Valószínűleg nem véletlen, hogy számos kultúra népi legendáit át- meg átjárják a sárkánymítoszok. Az ember és a sárkány közötti engesztelhetetlen kölcsönös ellenségesség mítosza, ahogyan Szent György legendája példázza, a Nyugaton a legerősebb. (A Genézis 3. fejezetében Isten örök ellenségességet rendel el a hüllők és az emberek közt.) Ám ez nem pusztán nyugati rendellenesség – világméretű jelenség. Puszta véletlen volna, hogy a csendet parancsoló vagy figyelmet felhívó általánosan használt emberi hangok mintha a hüllők sziszegését utánoznák? Lehetséges, hogy a sárkányok néhány millió évvel ezelőtt problémák elé állították előemberi őseinket, és hogy a rémület, amit ébresztettek, és a sok halál, amit okoztak, hozzájárult az emberi intelligencia evolúciójához? Vagy a kígyó metaforája talán agyunk agresszív, ritualisztikus hüllőösszetevőjének hasznára utal a neokortex további evolúciójában? A Bibliában egyetlen példát találunk arra, hogy az emberek megértik az állatok nyelvét: a Genézis beszámol róla, hogyan kísértette meg az Édenben egy hüllő az embert. Amikor féltünk a sárkányoktól, nem önmagunk egy részétől féltünk-e? Akár így, akár úgy, az Édenben voltak sárkányok.
A legfiatalabb fosszilis dinoszaurusz korát
körülbelül hatvanmillió évre teszik. Az ember családja (de nem a
Homo nem) néhányszor tízmillió éves.
Létezhettek emberszerű lények, akik ténylegesen találkoztak a
Tyrannosaurus rex-szel? Létezhettek
dinoszauruszok, amelyek megúszták nemzetségük krétakori kihalását?
Lehetséges, hogy a „szörnyetegekről” szóló kínzó álmok és a velük
kapcsolatos általános félelmek, amelyek a gyerekekben röviddel
azután alakulnak ki, hogy megtanulnak beszélni, a sárkányokra és
baglyokra való kifejezetten adaptív reakciók – páviánszerű –
evolúciós maradványai?[33]
Milyen funkciót szolgálnak ma az álmok? Az egyik, tekintélyes
tudományos folyóiratban megjelent nézet szerint az álmoknak az a
funkciójuk, hogy időnként egy kissé felébresszenek, hogy lássuk,
nem akar-e valaki éppen megenni minket. Ám az álmok a normális
alvásnak viszonylag olyan kis részét töltik ki, hogy ez a
magyarázat nem túlságosan meggyőző. Ráadásul, mint már láttuk, a
bizonyítékok éppen az ellenkező irányba mutatnak: napjainkban nem
az emlős zsákmányállatokra, hanem éppen az emlős ragadozókra
jellemző az álmokkal telített alvás. Sokkal kézenfekvőbb az a
számítógépes hasonlatra alapozott magyarázat, miszerint az álmok a
napi élmények öntudatlan feldolgozásának és az agy azon döntésének
„kihabzásai”, hogy mennyit tároljon a napi eseményekből egyfajta
átmeneti tárolóban, és mennyi kerüljön belőlük a hosszú távú
memóriába. Az előző nap eseményei gyakran jelennek meg álmaimban, a
két nappal korábbiak már sokkal ritkábban. Az átmeneti tárolásnak
és kivetésnek ez a modellje azonban aligha foglal magában mindent,
mert nem magyarázza meg az álmok szimbolikus jellegére annyira
jellemző, Freud által kimutatott „álruhákat”. Nem magyarázza meg
továbbá az álmok kiváltotta erős érzéseket és indulatokat sem.
Szerintem sok ember sokkal jobban megrémül az álmaitól, mint bármi
mástól, amit éber állapotban tapasztal.
Az álmok átmeneti tároló-kivető, illetve a memóriában elraktározó
funkcióinak vannak érdekes társadalmi vonatkozásai is. Az amerikai
Ernest Hartmann, a Tufts Egyetem pszichiátere anekdotikus, de elég
meggyőző bizonyítékokat hozott fel arra, hogy azoknak az
embereknek, akik napközben intellektuális, különösen számukra
szokatlan intellektuális tevékenységet folytatnak, több alvásra van
éjjel szükségük, míg azok, akik főleg ismétlődő, intellektuálisan
igénytelen feladatokat látnak el, nagyjában-egészében kevesebb
alvással is beérik. Igen ám, de a modern társadalmak, főleg a
szervezés kényelmes egyszerűsítése miatt, úgy vannak berendezve,
mintha minden embernek azonos lenne az alvásszükséglete; továbbá a
világ számos részén a korán kelés erkölcsi erénynek számít. Az
átmeneti tároláshoz és kivetéshez szükséges alvás mennyisége tehát
attól függene, hogy mennyit gondolkodtunk és tapasztaltunk az
utolsó alvás óta. (Arra nincs bizonyíték, hogy ez az oksági
kapcsolat visszafelé is érvényes volna: a barbiturátokkal altatott
emberek a köztes éber állapotokban tudomásunk szerint nem visznek
végbe szokatlan intellektuális hőstetteket.) Ebből a szempontból
érdekes lenne igen csekély alvásigényű egyedeket megvizsgálni, hogy
vajon alvásidejük álommal töltött része nagyobb-e, mint a normális
alvásigényű embereké, továbbá megállapítani, hogy éber állapotban
szerzett tanulási tapasztalataik mennyiségével és minőségével
párhuzamosan növekszik-e alvás- és álomidejük.
Michel Jouvet francia neurológus, a lyoni egyetem tanára úgy
találta, hogy az álmodó alvást a pons
(híd) váltja ki, amely bár a hátsóagyban helyezkedik el, kései és
lényegében az emlősökre jellemző evolúciós fejlemény. Másfelől
viszont Penfield megfigyelései szerint a neokortex és a limbikus
rendszer halántéklebenyi mély elektromos ingerlése epileptikusoknál
a szimbolikus és fantasztikus vonásaiktól megfosztott álmokhoz
nagyon hasonló féléber állapotot hoz létre, továbbá déjá vu élményeket is előidézhet. Ilyen elektromos
ingerléssel sokféle álomérzést, köztük félelmet is fel lehet
kelteni.
Volt egyszer egy álmom, amely örökké gyötörni fog. Azt álmodtam,
hogy szórakozottan lapozgatok egy vastag történelemkönyvet. Az
illusztrációkból tudtam, hogy a mű az efféle tankönyvek szokásos
módján lassan végighalad az évszázadokon: klasszikus ókor,
középkor, reneszánsz és így tovább, fokozatosan közeledve a modern
korszakhoz. De aztán egyszer csak odaértem a második
világháborúhoz, és még hátravolt vagy kétszáz oldal. Egyre növekvő
izgalommal mélyedtem most már bele a könyvbe, míg csak bizonyos nem
lettem benne, hogy túlhaladtam a saját korunkon. Ez a
történelemkönyv a jövőt is magában foglalta – mintha a kozmikus
naptár december 31-es lapját átfordítva mögötte megtaláltam volna a
teljesen részletes január 1-jét. Lélegzetvisszafojtva próbáltam a
szó szoros értelmében olvasni a jövőben. De ez lehetetlennek
bizonyult. Egyes szavakat ki tudtam venni, még a nyomtatott betűk
talpát is láttam, de nem tudtam a betűket szavakká, a szavakat
mondatokká összerakni. Alexiás lettem.
Lehet, hogy ez mindössze a jövő megjósolhatatlanságának a
metaforája. Csakhogy nekem állandó álomélményem, hogy nem tudok
olvasni. Fel tudok ismerni például egy stoptáblát a színéről meg a
nyolcszögletes alakjáról, de nem tudom elolvasni az ÁLLJ szót, bár
tudom, hogy ott van. Az a benyomásom, hogy megértem egy nyomtatott
oldal jelentését, de nem úgy, hogy szóról szóra, mondatról mondatra
elolvasom. Az álom állapotában még egyszerű számtani műveleteket
sem tudok végrehajtani. Változatos szótévesztéseket követek el,
amelyeknek látszólag nincs semmiféle szimbolikus jelentőségük,
például összekeverem Schumannt és Schubertet. Kissé afáziás vagyok,
és teljesen alexiás. Ismerőseim közül nem mindenkinek van meg
álomállapotban ez a fajta kognitív fogyatékossága, de valamiféle
fogyatékosságuk gyakran van. (Mellesleg a vakon születetteknek nem
vizuális, hanem hallási álmaik vannak.) A neokortex távolról sincs
teljesen kikapcsolva az álom állapotában, de a jelek szerint
kétségkívül súlyos működészavarokat mutat. Okvetlenül figyelemre
méltó az a látszólagos tény, hogy mind az emlősök, mind a madarak
álmodnak, de közös őseik, a hüllők nem. A hüllőkön túli jelentős
evolúciót álmok kísérték, és ez az evolúció talán meg is követelte
az álmokat. A madarak alvásának elektromos jellemzői epizodikusak
és kurták. Ha álmodnak, egyszerre mindig csak körülbelül egy
másodpercig álmodnak. Ám a madarak evolúciós értelemben sokkal
közelebb állnak a hüllőkhöz, mint az emlősök. Ha csak az emlősöket
ismernénk, az érvelés ingatagabb lenne, de minthogy a hüllőkből
kifejlődött mindkét nagy rendszertani csoport kénytelen álmodni,
komolyan kell vennünk ezt az egybeesést. Miért kellene egy
hüllőkből kifejlődött állatnak álmodnia, amikor más állatok nem
álmodnak? Nem lehetséges, hogy azért, mert a hüllőagy még mindig
jelen van és működik?
Álomállapotban rendkívül ritkán fordul elő, hogy gyorsan észre
térítjük magunkat, és azt mondjuk: „Ez csak álom.” Ehelyett
nagyjában-egészében valósággal ruházzuk fel az álomtartalmat.
Nincsenek olyan első következetességi szabályok, amelyeket az
álomnak követnie kellene. Az álom a varázslat és a ritmus, a
szenvedély és a harag világa, és csak nagyon ritkán a kétkedésé és
az okoskodásé. A hármas agy metaforájában az álom részben a
hüllőkomplexum és a limbikus kéreg funkciója, de nem funkciója a
neokortex racionális részének.
A kísérletek arra utalnak, hogy az éjszaka előrehaladtával álmaink
egyre korábbi anyagot hoznak elő a múltunkból, visszanyúlva egészen
a gyermek- és csecsemőkorig. Ugyanakkor növekszik az elsődleges
álomfolyamat és annak érzelemtartalma is. Sokkal valószínűbben
álmodunk közvetlenül ébredés előtt bölcsődéskori szenvedélyeinkről,
mint elalvás után. Nagyon úgy néz ki, hogy a napi tapasztalatok
memóriánkba való integrálása, az új neuronkapcsolatok kiépítése
vagy könnyebb, vagy sürgetőbb feladat. Az éjszaka előrehaladtával,
amikor ez a funkció már beteljesült, előbukkannak az erősebben ható
álmok, a bizarrabb anyag, a félelmek és a vágyak és az
álomtartalmak más erőteljes érzelmei. Késő éjjel, amikor nagy a
csönd, és a kötelező napi álmokat már átálmodtuk, mocorogni
kezdenek a gazellák és a sárkányok.
Az álom tanulmányozásának egyik legjelentősebb eszközét William
Dement, a Stanford Egyetem pszichiátere fejlesztette ki, aki olyan
épeszű, amilyen csak ember lehet, ha foglalkozását nézve igencsak
fura nevet visel is [dement angolul:
eszement, őrült]. Az álom állapotát sebes szemmozgások (REM =
rapid eye movement) kísérik, melyeket
alvás közben könnyedén a szemhéjakra ragasztott elektródákkal és az
EEG egy sajátos agyhullámmintájával ki lehet mutatni. Dement
rájött, hogy mindenki minden éjjel számos ízben álmodik. Ha a
REM-alvás közepén felébresztenek valakit, rendszerint emlékszik az
álmára. A REM és az EEG kritériumai alapján kiderült, hogy azok az
emberek is álmodnak, akik azt állítják, hogy ők soha nem szoktak
álmodni, mert amikor a megfelelő időpontban felébresztették őket,
némileg meglepetten el kellett ismerniük, hogy álmodtak. Az emberi
agy álom közben egy meghatározott fiziológiai állapotba kerül, és
meglehetősen gyakran álmodunk. Bár a REM-alvás közben felébresztett
kísérleti alanyoknak mintegy húsz százaléka nem emlékszik az
álmaira, a nem REM-alvás közben felébresztett kísérleti alanyoknak
pedig körülbelül tíz százaléka álmokról számol be, az egyszerűség
kedvéért a REM- és az azt kísérő EEG-mintákat az álomállapottal
fogjuk azonosítani.
Arra is van némi bizonyíték, hogy az álomra szükség van. Amikor
embereket vagy más emlősöket megfosztanak a REM-alvástól (tüstént
felébresztik őket, amint megjelennek a jellegzetes REM- és EEG
álomminták), megnövekszik az éjszakánként elkezdődő álomállapotok
száma, és súlyos esetekben nappali hallucinációk – azaz éber álmok
– lépnek föl.
Említettem már, hogy az álom REM- és EEG-mintái kurták a
madaraknál, és egyáltalán nem jelentkeznek a hüllőknél. Az álmodás
a jelek szerint tehát elsődlegesen emlősfunkció. Sőt mi tőbe, az
álmodó alvás igen erőteljesen jelentkezik az embernél a születés
utáni korai időszakban. Arisztotelész határozottan leszögezte, hogy
a csecsemők egyáltalán nem álmodnak. Mi viszont, épp ellenkezőleg,
úgy találjuk, hogy alighanem idejük legnagyobb részében álmodnak.
Az időre született újszülöttek alvásidejük több mint felét a
REM-álomállapotban töltik, a koraszülött csecsemőknél pedig az
álomállapot a teljes alvásidő háromnegyede, vagy még annál is több.
Lehet, hogy korábban, az anyaméhen belüli élete során a magzat
egész idő alatt álmodik. (Újszülött kismacskákon csakugyan
megfigyelték, hogy teljes alvásidejüket REM-állapotban töltik.)
Összefoglalva, mindez arra mutat tehát, hogy az álom evolúciós
szempontból korai és alapvetően emlősfunkció.
A csecsemőlét és az álom között van még egy kapcsolat: mind a
kettőt amnézia követi. E két állapot bármelyikén túlhaladva csak
nagyon nehezen tudunk visszaemlékezni arra, amit közben
tapasztaltunk. Szerintem mindkét esetben arról van szó, hogy a
neokortexnek az analitikus emlékezés funkcióját ellátó bal oldali
féltekéje nem működik elég hatékonyan. Lehetséges még az a
magyarázat is, hogy mind álmainkban, mind a korai gyermekkorban
valamiféle traumatikul amnéziát élünk át: élményeink fájdalmasabbak
annál, hogysem emlékezzünk rájuk. Ám sok álmunk, amit elfelejtünk,
igen kellemes, és nehéz elhinni, hogy a csecsemőkor ennyire kellemetlen volna. Vannak továbbá olyan
gyermekek, akik képesek rendkívül korai élményeikre is
visszaemlékezni. Az első életév végéről származó élmények nem
mennek különös ritkaságszámba, és még korábbi emlékekre is akadnak
lehetséges példák. Hároméves korában Nicholas fiamtól megkérdezték,
mi az a legkorábbi esemény, amire vissza tud emlékezni, ő pedig
suttogó hangon, a távolba bámulva azt válaszolta: – Vörös volt, és
nagyon fáztam. – Császármetszéssel született. Bármilyen
valószínűtlen, vajon nem lehetséges-e mégis, hogy csakugyan
emlékszik a születésére? Mindenesetre sokkal valószínűbbnek tartom,
hogy a gyermekkori és az álomamnézia abból ered, hogy ezekben az
állapotokban szellemi életünket majdnem teljes egészében a
hüllőkomplexum, a limbikus rendszer és a jobb agyfélteke határozza
meg. Gyermekkorunk legelején a neokortex még fejletlen, amnéziában
pedig tökéletlen a működése.
Meglepő korreláció áll fenn a péniszes vagy klitorális erekció és a
REM-alvás között, még akkor is, amikor a manifesztált
álomtartalomnak nincsen semmiféle nyílt szexuális aspektusa. A
főemlősöknél ezek az erekciók a szexualitáshoz (no persze!), az
agresszióhoz és a társadalmi hierarchiák fenntartásához
kapcsolódnak. Én azt hiszem, amikor álmodunk, egy részünk olyan
tevékenységgel foglalatoskodik, amelyek erősen hasonlítanak a Paul
MacLean laboratóriumában látott selyemmajmokéihoz. Az ember
álmaiban az R-komplexum működik: hallhatjuk a sárkányok sziszegését
és recsegő hangjait, és még mennydörögnek a dinoszauruszok. A
tudományos elképzelések értékének kitűnő próbája későbbi
megerősítésük. Valaki töredékes bizonyítékok alapján fölállít egy
elméletet, aztán végrehajtanak egy kísérletet, amelynek
kimeneteléről az elmélet felállítója nem tudhatott. Ha a kísérlet
megerősíti az eredeti elképzelést, azt rendszerint az elmélet erős
alátámasztásának tartják. Freud úgy vélte, hogy elsődleges
érzelmeink és álomanyagunk „pszichikus energiája” túlnyomó részben,
sőt talán teljes egészében szexuális eredetű. Mivel a szexuális
érdeklődésnek abszolút fontos, alapvető szerepe van a fajfenntartás
biztosításában, ez a gondolat sem nem olyan csacska, sem nem olyan
elvetemült, mint amilyennek Freud számos viktoriánus kortársa
szemében látszott. Carl Gustav Jung szerint például Freud erősen
túlhangsúlyozta a tudattalan dolgaiban a szexualitás
elsődlegességét. Most azonban, háromnegyed évszázad elteltével, a
Dement és más pszichológusok laboratóriumaiban végzett kísérletek
Freudot látszanak alátámasztani. Azt hiszem, roppant elszánt
puritánnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ne lásson összefüggést a
szexualitás és a péniszes, illetve klitorális erekció kőzött.
Kővetkezésképpen a szexualitás és az álmok közt nem felszíni vagy
véletlen kapcsolat áll fenn, hanem mély és alapvető kötelékek fűzik
össze őket – bár az álmokban kétségkívül részük van rituális,
agresszív és hierarchikus anyagoknak is. Freud számos felismerése –
különösen ha tekintetbe vesszük a szexualitás elfojtását a
tizenkilencedik század végi bécsi társadalomban – bátor, nehezen
kivívott, érvényes gondolatnak tetszik.
Az álmok legáltalánosabb kategóriáiról statisztikai vizsgálatok
készültek, amelyeknek legalábbis bizonyos mértékig meg kellene
világítaniuk az álmok természetét. Egy főiskolai diákok álmairól
készült felmérésben rendre a következők voltak a leggyakoribb
álomtípusok: l. zuhanás; 2. üldöztetés vagy megtámadtatás; 3. egy
feladat elvégzésének ismételt és sikertelen kísérlete; 4. különféle
főiskolai tanulási élmények; és 5. különféle szexuális élmények. A
4. típus a jelek szerint annak a csoportnak a sajátos, különleges
érdeklődését tükrözi, amelyről a felmérés készült, míg a többi
típus, bár néha a diákéletben is ténylegesen előfordulhat,
valószínűleg általános, nem csak diákokra alkalmazható.
A lezuhanástól való félelem nyilvánvalóan fán élő őseinkhez
kapcsolódik, és ebben a félelemben, úgy látszik, osztozunk a többi
főemlőssel. Fán élve az a legkönnyebb módja a halálnak, ha
egyszerűen megfeledkezünk a veszélyről, és lezuhanunk. A
legáltalánosabb álomtípusok másik három kategóriája különösen azért
érdekes, mert egybeesik az agresszív, hierarchikus, ritualisztikus
és szexuális funkciókkal – az R-komplexum birodalmával. Egy másik
gondolatébresztő statisztika szerint a megkérdezettek majdnem fele
számolt be kígyókkal kapcsolatos álmokról – a kígyó az egyetlen
állat, amely a húsz legáltalánosabb álomfajta között önálló
kategóriát alkot. Persze lehetséges, hogy jó néhány kígyós álomnak
közvetlen freudi értelmezése van. Igen ám, de a megkérdezettek
kétharmada nyílt szexuális álmokról számolt be, így aztán, mivel
Washburn szerint a fiatal főemlősök velük született félelmet
mutatnak a kígyók iránt, könnyen fölmerül a kérdés: vajon az
álomvilág nem utal-e mind közvetlenül, mind közvetve a hüllők és az
emlősök közötti ősi ellenségességre?
Egyetlen olyan hipotézis van, amelyik szerintem jól
összeegyeztethető az előzőleg felhozott tényekkel. Eszerint a
limbikus rendszer evolúciója a világ szemléletének egy radikálisan
új módját vonta maga után. A korai emlősök fennmaradása részben
intelligenciájukon múlt, részben azon, hogy nappal nem voltak
szembeötlők, és ragaszkodtak az ivadékaikhoz.
Az R-komplexumon át érzékelt világ teljesen különböző világ volt.
Az agy evolúciójának akkumulatív jellege miatt az R-komplexum
funkcióit lehetett hasznosítani vagy részlegesen megkerülni, de nem
lehetett figyelmen kívül hagyni. Ezért az alatt, ami az embernél
majd a halántéklebeny lett, kifejlődött egy gátlóközpont, amely
kikapcsolta a hüllőagy működésének nagy részét, a hídban
(pons) pedig kialakult egy aktivációs
központ, amely alvás közben, tehát ártalmatlanul, bekapcsolta az
R-komplexumot. Ez az elképzelés számos ponton arra hasonlít,
ahogyan Freud szerint a felettes én elnyomja az id-et (vagy a tudat a tudattalant), miközben az
id világosan manifesztálódik és
kifejezést talál az elszólásokban, a szabad asszociációkban, az
álnokban és hasonlókban – azaz a felettes én elnyomásának
hézagaiban.
Ahogyan a magasabb rendű emlősökben és a főemlősökben nagymértékben
kifejlődött a neokortex, az álomállapotban is kialakult a neokortex
beavatkozása – utóvégre a szimbolikus nyelv is nyelv. (Ez
összefüggésben áll a két agyfélteke egymástól különböző
funkcióival, melyekről a kővetkező fejezetben lesz majd szó.) De az
álom képvilága továbbra is jelentős mennyiségű szexuális,
hierarchikus és ritualisztikus elemet tartalmazott. Az álomvilág
fantasztikus anyaga talán ahhoz a tényhez kapcsolódik, hogy alvás
közben majdnem teljesen megszűnnek a közvetlen érzékszervi ingerek.
Álomállapotban nagyon csekély mértékben vizsgáljuk a valóságot. E
szerint a nézet szerint a csecsemőkorban azért uralkodik az
álomállapot, mert a csecsemőknél a neokortex analitikus része még
alig működik, a hüllők pedig azért nem álmodnak, mert a hüllőknél
az álomállapotnak nincs elfojtása, ők, ahogyan Aiszkhülosz őseinket
jellemezte, éber állapotban is „álmodnak”. Azt hiszem, ez az
elgondolás meg tudja magyarázni mind az álomállapot furcsa
idegenségét – azaz éber, verbális tudatunktól való különbözőségeit
–, mind azt, ahogyan emlősöknél és emberi csecsemőknél közvetlenül
a születés után jelentkezik, továbbá fiziológiáját és az emberben
mindent átjáró mivoltát is.
Emlősöktől származunk, de egyszersmind hüllőktől is. Az R-komplexum
nappali elnyomásában és az álombeli sárkányok éjjeli mocorgásában
talán valamennyien a hüllők és az emlősök százmillió évvel ezelőtti
háborúságát éljük újra át – csak éppen a vámpírvadászat napszakai
fordultak visszájukra.
Az emberek így is éppen elég hüllőszerű viselkedésről tesznek
tanúságot. Ha odadobnánk a gyeplőt természetünk hüllőoldalainak,
fennmaradásunk esélyei minden bizonnyal erősen megcsappannának.
Mivel az R-komplexum annyira bensőségesen beleszövődik az agy
szerkezetébe, funkcióit nem lehet hosszú ideig teljesen kikerülni.
Talán az álomállapot teszi lehetővé, hogy az R-komplexum
rendszeresen úgy működhessen a mi
fantáziánkban és a saját valóságában,
mintha még mindig ő gyakorolná az ellenőrzést.
Ha ez igaz, akkor Aiszkhülosz nyomán bennem is felmerül a kérdés,
vajon a többi emlős éber állapota nem hasonlít-e nagyon az ember
álomállapotára – amelyben képesek vagyunk felismerni olyan
jelek-et, mint például a csurgó víz
érzése vagy a lonc illata, de rendkívül korlátozott a repertoárunk
az olyan szimbólumok-ból, mint a
szavak; amelyben rendkívül élénk érzéki és érzelmi képekkel és
aktív intuitív megértéssel, de nagyon kevés racionális elemzéssel
találkozunk; amelyben képtelenek vagyunk kiterjedt koncentrációt
követelő feladatokat elvégezni; amelyben rövid figyelmi szakaszokat
és gyakori elkalandozásokat élünk meg; és, mindenekfelett, nagyon
gyöngén érezzük csak át önmagunk egyediségét, de átjár bennünket a
fatalizmus, az az érzés, hogy ki vagyunk téve ellenőrizhetetlen
események megjósolhatatlan csapásainak. Ha ez volna az, ahonnan
jöttünk, akkor nagyon messzire jutottunk.
7. BOLONDOK ÉS SZERELMESEK
Bolond s szerelmes oly
fövő agyú
S ábrázó képzetű, hogy olyat is lát,
Mit józan ész felfogni képtelen.
Az örült, a szerelmes, a poéta.
Mind csupa képzelet...
SHAKESPEARE
Szentivánéji álom[34]
A csak költők ugyanolyan
kábák, mint az iszákosok, akik állandó kődben élnek, és semmit sem
látnak vagy ítélnek meg tisztán. Az embernek több tudományban
képzettnek kell lennie, és értelmes, filozofikus és bizonyos
mértékig matematikusfejre van szüksége
ahhoz, hogy tökéletes és kiváló költő legyen...
JOHN DRYDEN
Feljegyzések és megfigyelések marokkó
császárnőjéről: 1674
A vérebek híresek arról a képességükről, hogy
szag után nyomokat tudnak követni. Megszimatoltatnak velük valamit
– a keresett személy, az elveszett gyermek vagy a szökött bűnöző
egy ruhafoszlányát –, és máris vidáman, ugatva, hajszálpontosan
nekierednek a nyomkövetésnek. A kutyafélékben és más vadászó
állatokban rendkívül jól kifejlett formában jelentkezik ez a
képesség. Az eredeti nyom egy szagot ad kulcsul a szaglóérzéknek. A
szaglás pusztán egy meghatározott molekulafajta érzékelése – ebben
az esetben egy szerves molekuláé. Ahhoz, hogy a véreb nyomot tudjon
követni, képesnek kell lennie megérezni a különbséget – jellegzetes
testmolekuláknál – a keresett személy szaga és másfajta molekulák
zavarba ejtő, zajos szagháttere között (ugyanarra járó más emberek,
köztük a nyomkeresés szervezői, valamint más állatok, illetve a
saját szaga között). Járás közben az ember viszonylag kevés
molekulát „hullajt el”. Ám a vérebek még meglehetősen „kihűlt”,
néhány órás nyomokat is sikeresen tudnak követni.
Ez a figyelemre méltó képesség rendkívül érzékeny szaglóérzéket
tételez föl. A szaglási funkciót, mint korábban már láttuk, rovarok
is jól be tudják tölteni. Ami azonban a vérebnél a
legmeghökkentőbb, és ami teljesen különbözik a rovarokétól, az a
megkülönböztetőképessége, az, ahogyan sok különféle szag között
különbséget tud tenni, mégpedig úgy, hogy e szagok mindegyike más
szagok hatalmas hátterében jelenik meg. A véreb kifinomult módon
katalogizálja a molekuláris struktúrát, és megkülönbözteti az új
molekulát a többi előzőleg szagolt molekula hatalmas könyvtárától
Mi több, a vérebnek csak egyetlen percre vagy még rövidebb időre
van szüksége ahhoz, hogy megismerkedjen ezzel az új szaggal,
amelyre aztán hosszú időn át vissza tud emlékezni.
Egyedi molekulák szaglással való felismerését nyilvánvalóan az
orrnak azok az egyedi receptorai hajtják végre, amelyek a szerves
molekulák meghatározott funkcionális csoportjaira vagy részeire
érzékenyek. Az egyik receptor például esetleg a COOH-ra érzékeny,
egy másik a NH2-re és így tovább. (A C
szenet, a H hidrogént, az O oxigént, az N nitrogént jelent.) A
komplex molekulák különféle függelékei és kitüremlései a jelek
szerint különböző molekuláris receptorokhoz tapadnak az orr
nyálkahártyájában, és az összes funkcionális csoport receptorai
együttesen adnak egyfajta kollektív szaglási képet a molekuláról.
Ez egy rendkívül kifinomult érzékelési rendszer. A legbonyolultabb
ilyenfajta, ember készítette eszköz, a gázkromatográfiás
tömegspektrométer általában se nem olyan érzékeny, mint a véreb, se
akkora megkülönböztetőképessége nincsen, pedig ez a technológia már
jelentősen előrehaladott. Az állatok szaglórendszere az erős
szelekciós nyomás miatt fejlődött jelenlegi kifinomult fokára.
Párjának, ragadozóinak és zsákmányának gyors felderítése élet-halál
kérdése a faj számára. A szaglóérzék nagyon ősi, és könnyen
lehetséges, hogy az idegi alváz szintje fölötti korai evolúció nagy
részét az efféle molekuláris felderítés felé ható szelekciós nyomás
is serkentette: az agyban lévő jellegzetes szaglóbimbók a neokortex
első alkotórészei közé tartoznak, amelyek az élet története során
kifejlődtek (l. 6. ábra). Herrick egyenesen „rhinencephalonnak”,
szaglóagynak nevezte a limbikus rendszert.
Az ember szaglóérzéke korántsem olyan fejlett, mint a vérebé.
Agyunk nagy tömege ellenére szaglóbimbóink kisebbek, mint sok más
állatéi, és nyilvánvaló, hogy a szaglás csekély szerepet játszik
mindennapi életünkben. Az átlagos ember csak viszonylag kisszámú
szagot tud megkülönböztetni, és bár repertoárunkon csak néhány szag
szerepel, a szagok verbális leírása és analitikus felfogása nálunk,
embereknél rendkívül szegényes. Valamely szagra való reagálásunk
saját észlelésünkben nem is emlékeztet a szagot okozó molekula
tényleges háromdimenziós struktúrájára. A szagérzékelés komplex
kognitív feladat, amelyet bizonyos korlátok között jelentős
pontossággal végre tudunk hajtani, de legjobb esetben is csak
tökéletlenül, hiányosan tudunk leírni. És ha a véreb beszélni
tudna, azt hiszem, ugyanilyen gyatrán tudná csak részletezni azt,
amit olyan pompásan elvégez.
Ahogyan a szaglás az a fő eszköz, amelynek révén a kutya és sok más
állat a környezetét érzékeli, úgy az ember számára az alapvető
információs csatorna a látás. Mi, emberek olyan vizuális
érzékenységre és megkülönböztetésekre vagyunk képesek, melyek
legalább annyira imponálók, mint a véreb szaglóképessége. Képesek
vagyunk például arcokat megkülönböztetni. Gondos megfigyelők akár
tíz- vagy százezer különböző arcot is képesek megkülönböztetni, az
ún. „Identikit” (fantomkép) pedig, amelyet az Interpol és a világ
rendőrségei széles körben használnak, több mint tízmilliárd
különböző arc rekonstruálására képes. Hogy ez a képesség milyen
értékes a fennmaradás, a túlélés szempontjából, és különösen milyen
értékes volt őseink számára, az elég világos. De gondoljuk csak
meg: mennyire képtelenek vagyunk szavakkal leírni azokat az
arcokat, amelyeket pedig tökéletesen képesek vagyunk felismerni. A
bírósági vagy rendőrségi tanúk általában teljes kudarcot vallanak,
amikor szóban kell leírniuk valakit, akivel előzőleg találkoztak,
de pontosan felismerik ugyanazt a személyt, ha újra látják. És bár
minden bizonnyal előfordultak esetek, amikor tévesen azonosítottak
valakit, a bíróságok a jelek szerint hajlandók elfogadni felnőtt
tanúk vallomását, ha arcok felismeréséről van szó. Gondoljuk csak
meg, milyen könnyen felismerünk arcok hatalmas tömegében egy-egy
„hírességet”; vagy hogy egy sűrű, rendezetlen névsorból hogyan
ugrik ki tüstént a saját nevünk.
Az embernek és más állatoknak vannak igen kifinomult, nagy
adatfelvevő kapacitású érzékelő- és kognitív képességei, amelyek
egyszerűen megkerülik azt a verbális és analitikus tudatosságot,
melyet igen sokan a teljes tudatnak tartanak. Ezt a másfajta tudást
– nem verbális percepcióinkat és felismeréseinket – gyakran
„intuitívnak” nevezik. Ez a szó nem azt jelenti, hogy „velünk
született”. Senki nem születik agyába előre beültetett arcok
tárházával. Az „intuitív” szó szerintem valamiféle zavaros
bosszankodást hordoz magában, amiért nem vagyunk képesek megérteni,
hogyan is jutunk hozzá az ilyesfajta tudáshoz. Ám az intuitív
tudásnak rendkívül hosszú evolúciós történelme van; ha a genetikus
anyagban lévő információt is figyelembe vesszük, akkor egészen az
élet eredetéig nyúlik vissza. A megismerés két módja közül az egyik
– az, amelyben kifejeződik a Nyugat ingerültsége az intuitív tudás
létezése miatt – egészen friss evolúciós szerzemény. Az a
racionális gondolkodás, amely teljesen verbális (mondjuk, hogy
teljes mondatokkal jár), valószínűleg csak néhányszor tíz- vagy
százezer éves. Sok ember a tudatos életében majdnem teljesen
racionális, sok más ember pedig majdnem teljes egészében intuitív.
Ez a két csoport ahelyett, hogy felismerné e kétféle kognitív
képesség kölcsönös értékét, örökösen csúfolja egymást; még az
udvariasabb vitákban is olyasféle jelzőket vagdos egymás fejéhez,
mint „zavaros fejű” és „amorális”. Miért van hát gondolkodásunknak
két különböző, pontos és egymást kiegészítő módja, amelyek ilyen
gyatrán hangolódnak össze egymással?
Annak első bizonyítékát, hogy ez a kétféle gondolkodásmód másutt
lokalizálódik az agykéregben, az agysérülések szolgáltatták. Ha a
neokortex bal féltekéjének halántéki vagy falcsonti lebenyében
sérülések vagy bevérzések keletkeznek, annak olyan jellegzetes
következményei vannak, mint az írás, az olvasás, a beszéd és a
számolás képességének leromlása. A jobb agyfélteke hasonló
sérülései viszont a háromdimenziós látás, az alakfelismerés, a
zenei képességek és a holisztikus gondolkodás leromlására vezetnek.
Az arcfelismerés székhelye inkább a jobb agyfélteke, azok az
emberek, akik „sose felejtenek el egy arcot”, a jobb oldali
agyféltekéjükkel hajtják végre az alakfelismerést. A jobb oldali
falcsonti lebeny sérülése néha azzal jár, hogy a páciens a saját
arcát is képtelen felismerni a tükörben vagy a fényképen. Ezek a
megfigyelések határozottan arra vallanak, hogy az általunk
„racionálisnak” jellemzett funkciók főleg a bal agyféltekében, azok
pedig, amelyeket „intuitívnak” tekintünk, a jobb agyféltekében
helyezkednek el.
Ezen a vonalon a legjelentősebb új keletű kísérleteket Roger Sperry
és munkatársai végezték a California Institute of Technology
laboratóriumaiban. Megpróbálták grand
mal epilepszia súlyos eseteit, melyekben a beteg
gyakorlatilag állandó (óránként kétszeri, folyamatos) rohamokban
szenved, a corpus callosum, a
kérgestest átvágásával kezelni.
A kérgestest az idegrostoknak az a fő kötege,
amely a neokortex jobb és bal féltekéjét összeköti (l. 37. ábra).
Az operáció célja annak megakadályozása volt, hogy az egyik
agyféltekében keletkező valamiféle elektromos vihar átterjedjen a
központjától távol eső másik agyféltekére. Azt remélték, hogy az
operáció után a két agyfélteke közül legalább az egyik mentes lesz
a további rohamoktól. A műtét váratlan és örömteli eredménnyel
járt: a rohamok gyakorisága mindkét agyféltekében drámaian csökkent
– mintha előzőleg pozitív visszacsatolás működött volna köztük, és
az egyik agyfélteke epilepsziás elektromos tevékenysége a
kérgestesten keresztül a másik agyféltekét is izgatta
volna.
Az ilyen „hasadt agyú” páciensek a műtét után felületesen nézve
teljesen normálisnak látszanak. Egyesek közülük arról számolnak be,
hogy a műtét előtt jelentkező eleven álmaik teljesen megszűntek. Az
első ilyen páciens a műtét után egy hónapig nem tudott beszélni, de
afáziája később megszűnt. A „hasadt agyú” betegek normális
viselkedése és külső megjelenése önmagában is azt sugallja, hogy a
kérgestestnek valami igen finom funkciója lehet. Adva van egy
kétszázmillió idegrostból álló köteg, amely másodpercenként néhány
milliárd bit információt dolgoz fel a két agyfélteke között, és a
neokortex összes neuronjának körülbelül két százalékát tartalmazza:
de amikor átvágják, látszólag nem történik Semmi. Azt hiszem, elég
nyilvánvaló, hogy igazából jelentős változásoknak kellett
bekövetkezniük, csakhogy ezeknek a változásoknak a felismerése
mélyebb vizsgálódást igényel.
Amikor megfigyelünk egy tőlünk jobbra lévő tárgyat, mindkét szemünk az úgynevezett jobb oldali látómezőre néz, míg tőlünk balra lévő tárgyaknál a bal oldali látómezőre. Látóidegeink kapcsolási módja miatt a jobb oldali látómező feldolgozása azonban a bal agyféltekében, a bal oldalié pedig a jobb agyféltekében történik. Hasonlóképpen a jobb fülbe érkező hangokat is elsősorban a bal agyfélteke dolgozza fel, és vice versa, bár az azonos oldalon is folyik némi hangfeldolgozás (például a bal fülbe érkező hangoké a bal agyféltekében). A funkciók a primitívebb szagérzékelésben nem kereszteződnek: a bal oldali orrlyuk által felfedezett szagot kizárólag a bal agyfélteke dolgozza fel, ám az agy és a végtagok közötti információk megint csak kereszteződnek. A bal kézzel tapintott tárgyak érzékelése elsősorban a jobb agyféltekében történik, azt a jobb kéznek adott utasítást pedig, hogy írjon le egy mondatot, a bal agyfélteke dolgozza fel (l. 38. ábra). A beszédközpont az emberek kilencven százalékánál a bal agyféltekében van.
Sperry és munkatársai végrehajtottak egy elegáns kísérletsorozatot, amelyben a „hasadt agyú” páciensek jobb és bal agyféltekéjét külön-külön ingerlésnek tették ki. Az egyik tipikus kísérletben a kalapszalag szót villantják fel egy képernyőn – de a kalap a bal oldali, a szalag pedig a jobb oldali látómezőben van. A páciens azt mondja, látta a szalag szót, de nyilvánvaló, hogy – legalábbis verbális kommunikációs képessége szempontjából – fogalma sincs róla, hogy a jobb oldali agyféltekéje vizuális benyomást kapott a kalap szóról. Amikor megkérdezték tőle, miféle szalagról volt szó, a páciens találgatni kezdett: szalagcím, gumiszalag, szállítószalag.
De amikor hasonló kísérletekben arra kérték fel
a pácienst, hogy írja fel, amit lát, de bal kézzel egy doboz
belsejében, akkor a kalap szót körmölte
oda. Keze mozgásából tudta, hogy írt valamit, de mivel nem látta,
az információ nem juthatott el a bal agyféltekéjébe, amely a
verbális képességeket ellenőrzi. Zavarba ejtő módon tehát le tudja
írni, de nem tudja kimondani a választ.
Sok más kísérlet hasonló eredményekre vezetett. Az egyik
kísérletben a páciens bal kézzel látóterén kívül eső háromdimenziós
műanyag hetüket tapinthat ki. A betűkből csak egyetlen helyes angol
szót lehet összeállítani, olyanokat, mint love vagy cup, ezeket a
páciens össze is tudja rakni, mivel a jobb oldali agyféltekének is
van némi gyenge, nagyjából az álombelivel összehasonlítható
verbális képessége. De miután helyesen összerakta a szót, a páciens
verbálisan még csak utalni is képtelen rá, hogy milyen szót rakott
ki. Nyilvánvalónak látszik, hogy a „hasadt agyú” pácienseknél az
egyik agyféltekének halvány fogalma is alig van arról, amit a másik
agyfélteke megtudott.
A bal agyfélteke geometriai
hasznavehetetlensége egészen bámulatos – ezt mutatja be a 41. ábra.
Egy jobbkezes, hasadt agyú páciens háromdimenziós alakzatok
egyszerű ábrázolásait csak a (gyakorlatlan) bal kezével volt képes
pontosan lemásolni. A jobb agyfélteke geometriai felsőbbrendűsége
azonban a jelek szerint manipulatív feladatokra korlátozódik,
dominanciája nem áll fenn másfajta geometriai funkciók esetében,
amelyekhez nincs szükség kéz-szem-agy koordinációra. Ezek a
manipulatív geometriai tevékenységek a jelek szerint a jobb
agyfélteke falcsonti lebenyében lokalizálódnak, ugyanazon a helyen,
amely a bal agyféltekében a nyelvet szolgálja. M. S. Gazzaniga
(State University of New York, Stony Brook) azt veti fel, hogy ez
az agyféltekei specializáció azért jön létre, mert a nyelv még
azelőtt kifejlődik a bal agyféltekében, mielőtt a kisgyerek
alaposan megtanulná a manipulatív készségeket és a geometriai
vizualizációt. Nézete szerint tehát a jobb agyfélteke geometriai
specializációja késedelem okozta specializáció – a bal agyfélteke
kompetenciája átirányítódott a nyelvre.
Egy anekdota szerint Sperry, egyik legmeggyőzőbb kísérletének
befejezése után, estélyt adott, amelyre meghívott egy ép
kérgestesttel rendelkező híres elméleti fizikust is. A pompás
humorérzékéről ismert fizikus csöndesen végigülte az estélyt, és
érdeklődéssel hallgatta Sperry beszámolóját a hasadt aggyal
kapcsolatos észleleteiről. Telt-múlt az idő. a vendégek
elszivárogtak, és Sperry már az utolsó vendégektől búcsúzkodott az
ajtóban. A fizikus odanyújtotta neki a jobb kezét, megrázta
Sperryét. és közölte vele, hogy rendkívül érdekes volt az este.
Aztán egy kis sasszéval felcserélte jobb és bal lábának a
helyzetét, odanyújtotta a bal kezét, és fojtott, magas hangon azt
mondta: – És szeretném, ha tudná, hogy én is iszonyú jól éreztem
magamat.
Amikor a két agyfélteke között megromlik a kommunikáció, a páciens
gyakran megmagyarázhatatlannak tartja saját viselkedését, és
nyilvánvaló, hogy még „jól és helyesen beszélve” sem tudja esetleg,
hogy „mi a kérdésben az igazság”. (Vö. a Bevezetés előtti
Phaidrosz-idézettel.) A két agyfélteke viszonylagos függetlensége a
mindennapi életben is nyilvánvaló. Már említettük, milyen nehéz
verbálisan leírni a jobb agyfélteke komplex percepcióit. A jelek
szerint számos komplex fizikai mozgásfeladat megoldásában, ideértve
a sportot is, a bal agyfélteke alig vesz részt. Jól ismert
teniszező-„csel” például, hogy megkérdezik az ellenfelet, pontosan
hová is teszi az ütőn a hüvelykujját. Gyakran megtörténik, hogy a
bal agyféltekének erre a kérdésre fordított figyelme, legalábbis
rövid időre, lerontja a játékát. A zenei képességek jó része is a
jobb agyfélteke funkciója. Közhely, hogy egy dalt vagy más
zenedarabot meg tudunk jegyezni úgy, hogy egyáltalán nem volnánk
képesek a kottáját leírni. Zongorajáték esetén ezt úgy is
jellemezhetjük, hogy nem mi tanultuk meg, hanem az ujjaink
memorizálták a darabot.
Az efféle memorizálás nagyon komplex is lehet. Nemrégiben részt
vehettem egy neves szimfonikus zenekar próbáján, ahol egy új
zongoraversenyt próbáltak. Az ilyen próbákon a karmester ritkán
kezdi az elején és megy végig a teljes darabon, mert a próbaidő
drága, és az előadók értik a dolgukat, inkább csak a nehéz
állásokra koncentrál. Mély benyomást tett rám, hogy a szólista
művésznő nemcsak a teljes darabot tudta emlékezetből, hanem a
zenemű bármely kért részén el tudta kezdeni, miután éppen csak
belepillantott a partitúrába. Ez az irigylésre méltó készség a jobb
és a bal agyfélteke funkcióinak a keveréke. Rendkívül nehéz egy
soha nem hallott zeneművet úgy memorizálni, hogy az ember bármelyik
taktusában be tudjon lépni. Számítógépes szóhasználattal a művésznő
memóriájában „random access” (véletlenszerű megközelítésű) volt a
zenemű, szemben a sorrendi megközelítéssel.
Jó példája ez annak, hogy a legnehezebb és legmagasabbra értékelt
emberi tevékenységeknél milyen kooperáció áll fenn a bal és a jobb
agyfélteke között. Alapvető fontosságú, hogy normális emberi
lénynél ne becsüljük túl a kérgestest két oldalán elhelyezkedő
funkciók szétválását. Egy olyan komplex kábelrendszernek, mint a
corpus callosum, azt kell jelentenie –
s ezt újra hangsúlyoznunk kell –, hogy az agyféltekék kölcsönhatása
létfontosságú emberi funkció.
A kérgestest mellett van még egy idegkapcsolat a jobb és a bal
agyfélteke közt, ez a commissura
anterior. Ez sokkal kisebb a kérgestestnél (I. 37. ábra). és
szemben a kérgestesttel, már a hal agyában is megvan. Embereken
végzett agyhasítási kísérletekben, amikor a kérgestestet átvágják,
de az idegfonatok elülső kereszteződését (a commissura anterior-t) nem, a szaglási információk
kivétel nélkül mindig átjutnak egyik agyféltekéből a másikba. A
jelek szerint néha némi vizuális és hallási információátvitel is
előfordul a commissura anterior-on át,
de ez kiszámíthatatlan, páciensenként változik. Ezek az észlelések
összhangban állnak az anatómiával és az evolúcióval: a commissura anterior és a commissura hippocampi is (l. 37. ábra) mélyebben
fekszik, mint a kérgestest, és a limbikus kéregben, illetve talán
az agy egyéb ősi alkotórészeiben ad át információkat.
Érdekes módon különülnek el az emberekben a zenei és a verbális
készségek. Azoknak a betegeknek, akiknek a jobb agyféltekéje
megsérül, vagy azt részben eltávolítják, jelentősen megromlik a
zenei képessége – de a verbális képessége nem – különösen dallamok
felismerése és felidézése terén. Zenei olvasási képességük azonban
sértetlen marad. Ez a jelek szerint tökéletes összhangban áll a
leírt funkciók elkülönülésével: a zene memorizálása és értékelése
együtt jár az auditív minták felismerésével és az inkább
holisztikus, mintsem analitika hajlandósággal. Van rá némi
bizonyíték, hogy a költészet is részben a jobb agyfélteke
funkciója: egyes esetekben a páciens, miután a bal agyfélteke
sérülése után afáziás lett, életében először, verseket kezd írni,
ám ez, Dryden szavaival, talán „csak költészet”. A jobb agyfélteke
továbbá, úgy látszik, nem tud rímelni.
A kéregfunkció elkülönülését vagy egyoldalúságát agykárosult
betegekkel végzett kísérletek során fedezték fel. Ezek eredményei
azonban a normális emberekre is érvényesek. Gazzaniga kísérleteiben
nem károsodott agyú egyedeknek is mutatott szavakat úgy, hogy egyik
felük a bal, másik felük a jobb látómezőbe esett (mint a „hasadt
agyú” betegeknél), és ellenőrizte a szó rekonstrukcióját. Az
eredmények azt mutatják, hogy a jobb félteke a normális agyban is
nagyon csekély nyelvi feldolgozást végez, ehelyett amit megfigyelt,
átküldi a kérgestesten át a bal agyféltekébe, és a teljes szó
összerakása ott történik. Gazzaniga talált továbbá egy olyan
„hasadt agyú” pácienst, akinek a jobb agyféltekéje meglepően jó
nyelvi készségeket mutatott, ennek a páciensnek azonban
kisgyerekkorában a bal agyféltekéjében, a halántéki és falcsonti
régióban kóros agyi folyamat zajlott le. Mint már említettük, az
agy az élet első két évében képes sérülés után áthelyezni
funkciókat, de később már nem.
Robert Ornstein és David Galin, a San Franciscó-i Langley Porter
Neuropszichiátriai Intézet munkatársai azt állítják, hogy amikor
normális emberek analitikus szellemi tevékenységről szintetikus
szellemi tevékenységre állnak át, a megfelelő agyféltekék
EEG-aktivitása előre látható módon változik: amikor a kísérleti
alany például fejben számol, akkor jobb agyféltekéje az
„üresjáratban lévő” agyfélteke jellegzetes alfa-ritmusát mutatja.
Ha ezt az eredményt igazolni lehet, fontos felfedezésnek
bizonyulhat.
Ornstein érdekes analógiát kínál annak magyarázatára, hogy
legalábbis mi, nyugatiak, miért létesítettünk annyi kapcsolatot a
bal agyfélteke funkcióival, és olyan keveset a jobbéival. Szerinte
a jobb agyfélteke funkcióiról való tudomásunk kicsit olyanféle,
ahogy nappal képesek vagyunk látni a csillagokat. A Nap olyan
fényes, hogy a csillagok láthatatlanok, unnak ellenére, hogy nappal
éppúgy ott vannak az égen. mint éjszaka. Amikor a Nap lenyugszik,
már észlelni tudjuk őket. Legfrissebb evolúciós szerzeményünk, a
verbális képességek ragyogása ugyanígy elhomályosítja az intuitív
jobb agyfélteke funkcióinak tudomásulvételét, amelyek pedig
őseinknél óhatatlanul a világ észlelésének fő eszközei
voltak.[35]
A bal agyfélteke egymás után dolgozza fel az információkat, a jobb
agyfélteke szimultán módon, egyszerre több inputhoz férve hozzá. A
bal agyfélteke sorban működik, a jobb párhuzamosan. A bal
agyfélteke olyasféle, mint egy digitális számítógép, a jobb oldali
mint egy analóg számítógép. Sperry fölvetette, hogy a két
agyfélteke funkcióinak szétválása egy „alapvető inkompatibilitás”
eredménye. Ma már talán csak főleg akkor vagyunk képesek
közvetlenül érezni a jobb agyfélteke működését, amikor a bal
agyfélteke „lenyugodott” – azaz álmainkban.
Az előző fejezetben fölvetettem, hogy az álomállapotnak alighanem
egyik fontos oldala az, hogy éjszakára felszabadítja az
R-komplexumnak azokat a folyamatait, amelyeket nappal túlnyomórészt
elnyom a neokortex. De azt is említettem, hogy az álmok fontos
szimbolikus tartalmai a neokortex jelentős részvételére vallanak,
bár álmunkban gyakran megdöbbentően romlik az olvasási, írási,
számolási és verbális emlékezőképességünk.
Az álmok szimbolikus tartalma mellett az álomképek más vonásai is
arról tanúskodnak, hogy az álomfolyamatban jelen van a neokortex.
Nekem például sokszor voltak olyan álmaim, amelyekben a
kibontakozásra vagy cselekményük kritikus fordulatára csak azért
volt lehetőség, mert az álomtartalomban jóval korábban – látszólag
lényegtelen – kulcsmotívumok jelentek meg. Tehát az álom teljes
cselekményszövésének az agyamban kellett lennie, amikor az álom
elkezdődött. (Mellesleg Dement kimutatta, hogy az álombeli
események megközelítőleg ugyanannyi ideig tartanak, mint a valódi
életben tartanának.) Bár sok álomnak látszólag zűrzavaros a
szerkezete, más álmok figyelemre méltóan jól strukturáltak, s
erősen emlékeztetnek egy színdarabra.
Ma már felismertük azt a rendkívül tetszetős lehetőséget, hogy a
neokortex bal agyféltekéje az álom állapotában el van fojtva, míg a
jobb agyfélteke – mely igen jól ismeri a jeleket, de verbálisan
csak kevéssé „írástudó” – jól működik. Lehet, hogy a bal agyfélteke
sincs éjszaka teljesen kikapcsolva, csak éppen olyan feladatokat
lát el, amelyek a tudat számára megközelíthetetlenné teszik:
teljesen lefoglalja az hogy kihajigálja az adatokat a rövid távú
memóriatárból – és eldöntse, mi maradjon meg a tartós
memóriában.
Vannak rá ritka, de megbízható beszámolókból ismert esetek, hogy
emberek álmukban oldottak meg nehéz intellektuális problémákat.
Ezek közül talán a leghíresebb Friedrich Kekule német vegyész álma.
1865-ben a szerkezeti szerves kémia legnyomasztóbb és
legrejtélyesebb problémája a benzolmolekula természete volt.
Tulajdonságaik alapján már több egyszerű szerves molekula
szerkezeiét levezették, és mindegyik lineáris volt, atomi
alkotórészeik egyenes vonalban kapcsolódtak egymáshoz. Kekulé
beszámolója szerint egy lófogatú omnibuszon szunyókált, amikor
lineáris elrendezésű táncoló atomokat látott álmában. Aztán az
atomlánc farka hirtelen hozzákapcsolódott a fejéhez, és egy lassan
forgó gyűrűt alkotott. Amikor felébredt, és felidézte ezt az
álomtöredéket, Kekulé tüstént rájött, hogy a benzolprobléma
megoldása nem egy egyenes lánc, hanem egy szénatomokból álló
hatszögletű gyűrű. Vegyük azonban észre, hogy ez merőben
alakfelismerési művelet, nem pedig analitikus tevékenység. Szinte
valamennyi álomállapotban létrejött híres kreatív alkotásra
jellemző, hogy nem a bal, hanem a jobb agyfélteke tevékenysége
volt.
Mint Erich Fromm amerikai pszichoanalitikus írta: „Nem kell-e
számítanunk rá, hogy amikor meg vagyunk fosztva a külvilágtól,
időlegesen visszaesünk az állatéhoz hasonló, ésszerűtlen
lelkiállapotba? Sok mindent lehet e mellett a feltételezés mellett
felhozni, és számos tudós vallotta azt a nézetet, miszerint az
ilyen regresszió az álomállapot lényegi vonása, Platóntól egészen
Freudig.” Fromm a továbbiakhan rámutat arra, hogy álomállapotban
néha olyan felismerésekre jutunk, amelyek éber állapotunkban
elkerültek minket. Én azonban azt hiszem, hogy ezek a felismerések
mindig vagy intuitív, vagy alakfelismerése jellegűek. Az
álomállapot „állatihoz hasonló” aspektusát az R-komplexum és a
limbikus rendszer tevékenységének foghatjuk fel, az alkalmankénti
ragyogó intuitív felismerést pedig a neokortex jobb féltekéje
működésének. Mindkettő azért fordulhat elő, mert a bal agyfélteke
gátló funkciói ilyenkor nagyrészt ki vannak kapcsolva. Ezeket a
jobb féltekés felismeréseket Fromm „elfelejtett nyelvnek” nevezi –
és tetszetősen érvel amellett, hogy ezekben rejlik az álmok, a
tündérmesék és a mítoszok közös eredete.
Álmunkban néha tudatában vagyunk annak, hogy énünknek egy kis része
derűsen figyel; gyakran az álom egyik sarkában lapul meg valamiféle
megfigyelő. Agyunknak ez az „őrt álló” része az, amely időnként –
néha egy lidérces álom kellős közepén – azt mondja nekünk: – Ez
csak álom. – Ez az „őrálló” az, aki értékelni tudja egy finoman
strukturált álombeli cselekmény drámai egységét. Az „őrálló”
azonban az idő legnagyobb részében néma. Pszichedelikus drogokkal –
például marihuánával vagy LSD-vel – szerzett tapasztalatok szerint
a drogot használó személyek általánosan beszámolnak egy ilyen
„őrálló” jelenlétéről. Az LSD-élmények szélsőségesen rémítők is
lehetnek, többen is elmondták nekem, hogy az LSD élményében az ép
ész és az őrültség közötti különbség teljes egészében az
„őrállónak”, az éber tudat kicsiny, csöndes részének a folyamatos
jelenlétén múlik.
Valaki beszámolt nekem egy olyan marihuánás élményéről, amikor
tudatára ébredt a néma „őrálló” jelenlétének és furcsán nem
helyénvaló voltának. Az „őrálló” ugyanis érdeklődve, időnként
kritikus megjegyzésekkel reagált a marihuánás élmény
kaleidoszkopikus álomképeire, de nem volt része azoknak. – Ki vagy
te? – kérdezte meg tőle az illető némán. – Ki akarja tudni? –
válaszolta az, ami az élményt nagyon hasonlóvá tette egy szufi vagy
zen példázathoz. Ám informátorom kérdése csakugyan fogas kérdés. Én
azt felelném rá, hogy a megfigyelő a bal agyfélteke kritikai
képességeinek egy kicsiny része, amely a pszichedelikus élményekben
sokkal inkább funkcionál, mint az álomélményekben, de bizonyos
fokig mind a kettőben jelen van. A „Ki az, aki kérdez?” ősi
kérdésére azonban ezzel még mindig nem adtunk választ – ez talán a
bal agyféltekének egy másik összetevője.
Embernél és csimpánznál egyaránt észlelték, hogy a bal és a jobb
agyfélteke halántéki lebenyei aszimmetrikusak, a bal agyfélteke
egyik része lényegesen fejlettebb. Az emberi csecsemők ezzel az
aszimmetriával születnek (amely már a terhesség huszonkilencedik
hetében kialakul), ami arra utal, hogy a beszédnek a bal agyfélteke
általi irányítása erős genetikus prediszpozíció. (Ennek ellenére a
bal halántéklebenyükön sérülést szenvedett gyermekek életük első
vagy második évében még képesek károsodás nélkül hasonló funkciót
kifejleszteni a jobb agyfélteke megfelelő részében. Később ez az
áthelyezés már nem lehetséges.) A lateralizáció (oldalhoz
kötöttség) már a kisgyermekek viselkedésében észlelhető. Jobb
fülükkel jobban meg tudják érteni a verbális dolgokat, a nem
verbálisakat viszont a bal fülükkel (ezt a szabályszerűséget
felnőtteknél is megtaláljuk). Hasonlóképpen a csecsemők átlagban
több időt töltenek a tőlük jobbra lévő tárgyak nézésével, mint a
tőlük balra lévő azonos tárgyakéval, és erősebb zaj vált ki
reakciót belőlük, ha a bal fülükkel, mint ha a jobb fülükkel
hallják. Bár a majmok agyában vagy viselkedésében efféle tiszta
aszimmetriát még nem fedeztek fel. Dewson eredményei (I. 5.
fejezet) arra vallanak, hogy a magasabb rendű főemlősöknél talán
létezik némi ilyesfajta oldalirányultság, míg mondjuk a
rhesusmajmoknál nincs bizonyíték a halántéklebenyek anatómiai
aszimmetriájára. Kétségkívül úgy sejthetjük, hogy a csimpánzok
nyelvi képességeit, ugyanúgy, mint az embernél, a bal oldali
halántéklebeny irányítja.
Az ember kivételével a főemlősök szimbolikus kiáltásainak
korlátozott készletét a jelek szerint a limbikus rendszer
ellenőrzi; a limbikus rendszer elektromos ingerlésével mindenesetre
a selyemmajmok és rhesusmajmok teljes vokális repertoárját elő
lehet hívni. Az emberi nyelvet viszont a neokortex irányítja. Ezért
az ember evolúciójában jelentőségteljes lépésnek kellett lennie,
amikor a vokális nyelv feletti ellenőrzés a limbikus rendszerből
átkerült a neokortex halántéklebenyébe, ami az ösztönös
kommunikációról a tanult kommunikációra való átállást jelentette. A
majmoknak az a meglepő képessége azonban, hogy meg tudják tanulni a
gesztusnyelvet, továbbá a csimpánzagy lateralizációját sugalló
adatok arra utalnak, hogy a főemlősöknél egy akaratlagos
szimbolikus nyelv megszerzése nem új keletű találmány, hanem sok
millió évre megy vissza. összhangban a Homo
habilis belső koponyaöntvényében található Broca-dudor
bizonyítékával.
A majomagy neokortexének az embernél a beszédet szabályozó
térségében bekövetkezett sérülések nem rontják le a majmok ösztönös
vokalizációját. Az emberi nyelv kialakulásának ezért egy lényegében
új agyi rendszer kialakulásával, nem pedig a limbikus kiáltozások
és hívogatások gépezetének átdolgozásával kellett együtt járnia. Az
emberi evolúció egyes szakértői azt állították, hogy a nyelv
megszerzése nagyon későn – talán csak az utolsó néhány tízezer év
során – következett be, és az utolsó jégkorszak támasztotta
kihívásokkal állt kapcsolatban. Ám az adatok a jelek szerint nem
egyeztethetők össze ezzel a nézettel; ezenfelül az emberi agy
beszédközpontjai annyira komplexek, hogy bajosan fejlődhettek ki az
utolsó eljegesedés csúcspontja óta élt nagyjából ezer nemzedék
során.
A bizonyítékok arra vallanak, hogy őseink agyában már több
tízmillió éve volt neokortex, de egy olyan neokortex, amelyben a
bal és a jobb agyféltekék egymáshoz hasonló, redundáns funkciókat
töltöttek be. Azóta a felegyenesedett testtartás, a
szerszámhasználat és a nyelv kifejlődése kölcsönösen előmozdították
egymást, például a nyelvi képességeknek egy kis növekedése lehetővé
tette a marokkövek fokozódó tökéletesedését, és vice versa. Az ennek megfelelő agyi evolúció, úgy
tűnik, a két agyfélteke egyikének az analitikus gondolkodásra való
specializálódása révén ment végbe.
Az eredeti redundancia mellesleg bölcs számítógép-tervezési elveket
képvisel. Azok a mérnökök például, akik a Viking leszállóegységének
fedélzeti memóriáját tervezték, anélkül hogy ismerték volna az
agykéreg neuroanatómiáját, két teljesen egyforma, egyformán
programozott számítógépet építettek bele. Komplexitásuk miatt a
számítógépek között hamarosan különbségek kezdtek mutatkozni. A
Viking Marsra érkezése előtt a számítógépeket
intelligenciateszteknek vetették alá (egy nagyobb és okosabb
számítógéppel, a Földről), majd a butábbik agyat kikapcsolták.
Talán az emberi evolúció is hasonló módon járt el, és ezért
lokalizálódnak oly nagyrabecsült racionális és analitikus
képességeink a „másik” agyban – abban az agyban, amely nem felelt
meg eléggé az intuitív gondolkodás követelményeinek. Az evolúció
gyakran alkalmazza ezt a stratégiát. A szokásos evolúciós
gyakorlat, amely az organizmusok bonyolultságának növekedésével
növeli a genetikus információk mennyiségét, csakugyan a genetikus
anyag egy részének megkettőződése, majd a redundáns készlet
funkcióinak lassú specializálódása révén megy végbe.
Szinte kivétel nélkül az összes emberi nyelv beépített magába egy
polaritást: a jobb felé való irányulást. A „jobb” fogalmához
kapcsolódnak a törvényesség, a helyes viselkedés, a magasztos
erkölcsi elvek, a szilárdság és a férfiasság fogalmai; a „bal”
fogalmához kapcsolódnak viszont a gyöngeség, a gyávaság, a
céltudatosság hiánya, a gonoszság és a nőiesség fogalmai. Az
angolban például ilyen szavaink vannak, mint „rectitude”
(becsületesség), „rectify” (helyrehozni), „righteous”
(tisztességes), „righthand man” (valakinek a „jobb keze”),
„dexterity” (ügyesség), „adroit” (a francia á
droite-ból: ügyes), „rights” (jogok, mint például az emberi
jogok kifejezésben) és az „in his right mind” (ép eszének
birtokában) kifejezés.
A másik oldalon viszont (a szó szoros értelmében) ott van a
„sinister” (baljós, majdnem pontosan a „bal”-t jelentő latin
szóból), a „gauche” (ügyetlen, balkezes, a franciában pontosan a
„bal”-t jelentő szó), a „gawky” (ügyetlen) és a „left-handed
compliment” (kétes, szó szerint „balkezes” bók). Az orosz „nalevo”
nem csak bajt jelent, hanem alattomosat is, az olasz „bal”, a
„mancino” „álnok” is. „Bill of Left” (a bal joga) nem
létezik.
Az egyik etimológia szerint a „left” a gyöngét vagy értéktelent
jelentő angolszász „lyft”-böl származik. A jogi értelemben vett
„right” (mint a társadalom szabályaival összhangban álló
cselekmény) és a logikai értelemben vett „right” (mint a téves
ellentéte) szintén közhely számos nyelvben. A jobb és a bal
politikai használata a jelek szerint attól a pillanattól datálódik,
amikor a nemesség ellensúlyaként jelentős politikai erők alakultak
ki. A nemesek a király jobbján helyezkedtek el, a radikális
törtetők – a kapitalisták – pedig a balján. Természetesen a nemesek
képezték a királyi jobboldalt, hiszen maga a király is nemes volt,
és a jobb oldalán volt a kegyelt pozíció. A teológiában pedig
csakúgy, mint a politikában: „Az Isten jobb keze felől.”
A „jobb” és az „egyenes” között a kapcsolatok számos példájára
találhatunk.[36] A mexikói spanyolban az „egyenesen
előré”-t úgy mondják, hogy „jobb-jobbra”; a négerek amerikai
angolságában „right on” a helyeslés kifejezése, gyakran egy
ékesszólóan vagy ügyesen megfogalmazott érzésre. A „straight”
„konvencionális”, „korrekt” vagy „illendő” jelentése közhely a mai
angol közbeszédben. Az orosz nyelvben a jobb „pravo”, rokona a
„pravdá”-nak, ami igazat jelent. Számos más nyelvben is van az
„igaz”-nak olyan további jelentése, ami „egyenes”-et vagy
„pontos”-at jelöl.
A Stanford-Binet-féle IQ-teszt megpróbálja megvizsgálni mind a bal,
mind a jobb agyfélteke funkcióit. A jobb agyfélteke funkcióinak
vizsgálatára szolgálnak az olyasféle tesztek, amelyekben a
kísérleti alanyt arra kérik, próbálja meg megjósolni, milyen alakja
lesz egy papírdarabnak, amit először többszörösen összehajtogatnak,
aztán ollóval kivágnak belőle egy kis darabot; vagy hogy próbálja
fölbecsülni, hány építőelem lehet egy olyan halomban, amelynek
egyes részeit eltakarták a tekintete elől. Bár a
Stanford-Binet-teszt kidolgozói igen hasznosnak találták az efféle
geometriai felfogóképességre vonatkozó kérdéseket a gyermekek
„intelligenciájának” megállapításánál, ugyanezek állítólag egyre
fokozódó mértékben használhatatlanok a tizenévesek és a felnőttek
IQ-tesztjeiben. Intuitív ugrások vizsgálatára minden bizonnyal
kevés hely marad az efféle vizsgálatokban, hiszen – csöppet sem
meglepő módon – az IQ-tesztek szintén erősen elfogultak a bal
agyfélteke irányában.
A bal agyféltekének és a jobb kéznek az előtérbe helyezését
támogató előítéletek hevessége engem olyasféle háborúra emlékeztet,
amelyben az éppen hogy győztes fél átkereszteli a viaskodó feleket
és a vitatott kérdéseket, hogy a következő nemzedékek minden
nehézség nélkül eldönthessék, melyiknek tartoznak bölcs
lojalitással. Amikor Lenin pártja még meglehetősen kicsiny frakció
volt az orosz szocialisták közt, elnevezte bolsevik pártnak, ami
oroszul többségi pártot jelent. Az ellenzék előzékenyen és
félelmetesen ostobán elfogadta a mensevik, kisebbségi párt
elnevezést. Másfél évtized leforgása alatt azzá is váltak.
Hasonlóképpen a „jobb” és „bal” szavakhoz világszerte kapcsolódó
asszociációkban is ott a bizonyság, hogy valamikor az emberiség
történetében ádáz konfliktus zajlott köztük.[37] Mi kelthetett ilyen
heves emóciókat?
Vágó- és szúrófegyverekkel vívott harcban – és az olyan
sportágakban, mint az ökölvívás, a baseball és a tenisz – a jobb
kéz használatát begyakorolt fél hátrányba jut, amikor váratlanul
egy balkezessel kerül szembe. Egy karddal felfegyverzett
rosszakaratú férfi ráadásul egészen közel férkőzhet az
ellenfeléhez, és fegyvertelen jobbja még békésnek is látszhat. De
mindezek a körülmények sem magyarázzák meg a bal kézzel szembeni
széles és mély ellenérzést, sem a jobbkezes sovinizmusnak a
hagyományosan nem hadviselő nőkre való kiterjesztését.
Az egyik – talán halvány – lehetőség ahhoz a tényhez kapcsolódik,
hogy az iparosodás előtti társadalmakban nem volt vécépapír. Az
emberi történelem legnagyobb részében és a világ számos részén még
ma is az üres kezet használják a székelés utáni személyes
higiéniára. Ez a pretechnologikus kultúrákban, a technika születése
előtti társadalmakban az élet tényei közé tartozik, amiből nem
következik, hogy azok, akik ezt a szokást követik, örülnek is neki,
hiszen nemcsak esztétikailag taszító, hanem mások vagy önmaguk
megfertőzésének a súlyos kockázatával is jár. Ez ellen a
legegyszerűbb elővigyázatossági intézkedés tehát a másik kézzel
üdvözölni és enni. A pretechnologikus emberi társadalmakban a jelek
szerint kivétel nélkül a bal kezet használták ezekre a
toalettcélokra, és a jobb kezet üdvözlésre és evésre. Ennek a
konvenciónak az alkalmi megszegésére joggal néztek elborzadva. A
kisgyerekeket súlyos büntetésekkel illették az uralkodó
jobbkezességi konvenció megsértéséért, és még ma is sok idős ember
él Nyugaton, akik emlékeznek arra az időre, amikor még azért is
szigorúan megrótták őket, ha bal kézzel nyúltak a tárgyakért. Azt
hiszem, mindez talán meg tudja magyarázni a „ballal” való
kapcsolatok elleni heves ellenkezést, és azt a védekező, öndicsérő
dagályosságot, amely a „jobbhoz” való kapcsolathoz fűződik, és
közhely a mi jobbkezes társadalmunkban. Ez a magyarázat azonban azt
nem magyarázza meg, miért választottuk eredetileg a jobb és a bal
kezet ezekre a sajátos funkciókra. Lehetne azzal érvelni, hogy
statisztikusara ötven százalék az esélye annak, hogy a
toalettfunkciók a bal kézre jussanak. De ekkor azt várhatnánk, hogy
két társadalom közül az egyik igazságos legyen a bal kézhez,
ténylegesen azonban ilyen társadalmak a jelek szerint nincsenek.
Egy olyan társadalomban, ahol az emberek legnagyobb része
jobbkezes, az olyan precíziós feladatokat, mint az evés és a harc,
az előnyben részesített kézre bízzák, így a toalettfunkciók
szükségképpen a bal kézre maradnak. Ez azonban szintén nem
magyarázza meg, hogy a társa dalom miért jobbkezes. A
magyarázatnak, a legalapvetőbb értelemben, másutt kell
rejlenie.
A legtöbb feladatnál előnyben részesített kezünk és a beszédet
irányító agyfélteke között nincs közvetlen kapcsolat, és a
balkezesek többségének balkezessége ellenére alighanem a bal
agyféltekében van a beszédközpontja, bár ez vitatott kérdés. Ennek
ellenére a jobb- és balkezesség létét önmagában is az agy
lateralizációjával kapcsolatos jelenségnek vélik. Egyes
bizonyítékok arra utalnak, hogy a balkezeseknél nagyobb a
valószínűsége az olyan bal agyféltekés funkciókkal összefüggő
problémáknak, mint az írás, az olvasás, a beszéd és a számolás,
viszont a balkezesek ügyesebbek az olyan jobb agyféltekés
funkciókban, mint a képzelet, az alakfelismerés és általában a
kreativitás.[38] Egyes adatok arra mutatnak, hogy az ember
genetikailag hajlamos a jobbkezességre.
Például a terhesség harmadik és negyedik hónapjában a magzatoknak
több ujjlenyomat-barázdájuk van a jobb kezükön, mint a bal kezükön,
és ez a túlsúly a magzati élet során és a születés után is
fennáll.
Az australopitecusfélék jobb- vagy
balkezességéről azok a fosszilis páviánkoponyák adnak
tájékoztatást, amelyeket az embernek ezek a korai rokonai csont-
vagy fabunkóval törtek be. Raymond Dart, az australopitecus
fosszíliák felfedezője, arra a következtetésre jutott, hogy
körülbelül húsz százalékuk volt balkezes, ami durván megfelel a
balkezesség modern embernél észlelt arányának. Ezzel szemben míg
más állatok gyakran mutatnak erős mancspreferenciákat, előnyben
részesített mancsuk majdnem egyforma valószínűséggel éppúgy lehet a
bal, mint a jobb.
A jobb-bal megkülönböztetés mélyen visszanyúlik fajunk múltjába.
Nem tudom, vajon az agy két féltekéje, a racionális és az intuitív
közötti csata enyhe fuvallata nem bukkant-e felszínre a jobbot és a
balt jelölő szavak polarizációjában, hiszen a verbális agyfélteke
az, amely a jobb oldalt ellenőrzi. Lehet, hogy a jobb oldal nem is
ügyesebb, ám biztosan jobb a sajtója. A bal agyfélteke a jelek
szerint defenzívában érzi magát – furcsa módon bizonytalan – a jobb
agyféltekével szemben, márpedig ha ez így van, akkor az intuitív
gondolkodás verbális kritikája gyanússá válik, ami az indítóokait
illeti. Sajnos minden okunk megvan azt hinni, hogy a jobb oldali
agyféltekének hasonló – természetesen nem verbálisan
kifejezettrossz érzései vannak a bal agyféltekével
kapcsolatban.
Elismerve mindkét gondolkodási mód, a bal és a jobb agyféltekés
gondolkodás érvényességét, fel kell tennünk a kérdést, vajon
egyformán hatékonyak és hasznosak-e új körülmények közt. Nem
kétséges, hogy a jobb agyfélteke intuitív gondolkodása olyan
mintákat és kapcsolatokat is érzékelhet, amelyek a bal agyfélteke
számára túlságosan nehezek, ám mintákat fedezhet fel ott is, ahol
azok nem léteznek. A szkeptikus és cinikus gondolkodás nem jellemző
a jobb agyféltekére. A más eszmékkel nem ötvözött jobb agyféltekés
tanok pedig – különösen amikor új és próbára tevő körülmények
között találják ki őket – tévesek vagy paranoidok is
lehetnek.
Stuart Dimond, a walesi Cardiff egyetemének pszichológusa
nemrégiben kísérletei során különleges kontaktlencséket
alkalmazott, és így mutatott be filmeket külön-külön csak a jobb
vagy csak a bal agyfélteke számára. Normális kísérleti alanyok
esetében persze az egyik agyféltekébe érkező információk a
kérgestest útján a másik agyfélteke számára is átadódhatnak. A
kísérleti alanyokat arra kérték fel, hogy emocionális tartalmuk
szempontjából értékeljék a különféle filmeket. A kísérletekből
figyelemre méltó tendencia bontakozott ki: a jobb agyfélteke
hajlamos kellemetlenebbnek, ellenségesebbnek, sőt undorítóbbnak
tekinteni a világot a bal agyféltekénél. A cardiffi pszichológusok
úgy találták továbbá, hogy amikor mindkét agyfélteke működik, akkor
emocionális reakcióink nagyon hasonlók a bal agyfélteke kizárólagos
reakcióihoz. A jobb agyfélteke negatívizmusát a mindennapi életben
nyilvánvalóan erősen mérsékli a könnyedebb bal agyfélteke. Ám a
jobb agyféltekében mintha ott lappangana egy sötét és gyanakvó
érzés, ami némileg megmagyarázhatja bal agyféltekés énünk
antipátiáját a bal kéz és a jobb agyfélteke „baljóssága”
iránt.
A paranoid gondolkodás esetében az illető személy azt hiszi, hogy
összeesküvést – azaz valami rejtett (és rosszindulatú) mintát –
fedezett fel barátai, üzlettársai vagy kormányzata viselkedésében,
amikor a valóságban ilyen minta nem létezik. Ám ha csakugyan
létezik ilyen összeesküvés, akkor az
illető mélységesen szoronghat, de gondolkodása nem szükségképpen
paranoiás. Híres volt James Forrestalnak, az USA első nemzetvédelmi
miniszterének esete. Forrestal a második világháború végén meg volt
győződve róla, hogy minden lépését izraeli titkos ügynökök követik.
Orvosai, akik viszont meg voltak győződve róla, hogy ez egy
képtelen fixa idea, paranoiásnak diagnosztizálták, és bezáratták a
Walter Reed katonai kórház egyik felső emeletére, ahonnan aztán
kiugrott és meghalt (részben a nem megfelelő kórházi felügyelet
miatt, mert a személyzet túlságosan meghunyászkodott magas rangja
előtt). Később azonban kiderült, hogy csakugyan izraeli ügynökök
követték, akik attól féltek, hogy titkos egyezségre jut az arab
országok képviselőivel. Forrestalnak más problémái is voltak, de
az, hogy helytálló észlelését paranoiának bélyegezték, biztosan nem
segített az állapotán.
Gyors társadalmi változások idején óhatatlanul kialakulnak
összeesküvések, mind a változás pártján állók, mind a status quo védelmezői között (az újabb amerikai
politikai történelemben inkább az utóbbiak, mint az előbbiek közt).
Összeesküvést felfedezni ott, ahol nincs összeesküvés, a paranoia
tünete, felfedezni őket, amikor vannak, a lelki egészség jele. Egy
ismerősöm azt mondja: – Ha a mai Amerikában nem vagy egy kicsit
paranoid, akkor elment az eszed. – Ez a megjegyzés azonban az egész
földgolyóra érvényes.
Hogy a jobb agyféltekéből kikerülő mintázatok valódiak-e vagy
képzeltek, semmi módon nem dönthető el, amíg alá nem vetjük őket a
bal agyfélteke vizsgálatának. Másfelől a pusztán kritikai
gondolkodás intuitív felismerések és az új minták keresése nélkül
steril, és kudarcra van kárhoztatva. Komplex problémák megoldása
változó körülmények közt mindkét agyfélteke tevékenységét
megköveteli: a jövő útja a kérgestesten át vezet.
A különböző kognitív funkciókból eredő különböző viselkedés egyik
példája – a sok közül – a vér látványára való jól ismert emberi
reakció. Sokan közülünk émelyegnek, undorodnak, sőt elájulnak,
amikor meglátják, hogy valaki erősen vérzik. Ennek az oka szerintem
világos: az évek során saját vérzésünket fájdalommal, sérüléssel és
testi épségünk megsértésével asszociáltuk, és amikor azt lábuk,
hogy valaki más vérzik, rokonszenvező vagy a másik helyzetébe
helyezkedő fájdalmat érzünk. Majdnem bizonyosan ez az oka annak,
hogy a vörös színt a veszély vagy a „megállj” jelzésére használják
számos különféle emberi társadalomban.[39] (Ha a vérűnkben zöld volna az
oxigént hordozó pigment – biokémiailag zöld is lehetne –, akkor
mindnyájan a zöldet tartanánk a veszély jelének, és mulatnánk a
gondolaton, hogy erre a vöröset is lehetne használni.) A képzett
orvosnak viszont egészen másfajta percepciói vannak a vér láttán.
Melyik szerv sérülhetett meg? Mennyire bőséges a vérzés? Vénás vagy
artériás vérzésről van-e szó? Nem kell-e szorítókötést alkalmazni?
Mindezek a kérdések a bal agyfélteke analitikus funkciói.
Komplexebb és analitikusabb kognitív folyamatra van szükség
hozzájuk annál az egyszerű asszociációnál, amely szerint a vérzés
egyenlő a fájdalommal, és sokkal gyakorlatiasabbra is annál. Ha én
sebesülnék meg, sokkal inkább lennék egy hozzáértő orvos
társaságában, aki hosszú tapasztalata révén majdnem teljesen
immunis lett a véres látványra, mint egy együttérző barátéban, aki
elájul a vér láttán. Lehet, hogy az utóbbinak ez erős motivációt ad
arra, hogy ne sebezzen meg másokat, de az előbbi segíteni tud, ha
valaki megsebesül. Ideálisan strukturált faj esetében ez a két
teljesen különböző magatartás egyidejűleg lépne fel ugyanabban az
egyénben: és legtöbbünkben pontosan ez is történik. A kétféle
gondolkodásmód komplexitása nagyon különböző, de egymást kiegészítő
túlélési-fennmaradási értékük van.
Az intuitív gondolkodásnak az analitikus gondolkodás világos
következtetéseivel való időnkénti szembenállására tipikus példa D.
H. Lawrence véleménye a Holdról. „Hiába mondjátok nekem, hogy az
egy halott szikla az égen! Én tudom,
hogy nem az.” És a Hold csakugyan több, mint egy halott szikla az
égen. Gyönyörű, romantikus asszociációkat hordoz, árapályt mozgat,
még az is lehet. hogy végső soron az emberi menstruációs ciklus
időzítését is befolyásolja. Ám kétségkívül egyik tulajdonsága az
is, hogy egy halott szikla az égen. Az intuitív gondolkodás egész
jól működik azokon a területeken, amelyeken előzőleg már személyes
vagy evolúciós tapasztalatokat szereztünk. De az új területeken –
az olyanokon, mint a közeli égitestek természete – az intuitív
gondolkodásnak nem szabad túlságosan magabiztosnak lennie
állításaiban, és készségesen alkalmazkodnia kell azokhoz a
felismerésekhez, amelyeket a racionális gondolkodás erőszakol ki a
természettől. Mindezt adottnak véve, a racionális gondolkodás
folyamatai azonban nem öncélúak, hanem az emberiség javának nagyobb
összefüggésében kell felfogni őket; a racionális és analitikus
törekvések természetét és irányát jelentős mértékben végső emberi
vonatkozásaiknak kell meghatározniuk, amelyeket az intuitív
gondolkodás tár fel.
A természettudományt bizonyos értelemben úgy írhatjuk le, mint a
természetre alkalmazott paranoid gondolkodást: természeti
összeesküvéseket keresünk, kapcsolatokat látszólag összefüggéstelen
adatok közt. Célunk az, hogy mintákat vonatkoztassunk el a
természetből (jobb agyféltekés gondolkodás). csakhogy a felvetett
minta sokszor ténylegesen nem vág össze az adatokkal, így az összes
felmerült mintát kritikai elemzésnek kell alávetnünk (bal
agyféltekés gondolkodás). Minták keresése kritikai analízis nélkül,
illetve merev szkepticizmus, minták keresése nélkül – egy
tökéletlen tudomány ellentétes pólusai. A tudás hatékony keresése
mindkét funkciót megköveteli.
A differenciálszámítás, a newtoni fizika és a geometriai optika
mind alapvetően geometriai levezetésekből származtak, és
napjainkban főleg analitikus énekkel tanítják és bizonyítják őket:
a matematika és a fizika megalkotása sokkal inkább jobb agyféltekés
funkció, mint a tanítása. Ez napjainkban is teljesen általános
jelenség. A fontos természettudományos felismerések jellegzetesen
intuitívek, és ugyancsak jellegzetesen lineáris-analitikus
levezetésekkel írják le őket a tudományos dolgozatokban. Ebben
nincs semmiféle anomália: ez többé-kevésbé pontosan az, aminek
lennie kell. A kreatív alkotásnak jelentős jobb agyféltekés
alkotórészei vannak, de az eredmények érvényességére vonatkozó
érvek főként a bal agyfélteke funkciói.
Albert Einstein megdöbbentő, az általános relativitáselmélet
középpontjában álló felismerése az volt, hogy a gravitációt
értelmezhetjük úgy is, hogy az összevont
Riemann-Christoffel-tenzort egyenlővé tesszük zérussal. De ezt az
elképzelést csak azért fogadták el, mert ki lehetett dolgozni az
egyenlet részletes matematikai következményeit, amiből kiderült,
hol különböznek előrejelzései a newtoni gravitáció
előrejelzéseitől, s aztán kísérleteket lehetett folytatni annak
tisztázására, hogy maga a természet melyik értelmezésre szavaz. A
természet három emlékezetes kísérletben – a Nap közelében elhaladó
csillagok fényének eltérülése; a Naphoz legközelebb lévő bolygó, a
Merkúr pályájának mozgása; és a színképvonalak erős gravitációs
térben való vöröseltolódása – Einstein mellett szavazott. Ám ezek
nélkül a kísérleti bizonyítékok nélkül nagyon kevés fizikus fogadta
volna el az általános relativitást. A fizikában számos majdnem
ezzel összehasonlíthatóan briliáns és elegáns hipotézis merült fel,
amelyeket el kellett vetni, mert nem állták ki a kísérletek
próbáját. Szerintem jelentős mértékben javulna az ember állapota, a
condition humaine, ha társadalmi,
politikai, közgazdasági, vallásos és kulturális életünknek is
rendszeres részévé válna a hipotézisek szembeállítása a
kísérletekkel, és ha utánuk hajlandók volnánk elvetni az elvetélt
hipotéziseket.
Nem ismerek a természettudományokban olyan jelentős előrehaladást,
amely ne követelte volna meg mindkét agyfélteke jelentős
részvételét. Nem áll ez a művészetre, ahol, úgy látszik, nem
léteznek olyan kísérletek, melyek révén hozzáértő, művészetszerető
és elfogulatlan megfigyelők egymás kölcsönös megelégedésére meg
tudnák állapítani, hogy melyek a nagy műalkotások. A példák százai
közül azt venném elő, hogy a vezető francia műkritikusok,
folyóiratok és múzeumok a tizenkilencedik század végén és a
huszadik század elején in toto
elutasították a francia impresszionizmust – ma pedig ugyanezek az
intézmények ugyanazokról a művészekről általánosan úgy vélik, hogy
mesterműveket alkottak. Talán egy évszázad múlva az inga újra
irányt változtat majd.
Ez a könyv maga is egy mintafelismerési gyakorlat, kísérlet arra,
hogy megértsünk valamit az emberi intelligencia természetéből és
evolúciójából, ehhez a természettudományok és a mítoszok gazdag
választékából származó kulcsokat használva. Jelentős részében
mindez a jobb agyfélteke tevékenysége: a könyv írása közben újra
meg újra felébredtem az éjszaka kellős közepén vagy a kora hajnali
órákban egy-egy új felismerés enyhe örömére. Ám hogy ezek a
felismerések valódiak-e – és azt hiszem, sok közülük alapvető
revízióra szorul –, az attól függ, milyen jól funkcionált a bal
agyféltekém (továbbá attól is, hogy vajon nem azért tartottam-e ki
bizonyos nézetek mellett, mert nem volt tudomásom az őket megcáfoló
bizonyítékokról). Írása során ismételten úgy érzékeltem e könyv
létét, mint valamiféle metapéldát, amely elképzelésében és
megvalósításában egyaránt saját tartalmát illusztrálja.
A tizenhetedik században két teljesen különböző módja volt a
matematikai mennyiségek közötti kapcsolatok leírásának: az ember
felírhatott egy algebrai egyenletet, vagy felrajzolhatott egy
görbét. Amikor René Descartes felfedezte az analitikus geometriát,
kimutatta a matematikai világ e két nézőpontjának a formai
azonosságát. Az algebrai egyenletek az analitikus geometria révén
grafikusan ábrázolhatókká váltak. (Descartes mellesleg anatómus is
volt, aki a funkciók agyi lokalizációjával foglalkozott.) Az
analitikus geometria ma a tizedik osztályban tanított közhely, ám a
tizenhetedik században briliáns fölfedezés volt. Egy algebrai
egyenlet azonban archetipikusan a bal agyfélteke konstrukciója, míg
egy szabályos geometriai görbe, az egymással kapcsolatban álló
pontok elrendeződésének mintázata, jellegzetesen a jobb agyfélteke
terméke. Bizonyos értelemben így az analitikus geometria a
matematika kérgesteste. Napjainkban egész sor tan vagy ellentétben
áll egymással, vagy hiányzik köztük a kölcsönös interakció. Egyes
fontos esetekben itt bal agyféltekés nézetek állnak szemben jobb
agyféltekés nézetekkel. Égető szükségünk lenne rá, hogy karteziánus
módon összekapcsoljunk látszólag egymással kapcsolatban nem álló
vagy ellentétes tanokat.
Azt hiszem, kultúránk és minden más emberi kultúra legjelentősebb
kreatív tevékenységeit – a jogi és etikai rendszereket, a
képzőművészeteket és a zenét, a természettudományt és a technikát –
csak a jobb és a bal agyfélteke együttműködő munkája tette
lehetségessé. A kreatív alkotások, még ha csak ritkán és csak
kevesek foglalkoztak is velük, megváltoztattak minket, és
megváltoztatták a világot. Talán azt mondhatnánk, hogy az emberi
kultúra a kérgestest funkciója.
8. AZ AGY JÖVŐBENI EVOLÚCIÓJA
A jövőnek az a dolga, hogy veszélyes legyen... A civilizáció olyan folyamatokkal lép a legnagyobbakat előre, amelyek hajszál híján elpusztítják azokat a társadalmakat, amelyekben megjelennek,
ALFRED NORTH WHITEHEAD
Eszmei kalandozások
Az intellektus hangja halk hang, de nem nyugszik addig, amíg meghallgatást nem talál. Végső soron, számtalan visszautasítás után, sikert arat. Ez egyike ama néhány dolognak, amiben az ember az emberiség jövőjét illetően optimista lehet.
SIGMUND FREUD
Egy illúzió jövője
Az emberi elme mindenre képes – mert minden benne van, a teljes múlt éppúgy, mint az egész jövő.
JOSEPH CONRAD
A sötétség szíve
Az emberi agy a jelek szerint holmi feszengő fegyverszünet állapotában van, alkalmi csetepatékkal és ritka csatákkal. Az a tény, hogy az agynak bizonyosfajta viselkedésre prediszponáló alkotórészei vannak, nem ok a fatalizmusra vagy a kétségbeesésre: az egyes komponensek viszonylagos fontossága jelentős mértékben ellenőrzésünk alatt áll. Az anatómia nem végzet, bár nem is lényegtelen. Legalább egyes elmebetegségeket már képesek vagyunk megérteni az egymással vetélkedő idegi részek konfliktusainak fogalmai keretében. Az alkotórészek közötti kölcsönös elfojtás számos irányba hat. Beszéltünk már az R-komplexum limbikus és neokortexes elfojtásáról, de a társadalom révén az R-komplexum is elnyomhatja a neokortexet, és az egyik agyfélteke a másikat.
Az emberi társadalmak általában nem újító
jellegűek, hanem hierarchikusak és ritualisztikusak. A változásra
irányuló javaslatokat gyanakodva fogadják, mert a rituálé és a
hierarchia kellemetlen módosulását ígérik: a rituálé egyik
készletének másikra való kicserélését vagy talán egy kevésbé
szertartásos, kevésbé strukturált társadalom létrejöttét vonják
maguk után. Ám mégis vannak idők, amikor a társadalmaknak meg kell
változniuk. „A nyugodt múlt dogmái nem felelnek meg a viharos
jelennek”, fogalmazta meg Abraham Lincoln az igazságot. Az amerikai
és más társadalmakban az átalakítási kísérletek során nagyrészt az
okozza a nehézséget, hogy a változásnak ellenállnak azok a
csoportok, amelyeknek érdekük fűződik a status
quo fenntartásához. A jelentős változások esetleg
megkövetelnék azt, hogy aki jelenleg magas helyet foglal el a
hierarchiában, sok-sok lépcsőfokkal lejjebb kerüljön. Az illetők
ezt nem tartják kívánatosnak, és ellenállnak.
Némi változás, sőt jelentős változás mégis látható azonban a
nyugati társadalomban – minden bizonnyal nem elegendő, mégis több,
mint majdnem minden más társadalomban. A régebbi, statikusabb
kultúrák sokkal inkább ellenállnak a változásnak. Colin Turnbull Az
erdő népe (The forest people) című
könyvében megrendítően ír arról a nyomorék pigmeus kislányról,
akinek az odalátogató antropológusok átadtak egy elképesztő
technikai újítást: a mankót. Annak ellenére, hogy a találmány sokat
enyhített a kislány szenvedésein, a felnőttek, beleértve a kislány
szüleit is, nem mutattak különösebb érdeklődést a találmány
iránt.[40] A hagyományos társadalmakban sok más esete
is akad az újdonságokkal szembeni türelmetlenségnek: sok különféle
idevágó példát hozhatnánk fel olyan emberek életéből, mint
Leonardo, Galilei, Erasmus, Darwin vagy Freud.
A statikus állapotban lévő társadalmak tradicionalizmusa általában
nem adaptív jellegű: kulturális formáik sok-sok nemzedéken át,
keservesen fejlődtek ki, és tudják róluk, hogy jól beváltak. A
mutációkhoz hasonlóan minden véletlenszerű változás valószínűleg
kevésbé válna be. Ám ugyancsak a mutációkhoz hasonlóan, szükség van
változásokra, ha új környezeti körülményekhez kell alkalmazkodni.
Olyan időkben, melyeket sebesen változó külső fizikai és társadalmi
környezet jellemez – mint a mi korunkat is –, a változás elfogadása
és a hozzá való igazodás alkalmazkodó, adaptív jellegű, míg a
statikus környezetben élő társadalmaknál nem az. A
vadászó-gyűjtögető életstílusok történelmünk legnagyobb részében
jól szolgálták az emberiséget, és azt hiszem, félreérthetetlen
bizonyítékok szólnak amellett, hogy az evolúció bizonyos értelemben
éppen egy ilyen kultúrára tervezett bennünket. Amikor felhagyunk a
vadászó-gyűjtögető élettel, kilépünk fajunk gyermekkorából. A
vadászó-gyűjtögető és a magas technológiájú társadalmak egyaránt a
neokortex termékei. Mi már visszafordíthatatlanul rátértünk az
utóbbi ösvényre, de még időbe telik, amíg ezt meg is szokjuk.
Anglia szülöttei között figyelemre méltóan sok
tehetséges, több tudományágban járatos kutató és tudós akadt. A
legutóbbi időkben közéjük tartozott Bertrand Russell, A. N.
Whitehead, J, B. S. Haldane J. D. Bernal és Jacob Bronowski.
Russell ehhez azt a megjegyzést fűzte, hogy az ilyen tehetséges
egyedek kifejlődéséhez a gyermekkorban szükség van egy olyan
periódusra, amikor a gyereket alig vagy egyáltalán nem szorítják
konformizmusra, amikor fejlődhet, és azzal foglalkozhat, ami
érdekli, legyen az akármilyen szokatlan vagy bizarr. Szerintem az a
társadalmi konformitásra irányuló erős nyomás, melyet az Egyesült
Államokban – és még inkább a Szovjetunióban, Japánban és a Kínai
Népköztársaságban – a kormányzat és a mintaadó csoportok az egyénre
gyakorolnak, alighanem az egyik oka annak, hogy ezekben az
országokban aránylag jóval kevesebb polihisztor akad. Továbbá
szerintem arra is vannak bizonyítékok, hogy e tekintetben Angliában
is erős jelenleg a hanyatlás.
Különösen ma, amikor az emberi fajnak annyi nehéz és komplex
problémával kell szembenéznie, kétségbeejtő szükség lenne a széles
látókör és a hatékony gondolkodás kifejlődésére. Valamiféle módot
kellene rá találnunk – ami összeegyeztethető mindezeknek az
országoknak a demokratikus ideáljaival –, hogy emberségesen és
gondosan előmozdítsuk a különlegesen ígéretes fiatalok
intellektuális fejlődését. Ehelyett ezen országok oktatási és
vizsgarendszerében többnyire az oktatási folyamat szinte hüllőszerű
ritualizálásával találkozunk. Néha eltűnődöm rajta, hogy a
jelenlegi amerikai televíziós és filmkínálatban elburjánzott szex
és agresszió nem azt a tényt tükrözi-e, hogy míg az R-komplexum
mindannyiunkban jól fejlett, számos neokortexes funkciónk részben
az iskola és a társadalom represszív természete miatt, ritkábban
jut kifejezésre, kevésbé megszokott, és nincs eléggé
megbecsülve.
Az utóbbi néhány évszázad hallatlan társadalmi és technikai
változásainak következtében a világ nem működik jól. Nem élünk
hagyományos és statikus társadalmakban, de kormányaink, ellenállva
a változásnak, úgy tesznek, mintha azokban élnénk. Hacsak nem
pusztítjuk el magunkat teljesen, a jövő azoké a társadalmaké lesz,
amelyek nem hagyják ugyan figyelmen kívül lényünk hüllőszerű és
emlősalkotórészeit, de lehetővé teszik természetünk jellegzetesen
emberi alkotóelemeinek felvirágzását: azoké a társadalmaké, amelyek
inkább a sokféleséget bátorítják, mintsem a konformitást; azoké a
társadalmaké, amelyek hajlandók különféle társadalmi, politikai,
gazdasági és kulturális kísérletekbe anyagi erőforrásokat
beruházni, és készek föláldozni a rövid távú előnyöket a hosszú
távú haszon érdekében; azoké a társadalmaké, amelyek az új eszméket
a jövőbe vezető finom, kényes és mérhetetlenül értékes ösvényeknek
tekintik.
Ha az agyat jobban megértjük, az egy szép napon kihathat az olyan
konfliktust okozó társadalmi kérdésekre is, mint a halál
definíciója vagy az abortusz elfogadhatósága. A jelenlegi nyugati
etika a jelek szerint azt diktálja, hogy jó okkal megengedhető az
emberen kívül más főemlősök és minden bizonnyal más emlősök
megölése; de (egyének számára) hasonló körülmények közt
megengedhetetlen, hogy más embereket megöljenek. Ebből az a logikus
következtetés adódik, hogy az emberi agy jellegzetesen emberi
tulajdonságai jelentik a különbséget az ember és az állat közt. Így
ha a neokortex lényeges részei még funkcionálnak, a kómában lévő
betegről minden bizonnyal azt kell mondanunk, hogy emberi
értelemben véve él, még ha egyéb testi vagy neurológiai funkciói
súlyosan károsodtak is. Másfelől viszont azt az egyébként élő
pácienst, aki semmiféle jelét nem adja neokortikális
tevékenységeknek (ideértve az alvás közbeni neokortikális
tevékenységeket is), emberi értelemben már halottnak tekinthetjük.
Számos ilyen esetben a neokortex már irreverzibilisen tönkrement,
de a limbikus rendszer, az R-komplexum és az alsó agytörzs még
működik, és az olyan alapvető funkciók, mint a légzés és a
vérkeringés, nem szenvedtek károsodást. Azt hiszem, további munkára
van szükség az emberi agy fiziológiája terén, mielőtt a halál jól
megalapozott jogi definíciója általánosan elfogadhatóvá válna, de
az efféle definícióhoz vezető út nagy valószínűséggel olyan
meggondolásokon át fog vezetni, amelyek a neokortexet
szembeállítják az agy többi alkotórészével.
Hasonló gondolatok segíthetnének annak a heves abortuszvitának a
megoldásában is, amely az 1970-es évek végén lobbant fel
Amerikában, s amelyet mindkét oldalról szélsőséges indulatok és az
ellentétes nézetek teljes tagadása jellemeznek. Az egyik szélsőség
álláspontja szerint a nőnek veleszületett joga, hogy „rendelkezzék
a saját testével”, és ez, mint mondják, magában foglalja a
méhmagzata halála fölötti rendelkezést is, különféle okokból,
köztük pszichológiai ellenérzésből, vagy abból a gazdasági
megfontolásból, hogy nem képes fölnevelni a gyermekét. A másik
szélsőség számára létezik egy „élethez való jog”, és szerintük még
egy zigóta, az első embrionális osztódás előtt álló
megtermékenyített petesejt megölése is gyilkosság, mert a zigótának
megvan a „potenciálja” ahhoz, hogy emberi lénnyé váljon. Tudom,
hogy egy ilyen indulatokkal terhes kérdésben valószínűleg semmiféle
megoldási javaslat nem fog tapsokat aratni egyik szélsőség
partizánjaitól sem, és azt is tudom, hogy néha a szívünk meg az
eszünk más-más következtetésekre vezet minket. A könyv előző
fejezeteiben kifejtett elképzelések alapján azonban szeretném
legalábbis megpróbálni egy ésszerű kompromisszum
kialakítását.
Nem kérdéses, hogy a törvényesített abortusz elejét veszi az
illegális és hozzá nem értő „hátsó udvari” abortuszok tragédiáinak
és mészárlásainak, továbbá hogy egy olyan civilizációban, amelyet
az ellenőrizetlen népességszaporodás kísértete fenyeget, a széles
körben hozzáférhető törvényes abortusz fontos társadalmi
szükségletet elégíthet ki. A gyermekek megölése mindkét problémát
megoldaná. A gyermekölést széles körben alkalmazták számos emberi
közösségben, egyebek közt a klasszikus görög civilizáció egyes
részein is, amelyet általánosan saját civilizációnk kulturális
elődjének tekintenek; és széles körben gyakorolják ma is: számos
olyan része van a világnak, ahol az újszülöttek közül minden
negyedik nem éli túl az első életévét. Ám a mi törvényeink és
erkölcsünk szerint a gyermekek megölése vitathatatlanul gyilkosság.
Mivel a terhesség hetedik hónapjában született csecsemő semmilyen
lényeges szempontból nem különbőzik egy hét hónapos, anyaméhben
lévő magzattól, ebből szerintem az következik, hogy az abortusz,
legalábbis a terhesség utolsó harmadában, nagyon közel áll a
gyilkossághoz. Az az ellenvetés, hogy az embrió a terhesség
harmadik harmadában még nem lélegzik, megtévesztő: hiszen vajon
megengedhető volna-e megölni a csecsemőt, amikor a köldökzsinórját
még nem vágták át, vagy ha még nem vett lélegzetet? Úgyszintén, ha
pszichológiailag nem vagyok felkészülve rá, hogy együtt éljek egy
idegennel – például egy katonai táborban vagy egy főiskolai
hálóteremben –, ez sem jogosít fel arra, hogy megöljem, és ha
felbőszít is adóim egy részének felhasználása, nem irthatom ki
azokat, akik ezekből az adóbevételekből részesülnek. Az efféle
vitákban gyakran zavarosak a polgári szabadságjogi szempontjai.
Néha fölteszik a kérdést, miért kellene másoknak az ügyben vallott
nézeteit rám is kiterjeszteni? Társadalmunk azonban azokat is
kötelezi a büntető törvénykönyv tiszteletben tartására, akik
személy szerint nem támogatják a gyilkosság konvencionális
tilalmát.
A vita másik oldalán felhozott érv, az „élethez való jog”
ugyanakkor kitűnő példája a „harsány” inkább lelkesítő, mintsem
megvilágosító frázisoknak. A Föld egyetlen társadalmában sem
létezik ma „élethez való jog”, és korábban sem létezett soha
(néhány olyan ritka kivétellel, mint az indiai dzsainoknál).
Haszonállatokat tenyésztünk levágásra, elpusztítjuk az erdőket,
beszennyezzük a folyókat és a tavakat, míg végül már nem él meg
bennük a hal, sportból vadászunk őzre és jávorszarvasra, a
prémjéért a leopárdra, a kutyaeledelért a bálnákra, belegabalyítjuk
a tátogó és vergődő delfineket hatalmas tonhalhalászhálóinkba, és
agyoncsapjuk a fókakölyköket „a szaporulat szabályozása” céljából.
Mindezek az állatok és növények ugyanúgy élőlények, mint mi. Amit
sok emberi társadalomban óvnak, az nem az élet általában, hanem az
emberi élet. És még az oltalom ellenére is „modern” háborúkat
folytatunk, polgári lakosságok ellen, olyan iszonyatos
pusztítással, hogy legtöbbünknek nincs is bátorsága mélyebben
átgondolni a történteket. Az efféle tömeggyilkosságokat gyakran
ellenfeleink faji vagy nemzeti „átdefiniálásával” próbáljuk
igazolni, azzal, hogy nem is egészen emberiek, alacsonyabb
rendűek.
Hasonlóképpen rendkívül gyengének érzem a „potenciális” emberré
válásra hivatkozó érveket is. Megfelelő körülmények között bármely
emberi petesejtnek vagy spermiumnak megvan a potenciálja, hogy
emberi lénnyé váljék. Csakhogy a férfiak maszturbációját és
éjszakai magömléseit természetesnek tekintjük, és nem emelünk
miattuk gyilkossági vádakat. Egyetlen ejakulációban száz- és
százmillió ember nemzéséhez elegendő spermatozoa van. Ráadásul
lehetséges, hogy a nem túl távoli jövőben képesek leszünk
kiónozással teljes embert létrehozni egyetlen, lényegében a donor
bármely részéből vett sejtből. Ha ez így van, akkor testem
bármelyik sejtjének megvan hozzá a potenciálja, hogy megfelelően
tárolva emberi lénnyé váljék, mihelyt a kiónozási technika átmegy a
gyakorlatba. Vajon tömeggyilkosságot követek-e el, ha megszúrom az
ujjamat, és elveszítem egy csöpp véremet?
Ezek a kérdések nyilvánvalóan bonyolultak. A megoldásnak, szintén
nyilvánvalóan, kompromisszumot kell létrehoznia becses, de
ellentmondásos értékek között. A gyakorlati kulcskérdés annak
meghatározása, hogy mikor válik az embrió emberré. Ez viszont azon
múlik, hogy mit tekintünk embernek, emberinek. Bizonyosan nem azt,
hogy valaminek emberi formája van, mert egy emberre emlékeztető,
szerves anyagokból evégett egybeszerkesztett tárgyat minden
bizonnyal nem tekintenénk embernek. Ezzel szemben egy Földön kívüli
intelligens lény, aki nem is emlékeztet az emberre, de a miénket
felülmúló etikai, intellektuális és művészi eredményeket mutat fel,
kétségkívül saját gyilkossági tilalmunk alá esne. Nem az határozza
meg emberségünket, hogy milyennek látszunk, hanem az, hogy mik
vagyunk. Az emberölés tilalmának valami olyan emberi tulajdonság
kell legyen az oka, amelyet rendkívül magasra becsülünk, és
amellyel a Földön más organizmusok nem vagy csak nagyon kevesen
rendelkeznek. Ez a tulajdonság nem lehet a fájdalomérzés vagy a
mély érzelmek képessége, mert ez minden bizonnyal számos olyan
állatra is kiterjed, amelyeket önkényesen leöldösünk.
A lényegi emberi minőség, azt hiszem, csak az intelligenciánk
lehet. Ha pedig ez így van, akkor az emberi élet különleges
szentségét a neokortex kifejlődésével és működésével
azonosíthatjuk. Nem követelhetjük meg teljes kifejlődését, mert ez
csak a születés után sok évvel következik be. De az emberi létbe
való átmenet időpontját talán rögzíthetjük, azon a ponton, amikor a
magzatban megindul az elektroencefalográfiával megállapítható
neokortexes tevékenység. Hogy az agy mikor fejlődik határozottan
emberi jellegűvé, az a legegyszerűbb embriológiai megfigyelésekből
is megállapítható (l. 45. ábra).
Ezen a területen mindmáig nagyon kevés munka
folyt, és úgy érzem, az efféle kutatások fontos szerepet
játszhatnának abban, hogy az abortuszvitában elfogadható
kompromisszumra jussunk. Kétségkívül lennének magzatonkénti
eltérések az első neokortexes EEG-jelek észlelésében, és a
jellegzetesen emberi élet kezdetére vonatkozó jogi definíciónak
szükségképpen konzervatív irányban kell elfogultnak lennie – azaz a
legfiatalabb magzatnál kellene megszabni, amely már ilyen
aktivitást mutat. Az átmenet talán az első trimeszter (három
hónapos időszak) végére vagy a terhesség második trimeszterének
eleje tájára esne. (Itt most arról beszélünk, amit egy racionális
társadalomban a törvénynek tiltania kellene: bárkinek, aki egy
fiatalabb magzat abortuszát gyilkosságnak érzi, nem lenne törvényes
kötelessége, hogy elfogadja vagy végrehajtsa az ilyen
abortuszt.)
Ám ezeknek a gondolatoknak a következetes alkalmazásában el kell
kerülnünk az emberi sovinizmust. Ha vannak más organizmusok,
amelyekben megvan egy némileg elmaradott, de teljesen kifejlődött
emberi lény intelligenciája, akkor ugyanazt a védelmet kellene
nyújtanunk nekik a gyilkosság ellen, amit az embernél az anyaméhben
való késői életre hajlandók vagyunk kiterjeszteni. Mivel a
delfinek, a bálnák és a majmok intelligenciájára ma már legalább
mérsékelten meggyőző bizonyítékaink vannak, az abortusszal
kapcsolatos bármiféle következetes erkölcsi álláspontnak szerintem
szigorú tilalmakat kellene magában foglalnia ezeknek az állatoknak
legalábbis a céltalan lemészárlása ellen. De az abortuszvita
megoldásához a végső kulcsot a jelek szerint a születés előtti
neokortexes aktivitás vizsgálata nyújtaná.
És az emberi agy jövőbeni evolúciója? Széles körű, és egyre bővülő
bizonyítékaink vannak rá, hogy az elmebetegségek számos formáját az
agy kémiai vagy „huzalozási” díszfunkciói okozzák. Mivel számos
elmebetegségnek azonosak a tünetei, lehet, hogy ugyanazokból a
díszfunkciókból származnak, és ugyanazokkal a gyógymódokkal
javíthatók.
„Ismerjük meg az álmokat, és meg fogjuk ismerni az elmebetegséget”,
mondta Hughlings Jackson. az úttörő tizenkilencedik századi angol
neurológus. Az álmaiktól durván megfosztott kísérleti alanyok
gyakran elkezdenek nappal hallucinálni. A skizofréniát gyakran
kíséri éjszakai alvászavar, ám az bizonytalan, hogy ez ok-e vagy
következmény. A skizofrénia egyik legmegdöbbentőbb vonása az, hogy
mennyire boldogtalanok és kétségbeesettek azok, akik ebben a
betegségben szenvednek. Lehetséges, hogy a skizofrénia nem más,
mint ami akkor történik, amikor a sárkányok éjszaka nincsenek
biztonságosan láncra verve, hanem kitörnek a bal agyfélteke
béklyóiból, és kilépnek a napvilágra? Más betegségek talán a jobb
agyfélteke funkcióinak károsodásaiból erednek: a
rögeszmés-kényszeres betegeknél például nagyon ritkán találkozunk
intuitív ugrásokkal.
Az 1960-as évek közepén Lester Grinspoon és a Harvard orvosi
karának más munkatársai egy sor ellenőrzött kísérletet hajtottak
végre a skizofrénia kezelésére alkalmazott különféle terápiás
eljárások viszonylagos értékének megállapítása céljából. A kutatók
pszichiáterek voltak, és ha volt bennük valamiféle elfogultság,
akkor inkább a verbális, mintsem a gyógyszeres eljárások
alkalmazására hajlottak. Ám nagy meglepetésükre úgy találták, hogy
egy újonnan kifejlesztett nyugtató, a thioridazin (egyike a
fenothiazinoknak nevezett, megközelítőleg egyformán hatásos
antipszichotikus gyógyszereknek) sokkal hatásosabb a
pszichoterápiánál a betegség féken tartásában, ha nem is a
gyógyításában; sőt mi több, úgy találták, hogy a thioridazin
önmagában – a páciensek, hozzátartozóik és a pszichiáterek szerint
– legalább olyan hatásos, mint ha pszichoterápiával kombinálják. A
váratlan eredményekkel szembesülve egyszerűen lélegzetelállító
ezeknek a kísérletezőknek a szakmai integritása: nehéz elképzelni,
hogy a politika vagy a vallás vezető teoretikusai közt akadna
olyan, akit bármilyen kísérlet meggyőzne bármiféle, az övékkel
versengő tan felsőbbrendűségéről.
Az új keletű kutatások azt mutatják, hogy patkányok és más emlősök
agyában természetes eredetű kis fehérjemolekulák, ún. endomorfinok
vannak, amelyek ezekben az állatokban határozottan a skizofrén
katatóniára emlékeztető izommerevséget és kábultságot képesek
előidézni. Még mindig nem tudjuk, hogy a skizofréniát – melynek
betegei valamikor az Egyesült Államok összes kórházi ágyának
egytizedét foglalták el – molekuláris vagy neurológiai okok
okozzák-e; de nem látszik kizártnak, hogy egy szép napon fel fogjuk
fedezni, pontosan melyik agyterület vagy az agyban lévő
neurokemikáliák melyik csoportja okozza ezt a működési
rendellenességet.
Grinspoon és társainak kísérletei egy különös orvosetikai kérdést
vetnek fel. A trankvillánsok ma már olyan hatékonyak a skizofrénia
kezelésében, hogy széles körben etikába ütközőnek tartják, ha
megfosztják tőlük a betegeket. Következésképpen azokat a
kísérleteket, amelyek kimutatják a trankvillánsok hatékonyságát,
nem lehet többé megismételni, hiszen sokan felesleges
kegyetlenségnek vélnék, ha megtagadnánk a betegtől állapotának
leghatásosabb kezelésmódját. Következésképpen többé nem létezhet
olyan skizofréniás kontrollcsoport, amelynek nem adnak
trankvillánsokat. Ha a működés zavarainak kemoterápiájában kritikus
jelentőségű kísérleteket csak egyetlenegyszer lehet végrehajtani,
akkor azokat bizony az első alkalommal nagyon, nagyon jól kell
elvégezni.
Még elképesztőbb példája az efféle kemoterápiának a lítiumkarbonát
alkalmazása mániás-depressziósok kezelésében. Ennél a gyötrő
betegségnél a lítium, a legkönnyebb és legegyszerűbb fém gondosan
ellenőrzött adagokban való szedése – megint csak mind a páciens,
mind mások szemszögéből – bámulatos javulást eredményez. Hogy miért
ilyen hatásos egy ilyen egyszerű kezelés, azt nem tudjuk, de
legvalószínűbben az agy enzimkémiai folyamataival lehet
kapcsolatos.
Igen furcsa elmebetegség a Gilles de la Tourette-kór (amelyet, mint
mindig, arról az orvosról neveztek el, aki elsőként felhívta rá a
figyelmet, nem pedig a benne szenvedő leghíresebb betegről). A
betegség tünetei közt számos motoros és beszédzavar van, ezek
egyike az, hogy a beteg – azon a nyelven, amelyet legfolyékonyabban
beszél – kényszeresen és szünet nélkül ontja magából a
trágárságokat és káromkodásokat. Az orvosok a betegség felismerési
folyamatát „folyosói diagnózisnak” nevezik, mert a beteg egy kurta
orvosi vizit időtartamára nagy nehezen úrrá tud ugyan lenni
kényszeres „disznólkodásán”, de mihelyt az orvos kimegy a szobából
a folyosóra, úgy ömlik belőle a trágárság, mint áradat az átszakadt
gáton. Van az agyban egy hely, amely a „mocskos” szavakat előállítja (lehet, hogy a
majmoknál is).
Nagyon kevés szó van, amellyel a jobb agyfélteke szakértő módon
bánni tud – nem sokkal több, mint a helló meg a viszlát és... és
néhány válogatott trágárság. Talán a Tourette-kór csak a bal
agyféltekére hat. Bernard Campbell angol antropológus, a
cambridge-i egyetem munkatársa azt a lehetőséget vetette fel, hogy
a limbikus rendszer meglehetősen jól integrálódik a jobb
agyféltekével, amely, mint láttuk, sokkal jobban boldogul az
érzelmekkel, mint a bal agyfélteke. Bármi más járjon is még velük,
a trágárságok erős érzelmeket hordoznak. Ám a Gilles de la
Tourette-kórt, bármilyen komplex is, a jelek szerint egy
meghatározott neuronális továbbadó (neurotranszmitter) vegyi anyag
hiánya okozza, és a jelek szerint gondosan ellenőrzött
haloperidoladagolással enyhíthető.
Az újabb keletű bizonyítékok szerint az olyasféle limbikus
hormonok, mint az ACTH és a vazopreszszin jelentősen képesek
fokozni az állatok emlékőrző és -visszaidéző képességét. Ezek és a
hasonló példák, ha nem is végső soron az agy tökéletesíthetőségére,
de legalább javításának jelentős kilátásaira utalnak – talán a kis
agyi fehérjék mennyiségének megváltoztatása vagy termelésének
ellenőrzése révén. Az efféle példák jelentősen enyhítik továbbá azt
a bűntudatot, amely az elmebetegségekben szenvedőkre általában
jellemző – egy olyan terhet, amelyet, mondjuk, a kanyaró áldozatai
ritkán éreznek.
Az agy nagyfokú barázdáltsága. redőzöttsége, az agykéreg
tekervényes volta, valamint az a tény, hogy az agy olyan jól
beleilleszkedik a koponyába, világosan arra mutat, hogy nehéz lesz
több agyat beleszorítani eszünk jelenlegi „tokjába”. Nagyobb
koponyával járó nagyobb agyak egészen a legutóbbi időkig nem
fejlődhettek ki a medence és a szülőcsatorna korlátai miatt. Ám a
császármetszés alkalmazása – amelyre nagy ritkán már kétezer évvel
ezelőtt is sor került, de amely ma már mindennapos – lehetővé teszi
a jóval nagyobb agytérfogatokat is. Egy másik lehetőség egy olyan
orvosi technika kialakulása lenne, amely elég fejlett ahhoz, hogy
lehetővé tegye a magzat számára az anyaméhen kívüli teljes
kifejlődést. Az evolúciós fejlődés üteme azonban olyan lassú, hogy
az előttünk álló problémák közül valószínűleg semmit nem lehet
jelentősen nagyobb neokortex és az ebből következő magasabb rendű
intelligencia révén megoldani. Mielőtt ennek eljönne az ideje, de
semmiképpen sem a közvetlen jövőben, talán lehetségessé válik
agysebészeti úton tökéletesíteni az agynak azokat a részeit,
amelyeket javításra érdemesnek tartunk, és tovább gátolni azokat az
összetevőit, amelyek talán felelősek az emberiség előtt álló egyes
veszedelmekért és ellentmondásokért. Az agyi funkciók bonyolultsága
és redundanciája azonban az efféle akciókat a közeli jövőben még
akkor is megvalósíthatatlanná tenné, ha társadalmilag kívánatosak
lennének. Lehetséges, hogy hamarabb leszünk képesek génsebészetre,
mint efféle agy sebészetre.
Néha felvetik, hogy az efféle kísérletek eszközöket szolgáltatnának
a gátlástalan kormányzatok számára – márpedig bőven van belőlük –
polgáraik még erősebb ellenőrzésére. El tudnánk képzelni például,
hogy egy kormányzat apró elektródák százait ültetteti be az
újszülött csecsemők „gyönyör”- és „ fájdalom”-központjaiba, olyan
elektródákat, amelyek rádió útján távolból ingerelhetők – esetleg
olyan hozzáférhetőségi kódokkal vagy olyan frekvenciákon, amelyeket
csak a kormányzat ismer. Amikor a gyerek felnő, a kormányzat a
gyönyörközpontjait ingerelné, ha munkában és ideológiában
elfogadható napi teljesítményt nyújtott, ellenkező esetben pedig a
fájdalomközpontja kapna ingert. Ez a látomás kísérteties, mégsem
hiszem, hogy érvül szolgálhatna az agy elektromos ingerlésével
végzett kísérletek ellen. Inkább az ellen szolgáltat érvet, hogy a
kormányzat ellenőrizhesse a kórházakat. Minden nép, amely
megengedné kormányzatának, hogy ilyen elektródákat ültessen be,
máris elveszítené a csatát, és alighanem megérdemelné a sorsát.
Mint minden ilyesféle technológiai lidércnyomás esetében, a fő
feladat annak előrelátása, hogy mi az, ami lehetséges, a
közvélemény tájékoztatása annak jó és rossz felhasználásáról, és a
szervezési, bürokratikus vagy kormányzati visszaélések
megakadályozása.
Máris van egy sor olyan pszichotrop vagy hangulatmódosító
kábítószer, amelyek különféle mértékben veszedelmesek vagy
jóindulatúak (köztük a legszélesebb körben használt és az egyik
legveszedelmesebb az alkohol), és amelyek a jelek szerint az
R-komplexum, a limbikus rendszer és a neokortex meghatározott
területeire hatnak. Ha folytatódnak a jelenlegi tendenciák, akkor
az emberek a kormányzatok biztatása nélkül is elő fognak állítani
ilyen kábítószereket házi laboratóriumokban, és önkísérleteket
fognak folytatni velük. Ez a tevékenység további kis lépést jelent
az agyról, rendellenességeiről és még fel nem használt
potenciáljáról szerezhető ismereteink terén.
Okunk van annak föltételezésére, hogy számos alkaloida és más, a
viselkedést befolyásoló kábítószer azért hat, mert kémiailag
hasonlít azokhoz a természetes kis agyi fehérjékhez, amelyeknek az
endomorfin az egyik példája. Ezek közül a kis molekulájú fehérjék
közül sok a limbikus rendszerre fejti ki hatását, és emocionális
állapotainkkal áll kapcsolatban. Ma már elő lehet állítani
aminosavak bármely meghatározott szekvenciájából álló kis
fehérjéket. Így hamarosan eljöhet az az idő, amikor szintetizálni
fogunk különféle változatos molekulákat, amelyek képesek emberi
emocionális állapotokat előidézni, köztük rendkívül ritkán
előfordulókat is. Van például némi bizonyíték arra, hogy az atropin
– a bürök, a gyűszűvirág, a gyilkos nadragulya és a csattanó
maszlag egyik fő aktív hatóanyaga – a repülés illúzióját ébreszti.
A középkori boszorkányok csakugyan olyan kenőcsökkel kenték be nemi
szervük nyálkahártyáit, amelyeknek ezek a növények voltak a fő
hatóanyagai – repülni tehát nem repültek, ahogy eldicsekedtek vele,
hanem atropinutazáson vettek részt. Egy élénk repülési hallucináció
azonban túlságosan specifikus érzés ahhoz, hogy egy viszonylag
egyszerű molekula hozza létre. Talán egész skálája létezik ezeknek
az apró fehérjéknek, amelyek, ha majd szintetikusan előállítják
őket, olyan emocionális állapotokat fognak előidézni, amilyeneket
ember még soha nem élt át. Ez az agykémia egyik, potenciálisan
rövid távú fejlődési lehetősége, amely egyaránt ígérhet sok jót és
sok rosszat, azok bölcsességétől függően, akik ezeket a kutatásokat
végzik, ellenőrzik és alkalmazzák.
Amikor kijövök a munkahelyemről, és beülök a kocsimba, azon kapom
magam, hogy ha nem fejtek ki sajátos akarati erőfeszítést, akkor
egyszerűen hazahajtok. Amikor elmegyek hazulról, és beülök a
kocsimba, hasonló tudatos erőfeszítésre van szükségem, mert
különben az agyam egyik része úgy intézi, hogy a munkahelyemen
kötök ki. Ha lakást vagy munkahelyet változtatok, egy rövid
tanulási időszak után az új helyszínek a régiek helyébe lépnek, és
bármiféle agyi mechanizmus ellenőrzi is az efféle viselkedést,
készségesen alkalmazkodik az új koordintákhoz. Nagyon hasonlít ez
ahhoz, mintha valamiféle önprogramozás zajlana le az agy egy
részében, amely úgy működik, mint egy digitális számítógép. Az
összehasonlítás még meghökkentőbb lesz, amikor meggondoljuk, hogy a
pszichomotoros görcsrohamokban szenvedő epileptikusok gyakran
pontosan ennek megfelelő tevékenységsoron mennek keresztül, talán
azzal az egyetlen különbséggel, hogy valamivel több piros
közlekedési lámpán hajtanak át, mint én általában szoktam, de
semmiféle tudatos emlékük nincs ezeknek a cselekvéseknek a
végrehajtásáról, miután a görcsrohamuk elmúlt. Ez az automatizmus a
halántéklebenyi epilepszia tipikus szimptómája; de jellemző az én
ébredés utáni első félórámban tanúsított viselkedésemre is. Minden
bizonnyal nem az agy egésze működik egyszerű digitális
számítógépként; az a része például, amelyik az újraprogramozást
végzi, meglehetősen másként viselkedik. De ahhoz éppen elegendő a
hasonlóság, hogy felvethessük: az elektronikus számítógépek és az
agynak legalábbis egyes részei között – bensőséges neurofiziológiai
kapcsolatban – konstruktívan meg lehetne szervezni egy kompatíbilis
munkamegosztást.
José Delgado spanyol neurofiziológus működő visszacsatolási
hurkokat alakított ki csimpánzok agyába beültetett elektródák és
távolabb működő elektronikus számítógépek között. Az agy és a
számítógép között rádiókapcsolat biztosította a kommunikációt. Az
elektronikus számítógépek miniatürizálása abba a stádiumba jutott,
hogy az efféle visszacsatolási hurkokat ma már közvetlenül be
lehetne „huzalozni”, és nem lenne szükség rádiókapcsolatra egy
távoli számítógépes terminállal. Teljesen lehetségesnek látszik
például egy olyan öntevékeny visszacsatoló hurkot konstruálni,
amely felismerné a közeledő epileptikus roham jeleit, és
automatikusan stimulálni kezdené a megfelelő agyi központokat a
roham megelőzésére vagy enyhítésére. Nem tartunk még ott, hogy ez
már megbízható eljárás lenne, de nem látszik túlságosan távolinak
az az idő, amikorra az lesz.
Egy szép napon talán az is lehetségessé válik, hogy az agyat
változatos kognitív és intellektuális „protézisekkel” toldjuk meg –
egyfajta „szemüveget” adva az elmének. Ez megfelelne az agy
múltbéli, felhalmozó evolúciója szellemének is, és valószínűleg
sokkal inkább megvalósítható, mint ha a meglévő agyat próbálnánk
meg átstrukturálni. Egy szép napon talán sebészileg beültetett
kicsiny, cserélhető számítógépmodulokat vagy rádióterminálokat
fogunk viselni az agyunkban, melyek révén gyorsan és folyékonyan
fogunk beszélni baszkul, urduul, amhara, ainu, albán, nu, hopi,
kung vagy delfinnyelven; vagy tudni fogjuk a nem teljes
gammafüggvény és a Csebisev-polinomok numerikus értékeit, a
vadcsapások természetrajzát, az úszó szigetek tulajdonjogának
összes jogi precedenseit; és telepatikus rádiókapcsolatba
léphetünk, amely egyszerre több embert is – legalább időlegesen –
olyan szimbiotikus kapcsolatba hoz egymással, amelyet fajunk
előzőleg nem ismert.
Ám agyunk igazi gyarapodása, különösen ami a neokortex
egyedülállóan emberi oldalait illeti, máris a beteljesülés
folyamatában van. Némely vonatkozása olyan régi, hogy már
megfeledkeztünk a létezéséről. A gyerekek számára biztosított
gazdag és nem represszív környezet figyelemre méltóan ígéretes és
sikeres oktatási eszközt jelent. Az írott nyelv nevezetes
találmány: lényegében egyszerű gépezet nagyon bonyolult információk
tárolására és visszakeresésére. Egy nagy könyvtárban a tárolt
információk mennyisége messze felülmúlja mind az emberi genom, mind
az emberi agy információmennyiségét. Kétségtelen, hogy ennek az
információnak a tárolása nem olyan hatékony, mint a biológiai
rendszerekben, de még mindig kezelhetően tömör, a mikrofilm, a
mikrofiche és a hasonló tárolók kifejlesztése pedig jelentősen
megjavította az emberiség információtároló kapacitását. A
könyvtárakban, műalkotásokban és más kulturális intézményekben
tartalmazott információk bitjeinek száma a tíz sokadik hatványának
megfelelő pontot jelentene az 1. ábra jobb szélén messze
túl.
Az írás azonban nagyon egyszerű
mechanizmus. Sokkal kifinomultabb és sokkal ígéretesebb
extraszomatikus információtárolási és feldolgozási lehetőséget
biztosít az elektronikus számítógép. Hogy némi képet adjak az ilyen
számítógépek és programjaik fejlődéséről, elég, ha annyit mondok,
hogy ma már tökéletesen játszanak malmot, világszínvonalon
dámáznak, mesterfokon sakkoznak, és tűrhető szinten képesek
pszichoterápiás praxist folytatni. Létezik már olyan
számítógéprendszer, amely képes egy klasszikus vagy más dallam élő
előadását hagyományos zenei kottaírással lejegyezni. A számítógépek
információtároló kapacitása és információfeldolgozási sebessége
persze egyszerűen mesébe illő.
Joseph Weizenbaum, a Massachusetts Institute of Technology (M. I.
T.) munkatársa kifejlesztett egy nem irányító jellegű
pszichoterápiás programot, ami jó példája a jelenleg alkalmazható
pszichiátriai számítógépes programoknak (amelyek mellesleg távolról
sem a legnehezebb vagy legbonyolultabb létező programok). A
pszichoterápiás program kidolgozása után bevontak egy pszichiátert,
hogy a kisbetűs programot (egy interaktív konzol
írógép-billentyűzetén át) kapcsolatba hozza a nagybetűket kiíró
számítógépes programmal. Ezt a párbeszédet valószínűleg
heurisztikusnak szánták, de könnyen lehetséges, hogy – ami az
emberi oldalát illeti – egyszerűen önállósította magát. A
beszélgetés azzal kezdődik, hogy a pszichiáter (az ember) azt
mondja:
doktor úr, iszonyatos híreim vannak
AZT MONDJA ISZONYATOS HÍREI VANNAK
igen, az m. i. t.-n van egy számítógépes program, az tönkretesz
minket
MIÉRT MONDJA EZT
láttam működés közben
AZT MONDJA LÁTTA MŰKÖDÉS KÖZBEN
ijesztő – magának is látnia kellene
ÚGY GONDOLJA LÁTNOM KELLENE
letörtnek hat
A MAGA FANTÁZIÁJÁBAN TALÁN KÖLCSÖNÖSEN LETÖRTNEK HATUNK
igen – talán
ÉN MEGÉRTEM
én is
AZT MONDJA MAGA IS
egy cipőben járunk, ami azt a számítógépet illeti
BESZÉLJÜNK TOVÁBB MAGÁRÓL – JÓ
maga az én vigaszom
MIBŐL GONDOLJA HOGY ÉN VAGYOK A VIGASZA
ilyen időkben rólam akar beszélni
MIÉRT GONDOLJA HOGY MAGÁRÓL AKAROK BESZÉLNI
mert osztja az érzéseimet azzal a rohadt számítógéppel
kapcsolatban
MIT SUGALL EZ MAGÁNAK
hogy természetesen maga is gyűlöli a számítógépeket
ÚGY GONDOLJA HOGY ÉN IS GYŰLÖLÖM A SZÁMÍTÓGÉPEKET
miért ne, hiszen aligha emberiek, nemde
TALÁN EZ AZ AMIRE MOST ITT RÁ KELLENE JÖNNÜNK
nincs az a számítógép például, amelyik úgy tudna beszélgetni, mint
maga
Ó
nem tudom megérteni, hogy tud valakit bolonddá tenni egy puszta
gép
CSAKUGYAN NEM TUDJA
nem, elvégre egy számítógépes programban nincs semmi
kreatív
MAGÁNAK NEGATÍV A HOZZÁÁLLÁSA
meg vagyok róla győződve, hogy korrekt vagyok
AGGÓDIK AMIATT HOGY MEG VAN RÓLA GYŐZŐDVE HOGY KORREKT
nem, csöppet sem, egyáltalán nem, még egy kicsit sem
MAGÁNAK NEGATÍV A HOZZÁÁLLÁSA
azt mondta, egyetért velem, nem
MAGA ÚGY HALLOTTA HOGY ÉN EZT MONDTAM
miért nem próbál meg lebeszélni róla – a számítógépek számokkal
vacakolnak, ez minden
AZT ÓHAJTJA HOGY PRÓBÁLJAM MEG LEBESZÉLNI
nem tud
AZT HISZI NEM TUDOM
egy számítógép nem tudna például egy ilyen beszélgetésben új témát
felvetni
MAGA A JELEK SZERINT TELJESEN ELKERÜLTE AZT HOGY A SZÜLEIRŐL
BESZÉLJÜNK
pontosan, ahogy maga
AZT HISZI ÉN IS EZT CSINÁLTAM
igen, és ez is mutatja, mi a különbség az ember és egy számítógép
közt
ÉRTEM
A számítógép-pszichiáter nem kifinomult, nincs
képzettsége, érzékenysége, emberi intuíciója: gépies
(természetesen!), rugalmatlan, és viszonylag érzéketlen az érzelmi
árnyalatok és a nem verbális „végszavak” iránt. Mégis sok embernél
intelligensebb beszélgetést produkált. Meghökkentő az „új témára”
való reakciója. Ez a reakció azonban valószínűleg csak vakszerencse
volt. A programot kétségkívül úgy tervezték meg, hogy figyeljen fel
az olyan szavakra. mint „anya”, „apa”, „szülő” stb., és miután a
számítógép órája egy bizonyos időn át ketyegett, ha ezek a szavak
nem bukkantak fel, a program szerint elő kellett hozakodnia a „Maga
a jelek szerint elkerülte...” szöveggel. Mivel éppen abban a
pillanatban került elő, a számítógép megjegyzése kísérteties
felismerőkészség benyomását kelti.
Csakhogy mi más volna a pszichoterápia, mint emberi szituációkra
való igen bonyolult, tanult reakciók sorozata? Nincs a pszichiáter
szintén előre beprogramozva arra, hogy bizonyos válaszokat adjon? A
nem irányító jellegű pszichoterápiának nyilvánvalóan nagyon
egyszerű számítógépes programokra van szüksége, és a pszichológiai
felismerésekhez csak némileg bonyolultabb programokra van szükség.
Ezekkel a megjegyzésekkel korántsem szándékozom leszólni a
pszichiáterek hivatását, inkább csak meg szeretném jósolni a gépi
intelligencia eljövetelét. A számítógépek még távolról sem állnak a
fejlődésnek elég magas fokán ahhoz, hogy széles körben javasolni
lehetne a számítógépes pszichoterápia alkalmazását. De egyáltalán
nem tartom lehetetlennek, hogy egy szép napon széles körben
rendelkezésünkre fognak állni rendkívül türelmes és megfelelően
felkészült számítógép-terapeuták, legalábbis bizonyos problémák
esetére. Némelyiket a már létező programok közül a páciensek igen
nagyra értékelik, mert teljesen elfogulatlannak érzik a
számítógépes terapeutát, „aki” ráadásul igen bőkezűen bánik mind a
beteg, mind a saját idejével.
Az Egyesült Államokban ma már olyan számítógépek állnak fejlesztés
alatt, amelyek képesek lesznek felfedezni és diagnosztizálni saját
működési zavaraikat. Amikor rendszereredetű működési hibákra
bukkannak, a hibás alkatrészeket automatikusan ki fogják kerülni,
vagy le fogják cserélni. Belső következetességüket ismételt
működtetéssel és olyan szabványos programokkal fogják ellenőrizni,
amelyek következményei a géptől függetlenül ismertek, a javítást
pedig főként redundáns alkatrészekkel fogják megoldani. Máris
léteznek olyan programok – például a sakkszámítógépekben –, amelyek
képesek tanulni tapasztalataikból és más számítógépektől. Az idő
múlásával a számítógép a jelek szerint egyre intelligensebbé válik.
Mihelyt a programok olyan komplexszé válnak, hogy kidolgozóik nem
lesznek többé képesek gyorsan megjósolni a gép lehetséges
reakcióit, a gépek ha nem is az intelligencia, de a szabad akarat
látszatát fogják kelteni. Már a Marsra indított Viking
leszállóegységén elhelyezett számítógép, melynek pedig mindössze
tizennyolcezer szavas a memóriája, elérte a komplexitásnak ezt a
fokát: nem minden esetben tudjuk, mit fog a számítógép egy bizonyos
adott paranccsal kezdeni. Ha tudnánk, azt mondanánk rá, hogy „csak”
vagy „pusztán” számítógép. De amikor már nem tudjuk, elkezdünk
tűnődni, vajon nem csakugyan intelligens-e.
A szituáció nagyon emlékeztet egy mind Plutarkhosz, mind Plinius
által elmesélt állattörténethez fűződő kommentárra, amely
évszázadokon át nagy visszhangot keltett. A történet szerint egy
gazdája nyomát követő kutya hármas útelágazáshoz érkezett. Először
szimatolva nekiindult a bal oldali ágnak, aztán megállt,
visszajött, megint csak szimatolva egy kis darabig elfutott a
középső úton, de onnan is visszafordult. Végül aztán minden
szimatolás nélkül vidáman megiramodott az út jobb oldali
elágazásán.
Montaigne a történetet kommentálva úgy érvelt, hogy világosan
kiderül belőle a kutya szillogisztikus okoskodása: a gazdám ezek
közül az utak közül ment valamelyiken, s mivel nem a bal oldali és
nem a középső úton járt, tehát a jobb oldalín kellett mennie. Semmi
szükségem rá, hogy ezt a következtetést a szagával is alátámasszam
– a következtetés a logikából egyenesen adódik.
Sokakat nyugtalanított az a lehetőség, hogy ez a fajta okoskodás,
ha talán kevésbé artikulált formában is, de egyáltalán felmerülhet
állatokban. Jóval Montaigne előtt Aquinói Szent Tamás próbálkozott
– sikertelenül – megbirkózni a történettel. Ő figyelmeztető
példaként idézte fel arra, hogy hogyan merülhet fel az
intelligencia látszata ott, ahol ténylegesen intelligencia nincs
jelen, nem kínált azonban kielégítő alternatív magyarázatot a kutya
viselkedésére. Az emberi „hasadt agyú” páciensek esetéből azonban
teljesen világos, hogy a verbális némaság közegében is sor kerülhet
meglehetősen bonyolult logikai elemzésekre.
Hasonló ponthoz jutottunk el a gépi intelligencia értékelésében is.
A gépek éppen most lépnek át egy fontos küszöböt: azt a küszöböt,
ahol elfogulatlan emberben, legalábbis bizonyos mértékig, már az
intelligencia benyomását keltik. Sok ember, valamiféle emberi
sovinizmus vagy antropocentrizmus miatt, vonakodik elismerni ezt a
lehetőséget, én azonban azt hiszem, hogy ez elkerülhetetlen.
Számomra a legcsekélyebb mértékben sem lealacsonyító, hogy a tudat
és az intelligencia a megfelelően komplex elrendezésű „puszta”
anyag eredménye; épp ellenkezőleg, ezt ujjongó tiszteletadásnak
érzem az anyag és a természeti törvények finomsága iránt. Mindebből
egyáltalán nem következik, hogy a számítógépek a közeli jövőben
emberi kreativitásról, finomságról, érzékenységről vagy
bölcsességről fognak tanúskodni. Ennek klasszikus és valószínűleg
apokrif illusztrációjára került sor az emberi nyelvek gépi
fordításának területén, ahol az egyik nyelv – mondjuk az angol – az
input, az output pedig egy más nyelvű szöveg, mondjuk kínai
volt. Az anekdota szerint egy fejlett fordítóprogram kidolgozásának
befejezése után büszkén bemutatták a számítógépes rendszert egy
küldöttségnek, amelyben egy amerikai szenátor is részt vett. A
szenátort felkérték, adjon egy angol kifejezést fordításra, mire
tüstént ezt javasolta: – Out of sight, out of
mind.[41] A gép kötelességtudóan zümmögött,
berregett, és kijött belőle egy darab papír, amelyre néhány kínai
írásjelet nyomtatott. Mivel azonban a szenátor nem tudott kínaiul,
a próba teljessé tételére a programot visszafelé futtatták: a kínai
írásjelekkel mint input-tal, az angol kifejezéssel mint output-tal. A látogatók odacsődültek az újabb
papírdarab köré, amelyen nagy meglepetésükre ezt olvashatták:
„Láthatatlan hülye.”
A jelenlegi programok még az ilyen, nem túlságosan bonyolult vagy
finom dolgokra is csak érintőlegesen használhatók. Fejlődésünk
jelenlegi szintjén őrültség volna fontos döntéseket számítógépekre
bízni – nem azért, mintha a számítógépek nem volnának bizonyos
mértékig intelligensek, hanem azért, mert a legkomplexebb problémák
esetében nem kaphatnák meg az összes releváns információt. Kitűnő
példa az ezekkel a gépekkel való botrányos visszaélésre az, ahogyan
a vietnami háború során számítógépekre alapozták az amerikai
politikát és katonai akciókat. De ésszerűen korlátozott keretek
közt a mesterséges intelligencia humánus felhasználása minden
bizonnyal az egyik fontos lépés előre, amelyet az emberi
intelligencia a közeljövőben megtehet. (A másik a gyerekek iskola
előtti és iskolai tanulmányi környezetének gazdagabbá
tétele.)
Azok, akik nem a számítógépekkel együtt nőttek fel, általában
ijesztőbbnek találják őket, mint azok. akik igen. A legendás,
mániákus számlázó számítógépet, mely válaszul nem fogad el nemet –
de igent sem –, és csak akkor elégedett, ha visszakap egy zérus
dollár zérus centről szóló csekket, nem lehet általában a
számítógépek jellemző képviselőjének tekinteni. Az ilyen először is
gyöngeelméjű számítógép, másodszor pedig a hibák, melyeket elkövet,
programozóinak a hibái. Hogy csak néhány példát említsünk, az
integrált áramkörök és kisszámítógépek észak-amerikai alkalmazása –
a repülésbiztonságban, az oktatógépekben, a szívritmust szabályozó
pacemaker-ekben, az elektronikus
játékokban, a füstérzékelésre működésbe lépő tűzriasztó
készülékekben és az automatizált gyárakban – erősen csökkentette
azt az idegenkedést, amely az ennyire új találmányokat rendszerint
kíséri. Ma körülbelül kétszázezer digitális számítógép működik a
világon (1977), egy évtized múlva valószínűleg már tíz- és
tízmillió lesz belőlük. Azt hiszem, a következő nemzedék már
életünk teljesen természetes – de legalábbis megszokott – részének
fogja elfogadni a számítógépeket.
Vegyük például szemügyre a kis zsebszámítógépek fejlődését. A
laboratóriumomban van egy asztali számítógépem, amelyet az 1960-as
évek végén kutatási támogatásból vettem négyezer-kilencszáz
dollárért. Van egy másik jószágom, ugyanannak a cégnek a
gyártmányé, amely elfér a tenyeremben, csakhogy ezt 1975-ben
vettem. Az új számítógép mindent tud, amit a másik, beleértve a
programozhatóságot és néhány lehívható memóriát is, de már csak
száznegyvenöt dollárba kerül, és lélegzetelállító ütemben lesz
egyre olcsóbb és olcsóbb. Mindez igazán látványos haladást jelent
mind a miniatürizálás, mind a költségcsökkentés terén, alig hat
vagy hét év alatt. Ma már a kézi számítógépek méretének határát az
szabja meg, hogy a gombok elég nagyok legyenek rajta ahhoz, hogy
ügyetlen, durva ujjainkkal meg tudjuk nyomni őket, különben ilyen
komputereket könnyen lehetne körömnyi nagyságúra építeni. Az ENIAC,
a világ első nagy elektronikus digitális számítógépe 1946-ban
tizennyolcezer vákuumcsövet tartalmazott, és egy nagy termet
töltött be. Ma ugyanekkora számítókapacitás elfér egy
szilikonchipes mikroszámítógépben, ami csak akkora, mint a kisujjam
legkisebb íze.
Az ilyen számítógépek áramköreiben az információ átadása a fény
sebességével megy végbe. Az ember neuronos információtovábbítása
ennél egymilliószor lassabb. Hogy a kicsiny és lassú emberi agy nem
aritmetikus műveletek esetén mégis még mindig sokkal jobban működik
egy nagy és gyors elektronikus számítógépnél, az imponálóan
bizonyítja, hogy az agy milyen ügyesen van összeállítva és
programozva – amit persze a természetes szelekció hozott létre.
Akiknek gyatrán volt programozva az agyuk, azok végül is nem éltek
elég sokáig ahhoz, hogy szaporodhassanak.
A számítógépes grafika ma már a kifinomultság olyan fokát érte el,
amely fontos és újszerű tanulási tapasztalatokra nyújt lehetőséget
mind a művészetekben, mind a természettudományokban, éspedig mind a
két agyféltekében. Vannak egyének, köztük analitikai szempontból
rendkívül tehetségesek, akiknek a térbeli viszonylatok, különösen a
háromdimenziós geometria felfogására és elképzelésére csak
szegényes képességük van. Ma már vannak olyan számítógépes
programjaink, amelyek képesek a szemünk előtt komplex geometriai
formákat felépíteni, aztán elforgatni őket a számítógéphez
csatlakozó képernyőn.
A Cornell Egyetem építészkarán Donald Greenberg
tervezett egy ilyen rendszert. Ezzel a rendszerrel fel lehet
rajzolni egy sor szabályosan elhelyezett vonalat, melyeket a
számítógép körvonal-intervallumokként értelmez. Utána, ha
fényceruzánkkal megérintjük a képernyőn lévő utasításokat,
bonyolult háromdimenziós képek felépítését irányíthatjuk, amelyek
felnagyíthatók vagy lekicsinyíthetők, adott irányban elnyújthatók,
forgathatók, összekapcsolhatók más tárgyakkal, kijelölt részek
kivághatók belőlük (l. 46-47. ábra). Ezzel az egészen rendkívüli
eszközzel jelentősen javíthatjuk a háromdimenziós formák
vizualizálásának képességét – márpedig ez a készség igen hasznos a
grafikus művészetekben és a technikában. Kitűnő példáját jelenti
továbbá a két agyfélteke közötti együttműködésnek: a számítógép,
amely a bal agyfélteke pompás alkotása, megtanít minket az
alakfelismerésre, amely viszont a jobb agyfélteke jellegzetes
funkciója.
Más számítógépes programok négydimenziós tárgyak két- és
háromdimenziós kivetítését teszik lehetővé. Ahogyan a négydimenziós
tárgyak megfordulnak, vagy a mi perspektívánk megváltozik, nemcsak
a négydimenziós tárgyak új meg új részeit látjuk, hanem mintha
teljes geometriai alegységek szintézisét és lebomlását is látnánk.
A hatás egyszerre kísérteties és tanulságos: segít csökkenteni a
négydimenziós geometria rejtelmességét. Korántsem vagyunk annyira
megrökönyödve, mint ahogy érzésem szerint egy mitikus kétdimenziós
lény meghökkenne, amikor egy háromdimenziós kocka lapos felületre
való tipikus projekciójával (a sarkain összekötött két négyzettel)
találkozik. A perspektíva klasszikus művészi problémáját –
háromdimenziós tárgyak kétdimenziós vásznakra való vetítését –
rendkívüli módon megvilágosítja a számítógépes grafika. Emellett a
számítógép nyilvánvalóan fontos eszköze olyan gyakorlati problémák
megoldásának, mint mondjuk egy épület kétdimenziós építészeti
tervének minden nézetből való háromdimenziós ábrázolása.
A számítógépes grafika már a játékok területére is
behatolt.[42] Van egy Pongnak nevezett népszerű játék,
amely a televíziós képernyőn egy tökéletesen rugalmas labda
táncolását szimulálja két felület között. Minden játékos kap egy
irányítótárcsát, amellyel „ütőjét” mozgatva a labdát eltalálhatja.
Akinek nem sikerül ütőjével eltalálnia a labdát, pontot veszít. A
játék világos tanulási tapasztalást eredményez, amely kizárólag
Newtonnak az egyenes vonalú mozgásra vonatkozó második törvényén
alapul. A Pong révén a játékos mélyen és intuitívan megértheti az
egyszerű newtoni fizikát – jobban megértheti, mint a biliárdból,
ahol az ütközések távolról sem tökéletesen rugalmasak, és a golyók
pörgése bonyolultabb fizikai kérdéseket vet fel.
Pontosan ezt a fajta információgyűjtést nevezzük játéknak. És így
fény derül a játék egyik fontos funkciójára: bármiféle jövőbeni
alkalmazás szándéka nélkül lehetővé teszi a világ holisztikus
megértését, ami kiegészíti és ugyanakkor előkészíti a későbbi
analitikus tevékenységeket. Ám a számítógépek olyan körülmények
között teszik lehetővé a játékot, amelyek egyébként teljesen
hozzáférhetetlenek lennének az átlagos diák számára.
Még érdekesebb példa az „űrháború”-játék, melynek kifejlesztéséről
és örömeiről Stuart Brand számol be. Az űrháború minden résztvevője
egy vagy több „űrjárművet” irányít, amelyek rakétákat lőhetnek ki
egymásra. Mind az űrjárművek, mind a rakéták mozgását bizonyos
szabályok kormányozzák például egy közeli „bolygó” gravitációs
mezejének reciprok négyzete. Ellenfelünk űrhajójának
megsemmisítéséhez ki kell alakulnia bennünk a newtoni gravitáció
megértésének, amely egyszerre intuitív és konkrét. Azok, akik
ritkán foglalkoznak bolygókőzi űrrepüléssel, nem könnyen fejlesztik
ki magukban a newtoni gravitáció jobb agyféltekés megértését. Az
űrháború be tudja tölteni ezt a hézagot.
Mind a két játék, a Pong és az űrháború a számítógépes grafika
olyan irányú fejlődéséről tanúskodik, amelynek révén
tapasztalatilag és intuitíve megérthetjük a fizika törvényeit. A
fizikai törvényeket majdnem mindig analitikus és algebrai
fogalmakban rögzítjük – azaz a bal agyfélteke fogalmaiban. Newton
második törvénye például írásban: F = m·a, a gravitáció
reciprok négyzetes törvénye pedig: F = GMm/r2. Ezek az analitikus elvonatkoztatások rendkívül
hasznosak, és minden bizonnyal érdekes dolog, hogy a világegyetem
olyan módon épült fel, hogy a tárgyak mozgásait ilyen viszonylag
egyszerű törvényekkel le lehet írni. De ezek a törvények pusztán
csak a tapasztalatból levont absztrakciók. Alapvetően
mnemotechnikai eszközök, amelyek lehetővé teszik, hogy egyszerű
módon emlékezetünkben tartsuk olyan esetek igen széles skáláját,
amelyekre külön-külön sokkal nehezebb volna visszaemlékezni
legalábbis a memóriának abban az értelmében, ahogyan azt a bal
agyfélteke értelmezi. A számítógépes grafika a leendő fizikusnak
vagy biológusnak széles körű tapasztalatokat nyújt sok különféle
esetről, amelyeket természettörvények összegeznek, de legfontosabb
funkciója alighanem az, hogy a nem tudósok számára is lehetővé
teszi annak bár intuitív, de mégis mély megértését, hogy miről is
szólnak a természettörvények.
Vannak nem grafikus, interaktív számítógépes programok, amelyek
rendkívül hatásos oktatási eszközök. Ezeket a programokat elsőrendű
tanárok készíthetik, és a diáknak furcsa módon sokkal személyesebb,
közvetlen kapcsolata van számítógéptanárával, mint a szokásos
osztálykörnyezetben. Emellett a diák félelem vagy zavar nélkül
lehet olyan lassú, ahogy csak neki jólesik. A Dartmouth Collegeban
a tárgyak széles skálájára alkalmaznak számítógépes
tanítóprogramokat. A diák például mély betekintést nyerhet a
mendeli genetika statisztikai kérdéseibe, ha eltölt egy órát a
számítógéppel, ahelyett, hogy egy teljes évig gyümölcsmuslincákat
keresztezne a laboratóriumban. Egy másik diák megvizsgálhatja a
teherbe esés statisztikai valószínűségét különféle
születésszabályozó módszerek alkalmazása esetén. (Ebbe a programba
bele van építve annak egy a tízmillióhoz valószínűsége is, hogy egy
nő szigorúan szűzies életet élve is teherbe eshet, ráhagyással a
jelenlegi orvosi ismereteken túli lehetőségekre.)
A számítógépes terminál közkeletű a Dartmouth területén. A diákok
igen magas százaléka nemcsak az efféle programok használatát
tanulja meg, hanem saját programokat is tud írni. A számítógépekkel
való interakciót sokan inkább szórakozásnak tartják, mint munkának,
és ma már számos főiskola és egyetem kezdi utánozni Dartmouth
gyakorlatát. Ebben az újításban Dartmouth részben azért járt az
élen, mert rektora. John G. Kemény neves számítógép-szakértő tudós,
a BASIC nevű igen egyszerű számítógépes nyelv
kidolgozója.
A Lawrence Hall of Science egyfajta múzeum, amely a Kaliforniai
Egyetemhez kapcsolódik Berkeleyben. Alagsorában van egy
meglehetősen szerény terem, teli vagy egy tucat olcsó számítógépes
terminállal, melyek mindegyike egy, az épület másik részében
elhelyezett időosztásos miniszámítógéphez kapcsolódik. Szerény
díjért ezeknek a termináloknak a használatát egy órára elő lehet
jegyeztetni. A látogatók főleg fiatalok, a legfiatalabbak közülük
még tízévesek sincsenek. Az egyik rendelkezésükre álló, igen
egyszerű interaktív program a Hóhér nevű játék. Ha valaki Hóhért
akar játszani, egy nagyjából normális írógép-billentyűzeten be kell
ütnie a „XEQ$HANG” számítógépes kódot. Ekkor a számítógép
kiírja:
HÓHÉR
AKARJA MEGISMERNI A SZABÁLYOKAT?
Ha most az ember begépeli, hogy IGEN, akkor a gép így válaszol:
TALÁLJON KI EGY BETŰT ABBÓL A SZÓBÓL, AMIRE GONDOLOK. HA ELTALÁLTA, AZT MEGMONDOM. DE HA TÉVED (HAHAHA), AKKOR (HIHIHI) EGY LÉPESSEL KÖZELEBB KERÜL AHHOZ, HOGY FÖLAKASSZAM! A SZÓ NYOLC BETŰBŐL ÁLL. NO, MI A TIPPJE...?
Mondjuk, hogy most beütjük az „E” betűt. A számítógép ekkor kiírja:
_ _ _ _ _ _ _ E
Ha rosszul tippeltünk, a számítógép (a
rendelkezésére álló jelek korlátai közt) egy emberi fej megnyerő
mását rajzolja ki. A játék szokásos menete során versenyfutás
folyik a fokozatosan kialakuló szó és a fokozatosan kirajzolódó,
felakasztandó emberi alak közt.
Nemrégiben tanúja voltam két Hóhér játéknak, ahol a két kitalálandó
szó VARIABLE (VÁLTOZÓ) és THOUGHT (GONDOLAT) volt. Ha az ember
megnyeri a játékot, akkor a program – bajuszpödrő galádságához
híven – először egy sor írásjelet ír ki a billentyűzet legfelső
sorából (amit a képregényekben az átkozódás jeléül szoktak
használni), aztán kiírja
PATKÁNY, NYERTÉL
AKARSZ, MÉG EGY ESÉLYT SZEREZNI A HALÁLRA?
Más programok udvariasabbak. Például az „XEQ-$KING” előadja:
EZ ITT SUMÉR ŐSI BIRODALMA, ÉS ÖN ANNAK TISZTELT URALKODÓJA. A SUMÉR GAZDASÁGNAK ÉS AZ ÖN HŰ ALATTVALÓINAK SORSA TELJES MÉRTÉKBEN AZ ÖN KEZÉBEN VAN. MINISZTERE HAMMURABI, MINDEN ÉVBEN JELENTÉST FOG BETERJESZTENI ÖNNEK A NÉPESSÉGRŐL ÉS A GAZDASÁGRÓL. AZ Ő INFORMÁCIÓIT FELHASZNÁLVA MEG KELL TANULNIA BÖLCSEN ELOSZTANI ORSZÁGA SZÁMÁRA AZ ERŐFORRÁSOKAT. VALAKI MOST BELÉP A TANÁCSTERMÉBE...
Hammurabi ekkor megbízható statisztikákat nyújt be a város földjeinek területéről, a területegységenként betakarított tavalyi termésről, arról, hogy mennyit pusztítottak el belőle a patkányok, mennyi van jelenleg a tárházakban, mekkora a jelenlegi népesség, hányan haltak éhen az előző évben, és hányan vándoroltak be a városba. Tisztelettel tájékoztat a föld és az élelmiszer pillanatnyi cserearányáról, és megkérdezi, mennyi földet kívánsz vásárolni. Ha túl sokat szeretnél, a program kiírja:
HAMMURABI: KÉRLEK, GONDOLD MEG, CSAK KÉTEZER-NYOLCSZÁZ VÉKA VAN RAKTÁRON.
Hammurabi rendkívül türelmes és udvarias
nagyvezírnek bizonyul. Ahogy elsuhannak a képernyőn az évek, mély
benyomást szerzel arról, hogy legalábbis bizonyos piaci
gazdaságokban igen nehéznek bizonyulhat úgy növelni mind a
népességet, mind az állami földbirtokokat, hogy közben elkerüljük a
szegénységet és az éhezést.
A sok más program közt van egy Grand Prix Verseny nevezetű, amelyik
lehetővé teszi, hogy az ellenfelek széles skálája közül
választhassunk, a Ford T-modelljétől kezdve az 1973-as Ferrariig.
Ha a pálya megfelelő szakaszain túl alacsony a sebességünk vagy a
gyorsulásunk, akkor vesztünk, ha túl magas, akkor karambolozunk.
Mivel a távolságokat, a sebességeket és gyorsulásokat pontosan meg
kell adnunk, ezt a játékot csak úgy játszhatjuk, ha megtanulunk
hozzá némi fizikát. Az interaktív számítógépes tanulás lehetséges
skáláját csak a programozók ötletessége korlátozza, az pedig
igencsak mély kút.
Mivel társadalmunkat olyan mélységesen befolyásolja az a
természettudomány és technika, melyet polgáraink zöme csak gyatrán
vagy egyáltalán nem ért, az iskolákban és otthonainkban olcsón
rendelkezésre álló számítógépes lehetőségek fontos szerepet
játszhatnak civilizációnk további folyamatosságában.
Az egyetlen ellenvetés, amelyet a zsebszámológépek és
kisszámítógépek széles körű elterjedése ellen hallottam, az volt,
hogy ha túl korán ismertetik meg velük a gyerekeket, nem marad
kedvük az aritmetika, a trigonometria és más matematikai feladatok
tanulására, melyeket a gép sokkal gyorsabban és pontosabban old
meg, mint a diák. Erre a vitára azonban egyszer már sor
került.
Platón Phaidrosz-ában – abban a
szókratészi dialógusban, amelyre korábban már hivatkoztam a szekér.
a kocsis és a két ló metaforája kapcsán – van egy kedves mítosz
Thot istenről, Prométheusz egyiptomi megfelelőjéről. Az ősi
Egyiptom nyelvén az írott nyelvet jelölő kifejezés szó szerint a
következő: „Az istenek beszéde.” Thot az írás feltalálásáról
vitatkozik Thamosszal[43] (akit Ammonnak is neveznek), egy
istenkirállyal, aki ezekkel a szavakkal pirongatja meg:
[...felfedezésed] feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket – az írásban bizakodva ugyanis kívülre, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni. Tehát nem az emlékezetnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad fel. S e tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak, mert sok mindenről hallva, igazi tanítás nélkül azt hiszik majd, hogy sokat tudnak, pedig a valóságban általában tudatlanok és nehéz felfogásúak, hiszen bölcsek helyett látszólagos bölcsek lettek.[44]
Biztos vagyok benne, hogy Thamosz panaszában
van némi igazság. Mai modern világunkban az analfabéták másként
érzékelik az irányt, az önbizalmat és a valóságot. De az írás
feltalálása előtt az emberi tudás arra korlátozódott, amire
egyetlen ember vagy egy kis csoport vissza tudott emlékezni. Időről
időre, mint a Védák vagy a két nagy homéroszi eposz esetében, így
is tekintélyes tömegű információ megőrzésére nyílt lehetőség. De
amennyire tudjuk, a Homéroszok kevesen voltak. Az írás feltalálása
után lehetőség nyílt minden idők és minden népek felgyülemlett
tudásának összegyűjtésére, integrálására és hasznosítására: az
embereknek nem kellett többé pusztán arra hagyatkozniuk, amire ők
maguk és közvetlen ismerőseik emlékeztek. Az írni-olvasni tudás
révén hozzáférhetünk a történelem legnagyobb és legbefolyásosabb
elméihez. Szókratésznak vagy mondjuk Newtonnak sokkal nagyobb
közönsége lett, mint ahány emberrel egész életük során találkoztak.
Egy-egy szóbeli hagyomány számos nemzedéken át való ismételt
átadása óhatatlanul átviteli hibákhoz és az eredeti tartalom
fokozatos csökkenéséhez vezet – az információnak ez az eltorzulása
sokkal lassabban megy végbe, amikor írott beszámolókat nyomtatnak
ki újra meg újra.
A könyveket könnyű tárolni. Saját tempónkban olvashatjuk őket,
anélkül hogy másokat zavarnánk vele. Visszalapozhatunk a nehéz
részekhez, vagy újra elgyönyörködhetünk a különösen élvezetes
részletekben. Tömegesen, viszonylag csekély költséggel
előállíthatók. És maga az olvasás is teljesen elképesztő
tevékenység: rápillantunk egy fából készült, vékony, lapos tárgyra,
amint önök teszik ebben a pillanatban, és a szerző szavai
elkezdenek megszólalni a fejükben. (Halló!) Az írás felfedezését az
emberi tudás és az emberi fennmaradási potenciál mérhetetlen
növekedése követte. (Ez egyben az önmagunkra támaszkodás
tökéletesedése is: valamely tudománynak vagy mesterségnek
legalábbis az alapjait könyvből is meg lehet tanulni, nem vagyunk
kiszolgáltatva többé annak a szerencsés véletlennek, hogy van a
közelben egy mester, akinek tanítványául szegődhetünk.)
Mindent egybevetve az írás felfedezését nemcsak ragyogó újításként kell számon tartanunk, hanem az emberiség múlhatatlan javaként is. És feltételezve, hogy megéljük, és találmányainkat okosan használjuk fel, hitem szerint ugyanezt mondhatjuk el azokról a modern Thotokról és Prométheuszokról, akik ma a gépi intelligencia határait feszegető számítógépeket és programokat találnak fel. Az emberi intelligencia legközelebbi lényeges strukturális előrelépését valószínűleg az intelligens emberek és az intelligens gépek társas viszonya fogja megvalósítani.
9. SORSUNK A
TUDÁS:
FÖLDI ÉS FÖLDÖN KÍVÜLI INTELLIGENCIA
De már az órák csöndben ellopóznak...
SHAKESPEARE
III. Richárd[45]
A kérdések kérdése az emberiség számára, az a probléma, amely minden más probléma mögött ott rejlik, és izgatóbb minden más problémánál: az ember természetben elfoglalt helyének és a kozmoszhoz való viszonyának meghatározása. Honnan jött a fajtánk, miféle korlátok között uralkodunk a természeten és uralkodik a természet mirajtunk: ezek azok a kérdések, amelyek változatlan, nem csökkenő erővel újra meg újra felmerülnek mindenki előtt, aki ezen a földön született.
T. H. HUXLEY, 1863
És most végül visszatérek azoknak a kérdéseknek
egyikéhez, amelyekkel kezdtem: a Földön kívüli intelligencia
kutatásához. Bár egyesek néha felvetik, hogy a csillagközi
beszélgetések legkívánatosabb csatornája a telepátia lenne,
szerintem ez legfeljebb egy játékos ötlet. Annyi biztos, hogy a
leghalványabb bizonyítékok sem támasztják alá; én a magam részéről
ezen a bolygón sem láttam még
mérsékelten meggyőző bizonyítékát sem telepatikus kommunikációnak.
Egyelőre még nem vagyunk képesek jelentős csillagközi űrutazásokra,
bár valamiféle nálunk haladottabb civilizáció esetleg képes lehet
rá. Bármennyit beszélnek is az ufókról (Unidentified Flying Objects
= azonosítatlan repülő testek) és az ősi asztronautákról, semmiféle
komoly bizonyítékunk nincs rá. hogy meglátogatnak vagy valaha is
meglátogattak volna minket.
Maradnak tehát a gépek. A Földön kívüli intelligenciával való
kommunikációnkban felhasználhatjuk az elektromágneses spektrumot,
legvalószínűbben e spektrum rádióhullámokból álló részét; vagy
használhatunk gravitációs hullámokat, neutrinókat, esetleg
fachionokat (ha ugyan léteznek), vagy a fizikának valamely olyan
jelenségét, amelyet még vagy három évszázadig nem fedezünk fel. De
bármilyen legyen is ez a kommunikációs csatorna, használatához
gépekre lesz szükségünk, mégpedig ha rádiócsillagászati
tapasztalataink bármiféle útmutatással szolgálhatnak, akkor
számítógépekkel működtetett gépekre, melyek képességeinek meg kell
közelíteniük azt, amit mi intelligenciának nevezünk. Napok
munkájának adatsorain végigfutni, ezernyolc különböző frekvencián,
ahol az információk néhány másodpercenként vagy még gyorsabban
változhatnak – ezt az adatrögzítők vizuális átnézésével nem lehet
megoldani: ehhez autokorrelációs eljárásokra és nagy elektronikus
számítógépekre van szükség. Ez az a szituáció, amelyben Frank Drake
(a Cornell Egyetemről) és én nemrégiben megfigyeléseket végeztünk
az Arecibo Csillagvizsgálóban, és ezt a szituációt csak egyre
bonyolultabbá – azaz egyre inkább a számítógépektől függővé –
teszik a közeljövőben valószínűleg alkalmazásra kerülő
megfigyelőeszközök. Mérhetetlenül bonyolult vételi és adási
programokat tudunk kidolgozni. Ha szerencsénk lesz, hallatlanul
ügyes és elegáns stratégiákat tudunk majd alkalmazni. De ha a
Földön kívüli intelligenciát akarjuk kutatni, akkor nem kerülhetjük
ki a gépi intelligencia figyelemre méltó lehetőségeit.
A Tejút-galaxis fejlett civilizációinak száma a csillagonkénti
bolygószámtól kezdve az élet keletkezésének valószínűségéig számos
tényezőtől függ. De mihelyt az élet egy viszonylag jóindulatú
környezetben egyszer elindul, és az evolúció számára évmilliárdok
állnak rendelkezésre, igen sokunk várakozásai szerint intelligens
lényeknek is ki kell fejlődniük. Az evolúció útjának természetesen
erősen különböznie kell a földitől. Az eseményeknek az a pontosan
meghatározott sorozata – beleértve a dinoszauruszok kihalását és a
pliocén és pleisztocén erdők visszavonulását –, amely itt a Földön
végbement, valószínűleg nem zajlott le pontosan ugyanúgy sehol
másutt a világegyetemben.
Ám számos funkcionálisan egyenértékű útnak kell léteznie, amelyek
ugyanahhoz a végeredményhez vezetnek. Bolygónk egész evolúciós
története de különösen a fosszilis koponyák belsejéről készült
öntvények tanúsága az intelligencia felé haladó progresszív
irányzatot illusztrálja. Ebben nincs semmi rejtélyes: okos
organizmusok nagyjában és egészében inkább képesek a fennmaradásra,
és több ivadékot hagynak maguk után, mint az ostobák. A részletek
minden bizonnyal a körülményeken múlnak, olyanokon például, hogy ha
voltak nyelvvel rendelkező (nem emberi) főemlősök, azokat az ember
kiirtotta, míg a némivel kevésbé kommunikációképes majmokat őseink
figyelmen kívül hagyták. De az általános tendencia teljesen
világosnak látszik, és másutt is irányadónak kellett lennie az
intelligens élet evolúciójára. Igaz, mihelyt az intelligens lények
megteremtik a saját fajuk kurtására alkalmas technikát és
képességet, az intelligencia szelekciós előnyei bizonytalanabbakká
válnak.
És mi lesz, ha üzenetet kapunk? Van bármi okunk annak
feltételezésére, hogy az üzenetet küldő lények – akik geológiai
korszakok évmilliárdjain át a miénktől erősen különböző
környezetben fejlődtek ki – eléggé hasonlók hozzánk, hogy
üzeneteiket meg tudjuk érteni? Én azt hiszem, erre a kérdésre
igennel kell válaszolnunk. Egy olyan civilizációnak, mely
rádióüzeneteket ad, mindenesetre ismernie kell a rádiót. Az üzenet
frekvenciája, időállandója és hullámsávja közös az adó és a vevő
civilizációk között. Alighanem olyasféle helyzet állna elő, mint a
rádióamatőrök között, akiknek a beszélgetései – ritka
szükségállapotok kivételével – a jelek szerint majdnem kizárólag
eszközeik műszaki kérdéseire szorítkoznak: életüknek olyan oldala
ez, amiben bizonyosan találnak közös vonásokat.
Ám hitem szerint a helyzet ennél sokkal reményteljesebb. Tudjuk,
hogy a természet törvényei – legalábbis sok közülük – mindenütt
azonosak. Színképelemzéssel ugyanazokat a kémiai elemeket,
ugyanazokat a közös molekulákat fedezzük fel más bolygókon,
csillagokon és galaxisokon, és az a tény, hogy a színképek
azonosak, azt bizonyítja, hogy azok a mechanizmusok, amelyek révén
az atomok és a molekulák sugárzásokat nyelnek el és bocsátanak ki,
mindenütt egyformán működnek. Megfigyelhetünk egymás körül
méltóságteljesen mozgó távoli galaxisokat, amelyek pontosan
ugyanazoknak a gravitációs törvényeknek engedelmeskednek, amelyek
egy apró mesterséges hold mozgását meghatározzák sápadt, kék
bolygónk, a Föld körül. A gravitáció, a kvantummechanika, a fizika
és a kémia túlnyomó része a megfigyelések szerint mindenütt
pontosan ugyanolyan, mint nálunk.
Az lehetséges, hogy egy másik világban kifejlődő intelligens lények
biokémiailag nem hasonlítanak hozzánk. Evolúciójuk során szinte
bizonyosan a miénktől jelentősen különböző alkalmazkodásokon mentek
át – az enzimektől a szervrendszerekig –, hogy megbirkózzanak saját
világaik tőlünk különböző körülményeivel. Ám mégis ugyanazokkal a
természettörvényekkel kellett együtt élniük.
A szabadon eső testek törvényei egyszerűnek látszanak számunkra. A
földi gravitáció által kiváltott állandó gyorsulás mellett egy
szabadon eső test sebessége az idővel arányosan nő, az általa
megtett út pedig az idő négyzetével arányos. Ezek elemi relációk,
és legalábbis Galilei óta elég általánosan érthetők. El tudnánk
képzelni egy olyan világegyetemet, amelyben a természet törvényei
mérhetetlenül bonyolultabbak – csakhogy nem ilyen világegyetemben
élünk. Miért nem? Azt hiszem, azért, mert mindazok az organizmusok,
amelyek roppant komplexnek érzékelték világukat, kihaltak. Azok a
fán élő őseink, akik fáról fára lendülve nehezen tudták kiszámítani
röppályájukat, nem sok ivadékot hagytak maguk után. A természetes
szelekció egyfajta intellektuális rostaként szolgált: olyan agyakat
és intelligenciákat hozott létre, amelyek egyre inkább képesek
voltak a természeti törvényekkel elboldogulni. Ez a rezonancia,
melyet a természetes szelekció hozott létre agyunk és a
világegyetem között, talán megmagyarázhat egy Einstein által
fölvetett dilemmát is. A világegyetem legérthetetlenebb
tulajdonsága, mondta Einstein, hogy annyira érthető.
Ha ez így van, akkor ugyanilyen evolúciós gyomlálásnak kellett
végbemennie más világokban is, ahol intelligens lények fejlődtek
ki. Azok a Földön kívüli (extraterrális) intelligenciák, melyeknek
nem voltak madárszerű vagy fán élő őseik, talán nem osztoznak a mi
űrrepülés iránti szenvedélyünkben. De minden bolygó atmoszférája
viszonylag áttetsző a spektrum látható és rádiósugárzási részében –
a kozmoszban legbőségesebben jelen lévő atomok és molekulák
kvantummechanikája miatt. Az organizmusoknak ezért
világegyetem-szerte érzékenyeknek kell lenniük az optikai és/vagy
rádiósugárzásokra, és a fizika kifejlődése után kozmikus közhellyé
kellett válnia annak az ötletnek, hogy az elektromágneses sugárzás
a csillagközi kommunikáció eszközéül szolgálhat. Ez az ötlet
galaxisszerte számtalan világban egymástól függetlenül
kialakulhatott, mihelyt helyileg felfedezték a csillagászat
elemeit, azt, amit mi az élet tényeinek nevezhetnénk. Ha olyan
szerencsések lennénk. hogy kapcsolatot tudnánk teremteni ezeknek a
másféle lényeknek valamelyikével, akkor, azt hiszem, elképesztően
egzotikusnak és rejtelmesnek találnánk biológiájuk,
pszichológiájuk, szociológiájuk és politikájuk nagy részét, de az a
gyanúm, hogy különösebb nehézség nélkül megértenénk egymást a
csillagászat, a fizika, a kémia és talán a matematika egyszerűbb
kérdéseiben.
Semmiképpen nem várnám azt, hogy e lények agya anatómiailag vagy
pszichológiailag közel álljon a miénkhez, talán még kémiailag sem.
Az ő agyuk más környezetben alakult ki, tehát másféle evolúciós
történetének kell lennie. Elég, ha megnézzük azokat a földi
állatokat, amelyeknek lényegileg különböző szervrendszereik vannak,
máris beláthatjuk, mennyiféle változata lehetséges az agy
fiziológiájának. Ott van például egy afrikai édesvízi hal, a
Mormyrid, amely gyakran él zavaros
vizekben, ahol nehéz vizuálisan felismerni a ragadozókat, a
zsákmányt vagy a nemi partnert. A Mormyrid kifejlesztett egy különleges szervet,
amely elektromos mezőt létesít, aztán ellenőrzi az ezen a mezőn
áthaladó élőlényeket. A hal agyának egész hátsó részét a kisagya
foglalja el, olyan vastag rétegben, ami az emlősök neokortexére
emlékeztet. A miénktől látványosan
különböző agyuk van tehát, ám a legalapvetőbb biológiai értelemben
mégis sokkal közelibb rokonaink, mint bármely intelligens Földön
kívüli lény.
A Földön kívüli lények agyának valószínűleg ugyanúgy több vagy sok
alkotórésze van, amelyek az evolúció során lassan gyülemlettek fel,
mint a miénknek. Az is lehetséges, hogy ugyanúgy még mindig
feszültségek vannak agyi összetevőik között, mint a mi agyunkban,
bár egy hosszú életű, sikeres civilizációnak alighanem az a
jellemzője, hogy képes tartós békét teremteni különféle agyi
alkotórészei között. Majdnem bizonyos, hogy ezek a lények
extraszomatikus úton jelentősen kiterjesztették intelligenciájukat,
intelligens gépek alkalmazásával. De azt hiszem, hogy az ő agyuk és
gépeik, illetve a mi agyunk és gépeink végső soron nagyon jól meg
fogják érteni egymást.
Mérhetetlen lenne mind a gyakorlati haszna,
mind a filozófiai értéke annak, ha egy hosszú üzenetet kaphatnánk
egy nálunk haladottabb civilizációtól. Ám az, hogy milyen nagy
volna ez a haszon, és milyen gyorsan tudnánk megemészteni, az az
üzenet tartalmán múlna, amelyet nehéz volna megbízhatóan
megjósolni. A dolognak legalább egy következménye azonban
világosnak tűnik: ha üzenetet kapnánk egy fejlett civilizációból,
az bebizonyítaná, hogy vannak fejlett
civilizációk, hogy vannak módszerek annak az önpusztításnak az
elkerülésére, amely jelenlegi technológiai serdülőkorunkban erős és
valóságos veszélynek látszik. Így ha kapnánk egy csillagközi
üzenetet, annak nagyon is gyakorlati haszna lenne, olyasmi, amit a
matematikában létezési elméletnek neveznek – ebben az esetben annak
bizonyítása, hogy igenis lehetséges, hogy emberi társadalmak a
fejlett technikával együtt éljenek és virágozzanak. Minden probléma
megoldását hallatlanul megkönnyíti, ha biztosan tudjuk, hogy van rá
megoldás. Ez egyike a sok különös összefüggésnek a másutt létező
intelligens élet és a Földön lévő intelligens élet
között.
Noha nyilvánvalóan inkább a több, mint a kevesebb tudás és
intelligencia látszik az egyetlen kiútnak jelenlegi
nehézségeinkből, és az emberiség számára az egyetlen jelentős
előrelépésnek egy jelentőségteljes (vagy tulajdonképpen bármiféle)
jövő felé, ez a nézet a gyakorlatban nem mindig érvényesül. A
kormányzatok gyakran szem elől tévesztik a rövid távú és hosszú
távú haszon közötti különbséget. A legfontosabb gyakorlati
hasznokat a legvalószínűtlenebb és látszólag minden gyakorlati
jelentőséget nélkülöző tudományos előrelépések hozták. A rádió ma
nemcsak a Földön kívüli intelligencia keresésének első rendű
eszköze, hanem egyben az az eszköz, melynek révén vész- és
szükséghelyzetekre reagálunk, híreket továbbítunk,
telefonbeszélgetéseket közvetítünk, és szórakoztatjuk a világot. Ám
a rádió azért jött létre, mert egy skót fizikus, James Clerk
Maxwell kitalált egy fogalmat, amelyet kiszorítási áramnak nevezett
el, és beillesztette a parciális differenciálegyenleteknek abba a
sorozatába, amelyeket ma Maxwell-egyenletek néven ismerünk.
Lényegében azért vezette be a kiszorítási áram fogalmát, mert
egyenletei esztétikailag mutatósabbak voltak vele, mint
nélküle.
A világmindenség bonyolult és elegáns. A természettől a
legvalószínűtlenebb módokon csikarjuk ki titkait. A társadalmak
természetesen bölcsen óhajtanak eljárni, amikor azt kell
eldönteniük, hogy milyen technológiákat – azaz a természettudomány
miféle alkalmazásait – kell fejleszteni és milyeneket nem. De ha
nem pénzelik az alapkutatást, ha nem támogatják a tudás önmagáért
való gyarapítását, akkor veszedelmesen korlátozottá válnak a
választási lehetőségeink. Elég, ha ezer közül egyetlen fizikus
akad, aki rábotlik valami olyasmire, mint a kiszorítási áram, hogy
mind az ezernek a támogatása pompás befektetésnek bizonyuljon a
társadalom számára. A tudományos alapkutatások erős, előrelátó és
folyamatos elősegítése nélkül abba a helyzetbe jutunk, mint amikor
valaki föleszi a vetőmagot: ezzel ugyan egyetlen télre elhárítja az
éhínséget, de minden reményét elherdálja annak, hogy a következő
télen is életben maradhasson.
Hippói Szent Ágoston egy olyan korszakban, amely bizonyos
szempontokból hasonlított a miénkre, buja és intellektuálisan
gazdag fiatal férfikora után visszavonult az ész és az intellektus
világától, és másoknak is ezt tanácsolta: „Van a kísértésnek egy
másik formája is, amely még inkább veszélyekkel terhes. Ez a
kíváncsiság betegsége... Ez hajszol bennünket arra, hogy
megpróbáljuk fölfedezni a természet titkait, azokat a titkokat,
amelyek meghaladják értelmünket, amelyeknek semmi hasznát nem
vesszük, s amelyek tudására nem volna szabad áhítoznunk... Ebben a
csapdákkal és veszélyekkel teli hatalmas erdőben én visszahúzódtam,
és kivontam magam ezek közül a tövisek közül. Mindazon dolgoknak
kellős közepén, melyek a mindennapi életben szüntelen körülöttem
lebegnek, soha nem vagyok meglepődve egyikükön sem, és soha nem fog
el őszinte vágy, hogy tanulmányozzam őket... Nem álmodom többé a
csillagokról.” Európában Szent Ágoston halálának időpontja, i. sz.
430 jelzi a sötét középkor beköszöntét.
Jacob Bronowski Az ember felemelkedése utolsó fejezetében maga is
elszomorodva vallotta be, hogy „azon veszem magam észre, hogy itt,
Nyugaton, hirtelen valami iszonyatos elbátortalanodás, a tudástól
való visszariadás érzése vesz körül”. Azt hiszem, egyrészt arról
beszélt itt, hogy milyen korlátozott mértékben érti és becsüli meg
a természettudományt és a technikát – amelyek életünket és
civilizációnkat formálták – a nyilvánosság és a politika közössége,
másrészt a jelentéktelen, népi vagy áltudományok, a miszticizmus és
a mágia növekvő népszerűségéről.
A mai Nyugaton (bár Keleten nem) újra feléledt az érdeklődés a
legkülönfélébb homályos, anekdotikus, gyakran bizonyíthatóan téves
tanok iránt, amelyek, ha igazak volnának, minden bizonnyal
érdekesebbé tennék az univerzumot, ha viszont hamisak, akkor olyan
intellektuális felületességről, a rendszeres gondolkodás olyan
hiányáról árulkodnak, és olyan energiapocsékolással járnak együtt,
ami fönnmaradásunkat illetően nem túl ígéretes. Az efféle tanok
közt van az asztrológia (az a nézet, amely szerint sorsunkat
mélységesen befolyásolja az, hogy tőlünk százbillió mérföldre éppen
milyen csillagok kelnek fel, amikor mi egy zárt épületben
megszületünk); a Bermuda-háromszög „rejtélye” (amely sok különféle
változatban azt állítja, hogy Bermuda közelében egy UFO él az
óceánban, amely megeszi a hajókat és a repülőgépeket); általában a
repülő csészealjakról szóló beszámolók; az ősi asztronautákban való
hit; a szellemek fényképezése; a piramidológia (amelybe az a hit is
beletartozik, hogy a borotvám élesebb marad egy kartonpiramisban,
mint egy kocka alakú kartondobozban); a szcientológia (a lelki
kuruzslás egy újabb fajtája); az aurák és a kirli fényképezés; a
gerániumok érzelmi élete és zenei ízlése; a pszichosebészet; a
lapos és üres föld elmélete; a modern próféciák; az evőeszközök
távolból való összegörbítése; az asztrálkivetítések; a
Velikovszki-féle katasztrofizmus; Atlantisz és Mu; a spiritizmus;
továbbá az emberiség Isten vagy istenek általi különleges
teremtésének elmélete (annak a mélységes kapcsolatnak ellenére,
amelyben mind biokémiailag, mind agyfiziológiailag a többi állattal
állunk). Lehetséges, hogy vannak igazságmagvacskák némelyikben ezek
közül a tanok közül, de széles körű elfogadásuk arról tanúskodik,
hogy kiveszett belőlünk az intellektuális szigorúság és a
szkepticizmus, és vágyainkkal szeretnénk helyettesíteni a
kísérleteket. Mindezek, ha szabad ezt a kifejezést használnom,
nagyjában és egészében limbikus és jobb agyféltekés tanítások,
álomjegyzőkönyvek – természetes (itt minden bizonnyal helyénvaló a
szó) és emberi reakciók annak a környezetnek a bonyolultságára,
amelyben élünk. Ám ugyanakkor misztikus, okkult tanok is, amelyek
úgy vannak kieszelve, hogy ne legyenek kitéve a cáfolatnak, és
jellegzetesen ne képezhessék racionális viták tárgyát. Ezzel
szemben a fényes jövő útja szinte bizonyosan a neokortex teljes
körű működésén át vezet – a józan észen át, amelyet persze ötvöz az
intuíció és a limbikus és R-komplexumos alkotórészek hatása, de
mégiscsak józan ész: a világ bátor feldolgozása, abban a
formájában, amilyen valójában.
A kozmikus naptárnak csak a legutolsó napján fejlődtek ki
bolygónkon, a Földön, jelentős intellektuális képességek. A két
agyfélteke koordinált működése az az eszköz, amellyel a természet
fennmaradásunk érdekében ellátott minket. Nem valószínű a
fennmaradásunk, ha nem használjuk ki teljesen, kreatív módon emberi
intelligenciánkat.
„Tudományos civilizáció vagyunk”, jelentette ki Jacob Bronowski.
„Ez olyan civilizációt jelent, amelyben a tudás és a tudás
integritása kulcsfontosságú. A sciencia
csak egy latin szó a tudásra... A tudás a mi sorsunk.”
A SZERZŐRŐL
Carl Sagan, a Cornell Egyetem Csillagászati és
Űrtudományi Tanszékének David Duncan-professzora, valamint
Bolygókutatási Intézetének igazgatója, döntő szerepet játszott a
Mariner, a Viking és a Voyager útjának előkészítésében. Ezért a
munkájáért megkapta a NASA „Egyedülálló Tudományos Teljesítményért”
érmét; a nemzetközi asztronautikai díjat, a Prix Galabert-t; a
NASA-érmet „kiemelkedő társadalmi tevékenységért” (kétszer);
valamint az Amerikai Asztronautikai Társaság John F. Kennedy-díját.
Tudományos kutatásai hozzásegítettek a Vénuszon érvényesülő
üvegházeffektusnak, a Mars porviharainak, a Titán
szénhidrogénködjeinek, az élet eredetének, valamint a Földön kívüli
élet kérdéseinek mélyebb megértéséhez. Dr. Sagan elnöke volt az
Amerikai Asztronautikai Társaság Bolygókutatási Részlegének, az
Amerikai Geofizikai Egyesület Planetológiai Szervezetének, valamint
az Amerikai Természettudományok Fejlődését Elősegítő Egyesület
Asztronómiai Részlegének. Tizenkét éven át szerkesztette a világ
vezető planetológiai folyóiratát, az ICARUS-t. Jelenleg a világ
legnagyobb ilyen jellegű szervezetének, a százezer tagot számláló,
űrkutatással foglalkozó Planetológiai Társaságnak az elnöke,
továbbá Kiemelkedő Természettudományi Vendégelőadó a Kaliforniai
Technológiai Intézet Sugárhajtási Laboratóriumában.
Több mint hatszáz tudományos dolgozatán kívül Carl Sagan szerzője,
társszerzője vagy szerkesztője több mint húsz könyvnek, köztük a
Broca's Brain-nek (Broca agya), a
Comet-nek (Üstökös), a Contact-nak (Kapcsolat) és a
Dragons of Eden-nek (Az Éden
sárkányai), amelyért elnyerte a Pulitzer-díjat, Tőle származik a
Pioneer 10 és 11 plakettjainak és a Voyager 1 és 2 csillagközi
feljegyzéseinek ötlete, vagyis a magunkról szóló üzenet esetleges
Földön kívüli civilizációknak. Az Emmy- és Peabody-díjat nyert
COSMOS című televíziós sorozata a legnépszerűbb sorozat az amerikai
televízió történetében, 60 országban több mint 250 millió ember
látta világszerte. A film ugyancsak COSMOS című könyvváltozata
minden idők legnépszerűbb angol nyelvű ismeretterjesztő könyve
lett.
Az utóbbi években dr. Sagan kollégáival együtt az atomháború hosszú
távon érvényesülő következményeit kutatva felfedezett számos, eddig
nem ismert, az emberi civilizációt és fajt veszélyeztető tényezőt.
Részben ezért a munkájáért kapta az Amerikai Tudósok Szövetsége,
valamint a Fizikusok a Társadalmi Felelősségért közszolgálati
díját, továbbá az Amerikai Fizikusok Társasága „közjót szolgáló
fizikáért” Szilárd Leó-díját. Dr. Sagant kitüntették még a
Felfedezők Klubjának hetvenötödik évfordulójára adott díjával „a
felfedezői szellem fejlesztéséért”, a Joseph Priestley-díjjal „az
emberiség jólétéért végzett kiemelkedő munkásságért”, valamint a
Honda-díjjal „az emberi civilizáció új korszakáért végzett
kutatómunkájáért”.
KÉPALÁÍRÁSOK
1. A gének és agyak információtartalmának evolúciója az élet földi története során. A vastag görbe, amely mellett fekete pontok vannak, az információ bitjeinek számát képviseli a különféle taxonok génjeiben, egyúttal bemutatja keletkezésük hozzávetőleges időpontját is a geológiai bizonyítékok alapján. Mivel bizonyos taxonoknál a DNS mennyisége sejtenként változó, egy-egy adott taxonnál csak a minimális információtartalmat tüntetjük fel (Britten és Davidson alapján, 1969). A szaggatott görbe, amely mellett a fehér karikák állnak, az evolúció közelítő becslése az ezeknek az organizmusoknak az agyában és idegrendszerében lévő információ mennyisége alapján. A kétéltűek és még alacsonyabb rendű állatok agyának információmennyisége az ábra bal szélén túl helyezkedik el. A vírusok genetikus anyagában lévő információ bitjeinek számát is bemutatjuk, bár nincs tisztázva, hogy ezek a vírusok néhány milliárd évvel ezelőtt keletkeztek-e, mert lehetséges, hogy a vírusok funkcióvesztés révén jóval később fejlődtek ki baktériumokból vagy más bonyolult szervezetekből. Ha az ember extraszomatikus információit is fölvennénk, ez messzi túlnyúlna az ábra jobb oldalának alján.
2-3. Szenzoros (érzékelő) és motoros (mozgató) homunkuluszok (Penfield után): a funkciók specializációjának két térképe az agykéregben. A torzított testtájak azt illusztrálják, hogy az agykéreg mennyi figyelmet fordít a test különféle részeire: minél nagyobb az ábrázolt testrész, annál fontosabb. Balra a szomatikus szenzoros terület térképe látható, amely idegi információkat kap az ábrázolt testrészekről; jobbra az agyból a test felé irányuló impulzusok megfelelő térképe. Copyright C 1948 by Scientific American, Inc.
4. Az agytömeg és a testtömeg viszonyának szórásdiagramja főemlősöknél, emlősöknél, madaraknál, halaknál, hüllőknél és dinoszauruszoknál. A diagramot Jerison (1973) művéből vettük át, kiegészítve néhány további ponttal (a dinoszauruszokkal és az ember családjának kihalt tagjaival.).
5. Az előző ábra egyes pontjai közelebbről. A Saurornithoid a szövegben is említett struccszerű dinoszaurusz.
6. Hal, kétéltű, hüllő, madár és emlős agyát összehasonlító sematikus ábrázolások. A cerebellum (kisagy) és a medulla oblongata (nyúltvelő) a hátsóagy részei.
7. A hüllőkomplexum, a limbikus rendszer és a neokortex erősen sematizált ábrázolása az emberi agyban, MacLean után.
8. Nyúl, macska és majom agyának sematikus ábrázolása felülről és oldalnézetből. A sötét, pontozott térség a limbikus rendszer, amely legjobban oldalnézetből látható. A fehér, barázdált területek a neokortexet ábrázolják, amely felülről látható legjobban.
9. Egy vörös algának nevezett apró növény elektronmikroszkópos fényképe (tudományos neve: porphyridium cruentum). Majdnem az egész sejtet betölti a kloroplaszt, ennek az organizmusnak a fotoszintetizáló üzeme. A fénykép huszonháromezerszeres nagyítású, és dr. Elisabeth Gantt készítette a Smithsonian Institute Sugárbiológiai Laboratóriumában.
10-11. Az agy harmadik kamrájában készített két elektronmikroszkópos fényképfelvétel (készítette Richard Steger, Wayne State University). Láthatjuk, amint az apró, hullámzó szálak avagy ciliák a gömb alakú agyfehérjéket továbbítják – olyasféleképpen, ahogy a strandon a tömegben az emberek továbblökik a fejük felett a nagy labdákat.
12. John Germann elképzelése a lycaenops nevű mezozoikumbeli hüllő lehetséges alakjáról. Talán ezek az emlősszerű lények voltak az elsők, amelyekben a limbikus rendszer nagyarányú evolúciója végbement. Az American Museum of Natural History szíves engedélyével.
13. Az emberi agy oldalnézetének sematikus diagramja. Ezen a neokortex uralkodik, mellette a kisebb limbikus rendszer és az agytörzs vagy hátsóagy. Az R-komplexumot az ábra nem mutatja be.
14. Arc, amelyet a beteg almaként jellemzett. (Másképpen: alma, amelyet az orvos arcként írt le.) Teuber után.
15. M. C. Escher: Mozaik 11.
16. Az állatok keze életmódjukhoz alkalmazkodott, és vice versa. A: oposszum; B: fán élő cickány; C: portó; D: pápaszemes maki; E: pávián (amely ezt a végtagot részben kézként, részben lábként használja); F: orangután, ami a kézzel való helyváltoztatásra specializálódott; G: ember, viszonylag hosszú és szembeállítható hüvelykujjal. Forrás: William Howells: Mankind ind the Making; rajzok: Janis Cirulis (Doubleday)
17. Australopithecus gracilis család ötmillió évvel ezelőtt Copyright 1965, 1973 Time, Inc.
18. A kelet-afrikai szavanna az Olduvai-hasadék közelében néhány millió évvel ezelőtt. Jobbra az előtérben három hominida, talán Australopithecus, talán Homo habilis. A háttérben a működő tűzhányó a mai Ngorongoro.
19. Ádám teremtése: Jacopo della Quercia reliefje a bolognai Szent Péter-templom kapuján. Foto: ALINARI.
20. Évát és Ádámot figyelemre méltóan emberi fejű hüllő kísérti meg: Jacopo della Quercia reliefje a bolognai Szent Péter-templom kapuján. Foto: ALINARI.
21. Kiűzetés a paradicsomból: Jacopo della Quercia reliefje a bolognai Szent Péter-templom kapuján. Foto: ALINARI.
22. Az emberi nyelv kifejlődése az emberi evolúció kulcsfontosságú fordulópontja volt. Az írás feltalálása előtt legmagasabb csúcsait, mint itt is, a mesemondó kultúrák képviselték. Foto: Nat Farbman, Life. A Time-Life Picture Agency szíves engedélyével, © Time, Inc.
23. Pleisztocén csúcstalálkozó. Balról jobbra: Homo habilis (nem teljesen restaurált állapotban), Homo erectus, Neander-völgyi ember, cromagnoni ember és Homo sapiens. Foto: Chris Barker. Copyright © Marshall Cavendish Ltd.
24. Washoe Ameslan nyelven egy „kalap” jelét mutatja egy gyapjúsapkára.
25. Washoe az „édes” Ameslan jelét mutatja a nyalókára.
26. Lana a számítógépnél. A feje fölött lévő (a képen fölül már nem látható) fogantyút kell meghúznia ahhoz, hogy a billentyűzetet működésbe hozhassa. A narancslé, víz, banán és csokoládé elosztórekeszei a billentyűzet alján vannak.
27. A diagram azt a logikai fát mutatja, amely néhány kérés kommunikációjához szükséges. A rendszer udvarias és egyben grammatikus: minden kérést „kérlek”-kel kell kezdeni, és ponttal befejezni.
28. Csimpánz hosszú fűszállal, amelyet szerszámként használ, hogy kiszedje vele a termeszeket a fészkükből. Foto: Hugo van Lawick báró. Copyright National Geographic Society.
29. Normális ember jellegzetes EEG-görbéi ébrenlét, alvás és álom közben.
30. Krétakori Protoceratops tojásai a fészkükben. A Mongol Népköztársaságból. Az American Museum of Natural History szíves engedélyével.
31. Tojásból kikelő Protoceratops rekonstrukciója. Az American Museum of Natural History szíves engedélyével.
32. A Saurornithoides nevű kis intelligens dinoszaurusz, amint éppen emlősállatokat fog. Krétakori példányai Kanadából és a Mongol Népköztársaságból kerültek elő.
33. Krétakori táj rekonstrukciója Nyugat-Kanada egyik mocsaras vidékén. Az itt bemutatott dinoszauruszok nagyrészt kétlábúak és növényevők. Amennyire tudjuk, mindezek a formák röviddel később kihaltak.
34. Varanus komodoensis, a komodói sárkány, az indonéziai Komodóból. Az American Museum of Natural History szíves engedélyével.
35. Szent György megöli a sárkányt. Donatello reliefje a firenzei San Michele-templom Chiesa d'Or nevű kapujárói. Foto: ALINARI.
36. Az emberkígyó kísértése, és kiűzetés a paradicsomból. A sixtusi kápolna mennyezetfreskójáról. SCALA NEW YORK / FLORENCE.
37. Olyan emberi agy felülnézete, amelyen agysebészek szétválasztották a két agyféltekét, sikeresen kísérelve meg epileptikus görcsök megszüntetését. A szétválasztás alapvetően a corpus callosum (a kérgestest) átvágása révén ment végbe. Néha a kisebb jelentőségű kapcsolatokat, az elülső és a hippokampális idegpálya-kereszteződéseket is átvágják. Copyright 1967 by Scientific American.
38. A külvilág feltérképezésének sematikus ábrázolása a neokortex két agyféltekéjében (Sperry után). A jobb és bal oldali látómezők rendre a bal és a jobb oldali tarkólebenybe vetítődnek. A test jobb és bal oldalának irányítása hasonlóképpen kereszteződik, ugyanígy nagyrészt a hallás is. A szagok ugyanazon az oldalon kerülnek az agyféltekékbe, ahol az orrlyukak a szaglást végzik.
39. A kísérleti alany csak a jobb oldali látómezejébe villantott szavakat olvassa el és mondja vissza. Még öntudatlanul sem létesít kapcsolatot a jobb és a bal oldali látómezők szavai közt (Sperry után).
40. A „hasadt agyú” páciens, akinek a bal oldali látómezejében mutatnak egy szót, helyesen írja le azt (inkább folyó írással, mintsem nyomtatott betűkkel) eltakart bal kezével. Ám amikor megkérdezik, hogy mit írt le a bal kezével, teljesen helytelen választ (cup) ad (Nebes és Sperry után).
41. A bal agyfélteke viszonylagos ügyetlensége geometriai alakzatok másolásánál (Gazzaniga után).
42. Két Australopithecus robustus. Ezek az állatok alighanem túlnyomóan jobbkezesek lehettek, az Australopithecus gracilis-ek nagyon valószínűen azok voltak. Copyright t 1965, 1973 Time, Inc.
43. Az önmagán töprengő ember: a modern anatómia megalapítójának, Vesaliusnak a rajza. A The New York Academy of Medicine könyvtárának szíves engedélyével.
44. A vadászó-gyűjtögető egyidejűleg becserkészi a vadat, és tanítja a fiát. Ez az életmód, amely évmilliókon át jellemző volt fajunkra, ma már szinte kihalt. Foto: Nat Farbman, Life. A Time-Life Picture Agency szíves engedélyével. Time, Inc.
45. Az emberi agy embrionális fejlődése. A: három héttel a fogamzás után; B: hét hét után; C: négy hónap után; D: újszülött csecsemőnél. Az A és B alatt látható agyak erősen hasonlítanak a halak és a kétéltűek agyára.
46. Példa egy egyszerű számítógépes grafikai műveletre. Mindkét ábra teljes egészében úgy jött létre, hogy körvonalait szabad kézzel, „fényceruzával” felrajzolták egy televíziós képernyőre. A számítógép ezeket tetszőleges nézőszögből szemlélhető perspektivikus rajzokká alakította át – a 46. ábrán a szabadon formált szoboralakzat egyenesen és oldalról, a 47. ábrán szögből látható.
47. A tornyot a ebbe ábrába automatikusan „beleszőtték”, és a szemlélő felé döntötték. Amellett, hogy az eljárás teljes mértékben képes az ábrát forgatni, közelíteni vagy távolítani, a szemlélő kívánhat a „fényceruzával” készült rajzáról ortogonális, perspektivikus vagy szteroszkopikus dinamikus képeket (Marc Levoy WIRE programja, Labo ratory of Computer Graphics, Cornell University).
48. Gudea szobra, aki Lagas neo-sumér kormányzója volt, i. e. 2150 körül. A Gudea köntösét borító ékírás elterjedt volt ebben a korban. Ez volt Ur harmadik dinasztiájának, a tengeri kereskedelemnek, általában a kereskedelem virágzásának és az ismert legrégibb törvénykönyvnek a korszaka – ami mind bensőséges kapcsolatban állt az írástudás elterjedésével. The Metropolitan Museum of Art. Vásárolta a Harris Brisbane Dick Fund, 1959. Engedéllyel reprodukálva.
49. Korai egyiptomi hieroglifák I. Szeszosztrisz egyik karnaki táblájáról. HIRMER FOTOARCHIV MÜNCHEN.
50. Egy mikroszámítógép mikroprocesszor-egysége, egy-egy oldala kb. fél centiméter. Ez az egyetlen szilikonkristály chip-re épített integrált áramkör, kb. ötezer-négyszáz tranzisztort tartalmaz.
51. M. C. Escher: Stars
52. Plakett a Pioneer 10 és 11 űrhajók Fedélzetén. Ezek voltak az emberiség első járművei, amelyek kimerészkedtek a csillagközi térbe. A 15×22,5 cm-es, arannyal galvanizált alumíniumplakettek remélhetőleg könnyen érthető tudományos nyelven, némi információt tartalmaznak az űrhajó építőinek helyzetéről, korszakáról és természetéről. A csillagközi rádióüzenetek információtartalma sokkal gazdagabb lehetne ezeknél a kozmikus óceánba dobott palackokba zárt üzeneteknél.
JEGYZETEK
1 Katona Katalin fordítása
2 Károli Gáspár fordítása
3 Kövendi Dénes fordítása
4 Wilberforce püspök és T. H. Huxley híres viktoriánus kori vitája óta szakadatlan és figyelemre méltóan eredménytelen zárótűz zúdul a darwini-wallace-i eszmékre, gyakorta a vallásos dogmatikusok részéről. Az evolúció tény, melyet a kövületek tanúsága és a modern molekuláris biológia egyaránt bőségesen igazol. A természetes szelekció pedig az evolúció tényének magyarázatára alkotott sikeres elmélet. A természetes szelekció újabb bírálataira, köztük arra a fura nézetre, miszerint az csak tautológia („Azok maradnak fenn, akik fennmaradnak”), roppant udvarias választ ad Gould cikke (1976). Darwin természetesen kora embere volt, és időnként -mint például a Tűzföld lakosaira tett, már idézett megjegyzéseiben – hajlamos volt az európaiakat önelégülten összehasonlítani más népekkel. Valójában a technológia előtti időkben az emberi társadalom sokkal inkább a Kalahári sivatag együttértő, közösségi és kulturált busman vadászó-gyűjtögetőihez hasonlított, mint azokhoz a tűzföldiekhez, akiket Darwin nem teljesen alaptalanul gúnyolt ki. Ám Darwin felismerései – az evolúció létezése, a természetes szelekció mint ennek elsődleges oka, és ezeknek a fogalmaknak a jelentősége az ember természetét illetően – mérföldkövek az emberi vizsgálódások történetében, annál is inkább, mert ezek az eszmék a viktoriánus Angliában makacs ellenállást váltottak ki, mint ahogy, kisebb mértékben, még ma is ellenállást váltanak ki.
5 Babits Mihály fordítása
6 Szabó Lőrinc fordítása
7 A természetes szelekció bizonyos mértékig magát a mutációs rátát is ellenőrzése alatt tartja, mint a „molekuláris olló” példájában. De a mutációs rátának valószínűleg van egy csökkenthetetlen minimuma 1) elegendő genetikai kísérleti anyag létrehozására, amin a természetes szelekció kifejtheti működését; 2) az egyensúly fenntartására – mondjuk – a kozmikus sugarak okozta mutációk és a lehető leghatékonyabb sejtjavító mechanizmusok kőzött.
8 Mellesleg, annak bizonyítékául, hogy milyen nagy befolyásuk van a rajzfilmeknek az amerikai életben, csak próbáljuk meg újraolvasni ezt a bekezdést, de a „patkány” szó helyébe mindenütt az „egér” szót helyettesítve, aztán meglátjuk, milyen hirtelen megnő együttérzésünk a sebészkés alá került és meg nem értett állatka iránt.
9 A testtömeghez viszonyított agytömeg kritériuma alapján a halak közül a cápák a legokosabbak, ami meg is felel ökológiai „fülkéjüknek” – a ragadozóknak okosabbaknak kell lenniük, mint a planktonmajszolóknak. A cápák furcsa módon párhuzamosan fejlődtek a magasabb rendű szárazföldi gerincesek evolúciójával, mind az agy- és a testtömeg növekvő arányában, mind abban, ahogy koordinációs központjaikat agyuk három fő részében kifejlesztették.
10 Sík területen a horizont egyik szélétől a másikig száznyolcvan fokos szöget zár be. A Hold átmérője 0,5 fok. Tudom, hogy láthatok rajta részleteket, mindösszesen talán tizenkét képelemet. Így a szemem feloldóképessége mintegy 0,5/12=0,04 fok. Minden, ami ennél kisebb, túl kicsi ahhoz, hogy lássam. Lelki szemem, akárcsak igazi szemem pillanatnyi látómezeje a jelek szerint mindkét oldalon nagyjából kétfoknyi. Így az a kis szögletes kép, amelyet bármely adott pillanatban láthatok, körülbelül (2/0,04)2=2500 képelemet tartalmaz, ami megfelel a képtávíró pontjainak. Az ilyen pontok összes lehetséges szürke és színes árnyalatának jellemzéséhez képelemenként kb. húsz bitre van szükség. Kis képem leírásához tehát 2500×20, azaz kb. 50 000 bit szükséges. De a kép átfutásához körülbelül tíz másodpercre van szükségem, így érzékleti adataim feldolgozásának üteme valószínűleg nem sokkal gyorsabb másodpercenként 50000/10=5000 bitnél. Összehasonlításként: a Viking űrszonda leszállóegysége kameráinak, amelyeknek szintén 0,04 fok a feloldóképességük, képelemenként csak hat bit áll rendelkezésükre a fényesség jellemzésére, és adataikat csak ötszáz bit/mp sebességgel képesek rádión továbbítani közvetlenül a Földre. Az agy neuronjai mintegy huszonöt watt energiát gerjesztenék, ami éppen csak egy kis izzólámpa bekapcsolásához volna elegendő, míg a Viking leszállóegysége körülbelül ötven watt összenergiával továbbítja a rádióüzeneteket, és látja el összes más funkcióit.
11 Az emlősöknek és a hüllőknek ez alól a viszonylagos szülői törődése alól azonban bőven akadnak kivételek. A nílusi krokodil nőstényei óvatosan szájukba veszik frissen kikelt ivadékaikat, és beviszik őket az aránylag biztonságos folyóvízbe; a Serengeti hím oroszlánjai viszont, amikor átveszik az uralmat az oroszláncsalád felett, megölik az összes többi kölyköt. Egészében véve azonban az emlősök meglepően nagyobb mértékű szülői gondoskodást tanúsítanak, mint a hüllők. A különbség százmillió évvel ezelőtt még elképesztőbb lehetett.
12 Az ízeltlábúak (arthropoda) feje és teste rövid ideig egymás nélkül is jól funkcionál. A nőstény imádkozó sáska gyakran azzal válaszol a komoly udvarlásra, hogy megeszi udvarlójának a fejét. Ezt az emberek közt barátságtalan gesztusnak tekintenék, a rovaroknál azonban más a helyzet: az agy kiirtása megszünteti a szexuális gátlásokat, és a hím megmaradt részét párosodásra ösztönzi. Utána a nőstény befejezi szertartásos étkezését; no persze egyedül ebédel. Ezt talán felfoghatjuk úgy is, mint a túlzott szexuális elfojtás veszélyeire intő példázatot.
13 Csakugyan egész sor bizonyíték utal a vérellátás és az intellektuális képességek közötti kapcsolatra. Régóta tudjuk, hogy az oxigéntől néhány percig megfosztott betegek tartós és súlyos szellemi károsodást szenvedhetnek. A hűdések megelőzésére végzett műtétek, melyek során a nyaki ütőérből eltávolítják az elzáró véralvadékot, váratlan haszonnal járnak: egy idevágó tanulmány szerint hat héttel az ilyen műtétek után a páciensek intelligenciahányadosa (IQ) átlagosan tizennyolc ponttal növekedett, ami igen jelentős javulás. És spekuláltak már azon is, hogy nem növelné-e a csecsemők intelligenciáját, ha túlnyomásos oxigénbe merítenék őket.
14 Jánosy István fordítása
15 Somlyó György fordítása
16 A modern rakétatechnológia és űrkutatás mérhetetlen sokat köszönhet dr. Robert Goddardnak, aki évtizedek lelkes és magányos kutatásai során szinte egy szál egyedül fejlesztette ki a modern rakéta lényegében valamennyi fontos oldalát. Goddardnak a téma iránti érdeklődése egy mágikus pillanatból fakadt. 1899 őszén, amikor Goddard utolsó éves New England-i középiskolás volt, felmászott egy cseresznyefára, és miközben tétlenül bámulta a földet maga alatt, üdvözítő látomása támadt egy olyan járműről, amely embereket vinne a Mars bolygóra. Elhatározta, hogy ennek a feladatnak fogja szentelni magát. Pontosan egy év múlva újra felmászott ugyanarra a fára, és attól fogva élete hátralévő részében minden év október 19-én különleges figyelmet szentelt arra, hogy visszaemlékezzen arra a pillanatra. Lehet az véletlen, hogy a bolygóközi utazásnak ez a látomása, amely közvetlenül a történelmi beteljesüléséhez vezetett, egy fa ágai között csillant föl?
17 Istennek a kígyóra mondott ítélete az, hogy mostantól fogva „a te hasadon járj” – ami arra utal, hogy előzőleg a hüllőknek másféle mozgásformáik voltak a helyváltoztatásra. Ez természetesen hajszálpontosan igaz; a kígyók sárkányra emlékeztető négylábú ősökből fejlődtek ki. Sok kígyó máig megőrizte ősei lábainak anatómiai maradványait.
18 A kérubim többes szám, a Genézis 3:24 pedig egyetlen tüzes kardról beszél. Tüzes kardokból valószínűleg kicsi volt a készlet.
19 Mármint Nyugaton. Természetesen más emberi kultúráknak is vannak mély felismerésekről tanúskodó mítoszaik az emberiség eredetéről.
20 A fölemelt, nyitott jobb kezet néha a jóakarat „egyetemes” szimbólumának tartják. Mindenesetre széles skálán megtalálható, a pretoriánus gárdától a sziú harcosokig. Mivel az emberi történelemben azok, akik fegyvert használtak, jellegzetesen férfiak voltak, ennek jellegzetesen férfiüdvözlésnek kell lennie, és az is. Egyebek közt a Pioneer 10 űrhajó fedélzetén – az első emberi alkotáson, amely elhagyta a naprendszert – ezért helyeztek el egy plakettet, amely többek közt egy meztelen férfit és nőt is ábrázolt, a férfit üdvözlésre emelt, nyitott tenyérrel (1. 52. ábra). A kozmikus kapcsolat című könyvemben az üzenet leghomályosabb részeként jellemeztem a plaketten ábrázolt embereket. Mindazonáltal kíváncsi lennék, ki tudnák-e következtetni a férfi gesztusának jelentőségét tőlünk nagyon különböző biológiájú lények.
21 A más állatokkal való kommunikáció megértésével vagy megvalósításával kapcsolatos nehézségeink talán abból fakadnak, hogy vonakodunk a világ felfogásának számunkra ismeretlen módjait megérteni. A delfinek és a bálnák például, akik környezetüket egy bonyolult szonáros visszhanglokációs technikával érzékelik, egymással is csettintések gazdag és bonyolult készlete révén kommunikálnak, amelyet eddig az emberek hiába próbáltak megérteni. Egy ötletes elképzelés szerint, melynek vizsgálata még folyamatban van, a delfin és delfin közötti kommunikáció azoknak a szonáros visszhangoknak a felidézésével jár, amelyek a leírandó tárgyakat jellemzik. E szerint a nézet szerint a delfin nem „mond” egy árva szót sem a „cápáról”, hanem egy sor csettintést bocsát ki magából, amelyek annak a visszaverődéses hangspektrumnak felelnek meg, amelyet a másik delfin akkor kapna, ha a maga delfin-szonáros üzemmódjában hanghullámokat sugározna egy cápára. A delfin és delfin közötti kommunikáció e szerint a nézet szerint alapvetően egyfajta hallási ononiatopoeia, egy hangfrekvenciás képeket bemutató ábra – ebben az esetben egy cápa karikatúrája. Könnyen el lehet képzelni egy ilyen nyelvnek a konkrét fogalmakról az absztrakt gondolatokra való kiterjesztését valamiféle auditív rébuszok alkalmazása révén – mind a kettő analóg lenne az írott emberi nyelvek mezopotámiai és egyiptomi fejlődésével. Akkor pedig az is lehetséges lenne, hogy a delfinek tapasztalataik helyett a képzeletükből alkossanak rendkívüli hallási képeket.
22 Magyarul mind a „language”, a szellemi és irodalmi értelemben vett „nyelv”, mind a szájunkban lévő beszédszerv, a nyelv ugyanaz a szó. A ford.
23 Egészen a legutóbbi időkig azt hitték, hogy az embernek a közönséges szomatikus sejtjeiben negyvennyolc kromoszómája van. Ma már tudjuk, hogy a helyes szám negyvenhat. A csimpánznak azonban minden jel szerint csakugyan negyvennyolc kromoszómája van, ebben az esetben pedig a csimpánz és az ember életképes kereszteződése mindenképpen csak igen ritkán jöhet létre.
24 Révbíró Tamás fordítása
25 Vörösmarty Mihály fordítása
26 Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
27 Az elektroencefalográfiát (EEG) Hans Berger német pszichológus találta fel, akit a dologban a jelek szerint főleg a telepátia érdekelt. Csakugyan fel is lehet használni egyfajta radiótelepátiára: az emberek képesek akaratlagosan ki- és bekapcsolni bizonyos agyhullámaikat – például az alfa-ritmust –, bár ehhez némi gyakorlás szükséges. Ha efféle gyakorlattal és némi képzettséggel rendelkező személyt elektroencefalográfhoz és rádióadóhoz kapcsolnak, elvben meglehetősen komplex üzeneteket képes egyfajta alfa-hullámos morzéval továbbítani, pusztán azzal, hogy a megfelelő módon gondol rájuk. Lehetséges, hogy ennek a módszernek némi gyakorlati haszna is lehetne, lehetővé tehetné például súlyos agyvérzés miatt megbénult betegek számára a kommunikációt. Történeti okokból az álom nélküli alvást „lassú hullámú alvásnak”, az álomállapotot pedig „paradox alvásnak” hívják.
28 Robert Bakker, a Harvard Egyetem paleontológusa fölvetette, hogy legalábbis egyes dinoszauruszok jelentős mértékben meleg vérűek voltak, ám még akkor is valószínűnek látszik, hogy nem voltak olyan érzéketlenek az éjjelinappali hőmérsékletváltozásra, mint az emlősök, és éjszaka lényegesen lelassultak.
29 Azonban a paleontológia legújabb eredményei számos régi elképzelést megcáfoltak. A kövületmaradványokból egy fokozatos fejlődés rajzolódik ki a dinoszauruszok evolúciójában a hüllő ősöktől a madár leszármazottakig. A tollas dinoszaurusz-leletek és az állatok mozgására és viselkedésére utaló egyéb bizonyítékok azt mutatják, hogy a mezooikum végére nemcsak állandó testhőmérsékletű fajok jelentek meg, de a „madárszerű” viselkedésformák is kialakultak. (E)
30 Mellesleg a madarak a dinoszauruszok legfontosabb élő leszármazottai.
31 A napjainkban legelfogadottabb elmélet szerint a kréta-végi tömeges kipusztulást egy meteorbecsapódás és annak globális következményei okozták. Az elmélet egyik legerősebb bizonyítéka az a Yucatan-félsziget mellett a tengerfenéken felfedezett hatalmas krátermaradvány, amelynek korát éppen a mezozoikum végére datálják. A Földi élet történetét egyébként a legújabb kutatások alapján több alkalommal is különböző „katasztrófák” terelték az addigiaktól gyökeresen eltérő új mederbe. (E)
32 A Nagy- Szunda-szigeteken – közelebbről Jáván- találta meg E. Dubois 1891-ben a majdnem ezer köbcentiméteres belső koponyatérfogatú Homo erectus első példányát. Furcsa módon a pekingi ember – a Homo erectus, melynek maradványai világos kapcsolatban állnak a tűz használatával – első reprezentatív koponyáját Kína Hszincsiang tartományában éppen egy Sárkányok hegyének nevezett helyen találta meg 1929 végén Pej Ven-csung.
33 E bekezdés megírása óta rájöttem, hogy már Darwin felvetett egy hasonló gondolatot: „Nem gyaníthatjuk-e, hogy a gyermekek homályos, de nagyon is valóságos félelmei, amelyek teljesen függetlenek a tapasztalattól, ősi, vad korok valódi veszélyeinek és sötét babonáinak öröklött hatásai? Ez teljesen összeegyeztethető volna azzal, amit azoknak az előzőleg jól kialakult jegyeknek az útadásáról tudunk, amelyek az élet korai szakaszában megjelennek, majd utána eltűnnek” – mint például a kopoltyúnyílások az emberi embrión.
34 Arany János fordításai
35 A marihuánáról gyakran írják, hogy javítja élvezetünket és képességeinket a zenében, a táncban, a képzőmüvészetben. az alakés jelfelismerésben, továbbá fokozza a nem verbális kommunikáció iránti érzékenységünket. Legjobb tudomásom szerint arról soha senki nem számolt be. hogy javítaná képességünket Ludwig Wittgenstein vagy lmmanuel Kant olvasásában és megértésében. hidak teherbírásának megtervezésében vagy Laplace-transzformációk kiszámításában. A kísérleti alanynak gyakran még az is nehezére esik, hogy gondolatait összefüggően írja le. Vajon nem arról van-e szó, hogy a kannabinolok (a marihuána aktív hatóanyagai) nem fokoznak semmit, hanem egyszerűen elnyomják a bal agyféltekét, és így lehetővé teszik, hogy „a csillagok előbukkanjanak”. Alighanem ez lehet számos keleti vallás meditatív állapotainak is a célja.
36 Kíváncsi lennék, vajon van-e jelentősége annak a lénynek, hogy a latin, a germán és a szláv nyelveket például balról jobb felé írják, míg a semita nyelveket jobbról bal felé. A régi görögök írása a busztrofedon rendszert követte („ahogyan az ökör szánt”). egyik sorban balról jobbra, a másik sorban jobbról balra haladt.
37 Egészen másfajta körülményekről árulkodik egy másik sarkos verbális ellentétpár: a black és a white, a fekete és a fehér. Az olyasféle angol kifejezések ellenére, mint „annyira különböző, mint a fehér meg a fekete”, a két szó, úgy látszik, egy tőről fakad. A fekete az angolszász blaece, a fehér pedig az angolszász blac szóból származik, utóbbinak még ma is aktívak az olyan származékai, mint a blanch, blank, bleak (fakó, üres, komor) és a francia blanc. Mind a fehérnek, mind a feketének közös tulajdonságuk, hogy színtelenek. Arthur király szótárírója igen jó megfigyelőnek mutatkozott, amikor mindkettőre ugyanazt a szót alkalmazta.
38 Úgy tűnik, eddig mindössze két balkezes amerikai elnök volt: Harry Truman és Gerald Ford. Nem vagyok benne biztos, vajon ez összeegyeztethető-e vagy sem a felvetett (gyenge) korrelációval a jobb- és balkezesség, valamint az agyféltekék funkciója között. A balkezesek kreatív zsenialitásának alighanem Leonardo da Vinci a legmegvilágítóbb példája.
39 Vagy a „lefelé” jelzésére a felvonók irányjelző lámpáiban. Fán élő őseinknek „lefelé” nagyon keltett vigyázniuk.
40 A pigmeusok védelmében talán meg kell jegyeznem, hogy egy barátom, aki hosszabb időt töltött közöttük, azt meséli, hogy az olyan tevékenységekre, mint az emlősök és halak türelmes becserkészése és vadászata, marihuánarészegséggel készítik elő magukat, ami segít legalább törhetővé tenni a hosszú várakozásokat, amelyek minden más, a komodói sárkánynál fejlettebb lényt halálra untatnának. Mint mondta, a ganja (indiai kender) az egyetlen termesztett növényük. Groteszk érdekesség volna, ha az emberi történelemben általánosan a marihuána művelése vezetett volna a földművelés feltalálására, s ezzel a civilizációhoz. (A marihuánától részeg pigmeusnak, aki egy teljes órán át áll türelmesen a főletelt halászszigonyával, komoly paródiái azok a sörrel teleszívott puskások, akik vörös takarók védő-álcázó öltözetében a környék erdeiben botorkálva minden Hálaadás napján rettegésben tartják az amerikai kertvárosokat.)
41 Akit nem látunk, arról megfeledkezünk, de az out of mind azt is jelenti, hogy „elment az esze”. A ford.
42 Sőt a XXI. századra a játékipar vált a valós világ vizuális- és fizikai számítógépes modellezésének egyik hajtómotorjává. Az XBox-ok és PlayStation-ök korában mulatságos akár csak 15-20 évvel korábbi véleményeket olvasni az számítástechnika új „csodáiról”. (E)
43 Tacitus római történész szerint az egyiptomiak azt állították, hogy ők tanították meg az ábécére a föníciaiakat, „akik a tengerek urai lévén. bevezették azt Görögországba, így nekik tulajdonították annak felfedezését, amit csak kölcsönvettek”. A legenda szerint az ábécé Türosz hercegével, Kadmosszal érkezett Görögországba, aki húgát, Európát kereste, akit az istenek királya. Zeusz bikának álcázva megszöktetett, és Kréta szigetére vitt. Hogy megoltalmazza Európát azok elől, akik vissza akarnák tőle rabolni. Zeusz egy bronzrobotot csináltatott, amely döngő léptekkel őrködött Kréta felett, és a közeledő idegen hajókat vagy elkergette vagy elsüllyesztette. Kadmosz viszont másutt tartózkodott: hiába kereste húgait Görögországban, és közben összes harcosát felfaltat egy sárkáni. Miután megölte a sárkányt, Athéné istennő utasítására egy felszántott mező barázdáiba elvetette a sárkány fogait. Minden sárkányfogból egy harcos nőtt ki, így aztán Kadmosz és harcosai megalapították Thébát, az első civilizált görög várost, amely ugyanazt a nevet viselte, mint az ősi Egyiptom két fővárosának egyike. Különös dolog, hogy egyazon legendás beszámolóban találkozunk az írás feltalálásával, a görög civilizáció megalapításával, a mesterséges intelligencia első említésével, valamint az emberek és a sárkányok közötti örökös háborúval.
44 Kövendi Dénes fordítása
45 Vas István fordítása