházával. Az „intuitív” szó szerintem valamiféle zavaros bosszankodást hordoz magában, amiért nem vagyunk képesek megérteni, hogyan is jutunk hozzá az ilyesfajta tudáshoz. Ám az intuitív tudásnak rendkívül hosszú evolúciós történelme van; ha a genetikus anyagban lévő információt is figyelembe vesszük, akkor egészen az élet eredetéig nyúlik vissza. A megismerés két módja közül az egyik – az, amelyben kifejeződik a Nyugat ingerültsége az intuitív tudás létezése miatt – egészen friss evolúciós szerzemény. Az a racionális gondolkodás, amely teljesen verbális (mondjuk, hogy teljes mondatokkal jár), valószínűleg csak néhányszor tíz- vagy százezer éves. Sok ember a tudatos életében majdnem teljesen racionális, sok más ember pedig majdnem teljes egészében intuitív. Ez a két csoport ahelyett, hogy felismerné e kétféle kognitív képesség kölcsönös értékét, örökösen csúfolja egymást; még az udvariasabb vitákban is olyasféle jelzőket vagdos egymás fejéhez, mint „zavaros fejű” és „amorális”. Miért van hát gondolkodásunknak két különböző, pontos és egymást kiegészítő módja, amelyek ilyen gyatrán hangolódnak össze egymással?
Annak első bizonyítékát, hogy ez a kétféle gondolkodásmód másutt lokalizálódik az agykéregben, az agysérülések szolgáltatták. Ha a neokortex bal féltekéjének halántéki vagy falcsonti lebenyében sérülések vagy bevérzések keletkeznek, annak olyan jellegzetes következményei vannak, mint az írás, az olvasás, a beszéd és a számolás képességének leromlása. A jobb agyfélteke hasonló sérülései viszont a háromdimenziós látás, az alakfelismerés, a zenei képességek és a holisztikus gondolkodás leromlására vezetnek. Az arcfelismerés székhelye inkább a jobb agyfélteke, azok az emberek, akik „sose felejtenek el egy arcot”, a jobb oldali agyféltekéjükkel hajtják végre az alakfelismerést. A jobb oldali falcsonti lebeny sérülése néha azzal jár, hogy a páciens a saját arcát is képtelen felismerni a tükörben vagy a fényképen. Ezek a megfigyelések határozottan arra vallanak, hogy az általunk „racionálisnak” jellemzett funkciók főleg a bal agyféltekében, azok pedig, amelyeket „intuitívnak” tekintünk, a jobb agyféltekében helyezkednek el.
Ezen a vonalon a legjelentősebb új keletű kísérleteket Roger Sperry és munkatársai végezték a California Institute of Technology laboratóriumaiban. Megpróbálták grand mal epilepszia súlyos eseteit, melyekben a beteg gyakorlatilag állandó (óránként kétszeri, folyamatos) rohamokban szenved, a corpus callosum, a kérgestest átvágásával kezelni.


37. ábra

A kérgestest az idegrostoknak az a fő kötege, amely a neokortex jobb és bal féltekéjét összeköti (l. 37. ábra). Az operáció célja annak megakadályozása volt, hogy az egyik agyféltekében keletkező valamiféle elektromos vihar átterjedjen a központjától távol eső másik agyféltekére. Azt remélték, hogy az operáció után a két agyfélteke közül legalább az egyik mentes lesz a további rohamoktól. A műtét váratlan és örömteli eredménnyel járt: a rohamok gyakorisága mindkét agyféltekében drámaian csökkent – mintha előzőleg pozitív visszacsatolás működött volna köztük, és az egyik agyfélteke epilepsziás elektromos tevékenysége a kérgestesten keresztül a másik agyféltekét is izgatta volna.
Az ilyen „hasadt agyú” páciensek a műtét után felületesen nézve teljesen normálisnak látszanak. Egyesek közülük arról számolnak be, hogy a műtét előtt jelentkező eleven álmaik teljesen megszűntek. Az első ilyen páciens a műtét után egy hónapig nem tudott beszélni, de afáziája később megszűnt. A „hasadt agyú” betegek normális viselkedése és külső megjelenése önmagában is azt sugallja, hogy a kérgestestnek valami igen finom funkciója lehet. Adva van egy kétszázmillió idegrostból álló köteg, amely másodpercenként néhány milliárd bit információt dolgoz fel a két agyfélteke között, és a neokortex összes neuronjának körülbelül két százalékát tartalmazza: de amikor átvágják, látszólag nem történik Semmi. Azt hiszem, elég nyilvánvaló, hogy igazából jelentős változásoknak kellett bekövetkezniük, csakhogy ezeknek a változásoknak a felismerése mélyebb vizsgálódást igényel.


38. ábra

Amikor megfigyelünk egy tőlünk jobbra lévő tárgyat, mindkét szemünk az úgynevezett jobb oldali látómezőre néz, míg tőlünk balra lévő tárgyaknál a bal oldali látómezőre. Látóidegeink kapcsolási módja miatt a jobb oldali látómező feldolgozása azonban a bal agyféltekében, a bal oldalié pedig a jobb agyféltekében történik. Hasonlóképpen a jobb fülbe érkező hangokat is elsősorban a bal agyfélteke dolgozza fel, és vice versa, bár az azonos oldalon is folyik némi hangfeldolgozás (például a bal fülbe érkező hangoké a bal agyféltekében). A funkciók a primitívebb szagérzékelésben nem kereszteződnek: a bal oldali orrlyuk által felfedezett szagot kizárólag a bal agyfélteke dolgozza fel, ám az agy és a végtagok közötti információk megint csak kereszteződnek. A bal kézzel tapintott tárgyak érzékelése elsősorban a jobb agyféltekében történik, azt a jobb kéznek adott utasítást pedig, hogy írjon le egy mondatot, a bal agyfélteke dolgozza fel (l. 38. ábra). A beszédközpont az emberek kilencven százalékánál a bal agyféltekében van.


39. ábra

Sperry és munkatársai végrehajtottak egy elegáns kísérletsorozatot, amelyben a „hasadt agyú” páciensek jobb és bal agyféltekéjét külön-külön ingerlésnek tették ki. Az egyik tipikus kísérletben a kalapszalag szót villantják fel egy képernyőn – de a kalap a bal oldali, a szalag pedig a jobb oldali látómezőben van. A páciens azt mondja, látta a szalag szót, de nyilvánvaló, hogy – legalábbis verbális kommunikációs képessége szempontjából – fogalma sincs róla, hogy a jobb oldali agyféltekéje vizuális benyomást kapott a kalap szóról. Amikor megkérdezték tőle, miféle szalagról volt szó, a páciens találgatni kezdett: szalagcím, gumiszalag, szállítószalag.


40. ábra

De amikor hasonló kísérletekben arra kérték fel a pácienst, hogy írja fel, amit lát, de bal kézzel egy doboz belsejében, akkor a kalap szót körmölte oda. Keze mozgásából tudta, hogy írt valamit, de mivel nem látta, az információ nem juthatott el a bal agyféltekéjébe, amely a verbális képességeket ellenőrzi. Zavarba ejtő módon tehát le tudja írni, de nem tudja kimondani a választ.
Sok más kísérlet hasonló eredményekre vezetett. Az egyik kísérletben a páciens bal kézzel látóterén kívül eső háromdimenziós műanyag hetüket tapinthat ki. A betűkből csak egyetlen helyes angol szót lehet összeállítani, olyanokat, mint love vagy cup, ezeket a páciens össze is tudja rakni, mivel a jobb oldali agyféltekének is van némi gyenge, nagyjából az álombelivel összehasonlítható verbális képessége. De miután helyesen összerakta a szót, a páciens verbálisan még csak utalni is képtelen rá, hogy milyen szót rakott ki. Nyilvánvalónak látszik, hogy a „hasadt agyú” pácienseknél az egyik agyféltekének halvány fogalma is alig van arról, amit a másik agyfélteke megtudott.


41. ábra

A bal agyfélteke geometriai hasznavehetetlensége egészen bámulatos – ezt mutatja be a 41. ábra. Egy jobbkezes, hasadt agyú páciens háromdimenziós alakzatok egyszerű ábrázolásait csak a (gyakorlatlan) bal kezével volt képes pontosan lemásolni. A jobb agyfélteke geometriai felsőbbrendűsége azonban a jelek szerint manipulatív feladatokra korlátozódik, dominanciája nem áll fenn másfajta geometriai funkciók esetében, amelyekhez nincs szükség kéz-szem-agy koordinációra. Ezek a manipulatív geometriai tevékenységek a jelek szerint a jobb agyfélteke falcsonti lebenyében lokalizálódnak, ugyanazon a helyen, amely a bal agyféltekében a nyelvet szolgálja. M. S. Gazzaniga (State University of New York, Stony Brook) azt veti fel, hogy ez az agyféltekei specializáció azért jön létre, mert a nyelv még azelőtt kifejlődik a bal agyféltekében, mielőtt a kisgyerek alaposan megtanulná a manipulatív készségeket és a geometriai vizualizációt. Nézete szerint tehát a jobb agyfélteke geometriai specializációja késedelem okozta specializáció – a bal agyfélteke kompetenciája átirányítódott a nyelvre.
Egy anekdota szerint Sperry, egyik legmeggyőzőbb kísérletének befejezése után, estélyt adott, amelyre meghívott egy ép kérgestesttel rendelkező híres elméleti fizikust is. A pompás humorérzékéről ismert fizikus csöndesen végigülte az estélyt, és érdeklődéssel hallgatta Sperry beszámolóját a hasadt aggyal kapcsolatos észleleteiről. Telt-múlt az idő. a vendégek elszivárogtak, és Sperry már az utolsó vendégektől búcsúzkodott az ajtóban. A fizikus odanyújtotta neki a jobb kezét, megrázta Sperryét. és közölte vele, hogy rendkívül érdekes volt az este. Aztán egy kis sasszéval felcserélte jobb és bal lábának a helyzetét, odanyújtotta a bal kezét, és fojtott, magas hangon azt mondta: – És szeretném, ha tudná, hogy én is iszonyú jól éreztem magamat.
Amikor a két agyfélteke között megromlik a kommunikáció, a páciens gyakran megmagyarázhatatlannak tartja saját viselkedését, és nyilvánvaló, hogy még „jól és helyesen beszélve” sem tudja esetleg, hogy „mi a kérdésben az igazság”. (Vö. a Bevezetés előtti Phaidrosz-idézettel.) A két agyfélteke viszonylagos függetlensége a mindennapi életben is nyilvánvaló. Már említettük, milyen nehéz verbálisan leírni a jobb agyfélteke komplex percepcióit. A jelek szerint számos komplex fizikai mozgásfeladat megoldásában, ideértve a sportot is, a bal agyfélteke alig vesz részt. Jól ismert teniszező-„csel” például, hogy megkérdezik az ellenfelet, pontosan hová is teszi az ütőn a hüvelykujját. Gyakran megtörténik, hogy a bal agyféltekének erre a kérdésre fordított figyelme, legalábbis rövid időre, lerontja a játékát. A zenei képességek jó része is a jobb agyfélteke funkciója. Közhely, hogy egy dalt vagy más zenedarabot meg tudunk jegyezni úgy, hogy egyáltalán nem volnánk képesek a kottáját leírni. Zongorajáték esetén ezt úgy is jellemezhetjük, hogy nem mi tanultuk meg, hanem az ujjaink memorizálták a darabot.
Az efféle memorizálás nagyon komplex is lehet. Nemrégiben részt vehettem egy neves szimfonikus zenekar próbáján, ahol egy új zongoraversenyt próbáltak. Az ilyen próbákon a karmester ritkán kezdi az elején és megy végig a teljes darabon, mert a próbaidő drága, és az előadók értik a dolgukat, inkább csak a nehéz állásokra koncentrál. Mély benyomást tett rám, hogy a szólista művésznő nemcsak a teljes darabot tudta emlékezetből, hanem a zenemű bármely kért részén el tudta kezdeni, miután éppen csak belepillantott a partitúrába. Ez az irigylésre méltó készség a jobb és a bal agyfélteke funkcióinak a keveréke. Rendkívül nehéz egy soha nem hallott zeneművet úgy memorizálni, hogy az ember bármelyik taktusában be tudjon lépni. Számítógépes szóhasználattal a művésznő memóriájában „random access” (véletlenszerű megközelítésű) volt a zenemű, szemben a sorrendi megközelítéssel.
Jó példája ez annak, hogy a legnehezebb és legmagasabbra értékelt emberi tevékenységeknél milyen kooperáció áll fenn a bal és a jobb agyfélteke között. Alapvető fontosságú, hogy normális emberi lénynél ne becsüljük túl a kérgestest két oldalán elhelyezkedő funkciók szétválását. Egy olyan komplex kábelrendszernek, mint a corpus callosum, azt kell jelentenie – s ezt újra hangsúlyoznunk kell –, hogy az agyféltekék kölcsönhatása létfontosságú emberi funkció.
A kérgestest mellett van még egy idegkapcsolat a jobb és a bal agyfélteke közt, ez a commissura anterior. Ez sokkal kisebb a kérgestestnél (I. 37. ábra). és szemben a kérgestesttel, már a hal agyában is megvan. Embereken végzett agyhasítási kísérletekben, amikor a kérgestestet átvágják, de az idegfonatok elülső kereszteződését (a commissura anterior-t) nem, a szaglási információk kivétel nélkül mindig átjutnak egyik agyféltekéből a másikba. A jelek szerint néha némi vizuális és hallási információátvitel is előfordul a commissura anterior-on át, de ez kiszámíthatatlan, páciensenként változik. Ezek az észlelések összhangban állnak az anatómiával és az evolúcióval: a commissura anterior és a commissura hippocampi is (l. 37. ábra) mélyebben fekszik, mint a kérgestest, és a limbikus kéregben, illetve talán az agy egyéb ősi alkotórészeiben ad át információkat.
Érdekes módon különülnek el az emberekben a zenei és a verbális készségek. Azoknak a betegeknek, akiknek a jobb agyféltekéje megsérül, vagy azt részben eltávolítják, jelentősen megromlik a zenei képessége – de a verbális képessége nem – különösen dallamok felismerése és felidézése terén. Zenei olvasási képességük azonban sértetlen marad. Ez a jelek szerint tökéletes összhangban áll a leírt funkciók elkülönülésével: a zene memorizálása és értékelése együtt jár az auditív minták felismerésével és az inkább holisztikus, mintsem analitika hajlandósággal. Van rá némi bizonyíték, hogy a költészet is részben a jobb agyfélteke funkciója: egyes esetekben a páciens, miután a bal agyfélteke sérülése után afáziás lett, életében először, verseket kezd írni, ám ez, Dryden szavaival, talán „csak költészet”. A jobb agyfélteke továbbá, úgy látszik, nem tud rímelni.
A kéregfunkció elkülönülését vagy egyoldalúságát agykárosult betegekkel végzett kísérletek során fedezték fel. Ezek eredményei azonban a normális emberekre is érvényesek. Gazzaniga kísérleteiben nem károsodott agyú egyedeknek is mutatott szavakat úgy, hogy egyik felük a bal, másik felük a jobb látómezőbe esett (mint a „hasadt agyú” betegeknél), és ellenőrizte a szó rekonstrukcióját. Az eredmények azt mutatják, hogy a jobb félteke a normális agyban is nagyon csekély nyelvi feldolgozást végez, ehelyett amit megfigyelt, átküldi a kérgestesten át a bal agyféltekébe, és a teljes szó összerakása ott történik. Gazzaniga talált továbbá egy olyan „hasadt agyú” pácienst, akinek a jobb agyféltekéje meglepően jó nyelvi készségeket mutatott, ennek a páciensnek azonban kisgyerekkorában a bal agyféltekéjében, a halántéki és falcsonti régióban kóros agyi folyamat zajlott le. Mint már említettük, az agy az élet első két évében képes sérülés után áthelyezni funkciókat, de később már nem.
Robert Ornstein és David Galin, a San Franciscó-i Langley Porter Neuropszichiátriai Intézet munkatársai azt állítják, hogy amikor normális emberek analitikus szellemi tevékenységről szintetikus szellemi tevékenységre állnak át, a megfelelő agyféltekék EEG-aktivitása előre látható módon változik: amikor a kísérleti alany például fejben számol, akkor jobb agyféltekéje az „üresjáratban lévő” agyfélteke jellegzetes alfa-ritmusát mutatja. Ha ezt az eredményt igazolni lehet, fontos felfedezésnek bizonyulhat.
Ornstein érdekes analógiát kínál annak magyarázatára, hogy legalábbis mi, nyugatiak, miért létesítettünk annyi kapcsolatot a bal agyfélteke funkcióival, és olyan keveset a jobbéival. Szerinte a jobb agyfélteke funkcióiról való tudomásunk kicsit olyanféle, ahogy nappal képesek vagyunk látni a csillagokat. A Nap olyan fényes, hogy a csillagok láthatatlanok, unnak ellenére, hogy nappal éppúgy ott vannak az égen. mint éjszaka. Amikor a Nap lenyugszik, már észlelni tudjuk őket. Legfrissebb evolúciós szerzeményünk, a verbális képességek ragyogása ugyanígy elhomályosítja az intuitív jobb agyfélteke funkcióinak tudomásulvételét, amelyek pedig őseinknél óhatatlanul a világ észlelésének fő eszközei voltak.[35]
A bal agyfélteke egymás után dolgozza fel az információkat, a jobb agyfélteke szimultán módon, egyszerre több inputhoz férve hozzá. A bal agyfélteke sorban működik, a jobb párhuzamosan. A bal agyfélteke olyasféle, mint egy digitális számítógép, a jobb oldali mint egy analóg számítógép. Sperry fölvetette, hogy a két agyfélteke funkcióinak szétválása egy „alapvető inkompatibilitás” eredménye. Ma már talán csak főleg akkor vagyunk képesek közvetlenül érezni a jobb agyfélteke működését, amikor a bal agyfélteke „lenyugodott” – azaz álmainkban.
Az előző fejezetben fölvetettem, hogy az álomállapotnak alighanem egyik fontos oldala az, hogy éjszakára felszabadítja az R-komplexumnak azokat a folyamatait, amelyeket nappal túlnyomórészt elnyom a neokortex. De azt is említettem, hogy az álmok fontos szimbolikus tartalmai a neokortex jelentős részvételére vallanak, bár álmunkban gyakran megdöbbentően romlik az olvasási, írási, számolási és verbális emlékezőképességünk.
Az álmok szimbolikus tartalma mellett az álomképek más vonásai is arról tanúskodnak, hogy az álomfolyamatban jelen van a neokortex. Nekem például sokszor voltak olyan álmaim, amelyekben a kibontakozásra vagy cselekményük kritikus fordulatára csak azért volt lehetőség, mert az álomtartalomban jóval korábban – látszólag lényegtelen – kulcsmotívumok jelentek meg. Tehát az álom teljes cselekményszövésének az agyamban kellett lennie, amikor az álom elkezdődött. (Mellesleg Dement kimutatta, hogy az álombeli események megközelítőleg ugyanannyi ideig tartanak, mint a valódi életben tartanának.) Bár sok álomnak látszólag zűrzavaros a szerkezete, más álmok figyelemre méltóan jól strukturáltak, s erősen emlékeztetnek egy színdarabra.
Ma már felismertük azt a rendkívül tetszetős lehetőséget, hogy a neokortex bal agyféltekéje az álom állapotában el van fojtva, míg a jobb agyfélteke – mely igen jól ismeri a jeleket, de verbálisan csak kevéssé „írástudó” – jól működik. Lehet, hogy a bal agyfélteke sincs éjszaka teljesen kikapcsolva, csak éppen olyan feladatokat lát el, amelyek a tudat számára megközelíthetetlenné teszik: teljesen lefoglalja az hogy kihajigálja az adatokat a rövid távú memóriatárból – és eldöntse, mi maradjon meg a tartós memóriában.
Vannak rá ritka, de megbízható beszámolókból ismert esetek, hogy emberek álmukban oldottak meg nehéz intellektuális problémákat. Ezek közül talán a leghíresebb Friedrich Kekule német vegyész álma. 1865-ben a szerkezeti szerves kémia legnyomasztóbb és legrejtélyesebb problémája a benzolmolekula természete volt. Tulajdonságaik alapján már több egyszerű szerves molekula szerkezeiét levezették, és mindegyik lineáris volt, atomi alkotórészeik egyenes vonalban kapcsolódtak egymáshoz. Kekulé beszámolója szerint egy lófogatú omnibuszon szunyókált, amikor lineáris elrendezésű táncoló atomokat látott álmában. Aztán az atomlánc farka hirtelen hozzákapcsolódott a fejéhez, és egy lassan forgó gyűrűt alkotott. Amikor felébredt, és felidézte ezt az álomtöredéket, Kekulé tüstént rájött, hogy a benzolprobléma megoldása nem egy egyenes lánc, hanem egy szénatomokból álló hatszögletű gyűrű. Vegyük azonban észre, hogy ez merőben alakfelismerési művelet, nem pedig analitikus tevékenység. Szinte valamennyi álomállapotban létrejött híres kreatív alkotásra jellemző, hogy nem a bal, hanem a jobb agyfélteke tevékenysége volt.
Mint Erich Fromm amerikai pszichoanalitikus írta: „Nem kell-e számítanunk rá, hogy amikor meg vagyunk fosztva a külvilágtól, időlegesen visszaesünk az állatéhoz hasonló, ésszerűtlen lelkiállapotba? Sok mindent lehet e mellett a feltételezés mellett felhozni, és számos tudós vallotta azt a nézetet, miszerint az ilyen regresszió az álomállapot lényegi vonása, Platóntól egészen Freudig.” Fromm a továbbiakhan rámutat arra, hogy álomállapotban néha olyan felismerésekre jutunk, amelyek éber állapotunkban elkerültek minket. Én azonban azt hiszem, hogy ezek a felismerések mindig vagy intuitív, vagy alakfelismerése jellegűek. Az álomállapot „állatihoz hasonló” aspektusát az R-komplexum és a limbikus rendszer tevékenységének foghatjuk fel, az alkalmankénti ragyogó intuitív felismerést pedig a neokortex jobb féltekéje működésének. Mindkettő azért fordulhat elő, mert a bal agyfélteke gátló funkciói ilyenkor nagyrészt ki vannak kapcsolva. Ezeket a jobb féltekés felismeréseket Fromm „elfelejtett nyelvnek” nevezi – és tetszetősen érvel amellett, hogy ezekben rejlik az álmok, a tündérmesék és a mítoszok közös eredete.
Álmunkban néha tudatában vagyunk annak, hogy énünknek egy kis része derűsen figyel; gyakran az álom egyik sarkában lapul meg valamiféle megfigyelő. Agyunknak ez az „őrt álló” része az, amely időnként – néha egy lidérces álom kellős közepén – azt mondja nekünk: – Ez csak álom. – Ez az „őrálló” az, aki értékelni tudja egy finoman strukturált álombeli cselekmény drámai egységét. Az „őrálló” azonban az idő legnagyobb részében néma. Pszichedelikus drogokkal – például marihuánával vagy LSD-vel – szerzett tapasztalatok szerint a drogot használó személyek általánosan beszámolnak egy ilyen „őrálló” jelenlétéről. Az LSD-élmények szélsőségesen rémítők is lehetnek, többen is elmondták nekem, hogy az LSD élményében az ép ész és az őrültség közötti különbség teljes egészében az „őrállónak”, az éber tudat kicsiny, csöndes részének a folyamatos jelenlétén múlik.
Valaki beszámolt nekem egy olyan marihuánás élményéről, amikor tudatára ébredt a néma „őrálló” jelenlétének és furcsán nem helyénvaló voltának. Az „őrálló” ugyanis érdeklődve, időnként kritikus megjegyzésekkel reagált a marihuánás élmény kaleidoszkopikus álomképeire, de nem volt része azoknak. – Ki vagy te? – kérdezte meg tőle az illető némán. – Ki akarja tudni? – válaszolta az, ami az élményt nagyon hasonlóvá tette egy szufi vagy zen példázathoz. Ám informátorom kérdése csakugyan fogas kérdés. Én azt felelném rá, hogy a megfigyelő a bal agyfélteke kritikai képességeinek egy kicsiny része, amely a pszichedelikus élményekben sokkal inkább funkcionál, mint az álomélményekben, de bizonyos fokig mind a kettőben jelen van. A „Ki az, aki kérdez?” ősi kérdésére azonban ezzel még mindig nem adtunk választ – ez talán a bal agyféltekének egy másik összetevője.
Embernél és csimpánznál egyaránt észlelték, hogy a bal és a jobb agyfélteke halántéki lebenyei aszimmetrikusak, a bal agyfélteke egyik része lényegesen fejlettebb. Az emberi csecsemők ezzel az aszimmetriával születnek (amely már a terhesség huszonkilencedik hetében kialakul), ami arra utal, hogy a beszédnek a bal agyfélteke általi irányítása erős genetikus prediszpozíció. (Ennek ellenére a bal halántéklebenyükön sérülést szenvedett gyermekek életük első vagy második évében még képesek károsodás nélkül hasonló funkciót kifejleszteni a jobb agyfélteke megfelelő részében. Később ez az áthelyezés már nem lehetséges.) A lateralizáció (oldalhoz kötöttség) már a kisgyermekek viselkedésében észlelhető. Jobb fülükkel jobban meg tudják érteni a verbális dolgokat, a nem verbálisakat viszont a bal fülükkel (ezt a szabályszerűséget felnőtteknél is megtaláljuk). Hasonlóképpen a csecsemők átlagban több időt töltenek a tőlük jobbra lévő tárgyak nézésével, mint a tőlük balra lévő azonos tárgyakéval, és erősebb zaj vált ki reakciót belőlük, ha a bal fülükkel, mint ha a jobb fülükkel hallják. Bár a majmok agyában vagy viselkedésében efféle tiszta aszimmetriát még nem fedeztek fel. Dewson eredményei (I. 5. fejezet) arra vallanak, hogy a magasabb rendű főemlősöknél talán létezik némi ilyesfajta oldalirányultság, míg mondjuk a rhesusmajmoknál nincs bizonyíték a halántéklebenyek anatómiai aszimmetriájára. Kétségkívül úgy sejthetjük, hogy a csimpánzok nyelvi képességeit, ugyanúgy, mint az embernél, a bal oldali halántéklebeny irányítja.
Az ember kivételével a főemlősök szimbolikus kiáltásainak korlátozott készletét a jelek szerint a limbikus rendszer ellenőrzi; a limbikus rendszer elektromos ingerlésével mindenesetre a selyemmajmok és rhesusmajmok teljes vokális repertoárját elő lehet hívni. Az emberi nyelvet viszont a neokortex irányítja. Ezért az ember evolúciójában jelentőségteljes lépésnek kellett lennie, amikor a vokális nyelv feletti ellenőrzés a limbikus rendszerből átkerült a neokortex halántéklebenyébe, ami az ösztönös kommunikációról a tanult kommunikációra való átállást jelentette. A majmoknak az a meglepő képessége azonban, hogy meg tudják tanulni a gesztusnyelvet, továbbá a csimpánzagy lateralizációját sugalló adatok arra utalnak, hogy a főemlősöknél egy akaratlagos szimbolikus nyelv megszerzése nem új keletű találmány, hanem sok millió évre megy vissza. összhangban a Homo habilis belső koponyaöntvényében található Broca-dudor bizonyítékával.
A majomagy neokortexének az embernél a beszédet szabályozó térségében bekövetkezett sérülések nem rontják le a majmok ösztönös vokalizációját. Az emberi nyelv kialakulásának ezért egy lényegében új agyi rendszer kialakulásával, nem pedig a limbikus kiáltozások és hívogatások gépezetének átdolgozásával kellett együtt járnia. Az emberi evolúció egyes szakértői azt állították, hogy a nyelv megszerzése nagyon későn – talán csak az utolsó néhány tízezer év során – következett be, és az utolsó jégkorszak támasztotta kihívásokkal állt kapcsolatban. Ám az adatok a jelek szerint nem egyeztethetők össze ezzel a nézettel; ezenfelül az emberi agy beszédközpontjai annyira komplexek, hogy bajosan fejlődhettek ki az utolsó eljegesedés csúcspontja óta élt nagyjából ezer nemzedék során.
A bizonyítékok arra vallanak, hogy őseink agyában már több tízmillió éve volt neokortex, de egy olyan neokortex, amelyben a bal és a jobb agyféltekék egymáshoz hasonló, redundáns funkciókat töltöttek be. Azóta a felegyenesedett testtartás, a szerszámhasználat és a nyelv kifejlődése kölcsönösen előmozdították egymást, például a nyelvi képességeknek egy kis növekedése lehetővé tette a marokkövek fokozódó tökéletesedését, és vice versa. Az ennek megfelelő agyi evolúció, úgy tűnik, a két agyfélteke egyikének az analitikus gondolkodásra való specializálódása révén ment végbe.
Az eredeti redundancia mellesleg bölcs számítógép-tervezési elveket képvisel. Azok a mérnökök például, akik a Viking leszállóegységének fedélzeti memóriáját tervezték, anélkül hogy ismerték volna az agykéreg neuroanatómiáját, két teljesen egyforma, egyformán programozott számítógépet építettek bele. Komplexitásuk miatt a számítógépek között hamarosan különbségek kezdtek mutatkozni. A Viking Marsra érkezése előtt a számítógépeket intelligenciateszteknek vetették alá (egy nagyobb és okosabb számítógéppel, a Földről), majd a butábbik agyat kikapcsolták. Talán az emberi evolúció is hasonló módon járt el, és ezért lokalizálódnak oly nagyrabecsült racionális és analitikus képességeink a „másik” agyban – abban az agyban, amely nem felelt meg eléggé az intuitív gondolkodás követelményeinek. Az evolúció gyakran alkalmazza ezt a stratégiát. A szokásos evolúciós gyakorlat, amely az organizmusok bonyolultságának növekedésével növeli a genetikus információk mennyiségét, csakugyan a genetikus anyag egy részének megkettőződése, majd a redundáns készlet funkcióinak lassú specializálódása révén megy végbe.
Szinte kivétel nélkül az összes emberi nyelv beépített magába egy polaritást: a jobb felé való irányulást. A „jobb” fogalmához kapcsolódnak a törvényesség, a helyes viselkedés, a magasztos erkölcsi elvek, a szilárdság és a férfiasság fogalmai; a „bal” fogalmához kapcsolódnak viszont a gyöngeség, a gyávaság, a céltudatosság hiánya, a gonoszság és a nőiesség fogalmai. Az angolban például ilyen szavaink vannak, mint „rectitude” (becsületesség), „rectify” (helyrehozni), „righteous” (tisztességes), „righthand man” (valakinek a „jobb keze”), „dexterity” (ügyesség), „adroit” (a francia á droite-ból: ügyes), „rights” (jogok, mint például az emberi jogok kifejezésben) és az „in his right mind” (ép eszének birtokában) kifejezés.
A másik oldalon viszont (a szó szoros értelmében) ott van a „sinister” (baljós, majdnem pontosan a „bal”-t jelentő latin szóból), a „gauche” (ügyetlen, balkezes, a franciában pontosan a „bal”-t jelentő szó), a „gawky” (ügyetlen) és a „left-handed compliment” (kétes, szó szerint „balkezes” bók). Az orosz „nalevo” nem csak bajt jelent, hanem alattomosat is, az olasz „bal”, a „mancino” „álnok” is. „Bill of Left” (a bal joga) nem létezik.
Az egyik etimológia szerint a „left” a gyöngét vagy értéktelent jelentő angolszász „lyft”-böl származik. A jogi értelemben vett „right” (mint a társadalom szabályaival összhangban álló cselekmény) és a logikai értelemben vett „right” (mint a téves ellentéte) szintén közhely számos nyelvben. A jobb és a bal politikai használata a jelek szerint attól a pillanattól datálódik, amikor a nemesség ellensúlyaként jelentős politikai erők alakultak ki. A nemesek a király jobbján helyezkedtek el, a radikális törtetők – a kapitalisták – pedig a balján. Természetesen a nemesek képezték a királyi jobboldalt, hiszen maga a király is nemes volt, és a jobb oldalán volt a kegyelt pozíció. A teológiában pedig csakúgy, mint a politikában: „Az Isten jobb keze felől.”
A „jobb” és az „egyenes” között a kapcsolatok számos példájára találhatunk.[36] A mexikói spanyolban az „egyenesen előré”-t úgy mondják, hogy „jobb-jobbra”; a négerek amerikai angolságában „right on” a helyeslés kifejezése, gyakran egy ékesszólóan vagy ügyesen megfogalmazott érzésre. A „straight” „konvencionális”, „korrekt” vagy „illendő” jelentése közhely a mai angol közbeszédben. Az orosz nyelvben a jobb „pravo”, rokona a „pravdá”-nak, ami igazat jelent. Számos más nyelvben is van az „igaz”-nak olyan további jelentése, ami „egyenes”-et vagy „pontos”-at jelöl.
A Stanford-Binet-féle IQ-teszt megpróbálja megvizsgálni mind a bal, mind a jobb agyfélteke funkcióit. A jobb agyfélteke funkcióinak vizsgálatára szolgálnak az olyasféle tesztek, amelyekben a kísérleti alanyt arra kérik, próbálja meg megjósolni, milyen alakja lesz egy papírdarabnak, amit először többszörösen összehajtogatnak, aztán ollóval kivágnak belőle egy kis darabot; vagy hogy próbálja fölbecsülni, hány építőelem lehet egy olyan halomban, amelynek egyes részeit eltakarták a tekintete elől. Bár a Stanford-Binet-teszt kidolgozói igen hasznosnak találták az efféle geometriai felfogóképességre vonatkozó kérdéseket a gyermekek „intelligenciájának” megállapításánál, ugyanezek állítólag egyre fokozódó mértékben használhatatlanok a tizenévesek és a felnőttek IQ-tesztjeiben. Intuitív ugrások vizsgálatára minden bizonnyal kevés hely marad az efféle vizsgálatokban, hiszen – csöppet sem meglepő módon – az IQ-tesztek szintén erősen elfogultak a bal agyfélteke irányában.
A bal agyféltekének és a jobb kéznek az előtérbe helyezését támogató előítéletek hevessége engem olyasféle háborúra emlékeztet, amelyben az éppen hogy győztes fél átkereszteli a viaskodó feleket és a vitatott kérdéseket, hogy a következő nemzedékek minden nehézség nélkül eldönthessék, melyiknek tartoznak bölcs lojalitással. Amikor Lenin pártja még meglehetősen kicsiny frakció volt az orosz szocialisták közt, elnevezte bolsevik pártnak, ami oroszul többségi pártot jelent. Az ellenzék előzékenyen és félelmetesen ostobán elfogadta a mensevik, kisebbségi párt elnevezést. Másfél évtized leforgása alatt azzá is váltak. Hasonlóképpen a „jobb” és „bal” szavakhoz világszerte kapcsolódó asszociációkban is ott a bizonyság, hogy valamikor az emberiség történetében ádáz konfliktus zajlott köztük.[37] Mi kelthetett ilyen heves emóciókat?
Vágó- és szúrófegyverekkel vívott harcban – és az olyan sportágakban, mint az ökölvívás, a baseball és a tenisz – a jobb kéz használatát begyakorolt fél hátrányba jut, amikor váratlanul egy balkezessel kerül szembe. Egy karddal felfegyverzett rosszakaratú férfi ráadásul egészen közel férkőzhet az ellenfeléhez, és fegyvertelen jobbja még békésnek is látszhat. De mindezek a körülmények sem magyarázzák meg a bal kézzel szembeni széles és mély ellenérzést, sem a jobbkezes sovinizmusnak a hagyományosan nem hadviselő nőkre való kiterjesztését.
Az egyik – talán halvány – lehetőség ahhoz a tényhez kapcsolódik, hogy az iparosodás előtti társadalmakban nem volt vécépapír. Az emberi történelem legnagyobb részében és a világ számos részén még ma is az üres kezet használják a székelés utáni személyes higiéniára. Ez a pretechnologikus kultúrákban, a technika születése előtti társadalmakban az élet tényei közé tartozik, amiből nem következik, hogy azok, akik ezt a szokást követik, örülnek is neki, hiszen nemcsak esztétikailag taszító, hanem mások vagy önmaguk megfertőzésének a súlyos kockázatával is jár. Ez ellen a legegyszerűbb elővigyázatossági intézkedés tehát a másik kézzel üdvözölni és enni. A pretechnologikus emberi társadalmakban a jelek szerint kivétel nélkül a bal kezet használták ezekre a toalettcélokra, és a jobb kezet üdvözlésre és evésre. Ennek a konvenciónak az alkalmi megszegésére joggal néztek elborzadva. A kisgyerekeket súlyos büntetésekkel illették az uralkodó jobbkezességi konvenció megsértéséért, és még ma is sok idős ember él Nyugaton, akik emlékeznek arra az időre, amikor még azért is szigorúan megrótták őket, ha bal kézzel nyúltak a tárgyakért. Azt hiszem, mindez talán meg tudja magyarázni a „ballal” való kapcsolatok elleni heves ellenkezést, és azt a védekező, öndicsérő dagályosságot, amely a „jobbhoz” való kapcsolathoz fűződik, és közhely a mi jobbkezes társadalmunkban. Ez a magyarázat azonban azt nem magyarázza meg, miért választottuk eredetileg a jobb és a bal kezet ezekre a sajátos funkciókra. Lehetne azzal érvelni, hogy statisztikusara ötven százalék az esélye annak, hogy a toalettfunkciók a bal kézre jussanak. De ekkor azt várhatnánk, hogy két társadalom közül az egyik igazságos legyen a bal kézhez, ténylegesen azonban ilyen társadalmak a jelek szerint nincsenek. Egy olyan társadalomban, ahol az emberek legnagyobb része jobbkezes, az olyan precíziós feladatokat, mint az evés és a harc, az előnyben részesített kézre bízzák, így a toalettfunkciók szükségképpen a bal kézre maradnak. Ez azonban szintén nem magyarázza meg, hogy a társa dalom miért jobbkezes. A magyarázatnak, a legalapvetőbb értelemben, másutt kell rejlenie.
A legtöbb feladatnál előnyben részesített kezünk és a beszédet irányító agyfélteke között nincs közvetlen kapcsolat, és a balkezesek többségének balkezessége ellenére alighanem a bal agyféltekében van a beszédközpontja, bár ez vitatott kérdés. Ennek ellenére a jobb- és balkezesség létét önmagában is az agy lateralizációjával kapcsolatos jelenségnek vélik. Egyes bizonyítékok arra utalnak, hogy a balkezeseknél nagyobb a valószínűsége az olyan bal agyféltekés funkciókkal összefüggő problémáknak, mint az írás, az olvasás, a beszéd és a számolás, viszont a balkezesek ügyesebbek az olyan jobb agyféltekés funkciókban, mint a képzelet, az alakfelismerés és általában a kreativitás.[38] Egyes adatok arra mutatnak, hogy az ember genetikailag hajlamos a jobbkezességre. Például a terhesség harmadik és negyedik hónapjában a magzatoknak több ujjlenyomat-barázdájuk van a jobb kezükön, mint a bal kezükön, és ez a túlsúly a magzati élet során és a születés után is fennáll.


42. ábra

Az australopitecusfélék jobb- vagy balkezességéről azok a fosszilis páviánkoponyák adnak tájékoztatást, amelyeket az embernek ezek a korai rokonai csont- vagy fabunkóval törtek be. Raymond Dart, az australopitecus fosszíliák felfedezője, arra a következtetésre jutott, hogy körülbelül húsz százalékuk volt balkezes, ami durván megfelel a balkezesség modern embernél észlelt arányának. Ezzel szemben míg más állatok gyakran mutatnak erős mancspreferenciákat, előnyben részesített mancsuk majdnem egyforma valószínűséggel éppúgy lehet a bal, mint a jobb.
A jobb-bal megkülönböztetés mélyen visszanyúlik fajunk múltjába. Nem tudom, vajon az agy két féltekéje, a racionális és az intuitív közötti csata enyhe fuvallata nem bukkant-e felszínre a jobbot és a balt jelölő szavak polarizációjában, hiszen a verbális agyfélteke az, amely a jobb oldalt ellenőrzi. Lehet, hogy a jobb oldal nem is ügyesebb, ám biztosan jobb a sajtója. A bal agyfélteke a jelek szerint defenzívában érzi magát – furcsa módon bizonytalan – a jobb agyféltekével szemben, márpedig ha ez így van, akkor az intuitív gondolkodás verbális kritikája gyanússá válik, ami az indítóokait illeti. Sajnos minden okunk megvan azt hinni, hogy a jobb oldali agyféltekének hasonló – természetesen nem verbálisan kifejezettrossz érzései vannak a bal agyféltekével kapcsolatban.
Elismerve mindkét gondolkodási mód, a bal és a jobb agyféltekés gondolkodás érvényességét, fel kell tennünk a kérdést, vajon egyformán hatékonyak és hasznosak-e új körülmények közt. Nem kétséges, hogy a jobb agyfélteke intuitív gondolkodása olyan mintákat és kapcsolatokat is érzékelhet, amelyek a bal agyfélteke számára túlságosan nehezek, ám mintákat fedezhet fel ott is, ahol azok nem léteznek. A szkeptikus és cinikus gondolkodás nem jellemző a jobb agyféltekére. A más eszmékkel nem ötvözött jobb agyféltekés tanok pedig – különösen amikor új és próbára tevő körülmények között találják ki őket – tévesek vagy paranoidok is lehetnek.
Stuart Dimond, a walesi Cardiff egyetemének pszichológusa nemrégiben kísérletei során különleges kontaktlencséket alkalmazott, és így mutatott be filmeket külön-külön csak a jobb vagy csak a bal agyfélteke számára. Normális kísérleti alanyok esetében persze az egyik agyféltekébe érkező információk a kérgestest útján a másik agyfélteke számára is átadódhatnak. A kísérleti alanyokat arra kérték fel, hogy emocionális tartalmuk szempontjából értékeljék a különféle filmeket. A kísérletekből figyelemre méltó tendencia bontakozott ki: a jobb agyfélteke hajlamos kellemetlenebbnek, ellenségesebbnek, sőt undorítóbbnak tekinteni a világot a bal agyféltekénél. A cardiffi pszichológusok úgy találták továbbá, hogy amikor mindkét agyfélteke működik, akkor emocionális reakcióink nagyon hasonlók a bal agyfélteke kizárólagos reakcióihoz. A jobb agyfélteke negatívizmusát a mindennapi életben nyilvánvalóan erősen mérsékli a könnyedebb bal agyfélteke. Ám a jobb agyféltekében mintha ott lappangana egy sötét és gyanakvó érzés, ami némileg megmagyarázhatja bal agyféltekés énünk antipátiáját a bal kéz és a jobb agyfélteke „baljóssága” iránt.
A paranoid gondolkodás esetében az illető személy azt hiszi, hogy összeesküvést – azaz valami rejtett (és rosszindulatú) mintát – fedezett fel barátai, üzlettársai vagy kormányzata viselkedésében, amikor a valóságban ilyen minta nem létezik. Ám ha csakugyan létezik ilyen összeesküvés, akkor az illető mélységesen szoronghat, de gondolkodása nem szükségképpen paranoiás. Híres volt James Forrestalnak, az USA első nemzetvédelmi miniszterének esete. Forrestal a második világháború végén meg volt győződve róla, hogy minden lépését izraeli titkos ügynökök követik. Orvosai, akik viszont meg voltak győződve róla, hogy ez egy képtelen fixa idea, paranoiásnak diagnosztizálták, és bezáratták a Walter Reed katonai kórház egyik felső emeletére, ahonnan aztán kiugrott és meghalt (részben a nem megfelelő kórházi felügyelet miatt, mert a személyzet túlságosan meghunyászkodott magas rangja előtt). Később azonban kiderült, hogy csakugyan izraeli ügynökök követték, akik attól féltek, hogy titkos egyezségre jut az arab országok képviselőivel. Forrestalnak más problémái is voltak, de az, hogy helytálló észlelését paranoiának bélyegezték, biztosan nem segített az állapotán.
Gyors társadalmi változások idején óhatatlanul kialakulnak összeesküvések, mind a változás pártján állók, mind a status quo védelmezői között (az újabb amerikai politikai történelemben inkább az utóbbiak, mint az előbbiek közt). Összeesküvést felfedezni ott, ahol nincs összeesküvés, a paranoia tünete, felfedezni őket, amikor vannak, a lelki egészség jele. Egy ismerősöm azt mondja: – Ha a mai Amerikában nem vagy egy kicsit paranoid, akkor elment az eszed. – Ez a megjegyzés azonban az egész földgolyóra érvényes.
Hogy a jobb agyféltekéből kikerülő mintázatok valódiak-e vagy képzeltek, semmi módon nem dönthető el, amíg alá nem vetjük őket a bal agyfélteke vizsgálatának. Másfelől a pusztán kritikai gondolkodás intuitív felismerések és az új minták keresése nélkül steril, és kudarcra van kárhoztatva. Komplex problémák megoldása változó körülmények közt mindkét agyfélteke tevékenységét megköveteli: a jövő útja a kérgestesten át vezet.
A különböző kognitív funkciókból eredő különböző viselkedés egyik példája – a sok közül – a vér látványára való jól ismert emberi reakció. Sokan közülünk émelyegnek, undorodnak, sőt elájulnak, amikor meglátják, hogy valaki erősen vérzik. Ennek az oka szerintem világos: az évek során saját vérzésünket fájdalommal, sérüléssel és testi épségünk megsértésével asszociáltuk, és amikor azt lábuk, hogy valaki más vérzik, rokonszenvező vagy a másik helyzetébe helyezkedő fájdalmat érzünk. Majdnem bizonyosan ez az oka annak, hogy a vörös színt a veszély vagy a „megállj” jelzésére használják számos különféle emberi társadalomban.[39] (Ha a vérűnkben zöld volna az oxigént hordozó pigment – biokémiailag zöld is lehetne –, akkor mindnyájan a zöldet tartanánk a veszély jelének, és mulatnánk a gondolaton, hogy erre a vöröset is lehetne használni.) A képzett orvosnak viszont egészen másfajta percepciói vannak a vér láttán. Melyik szerv sérülhetett meg? Mennyire bőséges a vérzés? Vénás vagy artériás vérzésről van-e szó? Nem kell-e szorítókötést alkalmazni? Mindezek a kérdések a bal agyfélteke analitikus funkciói. Komplexebb és analitikusabb kognitív folyamatra van szükség hozzájuk annál az egyszerű asszociációnál, amely szerint a vérzés egyenlő a fájdalommal, és sokkal gyakorlatiasabbra is annál. Ha én sebesülnék meg, sokkal inkább lennék egy hozzáértő orvos társaságában, aki hosszú tapasztalata révén majdnem teljesen immunis lett a véres látványra, mint egy együttérző barátéban, aki elájul a vér láttán. Lehet, hogy az utóbbinak ez erős motivációt ad arra, hogy ne sebezzen meg másokat, de az előbbi segíteni tud, ha valaki megsebesül. Ideálisan strukturált faj esetében ez a két teljesen különböző magatartás egyidejűleg lépne fel ugyanabban az egyénben: és legtöbbünkben pontosan ez is történik. A kétféle gondolkodásmód komplexitása nagyon különböző, de egymást kiegészítő túlélési-fennmaradási értékük van.
Az intuitív gondolkodásnak az analitikus gondolkodás világos következtetéseivel való időnkénti szembenállására tipikus példa D. H. Lawrence véleménye a Holdról. „Hiába mondjátok nekem, hogy az egy halott szikla az égen! Én tudom, hogy nem az.” És a Hold csakugyan több, mint egy halott szikla az égen. Gyönyörű, romantikus asszociációkat hordoz, árapályt mozgat, még az is lehet. hogy végső soron az emberi menstruációs ciklus időzítését is befolyásolja. Ám kétségkívül egyik tulajdonsága az is, hogy egy halott szikla az égen. Az intuitív gondolkodás egész jól működik azokon a területeken, amelyeken előzőleg már személyes vagy evolúciós tapasztalatokat szereztünk. De az új területeken – az olyanokon, mint a közeli égitestek természete – az intuitív gondolkodásnak nem szabad túlságosan magabiztosnak lennie állításaiban, és készségesen alkalmazkodnia kell azokhoz a felismerésekhez, amelyeket a racionális gondolkodás erőszakol ki a természettől. Mindezt adottnak véve, a racionális gondolkodás folyamatai azonban nem öncélúak, hanem az emberiség javának nagyobb összefüggésében kell felfogni őket; a racionális és analitikus törekvések természetét és irányát jelentős mértékben végső emberi vonatkozásaiknak kell meghatározniuk, amelyeket az intuitív gondolkodás tár fel.
A természettudományt bizonyos értelemben úgy írhatjuk le, mint a természetre alkalmazott paranoid gondolkodást: természeti összeesküvéseket keresünk, kapcsolatokat látszólag összefüggéstelen adatok közt. Célunk az, hogy mintákat vonatkoztassunk el a természetből (jobb agyféltekés gondolkodás). csakhogy a felvetett minta sokszor ténylegesen nem vág össze az adatokkal, így az összes felmerült mintát kritikai elemzésnek kell alávetnünk (bal agyféltekés gondolkodás). Minták keresése kritikai analízis nélkül, illetve merev szkepticizmus, minták keresése nélkül – egy tökéletlen tudomány ellentétes pólusai. A tudás hatékony keresése mindkét funkciót megköveteli.
A differenciálszámítás, a newtoni fizika és a geometriai optika mind alapvetően geometriai levezetésekből származtak, és napjainkban főleg analitikus énekkel tanítják és bizonyítják őket: a matematika és a fizika megalkotása sokkal inkább jobb agyféltekés funkció, mint a tanítása. Ez napjainkban is teljesen általános jelenség. A fontos természettudományos felismerések jellegzetesen intuitívek, és ugyancsak jellegzetesen lineáris-analitikus levezetésekkel írják le őket a tudományos dolgozatokban. Ebben nincs semmiféle anomália: ez többé-kevésbé pontosan az, aminek lennie kell. A kreatív alkotásnak jelentős jobb agyféltekés alkotórészei vannak, de az eredmények érvényességére vonatkozó érvek főként a bal agyfélteke funkciói.
Albert Einstein megdöbbentő, az általános relativitáselmélet középpontjában álló felismerése az volt, hogy a gravitációt értelmezhetjük úgy is, hogy az összevont Riemann-Christoffel-tenzort egyenlővé tesszük zérussal. De ezt az elképzelést csak azért fogadták el, mert ki lehetett dolgozni az egyenlet részletes matematikai következményeit, amiből kiderült, hol különböznek előrejelzései a newtoni gravitáció előrejelzéseitől, s aztán kísérleteket lehetett folytatni annak tisztázására, hogy maga a természet melyik értelmezésre szavaz. A természet három emlékezetes kísérletben – a Nap közelében elhaladó csillagok fényének eltérülése; a Naphoz legközelebb lévő bolygó, a Merkúr pályájának mozgása; és a színképvonalak erős gravitációs térben való vöröseltolódása – Einstein mellett szavazott. Ám ezek nélkül a kísérleti bizonyítékok nélkül nagyon kevés fizikus fogadta volna el az általános relativitást. A fizikában számos majdnem ezzel összehasonlíthatóan briliáns és elegáns hipotézis merült fel, amelyeket el kellett vetni, mert nem állták ki a kísérletek próbáját. Szerintem jelentős mértékben javulna az ember állapota, a condition humaine, ha társadalmi, politikai, közgazdasági, vallásos és kulturális életünknek is rendszeres részévé válna a hipotézisek szembeállítása a kísérletekkel, és ha utánuk hajlandók volnánk elvetni az elvetélt hipotéziseket.
Nem ismerek a természettudományokban olyan jelentős előrehaladást, amely ne követelte volna meg mindkét agyfélteke jelentős részvételét. Nem áll ez a művészetre, ahol, úgy látszik, nem léteznek olyan kísérletek, melyek révén hozzáértő, művészetszerető és elfogulatlan megfigyelők egymás kölcsönös megelégedésére meg tudnák állapítani, hogy melyek a nagy műalkotások. A példák százai közül azt venném elő, hogy a vezető francia műkritikusok, folyóiratok és múzeumok a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején in toto elutasították a francia impresszionizmust – ma pedig ugyanezek az intézmények ugyanazokról a művészekről általánosan úgy vélik, hogy mesterműveket alkottak. Talán egy évszázad múlva az inga újra irányt változtat majd.
Ez a könyv maga is egy mintafelismerési gyakorlat, kísérlet arra, hogy megértsünk valamit az emberi intelligencia természetéből és evolúciójából, ehhez a természettudományok és a mítoszok gazdag választékából származó kulcsokat használva. Jelentős részében mindez a jobb agyfélteke tevékenysége: a könyv írása közben újra meg újra felébredtem az éjszaka kellős közepén vagy a kora hajnali órákban egy-egy új felismerés enyhe örömére. Ám hogy ezek a felismerések valódiak-e – és azt hiszem, sok közülük alapvető revízióra szorul –, az attól függ, milyen jól funkcionált a bal agyféltekém (továbbá attól is, hogy vajon nem azért tartottam-e ki bizonyos nézetek mellett, mert nem volt tudomásom az őket megcáfoló bizonyítékokról). Írása során ismételten úgy érzékeltem e könyv létét, mint valamiféle metapéldát, amely elképzelésében és megvalósításában egyaránt saját tartalmát illusztrálja.
A tizenhetedik században két teljesen különböző módja volt a matematikai mennyiségek közötti kapcsolatok leírásának: az ember felírhatott egy algebrai egyenletet, vagy felrajzolhatott egy görbét. Amikor René Descartes felfedezte az analitikus geometriát, kimutatta a matematikai világ e két nézőpontjának a formai azonosságát. Az algebrai egyenletek az analitikus geometria révén grafikusan ábrázolhatókká váltak. (Descartes mellesleg anatómus is volt, aki a funkciók agyi lokalizációjával foglalkozott.) Az analitikus geometria ma a tizedik osztályban tanított közhely, ám a tizenhetedik században briliáns fölfedezés volt. Egy algebrai egyenlet azonban archetipikusan a bal agyfélteke konstrukciója, míg egy szabályos geometriai görbe, az egymással kapcsolatban álló pontok elrendeződésének mintázata, jellegzetesen a jobb agyfélteke terméke. Bizonyos értelemben így az analitikus geometria a matematika kérgesteste. Napjainkban egész sor tan vagy ellentétben áll egymással, vagy hiányzik köztük a kölcsönös interakció. Egyes fontos esetekben itt bal agyféltekés nézetek állnak szemben jobb agyféltekés nézetekkel. Égető szükségünk lenne rá, hogy karteziánus módon összekapcsoljunk látszólag egymással kapcsolatban nem álló vagy ellentétes tanokat.
Azt hiszem, kultúránk és minden más emberi kultúra legjelentősebb kreatív tevékenységeit – a jogi és etikai rendszereket, a képzőművészeteket és a zenét, a természettudományt és a technikát – csak a jobb és a bal agyfélteke együttműködő munkája tette lehetségessé. A kreatív alkotások, még ha csak ritkán és csak kevesek foglalkoztak is velük, megváltoztattak minket, és megváltoztatták a világot. Talán azt mondhatnánk, hogy az emberi kultúra a kérgestest funkciója.

 

 

 

8. AZ AGY JÖVŐBENI EVOLÚCIÓJA

A jövőnek az a dolga, hogy veszélyes legyen... A civilizáció olyan folyamatokkal lép a legnagyobbakat előre, amelyek hajszál híján elpusztítják azokat a társadalmakat, amelyekben megjelennek,

ALFRED NORTH WHITEHEAD
Eszmei kalandozások

 

Az intellektus hangja halk hang, de nem nyugszik addig, amíg meghallgatást nem talál. Végső soron, számtalan visszautasítás után, sikert arat. Ez egyike ama néhány dolognak, amiben az ember az emberiség jövőjét illetően optimista lehet.

SIGMUND FREUD
Egy illúzió jövője

 

Az emberi elme mindenre képes – mert minden benne van, a teljes múlt éppúgy, mint az egész jövő.

JOSEPH CONRAD
A sötétség szíve

 

Az emberi agy a jelek szerint holmi feszengő fegyverszünet állapotában van, alkalmi csetepatékkal és ritka csatákkal. Az a tény, hogy az agynak bizonyosfajta viselkedésre prediszponáló alkotórészei vannak, nem ok a fatalizmusra vagy a kétségbeesésre: az egyes komponensek viszonylagos fontossága jelentős mértékben ellenőrzésünk alatt áll. Az anatómia nem végzet, bár nem is lényegtelen. Legalább egyes elmebetegségeket már képesek vagyunk megérteni az egymással vetélkedő idegi részek konfliktusainak fogalmai keretében. Az alkotórészek közötti kölcsönös elfojtás számos irányba hat. Beszéltünk már az R-komplexum limbikus és neokortexes elfojtásáról, de a társadalom révén az R-komplexum is elnyomhatja a neokortexet, és az egyik agyfélteke a másikat.


43. ábra

Az emberi társadalmak általában nem újító jellegűek, hanem hierarchikusak és ritualisztikusak. A változásra irányuló javaslatokat gyanakodva fogadják, mert a rituálé és a hierarchia kellemetlen módosulását ígérik: a rituálé egyik készletének másikra való kicserélését vagy talán egy kevésbé szertartásos, kevésbé strukturált társadalom létrejöttét vonják maguk után. Ám mégis vannak idők, amikor a társadalmaknak meg kell változniuk. „A nyugodt múlt dogmái nem felelnek meg a viharos jelennek”, fogalmazta meg Abraham Lincoln az igazságot. Az amerikai és más társadalmakban az átalakítási kísérletek során nagyrészt az okozza a nehézséget, hogy a változásnak ellenállnak azok a csoportok, amelyeknek érdekük fűződik a status quo fenntartásához. A jelentős változások esetleg megkövetelnék azt, hogy aki jelenleg magas helyet foglal el a hierarchiában, sok-sok lépcsőfokkal lejjebb kerüljön. Az illetők ezt nem tartják kívánatosnak, és ellenállnak.
Némi változás, sőt jelentős változás mégis látható azonban a nyugati társadalomban – minden bizonnyal nem elegendő, mégis több, mint majdnem minden más társadalomban. A régebbi, statikusabb kultúrák sokkal inkább ellenállnak a változásnak. Colin Turnbull Az erdő népe (The forest people) című könyvében megrendítően ír arról a nyomorék pigmeus kislányról, akinek az odalátogató antropológusok átadtak egy elképesztő technikai újítást: a mankót. Annak ellenére, hogy a találmány sokat enyhített a kislány szenvedésein, a felnőttek, beleértve a kislány szüleit is, nem mutattak különösebb érdeklődést a találmány iránt.[40] A hagyományos társadalmakban sok más esete is akad az újdonságokkal szembeni türelmetlenségnek: sok különféle idevágó példát hozhatnánk fel olyan emberek életéből, mint Leonardo, Galilei, Erasmus, Darwin vagy Freud.
A statikus állapotban lévő társadalmak tradicionalizmusa általában nem adaptív jellegű: kulturális formáik sok-sok nemzedéken át, keservesen fejlődtek ki, és tudják róluk, hogy jól beváltak. A mutációkhoz hasonlóan minden véletlenszerű változás valószínűleg kevésbé válna be. Ám ugyancsak a mutációkhoz hasonlóan, szükség van változásokra, ha új környezeti körülményekhez kell alkalmazkodni. Olyan időkben, melyeket sebesen változó külső fizikai és társadalmi környezet jellemez – mint a mi korunkat is –, a változás elfogadása és a hozzá való igazodás alkalmazkodó, adaptív jellegű, míg a statikus környezetben élő társadalmaknál nem az. A vadászó-gyűjtögető életstílusok történelmünk legnagyobb részében jól szolgálták az emberiséget, és azt hiszem, félreérthetetlen bizonyítékok szólnak amellett, hogy az evolúció bizonyos értelemben éppen egy ilyen kultúrára tervezett bennünket. Amikor felhagyunk a vadászó-gyűjtögető élettel, kilépünk fajunk gyermekkorából. A vadászó-gyűjtögető és a magas technológiájú társadalmak egyaránt a neokortex termékei. Mi már visszafordíthatatlanul rátértünk az utóbbi ösvényre, de még időbe telik, amíg ezt meg is szokjuk.


44. ábra

Anglia szülöttei között figyelemre méltóan sok tehetséges, több tudományágban járatos kutató és tudós akadt. A legutóbbi időkben közéjük tartozott Bertrand Russell, A. N. Whitehead, J, B. S. Haldane J. D. Bernal és Jacob Bronowski. Russell ehhez azt a megjegyzést fűzte, hogy az ilyen tehetséges egyedek kifejlődéséhez a gyermekkorban szükség van egy olyan periódusra, amikor a gyereket alig vagy egyáltalán nem szorítják konformizmusra, amikor fejlődhet, és azzal foglalkozhat, ami érdekli, legyen az akármilyen szokatlan vagy bizarr. Szerintem az a társadalmi konformitásra irányuló erős nyomás, melyet az Egyesült Államokban – és még inkább a Szovjetunióban, Japánban és a Kínai Népköztársaságban – a kormányzat és a mintaadó csoportok az egyénre gyakorolnak, alighanem az egyik oka annak, hogy ezekben az országokban aránylag jóval kevesebb polihisztor akad. Továbbá szerintem arra is vannak bizonyítékok, hogy e tekintetben Angliában is erős jelenleg a hanyatlás.
Különösen ma, amikor az emberi fajnak annyi nehéz és komplex problémával kell szembenéznie, kétségbeejtő szükség lenne a széles látókör és a hatékony gondolkodás kifejlődésére. Valamiféle módot kellene rá találnunk – ami összeegyeztethető mindezeknek az országoknak a demokratikus ideáljaival –, hogy emberségesen és gondosan előmozdítsuk a különlegesen ígéretes fiatalok intellektuális fejlődését. Ehelyett ezen országok oktatási és vizsgarendszerében többnyire az oktatási folyamat szinte hüllőszerű ritualizálásával találkozunk. Néha eltűnődöm rajta, hogy a jelenlegi amerikai televíziós és filmkínálatban elburjánzott szex és agresszió nem azt a tényt tükrözi-e, hogy míg az R-komplexum mindannyiunkban jól fejlett, számos neokortexes funkciónk részben az iskola és a társadalom represszív természete miatt, ritkábban jut kifejezésre, kevésbé megszokott, és nincs eléggé megbecsülve.
Az utóbbi néhány évszázad hallatlan társadalmi és technikai változásainak következtében a világ nem működik jól. Nem élünk hagyományos és statikus társadalmakban, de kormányaink, ellenállva a változásnak, úgy tesznek, mintha azokban élnénk. Hacsak nem pusztítjuk el magunkat teljesen, a jövő azoké a társadalmaké lesz, amelyek nem hagyják ugyan figyelmen kívül lényünk hüllőszerű és emlősalkotórészeit, de lehetővé teszik természetünk jellegzetesen emberi alkotóelemeinek felvirágzását: azoké a társadalmaké, amelyek inkább a sokféleséget bátorítják, mintsem a konformitást; azoké a társadalmaké, amelyek hajlandók különféle társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális kísérletekbe anyagi erőforrásokat beruházni, és készek föláldozni a rövid távú előnyöket a hosszú távú haszon érdekében; azoké a társadalmaké, amelyek az új eszméket a jövőbe vezető finom, kényes és mérhetetlenül értékes ösvényeknek tekintik.
Ha az agyat jobban megértjük, az egy szép napon kihathat az olyan konfliktust okozó társadalmi kérdésekre is, mint a halál definíciója vagy az abortusz elfogadhatósága. A jelenlegi nyugati etika a jelek szerint azt diktálja, hogy jó okkal megengedhető az emberen kívül más főemlősök és minden bizonnyal más emlősök megölése; de (egyének számára) hasonló körülmények közt megengedhetetlen, hogy más embereket megöljenek. Ebből az a logikus következtetés adódik, hogy az emberi agy jellegzetesen emberi tulajdonságai jelentik a különbséget az ember és az állat közt. Így ha a neokortex lényeges részei még funkcionálnak, a kómában lévő betegről minden bizonnyal azt kell mondanunk, hogy emberi értelemben véve él, még ha egyéb testi vagy neurológiai funkciói súlyosan károsodtak is. Másfelől viszont azt az egyébként élő pácienst, aki semmiféle jelét nem adja neokortikális tevékenységeknek (ideértve az alvás közbeni neokortikális tevékenységeket is), emberi értelemben már halottnak tekinthetjük. Számos ilyen esetben a neokortex már irreverzibilisen tönkrement, de a limbikus rendszer, az R-komplexum és az alsó agytörzs még működik, és az olyan alapvető funkciók, mint a légzés és a vérkeringés, nem szenvedtek károsodást. Azt hiszem, további munkára van szükség az emberi agy fiziológiája terén, mielőtt a halál jól megalapozott jogi definíciója általánosan elfogadhatóvá válna, de az efféle definícióhoz vezető út nagy valószínűséggel olyan meggondolásokon át fog vezetni, amelyek a neokortexet szembeállítják az agy többi alkotórészével.
Hasonló gondolatok segíthetnének annak a heves abortuszvitának a megoldásában is, amely az 1970-es évek végén lobbant fel Amerikában, s amelyet mindkét oldalról szélsőséges indulatok és az ellentétes nézetek teljes tagadása jellemeznek. Az egyik szélsőség álláspontja szerint a nőnek veleszületett joga, hogy „rendelkezzék a saját testével”, és ez, mint mondják, magában foglalja a méhmagzata halála fölötti rendelkezést is, különféle okokból, köztük pszichológiai ellenérzésből, vagy abból a gazdasági megfontolásból, hogy nem képes fölnevelni a gyermekét. A másik szélsőség számára létezik egy „élethez való jog”, és szerintük még egy zigóta, az első embrionális osztódás előtt álló megtermékenyített petesejt megölése is gyilkosság, mert a zigótának megvan a „potenciálja” ahhoz, hogy emberi lénnyé váljon. Tudom, hogy egy ilyen indulatokkal terhes kérdésben valószínűleg semmiféle megoldási javaslat nem fog tapsokat aratni egyik szélsőség partizánjaitól sem, és azt is tudom, hogy néha a szívünk meg az eszünk más-más következtetésekre vezet minket. A könyv előző fejezeteiben kifejtett elképzelések alapján azonban szeretném legalábbis megpróbálni egy ésszerű kompromisszum kialakítását.
Nem kérdéses, hogy a törvényesített abortusz elejét veszi az illegális és hozzá nem értő „hátsó udvari” abortuszok tragédiáinak és mészárlásainak, továbbá hogy egy olyan civilizációban, amelyet az ellenőrizetlen népességszaporodás kísértete fenyeget, a széles körben hozzáférhető törvényes abortusz fontos társadalmi szükségletet elégíthet ki. A gyermekek megölése mindkét problémát megoldaná. A gyermekölést széles körben alkalmazták számos emberi közösségben, egyebek közt a klasszikus görög civilizáció egyes részein is, amelyet általánosan saját civilizációnk kulturális elődjének tekintenek; és széles körben gyakorolják ma is: számos olyan része van a világnak, ahol az újszülöttek közül minden negyedik nem éli túl az első életévét. Ám a mi törvényeink és erkölcsünk szerint a gyermekek megölése vitathatatlanul gyilkosság. Mivel a terhesség hetedik hónapjában született csecsemő semmilyen lényeges szempontból nem különbőzik egy hét hónapos, anyaméhben lévő magzattól, ebből szerintem az következik, hogy az abortusz, legalábbis a terhesség utolsó harmadában, nagyon közel áll a gyilkossághoz. Az az ellenvetés, hogy az embrió a terhesség harmadik harmadában még nem lélegzik, megtévesztő: hiszen vajon megengedhető volna-e megölni a csecsemőt, amikor a köldökzsinórját még nem vágták át, vagy ha még nem vett lélegzetet? Úgyszintén, ha pszichológiailag nem vagyok felkészülve rá, hogy együtt éljek egy idegennel – például egy katonai táborban vagy egy főiskolai hálóteremben –, ez sem jogosít fel arra, hogy megöljem, és ha felbőszít is adóim egy részének felhasználása, nem irthatom ki azokat, akik ezekből az adóbevételekből részesülnek. Az efféle vitákban gyakran zavarosak a polgári szabadságjogi szempontjai. Néha fölteszik a kérdést, miért kellene másoknak az ügyben vallott nézeteit rám is kiterjeszteni? Társadalmunk azonban azokat is kötelezi a büntető törvénykönyv tiszteletben tartására, akik személy szerint nem támogatják a gyilkosság konvencionális tilalmát.
A vita másik oldalán felhozott érv, az „élethez való jog” ugyanakkor kitűnő példája a „harsány” inkább lelkesítő, mintsem megvilágosító frázisoknak. A Föld egyetlen társadalmában sem létezik ma „élethez való jog”, és korábban sem létezett soha (néhány olyan ritka kivétellel, mint az indiai dzsainoknál). Haszonállatokat tenyésztünk levágásra, elpusztítjuk az erdőket, beszennyezzük a folyókat és a tavakat, míg végül már nem él meg bennük a hal, sportból vadászunk őzre és jávorszarvasra, a prémjéért a leopárdra, a kutyaeledelért a bálnákra, belegabalyítjuk a tátogó és vergődő delfineket hatalmas tonhalhalászhálóinkba, és agyoncsapjuk a fókakölyköket „a szaporulat szabályozása” céljából. Mindezek az állatok és növények ugyanúgy élőlények, mint mi. Amit sok emberi társadalomban óvnak, az nem az élet általában, hanem az emberi élet. És még az oltalom ellenére is „modern” háborúkat folytatunk, polgári lakosságok ellen, olyan iszonyatos pusztítással, hogy legtöbbünknek nincs is bátorsága mélyebben átgondolni a történteket. Az efféle tömeggyilkosságokat gyakran ellenfeleink faji vagy nemzeti „átdefiniálásával” próbáljuk igazolni, azzal, hogy nem is egészen emberiek, alacsonyabb rendűek.
Hasonlóképpen rendkívül gyengének érzem a „potenciális” emberré válásra hivatkozó érveket is. Megfelelő körülmények között bármely emberi petesejtnek vagy spermiumnak megvan a potenciálja, hogy emberi lénnyé váljék. Csakhogy a férfiak maszturbációját és éjszakai magömléseit természetesnek tekintjük, és nem emelünk miattuk gyilkossági vádakat. Egyetlen ejakulációban száz- és százmillió ember nemzéséhez elegendő spermatozoa van. Ráadásul lehetséges, hogy a nem túl távoli jövőben képesek leszünk kiónozással teljes embert létrehozni egyetlen, lényegében a donor bármely részéből vett sejtből. Ha ez így van, akkor testem bármelyik sejtjének megvan hozzá a potenciálja, hogy megfelelően tárolva emberi lénnyé váljék, mihelyt a kiónozási technika átmegy a gyakorlatba. Vajon tömeggyilkosságot követek-e el, ha megszúrom az ujjamat, és elveszítem egy csöpp véremet?
Ezek a kérdések nyilvánvalóan bonyolultak. A megoldásnak, szintén nyilvánvalóan, kompromisszumot kell létrehoznia becses, de ellentmondásos értékek között. A gyakorlati kulcskérdés annak meghatározása, hogy mikor válik az embrió emberré. Ez viszont azon múlik, hogy mit tekintünk embernek, emberinek. Bizonyosan nem azt, hogy valaminek emberi formája van, mert egy emberre emlékeztető, szerves anyagokból evégett egybeszerkesztett tárgyat minden bizonnyal nem tekintenénk embernek. Ezzel szemben egy Földön kívüli intelligens lény, aki nem is emlékeztet az emberre, de a miénket felülmúló etikai, intellektuális és művészi eredményeket mutat fel, kétségkívül saját gyilkossági tilalmunk alá esne. Nem az határozza meg emberségünket, hogy milyennek látszunk, hanem az, hogy mik vagyunk. Az emberölés tilalmának valami olyan emberi tulajdonság kell legyen az oka, amelyet rendkívül magasra becsülünk, és amellyel a Földön más organizmusok nem vagy csak nagyon kevesen rendelkeznek. Ez a tulajdonság nem lehet a fájdalomérzés vagy a mély érzelmek képessége, mert ez minden bizonnyal számos olyan állatra is kiterjed, amelyeket önkényesen leöldösünk.
A lényegi emberi minőség, azt hiszem, csak az intelligenciánk lehet. Ha pedig ez így van, akkor az emberi élet különleges szentségét a neokortex kifejlődésével és működésével azonosíthatjuk. Nem követelhetjük meg teljes kifejlődését, mert ez csak a születés után sok évvel következik be. De az emberi létbe való átmenet időpontját talán rögzíthetjük, azon a ponton, amikor a magzatban megindul az elektroencefalográfiával megállapítható neokortexes tevékenység. Hogy az agy mikor fejlődik határozottan emberi jellegűvé, az a legegyszerűbb embriológiai megfigyelésekből is megállapítható (l. 45. ábra).


45. ábra

Ezen a területen mindmáig nagyon kevés munka folyt, és úgy érzem, az efféle kutatások fontos szerepet játszhatnának abban, hogy az abortuszvitában elfogadható kompromisszumra jussunk. Kétségkívül lennének magzatonkénti eltérések az első neokortexes EEG-jelek észlelésében, és a jellegzetesen emberi élet kezdetére vonatkozó jogi definíciónak szükségképpen konzervatív irányban kell elfogultnak lennie – azaz a legfiatalabb magzatnál kellene megszabni, amely már ilyen aktivitást mutat. Az átmenet talán az első trimeszter (három hónapos időszak) végére vagy a terhesség második trimeszterének eleje tájára esne. (Itt most arról beszélünk, amit egy racionális társadalomban a törvénynek tiltania kellene: bárkinek, aki egy fiatalabb magzat abortuszát gyilkosságnak érzi, nem lenne törvényes kötelessége, hogy elfogadja vagy végrehajtsa az ilyen abortuszt.)
Ám ezeknek a gondolatoknak a következetes alkalmazásában el kell kerülnünk az emberi sovinizmust. Ha vannak más organizmusok, amelyekben megvan egy némileg elmaradott, de teljesen kifejlődött emberi lény intelligenciája, akkor ugyanazt a védelmet kellene nyújtanunk nekik a gyilkosság ellen, amit az embernél az anyaméhben való késői életre hajlandók vagyunk kiterjeszteni. Mivel a delfinek, a bálnák és a majmok intelligenciájára ma már legalább mérsékelten meggyőző bizonyítékaink vannak, az abortusszal kapcsolatos bármiféle következetes erkölcsi álláspontnak szerintem szigorú tilalmakat kellene magában foglalnia ezeknek az állatoknak legalábbis a céltalan lemészárlása ellen. De az abortuszvita megoldásához a végső kulcsot a jelek szerint a születés előtti neokortexes aktivitás vizsgálata nyújtaná.
És az emberi agy jövőbeni evolúciója? Széles körű, és egyre bővülő bizonyítékaink vannak rá, hogy az elmebetegségek számos formáját az agy kémiai vagy „huzalozási” díszfunkciói okozzák. Mivel számos elmebetegségnek azonosak a tünetei, lehet, hogy ugyanazokból a díszfunkciókból származnak, és ugyanazokkal a gyógymódokkal javíthatók.
„Ismerjük meg az álmokat, és meg fogjuk ismerni az elmebetegséget”, mondta Hughlings Jackson. az úttörő tizenkilencedik századi angol neurológus. Az álmaiktól durván megfosztott kísérleti alanyok gyakran elkezdenek nappal hallucinálni. A skizofréniát gyakran kíséri éjszakai alvászavar, ám az bizonytalan, hogy ez ok-e vagy következmény. A skizofrénia egyik legmegdöbbentőbb vonása az, hogy mennyire boldogtalanok és kétségbeesettek azok, akik ebben a betegségben szenvednek. Lehetséges, hogy a skizofrénia nem más, mint ami akkor történik, amikor a sárkányok éjszaka nincsenek biztonságosan láncra verve, hanem kitörnek a bal agyfélteke béklyóiból, és kilépnek a napvilágra? Más betegségek talán a jobb agyfélteke funkcióinak károsodásaiból erednek: a rögeszmés-kényszeres betegeknél például nagyon ritkán találkozunk intuitív ugrásokkal.
Az 1960-as évek közepén Lester Grinspoon és a Harvard orvosi karának más munkatársai egy sor ellenőrzött kísérletet hajtottak végre a skizofrénia kezelésére alkalmazott különféle terápiás eljárások viszonylagos értékének megállapítása céljából. A kutatók pszichiáterek voltak, és ha volt bennük valamiféle elfogultság, akkor inkább a verbális, mintsem a gyógyszeres eljárások alkalmazására hajlottak. Ám nagy meglepetésükre úgy találták, hogy egy újonnan kifejlesztett nyugtató, a thioridazin (egyike a fenothiazinoknak nevezett, megközelítőleg egyformán hatásos antipszichotikus gyógyszereknek) sokkal hatásosabb a pszichoterápiánál a betegség féken tartásában, ha nem is a gyógyításában; sőt mi több, úgy találták, hogy a thioridazin önmagában – a páciensek, hozzátartozóik és a pszichiáterek szerint – legalább olyan hatásos, mint ha pszichoterápiával kombinálják. A váratlan eredményekkel szembesülve egyszerűen lélegzetelállító ezeknek a kísérletezőknek a szakmai integritása: nehéz elképzelni, hogy a politika vagy a vallás vezető teoretikusai közt akadna olyan, akit bármilyen kísérlet meggyőzne bármiféle, az övékkel versengő tan felsőbbrendűségéről.
Az új keletű kutatások azt mutatják, hogy patkányok és más emlősök agyában természetes eredetű kis fehérjemolekulák, ún. endomorfinok vannak, amelyek ezekben az állatokban határozottan a skizofrén katatóniára emlékeztető izommerevséget és kábultságot képesek előidézni. Még mindig nem tudjuk, hogy a skizofréniát – melynek betegei valamikor az Egyesült Államok összes kórházi ágyának egytizedét foglalták el – molekuláris vagy neurológiai okok okozzák-e; de nem látszik kizártnak, hogy egy szép napon fel fogjuk fedezni, pontosan melyik agyterület vagy az agyban lévő neurokemikáliák melyik csoportja okozza ezt a működési rendellenességet.
Grinspoon és társainak kísérletei egy különös orvosetikai kérdést vetnek fel. A trankvillánsok ma már olyan hatékonyak a skizofrénia kezelésében, hogy széles körben etikába ütközőnek tartják, ha megfosztják tőlük a betegeket. Következésképpen azokat a kísérleteket, amelyek kimutatják a trankvillánsok hatékonyságát, nem lehet többé megismételni, hiszen sokan felesleges kegyetlenségnek vélnék, ha megtagadnánk a betegtől állapotának leghatásosabb kezelésmódját. Következésképpen többé nem létezhet olyan skizofréniás kontrollcsoport, amelynek nem adnak trankvillánsokat. Ha a működés zavarainak kemoterápiájában kritikus jelentőségű kísérleteket csak egyetlenegyszer lehet végrehajtani, akkor azokat bizony az első alkalommal nagyon, nagyon jól kell elvégezni.
Még elképesztőbb példája az efféle kemoterápiának a lítiumkarbonát alkalmazása mániás-depressziósok kezelésében. Ennél a gyötrő betegségnél a lítium, a legkönnyebb és legegyszerűbb fém gondosan ellenőrzött adagokban való szedése – megint csak mind a páciens, mind mások szemszögéből – bámulatos javulást eredményez. Hogy miért ilyen hatásos egy ilyen egyszerű kezelés, azt nem tudjuk, de legvalószínűbben az agy enzimkémiai folyamataival lehet kapcsolatos.
Igen furcsa elmebetegség a Gilles de la Tourette-kór (amelyet, mint mindig, arról az orvosról neveztek el, aki elsőként felhívta rá a figyelmet, nem pedig a benne szenvedő leghíresebb betegről). A betegség tünetei közt számos motoros és beszédzavar van, ezek egyike az, hogy a beteg – azon a nyelven, amelyet legfolyékonyabban beszél – kényszeresen és szünet nélkül ontja magából a trágárságokat és káromkodásokat. Az orvosok a betegség felismerési folyamatát „folyosói diagnózisnak” nevezik, mert a beteg egy kurta orvosi vizit időtartamára nagy nehezen úrrá tud ugyan lenni kényszeres „disznólkodásán”, de mihelyt az orvos kimegy a szobából a folyosóra, úgy ömlik belőle a trágárság, mint áradat az átszakadt gáton. Van az agyban egy hely, amely a „mocskos” szavakat előállítja (lehet, hogy a majmoknál is).
Nagyon kevés szó van, amellyel a jobb agyfélteke szakértő módon bánni tud – nem sokkal több, mint a helló meg a viszlát és... és néhány válogatott trágárság. Talán a Tourette-kór csak a bal agyféltekére hat. Bernard Campbell angol antropológus, a cambridge-i egyetem munkatársa azt a lehetőséget vetette fel, hogy a limbikus rendszer meglehetősen jól integrálódik a jobb agyféltekével, amely, mint láttuk, sokkal jobban boldogul az érzelmekkel, mint a bal agyfélteke. Bármi más járjon is még velük, a trágárságok erős érzelmeket hordoznak. Ám a Gilles de la Tourette-kórt, bármilyen komplex is, a jelek szerint egy meghatározott neuronális továbbadó (neurotranszmitter) vegyi anyag hiánya okozza, és a jelek szerint gondosan ellenőrzött haloperidoladagolással enyhíthető.
Az újabb keletű bizonyítékok szerint az olyasféle limbikus hormonok, mint az ACTH és a vazopreszszin jelentősen képesek fokozni az állatok emlékőrző és -visszaidéző képességét. Ezek és a hasonló példák, ha nem is végső soron az agy tökéletesíthetőségére, de legalább javításának jelentős kilátásaira utalnak – talán a kis agyi fehérjék mennyiségének megváltoztatása vagy termelésének ellenőrzése révén. Az efféle példák jelentősen enyhítik továbbá azt a bűntudatot, amely az elmebetegségekben szenvedőkre általában jellemző – egy olyan terhet, amelyet, mondjuk, a kanyaró áldozatai ritkán éreznek.
Az agy nagyfokú barázdáltsága. redőzöttsége, az agykéreg tekervényes volta, valamint az a tény, hogy az agy olyan jól beleilleszkedik a koponyába, világosan arra mutat, hogy nehéz lesz több agyat beleszorítani eszünk jelenlegi „tokjába”. Nagyobb koponyával járó nagyobb agyak egészen a legutóbbi időkig nem fejlődhettek ki a medence és a szülőcsatorna korlátai miatt. Ám a császármetszés alkalmazása – amelyre nagy ritkán már kétezer évvel ezelőtt is sor került, de amely ma már mindennapos – lehetővé teszi a jóval nagyobb agytérfogatokat is. Egy másik lehetőség egy olyan orvosi technika kialakulása lenne, amely elég fejlett ahhoz, hogy lehetővé tegye a magzat számára az anyaméhen kívüli teljes kifejlődést. Az evolúciós fejlődés üteme azonban olyan lassú, hogy az előttünk álló problémák közül valószínűleg semmit nem lehet jelentősen nagyobb neokortex és az ebből következő magasabb rendű intelligencia révén megoldani. Mielőtt ennek eljönne az ideje, de semmiképpen sem a közvetlen jövőben, talán lehetségessé válik agysebészeti úton tökéletesíteni az agynak azokat a részeit, amelyeket javításra érdemesnek tartunk, és tovább gátolni azokat az összetevőit, amelyek talán felelősek az emberiség előtt álló egyes veszedelmekért és ellentmondásokért. Az agyi funkciók bonyolultsága és redundanciája azonban az efféle akciókat a közeli jövőben még akkor is megvalósíthatatlanná tenné, ha társadalmilag kívánatosak lennének. Lehetséges, hogy hamarabb leszünk képesek génsebészetre, mint efféle agy sebészetre.
Néha felvetik, hogy az efféle kísérletek eszközöket szolgáltatnának a gátlástalan kormányzatok számára – márpedig bőven van belőlük – polgáraik még erősebb ellenőrzésére. El tudnánk képzelni például, hogy egy kormányzat apró elektródák százait ültetteti be az újszülött csecsemők „gyönyör”- és „ fájdalom”-központjaiba, olyan elektródákat, amelyek rádió útján távolból ingerelhetők – esetleg olyan hozzáférhetőségi kódokkal vagy olyan frekvenciákon, amelyeket csak a kormányzat ismer. Amikor a gyerek felnő, a kormányzat a gyönyörközpontjait ingerelné, ha munkában és ideológiában elfogadható napi teljesítményt nyújtott, ellenkező esetben pedig a fájdalomközpontja kapna ingert. Ez a látomás kísérteties, mégsem hiszem, hogy érvül szolgálhatna az agy elektromos ingerlésével végzett kísérletek ellen. Inkább az ellen szolgáltat érvet, hogy a kormányzat ellenőrizhesse a kórházakat. Minden nép, amely megengedné kormányzatának, hogy ilyen elektródákat ültessen be, máris elveszítené a csatát, és alighanem megérdemelné a sorsát. Mint minden ilyesféle technológiai lidércnyomás esetében, a fő feladat annak előrelátása, hogy mi az, ami lehetséges, a közvélemény tájékoztatása annak jó és rossz felhasználásáról, és a szervezési, bürokratikus vagy kormányzati visszaélések megakadályozása.
Máris van egy sor olyan pszichotrop vagy hangulatmódosító kábítószer, amelyek különféle mértékben veszedelmesek vagy jóindulatúak (köztük a legszélesebb körben használt és az egyik legveszedelmesebb az alkohol), és amelyek a jelek szerint az R-komplexum, a limbikus rendszer és a neokortex meghatározott területeire hatnak. Ha folytatódnak a jelenlegi tendenciák, akkor az emberek a kormányzatok biztatása nélkül is elő fognak állítani ilyen kábítószereket házi laboratóriumokban, és önkísérleteket fognak folytatni velük. Ez a tevékenység további kis lépést jelent az agyról, rendellenességeiről és még fel nem használt potenciáljáról szerezhető ismereteink terén.
Okunk van annak föltételezésére, hogy számos alkaloida és más, a viselkedést befolyásoló kábítószer azért hat, mert kémiailag hasonlít azokhoz a természetes kis agyi fehérjékhez, amelyeknek az endomorfin az egyik példája. Ezek közül a kis molekulájú fehérjék közül sok a limbikus rendszerre fejti ki hatását, és emocionális állapotainkkal áll kapcsolatban. Ma már elő lehet állítani aminosavak bármely meghatározott szekvenciájából álló kis fehérjéket. Így hamarosan eljöhet az az idő, amikor szintetizálni fogunk különféle változatos molekulákat, amelyek képesek emberi emocionális állapotokat előidézni, köztük rendkívül ritkán előfordulókat is. Van például némi bizonyíték arra, hogy az atropin – a bürök, a gyűszűvirág, a gyilkos nadragulya és a csattanó maszlag egyik fő aktív hatóanyaga – a repülés illúzióját ébreszti. A középkori boszorkányok csakugyan olyan kenőcsökkel kenték be nemi szervük nyálkahártyáit, amelyeknek ezek a növények voltak a fő hatóanyagai – repülni tehát nem repültek, ahogy eldicsekedtek vele, hanem atropinutazáson vettek részt. Egy élénk repülési hallucináció azonban túlságosan specifikus érzés ahhoz, hogy egy viszonylag egyszerű molekula hozza létre. Talán egész skálája létezik ezeknek az apró fehérjéknek, amelyek, ha majd szintetikusan előállítják őket, olyan emocionális állapotokat fognak előidézni, amilyeneket ember még soha nem élt át. Ez az agykémia egyik, potenciálisan rövid távú fejlődési lehetősége, amely egyaránt ígérhet sok jót és sok rosszat, azok bölcsességétől függően, akik ezeket a kutatásokat végzik, ellenőrzik és alkalmazzák.
Amikor kijövök a munkahelyemről, és beülök a kocsimba, azon kapom magam, hogy ha nem fejtek ki sajátos akarati erőfeszítést, akkor egyszerűen hazahajtok. Amikor elmegyek hazulról, és beülök a kocsimba, hasonló tudatos erőfeszítésre van szükségem, mert különben az agyam egyik része úgy intézi, hogy a munkahelyemen kötök ki. Ha lakást vagy munkahelyet változtatok, egy rövid tanulási időszak után az új helyszínek a régiek helyébe lépnek, és bármiféle agyi mechanizmus ellenőrzi is az efféle viselkedést, készségesen alkalmazkodik az új koordintákhoz. Nagyon hasonlít ez ahhoz, mintha valamiféle önprogramozás zajlana le az agy egy részében, amely úgy működik, mint egy digitális számítógép. Az összehasonlítás még meghökkentőbb lesz, amikor meggondoljuk, hogy a pszichomotoros görcsrohamokban szenvedő epileptikusok gyakran pontosan ennek megfelelő tevékenységsoron mennek keresztül, talán azzal az egyetlen különbséggel, hogy valamivel több piros közlekedési lámpán hajtanak át, mint én általában szoktam, de semmiféle tudatos emlékük nincs ezeknek a cselekvéseknek a végrehajtásáról, miután a görcsrohamuk elmúlt. Ez az automatizmus a halántéklebenyi epilepszia tipikus szimptómája; de jellemző az én ébredés utáni első félórámban tanúsított viselkedésemre is. Minden bizonnyal nem az agy egésze működik egyszerű digitális számítógépként; az a része például, amelyik az újraprogramozást végzi, meglehetősen másként viselkedik. De ahhoz éppen elegendő a hasonlóság, hogy felvethessük: az elektronikus számítógépek és az agynak legalábbis egyes részei között – bensőséges neurofiziológiai kapcsolatban – konstruktívan meg lehetne szervezni egy kompatíbilis munkamegosztást.
José Delgado spanyol neurofiziológus működő visszacsatolási hurkokat alakított ki csimpánzok agyába beültetett elektródák és távolabb működő elektronikus számítógépek között. Az agy és a számítógép között rádiókapcsolat biztosította a kommunikációt. Az elektronikus számítógépek miniatürizálása abba a stádiumba jutott, hogy az efféle visszacsatolási hurkokat ma már közvetlenül be lehetne „huzalozni”, és nem lenne szükség rádiókapcsolatra egy távoli számítógépes terminállal. Teljesen lehetségesnek látszik például egy olyan öntevékeny visszacsatoló hurkot konstruálni, amely felismerné a közeledő epileptikus roham jeleit, és automatikusan stimulálni kezdené a megfelelő agyi központokat a roham megelőzésére vagy enyhítésére. Nem tartunk még ott, hogy ez már megbízható eljárás lenne, de nem látszik túlságosan távolinak az az idő, amikorra az lesz.
Egy szép napon talán az is lehetségessé válik, hogy az agyat változatos kognitív és intellektuális „protézisekkel” toldjuk meg – egyfajta „szemüveget” adva az elmének. Ez megfelelne az agy múltbéli, felhalmozó evolúciója szellemének is, és valószínűleg sokkal inkább megvalósítható, mint ha a meglévő agyat próbálnánk meg átstrukturálni. Egy szép napon talán sebészileg beültetett kicsiny, cserélhető számítógépmodulokat vagy rádióterminálokat fogunk viselni az agyunkban, melyek révén gyorsan és folyékonyan fogunk beszélni baszkul, urduul, amhara, ainu, albán, nu, hopi, kung vagy delfinnyelven; vagy tudni fogjuk a nem teljes gammafüggvény és a Csebisev-polinomok numerikus értékeit, a vadcsapások természetrajzát, az úszó szigetek tulajdonjogának összes jogi precedenseit; és telepatikus rádiókapcsolatba léphetünk, amely egyszerre több embert is – legalább időlegesen – olyan szimbiotikus kapcsolatba hoz egymással, amelyet fajunk előzőleg nem ismert.
Ám agyunk igazi gyarapodása, különösen ami a neokortex egyedülállóan emberi oldalait illeti, máris a beteljesülés folyamatában van. Némely vonatkozása olyan régi, hogy már megfeledkeztünk a létezéséről. A gyerekek számára biztosított gazdag és nem represszív környezet figyelemre méltóan ígéretes és sikeres oktatási eszközt jelent. Az írott nyelv nevezetes találmány: lényegében egyszerű gépezet nagyon bonyolult információk tárolására és visszakeresésére. Egy nagy könyvtárban a tárolt információk mennyisége messze felülmúlja mind az emberi genom, mind az emberi agy információmennyiségét. Kétségtelen, hogy ennek az információnak a tárolása nem olyan hatékony, mint a biológiai rendszerekben, de még mindig kezelhetően tömör, a mikrofilm, a mikrofiche és a hasonló tárolók kifejlesztése pedig jelentősen megjavította az emberiség információtároló kapacitását. A könyvtárakban, műalkotásokban és más kulturális intézményekben tartalmazott információk bitjeinek száma a tíz sokadik hatványának megfelelő pontot jelentene az 1. ábra jobb szélén messze túl.
Az írás azonban nagyon egyszerű mechanizmus. Sokkal kifinomultabb és sokkal ígéretesebb extraszomatikus információtárolási és feldolgozási lehetőséget biztosít az elektronikus számítógép. Hogy némi képet adjak az ilyen számítógépek és programjaik fejlődéséről, elég, ha annyit mondok, hogy ma már tökéletesen játszanak malmot, világszínvonalon dámáznak, mesterfokon sakkoznak, és tűrhető szinten képesek pszichoterápiás praxist folytatni. Létezik már olyan számítógéprendszer, amely képes egy klasszikus vagy más dallam élő előadását hagyományos zenei kottaírással lejegyezni. A számítógépek információtároló kapacitása és információfeldolgozási sebessége persze egyszerűen mesébe illő.
Joseph Weizenbaum, a Massachusetts Institute of Technology (M. I. T.) munkatársa kifejlesztett egy nem irányító jellegű pszichoterápiás programot, ami jó példája a jelenleg alkalmazható pszichiátriai számítógépes programoknak (amelyek mellesleg távolról sem a legnehezebb vagy legbonyolultabb létező programok). A pszichoterápiás program kidolgozása után bevontak egy pszichiátert, hogy a kisbetűs programot (egy interaktív konzol írógép-billentyűzetén át) kapcsolatba hozza a nagybetűket kiíró számítógépes programmal. Ezt a párbeszédet valószínűleg heurisztikusnak szánták, de könnyen lehetséges, hogy – ami az emberi oldalát illeti – egyszerűen önállósította magát. A beszélgetés azzal kezdődik, hogy a pszichiáter (az ember) azt mondja:

 

doktor úr, iszonyatos híreim vannak
AZT MONDJA ISZONYATOS HÍREI VANNAK
igen, az m. i. t.-n van egy számítógépes program, az tönkretesz minket
MIÉRT MONDJA EZT
láttam működés közben
AZT MONDJA LÁTTA MŰKÖDÉS KÖZBEN
ijesztő – magának is látnia kellene
ÚGY GONDOLJA LÁTNOM KELLENE
letörtnek hat
A MAGA FANTÁZIÁJÁBAN TALÁN KÖLCSÖNÖSEN LETÖRTNEK HATUNK
igen – talán
ÉN MEGÉRTEM
én is
AZT MONDJA MAGA IS
egy cipőben járunk, ami azt a számítógépet illeti
BESZÉLJÜNK TOVÁBB MAGÁRÓL – JÓ
maga az én vigaszom
MIBŐL GONDOLJA HOGY ÉN VAGYOK A VIGASZA
ilyen időkben rólam akar beszélni
MIÉRT GONDOLJA HOGY MAGÁRÓL AKAROK BESZÉLNI
mert osztja az érzéseimet azzal a rohadt számítógéppel kapcsolatban
MIT SUGALL EZ MAGÁNAK
hogy természetesen maga is gyűlöli a számítógépeket
ÚGY GONDOLJA HOGY ÉN IS GYŰLÖLÖM A SZÁMÍTÓGÉPEKET
miért ne, hiszen aligha emberiek, nemde
TALÁN EZ AZ AMIRE MOST ITT RÁ KELLENE JÖNNÜNK
nincs az a számítógép például, amelyik úgy tudna beszélgetni, mint maga
Ó
nem tudom megérteni, hogy tud valakit bolonddá tenni egy puszta gép
CSAKUGYAN NEM TUDJA
nem, elvégre egy számítógépes programban nincs semmi kreatív
MAGÁNAK NEGATÍV A HOZZÁÁLLÁSA
meg vagyok róla győződve, hogy korrekt vagyok
AGGÓDIK AMIATT HOGY MEG VAN RÓLA GYŐZŐDVE HOGY KORREKT
nem, csöppet sem, egyáltalán nem, még egy kicsit sem
MAGÁNAK NEGATÍV A HOZZÁÁLLÁSA
azt mondta, egyetért velem, nem
MAGA ÚGY HALLOTTA HOGY ÉN EZT MONDTAM
miért nem próbál meg lebeszélni róla – a számítógépek számokkal vacakolnak, ez minden
AZT ÓHAJTJA HOGY PRÓBÁLJAM MEG LEBESZÉLNI
nem tud
AZT HISZI NEM TUDOM
egy számítógép nem tudna például egy ilyen beszélgetésben új témát felvetni
MAGA A JELEK SZERINT TELJESEN ELKERÜLTE AZT HOGY A SZÜLEIRŐL BESZÉLJÜNK
pontosan, ahogy maga
AZT HISZI ÉN IS EZT CSINÁLTAM
igen, és ez is mutatja, mi a különbség az ember és egy számítógép közt
ÉRTEM

 

A számítógép-pszichiáter nem kifinomult, nincs képzettsége, érzékenysége, emberi intuíciója: gépies (természetesen!), rugalmatlan, és viszonylag érzéketlen az érzelmi árnyalatok és a nem verbális „végszavak” iránt. Mégis sok embernél intelligensebb beszélgetést produkált. Meghökkentő az „új témára” való reakciója. Ez a reakció azonban valószínűleg csak vakszerencse volt. A programot kétségkívül úgy tervezték meg, hogy figyeljen fel az olyan szavakra. mint „anya”, „apa”, „szülő” stb., és miután a számítógép órája egy bizonyos időn át ketyegett, ha ezek a szavak nem bukkantak fel, a program szerint elő kellett hozakodnia a „Maga a jelek szerint elkerülte...” szöveggel. Mivel éppen abban a pillanatban került elő, a számítógép megjegyzése kísérteties felismerőkészség benyomását kelti.
Csakhogy mi más volna a pszichoterápia, mint emberi szituációkra való igen bonyolult, tanult reakciók sorozata? Nincs a pszichiáter szintén előre beprogramozva arra, hogy bizonyos válaszokat adjon? A nem irányító jellegű pszichoterápiának nyilvánvalóan nagyon egyszerű számítógépes programokra van szüksége, és a pszichológiai felismerésekhez csak némileg bonyolultabb programokra van szükség. Ezekkel a megjegyzésekkel korántsem szándékozom leszólni a pszichiáterek hivatását, inkább csak meg szeretném jósolni a gépi intelligencia eljövetelét. A számítógépek még távolról sem állnak a fejlődésnek elég magas fokán ahhoz, hogy széles körben javasolni lehetne a számítógépes pszichoterápia alkalmazását. De egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy egy szép napon széles körben rendelkezésünkre fognak állni rendkívül türelmes és megfelelően felkészült számítógép-terapeuták, legalábbis bizonyos problémák esetére. Némelyiket a már létező programok közül a páciensek igen nagyra értékelik, mert teljesen elfogulatlannak érzik a számítógépes terapeutát, „aki” ráadásul igen bőkezűen bánik mind a beteg, mind a saját idejével.
Az Egyesült Államokban ma már olyan számítógépek állnak fejlesztés alatt, amelyek képesek lesznek felfedezni és diagnosztizálni saját működési zavaraikat. Amikor rendszereredetű működési hibákra bukkannak, a hibás alkatrészeket automatikusan ki fogják kerülni, vagy le fogják cserélni. Belső következetességüket ismételt működtetéssel és olyan szabványos programokkal fogják ellenőrizni, amelyek következményei a géptől függetlenül ismertek, a javítást pedig főként redundáns alkatrészekkel fogják megoldani. Máris léteznek olyan programok – például a sakkszámítógépekben –, amelyek képesek tanulni tapasztalataikból és más számítógépektől. Az idő múlásával a számítógép a jelek szerint egyre intelligensebbé válik. Mihelyt a programok olyan komplexszé válnak, hogy kidolgozóik nem lesznek többé képesek gyorsan megjósolni a gép lehetséges reakcióit, a gépek ha nem is az intelligencia, de a szabad akarat látszatát fogják kelteni. Már a Marsra indított Viking leszállóegységén elhelyezett számítógép, melynek pedig mindössze tizennyolcezer szavas a memóriája, elérte a komplexitásnak ezt a fokát: nem minden esetben tudjuk, mit fog a számítógép egy bizonyos adott paranccsal kezdeni. Ha tudnánk, azt mondanánk rá, hogy „csak” vagy „pusztán” számítógép. De amikor már nem tudjuk, elkezdünk tűnődni, vajon nem csakugyan intelligens-e.
A szituáció nagyon emlékeztet egy mind Plutarkhosz, mind Plinius által elmesélt állattörténethez fűződő kommentárra, amely évszázadokon át nagy visszhangot keltett. A történet szerint egy gazdája nyomát követő kutya hármas útelágazáshoz érkezett. Először szimatolva nekiindult a bal oldali ágnak, aztán megállt, visszajött, megint csak szimatolva egy kis darabig elfutott a középső úton, de onnan is visszafordult. Végül aztán minden szimatolás nélkül vidáman megiramodott az út jobb oldali elágazásán.
Montaigne a történetet kommentálva úgy érvelt, hogy világosan kiderül belőle a kutya szillogisztikus okoskodása: a gazdám ezek közül az utak közül ment valamelyiken, s mivel nem a bal oldali és nem a középső úton járt, tehát a jobb oldalín kellett mennie. Semmi szükségem rá, hogy ezt a következtetést a szagával is alátámasszam – a következtetés a logikából egyenesen adódik.
Sokakat nyugtalanított az a lehetőség, hogy ez a fajta okoskodás, ha talán kevésbé artikulált formában is, de egyáltalán felmerülhet állatokban. Jóval Montaigne előtt Aquinói Szent Tamás próbálkozott – sikertelenül – megbirkózni a történettel. Ő figyelmeztető példaként idézte fel arra, hogy hogyan merülhet fel az intelligencia látszata ott, ahol ténylegesen intelligencia nincs jelen, nem kínált azonban kielégítő alternatív magyarázatot a kutya viselkedésére. Az emberi „hasadt agyú” páciensek esetéből azonban teljesen világos, hogy a verbális némaság közegében is sor kerülhet meglehetősen bonyolult logikai elemzésekre.
Hasonló ponthoz jutottunk el a gépi intelligencia értékelésében is. A gépek éppen most lépnek át egy fontos küszöböt: azt a küszöböt, ahol elfogulatlan emberben, legalábbis bizonyos mértékig, már az intelligencia benyomását keltik. Sok ember, valamiféle emberi sovinizmus vagy antropocentrizmus miatt, vonakodik elismerni ezt a lehetőséget, én azonban azt hiszem, hogy ez elkerülhetetlen. Számomra a legcsekélyebb mértékben sem lealacsonyító, hogy a tudat és az intelligencia a megfelelően komplex elrendezésű „puszta” anyag eredménye; épp ellenkezőleg, ezt ujjongó tiszteletadásnak érzem az anyag és a természeti törvények finomsága iránt. Mindebből egyáltalán nem következik, hogy a számítógépek a közeli jövőben emberi kreativitásról, finomságról, érzékenységről vagy bölcsességről fognak tanúskodni. Ennek klasszikus és valószínűleg apokrif illusztrációjára került sor az emberi nyelvek gépi fordításának területén, ahol az egyik nyelv – mondjuk az angol – az input, az output pedig egy más nyelvű szöveg, mondjuk kínai volt. Az anekdota szerint egy fejlett fordítóprogram kidolgozásának befejezése után büszkén bemutatták a számítógépes rendszert egy küldöttségnek, amelyben egy amerikai szenátor is részt vett. A szenátort felkérték, adjon egy angol kifejezést fordításra, mire tüstént ezt javasolta: – Out of sight, out of mind.[41] A gép kötelességtudóan zümmögött, berregett, és kijött belőle egy darab papír, amelyre néhány kínai írásjelet nyomtatott. Mivel azonban a szenátor nem tudott kínaiul, a próba teljessé tételére a programot visszafelé futtatták: a kínai írásjelekkel mint input-tal, az angol kifejezéssel mint output-tal. A látogatók odacsődültek az újabb papírdarab köré, amelyen nagy meglepetésükre ezt olvashatták: „Láthatatlan hülye.”
A jelenlegi programok még az ilyen, nem túlságosan bonyolult vagy finom dolgokra is csak érintőlegesen használhatók. Fejlődésünk jelenlegi szintjén őrültség volna fontos döntéseket számítógépekre bízni – nem azért, mintha a számítógépek nem volnának bizonyos mértékig intelligensek, hanem azért, mert a legkomplexebb problémák esetében nem kaphatnák meg az összes releváns információt. Kitűnő példa az ezekkel a gépekkel való botrányos visszaélésre az, ahogyan a vietnami háború során számítógépekre alapozták az amerikai politikát és katonai akciókat. De ésszerűen korlátozott keretek közt a mesterséges intelligencia humánus felhasználása minden bizonnyal az egyik fontos lépés előre, amelyet az emberi intelligencia a közeljövőben megtehet. (A másik a gyerekek iskola előtti és iskolai tanulmányi környezetének gazdagabbá tétele.)
Azok, akik nem a számítógépekkel együtt nőttek fel, általában ijesztőbbnek találják őket, mint azok. akik igen. A legendás, mániákus számlázó számítógépet, mely válaszul nem fogad el nemet – de igent sem –, és csak akkor elégedett, ha visszakap egy zérus dollár zérus centről szóló csekket, nem lehet általában a számítógépek jellemző képviselőjének tekinteni. Az ilyen először is gyöngeelméjű számítógép, másodszor pedig a hibák, melyeket elkövet, programozóinak a hibái. Hogy csak néhány példát említsünk, az integrált áramkörök és kisszámítógépek észak-amerikai alkalmazása – a repülésbiztonságban, az oktatógépekben, a szívritmust szabályozó pacemaker-ekben, az elektronikus játékokban, a füstérzékelésre működésbe lépő tűzriasztó készülékekben és az automatizált gyárakban – erősen csökkentette azt az idegenkedést, amely az ennyire új találmányokat rendszerint kíséri. Ma körülbelül kétszázezer digitális számítógép működik a világon (1977), egy évtized múlva valószínűleg már tíz- és tízmillió lesz belőlük. Azt hiszem, a következő nemzedék már életünk teljesen természetes – de legalábbis megszokott – részének fogja elfogadni a számítógépeket.
Vegyük például szemügyre a kis zsebszámítógépek fejlődését. A laboratóriumomban van egy asztali számítógépem, amelyet az 1960-as évek végén kutatási támogatásból vettem négyezer-kilencszáz dollárért. Van egy másik jószágom, ugyanannak a cégnek a gyártmányé, amely elfér a tenyeremben, csakhogy ezt 1975-ben vettem. Az új számítógép mindent tud, amit a másik, beleértve a programozhatóságot és néhány lehívható memóriát is, de már csak száznegyvenöt dollárba kerül, és lélegzetelállító ütemben lesz egyre olcsóbb és olcsóbb. Mindez igazán látványos haladást jelent mind a miniatürizálás, mind a költségcsökkentés terén, alig hat vagy hét év alatt. Ma már a kézi számítógépek méretének határát az szabja meg, hogy a gombok elég nagyok legyenek rajta ahhoz, hogy ügyetlen, durva ujjainkkal meg tudjuk nyomni őket, különben ilyen komputereket könnyen lehetne körömnyi nagyságúra építeni. Az ENIAC, a világ első nagy elektronikus digitális számítógépe 1946-ban tizennyolcezer vákuumcsövet tartalmazott, és egy nagy termet töltött be. Ma ugyanekkora számítókapacitás elfér egy szilikonchipes mikroszámítógépben, ami csak akkora, mint a kisujjam legkisebb íze.
Az ilyen számítógépek áramköreiben az információ átadása a fény sebességével megy végbe. Az ember neuronos információtovábbítása ennél egymilliószor lassabb. Hogy a kicsiny és lassú emberi agy nem aritmetikus műveletek esetén mégis még mindig sokkal jobban működik egy nagy és gyors elektronikus számítógépnél, az imponálóan bizonyítja, hogy az agy milyen ügyesen van összeállítva és programozva – amit persze a természetes szelekció hozott létre. Akiknek gyatrán volt programozva az agyuk, azok végül is nem éltek elég sokáig ahhoz, hogy szaporodhassanak.
A számítógépes grafika ma már a kifinomultság olyan fokát érte el, amely fontos és újszerű tanulási tapasztalatokra nyújt lehetőséget mind a művészetekben, mind a természettudományokban, éspedig mind a két agyféltekében. Vannak egyének, köztük analitikai szempontból rendkívül tehetségesek, akiknek a térbeli viszonylatok, különösen a háromdimenziós geometria felfogására és elképzelésére csak szegényes képességük van. Ma már vannak olyan számítógépes programjaink, amelyek képesek a szemünk előtt komplex geometriai formákat felépíteni, aztán elforgatni őket a számítógéphez csatlakozó képernyőn.


46. ábra

 


47. ábra

A Cornell Egyetem építészkarán Donald Greenberg tervezett egy ilyen rendszert. Ezzel a rendszerrel fel lehet rajzolni egy sor szabályosan elhelyezett vonalat, melyeket a számítógép körvonal-intervallumokként értelmez. Utána, ha fényceruzánkkal megérintjük a képernyőn lévő utasításokat, bonyolult háromdimenziós képek felépítését irányíthatjuk, amelyek felnagyíthatók vagy lekicsinyíthetők, adott irányban elnyújthatók, forgathatók, összekapcsolhatók más tárgyakkal, kijelölt részek kivághatók belőlük (l. 46-47. ábra). Ezzel az egészen rendkívüli eszközzel jelentősen javíthatjuk a háromdimenziós formák vizualizálásának képességét – márpedig ez a készség igen hasznos a grafikus művészetekben és a technikában. Kitűnő példáját jelenti továbbá a két agyfélteke közötti együttműködésnek: a számítógép, amely a bal agyfélteke pompás alkotása, megtanít minket az alakfelismerésre, amely viszont a jobb agyfélteke jellegzetes funkciója.
Más számítógépes programok négydimenziós tárgyak két- és háromdimenziós kivetítését teszik lehetővé. Ahogyan a négydimenziós tárgyak megfordulnak, vagy a mi perspektívánk megváltozik, nemcsak a négydimenziós tárgyak új meg új részeit látjuk, hanem mintha teljes geometriai alegységek szintézisét és lebomlását is látnánk. A hatás egyszerre kísérteties és tanulságos: segít csökkenteni a négydimenziós geometria rejtelmességét. Korántsem vagyunk annyira megrökönyödve, mint ahogy érzésem szerint egy mitikus kétdimenziós lény meghökkenne, amikor egy háromdimenziós kocka lapos felületre való tipikus projekciójával (a sarkain összekötött két négyzettel) találkozik. A perspektíva klasszikus művészi problémáját – háromdimenziós tárgyak kétdimenziós vásznakra való vetítését – rendkívüli módon megvilágosítja a számítógépes grafika. Emellett a számítógép nyilvánvalóan fontos eszköze olyan gyakorlati problémák megoldásának, mint mondjuk egy épület kétdimenziós építészeti tervének minden nézetből való háromdimenziós ábrázolása.
A számítógépes grafika már a játékok területére is behatolt.[42] Van egy Pongnak nevezett népszerű játék, amely a televíziós képernyőn egy tökéletesen rugalmas labda táncolását szimulálja két felület között. Minden játékos kap egy irányítótárcsát, amellyel „ütőjét” mozgatva a labdát eltalálhatja. Akinek nem sikerül ütőjével eltalálnia a labdát, pontot veszít. A játék világos tanulási tapasztalást eredményez, amely kizárólag Newtonnak az egyenes vonalú mozgásra vonatkozó második törvényén alapul. A Pong révén a játékos mélyen és intuitívan megértheti az egyszerű newtoni fizikát – jobban megértheti, mint a biliárdból, ahol az ütközések távolról sem tökéletesen rugalmasak, és a golyók pörgése bonyolultabb fizikai kérdéseket vet fel.
Pontosan ezt a fajta információgyűjtést nevezzük játéknak. És így fény derül a játék egyik fontos funkciójára: bármiféle jövőbeni alkalmazás szándéka nélkül lehetővé teszi a világ holisztikus megértését, ami kiegészíti és ugyanakkor előkészíti a későbbi analitikus tevékenységeket. Ám a számítógépek olyan körülmények között teszik lehetővé a játékot, amelyek egyébként teljesen hozzáférhetetlenek lennének az átlagos diák számára.
Még érdekesebb példa az „űrháború”-játék, melynek kifejlesztéséről és örömeiről Stuart Brand számol be. Az űrháború minden résztvevője egy vagy több „űrjárművet” irányít, amelyek rakétákat lőhetnek ki egymásra. Mind az űrjárművek, mind a rakéták mozgását bizonyos szabályok kormányozzák például egy közeli „bolygó” gravitációs mezejének reciprok négyzete. Ellenfelünk űrhajójának megsemmisítéséhez ki kell alakulnia bennünk a newtoni gravitáció megértésének, amely egyszerre intuitív és konkrét. Azok, akik ritkán foglalkoznak bolygókőzi űrrepüléssel, nem könnyen fejlesztik ki magukban a newtoni gravitáció jobb agyféltekés megértését. Az űrháború be tudja tölteni ezt a hézagot.
Mind a két játék, a Pong és az űrháború a számítógépes grafika olyan irányú fejlődéséről tanúskodik, amelynek révén tapasztalatilag és intuitíve megérthetjük a fizika törvényeit. A fizikai törvényeket majdnem mindig analitikus és algebrai fogalmakban rögzítjük – azaz a bal agyfélteke fogalmaiban. Newton második törvénye például írásban: F = m·a, a gravitáció reciprok négyzetes törvénye pedig: F = GMm/r2. Ezek az analitikus elvonatkoztatások rendkívül hasznosak, és minden bizonnyal érdekes dolog, hogy a világegyetem olyan módon épült fel, hogy a tárgyak mozgásait ilyen viszonylag egyszerű törvényekkel le lehet írni. De ezek a törvények pusztán csak a tapasztalatból levont absztrakciók. Alapvetően mnemotechnikai eszközök, amelyek lehetővé teszik, hogy egyszerű módon emlékezetünkben tartsuk olyan esetek igen széles skáláját, amelyekre külön-külön sokkal nehezebb volna visszaemlékezni legalábbis a memóriának abban az értelmében, ahogyan azt a bal agyfélteke értelmezi. A számítógépes grafika a leendő fizikusnak vagy biológusnak széles körű tapasztalatokat nyújt sok különféle esetről, amelyeket természettörvények összegeznek, de legfontosabb funkciója alighanem az, hogy a nem tudósok számára is lehetővé teszi annak bár intuitív, de mégis mély megértését, hogy miről is szólnak a természettörvények.
Vannak nem grafikus, interaktív számítógépes programok, amelyek rendkívül hatásos oktatási eszközök. Ezeket a programokat elsőrendű tanárok készíthetik, és a diáknak furcsa módon sokkal személyesebb, közvetlen kapcsolata van számítógéptanárával, mint a szokásos osztálykörnyezetben. Emellett a diák félelem vagy zavar nélkül lehet olyan lassú, ahogy csak neki jólesik. A Dartmouth Collegeban a tárgyak széles skálájára alkalmaznak számítógépes tanítóprogramokat. A diák például mély betekintést nyerhet a mendeli genetika statisztikai kérdéseibe, ha eltölt egy órát a számítógéppel, ahelyett, hogy egy teljes évig gyümölcsmuslincákat keresztezne a laboratóriumban. Egy másik diák megvizsgálhatja a teherbe esés statisztikai valószínűségét különféle születésszabályozó módszerek alkalmazása esetén. (Ebbe a programba bele van építve annak egy a tízmillióhoz valószínűsége is, hogy egy nő szigorúan szűzies életet élve is teherbe eshet, ráhagyással a jelenlegi orvosi ismereteken túli lehetőségekre.)
A számítógépes terminál közkeletű a Dartmouth területén. A diákok igen magas százaléka nemcsak az efféle programok használatát tanulja meg, hanem saját programokat is tud írni. A számítógépekkel való interakciót sokan inkább szórakozásnak tartják, mint munkának, és ma már számos főiskola és egyetem kezdi utánozni Dartmouth gyakorlatát. Ebben az újításban Dartmouth részben azért járt az élen, mert rektora. John G. Kemény neves számítógép-szakértő tudós, a BASIC nevű igen egyszerű számítógépes nyelv kidolgozója.
A Lawrence Hall of Science egyfajta múzeum, amely a Kaliforniai Egyetemhez kapcsolódik Berkeleyben. Alagsorában van egy meglehetősen szerény terem, teli vagy egy tucat olcsó számítógépes terminállal, melyek mindegyike egy, az épület másik részében elhelyezett időosztásos miniszámítógéphez kapcsolódik. Szerény díjért ezeknek a termináloknak a használatát egy órára elő lehet jegyeztetni. A látogatók főleg fiatalok, a legfiatalabbak közülük még tízévesek sincsenek. Az egyik rendelkezésükre álló, igen egyszerű interaktív program a Hóhér nevű játék. Ha valaki Hóhért akar játszani, egy nagyjából normális írógép-billentyűzeten be kell ütnie a „XEQ$HANG” számítógépes kódot. Ekkor a számítógép kiírja:

HÓHÉR
AKARJA MEGISMERNI A SZABÁLYOKAT?

Ha most az ember begépeli, hogy IGEN, akkor a gép így válaszol:

TALÁLJON KI EGY BETŰT ABBÓL A SZÓBÓL, AMIRE GONDOLOK. HA ELTALÁLTA, AZT MEGMONDOM. DE HA TÉVED (HAHAHA), AKKOR (HIHIHI) EGY LÉPESSEL KÖZELEBB KERÜL AHHOZ, HOGY FÖLAKASSZAM! A SZÓ NYOLC BETŰBŐL ÁLL. NO, MI A TIPPJE...?

Mondjuk, hogy most beütjük az „E” betűt. A számítógép ekkor kiírja:

_ _ _ _ _ _ _ E

Ha rosszul tippeltünk, a számítógép (a rendelkezésére álló jelek korlátai közt) egy emberi fej megnyerő mását rajzolja ki. A játék szokásos menete során versenyfutás folyik a fokozatosan kialakuló szó és a fokozatosan kirajzolódó, felakasztandó emberi alak közt.
Nemrégiben tanúja voltam két Hóhér játéknak, ahol a két kitalálandó szó VARIABLE (VÁLTOZÓ) és THOUGHT (GONDOLAT) volt. Ha az ember megnyeri a játékot, akkor a program – bajuszpödrő galádságához híven – először egy sor írásjelet ír ki a billentyűzet legfelső sorából (amit a képregényekben az átkozódás jeléül szoktak használni), aztán kiírja

PATKÁNY, NYERTÉL
AKARSZ, MÉG EGY ESÉLYT SZEREZNI A HALÁLRA?

Más programok udvariasabbak. Például az „XEQ-$KING” előadja:

EZ ITT SUMÉR ŐSI BIRODALMA, ÉS ÖN ANNAK TISZTELT URALKODÓJA. A SUMÉR GAZDASÁGNAK ÉS AZ ÖN HŰ ALATTVALÓINAK SORSA TELJES MÉRTÉKBEN AZ ÖN KEZÉBEN VAN. MINISZTERE HAMMURABI, MINDEN ÉVBEN JELENTÉST FOG BETERJESZTENI ÖNNEK A NÉPESSÉGRŐL ÉS A GAZDASÁGRÓL. AZ Ő INFORMÁCIÓIT FELHASZNÁLVA MEG KELL TANULNIA BÖLCSEN ELOSZTANI ORSZÁGA SZÁMÁRA AZ ERŐFORRÁSOKAT. VALAKI MOST BELÉP A TANÁCSTERMÉBE...

Hammurabi ekkor megbízható statisztikákat nyújt be a város földjeinek területéről, a területegységenként betakarított tavalyi termésről, arról, hogy mennyit pusztítottak el belőle a patkányok, mennyi van jelenleg a tárházakban, mekkora a jelenlegi népesség, hányan haltak éhen az előző évben, és hányan vándoroltak be a városba. Tisztelettel tájékoztat a föld és az élelmiszer pillanatnyi cserearányáról, és megkérdezi, mennyi földet kívánsz vásárolni. Ha túl sokat szeretnél, a program kiírja:

HAMMURABI: KÉRLEK, GONDOLD MEG, CSAK KÉTEZER-NYOLCSZÁZ VÉKA VAN RAKTÁRON.

Hammurabi rendkívül türelmes és udvarias nagyvezírnek bizonyul. Ahogy elsuhannak a képernyőn az évek, mély benyomást szerzel arról, hogy legalábbis bizonyos piaci gazdaságokban igen nehéznek bizonyulhat úgy növelni mind a népességet, mind az állami földbirtokokat, hogy közben elkerüljük a szegénységet és az éhezést.
A sok más program közt van egy Grand Prix Verseny nevezetű, amelyik lehetővé teszi, hogy az ellenfelek széles skálája közül választhassunk, a Ford T-modelljétől kezdve az 1973-as Ferrariig. Ha a pálya megfelelő szakaszain túl alacsony a sebességünk vagy a gyorsulásunk, akkor vesztünk, ha túl magas, akkor karambolozunk. Mivel a távolságokat, a sebességeket és gyorsulásokat pontosan meg kell adnunk, ezt a játékot csak úgy játszhatjuk, ha megtanulunk hozzá némi fizikát. Az interaktív számítógépes tanulás lehetséges skáláját csak a programozók ötletessége korlátozza, az pedig igencsak mély kút.
Mivel társadalmunkat olyan mélységesen befolyásolja az a természettudomány és technika, melyet polgáraink zöme csak gyatrán vagy egyáltalán nem ért, az iskolákban és otthonainkban olcsón rendelkezésre álló számítógépes lehetőségek fontos szerepet játszhatnak civilizációnk további folyamatosságában.
Az egyetlen ellenvetés, amelyet a zsebszámológépek és kisszámítógépek széles körű elterjedése ellen hallottam, az volt, hogy ha túl korán ismertetik meg velük a gyerekeket, nem marad kedvük az aritmetika, a trigonometria és más matematikai feladatok tanulására, melyeket a gép sokkal gyorsabban és pontosabban old meg, mint a diák. Erre a vitára azonban egyszer már sor került.
Platón Phaidrosz-ában – abban a szókratészi dialógusban, amelyre korábban már hivatkoztam a szekér. a kocsis és a két ló metaforája kapcsán – van egy kedves mítosz Thot istenről, Prométheusz egyiptomi megfelelőjéről. Az ősi Egyiptom nyelvén az írott nyelvet jelölő kifejezés szó szerint a következő: „Az istenek beszéde.” Thot az írás feltalálásáról vitatkozik Thamosszal[43] (akit Ammonnak is neveznek), egy istenkirállyal, aki ezekkel a szavakkal pirongatja meg:

 

[...felfedezésed] feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket – az írásban bizakodva ugyanis kívülre, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni. Tehát nem az emlékezetnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad fel. S e tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak, mert sok mindenről hallva, igazi tanítás nélkül azt hiszik majd, hogy sokat tudnak, pedig a valóságban általában tudatlanok és nehéz felfogásúak, hiszen bölcsek helyett látszólagos bölcsek lettek.[44]

 


48. ábra

 


49. ábra

Biztos vagyok benne, hogy Thamosz panaszában van némi igazság. Mai modern világunkban az analfabéták másként érzékelik az irányt, az önbizalmat és a valóságot. De az írás feltalálása előtt az emberi tudás arra korlátozódott, amire egyetlen ember vagy egy kis csoport vissza tudott emlékezni. Időről időre, mint a Védák vagy a két nagy homéroszi eposz esetében, így is tekintélyes tömegű információ megőrzésére nyílt lehetőség. De amennyire tudjuk, a Homéroszok kevesen voltak. Az írás feltalálása után lehetőség nyílt minden idők és minden népek felgyülemlett tudásának összegyűjtésére, integrálására és hasznosítására: az embereknek nem kellett többé pusztán arra hagyatkozniuk, amire ők maguk és közvetlen ismerőseik emlékeztek. Az írni-olvasni tudás révén hozzáférhetünk a történelem legnagyobb és legbefolyásosabb elméihez. Szókratésznak vagy mondjuk Newtonnak sokkal nagyobb közönsége lett, mint ahány emberrel egész életük során találkoztak. Egy-egy szóbeli hagyomány számos nemzedéken át való ismételt átadása óhatatlanul átviteli hibákhoz és az eredeti tartalom fokozatos csökkenéséhez vezet – az információnak ez az eltorzulása sokkal lassabban megy végbe, amikor írott beszámolókat nyomtatnak ki újra meg újra.
A könyveket könnyű tárolni. Saját tempónkban olvashatjuk őket, anélkül hogy másokat zavarnánk vele. Visszalapozhatunk a nehéz részekhez, vagy újra elgyönyörködhetünk a különösen élvezetes részletekben. Tömegesen, viszonylag csekély költséggel előállíthatók. És maga az olvasás is teljesen elképesztő tevékenység: rápillantunk egy fából készült, vékony, lapos tárgyra, amint önök teszik ebben a pillanatban, és a szerző szavai elkezdenek megszólalni a fejükben. (Halló!) Az írás felfedezését az emberi tudás és az emberi fennmaradási potenciál mérhetetlen növekedése követte. (Ez egyben az önmagunkra támaszkodás tökéletesedése is: valamely tudománynak vagy mesterségnek legalábbis az alapjait könyvből is meg lehet tanulni, nem vagyunk kiszolgáltatva többé annak a szerencsés véletlennek, hogy van a közelben egy mester, akinek tanítványául szegődhetünk.)


50. ábra

Mindent egybevetve az írás felfedezését nemcsak ragyogó újításként kell számon tartanunk, hanem az emberiség múlhatatlan javaként is. És feltételezve, hogy megéljük, és találmányainkat okosan használjuk fel, hitem szerint ugyanezt mondhatjuk el azokról a modern Thotokról és Prométheuszokról, akik ma a gépi intelligencia határait feszegető számítógépeket és programokat találnak fel. Az emberi intelligencia legközelebbi lényeges strukturális előrelépését valószínűleg az intelligens emberek és az intelligens gépek társas viszonya fogja megvalósítani.

 

 

 

9. SORSUNK A TUDÁS:
FÖLDI ÉS FÖLDÖN KÍVÜLI INTELLIGENCIA

De már az órák csöndben ellopóznak...

SHAKESPEARE
III. Richárd[45]

 

A kérdések kérdése az emberiség számára, az a probléma, amely minden más probléma mögött ott rejlik, és izgatóbb minden más problémánál: az ember természetben elfoglalt helyének és a kozmoszhoz való viszonyának meghatározása. Honnan jött a fajtánk, miféle korlátok között uralkodunk a természeten és uralkodik a természet mirajtunk: ezek azok a kérdések, amelyek változatlan, nem csökkenő erővel újra meg újra felmerülnek mindenki előtt, aki ezen a földön született.

T. H. HUXLEY, 1863

 


51. ábra

És most végül visszatérek azoknak a kérdéseknek egyikéhez, amelyekkel kezdtem: a Földön kívüli intelligencia kutatásához. Bár egyesek néha felvetik, hogy a csillagközi beszélgetések legkívánatosabb csatornája a telepátia lenne, szerintem ez legfeljebb egy játékos ötlet. Annyi biztos, hogy a leghalványabb bizonyítékok sem támasztják alá; én a magam részéről ezen a bolygón sem láttam még mérsékelten meggyőző bizonyítékát sem telepatikus kommunikációnak. Egyelőre még nem vagyunk képesek jelentős csillagközi űrutazásokra, bár valamiféle nálunk haladottabb civilizáció esetleg képes lehet rá. Bármennyit beszélnek is az ufókról (Unidentified Flying Objects = azonosítatlan repülő testek) és az ősi asztronautákról, semmiféle komoly bizonyítékunk nincs rá. hogy meglátogatnak vagy valaha is meglátogattak volna minket.
Maradnak tehát a gépek. A Földön kívüli intelligenciával való kommunikációnkban felhasználhatjuk az elektromágneses spektrumot, legvalószínűbben e spektrum rádióhullámokból álló részét; vagy használhatunk gravitációs hullámokat, neutrinókat, esetleg fachionokat (ha ugyan léteznek), vagy a fizikának valamely olyan jelenségét, amelyet még vagy három évszázadig nem fedezünk fel. De bármilyen legyen is ez a kommunikációs csatorna, használatához gépekre lesz szükségünk, mégpedig ha rádiócsillagászati tapasztalataink bármiféle útmutatással szolgálhatnak, akkor számítógépekkel működtetett gépekre, melyek képességeinek meg kell közelíteniük azt, amit mi intelligenciának nevezünk. Napok munkájának adatsorain végigfutni, ezernyolc különböző frekvencián, ahol az információk néhány másodpercenként vagy még gyorsabban változhatnak – ezt az adatrögzítők vizuális átnézésével nem lehet megoldani: ehhez autokorrelációs eljárásokra és nagy elektronikus számítógépekre van szükség. Ez az a szituáció, amelyben Frank Drake (a Cornell Egyetemről) és én nemrégiben megfigyeléseket végeztünk az Arecibo Csillagvizsgálóban, és ezt a szituációt csak egyre bonyolultabbá – azaz egyre inkább a számítógépektől függővé – teszik a közeljövőben valószínűleg alkalmazásra kerülő megfigyelőeszközök. Mérhetetlenül bonyolult vételi és adási programokat tudunk kidolgozni. Ha szerencsénk lesz, hallatlanul ügyes és elegáns stratégiákat tudunk majd alkalmazni. De ha a Földön kívüli intelligenciát akarjuk kutatni, akkor nem kerülhetjük ki a gépi intelligencia figyelemre méltó lehetőségeit.
A Tejút-galaxis fejlett civilizációinak száma a csillagonkénti bolygószámtól kezdve az élet keletkezésének valószínűségéig számos tényezőtől függ. De mihelyt az élet egy viszonylag jóindulatú környezetben egyszer elindul, és az evolúció számára évmilliárdok állnak rendelkezésre, igen sokunk várakozásai szerint intelligens lényeknek is ki kell fejlődniük. Az evolúció útjának természetesen erősen különböznie kell a földitől. Az eseményeknek az a pontosan meghatározott sorozata – beleértve a dinoszauruszok kihalását és a pliocén és pleisztocén erdők visszavonulását –, amely itt a Földön végbement, valószínűleg nem zajlott le pontosan ugyanúgy sehol másutt a világegyetemben.
Ám számos funkcionálisan egyenértékű útnak kell léteznie, amelyek ugyanahhoz a végeredményhez vezetnek. Bolygónk egész evolúciós története de különösen a fosszilis koponyák belsejéről készült öntvények tanúsága az intelligencia felé haladó progresszív irányzatot illusztrálja. Ebben nincs semmi rejtélyes: okos organizmusok nagyjában és egészében inkább képesek a fennmaradásra, és több ivadékot hagynak maguk után, mint az ostobák. A részletek minden bizonnyal a körülményeken múlnak, olyanokon például, hogy ha voltak nyelvvel rendelkező (nem emberi) főemlősök, azokat az ember kiirtotta, míg a némivel kevésbé kommunikációképes majmokat őseink figyelmen kívül hagyták. De az általános tendencia teljesen világosnak látszik, és másutt is irányadónak kellett lennie az intelligens élet evolúciójára. Igaz, mihelyt az intelligens lények megteremtik a saját fajuk kurtására alkalmas technikát és képességet, az intelligencia szelekciós előnyei bizonytalanabbakká válnak.
És mi lesz, ha üzenetet kapunk? Van bármi okunk annak feltételezésére, hogy az üzenetet küldő lények – akik geológiai korszakok évmilliárdjain át a miénktől erősen különböző környezetben fejlődtek ki – eléggé hasonlók hozzánk, hogy üzeneteiket meg tudjuk érteni? Én azt hiszem, erre a kérdésre igennel kell válaszolnunk. Egy olyan civilizációnak, mely rádióüzeneteket ad, mindenesetre ismernie kell a rádiót. Az üzenet frekvenciája, időállandója és hullámsávja közös az adó és a vevő civilizációk között. Alighanem olyasféle helyzet állna elő, mint a rádióamatőrök között, akiknek a beszélgetései – ritka szükségállapotok kivételével – a jelek szerint majdnem kizárólag eszközeik műszaki kérdéseire szorítkoznak: életüknek olyan oldala ez, amiben bizonyosan találnak közös vonásokat.
Ám hitem szerint a helyzet ennél sokkal reményteljesebb. Tudjuk, hogy a természet törvényei – legalábbis sok közülük – mindenütt azonosak. Színképelemzéssel ugyanazokat a kémiai elemeket, ugyanazokat a közös molekulákat fedezzük fel más bolygókon, csillagokon és galaxisokon, és az a tény, hogy a színképek azonosak, azt bizonyítja, hogy azok a mechanizmusok, amelyek révén az atomok és a molekulák sugárzásokat nyelnek el és bocsátanak ki, mindenütt egyformán működnek. Megfigyelhetünk egymás körül méltóságteljesen mozgó távoli galaxisokat, amelyek pontosan ugyanazoknak a gravitációs törvényeknek engedelmeskednek, amelyek egy apró mesterséges hold mozgását meghatározzák sápadt, kék bolygónk, a Föld körül. A gravitáció, a kvantummechanika, a fizika és a kémia túlnyomó része a megfigyelések szerint mindenütt pontosan ugyanolyan, mint nálunk.
Az lehetséges, hogy egy másik világban kifejlődő intelligens lények biokémiailag nem hasonlítanak hozzánk. Evolúciójuk során szinte bizonyosan a miénktől jelentősen különböző alkalmazkodásokon mentek át – az enzimektől a szervrendszerekig –, hogy megbirkózzanak saját világaik tőlünk különböző körülményeivel. Ám mégis ugyanazokkal a természettörvényekkel kellett együtt élniük.
A szabadon eső testek törvényei egyszerűnek látszanak számunkra. A földi gravitáció által kiváltott állandó gyorsulás mellett egy szabadon eső test sebessége az idővel arányosan nő, az általa megtett út pedig az idő négyzetével arányos. Ezek elemi relációk, és legalábbis Galilei óta elég általánosan érthetők. El tudnánk képzelni egy olyan világegyetemet, amelyben a természet törvényei mérhetetlenül bonyolultabbak – csakhogy nem ilyen világegyetemben élünk. Miért nem? Azt hiszem, azért, mert mindazok az organizmusok, amelyek roppant komplexnek érzékelték világukat, kihaltak. Azok a fán élő őseink, akik fáról fára lendülve nehezen tudták kiszámítani röppályájukat, nem sok ivadékot hagytak maguk után. A természetes szelekció egyfajta intellektuális rostaként szolgált: olyan agyakat és intelligenciákat hozott létre, amelyek egyre inkább képesek voltak a természeti törvényekkel elboldogulni. Ez a rezonancia, melyet a természetes szelekció hozott létre agyunk és a világegyetem között, talán megmagyarázhat egy Einstein által fölvetett dilemmát is. A világegyetem legérthetetlenebb tulajdonsága, mondta Einstein, hogy annyira érthető.
Ha ez így van, akkor ugyanilyen evolúciós gyomlálásnak kellett végbemennie más világokban is, ahol intelligens lények fejlődtek ki. Azok a Földön kívüli (extraterrális) intelligenciák, melyeknek nem voltak madárszerű vagy fán élő őseik, talán nem osztoznak a mi űrrepülés iránti szenvedélyünkben. De minden bolygó atmoszférája viszonylag áttetsző a spektrum látható és rádiósugárzási részében – a kozmoszban legbőségesebben jelen lévő atomok és molekulák kvantummechanikája miatt. Az organizmusoknak ezért világegyetem-szerte érzékenyeknek kell lenniük az optikai és/vagy rádiósugárzásokra, és a fizika kifejlődése után kozmikus közhellyé kellett válnia annak az ötletnek, hogy az elektromágneses sugárzás a csillagközi kommunikáció eszközéül szolgálhat. Ez az ötlet galaxisszerte számtalan világban egymástól függetlenül kialakulhatott, mihelyt helyileg felfedezték a csillagászat elemeit, azt, amit mi az élet tényeinek nevezhetnénk. Ha olyan szerencsések lennénk. hogy kapcsolatot tudnánk teremteni ezeknek a másféle lényeknek valamelyikével, akkor, azt hiszem, elképesztően egzotikusnak és rejtelmesnek találnánk biológiájuk, pszichológiájuk, szociológiájuk és politikájuk nagy részét, de az a gyanúm, hogy különösebb nehézség nélkül megértenénk egymást a csillagászat, a fizika, a kémia és talán a matematika egyszerűbb kérdéseiben.
Semmiképpen nem várnám azt, hogy e lények agya anatómiailag vagy pszichológiailag közel álljon a miénkhez, talán még kémiailag sem. Az ő agyuk más környezetben alakult ki, tehát másféle evolúciós történetének kell lennie. Elég, ha megnézzük azokat a földi állatokat, amelyeknek lényegileg különböző szervrendszereik vannak, máris beláthatjuk, mennyiféle változata lehetséges az agy fiziológiájának. Ott van például egy afrikai édesvízi hal, a Mormyrid, amely gyakran él zavaros vizekben, ahol nehéz vizuálisan felismerni a ragadozókat, a zsákmányt vagy a nemi partnert. A Mormyrid kifejlesztett egy különleges szervet, amely elektromos mezőt létesít, aztán ellenőrzi az ezen a mezőn áthaladó élőlényeket. A hal agyának egész hátsó részét a kisagya foglalja el, olyan vastag rétegben, ami az emlősök neokortexére emlékeztet. A miénktől látványosan különböző agyuk van tehát, ám a legalapvetőbb biológiai értelemben mégis sokkal közelibb rokonaink, mint bármely intelligens Földön kívüli lény.
A Földön kívüli lények agyának valószínűleg ugyanúgy több vagy sok alkotórésze van, amelyek az evolúció során lassan gyülemlettek fel, mint a miénknek. Az is lehetséges, hogy ugyanúgy még mindig feszültségek vannak agyi összetevőik között, mint a mi agyunkban, bár egy hosszú életű, sikeres civilizációnak alighanem az a jellemzője, hogy képes tartós békét teremteni különféle agyi alkotórészei között. Majdnem bizonyos, hogy ezek a lények extraszomatikus úton jelentősen kiterjesztették intelligenciájukat, intelligens gépek alkalmazásával. De azt hiszem, hogy az ő agyuk és gépeik, illetve a mi agyunk és gépeink végső soron nagyon jól meg fogják érteni egymást.


52. ábra

Mérhetetlen lenne mind a gyakorlati haszna, mind a filozófiai értéke annak, ha egy hosszú üzenetet kaphatnánk egy nálunk haladottabb civilizációtól. Ám az, hogy milyen nagy volna ez a haszon, és milyen gyorsan tudnánk megemészteni, az az üzenet tartalmán múlna, amelyet nehéz volna megbízhatóan megjósolni. A dolognak legalább egy következménye azonban világosnak tűnik: ha üzenetet kapnánk egy fejlett civilizációból, az bebizonyítaná, hogy vannak fejlett civilizációk, hogy vannak módszerek annak az önpusztításnak az elkerülésére, amely jelenlegi technológiai serdülőkorunkban erős és valóságos veszélynek látszik. Így ha kapnánk egy csillagközi üzenetet, annak nagyon is gyakorlati haszna lenne, olyasmi, amit a matematikában létezési elméletnek neveznek – ebben az esetben annak bizonyítása, hogy igenis lehetséges, hogy emberi társadalmak a fejlett technikával együtt éljenek és virágozzanak. Minden probléma megoldását hallatlanul megkönnyíti, ha biztosan tudjuk, hogy van rá megoldás. Ez egyike a sok különös összefüggésnek a másutt létező intelligens élet és a Földön lévő intelligens élet között.
Noha nyilvánvalóan inkább a több, mint a kevesebb tudás és intelligencia látszik az egyetlen kiútnak jelenlegi nehézségeinkből, és az emberiség számára az egyetlen jelentős előrelépésnek egy jelentőségteljes (vagy tulajdonképpen bármiféle) jövő felé, ez a nézet a gyakorlatban nem mindig érvényesül. A kormányzatok gyakran szem elől tévesztik a rövid távú és hosszú távú haszon közötti különbséget. A legfontosabb gyakorlati hasznokat a legvalószínűtlenebb és látszólag minden gyakorlati jelentőséget nélkülöző tudományos előrelépések hozták. A rádió ma nemcsak a Földön kívüli intelligencia keresésének első rendű eszköze, hanem egyben az az eszköz, melynek révén vész- és szükséghelyzetekre reagálunk, híreket továbbítunk, telefonbeszélgetéseket közvetítünk, és szórakoztatjuk a világot. Ám a rádió azért jött létre, mert egy skót fizikus, James Clerk Maxwell kitalált egy fogalmat, amelyet kiszorítási áramnak nevezett el, és beillesztette a parciális differenciálegyenleteknek abba a sorozatába, amelyeket ma Maxwell-egyenletek néven ismerünk. Lényegében azért vezette be a kiszorítási áram fogalmát, mert egyenletei esztétikailag mutatósabbak voltak vele, mint nélküle.
A világmindenség bonyolult és elegáns. A természettől a legvalószínűtlenebb módokon csikarjuk ki titkait. A társadalmak természetesen bölcsen óhajtanak eljárni, amikor azt kell eldönteniük, hogy milyen technológiákat – azaz a természettudomány miféle alkalmazásait – kell fejleszteni és milyeneket nem. De ha nem pénzelik az alapkutatást, ha nem támogatják a tudás önmagáért való gyarapítását, akkor veszedelmesen korlátozottá válnak a választási lehetőségeink. Elég, ha ezer közül egyetlen fizikus akad, aki rábotlik valami olyasmire, mint a kiszorítási áram, hogy mind az ezernek a támogatása pompás befektetésnek bizonyuljon a társadalom számára. A tudományos alapkutatások erős, előrelátó és folyamatos elősegítése nélkül abba a helyzetbe jutunk, mint amikor valaki föleszi a vetőmagot: ezzel ugyan egyetlen télre elhárítja az éhínséget, de minden reményét elherdálja annak, hogy a következő télen is életben maradhasson.
Hippói Szent Ágoston egy olyan korszakban, amely bizonyos szempontokból hasonlított a miénkre, buja és intellektuálisan gazdag fiatal férfikora után visszavonult az ész és az intellektus világától, és másoknak is ezt tanácsolta: „Van a kísértésnek egy másik formája is, amely még inkább veszélyekkel terhes. Ez a kíváncsiság betegsége... Ez hajszol bennünket arra, hogy megpróbáljuk fölfedezni a természet titkait, azokat a titkokat, amelyek meghaladják értelmünket, amelyeknek semmi hasznát nem vesszük, s amelyek tudására nem volna szabad áhítoznunk... Ebben a csapdákkal és veszélyekkel teli hatalmas erdőben én visszahúzódtam, és kivontam magam ezek közül a tövisek közül. Mindazon dolgoknak kellős közepén, melyek a mindennapi életben szüntelen körülöttem lebegnek, soha nem vagyok meglepődve egyikükön sem, és soha nem fog el őszinte vágy, hogy tanulmányozzam őket... Nem álmodom többé a csillagokról.” Európában Szent Ágoston halálának időpontja, i. sz. 430 jelzi a sötét középkor beköszöntét.
Jacob Bronowski Az ember felemelkedése utolsó fejezetében maga is elszomorodva vallotta be, hogy „azon veszem magam észre, hogy itt, Nyugaton, hirtelen valami iszonyatos elbátortalanodás, a tudástól való visszariadás érzése vesz körül”. Azt hiszem, egyrészt arról beszélt itt, hogy milyen korlátozott mértékben érti és becsüli meg a természettudományt és a technikát – amelyek életünket és civilizációnkat formálták – a nyilvánosság és a politika közössége, másrészt a jelentéktelen, népi vagy áltudományok, a miszticizmus és a mágia növekvő népszerűségéről.
A mai Nyugaton (bár Keleten nem) újra feléledt az érdeklődés a legkülönfélébb homályos, anekdotikus, gyakran bizonyíthatóan téves tanok iránt, amelyek, ha igazak volnának, minden bizonnyal érdekesebbé tennék az univerzumot, ha viszont hamisak, akkor olyan intellektuális felületességről, a rendszeres gondolkodás olyan hiányáról árulkodnak, és olyan energiapocsékolással járnak együtt, ami fönnmaradásunkat illetően nem túl ígéretes. Az efféle tanok közt van az asztrológia (az a nézet, amely szerint sorsunkat mélységesen befolyásolja az, hogy tőlünk százbillió mérföldre éppen milyen csillagok kelnek fel, amikor mi egy zárt épületben megszületünk); a Bermuda-háromszög „rejtélye” (amely sok különféle változatban azt állítja, hogy Bermuda közelében egy UFO él az óceánban, amely megeszi a hajókat és a repülőgépeket); általában a repülő csészealjakról szóló beszámolók; az ősi asztronautákban való hit; a szellemek fényképezése; a piramidológia (amelybe az a hit is beletartozik, hogy a borotvám élesebb marad egy kartonpiramisban, mint egy kocka alakú kartondobozban); a szcientológia (a lelki kuruzslás egy újabb fajtája); az aurák és a kirli fényképezés; a gerániumok érzelmi élete és zenei ízlése; a pszichosebészet; a lapos és üres föld elmélete; a modern próféciák; az evőeszközök távolból való összegörbítése; az asztrálkivetítések; a Velikovszki-féle katasztrofizmus; Atlantisz és Mu; a spiritizmus; továbbá az emberiség Isten vagy istenek általi különleges teremtésének elmélete (annak a mélységes kapcsolatnak ellenére, amelyben mind biokémiailag, mind agyfiziológiailag a többi állattal állunk). Lehetséges, hogy vannak igazságmagvacskák némelyikben ezek közül a tanok közül, de széles körű elfogadásuk arról tanúskodik, hogy kiveszett belőlünk az intellektuális szigorúság és a szkepticizmus, és vágyainkkal szeretnénk helyettesíteni a kísérleteket. Mindezek, ha szabad ezt a kifejezést használnom, nagyjában és egészében limbikus és jobb agyféltekés tanítások, álomjegyzőkönyvek – természetes (itt minden bizonnyal helyénvaló a szó) és emberi reakciók annak a környezetnek a bonyolultságára, amelyben élünk. Ám ugyanakkor misztikus, okkult tanok is, amelyek úgy vannak kieszelve, hogy ne legyenek kitéve a cáfolatnak, és jellegzetesen ne képezhessék racionális viták tárgyát. Ezzel szemben a fényes jövő útja szinte bizonyosan a neokortex teljes körű működésén át vezet – a józan észen át, amelyet persze ötvöz az intuíció és a limbikus és R-komplexumos alkotórészek hatása, de mégiscsak józan ész: a világ bátor feldolgozása, abban a formájában, amilyen valójában.
A kozmikus naptárnak csak a legutolsó napján fejlődtek ki bolygónkon, a Földön, jelentős intellektuális képességek. A két agyfélteke koordinált működése az az eszköz, amellyel a természet fennmaradásunk érdekében ellátott minket. Nem valószínű a fennmaradásunk, ha nem használjuk ki teljesen, kreatív módon emberi intelligenciánkat.
„Tudományos civilizáció vagyunk”, jelentette ki Jacob Bronowski. „Ez olyan civilizációt jelent, amelyben a tudás és a tudás integritása kulcsfontosságú. A sciencia csak egy latin szó a tudásra... A tudás a mi sorsunk.”

 

 

 

A SZERZŐRŐL

Carl Sagan, a Cornell Egyetem Csillagászati és Űrtudományi Tanszékének David Duncan-professzora, valamint Bolygókutatási Intézetének igazgatója, döntő szerepet játszott a Mariner, a Viking és a Voyager útjának előkészítésében. Ezért a munkájáért megkapta a NASA „Egyedülálló Tudományos Teljesítményért” érmét; a nemzetközi asztronautikai díjat, a Prix Galabert-t; a NASA-érmet „kiemelkedő társadalmi tevékenységért” (kétszer); valamint az Amerikai Asztronautikai Társaság John F. Kennedy-díját. Tudományos kutatásai hozzásegítettek a Vénuszon érvényesülő üvegházeffektusnak, a Mars porviharainak, a Titán szénhidrogénködjeinek, az élet eredetének, valamint a Földön kívüli élet kérdéseinek mélyebb megértéséhez. Dr. Sagan elnöke volt az Amerikai Asztronautikai Társaság Bolygókutatási Részlegének, az Amerikai Geofizikai Egyesület Planetológiai Szervezetének, valamint az Amerikai Természettudományok Fejlődését Elősegítő Egyesület Asztronómiai Részlegének. Tizenkét éven át szerkesztette a világ vezető planetológiai folyóiratát, az ICARUS-t. Jelenleg a világ legnagyobb ilyen jellegű szervezetének, a százezer tagot számláló, űrkutatással foglalkozó Planetológiai Társaságnak az elnöke, továbbá Kiemelkedő Természettudományi Vendégelőadó a Kaliforniai Technológiai Intézet Sugárhajtási Laboratóriumában.
Több mint hatszáz tudományos dolgozatán kívül Carl Sagan szerzője, társszerzője vagy szerkesztője több mint húsz könyvnek, köztük a Broca's Brain-nek (Broca agya), a Comet-nek (Üstökös), a Contact-nak (Kapcsolat) és a Dragons of Eden-nek (Az Éden sárkányai), amelyért elnyerte a Pulitzer-díjat, Tőle származik a Pioneer 10 és 11 plakettjainak és a Voyager 1 és 2 csillagközi feljegyzéseinek ötlete, vagyis a magunkról szóló üzenet esetleges Földön kívüli civilizációknak. Az Emmy- és Peabody-díjat nyert COSMOS című televíziós sorozata a legnépszerűbb sorozat az amerikai televízió történetében, 60 országban több mint 250 millió ember látta világszerte. A film ugyancsak COSMOS című könyvváltozata minden idők legnépszerűbb angol nyelvű ismeretterjesztő könyve lett.
Az utóbbi években dr. Sagan kollégáival együtt az atomháború hosszú távon érvényesülő következményeit kutatva felfedezett számos, eddig nem ismert, az emberi civilizációt és fajt veszélyeztető tényezőt. Részben ezért a munkájáért kapta az Amerikai Tudósok Szövetsége, valamint a Fizikusok a Társadalmi Felelősségért közszolgálati díját, továbbá az Amerikai Fizikusok Társasága „közjót szolgáló fizikáért” Szilárd Leó-díját. Dr. Sagant kitüntették még a Felfedezők Klubjának hetvenötödik évfordulójára adott díjával „a felfedezői szellem fejlesztéséért”, a Joseph Priestley-díjjal „az emberiség jólétéért végzett kiemelkedő munkásságért”, valamint a Honda-díjjal „az emberi civilizáció új korszakáért végzett kutatómunkájáért”.

 

 

 

KÉPALÁÍRÁSOK

1. A gének és agyak információtartalmának evolúciója az élet földi története során. A vastag görbe, amely mellett fekete pontok vannak, az információ bitjeinek számát képviseli a különféle taxonok génjeiben, egyúttal bemutatja keletkezésük hozzávetőleges időpontját is a geológiai bizonyítékok alapján. Mivel bizonyos taxonoknál a DNS mennyisége sejtenként változó, egy-egy adott taxonnál csak a minimális információtartalmat tüntetjük fel (Britten és Davidson alapján, 1969). A szaggatott görbe, amely mellett a fehér karikák állnak, az evolúció közelítő becslése az ezeknek az organizmusoknak az agyában és idegrendszerében lévő információ mennyisége alapján. A kétéltűek és még alacsonyabb rendű állatok agyának információmennyisége az ábra bal szélén túl helyezkedik el. A vírusok genetikus anyagában lévő információ bitjeinek számát is bemutatjuk, bár nincs tisztázva, hogy ezek a vírusok néhány milliárd évvel ezelőtt keletkeztek-e, mert lehetséges, hogy a vírusok funkcióvesztés révén jóval később fejlődtek ki baktériumokból vagy más bonyolult szervezetekből. Ha az ember extraszomatikus információit is fölvennénk, ez messzi túlnyúlna az ábra jobb oldalának alján.

2-3. Szenzoros (érzékelő) és motoros (mozgató) homunkuluszok (Penfield után): a funkciók specializációjának két térképe az agykéregben. A torzított testtájak azt illusztrálják, hogy az agykéreg mennyi figyelmet fordít a test különféle részeire: minél nagyobb az ábrázolt testrész, annál fontosabb. Balra a szomatikus szenzoros terület térképe látható, amely idegi információkat kap az ábrázolt testrészekről; jobbra az agyból a test felé irányuló impulzusok megfelelő térképe. Copyright C 1948 by Scientific American, Inc.

4. Az agytömeg és a testtömeg viszonyának szórásdiagramja főemlősöknél, emlősöknél, madaraknál, halaknál, hüllőknél és dinoszauruszoknál. A diagramot Jerison (1973) művéből vettük át, kiegészítve néhány további ponttal (a dinoszauruszokkal és az ember családjának kihalt tagjaival.).

5. Az előző ábra egyes pontjai közelebbről. A Saurornithoid a szövegben is említett struccszerű dinoszaurusz.

6. Hal, kétéltű, hüllő, madár és emlős agyát összehasonlító sematikus ábrázolások. A cerebellum (kisagy) és a medulla oblongata (nyúltvelő) a hátsóagy részei.

7. A hüllőkomplexum, a limbikus rendszer és a neokortex erősen sematizált ábrázolása az emberi agyban, MacLean után.

8. Nyúl, macska és majom agyának sematikus ábrázolása felülről és oldalnézetből. A sötét, pontozott térség a limbikus rendszer, amely legjobban oldalnézetből látható. A fehér, barázdált területek a neokortexet ábrázolják, amely felülről látható legjobban.

9. Egy vörös algának nevezett apró növény elektronmikroszkópos fényképe (tudományos neve: porphyridium cruentum). Majdnem az egész sejtet betölti a kloroplaszt, ennek az organizmusnak a fotoszintetizáló üzeme. A fénykép huszonháromezerszeres nagyítású, és dr. Elisabeth Gantt készítette a Smithsonian Institute Sugárbiológiai Laboratóriumában.

10-11. Az agy harmadik kamrájában készített két elektronmikroszkópos fényképfelvétel (készítette Richard Steger, Wayne State University). Láthatjuk, amint az apró, hullámzó szálak avagy ciliák a gömb alakú agyfehérjéket továbbítják – olyasféleképpen, ahogy a strandon a tömegben az emberek továbblökik a fejük felett a nagy labdákat.

12. John Germann elképzelése a lycaenops nevű mezozoikumbeli hüllő lehetséges alakjáról. Talán ezek az emlősszerű lények voltak az elsők, amelyekben a limbikus rendszer nagyarányú evolúciója végbement. Az American Museum of Natural History szíves engedélyével.

13. Az emberi agy oldalnézetének sematikus diagramja. Ezen a neokortex uralkodik, mellette a kisebb limbikus rendszer és az agytörzs vagy hátsóagy. Az R-komplexumot az ábra nem mutatja be.

14. Arc, amelyet a beteg almaként jellemzett. (Másképpen: alma, amelyet az orvos arcként írt le.) Teuber után.

15. M. C. Escher: Mozaik 11.

16. Az állatok keze életmódjukhoz alkalmazkodott, és vice versa. A: oposszum; B: fán élő cickány; C: portó; D: pápaszemes maki; E: pávián (amely ezt a végtagot részben kézként, részben lábként használja); F: orangután, ami a kézzel való helyváltoztatásra specializálódott; G: ember, viszonylag hosszú és szembeállítható hüvelykujjal. Forrás: William Howells: Mankind ind the Making; rajzok: Janis Cirulis (Doubleday)

17. Australopithecus gracilis család ötmillió évvel ezelőtt Copyright 1965, 1973 Time, Inc.

18. A kelet-afrikai szavanna az Olduvai-hasadék közelében néhány millió évvel ezelőtt. Jobbra az előtérben három hominida, talán Australopithecus, talán Homo habilis. A háttérben a működő tűzhányó a mai Ngorongoro.

19. Ádám teremtése: Jacopo della Quercia reliefje a bolognai Szent Péter-templom kapuján. Foto: ALINARI.

20. Évát és Ádámot figyelemre méltóan emberi fejű hüllő kísérti meg: Jacopo della Quercia reliefje a bolognai Szent Péter-templom kapuján. Foto: ALINARI.

21. Kiűzetés a paradicsomból: Jacopo della Quercia reliefje a bolognai Szent Péter-templom kapuján. Foto: ALINARI.

22. Az emberi nyelv kifejlődése az emberi evolúció kulcsfontosságú fordulópontja volt. Az írás feltalálása előtt legmagasabb csúcsait, mint itt is, a mesemondó kultúrák képviselték. Foto: Nat Farbman, Life. A Time-Life Picture Agency szíves engedélyével, © Time, Inc.

23. Pleisztocén csúcstalálkozó. Balról jobbra: Homo habilis (nem teljesen restaurált állapotban), Homo erectus, Neander-völgyi ember, cromagnoni ember és Homo sapiens. Foto: Chris Barker. Copyright © Marshall Cavendish Ltd.

24. Washoe Ameslan nyelven egy „kalap” jelét mutatja egy gyapjúsapkára.

25. Washoe az „édes” Ameslan jelét mutatja a nyalókára.

26. Lana a számítógépnél. A feje fölött lévő (a képen fölül már nem látható) fogantyút kell meghúznia ahhoz, hogy a billentyűzetet működésbe hozhassa. A narancslé, víz, banán és csokoládé elosztórekeszei a billentyűzet alján vannak.

27. A diagram azt a logikai fát mutatja, amely néhány kérés kommunikációjához szükséges. A rendszer udvarias és egyben grammatikus: minden kérést „kérlek”-kel kell kezdeni, és ponttal befejezni.

28. Csimpánz hosszú fűszállal, amelyet szerszámként használ, hogy kiszedje vele a termeszeket a fészkükből. Foto: Hugo van Lawick báró. Copyright National Geographic Society.

29. Normális ember jellegzetes EEG-görbéi ébrenlét, alvás és álom közben.

30. Krétakori Protoceratops tojásai a fészkükben. A Mongol Népköztársaságból. Az American Museum of Natural History szíves engedélyével.

31. Tojásból kikelő Protoceratops rekonstrukciója. Az American Museum of Natural History szíves engedélyével.

32. A Saurornithoides nevű kis intelligens dinoszaurusz, amint éppen emlősállatokat fog. Krétakori példányai Kanadából és a Mongol Népköztársaságból kerültek elő.

33. Krétakori táj rekonstrukciója Nyugat-Kanada egyik mocsaras vidékén. Az itt bemutatott dinoszauruszok nagyrészt kétlábúak és növényevők. Amennyire tudjuk, mindezek a formák röviddel később kihaltak.

34. Varanus komodoensis, a komodói sárkány, az indonéziai Komodóból. Az American Museum of Natural History szíves engedélyével.

35. Szent György megöli a sárkányt. Donatello reliefje a firenzei San Michele-templom Chiesa d'Or nevű kapujárói. Foto: ALINARI.

36. Az emberkígyó kísértése, és kiűzetés a paradicsomból. A sixtusi kápolna mennyezetfreskójáról. SCALA NEW YORK / FLORENCE.

37. Olyan emberi agy felülnézete, amelyen agysebészek szétválasztották a két agyféltekét, sikeresen kísérelve meg epileptikus görcsök megszüntetését. A szétválasztás alapvetően a corpus callosum (a kérgestest) átvágása révén ment végbe. Néha a kisebb jelentőségű kapcsolatokat, az elülső és a hippokampális idegpálya-kereszteződéseket is átvágják. Copyright 1967 by Scientific American.

38. A külvilág feltérképezésének sematikus ábrázolása a neokortex két agyféltekéjében (Sperry után). A jobb és bal oldali látómezők rendre a bal és a jobb oldali tarkólebenybe vetítődnek. A test jobb és bal oldalának irányítása hasonlóképpen kereszteződik, ugyanígy nagyrészt a hallás is. A szagok ugyanazon az oldalon kerülnek az agyféltekékbe, ahol az orrlyukak a szaglást végzik.

39. A kísérleti alany csak a jobb oldali látómezejébe villantott szavakat olvassa el és mondja vissza. Még öntudatlanul sem létesít kapcsolatot a jobb és a bal oldali látómezők szavai közt (Sperry után).

40. A „hasadt agyú” páciens, akinek a bal oldali látómezejében mutatnak egy szót, helyesen írja le azt (inkább folyó írással, mintsem nyomtatott betűkkel) eltakart bal kezével. Ám amikor megkérdezik, hogy mit írt le a bal kezével, teljesen helytelen választ (cup) ad (Nebes és Sperry után).

41. A bal agyfélteke viszonylagos ügyetlensége geometriai alakzatok másolásánál (Gazzaniga után).

42. Két Australopithecus robustus. Ezek az állatok alighanem túlnyomóan jobbkezesek lehettek, az Australopithecus gracilis-ek nagyon valószínűen azok voltak. Copyright t 1965, 1973 Time, Inc.

43. Az önmagán töprengő ember: a modern anatómia megalapítójának, Vesaliusnak a rajza. A The New York Academy of Medicine könyvtárának szíves engedélyével.

44. A vadászó-gyűjtögető egyidejűleg becserkészi a vadat, és tanítja a fiát. Ez az életmód, amely évmilliókon át jellemző volt fajunkra, ma már szinte kihalt. Foto: Nat Farbman, Life. A Time-Life Picture Agency szíves engedélyével. Time, Inc.

45. Az emberi agy embrionális fejlődése. A: három héttel a fogamzás után; B: hét hét után; C: négy hónap után; D: újszülött csecsemőnél. Az A és B alatt látható agyak erősen hasonlítanak a halak és a kétéltűek agyára.

46. Példa egy egyszerű számítógépes grafikai műveletre. Mindkét ábra teljes egészében úgy jött létre, hogy körvonalait szabad kézzel, „fényceruzával” felrajzolták egy televíziós képernyőre. A számítógép ezeket tetszőleges nézőszögből szemlélhető perspektivikus rajzokká alakította át – a 46. ábrán a szabadon formált szoboralakzat egyenesen és oldalról, a 47. ábrán szögből látható.

47. A tornyot a ebbe ábrába automatikusan „beleszőtték”, és a szemlélő felé döntötték. Amellett, hogy az eljárás teljes mértékben képes az ábrát forgatni, közelíteni vagy távolítani, a szemlélő kívánhat a „fényceruzával” készült rajzáról ortogonális, perspektivikus vagy szteroszkopikus dinamikus képeket (Marc Levoy WIRE programja, Labo ratory of Computer Graphics, Cornell University).

48. Gudea szobra, aki Lagas neo-sumér kormányzója volt, i. e. 2150 körül. A Gudea köntösét borító ékírás elterjedt volt ebben a korban. Ez volt Ur harmadik dinasztiájának, a tengeri kereskedelemnek, általában a kereskedelem virágzásának és az ismert legrégibb törvénykönyvnek a korszaka – ami mind bensőséges kapcsolatban állt az írástudás elterjedésével. The Metropolitan Museum of Art. Vásárolta a Harris Brisbane Dick Fund, 1959. Engedéllyel reprodukálva.

49. Korai egyiptomi hieroglifák I. Szeszosztrisz egyik karnaki táblájáról. HIRMER FOTOARCHIV MÜNCHEN.

50. Egy mikroszámítógép mikroprocesszor-egysége, egy-egy oldala kb. fél centiméter. Ez az egyetlen szilikonkristály chip-re épített integrált áramkör, kb. ötezer-négyszáz tranzisztort tartalmaz.

51. M. C. Escher: Stars

52. Plakett a Pioneer 10 és 11 űrhajók Fedélzetén. Ezek voltak az emberiség első járművei, amelyek kimerészkedtek a csillagközi térbe. A 15×22,5 cm-es, arannyal galvanizált alumíniumplakettek remélhetőleg könnyen érthető tudományos nyelven, némi információt tartalmaznak az űrhajó építőinek helyzetéről, korszakáról és természetéről. A csillagközi rádióüzenetek információtartalma sokkal gazdagabb lehetne ezeknél a kozmikus óceánba dobott palackokba zárt üzeneteknél.

 

 

 

JEGYZETEK

1 Katona Katalin fordítása

2 Károli Gáspár fordítása

3 Kövendi Dénes fordítása

4 Wilberforce püspök és T. H. Huxley híres viktoriánus kori vitája óta szakadatlan és figyelemre méltóan eredménytelen zárótűz zúdul a darwini-wallace-i eszmékre, gyakorta a vallásos dogmatikusok részéről. Az evolúció tény, melyet a kövületek tanúsága és a modern molekuláris biológia egyaránt bőségesen igazol. A természetes szelekció pedig az evolúció tényének magyarázatára alkotott sikeres elmélet. A természetes szelekció újabb bírálataira, köztük arra a fura nézetre, miszerint az csak tautológia („Azok maradnak fenn, akik fennmaradnak”), roppant udvarias választ ad Gould cikke (1976). Darwin természetesen kora embere volt, és időnként -mint például a Tűzföld lakosaira tett, már idézett megjegyzéseiben – hajlamos volt az európaiakat önelégülten összehasonlítani más népekkel. Valójában a technológia előtti időkben az emberi társadalom sokkal inkább a Kalahári sivatag együttértő, közösségi és kulturált busman vadászó-gyűjtögetőihez hasonlított, mint azokhoz a tűzföldiekhez, akiket Darwin nem teljesen alaptalanul gúnyolt ki. Ám Darwin felismerései – az evolúció létezése, a természetes szelekció mint ennek elsődleges oka, és ezeknek a fogalmaknak a jelentősége az ember természetét illetően – mérföldkövek az emberi vizsgálódások történetében, annál is inkább, mert ezek az eszmék a viktoriánus Angliában makacs ellenállást váltottak ki, mint ahogy, kisebb mértékben, még ma is ellenállást váltanak ki.

5 Babits Mihály fordítása

6 Szabó Lőrinc fordítása

7 A természetes szelekció bizonyos mértékig magát a mutációs rátát is ellenőrzése alatt tartja, mint a „molekuláris olló” példájában. De a mutációs rátának valószínűleg van egy csökkenthetetlen minimuma 1) elegendő genetikai kísérleti anyag létrehozására, amin a természetes szelekció kifejtheti működését; 2) az egyensúly fenntartására – mondjuk – a kozmikus sugarak okozta mutációk és a lehető leghatékonyabb sejtjavító mechanizmusok kőzött.

8 Mellesleg, annak bizonyítékául, hogy milyen nagy befolyásuk van a rajzfilmeknek az amerikai életben, csak próbáljuk meg újraolvasni ezt a bekezdést, de a „patkány” szó helyébe mindenütt az „egér” szót helyettesítve, aztán meglátjuk, milyen hirtelen megnő együttérzésünk a sebészkés alá került és meg nem értett állatka iránt.

9 A testtömeghez viszonyított agytömeg kritériuma alapján a halak közül a cápák a legokosabbak, ami meg is felel ökológiai „fülkéjüknek” – a ragadozóknak okosabbaknak kell lenniük, mint a planktonmajszolóknak. A cápák furcsa módon párhuzamosan fejlődtek a magasabb rendű szárazföldi gerincesek evolúciójával, mind az agy- és a testtömeg növekvő arányában, mind abban, ahogy koordinációs központjaikat agyuk három fő részében kifejlesztették.

10 Sík területen a horizont egyik szélétől a másikig száznyolcvan fokos szöget zár be. A Hold átmérője 0,5 fok. Tudom, hogy láthatok rajta részleteket, mindösszesen talán tizenkét képelemet. Így a szemem feloldóképessége mintegy 0,5/12=0,04 fok. Minden, ami ennél kisebb, túl kicsi ahhoz, hogy lássam. Lelki szemem, akárcsak igazi szemem pillanatnyi látómezeje a jelek szerint mindkét oldalon nagyjából kétfoknyi. Így az a kis szögletes kép, amelyet bármely adott pillanatban láthatok, körülbelül (2/0,04)2=2500 képelemet tartalmaz, ami megfelel a képtávíró pontjainak. Az ilyen pontok összes lehetséges szürke és színes árnyalatának jellemzéséhez képelemenként kb. húsz bitre van szükség. Kis képem leírásához tehát 2500×20, azaz kb. 50 000 bit szükséges. De a kép átfutásához körülbelül tíz másodpercre van szükségem, így érzékleti adataim feldolgozásának üteme valószínűleg nem sokkal gyorsabb másodpercenként 50000/10=5000 bitnél. Összehasonlításként: a Viking űrszonda leszállóegysége kameráinak, amelyeknek szintén 0,04 fok a feloldóképességük, képelemenként csak hat bit áll rendelkezésükre a fényesség jellemzésére, és adataikat csak ötszáz bit/mp sebességgel képesek rádión továbbítani közvetlenül a Földre. Az agy neuronjai mintegy huszonöt watt energiát gerjesztenék, ami éppen csak egy kis izzólámpa bekapcsolásához volna elegendő, míg a Viking leszállóegysége körülbelül ötven watt összenergiával továbbítja a rádióüzeneteket, és látja el összes más funkcióit.

11 Az emlősöknek és a hüllőknek ez alól a viszonylagos szülői törődése alól azonban bőven akadnak kivételek. A nílusi krokodil nőstényei óvatosan szájukba veszik frissen kikelt ivadékaikat, és beviszik őket az aránylag biztonságos folyóvízbe; a Serengeti hím oroszlánjai viszont, amikor átveszik az uralmat az oroszláncsalád felett, megölik az összes többi kölyköt. Egészében véve azonban az emlősök meglepően nagyobb mértékű szülői gondoskodást tanúsítanak, mint a hüllők. A különbség százmillió évvel ezelőtt még elképesztőbb lehetett.

12 Az ízeltlábúak (arthropoda) feje és teste rövid ideig egymás nélkül is jól funkcionál. A nőstény imádkozó sáska gyakran azzal válaszol a komoly udvarlásra, hogy megeszi udvarlójának a fejét. Ezt az emberek közt barátságtalan gesztusnak tekintenék, a rovaroknál azonban más a helyzet: az agy kiirtása megszünteti a szexuális gátlásokat, és a hím megmaradt részét párosodásra ösztönzi. Utána a nőstény befejezi szertartásos étkezését; no persze egyedül ebédel. Ezt talán felfoghatjuk úgy is, mint a túlzott szexuális elfojtás veszélyeire intő példázatot.

13 Csakugyan egész sor bizonyíték utal a vérellátás és az intellektuális képességek közötti kapcsolatra. Régóta tudjuk, hogy az oxigéntől néhány percig megfosztott betegek tartós és súlyos szellemi károsodást szenvedhetnek. A hűdések megelőzésére végzett műtétek, melyek során a nyaki ütőérből eltávolítják az elzáró véralvadékot, váratlan haszonnal járnak: egy idevágó tanulmány szerint hat héttel az ilyen műtétek után a páciensek intelligenciahányadosa (IQ) átlagosan tizennyolc ponttal növekedett, ami igen jelentős javulás. És spekuláltak már azon is, hogy nem növelné-e a csecsemők intelligenciáját, ha túlnyomásos oxigénbe merítenék őket.

14 Jánosy István fordítása

15 Somlyó György fordítása

16 A modern rakétatechnológia és űrkutatás mérhetetlen sokat köszönhet dr. Robert Goddardnak, aki évtizedek lelkes és magányos kutatásai során szinte egy szál egyedül fejlesztette ki a modern rakéta lényegében valamennyi fontos oldalát. Goddardnak a téma iránti érdeklődése egy mágikus pillanatból fakadt. 1899 őszén, amikor Goddard utolsó éves New England-i középiskolás volt, felmászott egy cseresznyefára, és miközben tétlenül bámulta a földet maga alatt, üdvözítő látomása támadt egy olyan járműről, amely embereket vinne a Mars bolygóra. Elhatározta, hogy ennek a feladatnak fogja szentelni magát. Pontosan egy év múlva újra felmászott ugyanarra a fára, és attól fogva élete hátralévő részében minden év október 19-én különleges figyelmet szentelt arra, hogy visszaemlékezzen arra a pillanatra. Lehet az véletlen, hogy a bolygóközi utazásnak ez a látomása, amely közvetlenül a történelmi beteljesüléséhez vezetett, egy fa ágai között csillant föl?

17 Istennek a kígyóra mondott ítélete az, hogy mostantól fogva „a te hasadon járj” – ami arra utal, hogy előzőleg a hüllőknek másféle mozgásformáik voltak a helyváltoztatásra. Ez természetesen hajszálpontosan igaz; a kígyók sárkányra emlékeztető négylábú ősökből fejlődtek ki. Sok kígyó máig megőrizte ősei lábainak anatómiai maradványait.

18 A kérubim többes szám, a Genézis 3:24 pedig egyetlen tüzes kardról beszél. Tüzes kardokból valószínűleg kicsi volt a készlet.

19 Mármint Nyugaton. Természetesen más emberi kultúráknak is vannak mély felismerésekről tanúskodó mítoszaik az emberiség eredetéről.

20 A fölemelt, nyitott jobb kezet néha a jóakarat „egyetemes” szimbólumának tartják. Mindenesetre széles skálán megtalálható, a pretoriánus gárdától a sziú harcosokig. Mivel az emberi történelemben azok, akik fegyvert használtak, jellegzetesen férfiak voltak, ennek jellegzetesen férfiüdvözlésnek kell lennie, és az is. Egyebek közt a Pioneer 10 űrhajó fedélzetén – az első emberi alkotáson, amely elhagyta a naprendszert – ezért helyeztek el egy plakettet, amely többek közt egy meztelen férfit és nőt is ábrázolt, a férfit üdvözlésre emelt, nyitott tenyérrel (1. 52. ábra). A kozmikus kapcsolat című könyvemben az üzenet leghomályosabb részeként jellemeztem a plaketten ábrázolt embereket. Mindazonáltal kíváncsi lennék, ki tudnák-e következtetni a férfi gesztusának jelentőségét tőlünk nagyon különböző biológiájú lények.

21 A más állatokkal való kommunikáció megértésével vagy megvalósításával kapcsolatos nehézségeink talán abból fakadnak, hogy vonakodunk a világ felfogásának számunkra ismeretlen módjait megérteni. A delfinek és a bálnák például, akik környezetüket egy bonyolult szonáros visszhanglokációs technikával érzékelik, egymással is csettintések gazdag és bonyolult készlete révén kommunikálnak, amelyet eddig az emberek hiába próbáltak megérteni. Egy ötletes elképzelés szerint, melynek vizsgálata még folyamatban van, a delfin és delfin közötti kommunikáció azoknak a szonáros visszhangoknak a felidézésével jár, amelyek a leírandó tárgyakat jellemzik. E szerint a nézet szerint a delfin nem „mond” egy árva szót sem a „cápáról”, hanem egy sor csettintést bocsát ki magából, amelyek annak a visszaverődéses hangspektrumnak felelnek meg, amelyet a másik delfin akkor kapna, ha a maga delfin-szonáros üzemmódjában hanghullámokat sugározna egy cápára. A delfin és delfin közötti kommunikáció e szerint a nézet szerint alapvetően egyfajta hallási ononiatopoeia, egy hangfrekvenciás képeket bemutató ábra – ebben az esetben egy cápa karikatúrája. Könnyen el lehet képzelni egy ilyen nyelvnek a konkrét fogalmakról az absztrakt gondolatokra való kiterjesztését valamiféle auditív rébuszok alkalmazása révén – mind a kettő analóg lenne az írott emberi nyelvek mezopotámiai és egyiptomi fejlődésével. Akkor pedig az is lehetséges lenne, hogy a delfinek tapasztalataik helyett a képzeletükből alkossanak rendkívüli hallási képeket.

22 Magyarul mind a „language”, a szellemi és irodalmi értelemben vett „nyelv”, mind a szájunkban lévő beszédszerv, a nyelv ugyanaz a szó. A ford.

23 Egészen a legutóbbi időkig azt hitték, hogy az embernek a közönséges szomatikus sejtjeiben negyvennyolc kromoszómája van. Ma már tudjuk, hogy a helyes szám negyvenhat. A csimpánznak azonban minden jel szerint csakugyan negyvennyolc kromoszómája van, ebben az esetben pedig a csimpánz és az ember életképes kereszteződése mindenképpen csak igen ritkán jöhet létre.

24 Révbíró Tamás fordítása

25 Vörösmarty Mihály fordítása

26 Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása

27 Az elektroencefalográfiát (EEG) Hans Berger német pszichológus találta fel, akit a dologban a jelek szerint főleg a telepátia érdekelt. Csakugyan fel is lehet használni egyfajta radiótelepátiára: az emberek képesek akaratlagosan ki- és bekapcsolni bizonyos agyhullámaikat – például az alfa-ritmust –, bár ehhez némi gyakorlás szükséges. Ha efféle gyakorlattal és némi képzettséggel rendelkező személyt elektroencefalográfhoz és rádióadóhoz kapcsolnak, elvben meglehetősen komplex üzeneteket képes egyfajta alfa-hullámos morzéval továbbítani, pusztán azzal, hogy a megfelelő módon gondol rájuk. Lehetséges, hogy ennek a módszernek némi gyakorlati haszna is lehetne, lehetővé tehetné például súlyos agyvérzés miatt megbénult betegek számára a kommunikációt. Történeti okokból az álom nélküli alvást „lassú hullámú alvásnak”, az álomállapotot pedig „paradox alvásnak” hívják.

28 Robert Bakker, a Harvard Egyetem paleontológusa fölvetette, hogy legalábbis egyes dinoszauruszok jelentős mértékben meleg vérűek voltak, ám még akkor is valószínűnek látszik, hogy nem voltak olyan érzéketlenek az éjjelinappali hőmérsékletváltozásra, mint az emlősök, és éjszaka lényegesen lelassultak.

29 Azonban a paleontológia legújabb eredményei számos régi elképzelést megcáfoltak. A kövületmaradványokból egy fokozatos fejlődés rajzolódik ki a dinoszauruszok evolúciójában a hüllő ősöktől a madár leszármazottakig. A tollas dinoszaurusz-leletek és az állatok mozgására és viselkedésére utaló egyéb bizonyítékok azt mutatják, hogy a mezooikum végére nemcsak állandó testhőmérsékletű fajok jelentek meg, de a „madárszerű” viselkedésformák is kialakultak. (E)

30 Mellesleg a madarak a dinoszauruszok legfontosabb élő leszármazottai.

31 A napjainkban legelfogadottabb elmélet szerint a kréta-végi tömeges kipusztulást egy meteorbecsapódás és annak globális következményei okozták. Az elmélet egyik legerősebb bizonyítéka az a Yucatan-félsziget mellett a tengerfenéken felfedezett hatalmas krátermaradvány, amelynek korát éppen a mezozoikum végére datálják. A Földi élet történetét egyébként a legújabb kutatások alapján több alkalommal is különböző „katasztrófák” terelték az addigiaktól gyökeresen eltérő új mederbe. (E)

32 A Nagy- Szunda-szigeteken – közelebbről Jáván- találta meg E. Dubois 1891-ben a majdnem ezer köbcentiméteres belső koponyatérfogatú Homo erectus első példányát. Furcsa módon a pekingi ember – a Homo erectus, melynek maradványai világos kapcsolatban állnak a tűz használatával – első reprezentatív koponyáját Kína Hszincsiang tartományában éppen egy Sárkányok hegyének nevezett helyen találta meg 1929 végén Pej Ven-csung.

33 E bekezdés megírása óta rájöttem, hogy már Darwin felvetett egy hasonló gondolatot: „Nem gyaníthatjuk-e, hogy a gyermekek homályos, de nagyon is valóságos félelmei, amelyek teljesen függetlenek a tapasztalattól, ősi, vad korok valódi veszélyeinek és sötét babonáinak öröklött hatásai? Ez teljesen összeegyeztethető volna azzal, amit azoknak az előzőleg jól kialakult jegyeknek az útadásáról tudunk, amelyek az élet korai szakaszában megjelennek, majd utána eltűnnek” – mint például a kopoltyúnyílások az emberi embrión.

34 Arany János fordításai

35 A marihuánáról gyakran írják, hogy javítja élvezetünket és képességeinket a zenében, a táncban, a képzőmüvészetben. az alakés jelfelismerésben, továbbá fokozza a nem verbális kommunikáció iránti érzékenységünket. Legjobb tudomásom szerint arról soha senki nem számolt be. hogy javítaná képességünket Ludwig Wittgenstein vagy lmmanuel Kant olvasásában és megértésében. hidak teherbírásának megtervezésében vagy Laplace-transzformációk kiszámításában. A kísérleti alanynak gyakran még az is nehezére esik, hogy gondolatait összefüggően írja le. Vajon nem arról van-e szó, hogy a kannabinolok (a marihuána aktív hatóanyagai) nem fokoznak semmit, hanem egyszerűen elnyomják a bal agyféltekét, és így lehetővé teszik, hogy „a csillagok előbukkanjanak”. Alighanem ez lehet számos keleti vallás meditatív állapotainak is a célja.

36 Kíváncsi lennék, vajon van-e jelentősége annak a lénynek, hogy a latin, a germán és a szláv nyelveket például balról jobb felé írják, míg a semita nyelveket jobbról bal felé. A régi görögök írása a busztrofedon rendszert követte („ahogyan az ökör szánt”). egyik sorban balról jobbra, a másik sorban jobbról balra haladt.

37 Egészen másfajta körülményekről árulkodik egy másik sarkos verbális ellentétpár: a black és a white, a fekete és a fehér. Az olyasféle angol kifejezések ellenére, mint „annyira különböző, mint a fehér meg a fekete”, a két szó, úgy látszik, egy tőről fakad. A fekete az angolszász blaece, a fehér pedig az angolszász blac szóból származik, utóbbinak még ma is aktívak az olyan származékai, mint a blanch, blank, bleak (fakó, üres, komor) és a francia blanc. Mind a fehérnek, mind a feketének közös tulajdonságuk, hogy színtelenek. Arthur király szótárírója igen jó megfigyelőnek mutatkozott, amikor mindkettőre ugyanazt a szót alkalmazta.

38 Úgy tűnik, eddig mindössze két balkezes amerikai elnök volt: Harry Truman és Gerald Ford. Nem vagyok benne biztos, vajon ez összeegyeztethető-e vagy sem a felvetett (gyenge) korrelációval a jobb- és balkezesség, valamint az agyféltekék funkciója között. A balkezesek kreatív zsenialitásának alighanem Leonardo da Vinci a legmegvilágítóbb példája.

39 Vagy a „lefelé” jelzésére a felvonók irányjelző lámpáiban. Fán élő őseinknek „lefelé” nagyon keltett vigyázniuk.

40 A pigmeusok védelmében talán meg kell jegyeznem, hogy egy barátom, aki hosszabb időt töltött közöttük, azt meséli, hogy az olyan tevékenységekre, mint az emlősök és halak türelmes becserkészése és vadászata, marihuánarészegséggel készítik elő magukat, ami segít legalább törhetővé tenni a hosszú várakozásokat, amelyek minden más, a komodói sárkánynál fejlettebb lényt halálra untatnának. Mint mondta, a ganja (indiai kender) az egyetlen termesztett növényük. Groteszk érdekesség volna, ha az emberi történelemben általánosan a marihuána művelése vezetett volna a földművelés feltalálására, s ezzel a civilizációhoz. (A marihuánától részeg pigmeusnak, aki egy teljes órán át áll türelmesen a főletelt halászszigonyával, komoly paródiái azok a sörrel teleszívott puskások, akik vörös takarók védő-álcázó öltözetében a környék erdeiben botorkálva minden Hálaadás napján rettegésben tartják az amerikai kertvárosokat.)

41 Akit nem látunk, arról megfeledkezünk, de az out of mind azt is jelenti, hogy „elment az esze”. A ford.

42 Sőt a XXI. századra a játékipar vált a valós világ vizuális- és fizikai számítógépes modellezésének egyik hajtómotorjává. Az XBox-ok és PlayStation-ök korában mulatságos akár csak 15-20 évvel korábbi véleményeket olvasni az számítástechnika új „csodáiról”. (E)

43 Tacitus római történész szerint az egyiptomiak azt állították, hogy ők tanították meg az ábécére a föníciaiakat, „akik a tengerek urai lévén. bevezették azt Görögországba, így nekik tulajdonították annak felfedezését, amit csak kölcsönvettek”. A legenda szerint az ábécé Türosz hercegével, Kadmosszal érkezett Görögországba, aki húgát, Európát kereste, akit az istenek királya. Zeusz bikának álcázva megszöktetett, és Kréta szigetére vitt. Hogy megoltalmazza Európát azok elől, akik vissza akarnák tőle rabolni. Zeusz egy bronzrobotot csináltatott, amely döngő léptekkel őrködött Kréta felett, és a közeledő idegen hajókat vagy elkergette vagy elsüllyesztette. Kadmosz viszont másutt tartózkodott: hiába kereste húgait Görögországban, és közben összes harcosát felfaltat egy sárkáni. Miután megölte a sárkányt, Athéné istennő utasítására egy felszántott mező barázdáiba elvetette a sárkány fogait. Minden sárkányfogból egy harcos nőtt ki, így aztán Kadmosz és harcosai megalapították Thébát, az első civilizált görög várost, amely ugyanazt a nevet viselte, mint az ősi Egyiptom két fővárosának egyike. Különös dolog, hogy egyazon legendás beszámolóban találkozunk az írás feltalálásával, a görög civilizáció megalapításával, a mesterséges intelligencia első említésével, valamint az emberek és a sárkányok közötti örökös háborúval.

44 Kövendi Dénes fordítása

45 Vas István fordítása