MÁSODIK KÖNYV

 

HORNBLOWER KAPITÁNY A FÖLDKÖZI-TENGEREN

 

I. FEJEZET

 

Újoncok

 

Hornblower kapitány éppen a foltos kefelevonatot olvasta, amelyet az imént küldtek át a nyomdából.

»Minden igaz hazafinak!« – olvasta. – »Tengerészek, honfitársak, ifjak és férfiak, akik harcolni akarnak a szabadságért és becsületre akarják tanítani a korzikai zsarnokot, hogy megbánja azt az órát, amikor maga ellen idézte a Brit-szigetek haragját! Őfelsége hetvennégyágyús sorhajója a Southerland, jelenleg Plymouthban állomásozik és legénységét még néhány jelentkezővel egészítheti ki. Horaito Hornblower kapitány nemrégen tért vissza csendes-óceáni útjáról, ahol fregattja, a harminchat ágyús Lydia párviadalban elsüllyesztette a kétágyúsoros és több mint kétszer olyan erős Natividad spanyol sorhajót. A Lydia tisztjei, altisztjei és legénysége az utolsó szálig követték Hornblower kapitányt új hajójára. Melyik igazi hazafi, melyik igazi oroszlánszív Állhat ellent a felhívásnak, hogy csatlakozzék ezekhez a hősökhöz és megossza velük a reájuk váró, jövendő dicsőséget? Ki akarja megtanítani Monsieur Jean Crapaud-t, hogy a tenger Nagy-Britanniáé és egyetlen békaevő francia sem dughatja oda az ábrázatát? Ki ne vágyódna a kalapravaló arany Louis d'or jutalomdíjra? Minden este muzsika és tánc, bőséges élelem, a legjobb marhahús, a legjobb kenyér és grog minden délben, hétköznap és vasárnap egyaránt és mindezeken kívül Ő legkegyelmesebb felsége, György királyunk még zsoldot is juttat hűséges katonáinak! A felhívás mellett tartózkodik Őfelsége sorhajójának, a Southerland-nek egyik tisztje is, aki szívesen besorozza azokat, akik dicsőségre és fényes haditettekre szomjaznak!«

Hornblower kapitány alig tudott erőt venni csüggedésén, miközben végigolvasta a kefelevonatot. Minden városkában tucatszámra kiáltottak a falakról ilyen felhívások. Nagyon valószínűtlen, hogy ezzel a módszerrel önkéntes újoncokat tudjon szerezni egy unalmas sorhajóra, amikor mellette közölték hasonló felhívásaikat nála sokkal ismertebb nevű fregatt-kapitányok, akik hivatkozhattak a régebbi útjaikon nyert jutalom díjaikra is. Ha kiküldi négy tisztjét, mindegyiket hat-hat ember kíséretében a déli városokba, hogy gyűjtsenek újoncokat ennek a felhívásnak a segítségével, annyit jelent, hogy fel kell áldoznia minden pénzét, amit utolsó útján szerzett éspedig minden valószínűség szerint eredménytelenül.

De annyi bizonyos, hogy valamit tennie kell. A Lydiáról kétszáz jól kiképzett tengerészt hozott magával (a felhívás természetesen egy szóval sem árulta el, hogy ezeket az embereket erőszakkal szállították át a Southerlandre és kétévi szolgálat után annyit sem engedtek meg nekik, hogy Anglia földjére tegyék a lábukat), de kiegészítésül feltétlenül szüksége van még ötven főnyi képzett tengerészre és legalább kétszáz főnyi, különböző célokra beosztott legénységre. Ha nem sikerül kiegészítenie legénységét, akkor elveszíti a hajó parancsnokságát és élete végéig félfizetésen – napi nyolc shilling – tengődhet. Nem tudta, vajon mennyire áll kegyben az admiralitásnál és így egészen természetes, ha aggódott az állása miatt.

Aggodalmában és bosszúságában dühösen káromkodott, miközben ceruzájával idegesen dobolt a kefelevonaton. De azért vigyázott, hogy tompítsa a hangját, nehogy felzavarja a szomszédos szobában, a bezárt kettős ajtó mögött alvó Mariát. Maria úgy érezte, hogy áldott állapotban van (bár egyelőre még nem tudta bizonyosan). Hornblower torkig jóllakott már a felesége iránti állandó figyelmességgel és gyöngédséggel. Ingerültség fogta el, ha csak eszébe is jutott a felesége, gyűlölte a szárazföldet, az újoncverbuválást, a nyomott levegőjű nappali szobát, teljes függetlenségének elveszítését, amit annyira élvezett legutóbbi útjának hosszú hónapjai alatt. Idegesen felkapta a kalapját és halkan kilopódzott a szobából. A nyomdászinas sapkájával a kezében várakozott odalenn a hallban. Hornblower sietve adta vissza a kefelevonatot és megadta rendelését. Azután kisietett a zajos utcára.

A Halfpenny Gate Bridge vámszedője egy pillantást vetett egyenruhájára és fizetség nélkül engedte át. A dereglyék mellett sorakozó révészek pedig már ismerték és tudták, hogy a Southerland kapitánya –, tudták, hogy tisztességes fizetségre számíthatnak, ha odaeveznek vele hajójához, a Hamoaze-on. Egypárevezős csónakba ült. Határozottan jólesett, hogy egy szót sem kellett szólnia a kormányos révésznek, máris megindult vele a sűrűn horgonyzó hajók között. A révész már éppen mondani akart valamit utasának, de amikor észrevette sötéten összeráncolt homlokát, rosszkedvű pillantását, hirtelen meggondolta a dolgot és csak a torkát köszörülte. Hornblower, bár rá sem nézett a révészre, mégis megsejtette ezt a kis közjátékot és Isten tudja miért, jobbkedvre derült tőle. Látta a barna karon megfeszülő izmokat, miközben a révész ugyancsak dolgozott evezőjével. Csuklóján tetoválás. Balfülében vékony aranykarika. Bizonyosan tengerész volt, mielőtt révésznek csapott volna fel. Bár magával vihetné a Southerland fedélzetére. Ha legalább néhány tucat megbízható tengerésszel gyarapíthatná legénységét, mindjárt nyugodtabb volna. De ennek az embernek bizonyára írása van arról, hogy nem sorozható be tengerésznek, különben nem tudná gyakorolni hivatását ezen a helyen, ahol a brit flottának legalább negyedrésze vadászott állandóan emberekre.

Az élemiszeres kikötő és a dokk csakúgy nyüzsgött az emberektől, amikor elhaladtak előtte, ezek is valamennyien erős, izmos, edzett férfiak, legalább a fele kiképzett tengerész. Hornblower vágyakozó pillantásokat vetett rájuk, de éppen úgy átérezte tehetetlenségét, mint a macska, amikor az üvegedényben úszkáló aranyhalakra sóvárog. Lassan suhant el mellettük a part. Végre megpillantotta a Southerlandet, mozdulatlanul horgonyozva és többé le sem vette róla tekintetét. Megint érezte lelkében a hajója iránt az eredendő ellenszenvet és ugyanakkor a büszkeséget is, hogy íme, ez a nagy hajó most már az ő kizárólagos parancsnoksága alatt áll. Még mindig nem tudta megszokni a hajó kerek orrát, hiszen a brit flotta minden hajójának már régóta hegyes orrot ácsoltak. Formája elárulta egész történetét, amint Hornblower minden alkalommal megállapította, építői sok minden lehetséges előnyről lemondtak, hogy a hajó minél kevésbé legyen mélyjáratú. Minden, ami a hajón volt –, kivéve angol gyártmányú alacsonyabb árbocait – hollandus származását bizonyította. Ezt a hajót valamikor arra szánták, hogy a sekély hollandi partvidéket járja. Csakugyan, a Southerland valamikor Fendracht néven hollandus hajó volt. Texel foglalta el és most, miután tatarozták és újra felfegyverezték, a brit hadiflotta egyik legcsúnyább, legesetlenebb kétágyúsoros hajója lett. És az is bizonyos, hogy ez a hajó, különösen ha a személyzete sem megfelelő, nem engedelmeskedik olyan könnyen a vitorláknak és ennélfogva kevésbé védekezhet az időjárás szeszélyei ellen.

Mialatt egyre közelebb értek a hajóhoz a táncoló hullámok hátán, Hornblower folytatta elégedetlen megfigyeléseit. A hajót frissen festették, de annyira takarékoskodva, amennyire csak lehetett –, az unalmas sárga és fekete színt nem derítette fel semmi fehérség vagy aranyozás. Jómódú kapitány és első tiszt saját pénzükből pótolták volna a hiányokat és nem sajnáltak volna tőle egy kevés aranyozást, de Hornblowernek nem volt pénze ilyesmire, még kevésbé Bushnak, aki, mint tudta, édesanyját és négy leánytestvérét tartotta el fizetéséből – bár talán jövőjük is részben a Southerland külső megjelenésétől függött. És azt is tudta, hogy más kapitány talán nagyobb bőkezűséget erőszakolt vagy csalt volna ki a hatóságoktól. De hiába, neki ilyesmihez nem volt tehetsége. Nem tudott hízelegni. Nem a lelkiismerete tartotta vissza, hanem a büszkesége.

Már észrevették a hajó fedélzetén. Hallotta a sípjelzéseket, emberei már készülődtek méltó fogadására. Csak hadd várjanak még egy kicsit, ma nem siet. A Southerland, most, amikor még nem halmozták fel raktáraiban az elvinni való élelmiszert és muníciót, magasan állt ki a vízből, széles csíkban látszott a hajó testének rézverete. Hála Istennek, a rézveret vadonatúj. Valószínű, hogy a csúf, vén hajó kedvező széllel nagy sebességet tud kifejteni. Mialatt figyelmesen nézte minden részletét, egyre csak arra gondolt, hogyan tudná elérni ezzel a hajóval a lehetséges legjobb teljesítményt. Huszonkét esztendei gyakorlat segítette számvetésében. Tisztán látta, miféle erőknek együttes hatása szabja meg a hajó gyorsaságát: a szél nyomása a vitorlákra, a kormánylapát kiegyenlítő kezelése, a hajótest laterális ellenállása, a súrlódás, a hajó orrának csapódó hullámok. Már tisztán látta, hogyan kell kifeszíteni a vitorlákat, hogyan kell felszerelnie a kötélzetet. De a következő pillanatban elkeseredetten eszmélt rá, hogy egyelőre nincsen elegendő legénysége és ha rövidesen nem talál megfelelő embereket, úgysem veheti hasznát ezeknek a terveknek.

– Siessünk – szólt rá hirtelen a révészre, aki ismét teljes erejével evezett.

A csónak már meg is fordult a hajó fara alatt – a révészek nagyon jól tudták, hogyan kell egészen közelsiklani a hadihajókhoz – és Hornblowernek innen szabad kilátása nyílt a hátsó galéria felé. Hornblower szemében ez volt a hajó legsikerültebb része. Örült, hogy ezt nem rontották el a dokkban, mikor a hajót átépítették, amint nem egy sorhajóval megtették. Erről a galériáról élvezheti majd a tengert, a napot és a szelet, teljes magányban és elkülönítettségben, amit a fedélzeten sohasem szerezhetne meg magának. Még tornagyakorlatait is elvégezheti itt, távol embereinek kíváncsi pillantásától, mert szerencsére teljes tizennyolc lábnyi szabad tér állt rendelkezésére. Legfeljebb kissé meg kell hajolnia az alacsony tető alatt. Hornblower kimondhatatlanul vágyódott arra az időre, amikor ismét a nyílt tengeren jár hajójával, távol a szárazföldnek minden kínzó, nyugtalanító gondjától, a galéria csendes magányában. Igen, itt végre majd megnyugvást talál. De ha nem toboroz elegendő legénységet, akkor az idők végtelenségéig le kell mondania erről az áldott boldogságról. Rövidesen össze kell gyűjtenie az embereket.

Zsebébe nyúlt, ezüstpénzzel fizette ki a révészt. Bár nem volt éppen bővében az ezüstpénznek, mégis, gőgjében mindig túlfizette a révészeket, mert tudta, hogy a többi sorhajókapitány is ugyanezt teszi.

– Köszönöm, sir! Köszönöm – hálálkodott a révész.

Hornblower sietve kapaszkodott fel a kötélhágcsón. A fedélzeten fülhasítóan szóltak a hajósaltisztek sípjai, a tengerészek fegyveres díszőrséget álltak, a matrózok mereven tisztelegve sorakoztak. Gray, a kapitány mellé szolgálattételre beosztott altiszt – hadnagyok nem teljesítettek őrszolgálatot kikötőben – állt őrségben éppen és abban a pillanatban tisztelgett, amikor Hornblower felbukkant a hátsó fedélzeten. Hornblower nem ereszkedett le odáig, hogy megszólítsa, bár Gray a kedvencei közé tartozott; még mindig őrködött azon, hogy fölösleges fecsegésével ne ártson a tekintélyének. Ehelyett némán nézett körül.

A hajó fedélzetén nagy összevisszaság uralkodott, az emberek éppen a kötélzet felszerelésén dolgoztak, de Hornblower nagyon jól látta, hogy a látszólagos összevisszaság tulajdonképpen a legnagyobb rendet takarja. A hatalmas kötéltekercsek, a vitorlavarrók csoportja, az árbocokon dolgozók mind pontosan és fegyelmezetten meghatározott terv szerint végezték munkájukat. Meghozták gyümölcseiket a tiszteknek kiadott szigorú parancsai. Amikor a Lydia legénysége értesült, hogy egyenesen átszállítják őket a Southerland fedélzetére, anélkül, hogy a szárazföldre tehetnék lábukat, csaknem fellázadtak. De most már ismét fegyelmezetten engedelmeskedtek a parancsoknak.

– A hajóprofósz jelentést óhajt tenni, sir – szólalt meg Gray.

– Tessék! – bólintott Hornblower.

A hajóprofósz kötelessége, a tisztek közül, hogy ügyeljen a fegyelemre. Price új ember volt a hajón. Hornblower csakis arra következtethetett, hogy fegyelmi vétségeket akart jelenteni és keservesen felsóhajtott, míg arcára a könyörtelen keménység álarcát vette fel. Talán ostorozásra kerül a sor és gyűlölte a vér és a kín látását. De ilyen esetben, mikor a legénység a pihenő közben kissé megfeledkezett a fegyelemről, nem szabad visszariadni az ostorozástól –, szükség esetén szíjjal kell hasítani a fegyelembontó hátán.

Price már jött is a parancsnoki hídon keresztül, a legfurcsább menet élén. Harminc ember lépkedett párosával a háta mögött, valamennyi hozzábilincselve szomszédjához, kivéve a két utolsót, akiknek viszont a bokáját láncolták meg. Csaknem valamennyiről rongyokban lógott a ruha és ez sehogy sem felelt meg a hajó szabályzatának. Legtöbbnek a bőre keresztülvillant a rongyokon. Barna, fekete, szőke és ősz, torzonborz szakálluk egészen elvadult és amelyik nem kopaszodott még meg, kusza és rendetlen hajfürtök hulltak a nyakába. A két hajóskáplár zárta be a menetet.

– Állj! – vezényelt Price.

A menet csoszogva megállt. Az emberek makacs rosszkedvvel néztek le a fedélzetre.

– Mi ez? – kérdezte Hornblower élesen.

– Újoncok, sir – jelentette Price. – Ma reggel hozták őket.

– Honnan? – kérdezte még mindig hitetlenül Hornblower.

– Az exeteri esküdtszék elől – felelt Price és hosszú listát szedett elő. – Négy közülük vadorzó. Egyik vándormuzsikus, Wailest, ezt a bőrnadrágosat birkalopásért ítélték el. Az a feketeruhás bigámiát követett el, előzőleg egy sörfőzdében dolgozott. A többi nagyrészt zsebtolvaj, kivéve az első kettőt, azok gyújtogatók és a hátsó kettőt, akiket megvasaltattam, azokat betöréses lopásért ítélték el.

– Hm-hm – köszörülte torkát Hornblower, mert egyelőre egyetlen szót sem tudott szólni. Az újoncok pislogva nézték, némelyik reménykedve, némelyik gyűlölettel, némelyik közönyösen. Inkább választották a szolgálatot, mint a kivégzést, fegyházat, száműzetést. Hosszú hónapok a börtönben, tárgyalásra várakozva, lezüllesztették a külsejüket. Kitűnő gyarapodás minden esetre hajója legénységének, gondolta Hornblower keserűen –, örök lázadók, makacs bujkálók és gyáva, féleszű parasztok. Valamennyi félt, rettegett, konok elszántsággal és gyűlölettel várta sorsának új alakulását. Érdemes volna megkísérelni, hogy megnyerje ragaszkodásukat. Pillanatnyi villámgyors gondolkodás után, természetes emberségessége diktálta, hogyan viselkedjék ezekkel a szerencsétlenekkel szemben.

– Miért vannak még mindig megbilincselve? – kérdezte olyan hangosan, hogy valamennyien hallhatták.

– Bocsánatot kérek, sir – mentegetődzött Price. – Nem mertem leszedni bilincseiket, külön utasítás nélkül, mert tudtam, honnan jöttek és hogy kerültek ide.

– Ennek semmi köze a dologhoz! – szólt Hornblower szigorúan. – Most már a királyi haditengerészet tagjai. Nem tűrök megbilincselt embert az én hajómon, hacsak velem szemben nem adott okot a büntetésre.

Hornblower most már nem az újoncok felé nézett, hanem egyenesen a hajóprofószhoz intézte szavait –, tudta, hogy így sokkal hatásosabb, bár szíve mélyéből megvetette magát, amiért ilyen fogásokat használt.

– Nem óhajtom, hogy a jövőben az újoncok a hajóprofósz fennhatósága alá kerüljenek – folytatta kimelegedve. – Becsületes feladatot vállaltak valamennyien és becsületes jövő előtt állnak. Többé ilyesmi meg ne történjék. Most szóljon az élelmezőmester altisztjeinek, ezeket az embereket öltöztessék be azonnal, úgy ahogy szokás.

Általában ártott a fegyelemnek, ha egy tisztet megdorgált a legénység előtt, de a hajóprofósz esetében, tudta, hogy nem sokat árthatott. Az emberek úgyis előbb vagy utóbb meggyűlölik a hajóprofószt; ha bármi elégedetlenség üti fel fejét az emberek között, mindig őt okolják. Hornblower most már közvetlenül az újoncokhoz fordult, ezúttal barátságos hangon.

– Annak az embernek, aki legjobb tudása szerint teljesíti kötelességét, nincs mitől félnie az én hajómon! És most mielőbb látni szeretnélek benneteket új ruhátokban, miután lemostátok magatokról annak a helynek szennyét, ahonnan jöttetek. Elmehettek!

Legalább megnyert néhányat a szerencsétlenek közül, gondolta. Az imént még makacs, rosszkedvű arcok közül nem egyen felragyogott a reménység, amikor hosszú idő után először – talán egész életükben először emberekhez és nem vadállatokhoz méltóan szólt hozzájuk valaki. Figyelte őket, amint visszafelé indultak a parancsnoki hídon keresztül. Szegény ördögök! Hornblower arra gondolt, hogy alighanem rossz cserét csináltak, amikor a fegyház helyett a tengerészetet választották. De legalább mégis csak kapott harminc embert a kétszázötvenből, akikre feltétlenül szüksége volt, akiket kötéllel kell idevonszolni az öreg Southerland fedélzetére.

Bush hadnagy érkezett sietve a hátsó fedélzetre és tisztelegve üdvözölte kapitányát. A sötét, szigorú arcból a kék szem mosolyogva nézett rá. Ez a szem, ez a mosoly sehogysem illett a viharedzett archoz. Furcsa, de jóleső érzés volt, hogy Bush olyan leplezhetetlen örömmel üdvözli. Ez a kitűnő tengerész, ez a bámulatosan fegyelmezett ember, a rettenthetetlen harcos, aki annyi erénnyel dicsekedett, amelyek belőle hiányoztak, íme, mégis csodálattal néz fel rá!

– Jó reggelt, Bush! – köszöntötte. – Látta már az újoncokat?

– Nem, sir. Az őrséget kellett kijelölnöm és csak most készültem el. Honnan jöttek?

Hornblower mindent megmondott és Bush elégedetten dörzsölte a kezét.

– Harminc! – kiáltotta. – De hiszen ez kitűnő eredmény! Legfeljebb ha egy tucatot reméltem az exeteri esküdtszéktől. Ma Bodmin kerül sorra. Adja Isten, hogy onnan is legalább harmincat kapjunk!

– Csakhogy a bodmini fegyházból nem kaphatunk képzett vitorlakezelőket! – Hornblower határtalanul megkönnyebbült, látva, micsoda egykedvűséggel veszi tudomásul első tisztje, hogy ilyen fegyháztöltelékkel egészítik ki a Southerland legénységét.

– Az bizonyos. De jövő héten érkezik vissza a nyugat-indiai hajókaraván. A legénység közül legalább kétszázat visszatartanak és bizonyosan nekünk is juttatnak vagy húsz jól képzett tengerészt.

 

– Meglehet – bólintott rosszkedvűen a kapitány. Sem az összeköttetéseivel, sem a hízelgéseivel nem szerezte meg különösebben az Admiralitás jóindulatát, tehát nem is számíthat különösebb nagylelkűségükre. – Most talán nézzünk körül odalenn.

Ezzel legalább egészen más irányt adott beszélgetésüknek.

– Az asszonyok nagyon nyugtalankodnak – jelentette Bush. – Ha nincs kifogása ellene, sir, én is lemegyek.

Az alsó fedélközben meglehetősen különös látvány fogadta mindkettőjüket. A féltucat nyitott lőrésen keresztül csak gyér világosság hatolt a nagy helyiségbe. Ötven asszony tartózkodott a hajón. Három vagy négy mindig a függőágyban heverészett. Némelyek csoportosan, fecsegve üldögéltek a földön. Mások a lőréseken keresztül élelmiszerekről alkudoztak a Southerland közelébe férkőzött parti dereglyékkel. A szökést megakadályozó vashálón éppen ki tudták nyújtani kezüket. Két nő pedig hangosan veszekedett. Mindegyiket egész csoport támogatta és tüzelte. Egyikük fekete hajú és magas volt, annyira, hogy meg kellett hajtania fejét az öt láb magas mennyezet alatt, a másik alacsony, széles vállú és szőke, de azért harciasan állt szembe ellenfelével.

– Igenis, azt mondtam! – kiáltotta makacsul. – És kimondom másodszor is! Én nem félek magától, Mrs. Davson. Habár nagy kérdés, jogosan viseli-e ezt a nevet.

– Ezt merészeli! – visított a fekete hajú, erre a minden eddiginél súlyosabb sértésre. Előre ugrott s ragadozó mohósággal belemarkolt a másiknak a hajába és úgy megrázta a fejét, mintha a lelket is ki akarná rázni belőle. Viszonzásul ellenfele az arcát karmolta össze és a karját csipkedte kékre. Alsószoknyák suhogása és libegése közben forogtak és viaskodtak, amikor egyik lustán heverésző asszony figyelmeztette őket:

– Hagyjátok abba, megkergült boszorkányok! A kapitány jön! Elengedték egymást, lihegve és feldúltan. Minden szem Hornblower felé fordult, mialatt előresietett a félhomályban, fejét meghajtva az alacsony tető alatt.

– Az a nő, akit legközelebb verekedésen kapunk rajta, azonnal partrarepül! – kiáltotta Hornblower.

A fekete asszony hátravetette fejét és megvetése jeléül az orrát szívta.

– Engem ugyan nem fog partratenni, kapitány úr! Megyek én magamtól is! Hiszen itt úgyis éhenhalatják az embert!

Nyilván csak azt mondotta ki, amit a többiek jó része is gondolt, mert szavait helyeslő moraj kísérte.

– Hát már sohasem kapják meg férjeink a fizetésüket? – süvöltött közbe a függőágyban lustálkodó asszony.

– Elég volt már ebből! – üvöltött közbe Bush hirtelen. Előre tolakodott, mert meg akarta kímélni kapitányát a sértésektől, amelyekkel őt napról napra elhalmozták, hála a kormány lassúságának, amely még egy hónappal érkezésük után sem adta ki az emberek zsoldját. – Mit keres ott maga a függőágyban? Régóta elhangzott már a nyolcas harangjelzés, tudja, hogy akkor mindenkinek fel kell kelnie.

De az ellentámadás kísérlete csúfos kudarcba fulladt.

– Akkor kelek fel, amikor nekem tetszik, hadnagy úr! – felelt az asszony. Majd ledobta takaróját és lelépett a hajópadlóra. – A ruhámat eladtam, hogy egy kis kolbászt vásárolhassak szegény Tomomnak, az alsószoknyámat is odaadtam egy kis sörért. Talán bizony azt akarja, hogy egy szál ingben szaladgáljak a hajón, hadnagy úr?

Az asszonyok halkan vihogtak mindenfelől.

– Menjen vissza és viselkedjék tisztességesen! – mérgelődött Bush, zavarában kipirult arccal.

Hornblower is nevetett – talán őt, mint házasembert kevésbé ijesztette meg a félmeztelen asszony látása, mint első hadnagyát.

– Nem viselkedem biz én tisztességesen – kiáltott fel újra az asszony, de azért visszaült a függőágy szélére és takarót borított lábára – amíg az én Tomom meg nem kapja a pénzét.

– És ha megkapja? – vigyorgott a szőke nő. – Mit használ neki, ha ki sem léphet a partra. Besózhatja a szép fizetséget!

– Ötven font huszonhárom hónapi keserves munkáért! – tette hozzá egy másik nő. – És még én is elvesztegettem itt egy hónapot!

– Csend legyen! – kiáltott Bush.

Hornblower takarodót fúvatott. Már megfeledkezett szándékosan – mi is volt a célja idejövetelének. Nem tudott szembenézni ezekkel az asszonyokkal, ha a zsold kérdése került szóba. Az emberekkel gyalázatosan csúnyán elbántak, valósággal bebörtönözték őket a hajón, úgyhogy jóformán nem is láthatták a szárazföldet és a feleségeknek (némelyik közülük csakugyan törvényes feleség volt, bár az admiralitás megelégedett a házastársi viszony egyszerű szóbeli bejelentésével, már ennek alapján is felengedték a nőket a hajóra) ugyancsak megvolt az okuk a panaszra. Senki sem tudta, még Bush sem, hogy az a néhány guinea, amelyet kiosztottak a legénység között, tekintélyes része volt Hornblower még ki nem vett fizetésének – mindent odaadott, amit nélkülözni tudott, kivéve az újoncverbuválási útra szánt költségeket.

Élénk képzelőtehetsége és fokozott érzékenysége talán még túlozta is embereinek szenvedését a hajón. Miféle élet folyhat a fedélközben, ahol egy embernek összesen tizennyolc inch szélességű hely jutott, ahol felköthette függőhálóját, míg felesége a mellette levő tizennyolc inchet kapta? így feküdt mind egy hosszú sorban, férjek, feleségek, legényemberek. Visszariasztotta ez a kép, ha csak gondolt is rá. És fellázította az is, ha eszébe jutott, miféle élelmezést kapnak az asszonyok a fedélközben. Talán nem vette figyelembe a hosszú megszokás könnyítő hatását.

Kissé váratlanul érkezett meg a főfedélzetre. Thompson éppen az újoncokat mosdatta.

– Talán matrózokat csinálunk belőletek, talán nem! – kiáltotta. – Ámbár előbb lesz a kutyából szalonna, mint belőletek matróz. Ha az én véleményemre kíváncsi valaki, akárkinek is megmondom, hogy kár a fáradságért. Hé, ide gyere azzal a pumpával! Mutassátok csak, milyen színű a bőrötök, akasztófavirágok! Majd ha az ostorral megcsiklandozzuk a hátatokat, azt is meglátjuk, milyen színe van a csontjaitoknak…

– Elég volt, Thompson! – kiáltott dühösen Hornblower.

Parancsainak értelmében, az újoncokat mindenekelőtt megtisztították a tetvektől és egyéb élősdiektől. Körülbelül egy tucatot közülük, akinek a haját és szakállát már leborotválták és akiknek a bőre olyan furcsán sápadt volt a hosszú börtönélet után, Thompson odaterelte a fedélmosó szivattyúhoz, amelyet néhány vigyorgó matróz kezelt. Legalább annyira borzongtak a szerencsétlenek a félelemtől, mint a hidegtől. Talán még egyikük sem fürdött soha életében és ezzel a kilátással, Thompson vérlázító kijelentései és a többiek hahotája után az idegen környezetben, igazán szánalmas látvány volt valamennyi.

Hornblower, Isten tudja miért, sohasem felejtette el tengeren töltött éveinek első, keserves tapasztalatait. Felháborodva nézte ezt a jelenetet. Gyűlölte ezt a céltalan komiszkodást és ellentétben legtöbb tiszttársával, nem látta be, miért kellene embereit lelkileg megtörni és megalázni. Ki tudja, talán már a közeljövőben egész tekintélye, egész jövője függhet attól, hogy ezek az emberek könnyű szívvel és vidáman kockára tegyék és ha kell, feláldozzák életüket. Ilyen nagy lelkesedést nem lehet elvárni agyonkínzott, halálra rémített emberektől. A borotválás és a fürdő feltétlenül szükséges, ha tisztán akarja tartani a hajót tetvektől, atkáktól és bolháktól, mert hiszen nincsen annál keservesebb, ha még ilyen gyötrelmekkel is szembe kell nézniük, de világért sem engedte volna, hogy drága, értékes embereit a kelleténél jobban megkínozzák. Különös, hogy Hornblower, aki sohasem tartotta magát vezető egyéniségnek, inkább vezette az embereit, mint hajszolta.

– A pumpához, emberek! – kiáltotta bátorítóan és barátságosan, s mikor látta, hogy még mindig haboznak, hozzátette: – Majd kihajózunk a nyílt tengerre, láthatjátok, hogy én is minden nap lelocsoltatom magam, minden reggel pontosan, amikor hetet üt a hajóharang. Igaz-e fiúk?

– Igenis, sir! – feleltek karban a szivattyú mellett álló matrózok, hiszen éppen eléggé megtárgyalták már egymás közt kapitányuknak azt a különös szokását, hogy annak idején a Lydia fedélzetén minden nap lelocsoltatta magát hideg tengervízzel.

– Nos, akkor csak rajta emberek és ki tudja, talán belőletek is kapitány lesz valamikor! Majd Waites megmutatja a többieknek, hogy nem fél!

Milyen szerencse, hogy első hallásra tudta mindenkinek a nevét! De az már valósággal a csodával volt határos, hogy megismerte új bőrében Waitest, a hajdani birkatolvajt, akit röviddel ezelőtt még bőrnadrágban és szakállasan látott. A szegény ördögök őszinte csodálattal nézték ezt a nagyszerű, aranyzsinóros kapitányt, aki olyan vidám hangon szólt hozzájuk és a méltósága azt is megengedte, hogy naponta megfürödjék. Waites óvatosan odalépett a szivattyú vízsugara elé, azután hősiesen, köpködve és ugrálva tűrte a hideg vizet. Valaki odadobott neki egy darab súrolókövet, hogy sikálja le magát, miközben a többiek már szinte türelmetlenül vártak sorukra. Szegény bolondok, szelídek és megadóak voltak, mint a bárányok; ha egyet sikerült elindítani, a többi már buzgón követte.

Hornblower egyik embernek a fehér vállán friss, piros vonalat vett észre. Magához intette Thompsont és kissé félrevonult vele, hogy a többiek ne hallhassák.

– Megfenyítette egyik újoncot Thompson, amint látom – mondta.

Thompson zavartan vigyorgott és lenézett a csomóbakötött végű kötélre a kezében, amellyel az altisztek szokták gyorsabb és buzgóbb munkára serkenteni az alájuk beosztott embereket.

– Az én altisztjeimnek tudni kell, mikor használhatják az ostort buzdításra, mikor nem – mondta Hornblower. – Ezek az emberek, még jóformán magukhoz sem tértek az idegen környezetben, azt sem tudják, mi történik velük, körülöttük, ezeknek még nem használhat az ostor. Még egy ilyen tévedés, Thompson, és akkor lefokozom és beállítom fedélzetet súrolni!

Thompson visszadöbbent a kapitány hangjából kicsengő őszinte harag hallatára.

– Nagyon kérem, Mr. Bush, tartsa szemmel állandóan ezt az embert – tette hozzá még Hornblower. – Az altisztek néha lefelé állnak bosszút a megrovásért. És én ezt nem tűröm.

– Igenis, sir – felelt Bush bölcs belátással.

Hornblower volt az első kapitány mindazok közül, akiket ismert, aki törődött azzal, hogyan bánnak az újoncokkal. Az újoncok éppen úgy hozzátartoztak a hajó életéhez, mint a rossz étel, a tizennyolc inch függőágyanként és az örök fenyegető veszedelem a tengeren. Bush sohasem tudta megérteni Hornblower fegyelmi eszközeit. Valósággal megrémült, amikor meghallotta kapitánya nyílt beismerését, hogy ő is mindennap meg szokott fürdeni a fedélzeti szivattyú vízsugarában. De két évi szolgálat Hornblower alatt megtanította, hogy a kapitány különös módszereinek gyakran váratlan és meglepő hatásuk van. Mindig készen állt az engedelmességre, hűségesen, de vakon, megadóan és mégis őszinte csodálattal.

 

 

II. FEJEZET

 

Maria

 

– Egy fiú hozta ezt a levelet az Arany Szarvasból, sir! – kopogtatott be a szobába Hornblower háziasszonya. – Vár a válaszra.

Hornblower megrezzent, amikor elolvasta a címzést, azonnal megismerte a nőies, tiszta kézírást, bár már hónapok teltek el azóta, hogy utoljára látta. Igyekezett elrejteni érzéseit, amikor odaszólt a feleségének.

– Mind a kettőnknek van címezve, drágám. Bontsam fel én?

– Ahogy akarod – felelt Maria.

Hornblower feltörte az ostyát és elolvasta a levelet.

 

Plymouth, Arany Szarvas fogadó 1810 május 4.

Sir Percy Leighton ellentengernagy és neje, Lady Barbara szívesen látják Horatio Hornblower kapitányt és nejét fenti címen, holnap délután négy órakor ebédre.

 

– Az ellentengernagy az Arany Szarvasban van. Meghívott holnap ebédre… – mondta Hornblower olyan közömbös hangon, amennyire csak erősen dobogó szíve megengedte. – Lady Barbara is elkísérte. Azt hiszem, el kell fogadnunk a meghívást, szívem. – Átadta a levelet feleségének.

– Nincsen más felvenni valóm, csak a kék ruhám – szólalt meg Maria, miközben a levelet olvasta.

Ha asszony meghívást kap, első gondja mindig a ruha. Hornblower igyekezett a kék ruhára összpontosítani figyelmét, mialatt szíve ujjongott és dalolt a gondolatra, hogy Lady Barbara itt van, alig kétszáz yardnyira tőle.

– Nagyon jól áll neked, kedvesem – mondta megnyugtatóan. – Tudod, mennyire szerettelek mindig abban a ruhában.

Sokkal szebb és divatosabb ruha sem tudta volna széppé varázsolni Maria esetlen, vállas alakját. De Hornblower tudta, hogy el kell fogadniuk a meghívást és Mariának bizonyosan jól esik ez a megnyugtatás. Mariának egészen mindegy, milyen ruhát visel, ha azt hiszi, hogy jól áll neki. Most boldogan mosolygott a bók hallatára és a kapitány lelkifurdalást érzett. Mintha Júdása lenne ennek a szelíd és jóságos teremtésnek, aki őt annyira szereti. Maria bizonyosan esetlen, rosszul öltözött, parasztos lesz Lady Barbara mellett, de tudta, hogy Maria mindaddig boldog lesz, amíg el tudja hitetni vele, hogy még mindig szerelmes belé.

Nagy gonddal írta meg a választ, megrázta a csengőt és kiküldte a várakozó fiúnak. Azután begombolta egyenruhája kabátját.

– Le kell mennem a hajóhoz – mondta.

Maria szemrehányó pillantása nagyon fájt. Tudta, hogy Maria nehezen várta a mai délutánt, mert megígérte, hogy vele tölti és csakugyan, nem is szándékozott ma már visszamenni a hajóra. Csak így teremthetett magányt és nyugalmat magának. Nem tudta volna elviselni ma délután Maria együgyű társalgását. Egyedül akart lenni, egészen belefeledkezni a gondolatba, hogy Lady Barbara ugyanabban a városban van és holnap viszontláthatja. Nem tudott nyugodtan ülni ezekkel a gondolatokkal az agyában. Előtte a csillogó víz, tele hajókkal. A távolban az élelmiszerraktár és a Mount Edgcumben – Plymouth elrejtőzött a szeme elől az Ördögfokon túl. Nem láthatta a ház tetejét sem, amely egy időre otthont adott Lady Barbarának.

De annyi bizonyos, hogy Lady Barbara ott van és holnap viszontláthatja. Elragadtatásában megmarkolta a korlátot, annyira, hogy a keze belefájdult. Elfordult és elkezdett fel-alá járkálni a fedélzeten, kezét összekulcsolva a hátán. Már elmúlt az első fájdalom, hogy Lady Barbara feleségül ment Leighton ellentengernagyhoz. Már csak örülni tudott, hogy Lady Barbara mégsem felejtette el egészen. Hornblower azzal a gondolattal játszott, hogy talán éppen azért kísérte el a férjét Plymouthba, mert látni akarta. De az is lehetséges –, és Hornblowert erősen nyugtalanította ez a gondolat –, hogy azért jött ide, mert még néhány napot szeretne együtt tölteni új férjével. Bizonyosan ő vette rá Sir Percyt, hogy mindjárt megérkezésük órájában elküldje ezt a meghívást. Sehogy sem akart helyet adni annak a gondolatnak, hogy minden ellentengernagy igyekszik mielőbb megismerni a parancsnoksága alá rendelt kapitányokat. Bizonyosan az ő kívánságára kérte Sir Percy az admiralitáson az ő szolgálatait – ez magyarázza alighanem, hogy másik, nagyobb hajóra helyezték, anélkül, hogy egyetlen hónapot is töltött volna félfizetésen. Igen, bizonyosan Lady Barbarának köszönheti a nagyon használható napi tíz shilling fizetéstöbbletet, amely együtt járt a sorhajó parancsnokságával.

Most már körülbelül a közepén van a kapitányok névjegyzékében. Nem egészen húsz év múlva – jóval azelőtt, hogy betöltené a hatvanadik évét – ha továbbra is így elhalmozzák megbízásokkal – megkapja a tengernagyi kinevezését. Azután már nem törődik semmivel, beéri az admirálisi ranggal. Tengernagyi félfizetésen nagyon szépen megélhet Londonban is és bizonyosan rövidesen helyet kaphatna a parlamentben, ha akarná. Akkor végre megismerné a hatalmat, a biztonságot, a rangadta előnyöket. Mindez lehetséges. Ezen kívül még Lady Barbara is emlékezett rá, viszont akarja látni, bár olyan megbocsáthatatlanul viselkedett vele szemben. Könnyű jókedv árasztotta el.

Sirályok suhantak el mozdulatlanul a víz felett, azután eltűntek a messzeségben. Miközben szemével követte a madarakat, bizakodása is hirtelen eltűnt. Tudatában ismét felmerült a fenyegető gondolat, hogy még mindig nem tudta megfelelőképpen kiegészíteni személyzetét. Holnap majd szégyenkezve be kell vallania a tengernagynak, hogy a Southerlandnak még mindig nincsen elegendő legénysége, hogy nem tudta teljesíteni a kapitány legelső kötelességét. Lehet egy kapitány a legkitűnőbb tengerész, a legrettenthetetlenebb harcos (és Hornblower még ezt sem tételezte fel magáról), de a tehetsége nem ér semmit, ha nem tudja emberekkel ellátni hajóját.

Talán Leighton nem is kérte az ő szolgálatait és a puszta véletlen hozta magával, hogy éppen Leighton hajóhadához osztották be. Sőt. Leighton esetleg gyanúsítja, hogy a felesége kedvese volt, féltékeny rá és minden alkalmat megragad, hogy árthasson neki. Megkeseríti életét, őrületbe hajszolja és addig nem nyugszik, amíg tönkre nem teszi és el nem bocsáttatja a szolgálatból. Lady Barbara talán éppen ezért akarta, hogy Leighton hatalmába kerüljön, tönkre akarja tenni bosszúból, mert annak idején úgy viselkedett vele. És ez a sötét kép most sokkal valószínűbbnek látszott, mint előbbi derűs elképzelései.

Lady Barbara bizonyosan sejti, milyen asszony Maria és azért hívta meg őket, hogy kigúnyolhassa gyengéit. Ez a holnapi ebéd a legnagyobb megaláztatás lesz az ő számára. Nem kockáztathatta meg, hogy hozzányúljon a következő negyedévi fizetéséhez, különben ma délután elvitte volna Mariát és megvette volna neki a legszebb ruhát, ami csak Plymouthban kapható – bár mit jelent a legszebb plymouthy ruha egy earl lányának a szemében, aki bizonyosan minden toilettjét Párizsból hozatja? Ha Busht, Gerardot, Raynert és Hookert, négy hadnagyát elküldi újonctoborzásra, akkor nem marad több pénze az ég világon, mint húsz font. Harminc embert visznek magukkal, azt a harmincat, aki még megbízható a hajója legénységéből. Ennélfogva könnyen lehet, hogy még fokozódik az elégedetlenség, a lázadás a fedélközben – talán éppen akkor éri el tetőpontját, amikor ő a tengernagynál ebédel.

Nem, nem engedhette, hogy ennyire erőt vegyenek rajta ezek a rossz sejtelmek. Ingerültségében és elszántságában dacosan hátra vetette a fejét és alaposan beleütötte az alacsony tetőzetbe. Keze ökölbe szorult és megátkozta az egész szolgálatot, mint ahogy már megátkozta legalább ezerszer. Azután erőt vett magán, lecsillapodott és most már igyekezett csakugyan komolyan gondolni a jövőre.

A parancs, amely Leighton ellentengernagy hajóhadába rendelte, röviden közölte azt is, hogy a Földközi-tenger nyugati részére kell indulnia hajójával. Meg nem érdemelt kegy az Admiralitás urai részéről, hogy legalább ennyit elárultak. Ismert nem egy kapitányt, akik a trópusokra való teljes felszereléssel várakoztak a nyugat-indiai útra, amikor váratlanul a Balti-tengerre vezényelték hajójukat. A Földközi-tenger nyugati része azt jelenti, hogy neki is a Toulont blokád alatt tartó hajóhadhoz kell csatlakoznia, továbbá részt kell vennie Szicília védelmében, nyugtalanítania kell a genuai partvidéket és minden valószínűség szerint be kell avatkoznia a Spanyolország területén folyó háborúba is. Ez minden esetre sokkal változatosabb életet jelentene, mint Brest blokádja, bár most, hogy Spanyolország Anglia szövetségesévé szegődött, sokkal kevesebb a kilátás hadinyereségre.

Spanyol nyelvtudására való tekintettel, valószínűnek tartotta, hogy a Southerlandot a cataloniai partvidékre vezénylik, hogy a spanyol hajóhaddal kapcsolatban végezze hadmozdulatait. Talán Lord Cochrane helyére szemelték ki, akit a haditörvényszék súlyosan elítélt legutóbbi balsikere miatt és valószínűtlen, hogy még egyszer hajót kapjon a keze alá. Ha igaz volna, hogy csakugyan az ő helyére küldték ki, akkor a tekintélye és jó híre sokkal nagyobb, mintsem eddig gondolta. Ugyancsak vigyáznia kellett, hogy ismét el ne ragadják érzései, ezúttal ismét az ellenkező irányba, mert tapasztalhatta, hogy az ilyesminek csak az a következménye, hogy beleüti a fejét a tetőgerendába.

Ez a megfontolás lecsillapította és végül is belátta, hogy kár ennyit törni a fejét, csak haszontalan erőpazarlás, előbb vagy utóbb úgyis megtudja, mi vár rá és bármennyit is találgat és gondolkozik, úgysem változtathat későbbi sorsán. Jelenleg százhúsz brit sorhajó és kétszáz fregatt úszik a tengereken, a háromszázhúsz hajó élén egy-egy kapitány áll, mindegyik valóságos Isten a legénysége szemében és tehetetlen báb az Admiralitás kezében. Legokosabb, ha józanul kiveri fejéből ezeket a gondolatokat, hazamegy és békés estét tölt a felesége társaságában, mialatt minél kevesebbet gondol a jövőre.

De abban a pillanatban, mikor csónakján a part felé indult, ismét elfogta az ujjongó öröm, hogy másnap viszontláthatja Lady Barbarát.

 

 

III. FEJEZET

 

Lady Barbara és a férje

 

– Csakugyan tetszik a ruhám? – kérdezte Maria, amikor készen felöltözve megnézte magát a tükörben.

Hornblower éppen a kabátját gombolta, mialatt a feleségére nézett; annyira erőt tudott venni magán, hogy csodálattal és elismeréssel nézett a feleségére.

– Nagyszerű, drágám – mondta. – Egyik ruhádban sem tetszettél nekem soha ennyire, mint éppen ebben.

Tapintatos válaszát hálás mosoly jutalmazta. Miért is mondta volna meg Mariának az igazat, miért mondta volna meg neki, hogy éppen ez a kék szín sehogy sem illik arcának élénk pirosságához? Maria sohasem lehetett elegáns és jólöltözött testes alakjával, kemény fekete hajával, rossz arcbőrével. Amikor a leggondosabban öltözött fel, azt hihették volna róla, hogy valami boltosnak a felesége; amikor kevesebb gondot fordított magára, olyan volt, mint valami cseléd, aki úrnője ruhájába öltözött. Különösen durva, vörös keze mint egy súrolóasszonyé, gondolta Hornblower.

– Még megvan a szép párizsi kesztyűm – szólalt meg Maria, mert észrevette tekintetének irányát. Csodálatos és érthetetlen, mennyire ki tudja találni előre kívánságait, még legtitkosabb gondolatait is. Hatalmában van, hogy kimondhatatlan fájdalmat okozhasson feleségének – és ez a tudat valósággal kínozta.

– Egyre jobb! – felelt udvariasan. A tükör előtt állt és helyreigazította kabátját.

– Milyen jól illik neked a díszegyenruha! – sóhajtott fel Maria csodálattal.

Hornblower, alighogy a Lydiával megérkezett Angliába, új egyenruhát vásárolt – hiszen nem egyszer zavarba jött szegényes ruhatára miatt. Most végre elégedetten nézte magát a tükörben. Kabátja a legfinomabb kék posztóból készült. Valódi arany vállrojtokat viselt és valódi arany volt a gomblyukakat szegélyező széles aranyzsinór is. Gombjai és kézelői minden mozdulatára megvillantak; jólesően gyönyörködött kézelőinek széles aranypántjaiban, amelyek kapitányi előmenetelét jelezték. Nyakkendője vastag kínai selyemből készült. Fehér térdnadrágja szabását is kifogástalannak találta. A vastag fehér selyemharisnya a legfinomabb, amilyent kaphatott – miközben harisnyáját vizsgálgatta, nagy lelkiismeretfurdalással gondolt arra, hogy Maria csak olcsó, négy shillinges pamutharisnyát rejtegetett hosszú ruhája alatt. Végre tetőtől talpig igazi gentlemanhez illően tudott felöltözni, csak a cipőjére vetett kételkedő pillantásokat. Hát bizony, a csatja nem valódi aranyból készült és rezes csillogását különösen hangsúlyozta ruhájának valódi aranydísze. Mire a cipővásárlásra került a sor, már nem tellett különbre, nem volt bátorsága húsz guineát kiadni valódi arany cipőcsatokra. Nos, majd vigyáz, hogy semmivel se hívja fel a figyelmet cipőjére. Nagy kár, hogy még nem kapta meg a száz guinea értékű kardot, amelyet a Hazafiúi Alap szavazott meg neki, a Natividad legyőzéséért, így hát csak ötvenguineás kardját viselte, amelyet nyolc évvel ezelőtt kapott, a Castilla elfogatásáért.

Felvette háromszögletű kalapját – gombja és zsinórja szintén valódi aranyból készült – és kesztyűit.

– Készen vagy, kedvesem? – kérdezte.

– Teljesen készen, Horatio – felelt Maria. Korán megtanulta, mennyire gyűlöli az ura a pontatlanságot és nagyon vigyázott, hogy ebben a tekintetben magára ne haragítsa.

Kinn az utcán a délutáni nap megcsillant ruhája aranydíszein. A hadnagy, akivel útközben találkoztak, mély tisztelettel szalutált. Hornblowernek feltűnt, hogy a hölgy, akit a hadnagy karonfogva vezetett, sokkal figyelmesebben nézte meg Mariát, mint őt. Mintha szánakozó gúnyt olvasna ki tekintetéből. Maria minden kétséget kizáróan nem olyan feleség, amilyent magasrangú katonatiszt oldalán elképzelnek. De azért mégis a felesége, gyermekkori pajtása és most fizetnie kell azért az elnéző lágyszívűségért, amellyel annak idején megkérte a kezét. A kis Horatio és a kis Maria ott haltak meg Southseaben, himlőben. Ha semmi másért, ezért is tartozik neki szeretetével és hűségével. És most alighanem megint az ő gyermekét hordozza a szíve alatt. Természetesen ez őrültség, de megbocsátható őrültség, hiszen szívét halálrasebezte a féltékenység, amikor értesült Lady Barbara férjhezmeneteléről. De most annál több szeretettel kell ragaszkodnia Mariához. Minden becsületessége, jósága, lágyszívűsége arra intette, hogy hűséges maradjon hozzá, hogy boldoggá tegye, mintha igazán szerető férje volna.

De ez még nem minden. A büszkesége különben sem engedné, hogy nyíltan beismerje a világ előtt, milyen nevetséges, kamaszfiúhoz illő ostoba tévedést követett el. Ha semmi másért, ezért is hűségesen kitart Maria mellett. Még emlékezett, milyen gúnyos hangon tárgyalták annak idején Nelson házassági botrányait és később Bowen és Sámson ügyeit. Amíg hűségesen kitart a felesége mellett, róla senki sem mondhat ilyeneket. Az emberek türelmesek a különcködéssel szemben, de nem tudják megbocsátani a gyöngeséget. Talán csodálkoznak kitartó hűségén, de ez minden. Ha úgy viselkedik, mintha Maria volna az egyetlen asszony a világon, az emberek végül is elhiszik, hogy Mariában rejtett értékek vannak.

– Ugye, ez itt az Arany Szarvas? – kérdezte Maria, megtörve gondolatainak menetét.

– Igen, igen. – Csakugyan ott álltak már a fogadó előtt, de észre sem vette, annyira elmerült gondolataiban.

Csinos devoni szolgáló vezette őket a fogadó hátsó traktusa felé. Már többen gyülekeztek a tölgyfaburkolatos, nagy szobában, de Hornblower csak egyvalakit látott. Lady Barbara kék selyemruhában ült vendégei között: ez a szín illett a legtökéletesebben szürke szeméhez. A mellén aranyláncon zafír függő fénylett, de a zafír fénye szinte elhalványult lényének ragyogása mellett. Hornblower mélyen meghajolt, azután halk szavakkal mutatta be a feleségét. Az egész szoba ködben úszott, csak Lady Barbarát látta világosan. Arcának aranybarna, napsütötte színe eltűnt, amióta Hornblower utoljára látta, bőre éppen olyan bársonyosan fehér volt, mint az előkelő hölgyeké.

Hornblower csak most jutott tudatára, hogy valaki más is beszél hozzá – már pillanatok óta beszél.

– Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Hornblower kapitány. – Megengedi, hogy bemutassam kedves vendégeimnek? Hornblower kapitány, Mrs. Bolton. Hornblower kapitány, Mrs. Elliott. Mr. Elliott, a Plútó kapitánya. Mr. Bolton, a Caligula kapitánya, aki éppen az imént említette, hogy kadétkorában együtt szolgáltak az Indefatigable-on.

Kissé eloszlott a köd Hornblower szeméről. Most már el tudott dadogni néhány szót, de szerencsére a fogadós belépése egy kis időhöz juttatta, amíg összeszedhette magát. Kerek asztal köré ültették a társaságot. Vele szemben Bolton ült, nyers, de nyílt, becsületes arcával. Még érezte a kezén Bolton kemény, durva kezének szorítását. Megjelenésében sem volt semmi, ami az elegáns világra emlékeztet. A feleségén sem, aki Hornblower jobbján ült, a tengernagy mellett. Éppen olyan egyszerű és esetlen volt, mint Maria, Hornblower határtalan megkönnyebbülésére.

– Sok szerencsét kívánok, kapitány úr, kinevezéséhez a Southerlandre – szólalt meg Lady Barbara a baloldalán. Jó illat áradt egész testéből. Hornblower szinte megszédült ettől az illattól és a hangjától. Nem tudta, mit válaszoljon.

– A fogadós megesküdött, hogy kitűnő teknősbékalevest tud készíteni – szólalt meg az ellentengernagy, miközben a merőkanalat belemerítette az ezüst levesestálba – és erre való tekintettel, gondjaira bíztam egy szép teknősbékát. Reméljük, hogy igazat mondott. A sherry talán megfelel ízlésüknek, hölgyeim és uraim. George, töltsd be a sherryt!

Hornblower zavarában egyszerre öntött a szájába egy kanál forró levest és a csillagokat látta kínjában, amíg lenyelte. De ez legalább ismét visszahozta a valóságba.

Megfordult, hogy kissé tanulmányozhassa az ellentengernagyot, akinek a legközelebbi két-három évben engedelmességgel tartozik. Arra gondolt, hogy legfeljebb ha három hétig tartó udvarlás után nyerte el Lady Barbara kezét. Magas, vállas, sötét hajú, szép férfi. A Bath-rend nagykeresztje és a széles vörös szalag díszíti tündöklő egyenruháját. Aligha lehet sokkal több, mint negyven éves – mindössze néhány évvel idősebb Hornblowernél –, tehát családi kapcsolataira való tekintettel, a lehető legfiatalabb korban érte el ezt a magas rangot. De arcának teltsége önhittségre vagy ostobaságra mutatott, amint Hornblower megállapította. Vagy talán mind a kettőre.

– Remélem, a legjobb egészségnek örvend, Lady Barbara? – kérdezte végre. Ismét a régi, hátsófedélzeti, túlzottan kimért udvariasság csengett ki a hangjából – úgy érezte, ezt követeli a jelenlegi bonyolult helyzet. Látta, hogy Maria, aki Lady Barbarán túl, Elliott kapitány mellett ült, kissé összeráncolja a homlokát – Maria mindig olyan csodálatosan megérzi gondolatait.

– Igen, hogyne – felelt Lady Barbara könnyedén. – És ön, kapitány úr?

– Sohasem láttam még Horatiót frissebbnek – szólt közbe Maria.

– Ennek szívből örülök – bólintott Lady Barbara Maria felé fordulva. – Szegény Elliott kapitányt még most is gyakran kínozza a váltóláz, amelyet legutóbbi útján, Wlissingennél szerzett.

Kínos helyzet; Maria, Lady Barbara és Elliott kapitány élénk beszélgetésbe merültek, amelyben Hornblower kapitánynak nem maradt helye. Néhány percig odafigyelt, azután erőt vett magán és Mrs. Boltonhoz fordult. Mrs. Bolton nem sokat értett a társalgás művészetéhez, mindenre csak igennel vagy nemmel felelt. Az ellentengernagy a túlsó oldalon Mrs. Elliottal beszélgetett. Hornblower tompa hallgatásba merült. Maria és Lady Barbara folytatták a beszélgetést, amelyből rövidesen Elliott is kikapcsolódott. Még a következő fogás felszolgálása sem szakíthatta félbe élénk csevegésüket.

– Megengedi, hogy egy szelet marhahússal szolgáljak, Mrs. Elliott – kérdezte az ellentengernagy. – Hornblower, kérem, maga szentelje figyelmét annak a kacsának. Az marhanyelv azon a tálon, Bolton, helyi nevezetesség, talán már ismerik? Kóstolják meg, kérem, hacsak nem tartanak ki inkább hűségesen a marhasült mellett. Elliott, kérem, kínálja a hölgyeket azzal a raguval. Én csak ilyen egyszerű ételeket szeretek. A vendéglős készített hideg húspástétomot is – azt mondja, ezzel alapozta meg fogadójának jóhírét és birkacombot, amilyet manapság csak Devonshireban lehet találni. Mrs. Hornblower? Barbara, kedvesem?

Hornblower, miközben felszelte a kacsát, megrezzent, amikor hallotta, hogy az ellentengernagy ilyen közönyösen mondja ki a felesége keresztnevét, amely neki szent. Egy pillanatra abbahagyta sok gondot igénylő munkáját. A kacsa mellét már szép, hosszú szeletekre vágta. Azután erőt vett magán és befejezte a kacsa felszeletelését. Miután, úgy látszik, senki más nem óhajtott az asztalnál sült kacsát, kivett magának jókora darabot, így legalább nem kellett találkoznia senkinek a pillantásával. Lady Barbara és Maria még mindig beszélgettek. Túl élénk képzeletének úgy tűnt fel, mintha Lady Barbara szándékosan fordítaná felé kissé a hátát. Talán most, hogy Lady Barbara megismerte a feleségét, már sértette az emlék, hogy ugyanaz az ember lehetett szerelmes őbelé, aki ilyen feleséget választott. Titkon remélte, hogy Maria nem túlságosan ügyetlen – nagyon keveset hallott beszélgetésükből. Nem sokat evett a pompás lakomából. Szomjasan hajtotta fel a bort, de azután nem ivott többé. A túl sok ivást éppen úgy gyűlölte, mint a jóllakottságot. Azután már csak ült a tányérja előtt és úgy tett, mintha enne. Szerencsére Mrs. Bolton kitűnő étvágynak örvendett és örült, hogy békében hagyta, mert különben határozottan kedélytelenül és savanyúan üldögéltek volna egymás mellett.

Azután leszedték az asztalt, hogy helyet adjanak a gyümölcsnek és sajtnak.

– Ananász, bár bizonyosan nem olyan kitűnő, amilyeneket Panamában ettünk, Hornblower kapitány – szólalt meg Lady Barbara, váratlanul ismét feléje fordulva. – De azért talán megkóstolja?

Annyira zavarban volt, hogy nem tudta felvágni az ananászt az ezüstkéssel, úgy meglepte ez a váratlan megszólítás. Lady Barbara segített. Most, hogy az asszony érdeklődése ismét feléje fordult, szeretett volna beszélgetni vele, de nem talált szavakat – bizonyosan azért, mert azt akarta megkérdezni tőle, milyennek találja a házaséletet. És mert ezt nem kérdezhette, inkább nem kérdezett semmit.

– Elliott kapitány és Bolton kapitány – szólalt meg ismét az asszony – kérdésekkel ostromoltak ebéd előtt, hogyan folyt le a párviadal a Lydia és a Natividad között. A kérdések nagyrésze annyi szakmabeli tudást kívánt, hogy amúgy sem tudtam volna rájuk válaszolni, de még kevésbé azért, mert – mint bizonyosan emlékszik – egész idő alatt bezárva tartott a hajófenékben. De úgy látom, mindenki irigyli tőlem még ezt az élményt is.

– Lady Barbarának igaza van – szólalt meg dörgő hangján Bolton az asztal túlsó oldaláról; hangja most sokkal erősebb és férfiasabb volt, mint fiatal kadétkorában, mikor Hornblower ismerte. – Kérem, mondja el az egészet, Hornblower.

Hornblower elvörösödött és ujjaival idegesen babrált nyakkendőjén. Tudta, hogy valamennyien őt nézik.

– Nos, halljuk, halljuk! – sürgette Elliott, aki eddig nem szólt egy szót sem. De a kilátás, hogy meghallhatja az izgalmas tengeri csata történetét, egyszerre megoldotta a nyelvét.

– A spanyolok kitartóbban harcoltak, mint különben? – kérdezte Elliott.

– Nos – kezdte Hornblower és mindenekelőtt előadta, milyen körülmények között kellett megvívnia a csatát. Mindenki figyelt, a férfiak szakszerű kérdései egyre tovább segítették. Lassanként megelevenedett a hallgatók előtt az egész izgalmas kaland. Hornblower, mintha csak most tört volna ki belőle a sok magára erőszakolt hallgatás, valóságos ékesszólással adott elő. Beszélt a hosszú párbajról a magányos, viharos Csendes-óceánon, a sok kiontott vérről, a fáradalmakról és szörnyű megpróbáltatásokról, egészen addig a végső pillanatig, amikor kimerültén támaszkodott hajója korlátjára, a diadal mámoros tudatában és tágra nyílt szemmel nézte a megvert ellenség elsüllyedését.

Hirtelen elhallgatott, mert attól félt, hogy talán hencegett saját hőstetteivel. Körülnézett az asztalon, egyik arcról a másikra szállt a pillantása; azt hitte, hogy lenézés, talán megvetés, vagy nyílt rosszallás tükröződik majd bennük. De csodálkozva látta, hogy valamennyi arcról csak őszinte, leplezetlen bámulatot és elismerést olvas ki. Bolton, aki tíz évvel idősebb nála és öt évvel régebben viseli a kapitányi rangot, a hősöket megillető elragadtatással nézi. Elliott, aki Nelson alatt vezette sorhajóját, őszinte elismeréssel bólogat hatalmas fejével. Az ellentengernagy mozdulatlanul, elmerülve ül a helyén. Mintha sajnálkozást olvasott volna ki a szép, sötét szempárból, hogy neki nem juthatott osztályrészéül ilyen dicsőséges élmény. Hornblower egyszerű, természetes előadása elragadta. Őszinte csodálattal és elismeréssel fordult felé, amikor a történet végére ért.

– Egészségére, Hornblower kapitány! – kiáltotta lelkesen. – Adja Isten, hogy a Southerland kapitánya versenyre keljen a Lydia kapitányának hősiességével és dicsőségével!

Valamennyien helyeslőén ürítették ki poharukat, miközben Hornblower elvörösödve dadogott valamit. Megrendítette ezeknek az embereknek az őszinte elismerése, akiknek véleményére legtöbbet adott, különösen amikor lassanként tudatára jutott, hogy tulajdonképpen érdemtelenül nyerte el. Csak most tért vissza emlékezetébe a félelem, amellyel a Natividad pusztító sortüzeit várta. És a csata folyamán, az egész idő alatt milyen rettegéssel gondolt arra, hogy esetleg nyomorékká lőhetik. Bár ő is olyan lehetne, mint Leighton, Elliott és Bolton, akik bizonyosan sohasem ismertek félelmet! Ha őszintén számolt volna be érzéseiről a harc közben, akkor most bizonyosan szánakozva néznének rá és a Lydia dicsősége elhalványodna. Zavarából Lady Barbara mentette ki, aki ebben a pillanatban asztalt bontott, felállt és a hölgyek mind követték példáját.

– Ne üljenek túlságosan sokáig a bor mellett! – figyelmeztette Lady Barbara a férfiakat. – Hornblower kapitány kitűnő whistjátékos és a kártyát előkészítettem.

 

 

IV. FEJEZET

 

Gondok

 

Az Arany Szarvasból hazafelé menet, a koromsötét utcákon Maria nagy hévvel karolt bele az urába.

– Milyen szép este volt, szívem! – mondta. – Lady Barbara nagyon kedves.

– Örülök, ha jól érezted magad – bólintott Hornblower kapitány. Nagyon jól tudta, hogy valahányszor társaságba vitte a feleségét, Maria legfőbb öröme az volt, ha utána megtárgyalhatta vele a jelenlevőket. De most visszariadt az elkerülhetetlen bizonyosságtól, hogy Lady Barbarát megbeszélje a feleségével.

– Kitűnő nevelése és modora van! – folytatta Maria könyörtelenül. – A valóságban sokkal jobban tetszik nekem, mint ahogy a te beszámolód után elképzeltem.

Hornblower emlékezett, hogy csak Lady Barbara bátorságát említette és elfogulatlanságát, ahogyan a férfiak között mozgott. Maria ezek alapján férfias amazonnak képzelte el és most annál inkább meglepte nőies bája és közvetlensége.

– Igen, határozottan elragadó asszony – bólintott Hornblower óvatosan. Igyekezett alkalmazkodni Maria hangjához.

– Megkérdezett, vajon elkísérlek-e küszöbön álló utazásodon, de megmondtam, hogy tekintettel az állapotomra ezt nem tehetem.

– Megmondtad neki? – kiáltott fel Hornblower élesen. De az utolsó pillanatban szerencsésen észretért és sikerült lepleznie haragját.

– Sok szerencsét kívánt nekem és megkért, hogy neked is adjam át szerencsekívánatait.

Kimondhatatlanul bántotta Hornblowert, hogy Maria beszélt terhességéről Lady Barbarával. Nem akart gondolkodni azon, hogy miért. De amióta ezt tudta, gondolatai még jobban összekuszálódtak.

– Hogy szorított a cipőm! – sóhajtott fel Maria, amikor ismét odahaza voltak hálószobájukban.

Megdörzsölte fehér pamutharisnyába bújtatott lábát, amint leült az alacsony székre. Az öltözőasztalon álló gyertya a szemközti falra vetette imbolygó árnyékát. Az ágy nagy, komor, fekete négyszögalakú árnyékot vetett a mennyezetre.

– Vigyázva akaszd fel a legjobb kabátodat! – figyelmeztette Maria. Egymásután húzta ki hajából a hajtűket.

– Nem vagyok álmos – szólalt meg Hornblower kétségbeesetten.

Ebben a pillanatban boldogan megadott volna minden árat, ha hajójának magányába menekülhetett volna. De természetesen ezt nem tehette. A szokatlan idő és különösen díszegyenruhája nagy feltűnést keltett volna.

– Nem vagy álmos? Milyen különös, ilyen fárasztó este után! Talán nagyon sokat ettél a sült kacsából?

– Nem – tiltakozott Hornblower. Hasztalanul próbálta volna megmagyarázni lelkiállapotát és hasztalanul próbált volna menekülni. Legfeljebb megsértené és ezt nem akarta világért sem. Nagyot sóhajtva kezdte lecsatolni kardját.

– Majd meglátod, hogy elálmosodsz, amint lefekszel az ágyba – felelt Maria, saját tapasztalatai alapján. – Már nagyon kevés éjszakát tölthetünk egymás mellett, drágám.

És ez igaz is volt. Leighton ellentengernagy közölte velük, hogy a Plútó, a Caligula és a Southerland a Tajo torkolatáig kísérik a kelet-indiai hajókaravánt, amely máris gyülekezett. És ez megint csak eszébe juttatta az átkozott kérdést, hogyan egészítse ki legénységét. A bodmini esküdtszéktől is kapott néhány börtöntölteléket. A hadnagyait most már minden pillanatban várta haza, bizonyosan hoznak magukkal néhány önkéntest. De még ötven szakértő vitorlakezelőre van szüksége, ilyeneket nem talál a fegyházakban, sem a piacokon.

– Hát bizony, nagyon nehéz szolgálat – bólintott Maria, mert a küszöbön álló elválásra gondolt.

– Mégis jobb, mint számolni tanítani heti nyolc pennyért – felelt Hornblower erőltetetten könnyed hangon.

Házasságuk előtt, Maria tanítónő volt egy iskolában, ahol olvasni tanulók heti négy, írni tanulók heti hat és számolni tanulók heti nyolc pennyt fizettek.

– Ez igaz! – bólintott Maria. – Nagyon sokkal tartozom neked, Horatio. Tessék, itt a hálóinged. Emlékszem még, hogy kikaptam Miss Wentworthtól, amikor kiderült, hogy az egyszeregyre is megtanítottam Alice Stone-t, bár a szülei csak négy pennyt fizettek érte! És a hálátlan kislány, utána még felbujtotta a kis Hopper fiút, hogy eresszen el néhány egeret az iskolaszobában! De szívesen vállalnám újra ezt a munkát, ha ezen az áron te… te ittmaradhatnál mellettem.

– Mennem kell, ha hív a kötelesség – szólt Hornblower, eltűnve hálóingében. – De szavamra mondom, két éven belül idehaza vagyok és egész zsákravaló jutalomdíjat hozok haza magammal.

– Két év! – sóhajtott fel Maria szánalmasan. Hornblower tüntetőén ásított. Maria felállt és pontosan azt mondta, amit Hornblower várt:

– Látod és még azt mondtad, hogy nem vagy álmos!

– Egyszerre jött rám most az álmosság – bólintott Hornblower. – Alighanem a portóinak is része van benne. Alig tudom nyitva tartani a szemem. – Jó éjszakát, drágám.

Megcsókolta a feleségét, amint ott ült az öltözőasztala előtt, azután sietve elfordult és bebújt a nagy ágyba. És ott, a legszélére húzódva, merev mozdulatlanságban feküdt, mindaddig, amíg Maria el nem oltotta a gyertyát és le nem feküdt mellette. Azután nemsokára hallotta nyugodt, egyenletes lélegzetvételét. Csak most helyezkedett el végre kényelmesebben, megkönnyebbülten.

Eszébe jutott, mit mondott Bolton, amikor az este folyamán négyszemközt maradtak az egyik sarokban.

– Leighton hat szavazatot jelent a kormánynak – súgta a fülébe Bolton olyan halkan, hogy senki se hallhassa. Bolton oly ostoba volt, amilyen ostoba csak egy jó tengerész lehet, de nemrégiben járt Londonban, részt vett egy nagy fogadáson és hallott néhány pletykát. Szegény öreg királyon ismét mutatkozik az őrültség: régensség elkerülhetetlennek látszik és meglehet, hogy a régensség letöri a Toryk dicsőségét és a Whigeket juttatja uralomra. Leighton hat szavazata nagyon értékes lehet. Most, hogy Wellesley marquis külügyi államtitkár, Henry Wellesley spanyol követ és Sir Arthur Wellesley – mi is a legújabb címe? alighanem Lord Wellington – a Pireneusi-félszigetre küldött hadsereg főparancsnoka, nem csoda, ha Lady Barbara Wellesley feleségül ment Sir Percy Leightonhoz és még kevésbé csoda, ha az utóbbi megkapta a földközi-tengeri flotta parancsnokságát. Az ellenzék ereje napról napra fokozódik és a világ történelme hajszálon függ.

Hornblower álmatlanul fészkelődött ágyában erre a gondolatra, de amikor hallotta, hogy Maria, mintha csak válaszolni akarna, megmozdul és nyújtózkodik, ismét merev mozdulatlanságba dermedt. Már csak néhány férfiú állt a párt élén – ezek között elsősorban a Wellesley-k akik még mindig makacs elhatározással folytatták a harcot a korzikai hódításai ellen. A legcsekélyebb balsiker a szárazföldön, a tengeren, vagy a parlamentben, veszedelmesen közel viheti valamennyiüket a tönk széléhez és romba döntheti egész Európát.

Egyszer az este folyamán, amikor Lady Barbara a teát töltötte be, véletlenül egyedül állt mellette.

– Nagyon örültem, amikor a férjemtől értesültem, hogy maga kapta meg a Southerlandet – súgta az asszony. – Angliának most nagy szüksége van legjobb kapitányaira.

Lady Barbara kijelentése mögött egészen biztosan rejtőzött valami. Talán arra célzott, hogy Leightonnak támogatásra van szüksége, hogy végrehajthassa a feladatát. Arra viszont egyáltalán nem célzott, hogy van-e neki is része kinevezésében. Mindenesetre, jólesett az a gondolat, hogy nem szerelemből ment feleségül az ellentengernagyhoz. Hornblower nem tudta elviselni a gondolatot, hogy Lady Barbara szerelmes legyen bárkibe. Lassanként visszaemlékezett minden férjének mondott szavára, minden férjére vetett pillantására. Bizonyos, hogy semmiképpen sem hasonlított szerelmes és boldog fiatalasszonyhoz. De mégis Leighton felesége és ebben a percben mellette fekszik az ágyban. Hornblowert új, kínzó féltékenység fogta el.

Azután erőt vett magán. Nagyon józanul és bölcsen belátta, hogy az ő számára csak szerencsétlenség származhat abból, ha továbbra is ilyesmire gondol és megragadva a futó emléket, ami legelőször felötlött benne, újra átélte a whistpartit. Jól játszott, de bizonyos, hogy nem egészen ott járt a feje. Ennek köszönheti, hogy most két guineával szegényebb, márpedig ez a jelenleg igen nagy baj.

Néhány malacot és két tucat tyúkot is akart vásárolni indulás előtt, természetesen birkákat is. Ezenfelül szüksége van megfelelő mennyiségű borra. Később, a Földközi-tenger partján előnyösebben és olcsóbban vásárolhat, de kezdetnek is kell valami. Legalább öt-hat tucat üvegre feltétlenül szüksége van. Nagyon rossz hatással volna tisztjeire és legénységére, a hajó egész fegyelmére, ha a kapitány nem látná el magát mindennel, ami megilleti. Ha az út hosszúra nyúlik, bizonyosan többször is meg kell vendégelnie kapitánytársait, sőt magát az ellentengernagyot is és ugyancsak csodálkoznának, ha a legénységi menázsival kínálná őket, bár neki az is tökéletesen megfelelne. Mialatt tovább gondolkozott, egyre hosszabbra nyúlt a holmik jegyzéke, amelyekre szüksége van. Portói, sherry, madeira. Alma és szivar. Legalább egy tucat ing, még négy pár selyemharisnya, arra való tekintettel, hogy több látogatást kell tennie a szárazföldön, ami nagyon valószínű.

Egy doboz tea. Bors, szegfűszeg és egyéb fűszer. Füge és aszalt szilva. Viaszgyertyák. Mindez feltétlenül szükséges járuléka kapitányi méltóságának – és saját hiúságának, mert nem tudta elviselni, hogy az emberek szegénynek tartsák.

Ha elkölti ezekre a bevásárlásokra egész jövő negyedre szóló fizetését, még mindig nem telik mindenre. Mariára ugyancsak kemény nélkülözés vár a legközelebbi három hónapban, de szerencsére Maria megszokta a szegénységet és távol tudja tartani a hitelezőket. Szegény Maria! De ha egyszer tengernagy lesz, visszafizeti minden hűségét és jóságát. Ezenkívül néhány könyvet is szeretett volna még vásárolni, nem szórakozásra. Éjjeliszekrénye mellett a könyvespolcon mindig ott volt Gibbon műve: A római birodalom hanyatlása és bukása. Olyan könyveket szeretett volna, amelyekből tanulhat, hogy minél jobban felkészülhessen mostani útjára. Például a tegnapi Morning Chronicle-ben olvasott egy új könyvről, a most folyó spanyol háborúról és még egy tucat másikról. Ezeknek bizonyosan jó hasznát vehetné. Minél többet tud a félszigetről, amelynek partjait meg kell védelmeznie, annál jobb. De nem tudta, honnan szerezzen elegendő pénzt.

Ismét átfordult a másik oldalára és arra gondolt, micsoda balszerencse üldözi mindig a jutalomdíj megszerzésében. Az Admiralitás egy pennyt sem volt hajlandó kifizetni a Natividadért. A Castilla elfogása óta, még fiatal hadnagy korában sohasem érte ilyen szerencse, míg más, ismerős fregattkapitányok több ezer fontot vágtak zsebre. Különösen bántó volt ez a gondolat mostani nagy szegénységében. De minden gondja között legjobban nyugtalanította, hogy vajon ki tudja-e egészíteni időre legénységét – és hogy Lady Barbara most bizonyosan Leighton karjában fekszik. Hornblower gondolatai már leírták a teljes körforgást és elölről kezdték az egészet. Éppen elég gondja volt, hogy ébren tartsa és ne engedje elaludni erre az éjszakára. Már a hajnal derengett és még mindig ébren feküdt ágyában. Közben egyre a legkínzóbb gondolatok foglalkoztatták. Elsősorban az, hogy vajon boldog-e Lady Barbara házassága és hogyan egészítse ki megfelelően hajója legénységét.

 

 

V. FEJEZET

 

Indulás

 

Hornblower kapitány fel-alá járkált a hátsó fedélzeten, az indulás előtti utolsó percek zűrzavarában. Szinte tajtékzott a méregtől, amiért minden sokkal tovább tartott, mint gondolta, bár nagyon jól tudta, hogy a késedelemnek nagyon is természetes és elfogadható magyarázata van. Az emberek kétharmada, akiket Harrison másodkormányos ostora és az altisztek kötélcsomója hajszolt gyors munkára, csökönyös szárazföldi volt, akiknek a nagy része egészen a legutóbbi időkig nem is látta a tengert, még kevésbé tette a lábát hajóra. A legegyszerűbb parancs is megrémítette őket, lassanként lehetett csak megértetni velük feladataikat, valósággal kezükbe kellett adni a munkát, ha azt akarták, hogy egyáltalán el tudják kezdeni. De ha végül kezükben is tartották már a vitorlakötelet, nem tudták, mit csináljanak vele, annál kevésbé, mert a vezényszavakat sem értették. Az meg az ő határozott parancsára történt, hogy a vizet és kétszersültet csak az utolsó pillanatban hozták a hajóra. Eleget szenvednek még úgyis a tartályokban poshadó víz és a kukacos kétszersült miatt. Saját útifelszerelését is csak ma szállíttathatta a hajóra, amiről viszont a Hazafiúi Alap tehetett. Ugyanis csak tegnap kapta meg végre a Natividad elsüllyesztéséért kilátásba helyezett száz font értékű kardot. Duddingstone, a boltos, sehogy sem akart hitelt adni, általában nincsen hitelük a hosszú útra induló kapitányoknak és így nem tehetett másként, elzálogosította a kardot negyven guineáért és szent fogadalmat tett, hogy amilyen hamar csak teheti, visszaváltja.

Wood, az élelmezőmester a hágcsó mellett valósággal táncolt dühében és aggodalmában.

– De megvert az Isten ezzel a sok eszeveszett marhával! – üvöltötte. – Hát te mit vigyorogsz odalenn? Vigyázz magadra, mert felhúzatlak a hajóra és akkor jöhetsz velünk egész úton! Siessetek már, az Istenért! Az Isten szerelméért, vigyázzatok azokkal a rumos hordókkal!

Wood éppen a rumoshordók elhelyezésére ügyelt fel és régi emberei ugyancsak igyekeztek, hogy az új cimboráik ügyetlensége miatt ne történjék valami baj az értékes és fontos rakománnyal. Különösen, hogy egy-egy alkalmas pillanatban kirántva a dugót, jó nagyot ne húzzanak az élvezetes italból. De Hornblower láthatta némelyik embernek kivörösödött arcából és megfegyelmezhetetlen vidámságából, hogy Wood sasszeme és a felállított őrség ellenére is valamiképpen hozzájutnak az alkoholhoz. De nem szándékozott beleavatkozni. Csak kockára tette volna méltóságát és tekintélyét, ha a matrózokat igyekszik visszatartani a rumlopástól, hiszen ez tudvalevőén lehetetlen feladat. Még soha, senkinek sem sikerült.

A hátsó fedélzet korlátja mellől érdekes jelenetet figyelhetett meg a középső fedélzeten. Egy fiatal, rendkívül izmos testű bányamunkás rávetette magát Harrisonra, bizonyosan mert felháborították szüntelen parancsai és durva átkozódásai. Csakhogy Harrison negyvenöt éves korára nem egy hasonló vihart ért már meg és fiatalabb éveiben bizonyosan bárkit is legyőzött volna birkózásban. A fiatal cornwallit egyetlen, kitűnően irányzott horogütéssel leterítette, azután minden további nélkül nyakszirtjénél fogva felemelte a földről és odalódította a fedélzet túlsó oldalára, ahol segítenie kellett az érkező vizestartályok felhúzásában. A cornwalli szédülten, de engedelmesen beállt a sorba és szó nélkül húzta a kötelet a többiekkel együtt.

Hornblower helyeslőén bólintott. A cornwallinak a haditörvények értelmében halál járt volna, amiért feljebbvalójára támadt. De ez nem volt az a pillanat, amikor értelmes ember a haditörvények szerint jár el, még akkor sem, ha a tegnapi kényszersorozáson felolvastatta az emberek előtt. Gerard kivonult a legnagyobb csónakjukon, váratlanul meglepte Redruthot, Cambornet és St. Ivest és éppen tegnap ötven vállas és erős cornwallival érkezett haza, akiktől egyelőre még igazán nem kívánhatta, hogy tökéletesen méltányolni tudják a haditörvényeket. Talán majd egy hónap múlva, mire valamennyien megértik egy ilyen cselekedet hallatlan szertelenségét, majd lehet haditörvényszéket tartani, a bűnöst korbácsolásra, esetleg halálra ítélni – de egyelőre legokosabb, amit Harrison tett –, elintézni a lázongót egy jól irányzott ütéssel, azután megint odaállítani a munkája mellé. Hornblower magában hálát adott Istennek, hogy tőle már senki sem kíván ilyen feladatokat, mert egészen bizonyos, hogy távolról sem tudta volna ilyen gyorsan és biztosan elintézni a cornwallit, mint Harrison.

Türelmetlenül topogott és közben tudatára jutott, hogy kétségbeejtően fáradt. Már hosszú idő óta éjszakáról éjszakára nem aludt, a napjait százféle izgalmas és kimerítő munka töltötte be. Amellett egyre kínozta lelkét az ideges feszültség Lady Barbara és Maria miatt. Részben ez is okozta, hogy több munkát vállalt magára, mint kellett volna, hiszen nagyon jól tudta, hogy mindent rábízhatott volna Bushra és Gerardra.

De menekülni akart gondolataitól. És napról napra jobban vágyódott a percre, amikor végre elindulhat hajójával, végre ismét elérheti azt a kényelmes és békés magányt, amely egyedül csak egy hajó kapitányának juthat osztályrészéül. Háta mögött hagyja Mariát és Lady Barbarát is.

Ez az új találkozás Lady Barbarával egészen kizökkentette lelki egyensúlyából. De szerencsére ezt józanul belátta és igyekezett védekezni ellene. Már nem törte a fejét, hogy vajon Lady Barbarának köszönheti-e kinevezését a Southerlandre és mindent elkövetett, hogy legyőzze kínzó féltékenységét a férje iránt. Belátta, hogy legokosabb, ha menekül előle, mint ahogyan menekül Maria megunt becézéseitől és szerelmétől, a szárazföld minden bonyolult gondjától. Vágyódott a tengerre, sőt az elkövetkező szomjúságra egy pohár friss víz után. Két nappal ezelőtt még elérhetetlen és ragyogó boldogságnak tűnt fel az a perc, amikor majd itt áll a hátsó fedélzeten, az elindulás izgalmai között. De, hogy ez a perc elérkezett, egyszerre meglepetten és kétkedve tapasztalta, hogy már nem is olyan nagyon boldog. Most, hogy csakugyan el kellett hagynia Lady Barbarát, úgy érezte, mintha tövestül tépték volna ki egyik karját. És csodálatosképpen Mariától is nehezére esett a búcsúzás. A gyermek megszületik, mielőtt ő hazaérkezne; mire megismeri, talán már el is múlt egyéves, megtanul járni, sőt már beszélni is. Mariának a terhesség nehéz hónapjait az ő bátorítása és gyöngédsége nélkül kell végigszenvednie és tudta, bármennyire is bátran vett búcsút tőle, hogy most még sokkal inkább nehezére esett a válás, mint máskor. És ezért fáj neki is olyan nagyon, amikor utoljára nézett rá és észrevette, hogy remeg az ajka, könnyesen csillog a szeme. Fogadói lakásukban búcsúztak el egymástól, mihaszna is nyújtották volna fölöslegesen a szenvedés óráit. Még akkor is annyira élt benne a vágy a magányosság után, hogy egészen könnyű szívvel bontakozott ki az utolsó ölelésből. De azóta minden megváltozott. Hornblower haragudott magára érzelgősségéért. Egy pillantást vetett a szélvitorlára. A szél kétségtelenül észak felől fúj. A tengernagy minden pillanatban kiadhatja az indulási parancsot. A kísérőhajók, a Plútó és a Caligula már készen várnak rá a közvetlen közelben, a Cawsand öbölben. Ha a tengernagy úgy határozna, hogy nem vár a többi hátramaradóra, bizonyosan nagyon neheztel majd a Southerland késlekedése miatt, bármennyire is érthető.

– Siettesse az embereket, Bush! – kiáltott oda hadnagyának.

– Igenis, sir – felelt Bush türelmesen.

Hornblowert idegesítette hangjának ez a türelmes csengése. Ebben a türelemben egy kis visszautasítás volt, amelyet Hornbloweren és Bushon kívül senki sem vett észre. Hornblower tudta, hogy Bush a legteljesebb odaadással és buzgalommal dolgozik. Hornblower parancsa a türelmetlenség puszta megnyilvánulása volt és Bush ezt tudta. Hornblower bosszankodott, amiért ilyen meggondolatlanul megtörte szent elhatározását, hogy soha semmi fölösleges utasítást nem ad tisztjeinek. Ennélfogva lement a kabinjába, bár eredetileg még nem volt szándékában.

Az őrtálló altiszt tisztelgett, amikor belépett a kabinja ajtaján. Meglehetősen tágas helyiség volt. Még a tizenkétfontos ágyú mellett is bőven jutott hely az ágyának, íróasztalának és szekrényének. Polwheal itt már rendet csinált. Innen átment a szalonba. Ez is tágas, nagy helyiség volt, a hollandusok a hajó építésekor úgy látszik, lelkiismeretesen gondoskodtak a kapitány kényelméről. A hajó fara felé nyíló nagy ablakokon bőven áradt be a világosság. A falak színes festése barátságossá és napfényessé varázsolta a szalont, míg a két tizenkétfontos felidézte a harc, a kaland, a veszedelem tudatát. A szalonban még Polwheal dolgozott néhány matróz segítségével, hogy mielőbb elhelyezzék a kapitány külön felszerelését.

Hornblower bosszúsan jutott tudatára, hogy egyelőre még nem élvezheti a hátsó galéria magányát, hiszen emberei az ablakokon át egyenesen odaláthatnak.

Visszatért a hálókabinba és felsóhajtva vetette le magát a keskeny hajóágyra. De nyugtalanságában és idegességében nem tudott megpihenni. Alig telt el néhány perc, ismét felállt és odalépett íróasztalához. Leült és a felső fiókból felgöngyölt okiratot szedett elő. Sir Percy Gilbert Leighton ellentengernagy hadparancsa.

A parancs nem tartalmazott semmi rendkívülit – éjszakai jelzések, magánjelzések, brit, spanyol és portugál jelzések ismertetése; találkozási pontok elszakadás esetén; egy-két sornyi utasítás arra az esetre, ha bármilyen ellenséges támadás érné a hajókaravánt. A tengernagyi hajó a Tajo torkolatába kíséri a Lisszabon felé igyekvő hajókat, bizonyosan további utasítások átvételére, a Caligula Port Marionig kíséri a Hámét és a Nancy szállítóhajókat, a Southerland a 35-ik szélességi fokig kíséri a kelet-indiai hajókat, mielőtt befordulna a tengerszoros felé. A végső találkozóhely Palamos Point. Ő brit Felsége hajóinak kapitányai vegyék tudomásul, hogy Andalúzia partjai Cadiz és Tarifa kivételével, francia kézen vannak, valamint Catalonia partvidéke is, a határtól egészen Tarragonáig. A kapitányok, mielőtt bármelyik spanyol kikötőbe bevonulnának, a legmesszebbmenő óvatossági rendszabályokat léptessék életbe, mert nem lehetetlen, hogy addigra a franciák tovább nyomulnak.

De miközben Hornblower eltűnődött az írott utasításon, bonyolult és hosszadalmas történetet olvasott ki belőle. Ez az írás elárulta, hogy ha meg is vívták az angolok öt évvel előbb Trafalgart és ha az övék is a világ legnagyobb hadiflottája, mégis minden erejüket meg kell feszíteni a küzdelemben. A korzikai még mindig tovább fejlesztette flottáját Európának csaknem valamennyi nagy kikötőjében, Hamburgban, Antwerpenben, Brestben, Toulonban, Velencében és Triesztben és még sok más helyen is, úgyhogy angol hajó csak a legnagyobb óvatossággal vonulhatott be a kontinens akármelyik kikötőjébe: százhúsz sorhajó talált volna fontos és sürgős feladatot egyedül csak a földközi-tengeri blokádban, nem is szólva egyebekről. És ugyanakkor minden kis halászkikötőben kalózhajók húzódtak meg, ha nem is nagyobbak nagy evezősbárkáknál, de elszánt legénységgel mindig készen arra, hogy váratlanul kitörjenek rejtekhelyükről és elfogják a tehetetlen, mindenhol felbukkanó brit kereskedelmi hajókat. A fosztogatások megakadályozására cirkáltak szünet nélkül a francia partok közelében a fregattok és egyetlen brit hajó sem eshetett büntetlenül a kalózok kezébe. Ebben a háborúban az egész világ ellen Angliának a legnagyobb gonddal, valósággal tudományos alapon kellett elosztani erőit, ha győzni akart. Most, számot vetve erőivel, megkezdte az offenzívát. Hadai bevonultak Spanyolországba és kiküldte három sorhajóját, hogy támadják a sebezhető szárnyat, amelyet Bonaparte, a félsziget felé vonulva, az óvatosságról megfeledkezve, fedezetlenül hagyott. A Southerland lesz a hegye a lándzsának, amellyel le akarják döfni Európa félelmes zsarnokát.

Annál jobb, gondolta Hornblower. Gépiesen járkált fel-alá, fejét meghajtva az alacsony tetőgerendák miatt. Összesen négy lépésnyi helye volt a tizenkétfontos és az ajtó között. Nagyon megtisztelő és nagy felelősséggel járó megbízás, de nincsenek hozzá kiképzett emberei. Hogy megfelelően kifeszítsék, vagy bevonják a vitorlákat, ahogyan eddig is szokásban volt a brit királyi flotta egységein, olyan gyorsasággal és könnyedséggel, amely biztosítja a győzelmet, ahhoz legalább kétszázötven tapasztalt tengerészre volna szüksége. És ha valamennyi kiképzett emberét egyszerre állítaná szolgálatba, akkor sem volna elegendő még az ágyúk kezeléséhez sem. Ha mind a két ágyúsornak egyszerre kell működnie, ahhoz legalább négyszázötven ember kellene – igaz, ezek közül kétszáznak nincs szüksége különösebb kiképzésre –, de ezenfelül vagy száz ember kellene puskaporhoz és ágyúgolyó hordására s egyéb kötelességek ellátására a hajón.

Százkilencven jól kiképzett embert hozott magával a Lydiáról és ezenkívül szerzett még százkilencven, tapasztalatlan szárazföldi fickót is. Miközben a Southerland Plymouthban állomásozott, mindössze húsz szökött meg a Lydia volt legénységéből, otthagyva kétévi zsoldját és megkockáztatva az ezer ostorcsapás büntetést. És tudta, hogy neki még szerencséje volt. Akadtak kapitányok, akik ilyen hosszú kikötői horgonyzás közben legénységük kétharmadát veszítették el. De most ez a húsz ember is felbecsülhetetlen szolgálatot tehetett volna. Százhetven jól kiképzett ember hiányzott végeredményében hajójáról. Bizonyos, hogy hat hét alatt kiképezheti embereit – kivéve az egészen reménytelen eseteket, betegeket, nyomorékokat és ostobákat, akik bizonyosan akadnak közöttük. Kétségtelen, hogy hat héten belül, sőt valószínűleg nem is három hét múlva már háborúskodnia kell a spanyol partvidéken. Az sem lehetetlen, hogy már holnap éjszaka beleütközik valahol az ellenségbe. Ez a szélirány esetleg kiröpíthet Brestből egy több sorhajóból álló hajórajt a blokádvonalon keresztül, megrakva kitűnően kiképzett emberekkel, akik szívesen kockáztatják a bőrüket olyan magas jutalomdíjért, amely a kelet-indiai hajókaraván elfogásáért, vagy elsüllyesztéséért ütné a markukat. Ugyan mit érne a Southerland, szemtől szembe egy kitűnően felszerelt francia hajóval, szükséges legénységének csak kétharmadával? Hát még ha a meglevőnek a fele is tengeribeteg?

Hornblower keze ismét ökölbe szorult erre a gondolatra. Bizonyos, hogy őt teszik majd felelőssé a szerencsétlenségért, neki kell tűrnie a megvetést és a gúnyt. Mindent elkövetett, hogy elegendő embert szerezzen, de most már hiába, az idő letelt és éneikül is indulnia kell. Utolsó próbálkozásképpen még egyszer elküldte Gerardot, ezúttal St. Ivesbe és Redruthba és szerencséjére, onnan még ötven embert hozott magával. A hazatérő kelet-indiai hajókról egyetlen gyakorlott embert sem kapott.

Ismét odaült íróasztalához és elővette a legénység beosztásának másolatát. Sok időt töltöttek el Bush-sal, sok álmatlan éjszakán dolgoztak együtt, amíg összeállították. A jelenlegi körülmények között különösen sok függ a helyes elrendezéstől. Egyenletesen kell elosztani a kiképzett embereket, mindegyik mellé megfelelő arányban elhelyezni az újoncokat, hogy megkönnyítsék kiképzésüket és mégse akadályozzák meg a hajó munkáját. Minden embernek pontosan ki kell jelölni a helyét és kötelességeit, hogy szükség esetén, jó időben és rossz időben, napvilágnál vagy éjszakai sötétségben egyaránt mindenki időveszteség nélkül elfoglalhassa helyét és tudja a kötelességét. Baleset vagy betegség felboríthatja az egész beosztást, amely első pillanatra megfelelőnek látszik, de bizonyos, hogy a legcsekélyebb váratlan baj esetén összeomlik, mint a kártyavár. Azzal is számolnia kell, hogy átlag tíztizenkét naponként bekövetkezik egy haláleset a hajón, részben baleset, részben természetes ok következtében, anélkül, hogy ellenséges akcióba bonyolódnának. Szerencsére, balesetek és betegség rendszerint a gyakorlatlan újoncok között szedi áldozatait.

Hornblower fülét hegyezte. A főfedélzet felől nagy zaj hallatszott. A rekedt hangon elkiáltott parancsokból, a kadétok füttyjelzéseiből, a nagy lábdobogásból tudta, hogy a nagy csónakot húzták fel a fedélzetre. Furcsa visítozás ütötte meg a fülét – tehát végre megérkeztek a malacok, a kapitány élelmiszerraktára és a tiszti kantin felszerelése. Hallotta a birkák bégetését és egy kakas kukorékolását is, hangos nevetés kíséretében. Ő nem hozott kakast a tyúkjaival, bizonyosan valamelyik tiszté, vagy kadété lehetett.

Kopogtattak kabinja ajtaján. Hornblower felkapta iratait és sietve leült. Nem szerette volna, ha rajtakapják, mikor türelmetlenül járkál fel-alá kabinjában, idegesen várva az indulás óráját.

– Szabad! – kiáltotta.

Ijedt képű fiatal kadét dugta be fejét az ajtón – Longley, Gerard unokaöccse, akinek ez lesz első útja a tengeren.

– Mr. Bush üzeni, hogy az utolsó élelmiszerszállítmány is a fedélzeten van – jelentette.

Hornblower fagyos közömbösséggel nézte a fiút. Ha csak kicsit is elengedi magát, nevetne ezen az ijedt kis kölykön.

– Nagyon helyes, Mr. Longley! – bólintott és beletemetkezett írásaiba. A kadét egy ideig még feszesen és zavartan állt a helyén, azután szalutált és távozott a szobából. Hornblower megfigyelte, hogy értelmes gyerek és ha leküzdötte első ijedtségét és félszegségét, bizonyosan kitűnően használhatja. Hornblower eltette írásait, azután bezárta íróasztalát. Néhányszor még fel-alá járkált szobájában, azután, amikor már elegendő idő telt el, hogy méltóságának megóvásával mutatkozhassak a fedélzeten, a hátsó fedélzetre sietett.

– Ha készen vagyunk, azonnal felhúzhatja a vitorlákat, Mr. Bush – mondta.

– Igenis, sir. Hé, vigyázzatok ott azokkal a zsákokkal, ti… ti…

Mr. Bush is elérkezett ahhoz az állapothoz, amikor már nem tudott elegendő erőt és lendületet belevinni a káromkodásokba. A hajón a legvigasztalanabb összevisszaság uralkodik, a fedélzetek piszkosak, a legénység kimerült, Hornblower összekulcsolt kézzel, olimpiai nyugalommal állt a helyén, amikor kiadták a parancsot a legénységnek, hogy azonnal húzzák fel a vitorlákat. Az altisztek a kimerültségtől eltompultan hajszolták helyükre a legénységet.

Savage, a legidősebb kadét, aki Hornblower szeme előtt nőtt kamaszfiúból férfivá, kiáltva utasította a hátsófedélzeti őrséget, hogy foglalják el helyüket az árbocvitorla köteleknél. Feltűnt, hogy Savage arca sápadt, szeme véres, egy éjszakai dorbézolás Plymouthban alaposan megviselte. Miközben kiadta utasításait, halántékára szorította a kezét. Bizonyosan a feje is fáj. Hornblower mosolygott ezen a látványon – a legközelebbi egy-két nap majd kifújja fejéből a szárazföldi léhaságokat.

A vitorlamester egyik embere gyors mozdulatokkal kapaszkodott fel az alsó vitorlára Hornblower közelében. Hornblower megpillantotta a fiatal Longleyt, aki habozva nézett a gyors macskamozdulatokkal felfelé kúszó ember után, majd elszánt arccal belekapaszkodott a kötélbe és fellendítette magát. Hornblower méltányolta az igyekezetet – tehát legyőzte félelmét a szédítő magassággal szemben és meggyőződött róla, hogy ő is tudja azt, amit a többiek. Igen, ebből a fiúból még lesz valaki.

A fedélzeten mindenfelé siető lépések kopogtak. A matrózok egyik kötélről a másikra lendítették magukat, egyre magasabbra. Harrison szaladva jött és jelentette, hogy a horgonyt felhúzták. Hornblower egy pillantást vetett a szélvitorlára és megállapította, hogy a szél iránya erősen eltolódott kelet felé és ezek szerint nem a legkönnyebb feladat lesz megkerülni az Ördög-fokot. A vitorlák kifeszültek és a Southerland lassan elindult. A bárkákon az asszonyok kiáltoztak és libegtették zsebkendőjüket, akiket Hornblower huszonnégy órával az indulás előtt tett ki a hajóról. A legtöbben sírtak.

– Emberek, figyelem! – kiáltotta Harrison, mert észrevette, hogy az emberek közül többen is a korláthoz siettek és búcsút integettek. – Most már nincs idő az ilyesmihez, mindenkinek a munkája után kell látni.

A hajó oldalára dőlt, amint Bush felhúzatta a vitorlákat; amíg az Ördög-fokot meg nem kerülték, leghelyesebb, ha a hajót lehetőség szerint szél ellen állítják be, annál is inkább, miután még nem ismeri egyikük sem a hajót. Alighogy a hajó oldalra dőlt, a fedélzet bizonytalanul ingott a lába alatt és meghallotta a kötélzet muzsikáló zizegését, az emlékek egész áradata kelt életre a szívében. Egyszerre elfogta az indulás mindig friss és új izgalma.

A lehetőség szerint közel suhantak el a dokkok mellett. A dokkokban dolgozó munkások nagy része abbahagyta munkáját és figyelte indulásukat, de egyetlenegy sem akadt közöttük, aki egy bátorító szót, egy búcsúüdvözletet kiáltott volna az induló hajó után. Tizenhét évi háború folyamán annyi hajó távozott a kikötőből, hogy megszokták már ezt a látványt és igazán nem kívánhatta senki, hogy szünet nélkül lelkesedjenek. Hornblower tudta, hogy tulajdonképpen most zenekarnak kellene játszani a fedélzeten, lelkesítőén húzni az emberek fülébe a »Britons strike home«-ot, vagy a »Come, cheer up, my lads«-t, de sajnos, nincsen zenekara, mert ilyen fényűzésre igazán nem telik és ilyen ünnepélyes pillanatban mégsem szólíthatta a fedélzetre a hajó kürtöseit és hegedűsét. A parton most felbukkant előttük Plymouth városa. Maria ott van valahol a kikötőparton, talán látja is a fehér vitorlákat, mert bizonyos, hogy szemével a messzeségből is állandóan a Southerlandet kutatja. Talán Lady Barbara is figyeli valahonnan a hajó indulását. Hornblower ismét nagyot nyelt izgatottságában.

A part felől fújó szél csaknem hátranyomta a hajót. A vitorlák bizonytalanul libegtek, amíg Bush ismét ki nem adta új utasításait. Hornblower körülnézett a kormányfélen. Veszedelmesen közel kerültek Cremyllhez, tehát helyesen sejtette, hogy a Southerland iránya erősen eltolódik a szélárnyékos oldal felé. Ismét figyelte a szél irányát és a dagály megindulását. A hajó orrának a kormányféloldaláról egy pillantást vetett az Ördög-fok felé. Bármelyik pillanatban szükséges lehet, hogy megfordítsák a hajót észak felé, mielőtt szembekerülnének az árral. Busht megelőzve, nyugodt hangon adta ki utasításait, ezzel is jelezve, hogy már kezében tartja a hajó sorsának irányítását.

A víz tajtékozva csapott magasra a szélárnyékos oldalon, amint a hajó a fordulat után új dűlőt húzva a vízben, átdőlt a másik oldalára. Most már egyenesen az Ördögfok felé tartottak és Hornblower elégedetten érezte, hogy eddig minden rendben van, a nyugodt és józan számítás mindeddig bevált.

– Most kormánylapát a tatbaloldal felé! – szólalt meg ismét. – Húzassa fel a sudárvitorlákat, Mr. Bush!

Éppen derékszögben kapták a szelet s gyorsan és könnyedén suhantak kifelé a tengerszorosból, a tatbaloldalon a Staddon Heights és a kormányfélen Mount Edgcumbe suhant el a szemük előtt. Pillanatról pillanatra, amint kifelé haladtak a tengerszorosból, erősebben fújt a szél, hangosabban fütyörészett a kötelek között. A Southerland most már megérezte a tengert és erősen ringott az egyre növekvő hullámok hátán. Egyre hallhatóbbá lett a hajó fatestének recsegése és ropogása – különösen a fedélzeten. Ezek a hangok annyira visszhangoztak a fülben, hogy minden más hangot elfojtottak.

– Hogy az ördög vinné el ezeket a kétbalkezeseket! – mérgelődött Bush, miközben látta, milyen lassan és ügyetlenül húzzák fel a sudárvitorlákat.

A szél felőli oldalon most Drake szigete suhant el mellettük. Mire a sudárvitorlákat felhúzták, már közvetlenül előttük bukkant fel a Picklecomb-fok és a tengerszoros kiszélesedett a Cawsand öböl felé. Ott várakozott a kelet-indiai hajókaraván – hat szép nagy hajó, mindegyiken a Kelet-indiai Társaság csíkos zászlója, a két élelmiszeres és muníciós hajó és négy Lisszabonba tartó hajó. A három ágyúsoros Plútó és a Caligula ott horgonyoztak előttük.

– A tengernagyi hajó jelzéseket ad, sir – jelentette Bush, messzelátóját szeme elé tartva. – Már egy perccel előbb jelentenie kellett volna, Mr. Vincent.

A Plútót összesen csak harminc másodperccel ezelőtt pillantották meg a fedélzetről, de fontos, hogy erről mielőbb tudomást vegyenek, különösen miután a tengernagyi hajó adta le az első jelzést.

– Indulást jelez! – kiáltott le a boldogtalan kadét az árbockosárból.

– Azonnal felelni, hogy tudomásul vettük! – kiáltott Hornblower.

Két perccel később, Hornblower szeméhez emelve messzelátóját, már láthatta a hajók kötélzetén és árbocain fel-alá siető embereket. Öt perccel később a Plútó és a Caligula már majdnem teljesen felhúzta vitorláit.

– Bezzeg ők a Nore-nál szerezték embereiket! Hogy az ördög vinné el a jódolgukat!

A Norenál, a Temze torkolatának homokpadjainál, a világ legforgalmasabb kikötőjének bejáratánál, legjobb alkalmuk volt a hadiflotta kapitányainak, hogy kiegészíthessék legénységüket elsőrendű emberekkel az érkező kereskedelmi hajókról, amelyek csökkentett legénységgel haladtak tovább a London Riveren. Ezenfelül a Plútónak és a Caligulának bőven volt ideje, hogy Plymouthba jövet kiképezze legénységét. Már indultak is kifelé az öbölből. A tengernagyi hajóról ismét jelzéseket adtak le.

– Csatlakozni a hajókaravánhoz! – jelentette Vincent. – Valamennyi vitorlát felhúzni. Nagy Isten, lőnek!

A tengernagyi hajóról ágyúlövés szólította fel a hajókat, hogy fordítsanak fokozottabb figyelmet jelzéseire. A kelet-indiai hajók nagyszerűen kiképzett legénységükkel már elindultak. Az élelmiszeres és muníciós hajók, valamint a lisszaboni hajók valamivel lassúbbak és nehézkesebbek voltak. Egymás után vonultak előre az öböl mélyéből.

– Új jelzés a tengernagyi hajóról! – kiáltotta Vincent, figyelmesen olvasva a zászlójelzéseket, majd továbbítva a kapitánynak. – Elfoglalni az előre kijelölt helyet!

Egyszóval a hajókaraván szélfelőli oldalára kell jutnia, vagyis most, hogy hátba kapták a szelet, utóvédként kell a menethez csatlakoznia, hogy bármelyik pillanatban előre ronthasson segíteni, ha egy francia hajó bukkanna fel váratlanul és igyekeznék elvágni a kelet-indiai hajókat a kísérő hadihajóktól. Hornblower jólesően érezte arcában a frissítő tengeri szelet. A tengernagyi hajón már felhúzták a sudárvitorlákat, sőt a felső sudárvitorlákat is. Neki is követni kell a példát, bár ha a szél továbbra is erősödik, rövidesen be kell vonni a vitorlák egy részét. Kiadta a parancsot Bushnak és figyelte, hogyan látnak hozzá emberei a munkához. Az újoncok nagyrészt ijedten néztek fel a magasba, ami nem is csoda, hiszen a Southerland árbocai százkilencven láb magasan tornyosulnak a fedélzet fölött és csúcsuk ijesztő köröket írt le, amióta a hajó nyílt tenger hatalmas hullámainak tetején táncolt.

Hornblower a tengernagyi hajó és a hajókaraván felé fordult; nem tudta nézni az ijedt embereket, akiket az altisztek végül csomózott kötélostorukkal kezükben hajszoltak munkára. Tudta, hogy ez feltétlenül szükséges. A haditengerészet nem ismerte – nem ismertette el – azt a kifogást, hogy «nem tudom», vagy «félek». Ez alól nem lehetett kivételt tenni és ez volt az alkalmas pillanat, hogy ezt a meggyőződést belevéssék az emberekbe, akik eddig még nem ismertek kényszert, parancsot, amelynek feltétlenül engedelmeskedni kell. Ha tisztjei és altisztjei engedékenységgel kezdenék meg kiképzésüket, akkor mindig ezt várnák el tőlük. De engedékenységet csak a legfegyelmezettebb, legtapasztaltabb legénységgel szemben lehet gyakorolni ebben a szolgálatban, amely bármelyik pillanatban életük feláldozását, a legteljesebb odaadást követelheti tőlük. De Hornblower nagyon jól ismerte annak az embernek a halálos rettegését, akit életében először hajszolnak egy sorhajó árbocának csúcsára. Igen, a tengerész szolgálata könyörtelen, keserves.

– Régen aláírták már a békekötést, mire ezekből a maflákból matrózt faragunk – dörmögte Bush elkeseredetten Crystalnak.

Ezeknek a mafláknak nagyrésze három nappal előbb még békésen éldegélt a földecskéjén, szántott és vetett és esze ágában sem volt, hogy valaha is tengerre szálljon. És most itt állnak a szürke ég alatt, a viharosan hullámzó tenger hátán, arcukba vad szél csap, fülüket a kötélzet zúgása, fütyülése és a hajó ijesztő recsegése-ropogása hasítja.

Most már a nyílt tengeren voltak. A fedélzetről jól láthatták Eddystone-t és most, hogy valamennyi vitorlát felhúzták már, a szél nyomása is fokozódott és valósággal röpítette a hajót. Egyre magasabb hullámok emelték hátukra a Southerlandot és valahányszor belezuhant egy hullámvölgybe, kétségbeesett kiáltások és nyögések hallatszottak.

– Ne a fedélzetre, hogy az ördög vinne el benneteket! – dühöngött Harrison. – Vigyázzatok, marhák!

Az emberek egy része máris tengeribeteg volt. Miután egészen váratlanul sújtott le rájuk ez a nyomorúság, azt sem tudták, mi történik velük, hol és hogyan könnyítsenek magukon. Hornblower látta, amint most néhány sápadt árnyék vonszolja magát tántorogva a szélárnyékos oldalon a korlát felé. A hajó egyre emelkedett és süllyedt, mintha már sohasem akarná abbahagyni, újra meg újra felhangzott a rémült nyöszörgés. Hornblower nem tudta levenni szemét ezekről a szerencsétlenekről, akik kínlódva és vergődve mindent kiadtak a gyomrukból. Csupa együttérzésből az ő gyomra is émelyegni kezdett és egyszerre csak tudatára jutott, hogy már ő is nagyokat nyel. Arcán kiütött a verejték, bár borzongott a hidegtől.

Tudta, hogy ő is tengeribeteg lesz, mégpedig rövidesen. Jobb, ha most elmenekül kabinja magányába, ha titokban és észrevétlenül adja át magát a tengeribetegségnek, elmenekülve embereinek kárörvendő pillantásai elől. Minden erejét összeszedve Bush-hoz fordult és rekedten mondta:

– Csak így tovább, Mr. Bush. Hívasson, ha bármi történne.

Míg a kikötőben tartózkodott, egyéb tekintetben is egészen elszokott a tengertől; ugyancsak tántorgott, mialatt keresztülvánszorgott a fedélzeten és a lépcsőn lefelé menet két kézzel kapaszkodott a korlátba. De szerencsésen baj nélkül érkezett meg a középső fedélzetre és szinte beesett kabinja ajtaján, miután megbotlott a küszöbben. Polwheal éppen az ebédjét készítette az asztalra.

– Menj! – kiáltott rá Hornblower türelmetlenül.

Polwheal eltűnt. Hornblower kitámolygott a hátsó galériára és a korlátba kapaszkodva, kihajolt a tajtékzó hullámok fölé. Gyűlölte és szégyellte a tengeribetegséget.

Hasztalanul mondogatta magában, hogy Nelson is tengeribeteg volt minden útjának kezdetén. És az sem vigasztalta, hogy az indulás izgalmai, hajszája után éneikül is már rosszul érezte magát.

Most már borzongott a hidegtől az erős északkeleti szélben. Meleg kabátja odaát volt a hátsó kabinban, de nem lett volna elegendő ereje, hogy érte menjen, sem pedig arra nem tudta rászánni magát, hogy Polwhealt hívja. Íme, a sors keserű iróniája, a boldog magányosság, amelyről annyit álmodozott vágyakozva kinn a szárazföldön. Alatta fehéren tajtékzott a tenger. A barométer tegnap óta erősen esett, bizonyosan tartós északkeleti szélre van kilátás. Valószínű, hogy ez a szél egyfolytában hajszolja, kergeti őket a Biscayai-öbölig és napokig sem lehet reménye egy kis pihenőre és megnyugvásra, amikor mindent odaadna egy kis békességért és nyugalomért.

Bezzeg a tisztjei, azok sohasem tengeribetegek, gondolta bosszankodva, vagy ha betegek is, nem érzik ezt a kínos megszégyenülést. És kétszáz nyomorult, tudatlan, tengeribeteg parasztot hajszolnak most munkára a könyörtelen altisztek. De tudta, hogy végeredményben használ a tengeribetegség ellen, ha munkára kényszerítik az embert. Már számtalanszor bebizonyosodott, hogy ilyenkor legfontosabb a fegyelmezett munka. És egészen bizonyosan tudta azt is, hogy egyetlen ember sincs most a hajón, aki olyan nyomorultan erezné magát, mint ő. Ismét káromkodva és nyögve hajolt ki a korláton. A tapasztalat megtanította, hogy három nap alatt elmúlik ez a rossz érzés és éppen olyan bizonyosan és nyugodtan áll majd a lábán, mint azelőtt. De a kilátás, hogy még három napig tűrnie kell ezeket a szenvedéseket, csaknem olyan gyötrelmes volt, mintha az örökkévalóságig kellene tűrnie. A hajó teste recsegett-ropogott, a szél fütyült a kötelek között, a tenger vadul csapkodott, a hangok pokoli összevisszasága gyötörte és kínozta, miközben a hidegtől borzongva kapaszkodott a fedélzet korlátjába.

 

 

VI. FEJEZET

 

A hajókaraván

 

Amikor a tengeribetegség első rohama után egy kis enyhülés következett be, Hornblower megállapította, hogy a szél ismét erősödik. Ugyanakkor megeredt az eső is és erősen becsapott a hátsó fedélzetre. Egyszerre rémület fogta el: mi lesz, ha szabályszerű viharba kerülnek, hogyan tudja megvédelmezni hajóját ezzel a tudatlan, tapasztalatlan legénységgel? Ez az új, nagy gond elfeledtette még tengeribetegségét is. Gépiesen besietett a kabinjába, felvette köpenyét, azután a fedélzetre rohant. Gerard az imént vette át a szolgálatot Bushtól.

– A tengernagyi hajó bevonja a sudárvitorlákat, sir! – jelentette tisztelegve.

– Helyes. Kövessük példáját – bólintott Hornblower. Messzelátójával körülnézett.

A hajókaraván egységei úgy viselkedtek, mintha meg akarnák könnyíteni a kalózok dolgát. A Kelet-indiai Társaság hajói körülbelül egy mérföldnyi távolságban, meglehetősen közel egymáshoz haladtak, de a többi hat hajó jóval előttük, szétszóródva hányódott a viharos tengeren.

– A tengernagyi hajó jelzéseket ad a hajókaravánnak, sir – jelentette Gerard.

Hornblower majdnem azt felelte: – Sejtettem! – de még idejében erőt vett magán és mindössze csak ennyit mondott: – Igen! – Ezalatt újabb jelzőzászlókat húztak fel sorozatosan egymás után a Plútó vitorlakötelére.

– A Caligulának szól az üzenet! – olvasta a jelzést az árbockosárban figyelő kadét. – Valamennyi vitorlát felhúzni! Menet élére állni.

Boltont bizonyosan azért küldik előre, hogy tudtul adja, ha kell erélyesebb formában is, a parancsokat, amelyeket a hajókaraván egységei mindeddig egyszerűen nem vettek tudomásul. Hornblower figyelte a Caligulát, amint felhúzta sudárvitorláit. Szinte ugrásszerűen sebesen haladt előre az ólomszürke tengeren. Bizonyosan egészen közel kell kerülnie a hajókaravánhoz és el is sütnie egykét ágyút, mielőtt a legcsekélyebbet is elérné, kereskedelmi hajók kapitányai általában ügyet sem vetnek a tengernagyi hajó jelzéseire, ha ugyan egyáltalán el tudják olvasni. A Kelet-indiai Társaság hajói már előbb behúzták sudárvitorláikat, megvolt az a kényelmes szokásuk, hogy éjszakára mindig lassították az iramot. Miután monopóliumuk volt a kelet-indiai kereskedelem lebonyolítására, utasaik pedig a lehető legnagyobb kényelmet és fényűzést követelték, felesleges lett volna nyugtalankodni a lassú átkelés miatt. Sokkal fontosabb volt, hogy éjszaka ne zavarják utasaikat a vitorlák bevonásával, vagy átállításával, a zajjal és lábdobogással, ha az idő esetleg megváltozik. A látszat szerint, igyekeztek minél jobban eltávolodni a kísérőhajóktól. Hornblower kíváncsian várt, vajon mit szól majd mindezekhez az ellentengernagy és messzelátójával a Plútó felé fordult.

Természetesen egymás után huzattá fel a haragos zászlójelzéseket a kelet-indiai hajóknak.

– Fogadni mernék, hogy szeretné valamennyi kelet-indiai hajó kapitányát haditörvényszék elé állítani! – mondták egymás közt nevetve a kadétok.

– Egy ilyen indiai úton legalább ötezer font üti egy-egy kapitány markát – mondta a másik. – Ugyan, mit bánják ők a tengernagyot?

Az éjszaka közeledett, a szél erősödött és könnyen megtörténhetett, hogy a kísérőhajók mindjárt most, az utazás kezdetén szétszóródnak. Hornblower arra gondolt, hogy az ellentengernagy nem a legjobb oldaláról mutatkozik be. A kísérőhajókat szorosan össze kellett volna tartani. Önkéntelenül is arra gondolt, hogy mit tenne ő az ellentengernagy helyében, de azután belátta, hogy a fegyelem nem tűr ilyen elképzeléseket, nem szabad arra gondolnia, hogy ő jobban tudná elvégezni a feladatot, mint feljebbvalója.

– Southerland kap jelzést! – jelentette a kadét, félbeszakítva Hornblower tűnődését. – Elfoglalni – éjszakai – állomást.

– Tudomásul vettük! – kiáltotta Hornblower.

Ennek a parancsnak legalább könnyű volt engedelmeskedni. Az ő éjjeli állomása negyedmérföldnyire a kísérőhajóktól, a szélfelőli oldalon van. Figyelte, mint a Plútó is hamarosan maga mögött hagyja a kelet-indiai hajókat, a Caligula nyomában, a tengernagy nyilván összekötőszerepet akar játszani a két kísérő hadihajó között. Gyorsan sötétedett és a szél még egyre erősen fújt.

Fel-alá járkált a fedélzeten, hogy hidegtől borzongó teste kissé átmelegedjék. Gyomra ismét kétségbeejtően émelygett. Odasietett a korláthoz és keményen belekapaszkodott, miközben leküzdötte gyöngeségét. Legjobban bántotta volna, ha éppen a szép, gúnyos, ügyes Gerard előtt árulja el tengeribetegségét. Feje szédült az émelygéstől és fáradtságtól. Arra gondolt, hogy ha most lefekhetne, talán el is tudna aludni és álmában elmúlna ez a szörnyű, kínzó érzés a gyomrában. Egyre jobban csábította az a kilátás, hogy lenn a kabinjában jó melegen betakaródzhatna keskeny ágyán.

De keményen kitartott a hellén, mindaddig, amíg az egyre sötétedő szürkületben megállapíthatta, hogy a hajó elfoglalta előírott helyét. Azután Gerardhoz fordult.

– Húzássá be a felső sudárvitorlákat, Mr. Gerard.

Elővette jelzőkrétáját és miközben szédelgő és lázadozó gyomrával küzdött, felírta az éjszakára vonatkozó parancsokat.

– Az utasításokat felírtam, Mr. Gerard! – suttogta megkínzottan, alig hallhatóan. Már menekült is a kabinja felé és nem is hallotta Gerard válaszát.

Ezúttal már valóságos gyötrelem volt a hányás, mert a gyomra tökéletesen kiürült. Polwheal éppen terített, amikor leérkezett a kabinjába, de természetesen ismét elkergette. Ledobta magát az ágyára és teljes húsz percig eltartott, amíg annyira összeszedte magát, hogy fel tudott ülni. Azután levetette két kabátját, de annyi ereje már nem volt, hogy ingét, mellényét és nadrágját is lehajítsa és így feküdt ismét félig felöltözötten a takaró alá. A hajó vadul, kíméletlenül dobálódzott, amint vad iramban rohant a széllel és valamennyi deszkája panaszos recsegéssel és nyöszörgéssel kísérte ezt az őrjöngő iramot. Hornblower ajkába harapott, valahányszor érezte, hogy a hajó ismét felemelkedik egy hullámhegy hátára, legalább húsz lábnyi magasságba, azután ismét, kérlelhetetlenül és ijesztően lezuhan. De annyira fáradt volt, hogy a szüntelen mozgás és tengeribetegség ellenére alig néhány perccel később elaludt.

Olyan mélyen aludt, hogy amikor felébredt, percekig gondolkoznia kellett, hol is van tulajdonképpen. A hajó szüntelen emelkedése és zuhanása ismerős volt és mégis egészen váratlan. A szalon nyitott ajtaján keresztül némi szürke világosság hatolt a kabinjába. Körülnézett, azután visszatérő öntudatával együtt érezte, hogy ismét émelyeg a gyomra. Nagy kínnal felállt, átbotorkált a szalonba, onnan ki a hátsó galériára és kétségbeesetten nézett körül a szürke hajnali fényben. A szél vadul csapkodott körülötte. Erről a helyről semerre sem látott másik hajót. Ez egészen magához térítette. Ismét felvette kabátját, azután köpenyét és felsietett, amennyire tudott, a hátsó fedélzetre.

Még mindig Gerard volt őrségen, tehát a reggeli őrségváltás még nem történt meg. Kurta bólintással válaszolt Gerard tisztelgésére, azután körülnézett a fehér tarajokkal foltozott szürke tengeren. A szél vadul fütyült a vitorlák között, még mindig olyan erővel, hogy nem volt szükség a felső sudárvitorlákra. Előttük, csaknem egy sorban, megpillantott négy kelet-indiai hajót, azután alig egy mérfölddel mögöttük megtalálta a másik két hajót is. A tengernagyi hajónak, az élelmiszeres és munícióshajóknak, a lisszaboni hajóknak, a Caligulának sehol semmi nyoma. Hornblower szájához illesztette szócsövét.

– Megfigyelő! Látja valamerre a tengernagyi hajót?

– Nem, sir. Sehol, semmi hajót nem látok, kivéve a kelet-indiai hajókat.

Mindenesetre érdekes, gondolta Hornblower, miközben félretette szócsövét. Kezdetnek egészen szokatlan és meglepő. Megállapította, hogy a Southerland éjszakán át biztosan tartotta az irányt és a log felváltva nyolc és kilenc csomós sebességet mért. Ebben a tiszta időben nemsokára megpillantják Ushantot. Ő csak legmesszebbmenőén teljesítette kötelességét, amikor szem előtt tartotta a kelet-indiai hajókat. Bár a gyomra is osztotta volna elégedettségét, de sajnos ismét elfogta a tengeribetegség kellemetlen érzése. Megmérte a szél sebességét és megállapította, hogy nem volna tanácsos felhúzni a felső sudárvitorlákat, abban a reményben, hogy utolérik a kísérőhajókat. És miután megállapította, hogy nem tehet semmit, amivel felelősségrevonás esetén enyhíthetné a vádak súlyosságát, megnyugodott és felvidult. A tengeren töltött hosszú évek megtanították, hogy bölcs nyugalommal törődjék bele a változhatatlanba.

Nyolcszor egymásután megszólalt a hajóharang. Bush megérkezett a hátsó fedélzetre, hogy felváltsa Gerardot, Hornblower érezte, hogy Bush fürkésző pillantással nézi, de úgy tett, mintha nem venné észre. Bush, aki tudta, mennyire nem szereti a fölösleges beszédet, bizonyosan nagyon szeretne beszélgetni, de nem meri megszólítani. De azután eszébe jutott, hogy Bush talán csak azért nézi ilyen élesen, mert meglehetősen furcsa látvány lehet így, borotválatlanul és feldúltan. Arca bizonyosan zöld a tengeribetegségtől. Ismét sietve tért vissza kabinjába.

Odalenn leült ágya szélére és kezébe temette arcát. Amíg nem látott semmit maga körül, jobban érezte magát. Ha majd Ushantot jelzik, lefekszik ismét és behunyja szemét.

Polwheal lépett a szobába. Kezében tálcát egyensúlyozott, olyan ügyesen, mint valami zsonglőr.

– Reggeli, sir – jelentette Polwheal. – Nem tudtam, hogy már ébren van, sir, csak az őrségváltás után mondták meg nekem. Kávé, sir. Friss puha kenyér, sir. Megpirítsam? Sikerült tüzet gyújtani a konyhában.

Hornblower gyanakodó pillantást vetett Polwhealre. Polwheal kísérletet sem tesz, hogy bármivel is kínálja a friss élelmiszerek közül, kivéve a kenyeret, amelyet ő küldött a hajóra… Sem a szalonnát, sem semmi más ínyencfalatot, amelyet olyan bőségesen vásárolt indulás előtt. Pedig Polwheal tudja, hogy tegnap nem vacsorázott és különben mindig olyan makacsul ragaszkodik hozzá, hogy minél többet egyék. Ennélfogva csodálkozott, miért kínálja most Polwheal ezzel a sovány, francia reggelivel. Polwheal merev arca kissé megrezzent Hornblower kemény, kitartó pillantása alatt és ezzel csak megerősítette Hornblower gyanúját. Polwheal kitalálta a nagy titkot, hogy kapitánya tengeribeteg.

– Tedd le – vetette oda idegesen és rekedten, mert ebben a pillanatban nem tudott egyebet mondani. Polwheal letette a tálcát az asztalra, de még mindig nem ment ki a kabinból.

– Majd érted küldök, ha szükségem lesz rád – szólt rá Hornblower kérlelhetetlenül.

Kezébe támasztva fejét, végiggondolta a tegnapi napot. Most már megértette, hogy nemcsak Polwheal, hanem Bush és Gerard is, vagyis a hajó egész legénysége észrevette, hogy tengeribetegségben szenved. Erre mutattak különféle, apró célzásaik is. Ez a gondolat eleinte idegesítette. De végül is a humorérzéke diadalmaskodott és elmosolyodott. Míg mosolygott, a kávé jó illata izgatni kezdte orrát. Mohón szívta be a jó illatot. Egyszerre kétféleképpen válaszolt szervezete erre a jó szagra: először kívánta a kávét, mert éhes volt, de gyomra még mindig visszariadt az ételtől. Végül is az éhség és szomjúság győzött. Betöltötte a kávét és közben mereven vigyázott, hogy ki ne nézzen az ablakon, az emelkedő és lezuhanó hullámokra. A kávé áldott melegsége eláradt egész testében és most már ösztönszerűen enni kezdte a kenyeret is. Csak akkor támadtak némi kétségei, hogy vajon helyesen cselekedett-e, amikor már eltolta maga elől tálcáját, de még ekkor is szerencséje volt, mert mielőtt még a tengeribetegség ismét erőt vehetett volna rajta, Longley kopogtatott be a kabinjába és jelentette, hogy föld a láthatáron és miután ez a hír többféle és gyors intézkedést követelt részéről, ismét megfeledkezett a tengeribetegségről.

A fedélzetről még nem lehetett látni Ushantot, csak az árbockosárból. Hornblower ezúttal kísérletet sem tett, hogy felmásszon és személyesen győződjék meg a jelentés helyességéről. De miközben ott állt a fedélzeten az üvöltő szélben, a szürke tengeren át kelet felé nézett, arra, ahol Franciaország feküdt a láthatár mögött. Arra gondolt, hányan álltak már így a hajójuk fedélzetén, az angol haditengerészet nagyjai közül mint most ő, a távoli francia partok felé fordítva tekintetüket. Drake és Blake, Shovel és Rooke, Hawke és Boscawen, Rodney és Jervis és Nelson. Valamennyien így álltak a korlát mellett és ugyanígy néztek kelet felé. A brit kereskedelmi tengerészet háromnegyedrésze, hazafelé jövet vagy indulása után megkerüli Ushantot. Amikor fiatal hadnagykorában Pellew alatt szolgált az Indefatigable-on, Brest blokádjának fárasztóan egyhangú napjai közben számtalanszor bukkant újra meg újra a szeme elé. Ezeken a vizeken történt, hogy az Indefatigable belekergette az Amazon-t és a Droits de l'homme-ot a hullámtörők közé, ahol ezer ember lelte halálát. Ennek a tizenhárom évvel ezelőtt lejátszódott, vad küzdelemnek az emléke éppen olyan frissen és részletesen élt az agyában, mint a Lydia és a Natividad párviadala, alig kilenc hónappal ezelőtt. Ez már a közelgő öregség jele.

Hornblower lerázta magáról ezt a tűnődő, borongó hangulatot és egészen az új feladatnak szentelte magát, hogy hajójának irányát megadja a Finisterre-fok felé és erről tudassa a kelet-indiai hajókat is –, az előbbi sokkal könnyebb feladat volt, mint az utóbbi. Legalább egy órai kétségbeesett jelzésébe és jónéhány ágyúlövésébe került, míg végre megkapta a kielégítő válaszjelzést, hogy tudomásul vették üzenetét. Hornblower már szinte azt hitte, hogy a hajókaraván kapitányai szándékosan értik félre üzeneteit, szándékosan adnak helytelen válaszokat, hogy ezzel is bebizonyítsák, mennyire semmibe veszik. Hornblower végül már tajtékzott a dühtől.

Ennek a kis izgalomnak mindenesetre megvolt az az előnye, hogy megfeledkezett tengeribetegségéről. A gyomra csak akkor jelentkezett ismét, mikor a kedélyek már megnyugodtak. Éppen vissza akart vonulni kabinjába, amikor Bush váratlan felkiáltása ismét a hátsó fedélzetre szólította:

– A Walmer Castle irányt változtatott, sir!

Hornblower azonnal a szeméhez emelte messzelátóját. A Walmer Castle haladt a nyugat-indiai hajók élén, a tatbaloldal felől legtávolabb a Southerlandtól. Legalább három mérföldnyi távolságban lehetett. Tisztán látta, hogy a hajó éles szögben megfordul és kétségbeesetten igyekszik a szél ellen előretörni.

– Jelzéseket ad le! – kiáltott le Vincent az árboc kosárból. – De nem tudom elolvasni. Úgy látom, a 29-est, de ez lehetetlen, mert ez azt jelenti, hogy: »Félbeszakítani a harcot«.

– Megfigyelő! – kiáltott fel Hornblower. – Mit lát a tatbaloldal felől?

– Semmit, sir – kiáltott le Vincent. – A Walmer Castle most bevonta a jelzőzászlót. Újat húz fel! 11-es szám! Ellenség a láthatáron!

– Savage! – kiáltott Bush. – Vegye a látcsövét és siessen fel az árbockosárba.

Most már megfordult a karaván következő hajója is. Savage félúton volt felfelé, mikor a megfigyelő lekiáltott:

– Most már látom, sir! Két lugger közeledik a tatbaloldal felől!

Szóval, Ushant felől. Egészen bizonyosan francia kalózhajók. Gyors, ügyes kis járművek, megrakva emberekkel. Legénységük olyan tapasztalt, mint a brit hajók matrózai, szembeszállnak minden veszedelemmel, csakhogy elnyerhessenek egy-egy kelet-indiai hajóra kitűzött kövér jutalomdíjat. Ilyen fogás egy csapásra gazdag emberré teszi kapitányukat. Bush, Vincent és a többiek mind, akik a hátsó fedélzeten tartózkodtak, feszült pillantással néztek Hornblowerre. Ha ilyen helyzetben elveszítene egy rábízott hajót, örökre vége volna a pályafutásának.

– Mindenki a helyére, Mr. Bush! – adta ki a parancsot Hornblower. A pillanat izgalmában eszébe sem jutott, hogy nyugalmat és fölényt kell mutatnia emberei előtt.

De annyira belemerült gondolataiba, hogyan oldja meg ezt a helyzetet, hogy csakugyan a legcsekélyebb izgatottság sem látszott meg viselkedésén.

Valamennyi kelet-indiai hajón helyeztek el ágyúkat, sőt a Lord Mornington fedélzetének mindkét oldalán tizennyolc-tizennyolc ágyú nézett farkasszemet az ellenféllel és végeredményében egyedül is védekezhetett volna a kis kalózhajók támadása ellen. A kalózok terve bizonyosan az, hogy megrohanják a kiszemelt hajót és nincs az a hatalom, nincsen az a drótháló, ami száz, az arany és ezüst vágyától megrészegedett franciát vissza tudná tartani. Úgy manővereznek, hogy a hajót a szélfelőli oldalon elvágják tőle és míg ő keservesen küzd a szél ellen, hogy a hajó közelébe férkőzhessek, három perc alatt megrohanják, legénységét elintézik és elröpítik az orra elől. Minden módon meg kell akadályoznia, hogy ilyen helyzet álljon elő. De annyi bizonyos, hogy a kelet-indiai hajók nagyon lassúak, az ő legénysége pedig gyakorlatlan, a francia luggerek meg gyorsak, mint a villám és amellett ketten vannak, tehát kettőt kell állandóan szemmel tartania.

Most már a fedélzetről is tisztán láthatta a kétárbocos kis hajókat. Sötét vitorláik már a láthatár pereme fölé emelkedtek, baljóslatúan és fenyegetően. Hornblower tapasztalt szeme a messze távolból is inkább kitalálta, mint látta a részleteket: egészen kis hajók és legfeljebb ha húsz-húsz ágyú lehet mindegyiknek a fedélzetén, azok sem nagyobbak kilencfontosnál. A Southerland néhány sortűzzel elsüllyeszthetné mindkettőt, ha olyan könnyelműek volnának, hogy a közelébe merészkedjenek. De hihetetlenül gyorsak; miközben figyelt, szinte pillanatról pillanatra nőttek és Hornblower már láthatta az orruk hasítása nyomán magasra csapó fehér tajtékot. Legalább százötven ember lehet mindegyiknek a fedélzetén, mert a francia kalózhajókon nem sokat törődtek a legénység kényelmével. Igaz, hogy ez nem is fontos. Hiszen általában rövid ideig tartott egy-egy útjuk. Hirtelen elősiklottak partmenti rejtekükből, rácsaptak egy-egy ellenséges hajóra, azután már repültek is vissza, biztos kikötőbe.

– Helyezzük harci készenlétbe a hajót? – kérdezte Bush merészen.

– Nem! – felelt kurtán Hornblower. – De intézkedjék, hogy azonnal oltsák el mindenhol a tüzeket és mindenki foglalja el kijelölt helyét.

Fölösleges volna még leszedetni az elválasztófalakat és ezzel megbolygatni a hajó egész rendjét. Viszont egy telitalálat a tűzhelybe könnyen felgyújthatja a hajót. Az emberek elfoglalták helyüket – részben odaráncigálták, részben odavezették őket – néhányan még azt sem tudták egészen határozottan, melyik a kormányfél és melyik a tatbaloldal – az altisztek hangos káromkodásai és fenyegetései közben.

– Az ágyúkat töltsék meg és tolják helyre! – adta ki az újabb utasítást Hornblower.

Az emberek nagyobbik része még életében sem látta, hogyan kell elsütni egy ágyút. Először hallották a helyükre gördített ágyúk tompa, mély dübörgését. Hornblower szíve egy pillanatig gyorsabban vert –, ez a hang számtalan régi emléket ébresztett fel. A két kalózhajó semmivel sem árulta el ijedtségét, mikor a Southerland megmutatta fogait, legalábbis Hornblower semmit sem vett észre, bár élesen figyelte mind a kettőt. Azonban örömmel látta, hogy az ellenség felbukkanása közel terelte egymáshoz a kelet-indiai hajókat. Szinte zárt csoportban úsztak egymás mellett. Azt is látta, hogy leeresztették a dróthálókat és helyretolták ágyúikat. Bizonyos, hogy csak gyenge védekezésre képesek, de pillanatnyilag az is valamennyire megnyugtató, hogy egyáltalán tudnak és akarnak védekezni.

Füstfelhő és utána tompa csattanás jelezte, hogy az élen haladó lugger megkezdte a tüzelést. Hornblower nem láthatta, hol csapott le a golyó, de ebben a pillanatban a luggerek felhúzták árbocukra a francia trikolort és Hornblower parancsára, erre a kihívásra a Southerland főárbocának csúcsára is felhúzták a vörös lobogót, miután Leighton is vörös rangjelzést visel. A következő pillanatban a kalózhajók egyenesen a Walmer Castle felé közeledtek, a vezérhajóhoz, azzal a nyílt szándékkal, hogy megrohanják és birtokukba vegyék.

– Sudárvitorlákat fel, Mr. Bush! – kiáltotta Hornblower. – A tatbaloldal felé. Egyenesen neki az ellenségnek!

A Walmer Castle kapitánya ijedtében csaknem nekivitte hajóját a szomszédja kormányféloldalának. Most már ez a hajó is, kényszerűségből, irányt változtatott. A két kalózhajó villámgyorsan elfordult, hogy meneküljenek a Southerland szemtől-szembe fenyegető ágyúitól. Az első támadási kísérletet szerencsésen elhárították.

Legfontosabb, hogy megtartsa kedvező helyzetét, kelet-indiai hajók szélfelőli oldalán, hogy bármelyik pillanatban a veszélyeztetett helyre siethessen. A hajóraj lassan haladt előre, a luggerek nyomában. Hornblower szünet nélkül figyelte a két kalózhajót; évek gyakorlata megtanította, hogy az erős hullámverés ellenére is egy pillanatra se veszítse el az ellenséget messzelátója lencséjének gyújtópontjából. A két kis hajó most ismét hirtelen megfordult, olyan egyformasággal, mintha óraműre működnének és a Lord Morningtont vették ezúttal célba, a kormányfél oldalon, mint nekivadult kutyák az odavetett koncot. De a Southerland már fenyegetően repült feléjük. A két kalózhajó szempillantás alatt kitért és ismét a Walmer Castle ellen fordult.

– A tatbaloldal felé! – kiáltotta Hornblower. Kimondhatatlan megkönnyebbülésére, a Walmer Castle kapitánya helyesen irányította hajóját és a Southerland éppen a legjobb időben érte utol. Megfordult a fara körül. Hornblower tisztán látta a fedélzetén kék egyenruhás kapitányát a kormánykerék mellett és vagy egy tucat rémülten szaladgáló hindu matrózt. A luggerek eltávolodtak ismét, éppen lőtávolságon kívül. Egyik kelet-indiai hajó oldaláról füst terjengett; úgy látszik, találomra belecélozták sortüzüket a kék messzeségbe.

– Csak fölöslegesen pazarolják a puskaport, sir – kockáztatta meg Bush, de Hornblower nem felelt, annyira belemerült számításaiba.

– Amíg annyi eszük van, hogy összetartsanak… – jegyezte meg Crystal. Igen, ez a legfontosabb. Amint a hajók eltávolodnak egymástól, lehetetlen, hogy külön-külön meg tudja védelmezni valamennyiüket. Sem dicsőség, sem becsület nem származhat abból egy sorhajó kapitányára, ha megnyeri a küzdelmet a két kis hajócska ellen. Ha legyőzi őket, a világ napirendre tér fölötte, de ha elveszíti egyik kelet-indiai hajót, nagyon jól tudta, mi vár rá, a közvéleménynek milyen felhördülése. Szeretett volna jelzéseket leadni védenceinek, hogy tartsanak szorosan össze, amennyire csak lehet, de azután elvetette ezt a gondolatot. A jelzések csak megzavarnák őket és egy részük talán még félre is értené. Jobb, ha bízik természetes ösztönükben.

A kalózhajók ismét közeledtek, a széllel szemben fűrészelték a vizet. Hornblower sejtette, hogy új tervet forgatnak a fejükben. Élesen figyelte őket. A következő pillanatban már tisztán látott. A vezérhajó orra a tatbaloldal felé fordult, a másodiké a kormányfél felé. Tehát elszakadtak egymástól és mindegyik erős hátszéllel, orrával tajtékzóan hasítva a vizet, fenyegetően és félelmesen repült előre. Amint kikerülnek a Southerland lőtávolából, ismét egyesülnek és a hajókaraván túlsó szárnyát támadják meg. Ebben az esetben aligha lesz annyi ideje, hogy előbb az egyiket harcképtelenné tegye, azután üldözőbe vegye a másikat is.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy valamennyi kelet-indiai hajót szorosan egymás mellé kellene hozni a szél felőli oldalon, de azonnal el is vetette a tervet. Talán nem értenék meg a jelzést, talán összeütköznének túlzott igyekezetükben és mindkét esetben, akár szétszóródva, akár megsebesülve, csak annál könnyebben áldozatul esnének az ellenségnek. Egyetlen, amit tehet, ha előbb az egyik, azután a másik hajót támadja meg. Talán reménytelennek látszik a terv, de azzal még semmit sem nyer, ha az egyetlen lehetséges tervet is elveti. Csak az utolsó másodpercben játssza ki ezt a kártyát.

Letette a messzelátóját és odaugrott a korláthoz. Tágranyílt szemmel bámult az ellenséges hajókra, fejében számítgatta sebességüket, figyelte irányukat, arca szinte megmerevedett az elszánt várakozástól. A tatbaloldal felől közeledő lugger valamivel közelebb volt, tehát ez éri el előbb a hajókaravánt. Ha az első hajóval végez hamarabb, még mindig marad egy-két perce a másodiknak is. Még egy utolsó pillantás meggyőzte, megerősítette elhatározásában –, igen, mindent kockáztatnia kell! Most, a végső izgalom hevében, már nem félt semmitől.

– Tatbaloldal felé előre! – kiáltotta.

– Tatbaloldal felé előre! – visszhangozta a másodkormányos.

A southerland megfordult, ki a kelet-indiai hajók sodrából, egyenesen a tatbaloldali lugger felé. A kalózhajó pedig, hogy elkerülje a fenyegetően sötétlő ágyútorkokat, oldalra siklott és igyekezett minél jobban eltávolodni a Southerlandtól. Miután gyorsabb volt a többi hajónál, sikerült is megelőznie a kelet-indiai hajókat és a kísérőhajót is. A southerland azon való igyekezetében, hogy mindig a kalózhajó és a kelet-indiai hajók között maradjon, egyre messzebb került a másik luggertől és ezzel együtt a lehetőségtől, hogy azzal is idejében végezhessen. A veszéllyel Hornblower is tisztában volt, de vállalnia kellett még ezt a kockázatot is és kétségbeesetten jutott tudatára, hogy ha a francia hajó jól végzi a dolgát, akkor megnyeri a küzdelmet. Ha ilyen messze kerül a hajókaravántól az első lugger üldözésében, akkor világos, hogy azalatt a-másik hajó ér célt. Máris veszedelmesen messzire sodródott, de még tartotta az irányt, szinte egy vonalban a kelet-indiai hajókkal és a tatbaloldali luggerrel. Ebben a pillanatban megfordult a másik lugger, hogy rátámadjon a hajókaravánra.

– Vitorlákat a tatbaloldal felé! – kiáltotta.

A Southerland megfordult ismét és most a szél hátán repült, teljes vitorlázattal –, ami talán veszedelmes vállalkozás is volt ebben az erős szélben. Szinte nyargalt a vizén a hajókaraván felé, amely most rémülten torlódott össze a közeli és elkerülhetetlen összecsapás láttára. Hornblower az árbocok és vitorlák erdején át látta a lugger sötét vitorláit, amint ijesztően közeledett a tehetetlen és ügyetlen Walmer Castle-hoz. Egyidejűleg legalább egy tucat különféle számítás, terv kergette egymást Hornblower agyában. Elképzelte a két kalózhajó és a hat kelet-indiai hajó minden lehetséges mozdulatát és a Southerland feleletét minden elképzelhető esetre. Eközben állandóan számolnia kellett a Southerland sebességével és a szél nyomásával a szélárnyékos oldal felé. Ha meg akarná kerülni a szétszóródó kelet-indiai hajókat, ez túlságosan sok időt rabolna el és amellett lehetetlenné tenné, hogy váratlanul és meglepetésszerűen támadjon. Nyugodtan adta ki a parancsot a kormányosnak, hogy két hajó közötti keskeny nyíláson át haladjanak. A Lord Mornington látta a nyílsebesen közeledő hadihajót és oldalra siklott, amint Hornblower előre sejtette.

– Mr. Gerard! Minden ember készenlétben az ágyúknál! Amint szembekerülünk a luggerrel, sortüzet neki!

A Lord Mornington szempillantás alatt eltűnt előlük, majd az utána következő hajó, az Európa is, amely kissé oldalra fordult, a Southerland irányába, mintha szándékosan bele akarna rohanni.

– Hogy az ördög vinné el a dolgát! – dühöngött Bush. – Hogy a… – Hajszál híján múlt, hogy csúnyán össze nem ütköztek. A következő pillanatban a Southerland már másik két hajó szűkülő nyílásán repült keresztül. Azontúl következett a Walmer Castle és mellette a kalózhajó, váratlanul rádöbbenve a hirtelen kibukkanó hadihajóra. A Southerland fedélzetén, a halálos, nagy, várakozó csendben hallották a puskák ropogását –, a francia hajóról már kapaszkodtak felfelé az emberek a kelet-indiai hajóra. De amikor olyan váratlanul előbukkant a hatalmas, kétütegsoros hajó, a francia kapitány visszaparancsolta matrózait. Hornblower látta, amint az emberek nagy sietséggel visszaugráltak a lugger fedélzetére, majd száz pár kar húzta a magasba kétségbeesett erőlködéssel az összes vitorlákat és a kis hajó már repült is tovább, eltávolodva a karavántól. De mégis, öt másodperccel elkésett.

– Vigyázz! – kiáltotta Gerard, az izgalomtól nekivadultan. Ott állt a főfedélzeten, ahonnan legjobban beláthatta tüzéreit. – Célozz! Tüzelj!

Hornblowernek úgy tűnt fel, mintha teljes öt percig tartana a szaggatott sortűz. Egyes dördülések között másodpercek teltek el. A célzásban is sok hiba volt, amint a lugger innenső és túlsó oldalán a vízbe hulló ágyúgolyók nyomán magasracsapó víz bizonyította. De azért néhány lövés mégis csak célba talált. Tisztán látta, hogy két golyó egyenesen a fedélzetre, az emberek közepébe csapott le és hallotta az emberek rémült halálkiáltását is.

A szél egykettőre eloszlatta a füstöt, úgyhogy szünet nélkül szemmel tarthatta a kalózhajót. Annyi bizonyos, hogy a vitorlái épségben maradtak, tehát még mindig megvan a lehetősége a menekülésre. Kiadta a parancsot a további tüzelésre. A következő pillanatban kilenc kis füstfelhő, kilenc egybefolyó dördülés jelezte, hogy a kalózhajó válaszol a kihívásra. Egy golyó nem messzire Hornblower feje fölött zúgott el és kétszeres csattanás bizonyította, hogy a Southerland is megsebesült. De a vastag keményfaburkolat szerencsére nem engedi át ilyen messzeségből a kilencfontos ágyú lövedékét.

Hallotta, hogy a Southerland ágyúit ismét helyretolták.

– Vigyázzatok, emberek! – kiáltotta figyelmeztetően. – Jól célozzatok! Nyugalom!

Az ágyúk most már csaknem ugyanabban a pillanatban dördültek el. A Southerland hetvennégy ágyúja mellett csak egy-egy szabályszerűen kiképzett, tapasztalt tüzér működött és bár a szolgálatban lévő tisztek a tatbaloldalról is átküldték néhány emberüket a kormányfélre, természetesen ott tartották kiképzett tüzéreiket arra az esetre, hogy a tatbaloldali ágyúkat váratlanul munkába kellene állítani. De nem találtak összesen sem hetvennégy jól kiképzett tüzért a Lydia egykori legénységéből; a kapitány még emlékezett, milyen nehezen tudták megszerkeszteni Bush-sal a hajólegénység beosztását.

– Jó munkát végeztetek, emberek! – hangzott fel ebben a pillanatban Gerard izgatott, ujjongó kiáltása. A lugger főárboca valamennyi vitorlájával együtt féloldalra dőlt. Egyetlen pillanatig úgy látszott, mintha természetesen állna ebben a helyzetben, azután váratlanul hirtelenséggel lezuhant. Még ebben a pillanatban is egy magányos ágyúdörrenés bizonyította a francia hajó dacos ellenállását. Hornblower gyors lélekjelenléttel adta ki a parancsot a kormányosnak, vigye a Southerlandot a kalózhajó közvetlen közelébe, hogy most már véglegesen elpusztítsák. Szinte lángolt az izgalomtól. De még az utolsó pillanatban kijózanodott. Ha ezt teszi, akkor időt ad a másik kalózhajónak, hogy behatolhasson az indiai hajók közé. Máris új utasítást adott a kormányosnak. Mégegyszer visszanézett a megsebesült kalózhajó felé: most, hogy árboca tövénél tört le, tehetetlenül hánykolódott a hullámokon, mint valami kitépett lábú vízibogár. Valaki francia lobogót lengetett a fedélzetéről.

– No, ez se ér vissza egyhamar Brestbe! – jegyezte meg halkan Bush.

A Southerland nyílsebesen törtetett új célja felé, szembe a hajókaravánnal és a nyomukban üldöző francia kalózhajóval. Menekültek a kis, sötét hajó elől, mint bárányok a farkas elől. Amikor a lugger megpillantotta a fenyegetően közeledő hatalmas hadihajót, ismét kitért az útjából és makacsul szemmel tartotta a Walmer Castle-t, hogy az első alkalmas pillanatban megkísérelje a támadást. Ha a Southerland kissé esetlen és lassú is, mégis egyetlen kis hajóval játszva szembeszállhatott. Néhány perccel később, a francia hajó kapitánya is leszámolt ezzel az igazsággal. Gyors elhatározással megfordult és sebesült társának segítségére sietett.

Perceken belül a két francia hajó, az ép és a sebesült, messzire a hajókaraván mögött maradt. Hornblowert leírhatatlan megkönnyebbülés fogta el – ha ő lett volna annak a francia luggernek a parancsnoka, nem törődött volna sebesült társával és késő éjszakáig üldözte volna a hajókaravánt. Majdnem bizonyos, hogy a sötétségben el tudná vágni egyik vagy másik hajót társaitól.

– Helyretolhatják az ágyúkat, Mr. Bush! – szólalt meg nyugodt hangon.

Valaki a főfedélzeten ujjongó hangon éljenezni kezdett és a következő pillanatban már az egész legénység, mint egy ember éljenzett. Úgy integettek sapkájukkal, mintha legalábbis a trafalgári ütközetet nyerték volna meg.

– Csend! – kiáltotta Hornblower a dühtől kivörösödött arccal. – Mr. Bush, parancsolja a fedélzetre az embereket!

Jöttek is valamennyien, kipirultán és nevetve, ujjongva az izgalomtól, lökdösődve és taszigálva egymást, mint az iskolásfiúk. A csata izgalmában valamennyien megfeledkeztek a tengeribetegségről. Hornblower vére forrt, amint végignézett embereinek felbomlott sorain, fegyelmezetlen viselkedésén.

– Elég legyen ebből az ostobaságból! – kiáltotta. – Miféle hőstettet vittetek véghez? Elkergettetek két kis luggert, egyik sem sokkal nagyobb, mint a mi legnagyobb evezősbárkánk. Két sortüzet adtatok le és most nagy hősöknek képzelitek magatokat, mert kidöntöttetek egy árbocot! Mintha legalábbis elsöpörtétek volna a két hajót a föld színéről! Két sortűz! Ha tudnátok, milyen nevetségesek és gyerekesek vagytok a tudatlanságtokban! Legközelebb, majd ha igazi küzdelemre kerül sor, jobban célozzatok! És addig is tanuljatok! Hiszen még a vitorlákat sem tudjátok felhúzni! Mondhatom, négereket is láttam már, akik különbül végezték el ezt a feladatot!

Az ilyen őszinte szenvedélyből fakadó szavak hatásosabbak a szónoki tudománynak minden fogásánál. Hornblower őszinte dühe és komolysága mély benyomást tett embereire.

Most már valamennyien lógatták az orrukat és zavartan topogtak egyhelyben, amikor megértették, hogy alapjában véve semmi rendkívülit sem vittek véghez. Bizonyos, hogy az izgalmukat elsősorban a Southerland vad rohanása keltette fel, szemközt a hat kelet-indiai hajóval. Később, ha majd odahaza, családi és baráti körben beszámolnak élményeikről, a történetet egyre jobban kiszínezik és kiszélesítik, míg végül már úgy adják elő, hogy Hornblower ott állt a két ágyúsoros hadihajó kormánykereke mellett és száguldó, vad viharban vezette keresztül hajójukat kétszáz vitorlásból álló, szembejövő flotta között.

– Mindenki a helyére! – szólt most Hornblower. – Adasson reggelit az embereknek, azután gyakorlatoztassa őket a fedélzeten.

A nagy izgalmat követő elernyedésben alig várta már, hogy a hátsó galéria magányába menekülhessen. De még el sem indult, Walsh, a seborvos állt elébe a hátsó fedélzeten és tisztelegve megállt.

– Engedelmével jelentést teszek, sir – mondta. Egy kadét elesett. Sebesült nincs.

– Elesett? – kérdezte Hornblower megdöbbenve. – Kicsoda?

– John Hart, kadét.

Hart már a Lydián is sokatígérő tengerésznek mutatkozott, maga Hornblower siettette előmenetelét.

– Meghalt? – kérdezte még egyszer, mintha nem akarná elhinni.

– Úgyis mondhatnám, hogy halálosan megsebesült, sir, ha így jobban tetszik – bólintott Walsh. – Amikor a 11-es lőrésen át becsapott egy kilencfontos, levitte a fél lábát. Még élt, mikor lehozták a kötözőhelyre, de egy perccel később meghalt. Elvérzett.

Walsh új ember volt a hajón, még nem szolgált Hornblower alatt. Különben nem bocsátkozott volna ilyen részletekbe.

– Menjen a dolgára! – mordult rá ingerülten Hornblower.

Most már vége a tervezett magányos, csendes pihenőóráknak. Temetés lesz a hajón, félárbocra eresztett zászlókkal. Ez már magában véve is rosszul esett. És éppen Hart esett el, ez a mindig mosolygó, vidám fiú. Ez a gondolat fájdalmasan végetvetett minden örömének a jólsikerült összecsapás után. Bush a fedélzeten elégedetten mosolygott, mert örült a sikernek és még jobban örült, hogy néhány órán keresztül zavartalanul dolgozhat az embereivel. Nagyon szeretett volna beszélgetni és Gerard is ott volt, alig várva, hogy valakivel megtárgyalhassa imádott ágyúinak eredményes működését.

Hornblower harapósan nézett körül, meglátszott rajta, hogy egyetlen fölösleges szót sem volna hajlandó eltűrni. De szerencsére Bush és Gerard hosszú évek óta szolgáltak alatta és eszükbe sem jutott, hogy kihívják haragját maguk ellen.

Sarkonfordult és lement. A kelet-indiai hajók felhúzták jelzőzászlóikat – elismerésüket akarták kifejezni a győzelemhez. Hornblowert semmi sem érdekelte. Menekült a magányba, a csendbe, még a többi hajóról feléje irányított kíváncsi messzelátó elől is.

 

 

VII. FEJEZET

 

Emberrablás

 

Tíz nappal később, a vasárnap ragyogóan szép idővel és alig fodrozódó tengerrel virradt a Southerlandra, annyi sok viharos, borús nap után. A hajó ragyogóan tisztán, a legénység tökéletes rendben felsorakozva várta a kapitány reggeli szemléjét. Bush igazán csodát művelt a rövid idő alatt. Az emberek félszegsége, ügyetlensége, lassúsága szinte teljesen eltűnt már, mintha vén tengeri medvék volnának valamennyien, akik osztoztak a Lydia hosszú Csendes-óceáni útjában. Az istentisztelet és a haditörvények felolvasása közben semmi sem zavarta meg a tökéletes fegyelmet.

Hornblower nem tagadhatta el őszinte elismerését és megelégedését Bushtól és utána olyan derűs hangulatban és jó étvággyal fogyasztotta el ebédjét, mint még egyszer sem elutazásuk óta.

De ebéd után ismét erőt vett rajta tűnődő, rossz hangulata. Mi haszna, ha Bush váratlanul gyors ütemben képezi ki a legénységet, mi haszna, ha az emberek meglepően gyorsan illeszkednek be a hajó életébe, ha egyszer nincsen elegendő embere, hogy szükség esetén hajója a legnagyobb követelményeknek is megfelelhessen? Délután a hátsó fedélzeten sétált. Ennek a kérdésnek a megoldása olyan nehéz feladatot rótt rá, hogy otthagyta a hátsó galériát, ott nem járkálhatott elég gyorsan, mert az alacsony tető miatt le kellett hajtania a fejét. Valami sejtelem derengett az agyában, hogyan lehetne ezt a nehéz kérdést megoldani, sőt már előző napon is eszébe jutott, de egyelőre még nem tudott dönteni, vajon hozzáfoghat-e egyáltalán ehhez a megoldáshoz. Emberei jól látták hangulatát és ezért valamennyien óvatosan a szélárnyékos oldalra húzódtak, míg a szélfelőli oldalt, a hátsó fedélzetnek csaknem harminc yardnyi részét átengedték neki. Egyre csak fel-alá járkált, gyors, egyenletes lépésekkel és még mindig küzdött magával, elhatározásával. A Southerland derékszögben kapta az enyhe, nyugati szelet és lassan siklott előre a nyugodt vizén. A nyugat-indiai hajók a szélenyhe oldalon, a közvetlen közelben, alig néhányszáz ölnyire, szorosan összetartva siklottak a tengeren. Gerard hirtelen leengedte messzelátóját.

– A Lord Mornington csónakot bocsátott le. A csónak egyenesen felénk tart, sir – jelentette. Figyelmeztetni akarta kapitányát a látogató közeledtére, hogy ha helyesebbnek találja, még idejében visszavonulhasson kabinja magányába. De ő is tudta, éppen úgy, mint Hornblower, hogy oktalanság volna udvariatlanul viselkedni a kelet-indiai hajókon utazó előkelőségekkel szemben.

Hornblower figyelmesen nézett a közeledő csónak felé. A tíz napig tartó erős északkeleti szél nemcsak hogy váratlan gyorsasággal röpítette a hajókat Észak-Afrika felé, ahol a parancs értelmében el kell hagynia a hajókaravánt, hanem egészen tegnapig megakadályozta a látogatásokat a hajók között. Tegnap azután annál nagyobb jövésmenés kerekedett a hajókaraván egységei között. Természetes hát, ha ma végre nála is forma szerinti látogatást tesznek, ezt nem utasíthatja vissza. Két óra múlva elválnak útjaik – tehát nem tarthat sokáig a megpróbáltatás.

A csónak odasiklott a Southerland testéhez. A két vendég – Osborne, a Lord Mornington kapitánya és még egy előkelő külsejű, magas és csontos úr, díszes polgári ruhában, érdemrendekkel, felsiettek a kötélhágcsón a fedélzetre.

– Üdvözlöm önt, kapitány úr! – köszöntötte Osborn Hornblowert. – Engedje meg, hogy bemutassam Lord Eastlake-nek, Bombay dezignált kormányzójának.

Hornblower meghajolt. Lord Eastlake is. A lord torkát köszörülte, aztán megszólalt.

– Azért jöttem ide, kapitány úr, hogy megkérjem, fogadja el ezt a négyszáz guineát hajója legénysége részére. A Kelet-indiai Társaság hajóinak utasai gyűjtötték ezt az összeget, hálából azért a bátorságért és ügyességért, amellyel megvédelmeztek mindannyiunkat a két ushanti francia kalózhajóval szemben.

– Hajóm legénysége nevében hálásan köszönöm Lordságod elismerését – felelt Hornblower.

Ez a nagylelkűség igazán szép és jóleső megnyilatkozás volt. Miközben Hornblower átvette az erszényt, határozottan kényelmetlenül érezte magát, tekintettel azokra a gálád tervekre, amelyeket a kelet-indiai hajók ellen a fejében forgatott.

– Én pedig arra kérem – szólalt meg Osborn –, hogy első tisztjével együtt legyen vendégünk ebédre a Lord Mornington fedélzetén.

Hornblower látszólag nagy sajnálkozással rázta a fejét.

– Két óra múlva útjaink elválnak. Éppen le akartam adatni erre vonatkozó jelzéseinket. Végtelenül fájlalom, hogy nem fogadhatom el ezt a megtisztelő szíves meghívást.

– Előre tudom, hogy valamennyien nagy sajnálattal hallják majd ezt a hírt a Lord Mornington fedélzetén – szólalt meg ismét Lord Eastlake. – A tíz napi rossz idő megfosztott bennünket a nagy örömtől, hogy megismerhessük önt és tisztjeit. Semmi sem változtathatja meg elhatározását?

– Még sohasem tettem meg ilyen rövid idő alatt ezt az utat – jegyezte meg Osborn. – Már szinte sajnálom, hogy ilyen gyorsan értünk ide, ha emiatt nem élvezhetjük kedves társaságát.

– Lordságod tudja, hogy a haditengerészet szolgálatában állok és a leghatározottabb parancsaim vannak az ellentengernagy úrtól.

Ezzel a mentséggel szemben még Bombay dezignált főkormányzója sem érvelhetett.

– Teljesen megértem – bólintott Lord Eastlake. – De akkor legalább abban a nagy örömben részesülhetek, hogy megismerhetem hajója tisztjeit?

Hornblower azonnal előhívta valamennyi tisztjét és egyenként mutatta be őket: a keménykezű Busht, a jóképű, elegáns Gerardot, Crystalt, a kormányost, Morrist és a többieket is mind, lefelé, egészen a legfiatalabb kadétig. Valamennyien büszkék és boldogok voltak, hogy személyesen megismerkedhettek egy igazi lorddal. Végül is Lord Eastlake búcsúzni kezdett.

– Isten önnel, kapitány úr! – mondta kezet nyújtva. – Szerencsés utat kívánok a Földközi-tengeren!

– Még egyszer köszönöm Lordságod kegyességét. Én is szerencsés átkelést kívánok Bombay felé! És sikert és dicsőséget új hivatalához!

Hornblower mozdulatlanul állt helyén. Kezében méregette a selyemerszényt, amelyet valaki sebtében hímezhetett. Érezte az arany súlyát és a bankjegyek zizegését. Legszívesebben úgy tekintette volna, mint jutalomdíjat, hogy annak szabályai szerint tarthassa meg magának a részét, de tudta, hogy nem fogadhat el ilyen ajándékot polgári személyektől. De a legénységnek annál őszintébben kifejezésre kell juttatnia háláját.

– Mr. Bush! – adta ki a parancsot, amint a csónak elindult. – Utasítsa az embereket, hogy háromszoros éljenzéssel búcsúztassák a lordot és a kapitányt!

Lord Eastlake és Osborn kapitány bizonyosan méltányolták is ezt a figyelmet, miközben matrózaik gyors csapásokkal eveztek a Lord Mornington felé. Négyszáz guinea. Igaz, sok pénz, de őt nem lehet megvásárolni négyszáz guineáért. Ebben a szempillantásban, húsz óra óta tartó habozás után, hirtelen elhatározta magát. Majd ő megmutatja a Kelet-indiai Társaságnak, hogy Hornblower kapitány mindig és minden körülmények között azt teszi, amit akar.

– Mr. Rayner! – kiáltotta. – Bocsássa le a két legnagyobb bárkánkat. Kormányos! A szélárnyékos oldal felől amennyire lehet, megközelíteni a hajókaravánt! Mire odaérünk, a csónakok már a vizén legyenek. Mr. Bush! Mr. Gerard! Hallgassák meg figyelmesen a parancsot!

A nagy zajban, vezényszavak kiáltozása, kötélnyikorgás közben Hornblower kurtán adta ki utasításait. Bush, életében először megkockáztatott némi halvány ellentmondást, amikor megértette, mit akar tulajdonképpen a kapitány.

– Ezek a Kelet-indiai Társaság hajói, sir – mondta.

– Magam is homályosan sejtettem – felelt Hornblower gúnyos hangon. Nagyon jól tudta, milyen kockázatot vállal, amikor embereket rabol el a Kelet-indiai Társaságtól – nemcsak Anglia leghatalmasabb vállalatát sérti meg, hanem az Admiralitás kifejezett utasításai ellen is cselekszik. De szüksége volt az emberekre és a hajók, amelyektől az embereket elrabolja, Szent Ilona előtt nem látnak szárazföldet. Legalább három-négy hónap beletelik, mire első tiltakozásuk megérkezik Angliába és hat hónap, mire bármilyen, erre vonatkozó híradást továbbíthatnak utána a Földközi-tengerre. Hat hónap alatt ennél súlyosabb bűn is félig-meddig elévül, ennyi idő után nem lehet már olyan szigorúan ítélkezni.

– A csónakok legénységének adjanak pisztolyt és rövid kardot – folytatta utasításait. – Csak azért, hogy lássák, nem tűrök ellentmondást. Mindegyik hajóról húsz embert akarok.

– Húszat! – kiáltott fel Bush, tátott szájjal bámészkodva. Ez a szám már egészen kihozta a sodrából.

Úgy van, húszat mindegyikről. Ne felejtsék el, hogy csak fehér embereket hozzanak. Hindukra nincs szükségem. És csak tapasztalt tengerészeket válasszanak, akik értenek a vitorlakezeléshez. Ha lehet, tudják meg azt is, melyik ért közülük az ágyúkezeléshez és legelsősorban azokat válasszák ki. Azt hiszem, használhatna néhány ügyes tüzért, Gerard?

– Meghiszem azt, sir!

– Nagyon helyes.

Hornblower elfordult. Most, hogy végre elhatározta magát, nem óhajtott senkivel sem tárgyalni erről a kérdésről. A Southerland gyors iramban közeledett a hajókaravánhoz. A két bárkát vízre bocsátották és percek alatt elérték a hajókat. A Southerland félárbocra eresztett vitorlákkal várakozott. Messzelátóján keresztül látta, hogy Gerard emberei villámgyorsan, kivont karddal kezükben megrohanják a Lord Mornington fedélzetét – Gerard első pillanatra rájuk akart ijeszteni, hogy gondolni se merjenek ellenállásra. Hornblower lázas, alig leplezhető izgalommal figyelt. Azután becsukta messzelátóját és fel-alá járt a fedélzeten.

– A Lord Mornington csónakot indított felénk, sir! – jelentette Rayner, aki éppen olyan izgatott volt, mint a kapitány, de egyáltalán nem tudta leplezni.

– Helyes – bólintott Hornblower, gondosan megőrzött közönnyel.

Ez mindenesetre megnyugtató. Ha Osborn kereken szembeszáll Gerard kívánságával és fegyverbe szólítja embereit, súlyos kellemetlenség keveredhet az esetből. Ha esetleg valaki elesett volna a küzdelem során, a haditörvényszék gyilkosság bűntettéért ítélte volna el az oktalan és céltalan vérontás miatt. De remélte, hogy Osborn váratlan meglepetésében nem is tud ellenállni Gerard embereinek. És most kiderült, hogy Hornblower csakugyan helyesen számított; tehát Osborn tiltakozik és ő hajlandó elfogadni tiltakozását, annál is inkább, miután Gerard eközben kényelmesen elintézheti megbízását a hajó fedélzetén.

Csakugyan maga Osborn kapaszkodott fel a kötélhágcsón a Southerland fedélzetére, a sértett méltóságtól és dühtől kipirult arccal.

– Hornblower kapitány! – kiáltotta abban a pillanatban, hogy a hajó fedélzetére tette lábát. – Ez hallatlan felháborító eljárás! Tiltakozom ellene! Az ön megbízottja erőszakoskodik embereimmel.

– Az én parancsom szerint, sir – felelt Hornblower.

– Ő is ezt mondta, de nem tudtam elhinni. Tisztában van azzal, sir, hogy törvényellenesen cselekszik? Ez a legsúlyosabb megsértése az Admiralitás rendelkezéseinek. A Kelet-indiai Társaság hajói kivételek az erőszakos újoncozás alól. És én mint kapitány, utolsó leheletemig tiltakozom az erőszak ellen.

– Semmi kifogásom a tiltakozása ellen, sir!

– De akkor miért nem intézkedik? – kiáltott Osborn dühében. – Mert ha nem, tudja meg, hogy én felhívom a legmagasabb körök figyelmét is erre az erőszakoskodásra!

A világ végéről is boldogan sietek haza, hogy tanúja legyek súlyos elítéltetésének, sir! Addig nem nyugszom és felhasználom minden befolyásomat, amíg ez a szörnyű bűn el nem nyeri méltó büntetését! Tudja meg, sir, hogy emiatt még nagy bajba keveredik, egész életét is tönkreteheti!

– De kérem, Osborn kapitány… – kezdte Hornblower és éppen az utolsó pillanatban változtatta meg a hangot, hogy megakadályozza Osborn gyors és drámai távozását. Hornblower a szeme sarkából látta, hogy a Southerland mentőhajói már másik két áldozat felé sietnek, miután az első kettőről nyilván megszerezték a szükséges számú újoncot. Miután Osborn Hornblower hangjából arra következtetett, hogy talán megváltoztatta elhatározását, ő is egyszeriben felderült.

– Ha visszaadja az embereimet, sir, én boldogan visszavonok mindent, amit mondtam.

– De nem engedné meg, hogy legalább néhány önkéntest toborozzunk legénysége között? – kérte Hornblower. – Talán akad ott néhány ember, aki szívesen szegődik a király szolgálatába.

– Kérem, még ebbe is beleegyezem! Teljesen igaza van, sir, talán van néhány ilyen kalandvágyó az embereim között.

Osborn azt hitte, ezzel betetőzte nagylelkűségét. Bár egészen nyugodtan beleegyezhetett ebbe a kérésbe, hiszen tudta, hogy alig akadhat néhány matróz a Kelet-indiai Társaság hajóin, akik hajlandók volnának felcserélni aránylag kényelmes életüket a haditengerészet kemény megpróbáltatásaival.

– Olyan csodálatraméltó bátorsággal és ügyességgel mentette meg hajóinkat a kalózok támadásától, sir – folytatta Osborn békülékeny hangon –, hogy bármelyik kérését is nehezen tudnám megtagadni. – Ezalatt a Southerland bárkái már a két utolsó hajóhoz értek.

– Hálásan köszönöm, sir! – bólintott Hornblower mélyen meghajolva. – Engedje meg, hogy elkísérjem csónakjáig. Azonnal visszahívom bárkáimat. Miután ám úgyis elsősorban az önkénteseket vették fel, bizonyos, hogy az önként jelentkezőket mind magukkal hozzák. A többieket pedig visszaküldöm. Hálásan köszönöm a szívességét. Osborn kapitány. Hálásan köszönöm.

Még egy utolsó, nyájas búcsúpillantást vetett Osborn kapitány felé, aki már indult is lefelé a kötélhágcsón. Rayner bámészkodva nézett a kapitányra, nem tapasztalt még a részéről ilyen engedékenységet. Majd csodálkozol még jobban, gondolta Hornblower elégedetten. A két bárka már jött is vissza a Southerland felé, annyira tele emberekkel, hogy fenyegetően mélyen süllyedtek bele a tengerbe. Útközben találkoztak Osborn kis csónakjával. Osborn felállt és integetett emberei felé, nyilván kiáltott is nekik valamit. De Bush és Gerard, nagyon helyesen, ügyet sem vetettek szavaira. Két percen belül ott voltak a Southerland mellett és az emberek elözönlötték a fedélzetet: százhúsz ember, mindegyik a kis batyujával. Összesen harmincan kísérték őket a Southerland legénységéből. A többiek szélesen vigyorogva üdvözölték az újonnan jötteket. Az erőszakosan besorozott brit újoncok sajátsága, hogy mindig kárörvendő mosollyal nézik, ha mást is utolér a sorsa – ugyanúgy, gondolta Hornblower, mint a róka, ha elveszti a farkát, azt akarja, hogy valamennyi róka elveszítse.

Bush és Gerard csakugyan kitűnő embereket válogattak össze; Hornblower bíráló pillantással nézett végig rajluk, amint ott álltak előtte a Southerland fedélzetén, dacosan, rémülten vagy mindenbe beletörődve. Egészen váratlanul szakították ki őket a kelet-indiai hajók kényelméből, ahol rendes fizetést, bőséges ételt kaptak és a szolgálat is aránylag könnyű volt. Most pedig nehéz, kemény szolgálat vár rájuk a hadihajón, ahol a fizetés bizonytalan, a menázsi rossz és a legcsekélyebb ügyetlenségért vagy engedetlenségért esetleg megkorbácsolják őket. Az egyszerű matróz is nagy vágyakozással nézhet az indiai utazás elé, ahol mindenkinek kínálkozhat valami váratlan, nagyszerű lehetőség. És most ehelyett kétévi veszedelmes, kemény szolgálat várja őket, ahol a napok végtelen egyhangúságát csak a veszedelem fűszerezi, ahol betegségek és az ellenség ágyúgolyói leselkednek rájuk.

– Húzza fel a csónakokat, Mr. Rayner – adta ki az utasítást Hornblower.

Rayner ismét csodálkozott – hiszen hallotta, mit ígért Hornblower kapitány az imént Osbornnak és tudta, hogy az újoncok nagyrésze visszakívánkozik majd hajójára. Azután megint csak le kell ereszteni a hajókat, hogy visszavigye az embereket. De Hornblower kemény, mozdulatlan arcáról leolvashatta, hogy nem tűr ellentmondást.

– Igenis, sir – felelt Rayner.

Most Bush lépett elő, papírlappal a kezében, amelyen már sietve összegezte a maga és Gerard útjának eredményeit.

– Összesen százhúsz ember, amint parancsolta, sir, szólt Bush. – Egy hajóács – önként jelentkezett –, százkilenc tapasztalt, kiképzett matróz – kettő közülük önkéntes –, hat tüzér, négy matrózinas, mind önként jelentkezett.

– Kitűnő, Mr. Bush. Sorozza be az újoncokat azonnal. Mr. Vincent! Adjon le üzenetet az indiai hajóknak! – Valamennyi ember önként marad! Köszönöm! Jó utat! – Ezt a két szót: »önként marad«, betűznie kell, de megéri a fáradságot.

Hornblower széles jókedvében odáig ragadtatta el magát, hogy kimondott egy fölösleges mondatot. De meg is volt minden oka a jókedvre. Százhúsz új embert szerzett – mégpedig csaknem valamennyi kiképzett matróz, és ezzel a Southerland létszáma majdnem teljesen betelt. De ezenfelül még lehetőség szerint fel is fegyverkezett az elkövetkező bosszúállás ellen. Mire megkapja az Admiralitás elmaradhatatlan haragos levelét, azt felelheti, hogy a Kelet-indiai Társaság egyik kapitányának engedélyével vitte magával az embereket és ha egy kis szerencséje van, újabb hat hónap beletelik, míg további lépést tehetnek ebben az ügyben, így körülbelül egy esztendeje van, míg sikerül meggyőznie újoncait, hogy önként jelentkeztek a király zászlója alá – addigra majd akadnak jónéhányan, akik annyira beleszeretnek ebbe a vad életbe, hogy hajlandók lesznek akár meg is esküdni erre és ez éppen elegendő lesz, hogy az Admiralitás haragját mérsékelje és a legnagyobb elnézéssel kezeljék ügyét. Hiszen végre is nem tehetett másként.

– A Lord Mornington válaszol, sir! – jelentette Vincent. – Nem értik a jelzést és várják vissza a csónakot.

– Jelezzen nekik még egyszer Jó utat! – vont vállat Hornblower.

Addigra a hátsó fedélzeten Bush már csaknem végig felolvasta az újoncoknak a haditörvényeket – és ezzel a szükséges formasággal valamennyit a király szolgájává tette, kiszolgáltatta a hóhérnak és a kilencágú korbácsnak.

 

 

VIII. FEJEZET

 

Fej vagy írás?

 

A Southerland elsőnek érkezett a Palamos-fokhoz, a találkozás helyéhez. Nyoma sem volt még semerre a tengernagyi hajónak, sem a Caligulának. Az enyhe délkeleti szélben Gerard felhasználta a jó alkalmat és a tétlenség napjai után tüzéreivel gyakorlatozott. Bush már éppen eleget dolgoztatta embereit a vitorlaköteleken és árbocokon és most már csakugyan legfőbb ideje volt, hogy sor kerüljön az ágyúkra is. A Földközi-tenger nyarának napja égette a derékig meztelen emberek hátát, akikről patakokban folyt az izzadság, miközben hol előre, hol hátra tologatták ágyúikat, töltöttek, lőttek, tisztítottak, újra töltöttek a végtelenségig, hosszú órákon keresztül, vastag füstfelhőbe burkolódzva. Körülöttük a halál leselkedett. Első a fegyelem, a gyakorlat és csak azután a célbalövés tudománya – de azért meg kellett engedni az embereknek, hogy néhányszor kilőjék ágyújukat – ez volt a jutalom a fárasztó tanulás és szolgálat órái után.

Körülbelül ezer yardnyira a tatbaloldaltól, egyik mentőcsónak üres hordót dobott ki a csillogó tengerre, azután sietve menekült a tűzvonalból. Ez volt a célpont.

– Egyes ágyú! – kiáltott Gerard. – Célozz! Lőj! A következő pillanatban eldördült a hajó orrában álló ágyú. Egy tucat messzelátó leste, hová csap le a golyó.

– Túl messze ment és jobboldalra! – jelentette Gerard. – Kettes!

Sorra kerültek mind a főfedélzet tizennyolcfontosai, a középső fedélzet huszonnégyfontosai. Még a legtapasztaltabb tüzérségtől sem kívánhatták volna, hogy ilyen nagy távolságból eltaláljanak ilyen kis célpontot. Egymásután dördült el mind a harminchét ágyú, de a hordó még mindig sértetlenül ringatódzott a tengeren. Megpróbálták másodszor is sorra valamennyien, de a hordó ezt is túlélte.

– Rövidítsük a távolságot! – utasította Hornblower az embereit.

Kétszáz yardnyira közelítették meg a hordót, ez még a hajótarackoknak sem nagy távolság. Az ágyúkat most csaknem egyszerre sütötték el és a hajó teste megremegett a hatalmas robbanástól. Az embereket vastag füstfelhő burkolta be. A víz magasra csapott a hordó körül, valóságos szökőkutat alkotva és a hordó is a magasba ugrott, deszkáira szakadva. A tüzérek ujjongtak örömükben, míg végre Hornblower ezüst sípjával le nem fújta a tüzelést. A tüzérek elismerően veregették egymás vállát. Határozottan meg voltak elégedve magukkal. Hornblower nagyon jól tudta, hogy az üres hordó szétlövése bőségesen megjutalmazta őket órákig tartó kemény munkájukért.

Most a kormányfél ágyúi következtek sorra. A csónak másik hordót vitt ki a tengerre és elölről kezdődött a játék. Hornblower elégedetten figyelte a gyakorlatot. Tehát mégis csak elérte, hogy elegendő kiképzett ember áll rendelkezésére az elkövetkező kalandokhoz és megpróbáltatásokhoz, egyelőre mindenki egészséges s parasztjai és bányászai is meglepő gyorsan tanultak bele az új mesterségbe. És ez az áldott, forró délvidéki száraz nap mindig is jót tett az egészségének. Mostanában már nem gondolt olyan sokat Lady Barbarára; annyira boldoggá tette, hogy emberei ilyen rövid idő alatt egyetlen testvéries egésszé forrtak össze. Örült az életnek, szeretett volna ujjongani jókedvében.

Hangos üdvrivalgás hallatszott. Egyik alsófedélzeti ágyú az egyéni gyakorlat során telibe találta a hordót.

– Remek lövés volt! – kiáltotta elismerően. – Mr. Bush, gondoskodjék arról, hogy annak az ágyúnak egész tüzérsége ma este dupla rumadagot kapjon!

– Igenis, sir!

– Vitorlás a láthatáron! – szólalt meg ebben a pillanatban a megfigyelő az árbockosárból. – A szélfelőli oldalon közeledik, nagy sebességgel.

– Mr. Bush, azonnal hívja vissza a csónakot.

Itt, bár alig ötven mérföldnyire voltak Franciaországtól és nem több mint húsz mérföldnyire Spanyolországnak francia megszállás alatt levő területeitől, aligha számíthattak francia hajó támadására, különösen ebből az irányból. A francia hajók mindig a part közelében maradtak, legfeljebb, ha egy mérföldnyire távolodtak el.

Amikor kiderült, hogy nagy hajó közeledik, Hornblower annál valószínűtlenebbnek tartotta, hogy francia hajó volna. Ezen a vidéken értesüléseik szerint kis hajók bonyolították le a parti forgalmat és kereskedelmet. Talán valamelyik angol hajó érkezik meg a találkozóra. És csakugyan, a következő pillanatban a megfigyelő már lekiáltott:

– Alighanem a Caligula, sir! Megismerem a vitorláit! És csakugyan a Caligula volt. Bolton kapitány bizonyosan elvégezte feladatát.

– A Caliguláról jelzéseket adnak, sir! – kiáltotta röviddel utóbb Vincent. – Kapitány üzenete a kapitánynak. Örülök a viszontlátásnak. Átjöhetne hozzám ebédre?

– Elfogadom! – felelt Hornblower.

A kadétok sípoltak, a matrózok mereven sorfalat állva tisztelegtek, amikor Hornblower kapitány a Caligula fedélzetére lépett. Bolton kapitány mosolyogva, kinyújtott kézzel sietett elébe.

– Tehát első volt a találkozóhelyen! – kiáltott szívélyesen. – Erre parancsoljon, sir. Szívből örülök, hogy viszontláthatom. Remek sherrym van, remélem ízleni fog. Hol vannak a poharak, steward? Egészségére, sir!

Bolton kapitány szalonjának berendezése szebb és gazdagabb volt, mint Hornbloweré. A ládákon, székeken mindenféle selyempárnák, takarók; a mennyezetről ezüstlámpák függtek és az asztalon, a fehér abroszon is ezüst evőeszközök. Bolton még fregattkapitány korában sok jutalomdíjat nyert –, egyetlen útjáról ötezer fonttal tért vissza. De Hornblower ugyanakkor azt is megállapította, hogy a berendezés ízléstelen és nincsen olyan rend, mint az ő hajóján. De még inkább elfeledtette féltékenységét és irigységét Bolton őszinte, szívélyes modora.

– Úgy látszik, még gyorsabb volt az átkelésük, mint a miénk –, kezdte Bolton és csakhamar belemerültek útjuk részletes és alapos megbeszélésébe. Régen megebédeltek már, amikor még mindig a megbeszélésnél tartottak. Bolton sokat ivott a kissé túlságosan nehéz és édes portóiból. Hornblowernek nem ízlett, de már megtanulta, hogyan lehet úgy tenni, mintha lépést tartana házigazdájával az ivásban, de a valóságban alig ivott néhány kortyot.

– És most – folytatta Bolton, miközben isten tudja hányadszor újra töltött magának – be kell várnunk Sir Mucho Pomposót, derék és kitűnő tengernagyunkat.

Hornblower meglepetten nézett fel Boltonra. Ő sohasem kockáztatott volna meg olyasmit, hogy egy feljebbvalóját Mucho Pomposónak nevezze vagy ilyen gúnyos hanggal illesse. De eszébe sem jutott, hogy ilyen kicsinylően gondoljon sir Percy Leightonre. Hornblower nem szokta lekicsinyelni feljebbvalóit. De legkevésbé sem akart bírálatot gyakorolni Lady Barbara férjére.

– Igen, Mucho Pomposó! – ismételte Bolton. Máris többet ivott, mint amennyi hasznos volt neki, és ismét töltött magának. – Mi itt ülhetünk és süttethetjük a hátunkat ezen az átkozott napon, míg ő azt az ócska teknőt idáig hozza Lisszabonból. Már két nap óta délkeletről fúj a szél. Fogadni mernék, hogy még ott kuksol a tengerszorosban. És ha nem bízza a navigációt egészen Elliottra, nem is érkezik meg soha.

Hornblower aggódva nézett az ablak felé. Boltonnak bizonyosan nagy ártalmára volna, ha ennek a beszélgetésnek egyes részleteit besúgnák magasabb helyen. Bolton azonnal meg is értette aggódó pillantását.

– Ne aggódjék, kérem. Teljesen megbízhatom a tisztjeimben. Azok sem becsülik többre a tengernagyot, mint én, hiszen nagyon jól tudják, mennyire sejtelme sincs a navigációról. De mit gondol tulajdonképpen, meddig álljunk itt?

Hornblower azt ajánlotta, hogy egyikük induljon el északi irányban és nyugtalanítsa a spanyol és francia partokat, míg a másik megbeszélés szerint várja be a tengernagyot.

– Nagyon jó ötlet! – bólintott Bolton.

Hornblower egyszerre lerázta magáról fáradtságát, amelyet a szokatlan hőség és a szokatlanul nehéz, nagy ebéd okozott. Szerette volna, ha a Southerland kapja ezt a feladatot. Felvillanyozta a lehetőség, hogy talán már rövidesen küzdhet, harcolhat. Vére gyorsabban lüktetett és minél tovább gondolkozott, annál inkább szerette volna, hogy őrá jusson a választás. Érezte, hogy nehezen tudná elviselni a várakozás tétlen, hosszúra nyúló napjait. Hiszen ezt is átélné valahogyan, az bizonyos – húszévi szolgálat a haditengerészetnél mindenkit türelemre tanít –, de ha lehet, szívesebben elkerülné.

– És ki vállalja a feladatot? Maga vagy én?

– Maga a rangidős kettőnk közül – felelt Hornblower. – Magának kell eldönteni.

– Igen – bólintott Bolton tűnődve. – Igen. De azt az egyet látom, hogy tíz évet adna az életéből, ha maga mehetne! – tette hozzá nevetve. – Ugyanolyan nyughatatlan, mint a régi jó időkben, az Indefatigahle-on. Emlékszem még, hogy egyszer meg is korbácsolták érte. 93-ban volt vagy 94-ben?

Hornblower arcát elöntötte a tűz. A keserű megaláztatás emléke, amikor korbáccsal vágtak végig meztelen hátán, sohasem tűnt el lelkéből. De lenyelte neheztelését. Nem akart összekapni Boltonnal, különösen ezzel kapcsolatban, hiszen nagyon jól tudta, hogy őrajta kívül nincs a haditengerészetnek egyetlen tisztje sem, aki helytelenítené a büntetésnek ezt a módját.

– 93-ban, sir. Közvetlenül a bevonulásom után.

– És most a haditengerészet egyik legtöbbet ígérő kapitánya, aki egyre magasabbra kapaszkodik a ranglistán! – nevetett Bolton. – Én Istenem, hogy múlik az idő! Szívesen engedném magát, Hornblower, a régi idők kedvéért, ha nem vágyódnék én is annyira erre a kalandos kirándulásra.

– Kérem! – felelt Hornblower. De csalódása nyíltan tükröződött az arcán. Bolton megint nevetett.

– Tudja mit, én szeretem a becsületes játékot. Bízzuk a szerencsére a döntést.

– Igen, sir! – bólintott Hornblower buzgón. Inkább induljon féleséllyel, minthogy előre is elveszítsen minden lehetőséget.

– Megígéri, hogy nem gondol rám haraggal, ha én nyerek?

– Megígérem.

Bolton őrjítő lassúsággal előszedte erszényét, az erszényéből egy guineát és kitette az asztalra, majd ugyanolyan lassúsággal visszatette az erszényt, miközben Hornblower szinte már reszketett a türelmetlenségtől. Hüvelykujja és mutatóujja közé vette a pénzt, azután megkérdezte:

– Fej vagy írás?

– Írás! – felelt Hornblower nagyot nyelve. Bolton feldobta a pénzdarabot a magasba. Csendülve hullott vissza az asztalra. Hirtelen rácsapta a kezét.

– Írás! – kiáltotta a következő pillanatban, amikor ismét felemelte a kezét. Hornblower izgatottsága egyszerre lecsillapodott. Tehát indulhat és cselekedhet végre! – Hogy az ördög vinné el a dolgát, Hornblower! – folytatta Bolton. – De alapjában véve azért örülök, hogy maga nyert. Maga tud spanyolul, én nem. Ennek itt jó hasznát veheti. Ez a feladat éppen magának való. De ne maradjon el tovább, mint három napig. Ezt tulajdonképpen írásban kellene adnom, arra az esetre, ha őkegyelmessége időközben visszatér. De nem sokat törődöm vele. Sok szerencsét, Hornblower! Erre már iszunk még egy pohárral!

Hornblower csak kétharmadáig töltötte meg a poharát. Hátra támaszkodott székében és igyekezett erőt venni türelmetlenségén. De érezte, hogy nem sikerül. Hirtelen felállt.

– Hogy az ördög vinné el a dolgát, talán csak nem akar már menni? – kérdezte Bolton nevetve. Hornblower mozdulata mindent elárult, de mégsem akart hinni a szemének.

– Kérem, bocsásson meg, sir! – mentegetőzött Hornblower. – De a szél kedvező és…

Rövid vita után Bolton belátta, hogy amúgy is hiába tartóztatná, így hát szívélyesen, katonásan elbúcsúztak egymástól és Brown, a csónakmester ugyancsak csodálkozott, hogy ilyen rövid idő múlva már viszontlátta kapitányát, azt hitték, hogy legalábbis alkonyatig marad a Caligula fedélzetén. A Southerlandon is aggódó arcok fogadták – Bush, Gerard, Crystal és Rayner a korlátnál várták –, Bush nyilván az ágyból ugrott ki, amikor értesült a kapitány váratlan visszatéréséről.

De Hornblower ügyet sem vetett várakozó arcukra.

– A Caligula jelzéseket ad, sir – jelentette Vincent. – Sok szerencsét!

– Köszönöm! – kiáltott Hornblower.

A fedélzeten várakozó tisztek összenéztek. Most már derengett valami az agyukban, hogy a közeljövő váratlan és érdekes eseményeket rejteget. De Hornblower nem szólt egy szót sem. Lesietett kabinjába és előszedte térképeit.