C. M. KORNBLUTH

 

Az Agyevő és más történetek

 

 

 

Tartalom

AZ AGYEVŐ

A FELDERÍTŐHAJÓ

AZ EGYETLEN, AMIT MEGTANULUNK

AZ IDŐ KALANDORA

AZ ORVOSI TÁSKA

ELJÖVETEL A 12-ES CSATORNÁN

GOMEZ

KÉZIRAT KÍNAI SZERENCSESÜTIBEN

MENETELŐ MAFLÁK

Frederik Pohl – C. M. Kornbluth - A GYŰLÉS

CYRIL M. KORNBLUTH (1923-1958)

KORNBLUTH, C(yril) M. MAGYAR NYELVŰ BIBLIOGRÁFIÁJA

 

 

AZ AGYEVŐ

A jóképű tengerészkadét és a csinos ápolónő, ameddig tudtak, ellenálltak a kísértésnek, ám a bársonyosan kéklő hullámok, a langymeleg trópusi éjszakák és a horizonton fölsejlő korallzátonyok, valamint minden, hozzájuk hasonlóan fiatal ember társaságának hiánya a kicsiny, s ezért néha kényelmetlen hajón megtettek a maguket. Június 30-án éppen a fedélzeten sütkéreztek, amikor a napszemüvegükön keresztül is bántó fénnyel átrobbant fölöttük az a kápráztató dolog. A lány finoman manikűrözött kezével rémülten ragadta meg a fiú karját, és mindkettejük ágyékán soha nem tapasztalt bizsergés futott keresztül.

Bielaski, a harmadosztályú hajóraktárnok nagyobb érdeklődéssel figyelte a fiatal párt az út ideje alatt, mint amilyet mutatott a tengerészeti alkalmassági vizsga során. Nem csoda, hiszen huszonöt dollárt tett arra, hogy a fiatalok az ápolónő kabinjában találkoznak. Azon az éjszakán a pénze át is vándorolt a szállásmester zsebébe, aki a fiúra fogadott.

Telt az idő, s a mít sem sejtő kis ápolónőt a fiú nem éppen tiszteletre méltó körülmények között ejtette. A fiú, aki irtózott a levélírástól, egyik útja során Manilából fölhívta a lányt, hogy elmondja: szégyelli magát. Amikor viszont a lány a csevegés és emlékezés helyett kérdezősködni kezdett, a távolsági kapcsolat hirtelen megszakadt: a fiú a helyére akasztotta a telefonkagylót.

Az ápolónőnek a futó kapcsolatból született egy fia, akit árvaházba adott; aztán eltűnt a fiúcska életéből, hogy némi keresgélés után elégedetten nyújtsa kezét egy jóravaló úriembernek.

A fiúcska felcseperedve buta és vézna, kiállhatatlanul makacs és akaratos kölyök lett. Egyszer az árvaház fiatal és vidám tornatanárának hirtelen ezt vágta a képébe:

- Maga gyűlöl engem, és azt hiszi, hogy én rontom el a többieket is!

A tornatanár hangos nevetésben tört ki, de később ezt mesélte az intézet orvosának kávézás közben:

- Mindig kínosan vigyázok arra, mit teszek vagy mondok, amikor a gyerekekkel vagyok. Nagyon érzékenyek. Elég egy rossz pillantás vagy mozdulat, amit észrevesznek, és ez olyan, mintha arcul csaptad volna őket. Érdekes, mindezt tudom, és mindig feszülten vigyázok, hogy ne kövessek el hibát, és mégis... Honnan a fenéből jöhetett rá, mit gondolok?

Nem sokkal később az orvos beszélt a gyerekkel:

- Egy hónap alatt másfél kilót híztál, nos, ez nem is olyan rossz. Hm, mi lenne, ha mostantól kezdve minden egyes nap egy darabka kenyérrel ki is törölnéd a tányérodat? Nem élhetsz csak húson és vízen, a zöldségféléktől leszel nagy és erős fiú!

- Mondja, mit jelent az, hogy „neuraszténiás"? - vágott a szavába válasz helyett a fiú.

- Borsózni kezdett a hátam - számolt be a dologról később az orvos az árvaház igazgatójának. - Néztem azt a kis vézna testet, és mondtam a közhelydumát, hogy egyél, mert ettől leszel nagy és erős meg minden. De közben arra gondoltam, hogy a régi szép időkben a srácot egyszerűen neuraszténiásnak neveztük volna, amikor hirtelen megkérdezte, mi az, hogy neuraszténiás. Most mit csináljunk a kölyökkel? Egyáltalán tehetünk vele valamit?

- Csak nem gondolatolvasó? - kérdezte az igazgató, aki közben azt gondolta: bármi legyek, ha ki tudja olvasni gondolataimból a beszállító hentestől kapott tízszázalékos jutalékomat!

- Figyeljen, doktor, azt hiszem, az idén egy kicsit korábban megyek el szabadságra. Mondja, nem mutatott bárki érdeklődést arra, hogy örökbe fogadja ezt a fiút?

- Senki. Már akkor sem volt túl jól fésült gyerek, amikor hozzánk került, mostanra pedig teljesen elvadult.

- Néhány házaspár azért hajlandó lenne bárkit örökbe fogadni, nem?

- Az örökbefogadásra alkalmatlannak nyilvánítottakat érti, nemdebár?

- A bürokrácia és a törvények néha túlzottan korlátozzák az örökbefogadási jogokat - vetette oda az igazgató. - Ha arra gondol, hogy egy olyan ütődött párnak adjuk ki, akiknek a jogát az örökbefogadásra a bíróság nem hagyta jóvá, akkor én ebbe nem akarok belekeveredni!

- Nem is kell, hogy belekeveredjen, doktor. Jut eszembe, melyik szárnyban is van a fiú hálóterme?

- A nyugatiban - morogta a doktor, majd kiaraszolt az irodából.

Az igazgató az orvos távozása után felhívta néhány barátját, köztük egy bírót, aki ajánlott neki egy házaspárt, egy törvényszéki hivatalnokot. Miután mindezt elintézte, az épület keleti szárnyán keresztül elhagyta az árvaházat.

A fiú három hónapig bírta a Berrymans családnál. Az alkoholista Mimi felváltva hol becézte, hol üvöltve szidalmazta a gyereket. Edward, a férj eleinte igyekezett jó cserkészt nevelni a fiúból, azonban fokozatosan elvesztette érdeklődését a nevelés iránt, és egy idő után egyszerűen keresztülnézett a fiún, aki egy júniusi napon meg is lépett Berrymanséktől, és csavarogni kezdett. Mivel cserkészegyenruhát viselt, sokáig nem keltett feltűnést, hogy egymagában kóborol.

A pénz, amit örökbefogadóitól magával vitt, egy hónapig tartott. Amikor már utolsó dollárja legutolsó centjét is három napja elköltötte, éppen a nebraskai prérin vándorolt. A pusztaság előtti utolsó kisvárost azért kellett elhagynia, mert a seriff már éppen elkezdte törni a fejét: mi a fenét keres a városában a kölyök, és voltaképpen kihez is tartozik?

Nebraska egyik ,,folyója" - az év ezen szakában valójában csak egy kiszáradt folyómeder - húzódott előtte, amelyen országúti felüljáró ívelt keresztül. A kis viadukt árnyékában néhány ember húzta meg magát, a fiú pedig ráébredt: nagyon éhes.

Az emberek visszataszítóak és mocskosak, gondolataik pedig zavarosak és ostobák voltak. A közéjük érkező kölyköt rögtön elnevezték Csököttnek, és a kezébe nyomtak egy darab kenyeret, mellé pedig bűzfő szardíniával kínálták egy konzervdobozból. Egyikük gondolatai hirtelen kevésbé zavarosak és ostobák lettek. A fiú nem hallotta, amint magyarázott valamit a többieknek, akik szinte gurultak a nevetéstől. A fiú felkészült arra, hogy elfut, ám a lábai nem akartak engedelmeskedni.

Tisztán el tudta viszont olvasni a feléje közlekedő emberek gondolatait. Gyűlöletet, félelmet és undort érzékelt, s mindezt valahogyan visszafordította a felé csörtető emberek irányába, akik közül az egyik hirtelen holtan terült el a földön. A halotton átugrált néhány szöcske, a többi csavargó pedig immár megfélemlítve menekülni kezdett.

A fiú már egyáltalán nem volt éhes. Sőt egészen kellemesen érezte magát. Felállt, megindult néhány más ember felé, akik elkezdtek futni előle. A hozzá legközelebbi azt gondolta:

,,Jesszusom, ez szemmel ver, és képes lesz mindannyiunkat..."

A fiú ismét engedte, hogy a gondolatok a fejébe áramoljanak, és körbezárta azokat sajátjaival. Nagyon könnyű volt ezt megtennie. Ezek a gondolatok már mások voltak: az előző ember vágyteli várakozásával szemben páni félelemmel teltek. Persze mindkettőnek megvolt a sajátos íze.

Aztán, csak úgy szórakozásból, kizsebelte áldozatait. Három dollárt és huszonnégy centet talált. Ettől kezdve híre halálfélelmet keltve mindig megelőzte. Két évet töltött az utakon csavarogva, és ezalatt a tompa agyakból táplálkozva felnőtt és megerősödött. Egyre északibb városokat keresett föl; egy évet töltött itt, egyet ott, csöndesen, körültekintően, minden feltűnést kerülve és ínyenc módjára viselkedve.

 

Sebastian Long hirtelen riadt föl, valami motoszkált a fejében. Mire az éjszakai köd felszállt, már boldogan eszébe is jutott, mi: ma van a napja, amikor elkezdi a Démétér-tál csiszolását. Végre ideje és pénze is van rá, 623 dollárja pihent bankszámláján. Tegnap este három tucat, tulajdonosa monogramjával megjelölt koktélospoharat adott föl Mrs. Klausmann-nak. Ez volt az utolsó megrendelése, amit teljesített, mielőtt hónapokra belevetette volna magát a Démétér-tál elkészítésébe.

Pizsamája helyett fölvette overallját, kiszürcsölte kávéját, és megfőzött egy tojást, de túl izgatott volt ahhoz, hogy meg is egye. Az üzlet - amely egyben műhelyként és lakásként is szolgált - bejárati ajtajához csoszogott, ellenőrizte, hogy az ajtó be van-e zárva. Integetett a szomszédok iskolába tartó gyerekeinek, és ünnepélyesen föltette a feliratot a címkékkel teleaggatott ablakra: A MEGRENDELÉSEK FELVÉTELE EGYELŐRE SZÜNETEL.

A kamrácskából óvatosan előhozott egy fél méter hosszú, vászonnal bebugyolált csomagot, és a munkapadra tette. Vigyázva kicsomagolta, és a napvilágra került egy üvegtál - de micsoda üvegtál! A legtisztább svéd ólom-üveg, olyan egyszerűen tiszta vonalakkal, amilyeneket az üvegcsiszoló Long még soha azelőtt nem látott. Titkos és féltett kincse volt ez, amit már nagyon régen vásárolt, félévi jövedelméből.

A kamrából előhozott egy nagy mappát is, ami tele volt vázlatokkal, tervekkel, amelyek még abból az időből maradtak, amikor a tálat vette. Merengve elmosolyodott az első, még izgatottan odavetett vázlat fölött. Agyoncicomázott, rokokó stílust utánzó krikszkraksz volt, ami egyáltalán nem illett a svéd ólomüvegből készült tál vonalainak klasszicizmusához és a tökéletes üveg fenségességéhez.

Hosszú évek során, vázlatok százain keresztül finomította elképzeléseit addig a pontig, amikor már úgy érezte, azok már nem ütnek el a tál „egyéniségétől". A díszítést egy telt keblű Démétér uralta, egy, az üveghez illően fenséges nőalak, aki kinyújtott karjain a föld minden ízletes gyümölcsét kínálja.

Hirtelen és határozottan dolgozni kezdett. Gyertya segítségével egy ovális területet bekormozott a tál külső oldalán. Bal kezének két ujjával rászorította a hártyapapírra átmásolt Démétér-alakot a bekormozott háttérre. Jobb kezével egy tű segítségével bejelölte az üvegen a körvonalakat. Miután a rajzot átmásolta, előkészítette az üvegcsiszoló gépet.

Beigazította és rögzítette a pofába az apró forgó vésőcskét, amely egy kicsit már használt volt - éppen úgy, ahogyan szerette.

Kinyújtotta a kezét, és konstatálta, hogy ujjai nem remegnek az izgatottságtól. Óvatosan az üvegcsiszoló gépre tette a nagy tálat, és már éppen azon volt, hogy megtegye az első apró vésést a millióból, amelyek majd mestermunkává teszik a tálat, amikor valaki megzörgette a bejárati ajtó üvegét, majd elkezdte rázni a kilincset.

Sebastian Long nem moccant, és szemét sem emelte az ajtó irányába. Az az alak előbb-utóbb csak elolvassa a kitett táblát, és továbbáll. De a kopogtatás és a kilincsrázás nem maradt abba. Letette a szerszámokat, mérgesen az ablakhoz ment, felemelte és megrázta a kiírást az idegen felé, akinek nem tudta tisztán kivenni az arcát. De az az idióta csak nem akart odébbállni.

Az üvegcsiszoló résnyire kinyitotta az ajtót, és odavetette:

- Az üzlet zárva van. Néhány hónapig semmilyen rendelést nem veszek föl. Legyen szíves, hagyjon békén!

- A Démétér-tálról szeretnék beszélni magával.

Sebastian Long az idegenre meredt.

- Mi a fenét tud maga az én Démétér-tálamról?

Az idegen középkorú volt, az átlagnál valamivel alacsonyabb...

- Csak egy pillanatra engedjen be - sürgette az üvegcsiszolót. - Fontos! Kérem...

- Nem értem, miről beszél. De honnan tud maga az én görög istennőmről, a Démétér-tálról? - ismételte Sebastian Long. Hüvelykujját harciasan beakasztotta a derekán lévő övbe, és haragosan újra az idegenre meredt. Az pedig rögtön kihasználta, hogy Sebastian elvette kezét az ajtóról, és becsusszant a helyiségbe.

Sebastian Long egy ideig azt hitte, rémálmai váltak valóra, ahogyan az idegen ide-oda szökellt a műhelyben, fölvett egy üvegmetsző tűt, eldobta, fölemelt egy másikat, majd azt is ledobta a földre.

- Hé, maga! - kiáltotta az üvegcsiszoló, amikor az idegen fölkapott egy félhold alakú szerszámot, amit már nem tett le. Amint Sebastian megindult felé, az idegen a munkapadhoz ugrott, és ráejtette a szerszámot a tálra, ami ripityára tört.

Sebastian Long a dühtől és fájdalomtól magánkívül volt. Az érzelmek olyan elegye viharzott át rajta, amit még soha nem tapasztalt önmagán. Szinte megbénulva villant szemébe az idegen várakozásteli mosolya.

Az üvegcsiszoló lábai maga alá csuklottak, ő maga pedig a földre zuhant - kiszívott aggyal és holtan.

 

Az Agyevő révedezve elmosolyodott barna téglás házban lévő szobájában. Még mindig mosolygott, amikor falinaptárán ellenőrizte a dátumot.

 

- Dolores! Egész nap ezt akarod csinálni?! - kiáltott rá lányára az anyja spanyolul. Az ugyanis amolyan nemtörődöm ajkbiggyesztésű, Lauren Bacall-féle szexis mosolyt gyakorolt a fürdőszobai tükör előtt. A lány rögtön kitört, és angolul ezt kiáltotta vissza:

- Hányszor mondjam még, hogy ne hívj többé ezen a ronda néven?!

- Dolly ! - morogta az anyja. - Dóli! Ugyan mikor élt az a Szent Dóli, akinek a nevét viseled, he?

A lány valami spanyol káromkodással válaszolt, és lerobogott a lakás lépcsőjén. Jesszusom, már megint el fog késni!

Türelmetlenül toporgott a járdán, mert a megállás nélkül hömpölygő autófolyam miatt képtelen volt elérni a villamosát. Ekkor esett meg a csoda. Mint a filmeken, egy hatalmas limuzin fékezett előtte, és hanyag eleganciával öltözött vezetője az ajtót kinyitva ezt mondta:

- Úgy látom, siet. Elvihetem valahová?

Bár a százszor megálmodott csoda megvalósultától el volt kábulva, nem mulasztott el egy amolyan nemtörődöm ajkbiggyesztésű, Lauren Bacall-féle szexis mosolyt küldeni a férfi felé.

- Ó, igen? Köszönöm! - bájologta, és beszállt a kocsiba.

A férfi ugyan nem volt egy Cary Grant, de a haja azért pont olyan, ugyanúgy nem túl magas termetű, de hát ő is... és a limuzin üléseit valódi leopárdbőr borította...

A kocsi máris a forgalom közepében lavírozott.

- Milyen gyönyörű napunk van ma! - rebegte a lány. - Igazán túl szép ahhoz, hogy munkával rontsuk el!

A férfi szégyenlősen elmosolyodott, valahogy úgy, ha nem is éppen egészen, mint ahogyan Jimmy Stewart szokott a vásznon, és azt mondta:

- Én is szívesen csavarognék egy kicsit. Mit szólna ahhoz, ha legurulnánk Long lslandre?

- Ó, az isteni lenne!

És a kocsi máris balra fordult az egyik páratlan számú utcára.

- Most éppen velem csavarog - fordult Dolly-Dolores a férfihoz -, de mivel foglalkozik akkor, amikor dolgozik?

- Hirdetési ügynökségem van.

- Hirdetési ügynöksége van?! - Egy pasas, akinek hirdetési ügynöksége és leopárdbőr üléses limuzinja van... Hát kívánhat-e többet egy lány, akinek szexis mosolya és jó alakja van?

Már a déli parton autóztak, amikor a lány megtudta, hogy a férfi neve Michael Brent. Azt kívánta, bárcsak azt mondhatná, hogy őt Jennifer Brownnak vagy valami ehhez hasonló menő néven hívják, ám valamelyest helyreállt a lelki egyensúlya, amikor a férfi megnyugtatta, hogy szerinte a Dolly González név nagyon szép. Azt azonban nem tette hozzá: ez a legszebb név, amit életemben hallottam! Erre is sor kerül majd később, gondolta a lány, amint hátradőlt az ülésen.

Medfordban megálltak, és egy hangulatos kis étteremben ebédeltek, ahová az utcáról néhány lépcsőn kellett lemenni, és az asztalokon gyertya égett. A lány itt már Michaelnek hívta a férfit, az pedig őt Dollynak szólította. A lány azt is megtudta, hogy a férfi a sötét hajú nőket szereti, hisz benne, hogy a tévésorozatok sztorijai az életben is megeshetnek, hogy a lány éppen olyan magas, amilyennek lennie kell, és Greer Garson ugyan nagyon szép, ám nem úgy, ahogyan ő, és meg van róla győződve, hogy a lány ruhája csodálatos.

Medford után lassan gurultak, és főleg Michael Brent beszélt. Elmondta, hogy beutazta szinte az egész világot. Harcolt a háborúban, és megsebesült, igaz, csak könnyebben. Harmincnyolc éves volt és özvegy. Gyerekei nem voltak, egyedül állt a világban. Nincs senki, akivel megoszthatná lakását New Yorkban az Ötvenedik utcában, vidéki házát Westchesterben vagy bungalóját a maine-i erdőségekben.

A férfi minden egyes szava egyre magasabbra röpítette a lányt a boldogság hullámain; a jelek egyszerűen téveszthetetlenek voltak.

Éppen alkonyodott, amikor elérték Montauk Pointot, az utolsó homokkal borított fövenyt, mielőtt az óceán Európáig nyújtózna. Az égbolt egyik felét apró vonalakkal redőzött alkonypír borította, és a víz fölötti sötét horizonton fölsejlettek az első csillagok.

A férfi és a lány az autót otthagyva a fövenyen sétált, magányosan fürdőzött a színorgiában. A lány szívét majd szétvetette a boldogság, amikor Michael, karjait teste köré fonva, azt suttogta:

- Drágám, feleségül jössz hozzám?

- Ó, igen, Michael! - rebegte a lány elomolva.

 

Az Agyevő szundikálásából hirtelen a leselkedő veszély éles szúrására ébredt. Szimatolva keresztülvágott a nagyvároson, és gondolatfoszlányokat tapogatott le.

„... haljon meg ha nem hagyja ..."

„... hat meg hat az tizenkettő egy meg három az négy ..."

„... blablabla madre de dios pero soy blablabla ..."

„... a filmben Domino és a gazda vitatkozott majd az egész tárat kilőtték Margit hercegnőre ..."

„... olvasszunk föl gyantát adjunk hozzá ezüstkloridot, majd oldjuk föl levendulaolajban szűrjük le és melegítsük fel tizenkét perc múlva fényes sáv jelenik meg az edény oldalfalán ..."

„... úgy beszélsz mint egy komcsi ..."

„... blablabla két dollár és huszonöt cent blabla ..."

„... csak egy késhegynyit aztán a poharat megtöltöm vízzel, és megmosom a fogamat ..."

„... igazán tudom hogy én vagyok Isten de félek meggyónni a bűneinket ..."

,,... az a mocskos tetves tökkelütött kacska kezű donga lábú, gúvadt szemű takonypóc púpos agyament pókhasú fia annak a ..."

,, ... Alfie a falra firkálni csúnya dolog ..."

„ ... azt hiszi én elhiszem hogy ez egy televíziós készülék

de én tudom hogy valójában egy bombát tett bele de kinek mondjam meg ki segítene én olyan egyedül vagyok ..."

,, ... habt mein lányom Rosie egy olyan fickóval blabla ..."

,, ... csodálnám ha éppen ő nem nézne vissza... "

,, ... látták azt a férfit a lánnyal egy medfordi étteremben ..."

Az Agyevő belekapaszkodott ebbe a gondolatba.

,, ... külsérelmi nyomokat nem találtunk a lány testén de a rendőrorvos első jelentése hibás volt és a szívroham megállapítása még nem jelent semmit egyébként próbálj meg beszélni az anyja fejével hogy egyezzen bele a boncolásba legjobb lesz ha magaddal viszed Panchót a srác beszél spanyolul ..."

Az Agyevő rájött, hogy rövid időn belül el kell hagynia New Yorkot. Sajnálta, mert a megszipkázott gondolatok egy része valami jót ígért ... talán vadászatot? Azért ismét kivetette a hálóját:

„ ... ez a chartreuse mármint ki gondolná hogy a szőlőszemekből ilyen pompás italt lehet készíteni ..."

,, ... vap-vap-vap subidubidubi vap-vap-vap ..."

 

n m

£¿(ax, ak) - £¿(ax, ai)>= 0

k=m+1 i = 1

 

Mi a fene volt ez?! Az Agyevő hirtelen vísszahúzta csápjait. A gondolat intelligenciája magas fokú volt, valószínűleg egy életerős és okos felnőtté. Korábban, egyes veszélyesnek bizonyult gyerekeken megtanulta az intelligenciaáradat kockázatát. Megijedve és megzavarodva azon törte a fejét, hogy elutazik. Többre lenne szüksége, mint amit az a hitvány lány adni tudott, és még akkor sem lett volna igazán ínyenc. Itt nem lenne elég ideje ahhoz, hogy találjon egy felkorbácsolt érzelmű személyt, vagy maga juttassa azt érzelmi csúcspontra. Amit itt talál, az egyszerű csámcsognivaló. Az Agyevő elgondolkozva ivott egy pohár vizet, amire azért szintén szüksége volt az anyagcseréjéhez.

 

NYOLC HALOTT EGY KÜLVÁROSI MOZIBAN!

KERESIK A ,,BARÁTKOZÓ GYILKOST"!

 

Szerda este nyolc embert, köztük három nőt találtak holtan a 117. utca és a Broadway sarkán lévő Odeon mozi erkélyének egymástól távol eső ülésein. A haláluk oka ismeretlen. A rendőrség nyomozást folytat az után a személy után, aki Michael Fenelly, a mozi tizennyolc éves jegyszedőjének leírása alapján úgy viselkedett, ,,mint aki nőket molesztál".

Fenelly az első áldozatokat azt követően fedezte föl, hogy feltűnt neki: „a férfi az egyik üres székről a másikra ül". Odament egy asszonyhoz, aki azon székek egyikén ült, amelyek mellől a férfi csak azelőtt távozott, megkérdezni, hogy háborgatta-e a férfi. A nő azonban halott volt.

Majdnem ugyanebben a pillanatban valaki a nézőtéren fölsikoltott. A negyvenéves Mrs. Sadie Rabinqwitz, aki az erkély másik részén ült, tört ki sikolyban, mert egy újabb áldozat bukott le a szomszédos székről.

I. J. Marcuson, a filmszínház vezetője azonnal megállíttatta a vetítést, és felkapcsoltatta a világítást. Utasította a személyzetet, próbálják megakadályozni, hogy a nézők elhagyják a filmszínházat, amíg a rendőrség meg nem érkezik. Nem tudott azonban idejekorán szólni az embereknek, s így a nézők többsége felszívódott, mire megérkeztek a tragédia színhelyére a 24. körzet nyomozói, valamint egy harlemi kórház mentőautója.

A rendőrorvosi hivatal egyelőre nem tette közzé jelentését a halálesetek okairól. Egyik szóvivője azonban elmondta, hogy az áldozatokon sem mérgezés, sem erőszakos támadás nyomai nem lelhetők föl. Hozzátette: „Elképzelhetetlen, hogy véletlen egybeesés okozta volna a nyolc halálesetet."

John Braidwood hadnagy a 24. körzetből kijelentette, hogy „elég jó személyleírásuk van a nézőket molesztáló férfiról, és természetesen megpróbálják megtalálni és kihallgatni".

 

Ütemesen kattogtak a vasúti sínek, miközben az Agyevő kényelmesen szundikált ülésében. Néhányan közeledtek az étkezőkocsi felől. Az egyikük ezt gondolta:

,, ... Elég különös ez a fickó ... aberrált és talán beteg is ..."

,, ... Bár nem aberrált, de beteg ..." - gondolta a második. (Nem érdekes - lépett tovább az Agyevő.)

„... a verejtékkiválasztása normálisnak tűnik, a bőre simának és egészségesnek, nem remegnek a végtagjai, és ápolt külsejű ..." - újra az első.

,, ... Nyilvánvaló, hogy aberrált ..." - gondolta a harmadik. ..."

,, ... jelentősen ... " - kapta el a negyedik személy gondolataiból. (Ez sem érdekes.)

„... nem mutat semmiféle érdeklődést, de most ... milyen különös! Hirtelen feláll, és a mosdó felé törtet! ... " - ismét a harmadik.

,, ... nem kiszámítható reagálás, ugyanis a jólöltözöttség bizonyos önzést sugall, és ezzel ellentétes, ha mások megtévesztésére törekszik ..." - az első.

„ ... a kiváló egészség ellentmond annak, hogy ..." - vélte a második.

Mindezt részletesen felfogni alig egy másodpercébe került az Agyevőnek, aki bezárkózva a mosdóba azon törte a fejét, mi is legyen a következő lépés. Igyekezett megszabadulni tőlük - nem rémülten, csak óvatosan. Kikerülni őket, mindig csak kikerülni, és akkor minden rendben lesz. Addig pedig semmiféle gondolatot nem szabad letapogatni, amíg a vonaton van.

Egy nyugat-virginiai, acélra és szénre alapozott gazdaságú kisvárosban szállt le, amelyet alacsony hegyek, vettek körül. A városkát jobbára kelet-európai emigránsok lakták: szerbek, albánok, horvátok, magyarok, szlovének, bolgárok, s mindezen nemzetek generációk során kialakult mindenféle keveredései. Lassan sétált ki a füstmarta, barna kőből épült állomásépületből, miközben a vonat már messze zakatolt.

,, ... nincsen, anyám, egészen bisztosan nincs, csak egy öccentest aggy, na, anyuu ..."

,, ... ez a tökkelütött még azt se tuggya, hogy köll egy kocsit megrakni, soha nem is fogja megtanulni, kirúgom, hogy... "

,, ...blablabla .." - ebből a gondolatból semmit sem értett.

,, ... blabla tutira kitekerem annak a banyának a nyakát ... "

,, ... blabla piáltam viszkit, dzsint, egy kori sort, meg blabla ..."

„ ... ez engem teljesen blabla őrült kis csaj nem nem az de nem állhatom ha egy spiné megüt ..." - gondolta egy szőke, melák fiú, akí az utcai lámpa alatt cigarettázott.

,, ... most is tutira Casey Oswiakkal van valahol, meg tudnám ölni azt a tót svihákot amikor megpróbálja tapizni a csajt ..."

Ez lehetőség volt. Az Agyevő közelebb óvakodott.

,, ... csak kerüljön elő blabla úgy pofán vágom a tótját, hogy pép se marad belőle, ahogy az öregem mondaná ..."

- Helló! - üdvözölte a fiút az Agyevő.

- Mi kéne?

- Casey Oswiak üzeni, hogy ne várj a barátnődre, mert ma este vele fog elmenni szórakozni.

A szőke srác őrült dühe kiült az arcára, és sütött a szeméből. Éppen meg akarta ütni az Agyevőt, amikor az elkezdett táplálkozni. Olyan volt, mintha fácánhoz jutott volna csirke, szarvaspecsenyéhez marhahús után. Mi tette ízletesebbe, a környezet durvasága vagy az ősrégi feszültség, nem tudta. Az Agyevő ezen törte a fejét, amint továbbsétált az utcán. Egy lány ment el mellette.

,, ... ó de ő olyan dilis lesz megint mint legutóbb bárcsak rögtön jöttem volna hiszen féltékeny hiába kedves egy nap biztos kidob ma este meg kell próbálnom kedves lenni hozzá ááá ... már itt is van a lámpaoszlopnak támaszkodik olyan furcsán néz ki jesszusom remélem nem részeg már megint olyan viccesen néz ki biztosan alszik vagy beteg istenem bozse moj blabla ..."

A lány gondolatai hirtelen egy olyan idegen nyelvre váltottak át, amiből az Agyevő egyetlen szót sem ismert. Miután a lány hisztériája elmúlt, eszébe jutott - szintén az idegen nyelven -, hogy az imént elment mellette valaki.

Az Agyevő, legutóbbi táplálkozásának szokatlanul jó minősége által feltüzelten, úgy döntött, nehány napig a kisvárosban marad, és bejelentkezett az egyik főutcai szállóban. Szobájában tűnődve, ismét kivetette hálóját.

,, ... blablabla vampjer blabla ..."

,, ... eriggy vidd le a pincébe és verd szét a pofáját a tetves cseszkónak tanulja meg a nyomorult hogy ne törjön fel még egy tehervagont az országnak azon a részén ahol én vagyok ..."

,, ... blablabla ..."

„... hídd fel az öreg miszter Ryant Csikágóban és ő majd megmongya azoknak a tetű mutatványosoknak akik a lovardát felállították hogy a védelemért fizetni kell ..."

Az Agyevő ennek a gondolatnak a fonalát vette föl, mert pénzt ígérően hangzott. Márpedig pénzre lesz szüksége, ha hosszabb ideig akar csemegézni a városban. Azt hitte, hogy a város kelet-európai bevándoroltjai éppen olyanok, mint azok a csavargók, akikkel a vándorlással töltött évei alatt az útszélen találkozott, s akikből azalatt táplálkozott: ártalmatlanok és buták, buták és ártalmatlanok. Tévedett.

A városka újságjának másnapi számában nem említették a melák fiú halálát, és az Agyevő azt hitte, nem is tűnt föl a dolog különösképpen senkinek. Nem is - legalábbis ebben a lapban, mert az a szén- és acélüzemeknek, valamint amerikai főnökeinek és kisfőnökeinek szólt. A közeli kisvárosban viszont - amelynek nem volt hiteles alapító okirata, sem rendőrsége, és ahová csupán a közeli nagyvárosból járattak egy-két hetilapot -a halál nem maradt említetlen. A másik kisvárosnak, valahol messze, több mint kétezer éves gyökerei voltak, amiket a távolság sem tudott elszakítani. Az Agyevő azonban ezt nem tudta.

Aznap este ismét táplálékot talált egy könnyelmű éjjeli pillangóban, annak lakásán. Az utcalányt elvarázsolta és érzelmeit felfokozta egy maréknyi tízdollárossal, mielőtt falni kezdett. És újra érezte a nagyvárosi emberekétől elütő, pompás ízt...

Másnap reggel felébredve ismét meg volt győződve arról, hogy észrevétlen maradt. A füstös kisváros, ahol lakott, ügyelt jó hírére: nem volt hajlandó elismerni, hogy utcáin éjjeli pillangók járkálhatnak, azt pedig végképp nem, hogy a rosszlányokat meg is ölhetik. A városban az egyetlen ember, aki törődött az utcalány halálával, a szolgálatos rendőr volt, aki azelőtt rendszeres heti védelmi díjat szedett a meghalt lánytól.

A másik kisváros, amelyet az Agyevő nem ismert, tele volt a halálhírekkel. Küldöttséget menesztettek a füstös kisváros egyetlen magasabb rangú tisztséget viselő személyéhez. Szerencsétlenségükre az fiatal volt, ráadásul amerikai neveltetésű, és néhány fontos dologgal szemben valószínűleg elutasítóan viselkedett. A küldöttségnek, végighallgatva őket, azt mondta:

- Ugyan, emberek! Ez csak egy bolond babona! Menjetek csak nyugodtan haza!

Az Agyevő egész nap a füstös kisváros utcáit járta, és a szálló halljában még arra is hagyta magát rávenni, hogy beszálljon pókerezni. Nem nagyon értett ehhez a kártyajátékhoz, mi több, nem is nagyon szerette, ám elégedetten állt föl, amikor megszabadított háromszáz dollárjától hat sunyi szemű, keményen kortyolgató léhűtőt, akiknek egyike rögtön a rendőrőrsre szaladt bevádolni az ismeretlent, hogy az hamiskártyás. Egy jó humorérzékkel megáldott őrmester - az Agyevő nagy szórakozására - addig ugratta a panasztévőt, amíg az teljesen kijött a sodrából.

Eljött az alkony és vele az éhség...

Az Agyevő újra a városka utcáin sétált, de azok most üresek voltak számára. Különös, töprengett magában. Az amerikai születésű emberek sétáltak, szórakoztak, szolgálatban voltak, a padokra telepedve újságjukat olvasták, begyűjtötték pénzüket, vagy éppen igazgatták mozijaikat - de hol voltak a többiek? Az Agyevő kivetette hálóját.

,, ... blablabla vampjer blablabla ..."

,, ... az a bolond polyák anyám nem rám zárta az ajtót mikor a Majestic moziban egy Errol Flynn-film megy de hát ezt ő nem érti mi lenne ha kiosonnék a hátsó ajtón ..."

Ez közeli volt. Átvágott az utcán, és még közelebbinek érezte a gondolat gazdáját. Bemérte.

,, ... Jesszusom egy olyan nagydarab ember mint Stanley és soha nem néz a szemembe bezzeg Vera Kowaliknak egyszer úgyis szétrúgom blabla szegény anyám soha nem lesz igazi amerikai ezt úgy szégyelli ..."

Alig egy háztömbnyire volt, lejjebb az utcán, valamelyik barna, kétemeletes házban, amelynek hátsó udvarai egy sikátorra nyíltak. A lány az egyik házból igyekezett hátul kiosonni.

Milyen különösen csöndes a sikátor.

,, ... lass-san mert recseg ez a nyavalyás lépcső igazán megcsináltathatnák már a múltkor is ezért buktam le nem értem miért vannak annyira megijedve hogy elment mindenki Drugas atyához valami biztos történt megint persze Vera Kowalik és az ő nagy ... "

,, ... blabla istenem bozse blabla vampjer blabla ..."

Közelebb volt, egyre közelebb.

,, Azt hiszik még mindig gyerek vagyok majd megmutatom ki a gyerek fogadok hogyha Stanleyvel egyedül lennék itt ebben a sötét sikátorban akkor ő nem hinné azt hogy gyerek vagyok persze annak az átkozott Vera Kowaliknak a szülei nem tartják a lányukat gyereknek ..."

A lány minden elszántsága és bátorsága ellenére teljesen megrettent, amikor az Agyevő hirtelen ráköszönt:

- Helló!

- Ki ... ki az? - hebegte a lány.

Gyorsan, mielőtt sikoltani tudna! A lány páni rémülete igazán élvezetes volt. Az Agyevő nem volt még eléggé jóllakva ahhoz, hogy óvatos legyen, ezért zsákmányra fürkészve tovább kutatott.

,, ... blablabla vampjer."

A másik kisváros ezernyi szeme, több mint kétezer év tapasztalataival az efféle dolgokban, követte őt. Amit ebből fel tudott az Agyevő fogni, az egy felkorbácsolt érzelmektől viharzó hangzavar volt, amely egy közeli elsötétített házból eredt.

- Őrültek! Bolondok! Tessék, már egy szűz esett áldozatául! Én megmondtam, hogy ne várjunk tovább! Mit fogunk most mondani a lány anyjának?

Egy hatalmas bajszú öregember, akinek a nagy meleg ellenére sem volt felhajtva az ingujja és kigombolva a mandzsettája, halkan válaszolt:

- Az én szívem is meghalt az övével együtt, Kasimir, de az embernek biztosnak kell lennie a dolgában. Borzasztó dolog lenne ilyen esetben hibázni.

Az öreg szavait támogatta a vének bölcsességének és tapasztalatának a súlya. A többi nagy bajszú öregember, sokuk talán a régmúlt hibáira emlékezve, egyetértően bólogatott:

- Borzalmas dolog! Szörnyű dolog!

 

Az Agyevő visszaballagott szállodájába, és lefeküdt egy kicsit szundikálni. Hirtelen a félelem bizsergésére ébredt. Egy pillanat alatt kivette a közeledő gondolatokat:

„... blablabla vampjer."

„... vámpír."

,, VÁÁMPÍR!"

Közelebb, egyre közelebb, és halált sugallnak!

Szobája ajtaja hirtelen kivágódott, és öreg, nagy bajszú emberek rontottak be, akiknek a nagy meleg ellenére sem volt felhajtva az ingujjuk és kigombolva a mandzsettájuk. Gondolataik telve voltak idegen zajok zűrzavarával, felismerhetetlen szózagyvalékokkal, amiket az Agyevő nem tudott körbefonni saját gondolataival, hiába próbálkozott kétségbeesetten.

A kihegyezett vasrúd már átjárta a szívét, a borotvaéles penge már elmetszette torkát, mielőtt rájött volna: nem ő az első ebből a fajtából, és amit az intelligens emberek még nem tanultak meg, néhány teljesen hétköznapi alak még nem egészen felejtett el.

 

Nagy Gábor fordítása

Megjelent a Galaktika 106. számában

A FELDERÍTŐHAJÓ

A tavaszi planktonrajzás idején történt. A Grenville Konvojban minden férfinak és nőnek és a legtöbb gyereknek is rengeteg dolga volt. A hetvenöt hatalmas vitorlás hajó a déli Atlanti-óceán számukra kijelölt kétfoknyi területét szántotta. A hajók orra alatt fehéren tajtékzó vízben nyüzsgött az élet. A rajzás néhány hetében, néhány méternyi mélységig, ameddig elegendő napfény hatolt be a vízbe a fotoszintézis megindításához, a mikroszkopikus spórák mikroszkopikus növényekké fejlődtek, melyeket felfaltak a parányi állatkák, melyeket aztán, mikor rájuk került a sor, elnyeltek azok az alig látható tengeri szörnyek, melyek hossza fejüktől a farkukig alig egytized hüvelyknyi: ezeket pedig hevesen üldözték és tömegestül falták fel a harcias kis halak, az apró heringek és tengeri rákok, melyek több száz mérföldes szakaszokon olvadt ezüstté változtatták a tengert.

A Konvoj ide-oda siklott az ezüstszínű rajzásban, gondosan ellenőrzött irányváltozásokkal hatalmas cikcakkokat írt le, és a minden hajóból kivetett, végtelennek látszó bronzhálókkal összegyűjtötte a tenger ezüstjét.

A sorhajókapitány sem aludt a Grenville-en a rajzás idején; ő és a beosztottai küldték szét a kuttereket, hogy kikémleljék, hol vannak a rajok, feszült figyelemmel kísérte a meteorológusok szavait, elemezte a járőrhajók végtelen jelentéseit, és átdolgozta az éjszakát, hogy előkészítse a hajnali jelet. A főárboc jelzőzászlói utasítják a kapitányokat, a Konvoj útvonala öt fok jobbra vagy két fok balra, vagy egyszerűen: Konvoj útvonala változatlan. Ezek a hajnali jelzések döntik el, életben marad-e a következő fél évben a Konvojt benépesítő másfél millió ember. Nem fordult elő gyakran, de már megtörtént, hogy a sorozatos durva tévedések következtében egy konvoj zsákmánya nem érte el az életfenntartáshoz szükséges minimális mennyiséget. Néha felfedezték és elfoglalták az ilyen konvojok maradványait; erős gyomorra volt szükségük azoknak, akik először léptek a fedélzetre, hogy eltakarítsák az emberi maradványokat.

Kannibalizmus is előfordult; volt, akinek rémálmaiban feltűntek ezek az undorító jelenetek. A hetvenöt kapitánynak a maga tisztítótüzét kellett megjárnia az aratás idején. Ez a Vitorla-kerítőháló Egyensúly biztosítása volt. Az volt a feladatuk, hogy úgy alakítsák a vitorlák előrehajtó és a kidomborodó kerítőhálók visszahúzó erejét, hogy a hajtóerő csak annyi kiloponddal legyen nagyobb, hogy tarthassák az irányt, vagy helyben maradhassanak a legkülönbözőbb szélerősség és szélirány, változó vízhőmérséklet, halsűrűség és hajófenék-csúszósság mellett. Az volt a szokás, hogy miután a zsákmányt lesózták, az összes kapitány összegyűlt a Grenville-en, hogy fergeteges ünnepléssel oldja fel a feszültséget.

A rang bizonyos privilégiumokkal jár. A kapitányok hálótisztjeinek vagy a működtetésnél és karbantartásnál dolgozó beosztottjaiknak, az élelmezési tiszteknek és az alattuk szolgáló feldolgozóknak és raktárosoknak nem volt lehetőségük a kikapcsolódásra. Ők csak dolgoztak, napi huszonnégy órán át mindig újra és újra kifeszítették a hálókat az árbócokhoz és a hajó mellett úszó szigonyokhoz erősített huzalokkal, újra és újra áthúzták a hajótest közepén lévő nagy dobon, tisztították a pengéket, melyeknek úgy kellett a hálókról lekaparniuk a zsákmányt, hogy ne okozzanak kárt, kijavították a mégis megsérült hálókat, és anélkül, hogy a halászatot megszakították volna, megfőzték a zsákmány főzésre szánt részét, szárították a szárítandót, kisajtolták a megfelelő mennyiségű olajat, és a főtt, szárított és préselt termékeket úgy raktározták el, hogy ne romoljanak meg, ne veszélyeztessék a hajó egyensúlyát, és a gyerekek ne férhessenek hozzá. És ez még hetekkel azután is folytatódott, hogy az ezüstfoltok elvékonyodtak és megritkultak a zöld vízen, és még azután is, hogy az ezüst teljesen eltűnt.

Sokan voltak, akiknek napi beosztását egyáltalán nem változtatta meg a rajzás. A kovácsok, a vitorlakészítők, az ácsok, az édesvíz felelősei, bizonyos fokig a raktárosok is ugyanúgy dolgoztak, mint máskor, óvták a hajó anyagát, felújítottak, áthelyeztek, újra feldolgoztak. A hajók sárgarézből, bronzból és rozsdamentes acélból készültek. A hálóba, huzalokba és kábelekbe foszforbronz szálakat fontak; az árbócok, a kötélzet és a hajótest fémből voltak; az első tiszt és a hozzá beosztott férfiak és nők naponta végigvizsgálták, hogy nem találnak-e valahol egy tűhegynyi rozsdafoltot. A legkisebb tűhegynyi rozsdafolt is megnőhet, és még a korróziós folyamat befejeződése előtt a tenger fenekére segítheti a hajót, ahogy azt a káplánok is szívesen emlegették a vasárnapi istentiszteleteken. Az olajozók csoportja éjjel-nappal úton volt a zsákmányból nyert olajjal, hogy visszaszorítsa a pokoli vörös vasrozsdát és a komor, kék rézrozsdát. Csak a vitorlákat és a ruházatot nem tudták megóvni, elkoptak. Éppen ezért a lent elhelyezett kallók péppé zúzták az elrongyolódott vitorlákat és ruházatot, és a zsákmányból nyert enyv és tengeri moszat hozzáadásával új posztót készítettek vitorlának és ruháknak.

Amíg a plankton évente kétszer rajzik, a Grenville Konvoj nyugodtan járhatja az Atlanti-óceán tízszer tíz mérföldes szakaszát. A hetvenöt hajó egyikén sem volt horgony.

A Kapitányok Fogadása, amely a 283. rajzást követte, nehezen indult. McBee, a Bal Raj 19 kapitánya odaszólt Salternek a Jobb Raj 30-ról:

- Hogy őszinte legyek, olyan átkozottul kikészültem, hogy semmilyen ünnepség nem tud érdekelni, de hát nem akartam megbántani az Öreget.

- Majd más lesz minden, ha jól kialudtad magad – felelte Salter. – Nagyszerű aratás volt, ugye? Épp annyi vihar volt, hogy érdekessé és bonyolulttá tegye. Emlékszel a 276-osra? Engem az készített ki. Tömény unalom, ahogy a nagykönyvben meg van írva. De most, a tizenötödik napon délben úgy látszott, vége az elülső fővitorlának. Nagy hasadás keletkezett rajta, és szükségem lett volna rá a vitorlák egyensúlyához. Mit lehet ilyenkor tenni? Kifeszítettem egy háromszögvitorlát – várj egy percig, hadd mondjam el, mielőtt hozzám vágod a könyvet –, és az elülső tartályt kiürítettem. Presto! Semmi probléma, az elülső fővitorlát tíz perc alatt kicseréltük.

McBee elszörnyedt:

- Elveszthetted volna a hálódat!

- Az időjárási szakértőm azt mondta, hogy semmilyen hirtelen szélroham nem várható.

- Időjárási szakértő! Elveszthetted volna a hálódat!

Salter rámeredt.

- Hogy egyszer ezt mondtad, McBee, az csak tapintatlanság volt, de hogy másodszor is, az már sértés. Azt hiszed, hogy kockára tenném húszezer ember életét?

McBee fáradt arcára szorította a kezét.

- Ne haragudj – mondta. – Már mondtam, hogy nagyon fáradt vagyok. Hát persze hogy a manőver bizonyos körülmények között biztonságosan végrehajtható.

Odament az ablakhoz, hogy egy pillantást vethessen a saját hajójára, a tizenkilencedikre a Grenville mögött álló sorban. Salter utána bámult. A háló elvesztése sok közmondásban szerepelt, a végzetes őrültséggel volt egyenértékű. A hajónak, amelyik elvesztette foszforbronz hálóját, pusztulnia kellett, méghozzá gyorsan. Lehetett a vitorlákkal improvizálni, vagy megkísérelhették, hogy a megmaradt kötélzetből hálót eszkábáljanak, de ez nem volt elég ahhoz, hogy húszezer embert táplálhassanak; a hajó működtetéséhez pedig ennyire volt szükség. A Grenville Konvoj találkozott egy ronccsal, amelyik még 240 előtt vesztette el a hálóját; a gyerekek még mindig mesélték, hogy a jobb és baloldali műszak túlélői hogyan vívtak egymással véres éjjeli harcot, késekkel és bunkókkal.

Salter odament a bárhoz, és a sorhajókapitány stewardjától elvette ma esti első poharát. A fémkupicában lévő színtelen italt tengeri hínár erjesztett pépjéből készítették. Mintegy negyven százalék alkoholt tartalmazott, és kellemes jodidíze volt.

Az első korty után felpillantott, és kitágult a szeme. A sorhajókapitánnyal egy kapitányi egyenruhás férfi beszélgetett, akinek nem ismerte fel az arcát. De hát az utóbbi időben nem voltak előléptetések!

A sorhajókapitány észrevette, hogy őket nézi, és magához intette. Szalutált, azután kezet fogott az öregemberrel.

- Salter kapitány – mutatta be a sorhajókapitány –, a legfiatalabb, legvakmerőbb és legsikeresebb zsákmányszerzőm. Salter, ez Degerand kapitány a Fehér Flottától.

Salternek leesett az álla. Persze pontosan tudta, hogy a Grenville Konvoj nem egyedül járja a tengereket. Amikor őrségen állt, a távolban időről időre vitorlákat pillantott meg. Tisztában volt vele, hogy a tőlük északra fekvő, kétfoknyi tengersávban van egy másik konvoj, a tőlük délre lévőben ugyanúgy: tudta, hogy a tengeren élő lakosság száma egy-billió-nyolcvanmillió. De nem számított rá, hogy bármikor is találkozhat valakivel az egy és egynegyed millió emberen kívül, aki a Grenville zászlaja alatt hajózik.

Degerand fiatalabb volt nála, csupa napbarnított bőr és villogó hegyes fog. Az egyenruhája egészen mindennapi volt, mégis nagyon különös. Degerand megértette csodálkozó pillantását.

- Szövött anyag – mondta. – A Fehér Flottát több évtizeddel a Grenville után bocsátották vízre. Addigra már képesek voltak olyan gépeket szerkeszteni, melyek szőhető szálakat termeltek újra, és minket ilyennel szereltek fel. Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Azt hiszem, a vitorláink tovább tartanak, mint a magukéi, de az elromlott szövőszékek javításához komoly szaktudás kell.

A sorhajókapitány magukra hagyta őket.

- Különbözünk maguktól? – kérdezte Salter.

- Különbségek semmit sem jelentenek – mondta Degerand. – A patkányokkal szemben testvérek vagyunk, vértestvérek.

A „patkányok” kifejezés nyugtalanító volt: még inkább a vér szó használata. Nyilvánvalóan azokra célzott, akik a szárazföldön és a szigeteken éltek – megdöbbentő semmibevétele a jó modornak, a becsületnek, a hitnek. Salter fejében ott keringtek a Karta szavai: „...térjetek vissza a tengerhez és gazdag zsákmányához... tagadjátok meg és hagyjátok el a szárazföldet...” Salter tízéves kora előtt egyáltalán nem is tudta, hogy vannak földrészek és szigetek. Undorát nem sikerült lepleznie.

- Sorsunkra hagytak bennünket – mondta az idegen kapitány. – Nem tudunk visszatérni. Kiküldtek minket, a várható zsákmány gazdagságától függően kisebb-nagyobb konvojokban, az óceán kétfokos darabkáira, és sorsunkra hagytak. Előbb-utóbb mindegyikünket eléri a katasztrófális vihar, a rossz aratás, az elvesztett háló, a halál.

Salternek az volt a benyomása, hogy a másik már sokszor elismételte ezeket a szavakat, rendszerint népes hallgatóság előtt.

Felbúgott a sorhajókapitány hangja:

- Ezt hallgassátok meg! – Erős orgánuma könnyen betöltötte a kabint; rendszerint az volt a dolga, hogy szócsöve segítségével már földnyi tengeren át adjon utasításokat, melyek kiegészítették a zászló- és lámpajelzéseket. – Ezt hallgassátok meg! – búgta. – Tonhal van az asztalon, nagy halat a nagy hajósoknak!

A vigyorgó steward felemelte az oldalasztalról a terítőt, és megpillantották. Te jó ég! Hatalmas sült hal, akkora, mint egy emberi lábszár, moszatokkal körítve. Éhes üvöltés köszöntötte.

A kapitányok a tálcahalomhoz szaladtak, és sorban a stewardhoz járultak.

Salter csodálkozva fordult Degerandhoz.

- Nem is hittem volna, hogy maradtak még ekkorák. Ha belegondolunk, hány tonna apróhalat falhatott fel ez az őslény!

Az idegen vészjóslóan mondta:

- Elpusztítottuk a bálnákat, a cápákat, a sügéreket, a tőkehalat, a heringet, mindent, ami rajtunk kívül a tengerből élt. Apró halakkal és egymással táplálkoztak, és olyan szilárd, ízletes húst termeltek, mint az ott, de sajnáltuk az energiát, amit ez a hosszú táplálkozási lánc felemésztett, és úgy döntöttünk, hogy a lánc ne legyen hosszabb, mint apróhal-ember.

Salter megrakta a tálcáját.

- Az apróhal megbízhatóbb – mondta. – Egy konvoj nem vállalhatja azt a kockázatot, amit a közönséges halászat jelent. – És boldogan nyelt le egy gőzölgő falatot.

- A biztonság nem minden – válaszolt Degerand. Lassabban evett, mint Salter. – A sorhajókapitány azt mondta, maga vakmerő hajós.

- Tréfált. Ha valóban ezt hinné, le kellene váltania a parancsnokságról.

A sorhajókapitány odasétált hozzájuk. Zsebkendővel törölgette a száját, és boldogan mosolygott.

- Ugye, meg vagytok lepve? – kérdezte. – A Glasgow őrszemei vették észre tegnap ezt a jól megtermett fickót, fél kilométernyire innen. Jelezték nekem, én pedig utasítottam őket, hogy bocsássanak le egy bárkát, és evezzenek oda. A csónak legénysége akkor közelítette meg, mikor szundikált, és könnyen elkapták. Igazán nagyon erkölcsös cselekedet volt. Így nemcsak sok apróhalat kímélünk meg, de kapitányaim számára is méltó ünnepi vacsorát készíthettünk. Egyétek jó étvággyal! Lehet, hogy több ilyet se látunk.

Degerand durván ellentmondott a magasabb rangú tisztnek:

- Nem tűnhettek el teljesen, sorhajókapitány, nem pusztulhattak ki. A tenger mély. Genetikai potenciálját nem lehet elpusztítani. Mi csak ideiglenesen változtatjuk meg a táplálkozási egyensúlyt.

- Látott az utóbbi időben cethalat? – kérdezte a sorhajókapitány, fehér szemöldökét felvonva. – Vegyen még egy adaggal, kapitány, mielőtt elfogy. – Degerand megértette. Meghajolt, és odament a büféhez.

A sorhajókapitány megkérdezte:

- Mi róla a véleménye?

- Szélsőséges nézetei vannak – válaszolta Salter.

- Úgy látszik, a Fehér Flotta elkorcsosult – mondta az öregember. – Ez az alak a múlt héten tűnt fel, az aratás kellős közepén, és azt akarta, hogy azonnal és személyesen foglalkozzam vele. A Fehér Flotta sorhajókapitányának közvetlen beosztottja. Az a benyomásom, mind olyanok, mint ő. Elhagyták magukat; lehet, hogy a rozsdával nem bírnak, lehet, hogy a szaporulat túl nagy. Egyik hajójuk hálóját vesztette, és ők nem hagyták sorsára. Az egész flotta kötélzetét kirabolták, hogy új hálót készíthessenek.

- De...

- De-de-de. Természetesen helytelen döntés volt, és most mind megszenvedik. Most persze nincs hozzá gyomruk, hogy sorsot húzzanak, és veszni hagyják, ami már amúgy is elveszett. Az a tervük – lehalkította a hangját –, hogy valami támadást intéznek a Nyugati Kontinens, valami Amerika vagy mi a fene ellen, hogy acélt és bronzot szerezzenek, és mindent, ami mozdítható. Persze, ez az egész értelmetlenség, a vezérkar néhány nagyokos tagja találta ki. A legénység sohasem fog ilyesmibe beleegyezni. Degerandot azért küldték, hogy minket is meghívjon!

Salter egy darabig hallgatott, aztán:

- Mindenesetre azt remélem, hogy nekünk nem lesz semmi közünk ehhez az egészhez.

- Hajnalban visszaküldöm, hogy adja át üdvözletemet és a tagadó választ, és azt az őszinte tanácsomat a sorhajókapitánynak, hogy tegyen le róla, mielőtt a legénysége értesül a dologról, és kiköti az orrárbócra. – A sorhajókapitány fanyarul rámosolygott. – Persze, könnyű ilyen válaszokat küldözgetni, amikor épp befejeztünk egy kitűnő aratást. Nehezebb lenne nemet mondani, ha néhány hajónk hálótlanul maradt volna, és csak annyi lenne a sózott halunk, amennyi a legénység hatvan százalékának elég. Gondolja, hogy olyan körülmények között tudna keményen válaszolni?

- Azt hiszem, igen, uram.

A sorhajókapitány otthagyta. Arca kifürkészhetetlen volt. Salter azt gondolta, tudja, mi folyik. Egy pillanatra megízleltették vele a legfelsőbb vezetést. Esetleg sorhajókapitányt csinálnak belőle – persze nem az öreg utódját, de talán az utódja utódját.

McBee jött oda, itallal és hallal eltelve.

- Ostobaságot mondtam az előbb – nyögte. – Igyunk egyet, és felejtsük el, jó?

Örült neki.

- Átkozottul jó tengerész! – üvöltötte McBee néhány további pohár után. – A legjobb kis kapitány a konvojban! Nem olyan gyáva vénség, mint szegény öreg McBee, aki minden apró szélrohamtól megriad.

Aztán McBee-t kellett vigasztalnia, egész addig, míg az emberek nem kezdtek hazamenni. McBee végül elaludt, és Salter odakísérte a csónakjához, mielőtt megkereste volna a magáét, hogy evezve tegye meg a hosszú utat hajója fel-le mozgó árbócfényéig.

A Jobb Raj 30-as nyugodtan pihent az éjszakában. Csak a folyamatos rozsdaellenőrzést végző asszonyok olajlámpásai mozogtak. A megszárított zsákmány hétezer tonna volt – megnyugtatóan több az 5670 tonnánál, amennyire az eljövendő hat hónapra, az őszi rajzásig és aratásig teljes adagok mellett szükség van. A kiel mentén elhelyezkedő ballaszttartályokat már csaknem üresre szivattyúzták a hajó letartóztatásban lévő lakosai, a főtt, szárított és sózott kockákat elhelyezték az üveggel borított raktárállványokon.

Salter kimerült volt. Egy pillanatra arra gondolt, sípjába fúj, hogy eresszenek le érte egy hordszéket, ne kelljen megmásznia az ötven yard magas hajótestet, aztán letett róla. A rang nemcsak előjogokkal, hanem kötelezettségekkel is jár. Felállt a csónakban, elkapta a létrát, és nekikezdett a mászásnak. Amint elhaladt a kabinfedélzetek mellett, erkölcsösen maga elé bámult, a hajótest bronzlapjaira. Bizonyára sok házaspár van, aki kabinja magányában épp most ünnepli az éjjel-nappali izomszakasztó munka végét. A hajón igen nagyra értékelték az egyedülléthez való jogot; szinte vallásos tisztelet övezte a saját kabint, a saját kerek ablakot, különösen a nyüzsgő közös munka hetei után.

Gondosan ügyelve, hogy ne lihegjen, kecses ugrással a fedélzeten termett. Nem volt közönsége. Kicsit nevetségesnek és elhagyatottnak érezte magát. A sötétben elindult a tat felé. Csak a szelet és a kötélzet nyikorgását hallotta. Az öt árbóc csendesen magasodott a szélfeszítette vitorlák mögött. Egy pillanatra megállt a harmadik árbócnál, amely olyan hatalmas volt, mint egy szikvójafenyő, és megérintette, hogy érezze az acélrácsozatot megreszkettető erőt. Hat elmélyülten figyelő asszony haladt el mellette, lámpájuk megvilágította a fedélzetet. Összerezzent, pedig észre sem vették. Szolgálatuk alatt szinte transzban voltak. Nem vonatkoztak rájuk az elemi udvariassági szabályok sem, munkájuk volt minden túlélés alapja. Ezer asszony, a hajó lakosságának öt százaléka fanatikusan, éjjel-nappal ellenőrizte, nem jelentkezik-e valahol a rozsda. A tengervíz erős oldószer, és a hajónak abban kellett élnie.

Kabinja a kormány fölött volt, ajtajából egy pazarló lámpás világított fel száz láb mélységből a fedélzetre. Az aratás után, amikor a tartályokból majd kicsordult az olaj, egyesek úgy viselkedtek, mintha sosem fogyna el. A kapitány vagy egy tucat merevítőkötelet átlépve lement, és elfújta a lámpást. Mielőtt belépett volna, gépiesen körülnézett; minden rendben volt.

Kivéve valami halvány foltot a tatnál.

- Hát sose lesz vége ennek a napnak? – kérdezte az elsötétedett lámpástól, és a tat végére ment. A világos folt egy hálóinges kislány volt, aki ujjával a szájában céltalanul kószált a fedélzeten. Vagy kétéves lehetett, és félig sem volt ébren. Egy pillanat alatt leeshetett volna a korláton keresztül – egy halk kiáltás, egy halk csobbanás...

Olyan könnyen kapta fel, mint a pelyhet.

- Ki a papád, királykisasszony? – kérdezte.

- Nemtom – vigyorgott a gyerek. Egy fenét nem tudta! Túl sötét volt ahhoz, hogy kibetűzze a személyi láncát, és túl fáradt ahhoz, hogy újra meggyújtsa a lámpást. Lecaplatott a rozsdafelügyelők csoportjához, és a vezetőjükhöz fordult.

- Valamelyikük vigye vissza ezt a gyereket a szülei kabinjába! – és feléjük nyújtotta.

A vezető megsértődött.

- De uram, szolgálatban vagyunk!

- Forduljon panasszal a sorhajókapitányhoz. Fogja a gyereket!

Az egyik kerekded asszony átvette a gyereket, és elkezdett gügyögni neki, a főnöke meg dühösen meredt rá.

- Pá-pá, királykisasszony! – mondta a kapitány. – Ezért a hajó alatt kéne áthúznunk, de most az egyszer megbocsátok.

- Pá-pá! – integetett a kislány. A kapitány ásítozva ment le a csapóajtón az ágyához.

Kabinja a hajó szegényes szabványai szerint fényűző volt. Pontosan hatszorosa a szabvány kilencszer kilences kabinnak, vagyis háromszor akkora, mint a dupla házaspári kabinok. De ezekben mégis megvolt, ami az ő életéből hiányzott. A hadnagynál magasabb rangú tisztek nőtlenek voltak. A gyakorlat azt mutatta, hogy csak ezen a módon lehet leküzdeni a nepotizmust, a nepotizmus pedig olyan fényűzés, melyet egyetlen konvoj sem engedhet meg magának, mert előbb vagy utóbb kevéssé hatékony vezetés a következménye. A kevésbé hatékony vezetés következménye pedig előbb vagy utóbb a halál.

Mivel azt hitte, hogy nem tud majd elaludni, nem is tudott.

Házasság. Gyerekek. Milyen különös lehet! Megosztani a kabint egy asszonnyal és két gyerekkel, akik tizenhat éves korukig ott alszanak szemérmesen egy spanyolfal mögött... miről beszélgethetnek az ágyban? Az utolsó barátnője jóformán csak a szemével beszélt. Amikor pedig azt olvasta ki a szeméből, hogy a jó ég tudja, miért, kezd beleszeretni, a lehető legcsendesebben szakított vele, és azóta idegesen vetette el a gondolatot, hogy új barátnőt keressen. Ez két éve történt, amikor 38 éves volt, de már akkor kezdte magát úgy érezni, mint kabinjába zárkózó agg, aki csak arra jó, hogy a tatról a nyomdokvízbe vessék. Mocskos vénember, aki használja az asszonyokat. Persze keveset beszélt velük, miről is beszélgethettek volna? Egy feleséggel, aki vele együtt érik, közös gyerekekkel más lett volna. Az a halvány, magas, csendes lány jobbat érdemelt, mint amit ő adhatott neki; remélte, hogy azóta tisztességesen férjhez ment, kettős kabinban él, és talán terhes már két gyermeke közül az elsővel.

A feje fölött felvisított egy síp. Valaki belefújt a választófalra szerelt tucatnyi szócső egyikébe. A rugó felnyomta a Hetes Cső, a Jelzések fedelét. Beletörődötten felvette a hajlékony válaszcsövet, és beleszólt.

- Itt a kapitány. Tessék.

- Grenville hármas erősségű széllökést jelez a tat felől, uram.

- Hármas erősségű széllökés a tat felől. Ébressze fel a hajóorr jobb oldali műszakját! Vitorlát reffeljék C állapotba!

- Hajóorr, jobb oldali műszak, vitorlát C állapotba reffelni! Igen, igen, uram.

- Végrehajtani!

- Igen, igen, uram.

A Hetes Cső teteje becsukódott. Azonnal meghallotta a síp távoli, átható hangját, a gyenge rezgést, ahogy a fedélzeti személyzet egyhatoda megmozdul a kabinjában, felébred, bedagadt szemmel feltámolyog, és a csapóajtókon és folyosókon át felcaplat a fedélzetre. Ő maga is felkelt, és ásítozva felöltözött. Az F állapotból C állapotba való bereffelés nem komoly dolog, még sötétben sem, és Walters, az Őrség vezetője jó tiszt. De azért jobb, ha ő is megnézi őket.

A hajó híd nélküli típus volt. Az irányítás az ötödik, a farhoz legközelebbi árbocról történt, az ún. „első tetőről”. Ez kicifrázott árbóckosár volt, ötvenyardnyi magasságban a nagy torony acélrácsozatában; innen egy pillantással áttekinthette az összes árbócot és a fedélzetet.

Mire fölmászott megfigyelőhelyére, már a fáradságot sem volt képes érzékelni. A telihold megvilágította a helyszínt. Nagyon helyes, legalább kisebb a valószínűsége, hogy egy tapasztalatlan matróz rálép egy kötélre, ami árnyéknak bizonyul, és kétszáz lábnyit zuhan a fedélzetig. Annyival is könnyebben megy a bereffelés, annyival is előbb vége lesz. Hirtelen biztos volt benne, hogy ha valaha az életben még ágyba kerül, képes lesz elaludni.

Megfordult, hogy egy pillantást vethessen a tatra, a holdfényben fürdő bronzháló tömegére. Egy hét, amíg megtisztítják és beolajozzák. Két héten belül lenn lesz a kábelraktárban, biztonságban, ahol sem szél, sem az eső nem árthat neki.

A jobb oldali hajóorr műszakja megmászta az öt árbócot, kimásztak a keresztrudakra, miközben a hajómester sípja irányította őket.

Elérte őket a szélroham.

Zúgott a szél, és belekapott a vitorlába. A kapitány átvetette a karját egy oszlopon. Állt az esőben. A hajó megingott, mintha lassan jobbra-balra hajladoznék. Fémcsikorgást hallott maga mögött, ahogy a háló is elmozdult néhány hüvelyknyit előbb erre, aztán arra. Hirtelen felhők fedték el a holdat. Nem láthatta, mit csinálnak az emberek, akik megmászták az árbócokat, de hirtelen, elborzasztó világossággal, a talpán keresztül is érezte. Folytatták a vitorlák bereffelését, miközben az ólmos eső és a szél megvakította és megsiketítette őket. Most már kiestek a ritmusból, nem minden árbócon haladtak azonos gyorsasággal. Egyesek siettek, hogy minél előbb végezzenek és lemehessenek. A szél az arcába süvített, ahogy megfordult és megkapaszkodott. Az első és második árbócon nagyon előre tartottak, a negyediken és ötödiken viszont el voltak maradva.

Így pedig felborul a hajó. A szél egyenetlenül kap a vitorlába, és ez azt jelenti, hogy a hajó letérdel imádkozni, az orrot borító víz méltóságteljes tehetetlenséggel ömlik le az óceánba, az orr pedig lassan, fokozatosan a levegőbe emelkedik, miközben a legfelső kormánycsapból százlábnyi vízesés zúdul a tajtékzó nyomdokvízbe.

Ez a fordulás első része. Elkezdődött. A kapitány hangosan nyögve kapaszkodott. A szél üvöltése fölött is hallotta, ahogy a fedélzeten lavinasebességgel megindultak az ott heverő tárgyak. Hangos pattanást hallott az orrból, és olyan erővel harapott az alsó ajkába, hogy ömleni kezdett a vére, amit a hideg, zuhogó eső mosott le az álláról.

Elérkeztek a lengés szélső pontjához, és végtelennek tetsző mozdulatok után, mikor úgy tűnt, hogy örökre ötfokos szögben merevednek meg, megindultak visszafelé. A hajó orra egyre magasabbra emelkedett, az orrárbóc eltakarta a láthatár csillagait, víztörők, csörlőfogantyúk, állványzatdarabok, acél napreflektorok, ide-oda csapkodó bronz kötélvégek, a fedélzethez oda nem erősített tárgyak mindent elsöprő rohammal zúdultak a tat felé. Mindez nekivágódott az összehajtogatott hálónak mely megfeszült tartókötelein. A két nagy bak alapja a négyszáz lábbal mélyebben fekvő kielhez volt erősítve. A becsapódás ereje a tengerbe lökte a háló középső részét. A bakok egy pillanatig a helyükön maradtak. Az egyik tartókábel felsivított, mintha embert törtek volna derékba, majd elpattant; aztán a második huzal is elszakadt. Az egész hajót megrázta a taton át a tengerbe zúduló bronz láncszemek dübörgése.

A szélroham olyan hirtelen ért véget, ahogy jött. A felhők továbbszáguldottak. Újra kibukkant a hold, és megvilágította a tisztára mosott fedélzetet. Elvesztették a hálót.

Salter kapitány lenézett a megfigyelőállás ötvenyardos magasságából, és azt gondolta: „Le kellene ugranom. Gyorsabban túl lennék rajta.”

De nem ugrott. Lassan lemászott az üres fedélzetre. Mivel nem volt elektromos felszerelésük, a hajó csakis képviseleti rendszerű köztársaság lehetett, nem demokrácia. Húszezer ember csak mikrofonok, hangszórók és az igeneket és nemeket figyelemmel kísérő gyors számlálók segítségével vitatkozhat. Ha csak a tüdejük ereje áll rendelkezésre a kommunikációhoz, számoláshoz pedig az egyik tisztviselő kezében golyós számológép, legfeljebb ötven ember ülésezhet úgy, hogy valami értelme is legyen a dolognak. Egyes pesszimisták szerint ez a szám közelebb van az öthöz, mint az ötvenhez. A Hajótanács, amely hajnalban a taton összegyűlt, ötven tagot számlált.

Gyönyörű hajnal volt, ujjongott a szív, ahogy a lazacszínű eget, a sugárzó tengert és a Konvoj fehér vitorláit nézték, melyek hatvan mérföldes csíkot foglaltak el a kék óceánból.

Az ember az ilyen hajnalokért él. A zsákmány tartósítva, az ivóvíztartályok megtöltve, a párologtatók ezernyi csövéről napkeltétől napnyugtáig kilenc gallon víz csepeg le, a szél ereje pedig épp akkora, hogy könnyű legyen a kormányzás, és jól kifeszítse a vitorlákat. Ezek a jutalmak. A Grenville Konvoj azért indult el száznegyven évvel ezelőtt a virginiai Newsport News kikötőből, hogy mindezt elérje. A tengerre bocsátás nagyszerű kalandja! Azok a férfiak és nők, akik tengerre szálltak, hősnek hitték magukat, a természet legyőzőinek, akik feláldozzák magukat az ÉKNT dicsőségére! Pedig az ÉKNT csak annyit jelentett, hogy Északkeleti Nagyvárosi Terület, és azt a hatalmas útvesztőt jelölte, amely Bostontól Newsportig terjedt, a föld fölött és a föld alatt, egyre terjeszkedett nyugati irányba, megállás nélkül nyelte el Pittsburghöt, és már-már Cincinnatit fenyegette.

Az első tengeri nemzedék ragaszkodott az ÉKNT-hez. Sóhajtozott utána, és a hazafias önfeláldozás gondolatával vigasztalódott; minden megkönnyebbülés jobb a semminél, és a Grenville Konvoj egy és egynegyed millióval csökkentette a terület lakosságát. A tengerre vándoroltak ki, és mint minden kivándorló, visszavágytak az óhazába. Azután jött a második nemzedék. Mint minden második nemzedék, ők is türelmetlenek voltak az öregekkel és a történeteikkel. Ez az igazi: a tenger, a vihar, a kötél! Azután a harmadik nemzedék. Mint minden harmadik nemzedék, hirtelen ez is kétségbeejtő ürességet érzett, és nem tudta, hova is tartozik. Miben higgyünk? Kik vagyunk? Mit jelent: ÉKNT, amelyet elvesztettünk?

De eddigre a nagyszülők már a hamut is mamunak mondták; a kulturális örökség elveszett, három nemzedék alatt visszavonhatatlanul elpazarolták. És mint mindig, a negyedik nemzedék most is közömbös volt.

Azok pedig, akik a taton tanácskoztak, az ötödik és hatodik nemzedék tagjai voltak. Mindent tudtak az életről. Az élet a hajótest, az árbócok, a vitorlák, a kötélzet, a háló és a párologtatók. Se több, se kevesebb. Árbócok nélkül nincs élet. És háló nélkül sincs élet.

A Hajótanács nem parancsolt; a parancsnoklás a kapitány és a tisztek feladata volt. A Tanács kormányzott, és esetenként bűnözőket ítélt el. Az Aratás Nélküli Fekete Télen, nyolcvan évvel ezelőtt euthanasiára ítélt minden hatvanhárom év feletti öreget és minden huszadik felnőttet a hajón. Véres ítéletet hozott Peale Lázadásának vezetői fölött. A hajó faráról a tengerbe hajították őket, Peale-t magát pedig az orrárbócrúdra feszítették. Azóta egyetlen megalomániás sem akarta a hajó többi lakójának életét érdekesebbé tenni, Peale hosszú haldoklásának tehát megvolt az üdvös hatása.

Az ötven ember a hajó minden részlegét és minden korosztályát képviselte. Ha volt bölcsesség a hajón, mind a taton gyűlt össze. De keveset mondhattak.

A legidősebb elnökölt, Hodgins nyugdíjas vitorlakészítő. Ritkás szakálla volt, de még erős hangon szólt:

- Hajós társaim, elért a sorsunk. Halottak vagyunk. A tisztesség azt kívánja, hogy ne húzzuk el a küzdelmet addig, amíg... törvénytelen táplálkozásra vetemedünk. Az értelem azt mondja, hogy nincs lehetőségünk a túlélésre. Azt javaslom, hogy mindannyian vállaljuk a tiszteletre méltó önkéntes halált, és hogy hajónk anyagát a sorhajókapitány ossza fel belátása szerint a Konvoj többi tagja között.

Maga sem bízott benne, hogy győzedelmeskedik ez az öregemberes álláspont. A főfelügyelő azonnal felemelkedett.

- A gyermekeimet nem engedem!

Az asszonyok komoran, a férfiak beletörődve bólintottak. A tisztesség meg a kötelesség meg a józan paraszti ész mind tehetetlen ezzel az ércakadállyal szemben. A gyerekeimet nem engedem! Egy intelligens fiatal káplán megkérdezte:

- Vajon felmerült-e valaha is a kérdés: ha gyűjtést indítanánk a Konvoj többi hajója között, nem kaphatnánk-e elég huzalt ahhoz, hogy hevenyészett hálót készítsünk?

Erre Salter kapitány válaszolhatott volna, de ő, a gondjára bízott húszezer lélek gyilkosa, képtelen volt megszólalni. Idegesen bólintott a kommunikációs tiszt felé.

Zwingli hadnagy húzta az időt. Elővette a jelzőtábláját, és úgy tett, mintha fel kellene frissítenie az emlékezetét. Megszólalt:

- Ma 00 óra 35-kor lámpással jelzést adtunk a Grenville-nek, és közöltük, hogy elvesztettük a hálónkat. Grenville a következőket válaszolta: „Hajójuk e pillanattól kezdve nem tagja a Konvojnak. Személyes részvétem és sajnálkozásom. Aláírás: Sorhajókapitány.”

Salter kapitánynak visszatért a hangja:

- Néhány egyéb üzenetet is küldtem a Grenville-re és a közelünkben álló hajókra. Nem válaszolnak. Így is kell történnie. Már nem tartozunk a Konvojhoz. A saját mulasztásunk folytán már csak nyűgöt jelentenénk a Konvojnak. Nem várhatunk tőlük segítséget. Senkit sem tudok elítélni. Ilyen az élet.

A káplán összekulcsolta a kezét, és magában imádkozni kezdett.

Aztán megszólalt a Tanács egyik tagja, akit Salter kapitány más szerepben ismert meg. Jewel Flyte, a magas, sápadt lány, aki két évvel korábban a kedvese volt. Most másként nézett rá, úgy gondolta, póttag lehet. Nem tudta, hogy a lány, amióta póttagnak választották, kerülte a találkozást. Úgy látszik, nincs férjnél; nem viselt gyűrűt. És a haja sem volt hátrafésülve a félhivatalos önkéntes egyedülállók, a szuperhazafiak (vagy egyszerűen a szexualitástól húzódozó vagy nem gyerekszerető) önkéntes egyedülállók divatja szerint. Ezek az emberek önként lemondtak a gyerekhez való jogról a hajó (vagy a saját kényelmük) érdekében. Egyszerűen egy lány volt, milyen egyenruhában is?... Alaposan el kellett gondolkoznia, amíg valamilyen részleghez tudta kapcsolni a mellére tűzött jelvényt. A keresztbe tett kulcs és lúdtoll azt jelenti, hogy hajólevéltáros, jelentéktelen tisztviselő és polctörölgető, az írnokok vezetőjének nagyon-nagyon szerény beosztottja. Az írnokok valószínűleg azért választották meg, mert hirtelen megsajnálták.

- A munkám – mondta nyugodt, egyenletes hangján – elsősorban abból áll, hogy ha rendkívüli esemény történik, és hirtelenében senki sem emlékszik, hogyan is kell megfogalmazni, precedenseket találjak a Hajónaplóban. Bosszantó feladat, mert nem tölti ki egy ember teljes munkaidejét. Munkaidőm alatt sok szabad órám volt. Férjhez sem mentem, a sport és a testgyakorlás sem vonz. Mindezt azért mesélem el, hogy higgyenek nekem, ha azt mondom, hogy az elmúlt két év során teljes egészében elolvastam a Hajónaplót.

Halk mormogás támadt. Valóban meglepő és céltalan cselekedet, 140 év időjárását, viharait, szélcsendjét, üzeneteit, találkozásait, népszámlálásait, bűneit, tárgyalásait és ítéleteit böngészni. Micsoda unalom!

- Valami olyasmit is olvastam – folytatta –, aminek a mi nehézségeinkre is lehet kihatása. – Kivett a zsebéből egy lapot, és olvasni kezdett: – Kivonat a Konvoj 72-ik évében, június 30-án tett bejegyzésből. „A Shakespeare-Joyce-Melville Felderítőosztag sötétedés után tért vissza a csónakkal. Feladatuk egyetlen részét sem tudták végrehajtani. Hatan belehaltak sebeikbe: mindegyik holttestet sikerült magukkal hozniuk. A többi hat is sokkot szenvedett, de válaszoltak kérdéseinkre; arról beszéltek, hogy a szárazföldön új vallás terjedt el, és hogy ez milyen hatással van a lakosságra. Meg vagyok róla győződve, hogy mi, a tenger gyermekei többé nem tarthatunk fenn kapcsolatot a szárazföldiekkel. Véget kell vetnünk a titkos parti utaknak!” A bejegyzés aláírója Scolley kapitány.

Egy Scolley nevű ember egy pillanatra boldogan elmosolyodott. Az ő őse! Aztán, akárcsak a többiek, várta, hogy valami értelmet kapjon a feljegyzés. De akárcsak a többiek, ő is úgy érezte, hogy nincs értelme.

Salter kapitány azon gondolkozott, hogyan szólítsa meg a lányt. Számára Jewel volt, vajon nevezheti-e Flyte írnoknak anélkül, hogy ostobának látszanék? De ha ahhoz elég bolond volt, hogy elveszítse a hálóját, ahhoz is elég bolond, hogy kínosan udvarias legyen a volt kedveséhez.

- Flyte írnok – kezdte –, mit kezdhetünk ezzel az idézettel?

A lány nyugodt hangján válaszolt:

- Ha elgondolkozunk ezen a néhány rejtélyes szón, rá kell jönnünk, hogy a Konvoj 72. évéig rendszeresen megszegték a Kartát, méghozzá az egymást követő kapitányok tudtával és engedelmével. Azt javaslom, hogy szegjük meg még egyszer, túlélésünk érdekében.

A Karta. Ez volt minden erkölcs alapja. Már fiatalon megtanulták, minden vasárnapi istentiszteleten hódoltak előtte. A hajók első árbocán helyezték el a foszforbronz táblát, és a szövege mindenütt azonos volt:

 

CSERÉBE A TENGERÉRT ÉS A TENGER GAZDAGSÁGÁÉRT,

A MAGUNK ÉS MINDEN UTÓDUNK SZÁMÁRA

VÉGLEGESEN LEMONDUNK A SZÁRAZFÖLDRŐL,

AHONNAN SZÁRMAZUNK; AZ EMBERISÉG ÉRDEKÉBEN

ÖRÖK IDŐKRE TENGERRE SZÁLLUNK.

 

Legalább minden második ember gépiesen maga elé mormolta a szavakat. Hodgins nyugdíjas vitorlakészítő reszketve emelkedett fel.

- Istenkáromlás! – mondta. – Ezt a nőt az orrárbocrúdra kéne feszíteni! – A káplán elgondolkozva válaszolt:

- Azt hiszem, én jobban tudom Hodgins vitorlakészítőnél, hogy mi az istenkáromlás és mi nem. Mindenkit biztosítok, hogy téved. Babonaság azt hinni, hogy a Karta vallási szentség. Nem Isten törvénye, hanem emberek közötti megállapodás.

- Kinyilatkoztatás! – kiabált Hodgins. – Kinyilatkoztatás! A legújabb testamentum! Isten ujja jelöli ki nekünk a tiszta és kemény tengeri életet, a nyomor és a mocsok, a túlnépesedés és a betegség ellentétét!

Ez volt az általános felfogás.

- De mi lesz a gyermekeimmel? Isten azt akarná, hogy éhen haljanak, vagy, vagy... – Nem tudta befejezni a kérdést, de a ki nem mondott utolsó szavak mindannyiuknak fülében csengtek.

Olyan hajón, ahol véletlen folytán az idősebbek uralkodnak, más hajókon, ahol egy lángoló egyéniség már nemzedékekkel korábban megállapította a Karta kultikus tiszteletét, megszavazhatták volna az öngyilkosságot. Más hajókon, ahol már hat nemzedék óta nem történt semmi rendkívüli, ahol minden könnyen ment, és ezért elveszett a kemény döntéshozatal hagyománya és képessége, tehetetlen zavarodottság kaphatott volna lábra, és elkerülhetetlen következményként a barbárságba süllyedés. Salter hajóján, úgy döntöttek, hogy partra küldenek egy kis felderítőosztagot. Minden lehetséges körülírást kitaláltak, hogy ne kelljen nevén nevezni az akciót, hat órába tellett, amíg döntöttek, és kicsit összehúzódzkodva ültek a taton, mintha mennykőcsapásra várnának.

A felderítőosztag tagjai Salter kapitány, Flyte levéltáros, Pemberton beosztott káplán, Graves főfelügyelő.

Salter felmászott az ötödik árbócon lévő megfigyelőállásba, megnézett egy ősrégi térképet, és a szócsövön kiadta a kormányosoknak az utasítást: Hajót négy fokkal piros irányba fordítani!

A parancsot hitetlenkedve fogadták.

- Végrehajtani! – mondta. A hajó megnyikordult, ahogy nyolcvan ember nekifeküdt a kormányrúdnak; először alig volt észrevehető, hogy a nyomdokvíz kört ír le.

A Jobb 30-as hajó elhagyta régi helyét; az egy mérföld tengersávon át tisztán hallották a 31-esről a hajómester sípját; kifeszítették a vitorlákat és felzárkóztak.

„Jelezhettek volna valamit” – gondolta Salter, amikor nagy nehezen leengedte a látcsövét a mellére. De a 31-es árbócának csúcsán csak az állandó háromszögletű zászló lengett.

Sípszóval magához rendelte a jelzőtisztet, és rámutatott a saját zászlójukra.

- Ezt szedje le! – mondta rekedten, és lement a kabinjába.

Ha az új menetirányt követik, arra a helyre jutnak, melyet a térkép New York City névvel jelöl.

Salter úgy érezte, élete utolsó utasításait adja ki Zwingli hadnagynak; a bálnavadászcsónak már a csónakdarun függött; a másik három már beszállt.

- Amennyire csak lehet, őrizze meg a hajó helyzetét – mondta a kapitány. – Ha életben maradunk, néhány hónap múlva visszatérünk. Ha nem térünk vissza, az hathatós érv amellett, hogy ne közelítsék meg a szárazföldet, és ne szálljanak partra, de ez már a maga problémája lesz, nem az enyém.

Kölcsönösen tisztelegtek egymásnak. Salter beugrott a bálnavadászcsónakba, jelt adott a köteleknél álló fedélzeti matróznak, és nagy nyikorgás közepette megkezdődött a hosszú leereszkedés.

Salter kapitány; kora 40 év, hivatalból nőtlen; szülei Clayton Salter műszerkarbantartó-mester és Eva Romano fő élelmezési szakértő; 10 éves korában emelték ki az elemiből, hogy A képzést kapjon; 16 éves korban tengerésziskolai bizonyítvány, 20 éves korban navigációs bizonyítvány, 24 éves korban alhadnagyi diploma, ugyanez évben kinevezés, 30 éves korban hadnagy, 32 éves korban parancsnok; ugyenebben az évben megkapta kapitányi kinevezését és a Jobb Raj 30 kapitánya.

Flyte levéltáros, 25 éves, hajadon; szülei Joseph Flyte előadóművész és Jessie Waggoner előadóművész; elemi iskolai tanulmányait 14 éves korban fejezi be; B képzés, írnoki bizonyítvány 16 éves korban, írnoki főiskola 18 éves korban, hatékonysági érdemjegy 3,5.

Pemberton káplán, 30 éves; nős, felesége Riva Shields ápolónő; önkéntes gyermektelenség; szülei Will Pemberton vízdesztilláló-mester és Agnes Hunt posztógyártósegéd; az elemi iskolát 12 éves korban fejezte be; húszéves korban teológiai diploma; bal középfedélzeti gyakornok, később bal orr-részi káplán.

Graves főfelügyelő, 34 éves; férje George Omany harmadosztályú kovács; két gyermek; elemi iskolai bizonyítvány 15 éves korban; felügyelői iskola bizonyítványa 16 éves korban; harmad-, másod-, első osztályú felügyelő, vezető, majd főfelügyelő. Hatékonysági érdemjegy 4.0, három dícséret.

 

Elindultak az észak-amerikai földrész ellen.

Egy óráig mindannyian eveztek; azután a szél a part irányába kezdett fújni, és Salter felállíttatta az árbócot. „Evezőket be!” – vezényelte, és aztán azt kívánta, bárcsak lenne mersze visszavonni a parancsot. Most lesz idejük belegondolni, mit is csinálnak.

Már magának a víznek a színe is különbözött a jól ismert mély víztől, és másképp is mozgott. És az élőlények.

- Te nagy isten! – kiáltotta Mrs. Graves, és a csónak fara felé mutatott.

Hatalmas hal volt, feleakkora, mint a csónak. Töretlen ívben jött fel lassan a felszínre, aztán újra elmerült. Látták, hogy acélszürke bőre van, nem pikkelyei, és nagy, hasított szája. Salter döbbenten mondta:

- Hihetetlen. Mégis azt hiszem, hogy a parti vizekben, ahol nem halásznak, a nagy élőlények közül megmaradt néhány. És a közbülső méretűek is, amelyekkel táplálkoznak. És az egylábnyiak, amelyekkel azok táplálkoznak, és...

Vajon öntelt feltételezés lenne, hogy az ember véglegesen megváltoztatta a tenger életét?

A délutáni nap lassan leszállt, és az első árbóc eltűnt a láthatár mögött. A vitorlát dagasztó szél ködbe vitte őket, és féltek megtudni, mit rejt a köd. Elmosódott, árbócnyi alakot láttak, amelyik egyik karját magasra emelte; mögötte tömör tömbök és újabb tömbök.

- Ez a tenger vége – mondta a kapitány.

Mrs. Graves úgy válaszolt, mintha az ostoba alfelügyelő azt jelentette volna, hogy a vason kék rozsdát látott.

- Butaság! – Aztán dadogva: – Elnézését kérem, kapitány! Természetesen igaza van.

- De azért különösen hangzott – jegyezte meg Pemberton káplán segítőkészen. – Kíváncsi vagyok, hol lehetnek.

Jewel Flyte a maga csendes módján válaszolt:

- Már el kellett volna haladnunk a szennyvízcsatornák mellett. A hulladékot csöveken át a tengerbe vezették, és a parttól több mérföld távolságra bocsátották ki. Elszínezte a vizet, és bűzlött. Az utazások első évei alatt a kapitányok a színből és a bűzből tudták, hogy ideje távolodni a parttól.

- Úgy látszik, megjavították a szennyvíz-elvezetési rendszert – mondta Salter kapitány –, hiszen az évszázadokkal ezelőtt volt. – Utolsó szavai szinte megálltak a levegőben.

A káplán a csónak közepéből tanulmányozta a ködöt. Lehetetlenség lett volna tagadni: az a nagy valami – bálvány. Egy nagyváros ölében bálvány emelkedik, és nőt ábrázol!

- Azt hittem, ilyesmi csak magas rangúaknál fordul elő – motyogta elbátortalanodva.

Jewel Flyte megértette.

- Azt hiszem, ennek nincs vallásos jelentősége – mondta –, egyszerűen egy nagydarab... dísz.

Mrs. Graves jól megnézte magának a nagyméretű valamit, és összehasonlította a tengeren gyakorolt képzőművészettel: összepréselt moszatból vágott és fonott ékszeresládikák, gyerekek miniatűr mellszobrocskái. Úgy döntött, hogy Flyte írnoknak veszélyesen élénk a fantáziája. Dísz! Ami akkora, mint egy árboc!

Valamilyen kereskedelem jeleit kellene látniuk, gondolta a kapitány. Ide-oda tartó csónakokat. Az előttük lévő hely nyilvánvalóan sziget volt, azt várta, hogy emberek és javak tartanak oda és jönnek el onnan. Csónakoknak, kuttereknek és bálnavadászhajóknak kellene szántaniuk az öblöt és azt a két folyót; szorosan egymás mellett kellene állniuk, türelmetlenül várakozva, tengeri horgonyaikon ide-oda lengve, felgöngyölt vitorlákkal. De semmit sem látott, csak néhány madarat, amelyek magányos csónakjuk láttán riadtan rikoltoztak.

Tömbök emelkedtek ki a ködfátyolból; a vörös tömböket szabályos fekete szemek pöttyözték; egymás mellé fektetett, hatalmas kockák voltak, mindegyik akkora, mint egy hajó, következésképpen elég nagy ahhoz, hogy húszezer embert szállásoljon el.

De hát hol van a lakosság?

A szél és a dagály átsegítette őket a torkolaton, ahol száz, és száz csónaknak kellene várakoznia.

- Vitorlát bevonni – mondta Salter –, evezőket ki!

Nem hallatszott más hang, csak az evezővillák nyikorgása, a fehér madarak rikoltozása és a hajót verdeső apró hullámok csobogása, miközben a nagy vörös kockák árnyékában odaeveztek az egyik dokkhoz, a sziget pereméből kiálló száz fog egyikéhez.

- Óvatosan a jobb evezőkkel – mondta Salter –, húzzatok a bal evezőkkel! Káplán, a kikötőkötelet! – Odaértek egy vaslétrához. Mrs. Graves a vastag rozsdarétegre meredt. Salter kikötötte a csónakot egy rozsdás vaskarikához.

- Gyerünk – mondta, és elkezdett kimászni.

Amikor mind a négyen ott álltak a vaslemezekkel borított dokkon, Pemberton természetesen imádkozni kezdett. Mrs. Graves csak félig-meddig figyelt az imádságra; a többiek nem tudták levenni a szemüket a mindent elborító rendetlenségről: rozsda, por, szemét. Jewel Flyte nyugodt arcáról nem lehetett leolvasni, hogy mit gondol. A kapitány pedig azokat a fekete ablakokat bámulta, melyeket száz yarddal beljebb látott a hajótesten – vagyis a szárazföldön! –, várt és töprengett.

Végül elindultak, Salter ment elöl. Különös érzés volt a földön járni, fárasztotta a lábfejet és a combot.

A nagy vörös kockák közelről nem tűntek olyan érthetetlennek, mint a távolból. Ezer láb magas téglakockák voltak, vagyis abból az anyagból épültek, amely a kemencék belsejét borítja. Repedezett, zöld csík vette őket körül, amit Jewel Flyte furcsa műveltségére támaszkodva „cementnek” vagy „betonnak” nevezett. Megtalálták a bejáratot, fölötte a felirattal: „Herbert Brownell Jr. Emlékházak”. Mindegyiküket átjárta a lelkiismeret-furdalás, és eszükbe jutott a Szerződés, amikor egy bronztáblát pillantottak meg, de az ezen olvasható szavak mást, alantas dolgot jelentettek.

 

„Figyelmeztetés minden bérlőnek.

A juttatott lakás jutalom és nem jog. A terv fő eleme a napi ellenőrzés. Ha a családok azt kívánják, hogy megfelelő érdemjegyet kapjanak, legalább hetente egyszer részt kell venniük a szabadon választott templom vagy zsinagóga istentiszteletén. Kívánságra fel kell mutatni a részvételi bizonylatot. A dohány vagy alkohol birtokosát a használhatatlanság első fokú bizonyítékának tekintjük. Túlzott vízfogyasztás, túlzott energiafogyasztás és élelmiszer-pazarlás esetén használhatatlanságot állapítunk meg. Ha hatévesnél idősebb személyek más nyelvet használnak, mint az amerikai, ezt az asszimilációra való képtelenség első fokú bizonyítékának tekintjük. Mindez nem vonatkozik arra az esetre, ha a hitgyakorlat során térnek el az amerikaitól.”

 

Egy másik, halványabb bronzból készült tábla kiegészítéseket tartalmazott:

 

„A fentiek nem jelenthetnek mentséget arra, hogy bármilyen vallás leple alatt a gonoszság gyakorlatának hódoljanak. Minden bérlőt figyelmeztetünk hogy a gonoszság gyakorlatának nem jelentése azonnali kilakoltatást és feljelentést von maga után.”

 

Az alulsó tábla köré valaki durva vonásokkal anatómiai ábrát kent szurokból, amit csodálkozó viszolygással néztek.

Végül Pemberton szólalt meg:

- Vallásos nép volt. – Senkinek sem tűnt fel a múlt idő használata, annyira helyénvalónak érezték.

- Nagyon józanok – mondta Mrs. Graves. – Nem tűrték az ostobaságot. – Salter kapitány titokban másképp vélekedett; az ilyen merev szigorral vezetett hajó egy hónapon belül elsüllyedne; lehetséges lenne, hogy a szárazföldi emberek ennyire különbözőek?

Jewel Flyte hallgatott, de szeme megnedvesedett. Talán azokra a megfélemlített kis emberpatkányokra gondolt, akik ide-oda szaladtak a nagy félelmek és apró örömök embertelen labirintusában.

- Végül is – mondta Mrs. Graves – ez az egész nem más, mint egy kabinsor. Nekünk is vannak kabinjaink, és nekik is voltak. Kapitány, benézhetnénk?

- Felderítőúton vagyunk – vonta meg Salter a vállát. Bementek a szemetes előtérbe, és könnyen felismerték a liftet, ami már régóta nem működött; a tengeren sok volt a kézi erővel hajtott felvonó. A léghuzat egy darab papírt táncoltatott a káplán bokája körül; ösztönös felháborodással hajolt le érte – hát hogy lehet a papírt csak úgy széthagyni, hogy a szél lefújja a fedélzetről, és örökre kárba vesszen a hajó számára! Aztán elpirult a saját ostobasága miatt.

- Annyi mindent kell elfelejtenünk – mondta, és kisimította a lapot, hogy megnézze. Egy pillanat múlva gombóccá gyűrte, amilyen erővel csak tudta, elhajította magától, és undorodva törölte meg a kezét a kabátjában. Arca csupa döbbenet volt. A többiek némán rámeredtek. Mrs. Graves ment el a papírért.

- Ne nézze meg – mondta a káplán.

- Azt hiszem, jobb, ha megnézi – válaszolta Salter.

A karbantartó asszony kisimította a papírt, ránézett, és azt mondta:

- Csak valami butaság. Kapitány, maga mit gondol?

Nagyméretű, könyvből kitépett lap volt, egyszerű, színes rajzzal és néhány verssorral. Mintha ábécéskönyvből való lenne. Salter felháborodott nevetést fojtott vissza. A kép csinosan öltözött kisfiút és kislányt ábrázolt, akik halálos küzdelemben kapaszkodtak össze, foggal-körömmel tépve egymást. „Jack és Jill felment a hegyre – mondta a szöveg –, hogy egy vödör vizet szerezzen. Jill odavágta Jacket, hogy az a nyakát törte; pompás küzdelem volt.”

Jewel Flyte kivette a lapot a kezéből. Hosszú szünet után csak annyit mondott:

- Azt hiszem, nem győzték elég korán kezdeni. – Elejtette a lapot, és ő is megtörölte a kezét.

- Gyerünk! – mondta a kapitány. – Próbálkozzunk meg a lépcsővel. – A lépcsőn port, patkányürüléket és két emberi csontvázat találtak. A két jobb kézen lazán lógtak a gyilkos bokszerek. Salter erőt vett magán, hogy felemelje az egyik fegyvert, de nem tudta rávenni magát, hogy felpróbálja. Jewel Flyte bocsánatkérő hangon figyelmeztette:

- Kérem, kapitány, vigyázzon! Lehet, hogy mérgezett – ez volt a szokás.

Salter mozdulatlanná dermedt. Istenem, milyen igaza van a lánynak! Óvatosan, szélénél fogva a hegyes acéltárgyat, felemelte. Igen – foltok. Természetes, hogy foltok vannak rajta, talán méregfoltok is. Beleejtette az egyik csontváz mellkasába, és megszólalt:

- Gyerünk!

A poros ablak fényében másztak tovább. A lépcső sokajtós folyosóra vezetett. Tűz és erőszak nyomait látták. Furcsa, omladozó székekből és díványokból épült barikáddal akarták elzárni a folyosót, de nyilván áttörték. Mögötte három további csonthalom hevert.

- Nem volt fejük – mondta a káplán rekedten. – Salter kapitány, ez a hely nem embernek való. Vissza kell térnünk a hajóra, még akkor is, ha ez a tisztességes halált jelenti. Ez a hely nem embernek való.

- Köszönöm, káplán – válaszolta a kapitány. – Maga már szavazott. Ki ért vele egyet?

- A saját gyerekeit ölje meg, kapitány – mondta Mrs. Graves. – De ne az enyémeket.

Jewel Flyte együttérzően bólintott a káplán felé, és azt mondta:

- Nem.

Egyik ajtó nyitva állt, zárját tűzoltócsákánnyal verték szét. Salter azt mondta: – Ezzel megpróbálkozunk. – És beléptek egy közönséges, középosztálybeli, halálkultuszhívő család otthonába, amely egy évszázaddal korábban, Merdeka, a Kiválasztott 131. évében maradt lakó nélkül.

 

Merdeka, a Kiválasztott, a teljesen külföldi, az ősidegen egyáltalán nem ezt akarta. Azzal kezdte, hogy a rajongóknak filmekből és televíziós darabokból kinagyított, nyolcszor tízes képeket árult, postai megrendelés útján. Kemény kenyér volt, és hatalmas készleteket kellett tárolnia, hogy kielégíthesse a fogatlan Mae Bush-rajongót, a Rip Tornért üvöltő lófarkas tinit, és ráadásul mindenkit a kettő között. De meztelen lányok képeivel nem foglalkozott.

- Mocskos, buja képek! – vicsorgott, amikor egyértelmű célzásokkal teli leveleket kapott. – Mocsok! Csókolódzó, skubizó, tapizó nők és férfiak! Orgiák! Fúj!

Merdekának volt egy kasztrált kutyája, egy ivartalanított cicája és egy ráncos, soha semmiért nem panaszkodó házvezetőnője, aki jogilag a felesége volt. Szegény volt, nagyon szegény. Mégsem hanyagolta el soha jótékony kötelezettségeit, és minden évben adományozott valamennyit a Családtervezési Szövetségnek és a Belvárosi Hiszterektómiai Klinikának.

Jól ismerték a Harmadik sugárút kocsmáiban, ahol minden este szónokolt, és írekkel vitatkozott. Néha megkérték, jöjjön ki, hogy leüthessék. Engedte, hogy leüssék, és felvicsorgott rájuk a járdáról. Hát ez az érvük? Ő bezzeg tudott érvelni. Tények, számok és közhelyek megválaszolhatatlan keverékét köpte ki magából. A pokolba is, ember, az oroszoknak két év múlva bombázótámaszpontjuk lesz a Holdon, az amerikai hadsereg és légierő pedig két év múlva még mindig egymás fejét veri. Hadd mondjam el: az istenverte micin mindannyiunkból idiótát csinál; hát hallott olyat az elmúlt két évben, hogy valahol egészséges gyerek született volna? És pokolba az influenzával; a közvetlenül Baltimore mellett, Camp Drowdenben hadi célokra kitenyésztett kórokozók szabadultak el a huszonnegyedik héten. És: az emberi állat pusztulásra van ítélve, a Massachusetts Műszaki Egyetemen Steinwitz és Kohlmann bebizonyították, hogy az emberi állat nem élheti túl a jelenlegi sugárzási szintet. És: élvezd csak a tüdőrákodat, barátom; minden gépkocsi és bűzös kipufogógáz a 2703 tüdőrákos megbetegedés okozója, de hát nem élhetünk az autóink nélkül, ugye? És: bűnözés, egy fenét, egyszerűen őrültek, és eljutottunk arra a pontra, ahol a gazdaság már nem bírja a tömeges őrültség terhét; kasztrálni kell őket, ez az egyetlen megoldás. Arra lenne szükség, hogy kiássák és a kutyáknak vessék Metchnikoff holttestét; ő volt az a degenerált, aki kitalálta a nemi betegségek megelőzését, és azóta a büntetlenül maradó bűn elárasztotta a világot; néhány régi világbeli lebénult, csurgó nyálú, háromkeresztes vérbajos kellene, hogy megmutassák a kölyköknek, hova vezet a bűn.

Nem tudta, honnan származik. A New York-iak igen tapintatosan érdeklődnek valakinek az eredete iránt: Merdeka, nocsak? Ez tulajdonképpen milyen név? Erre azt szokta válaszolni, hogy nem hazug angol, sem nagyszájú ír, sem perverz francia, sem csaló zsidó, nem barbár orosz, sem tányérnyaló német, nem is keményfejű skandináv – és ha hallgatójának netán nem tetszett a válasz, ugyan mit felelhetett? Árvaházban nőtt fel, rendőr találta meg csecsemőként egy szemetesvödörben. Ugyanakkor egy troliban elvérzett egy Merdeka nevezetű fiatalasszony, aki egész biztosan néhány órával azelőtt szült. Ennyit sikerült felderíteni. Az árvaházi gyerekek számos nemzedékét vigasztalta a tudat, hogy volt köztük egy, aki még náluk is mélyebbről indult, és ilyen sokra vitte.

A fordulat akkor következett be az életében, amikor feltűnt neki, hogy abban az évben már hetedszer kell képeket újrarendelnie. Mr. Howard Hughes filmjéből, a Törvényen kívülből. Ezek a képek meglepő módon nem Jane Russel kisasszony keblét ábrázolták, hanem olyan csoportos jelenetet, amelyben Russel kisasszonyt csuklójánál fogva felfüggesztik, hogy megkorbácsolják. Merdeka tanulmányozta a jelenetet. „Adjátok meg a szukának!” – morogta, és megkettőzte a rendelést. Eladta. Átnézte a készletét. Korbácsos és kínzásos jeleneteket keresett a Sivatagi dal típusú filmekből, és összeállított egy külön kollekciót. Egy héten belül minden darab elkelt. Ekkor már mindent tudott.

A történelem folyamán talán ötvenedszer fordult elő, hogy találkozott az ember és a lehetőség. Felfogadott egy modellt, és elkészítette az első saját beállítású képeket. Ezek azt ábrázolták, hogy a nő, akit ruhaszárító kötéllel kötöztek a székhez, a korbácsütések alatt vonaglik. A korbácsot a nő maga kezelte.

Merdeka két hónap alatt hatezer dollárt keresett. Az összeget az utolsó centig újabb fényképek készítésére és hirdetésre költötte. Egy év alatt annyira fellendült az üzlet, hogy a posta obszcén küldeményekkel foglalkozó osztálya is felfigyelt rá. Elment Washingtonba, és a képükbe visította: „Az én képeim pedig nem obszcének, és ha piszkálnak, pert indítok maguk ellen, rohadt bürokraták! Mutassanak egyetlen mellet, rohadt bürokraták! Mutassanak egyetlen mellet, hátsófelet, egyetlen olyan képet, amelyiken egy emberi lény megérint egy másikat! Ilyen nincs, és maguk is tudják, hogy nincs! Nem hiszek a szexben, és nem csinálok reklámot a szexnek, a pokolba is, hagyjanak békén! Az élet fájdalom, szenvedés és félelem. Az emberek szívesen nézik a képeimet, mert róluk szólnak, a nyavalyás kis beszariakról! Ha maguk azt hiszik, hogy a képeimben bármi disznóság van, akkor istenverte perverz alakok!”

Ezzel megfogta őket; Merdeka modelljei valóban zárt bugyit, melltartót és harisnyát viseltek. A postai tisztviselők érezték, hogy valami nem stimmel, ha egy kép azt ábrázolja, hogy egy megkötözött, gyönyörű asszonyt épp meg akarnak korbácsolni vagy tüzes vassal megégetni, de vajon mi nincs rendben?

A következő évben a jövedelmi adóval próbálták megfogni; hatalmas összegeket adományozott a Családtervezési Szövetségnek és a Belvárosi Hiszterektómiai Klinikának, de minden fillérről beváltott csekkekkel tudott számot adni.

- Tény – mondta nekik sértődötten -, hogy sok időt töltök a klinikán, és néha még azt is megengedik, hogy jelen legyek az operációknál. Ilyen jó véleménnyel vannak rólam a klinikán.

A következő évben Halál címen megindította képes heti magazinját. Az új harvardi kommunikációs mérnöki főiskola fél tucat kiváló képességű friss diplomását alkalmazta. Mint a Halál főkommunikátora (tegnap még felelős szerkesztőnek nevezték volna, és ötven évvel korábban egyszerűen szerkesztőnek) görnyedten és emésztési zavarokkal küzdve ült disznóbőrrel bevont irodájában, és gyanakodva meredt az ipari tévére, melynek száz kamerája volt elhelyezve a Halál irodáiban. Néha belemorgott a mikrofonba: „Maga! Mi a neve? Boland? Végeztem magával, Boland, vegye fel a bérét a pénztárban!” Bármilyen okból; ok nélkül. Keskeny gallérú, szénszínű flanelöltönyével és rosszul megkötött, rikító nyakkendőivel élő legendává vált; az intelligens fiatalemberek, akik a viktoriánus nosztalgia divatja szerint frakkot és gyöngyös nyakkendőtűket viseltek, elcsodálkoztak – nem a makacsságán, mert talán még a sarki kocsmában is mikrofon volt elrejtve, hanem mondjuk az időtlenségén.

Az intelligens fiatalemberekből intelligens öreg fiatalemberek lettek, és a lap, amelyet kezdetben azért alapított, hogy a postai fényképszolgálat hirdetéseit közölje, egy idő óta fekete-fehérben jelent meg.

Minden címlapon szerepelt a hét kivégzése, és minden árat megadtak a részvétel lehetőségéért. Egy mecsetnek juttatott ötvenezer dolláros adomány lehetővé tette, hogy tanúi lehessenek a Kenyérítéletnek, amely halálba küldött egy jemenit. Az illetőt azzal gyanúsították, hogy megcsapolt egy olajvezetéket. Állandó rovat volt a korbácsolás históriájának végtelen története, és igen népszerű volt a színes orvosi melléklet. Akárcsak a heti közlekedési jelentés. A Halál számára áttörést jelentett, amikor az utolsó Kompakt Hajót kibocsátották a Csendes-óceánra, a vízre bocsátást ugyanis számos halálos baleset kísérte. Merdeka különben nem vett tudomást a hajókról. Talán nem mert szembenézni a teljes kipusztulás tényével – a tengerieket is beleértve –, hiába tudta magáról, hogy ő a legnagyobb gyilkos, aki valaha is élt. A szókimondóbb Sokeian, aki a Rinzei Zen buddhizmus nevében akkoriban néptelenítette el a Kína által uralt hatalmas területet, nem köntörfalazott. „Gyűlöletemben is tévedhetek – jelentette ki –, legyenek égi hajók”.

Az évek múltával Merdeka eszméi lehűltek és kikristályosodtak. Eljött az az idő, amikor elméletre is szüksége volt, és ez arra kényszerítette, hogy lenyomja a kommunikációs gombot és rámorduljon fiatal-öreg főkommunikátorára: „Csináljon nekem elméletet!” Az FK. pedig rákezdte:

„A Halál belső struktúrája: a nyugati kultúrát képviselő heti képesújság nem véletlen jelenség, hanem erősödő világtendencia képviselője. Előzménye a közismert hollywoodi jelszó: »Ne kebleket – vért!«, és a képes sajtó beszámolói erőszakos cselekményekről. Ezek azonban téves empirikus kísérletek voltak. Merdeka összegezte korunk konvergens vonásait. Az eldurvuló sportok, az asszonygyilkosságok nagy száma a detektívregényekben, az a tény, hogy a közlekedési balesetek halálos áldozatainak száma állandóan évi egymillió körül mozog, az ifjúság dicséretes érdeklődése a bandaháborúk iránt, minden arra mutat, hogy közeledünk a Halál és Gyűlölet Korához. A Szeretet és Élet etikája múlóban van, és ki merné azt állítani, hogy ezzel veszít az emberiség? Az Élet és a Halál az emberi elme piacáért küzdenek...”

Merdeka morgott valamit, és kikapcsolta a készüléket. Hátradőlt. Ezen a héten kétmilliárd volt a példányszám, és kezdenek jól alakulni az autóhirdetések. Tavaly csak egy bevásárlókosár hevert finom célzásként az út szélén, miközben a Dynajetic 16 átszáguldott a lapon. Az idén már egy erőtlen kéz. Jövőre vér is lesz. És februárban bejött a Sylpheila Salon üzlethálózat hirdetése: „Ingyenes dzsúdó-tanfolyamok a karcsú asszonynak vagy kisasszonynak. Tanulja meg, hogyan ölhet meg egy férfit gyönyörű kis kezével, kívánságának megfelelően vérontással vagy anélkül.” Az igények 28%-kal nőttek. Istenemre, ez a strukturális összefonódottság!

De túl lassú, még mindig túl lassú. Felvette a közvetlen telefont, és belesipította:

- Túl lassú! Minek fizetem én magukat? A világ hentereg a mocsokban. A filmek disznóbbak, mint bármikor. Csókolózás! Tapizás! Skubizás! Férfiak és nők együtt – obszcén! Tessék megtisztítani a magazinok címlapjait! Tessék megtisztítani a hirdetéseket! – A közvetlen vonal túlsó végén a Tiszta Kommunikációért Küzdő Társaság végrehajtó titkára ült; Merdeka nem kellett hogy bemutatkozzék neki, mert Merdeka volt a TKKT legfőbb anyagi támogatója. A titkár azonnal hadarni kezdett:

- A héten rendezzük meg az Anyák Washingtoni Felvonulását, uram, a jövő héten pedig pornográf képeket küldünk minden 6 és 12 év közötti nőnemű lakosnak Middle Atlantic Államban. Azt hiszem, uram, hogy ennek eredményeként a Szövetségi Cenzori Bizottság már az ülésszak előtt létrejön.

Merdeka letette a kagylót.

- Züllött tömegkommunikáció – vicsorogta. – Szaporodás, szaporodás, szaporodás, mint a férgek a szemétládában. Tűz és szaporodás. De mi majd megtisztítjuk őket!

Nem kellett elmélet ahhoz, hogy tudja, a szerelmet csak akkor veheti el az emberektől, ha ad helyette valamit.

Aznap este évek óta először sétált végig a Hatodik sugárúton. Ebben a kocsmában vitatkozott. Az előtt a kocsma előtt verték orrba. Nos, megnyerte a vitát, minden vitát. Egy anya meg a lánya mentek el mellette nyugtalanul, az árnyékokat figyelve. Az asszony hagyományosan volt öltözve – olyan zsákruhát hordott, mely szabadon hagyta a nyakát és a kulccsontját, alul csak a lábszára közepéig ért. A város bizonyos részein leköpték volna. A lány viszont divatosan volt öltözve: nyaktól bokáig elfedte a laza, öv nélküli lebernyeg. Az anya haja szabadon lebegett, a lányét csuklya fedte. Mégis hirtelen mindkettőjüket berántották egy kapualjba. A jól megvilágított járdán nem vették észre a kivetett hurkokat. Ahogy Merdeka tovább-ballagott, az árnyékból eljutottak hozzá a megdolgozás jól ismert hangjai.

- Én mondom – suttogta két ütés között felhevülten egy fiatal hang –, fiú vagy lány, mit számít?

Abban az évben létrehozták a Szövetségi Cenzori Bizottságot, a következő évben pedig a délnyugat régi internáló táborait megtöltötték a rendelkezések megszegőivel. Az utána következő évben Chicagóban megalapították Merdeka Első Egyházát. Merdeka öt évvel később halt meg szívbajban, de a szelleme diadalmasan élt tovább.

 

 

 

 

„Az együtt imádkozó család együtt is verekszik” – szólt a lakás falára kifüggesztett jelmondat, de semmi sem utalt arra, hogy ezt meg is fogadták. Az apa és az anya hálószobáját vasajtó és félelmetes zárak védték, de azért a kicsike mégis hozzájuk fért. Valahogy kiégette az acélt.

- Termit? – tette föl magának Jewel Flyte halkan a kérdést, ahogy megpróbált visszaemlékezni. Először az alvó apát kapta el gyorsan és csendesen egy dróthurokkal, nehogy felriassza az anyját. Az anyát a saját szöges bunkójával terítette le; az asszony azonban, mielőtt a halálos csapás elérte volna, a párna alatt lévő pisztolyához kapott. A tizenéves csontjainak helyzete tanúskodott az ólomgolyó becsapódási erejéről.

Hitetlenkedve nézték a család képregénykönyvtárát, amely a Merdeka Ötlábas Klasszikus Könyvespolca sorozatban jelent meg. Jewel Flyte lassan átlapozott egy Moby Dick című füzetet. Ebben először félig agyonvertek valakit, majd tengeri kínhalálok részletes leírása következett. A cselekmény csúcspontjában pedig egy szörny élve megeszik egy bizonyos Ahabot.

- De hát túlélőknek is kell lenniük – suttogta halkan.

Pemberton káplán gyorsan letette a Hamletet, és megkapaszkodott a falban. Biztos volt benne, hogy fokozatosan elhagyja a józan esze, még néhány pillanat, és félrebeszél. Imádkozott, és egy idő múlva jobban érezte magát; ezután nagyon ügyelt rá, hogy még véletlenül se nézzen a klasszikusokra.

Mrs. Graves megvetően fújta ki a levegőt a pazarlás láttán, amikor megpillantotta a csúf, gülüszemű férfi képét. Az aláírás szerint Merdekát, a Kiválasztottat, a Tisztát, a Tisztítót ábrázolta. Két asztala is volt, ami ostobaság. Kinek kell két asztal? Aztán jobban megnézte őket, és látta, hogy az egyik valójában vérfoltos deres, mire enyhe rosszullét fogta el. Felirat is volt rajta: „Nevelési Bútorok Gyára, 6-os méret, 10-14 éves korig.” Isten látja lelkét, nemegyszer pofozta fel a gyerekeit, amikor eltértek az általa tökéletesnek tartott eszménytől, de amikor meglátta a vérfoltokat, együttérzés támadt benne a másik szobában heverő szülőgyilkos csontok iránt.

Salter kapitány megszólalt:

- Szervezzük meg a dolgot. Gondolják, hogy maradt még belőlük?

- Nem hiszem – mondta Mrs. Graves. – Ilyen emberek nem maradhatnak életben. A világot bizonyára tisztára söpörték. Izé, megölték egymást, de nem ez a lényeg. Ennek a házaspárnak volt egy 10-14 éves gyermeke. Úgy látszik, ez a kabin egygyerekes család számára épült. Nézzünk meg még néhány kabint, hogy megállapíthassuk az egygyerekes családok arányát... Ha úgy látjuk, hogy igen, feltételezhetjük, hogy... mind eltűntek. Vagy majdnem. – Rátalált a megfelelő kifejezésre: – A faj öngyilkossága.

- Számtanilag nagyon is elképzelhető – mondta Salter. – Ha nem is hat más tényező, csak az egyke, akkor egy évszázad öt nemzedéke alatt a kétmilliárdnyi lakosság 125 millióra csökken. Újabb száz év múlva a népesség épp hogy eléri a négymilliót. A következő száz év végére már csak 122 ezren lesznek... a harminckettedik nemzedékben a kétmilliárdnyi népességből megmaradt utolsó pár egyetlen gyermeket fog a világra hozni. És hát más tényezők is vannak. Amellett, hogy vannak, akik nem is akarnak gyereket – pillantása elkerülte Jewel Flyte-ot –, az erőszak, amelyet a lépcsőn, a folyosón és a szobákban láttunk.

- Hát ez a válasz – mondta Mrs. Graves. Kezével megveregette a derest, elfelejtkezett róla, mi az. – Kikötünk a hajóval, és mindenki partra száll. Kitakarítunk, megtanuljuk, amire a túléléshez szükségünk van... – Hirtelen elhallgatott. – Elnézést – mondta komoran. – Ostobaságokat beszélek.

A káplán megértette, de azt mondta:

- A szárazföld is csak egy lakhely a sok közül. Biztosan meg tudnák tanulni!

- Politikailag elképzelhetetlen – mondta Salter. – Legalábbis ebben a formában. – Arra gondolt, hogy annak az árbócnak az árnyékában kell javaslatot tennie a Hajótanácsnak, melyre a szerződés szavait vésték, és önkéntelenül is tagadóan rázta meg a fejét.

- Van más lehetséges megoldás is – mondta Jewel Flyte.

Ekkor törtek rájuk a Brownellek, mind a tizennyolc Brownell. Már partraszállása óta követték a felderítőosztagot. Kilenc csuklyás, zsákruhás asszony és kilenc feketébe öltözött férfi. Beözönlöttek a nyitott ajtón, és lándzsát szegeztek a tengeri embereknek. Valóban hatottak más tényezők, de ez nem a kipusztult harminckettedik nemzedék volt.

A Brownellek vezetője, egy férfi elégedetten mondta.

- Épp akkor, amikor új vérre volt szükségünk. – Salter megértette, hogy nem genetikai vonatkozásban használja a kifejezést.

Az asszonyok, akik bőbeszédűbbek voltak, bírálóan jegyezték meg:

- Nyilvánvalóan bűnözők. Szégyentelenül mutogatják magukat, szemérmetlenül dicsekszenek a kéj templomának oszlopaival. Magáról az átkozott tengerről jöttek, a bűn fészkéből, hogy eltérítsenek tisztességes és rendszeres életünktől.

- Tudjuk, hogy mit tegyünk az asszonyokkal – szólalt meg a férfi vezető. A többiek folytatták az antifónát:

- Leütjük őket.

- És a hátukra fordítjuk.

- És megfogjuk és megkötjük az egyik karjukat.

- És megfogjuk és megkötjük a másik karjukat.

- És megfogjuk és megkötjük az egyik lábukat.

- És megfogjuk és megkötjük a másik lábukat.

- És aztán.

- Agyonverjük őket, és Merdeka mosolyogni fog.

Pemberton káplán hitetlenkedve bámulta őket.

- A szívetekbe kell néznetek – mondta nekik nyugodt hangon. – Mélyebbre kell néznetek, mint eddig, és rá fogtok jönni, hogy megtévesztettek benneteket. Emberi lények nem viselkednek így. Valaki rettenetesen félrevezetett benneteket. Hadd magyarázzam meg...

- Istenkáromlás! – mondta a nők vezetője, és gyakorlott mozdulattal a káplán belei közé döfte a lándzsáját. Átjárta a széles, hideg penge ütése, és összeesett. Jewel Flyte azonnal mellé térdelt, a szívverését és lélegzését ellenőrizte. Élt.

- Kelj fel – mondta a férfi vezető. – Hasztalan dolog olyanoknak mutogatnod és felajánlanod magadat, mint mi. Mi tiszta szívűek vagyunk.

Egy fiúgyerek szaladt az ajtóhoz.

- Wagnerék! – süvöltötte. – Húsz Wagner jön fel a lépcsőn! – Az apja ráüvöltött:

- Állj egyenesen, és ne motyogj! – és alaposan odasózott a lándzsája nyelével a gyerek bordái közé. A gyerek elvigyorodott, de csak miután a tiszta szívű tizennyolcak elrohantak a lépcső irányába. Aztán a folyosón megfújtak egy sípot, és a tengeriek, amennyire el tudták vonni figyelmüket a vérző káplántól, csak bámultak. A síp szavára hat ajtó pattant fel, férfiak és nők rohantak lándzsával a Brownellekre, akik összegyűltek a lépcső védelmére. „Kösz, papa!” – üvöltötte a fiú, miközben a tiszta szívű Wagnerek legázolták a tiszta szívű Brownellek maradékát; végül is kiabálása megzavarta az egyik Wagnert, és magát a fiút is leszúrták. Jewel Flyte megszólalt:

- Ebből pedig elegem van! Kapitány, kérem, emelje fel a káplánt, és menjünk.

- Meg fognak ölni.

- Maga csak a káplánnal törődjék – mondta Mrs. Graves.

- Egy pillanat. – Beszaladt a hálószobába, és a szöges bunkót lóbálva tért vissza.

- Igen, talán – mondta a lány. Elkezdte kigombolni a hosszú gombsort az overallja elején, és kibújt a ruhadarabból. Aztán meglazította és levette a fehérneműjét is. Ruháját a karjára téve kiment a folyosóra, a lépcső irányába, a döbbent kapitány és a felügyelő pedig követték.

A tiszta szívű Merdeka-hívők számára nem Phryne volt, aki győzedelmeskedik, hanem maga a megtestesült gonosz. Sikoltoztak, sarkon fordultak, és fegyvereiket eldobálva, vadul menekültek. Képtelenek voltak felfogni, hogy emberi lény képes lehet ilyesmire; csak Merdeka maga tudta, milyenfajta szörny az, aki ilyen különös és borzalmas módon vonzza őket, a józan észt lábbal tiporva. Futottak, ahogy a lány remélte is, hogy futni fognak; a másik lehetőség az volt, hogy még gyorsabban és alaposabban szúrják le, mintha fel lett volna öltözve. De elrohantak, félelmükben dadogtak, és elfedték a szemüket, bebújtak a lakásokba és a folyosó sarkaiba, és hátat fordítottak a borzalomnak. A tengeriek óvatosan lépkedtek a romhalmazban, és akadálytalanul jutottak le a lépcsőn, a dokkhoz. A kapitány csak nehezen tudta leadni a káplánt a csónakba Mrs. Gravesnek, de tíz percen belül eltávolodtak a parttól, rövid ideig eveztek, aztán felvonták a vitorlát, hogy kihasználják a szelet, amelyet az okozott, hogy a tégla és a víz az alkonyaiban nem egyforma gyorsan hűlt le. Jewel Flyte segített felállítani az árbócot, aztán felöltözött.

- Nem lesz mindig ilyen könnyű – mondta, miután az utolsó gombot is begombolta. Mrs. Graves ugyanezt gondolta, de nem mondta ki, nehogy azt a látszatot keltse, mintha irigyelné ezt a pompás fiatal testet.

Salter, amennyire tudta, ellátta a káplánt.

- Azt hiszem, rendbe jön – mondta. – Sebészi beavatkozás és hosszú pihenés. Nem vesztett sok vért. Furcsa történetet kell majd elmondanunk a Hajótanácsnak.

Mrs. Graves szólalt meg:

- Nincs más lehetőségünk. Elvesztettük a hálónkat, a szárazföld meg vár minket. Egypár megszállott ellenezni fogja – és akkor mi van? – Újra lustán a felszínre emelkedett egy nagy hal. Salter elgondolkodva nézte. Megszólalt:

- Azt fogják javasolni, hogy szerezzünk bronzot a parton, készítsünk új hálót, és folytassunk mindent úgy, mintha mi sem történt volna. És tudják, tulajdonképpen meg is tehetnénk.

Jewel Flyte válaszolt neki:

- Nem. Nem örökre. Most a háló veszett el, és szerencsére épp az aratás végén. De mi történik, ha tél közepén, mélyen bent az Atlanti-óceánban derékba törik három árbóc?

- Vagy a kormány – mondta a kapitány – bármikor, bárhol. De el tudja képzelni, hogy azt mondjuk a tanácsnak, el kell hagyniuk a hajót, azokba a téglakabinokba kell költözniük és mindent megváltoztatni? És le kell győzniük az őrülteket, és meg kell tanulniuk a földművelést?

- Biztosan létezik megoldás. Éppen úgy, ahogy egykor Merdeka létezett. A túlnépesedésre Merdeka volt a válasz. Mindig van válasz. Az ember szárazföldi emlős, annak ellenére, hogy rövid kirándulásokat tesz a tengerre. Mi tulajdonképpen génbank voltunk, akiket pihentettek, amíg meg nem tisztult a szárazföld, hogy visszatérhessünk. Éppúgy, ahogy ezek a part menti halak arra várnak, hogy megszűnjék az évi kétszeri lehalászás, és visszatérhessenek a mély tengerre, és sokasodhassanak. Mi a megoldás, kapitány?

A kapitány töprengett.

- Kezdhetnénk azzal – mondta lassan –, hogy a part mentén hajózunk, és kifogjuk a nagy halakat. Aztán kikötnénk, és valami hidat építenénk a hajó és a part között. Továbbra is a hajón élnénk, de napközben kimennénk a partra, hogy megpróbálkozzunk a földműveléssel.

- Ez jól hangzik.

- És fejlesztenénk a hidat, egyre inkább erősítenénk és erősítenénk, és mielőtt észbe kapnának, szerves része lehet a hajónak is, a partnak is. Talán... tíz év... elég lesz.

- Épp elég időt kapnak a vén maradiak, hogy meggondolják magukat! – mordult fel váratlanul Mrs. Graves.

- És nem lenne kötelező a hagyományos szaporodási arány. Néhány fiatal felnőtt egyszerűen kiszorul majd a szárazföldre. – Hirtelen leesett az álla. – Aztán, azt hiszem, megint elölről kezdődik az egész átkozott komédia. Mondtam, hogy ha minden párnak csak egy gyermeke van, a kétmilliárdos népesség harminckét nemzedék alatt nullára csökken. De azt is hozzá kellett volna tennem, hogy ha minden párnak négy gyereke van, akkor két emberből harminckét nemzedék alatt kétmilliárd lesz. De hát mi az értelme az egésznek, Jewel?

A lány elnevette magát.

- A múltban is volt válasz – mondta. – Most is lesz.

- De nem Merdeka – fogadkozott a kapitány. – Valamennyire felnőttünk a tengeren. Most majd az eszünket használjuk, nem pedig rémálmokat és babonaságot.

- Nem tudom – felelt a lány. – A mi hajónk lesz az első, de aztán sorban minden hajóval történik majd valamilyen baleset, és mind kikötnek, és hidakat építenek. Az első két nemzedék gyűlöli majd az új életforma minden pillanatát, aztán már nem gyűlölik, csak átélik... és ki lesz a legnagyobb ember, aki valaha is élt? – A kapitány rémülten nézett rá.

- Igen, te, Salter, a Hídépítő. Tommy, tudod, hogy mondják latinul a hídépítőt? Pontifex.

- Ó Istenem! – mondta Tommy Salter kétségbeesetten.

A sebesült káplán egy pillanatra magához tért. Meghallotta a szavakat, és örült, hogy valaki imádkozik a csónakban.

 

Damokos Katalin fordítása

Megjelent a Galaktika 73. számában

 

AZ EGYETLEN, AMIT MEGTANULUNK

A professzor, bár nem ismerte a megfelelő színházi kifejezést, épp a közönséget számolta: egy kémlelőnyíláson lesett be az előadóterembe, ahol egy pillanat múlva meg fog jelenni a csoport előtt. Elégedett volt a látvánnyal. Félévről félévre fiatal emberek, jegyzetfüzettel és tollal felszerelkezve. Egyesek kíváncsian beszélgettek, mások az ajtó felé bámultak, amelyikhez a professzor hozzányomta az orrát, és vártak a kellemes, Archeo-irodalom 203 címet viselő közjáték kezdetére.

A professzor hátralépett, lesimította zakóját, bal karjába vette négy könyvét, és belépett. Négy gyors lépéssel a katedrán termett, és immáron ezervalahanyadik alkalommal közömbösen tekintett végig az előadótermen. Aztán kényszeredetten elmosolyodott. Belülről, már ezervalahanyadjára sem hagyta nyugodni az az idegesítő gondolat, hogy a katedrának vagy harminc centivel magasabbnak kéne lennie.

De ez az idegesség nem látszott. Meg kellett nyernie a közönséget, és meg is nyerte. A síri csönd, a felsőbbrendűség tisztelete elégtételéül szolgált. Alig észrevehetően az előadóterem fényei halványulni kezdtek, a professzorra sugárzó fény viszont erősödött.

Megszólalt.

- Birodalmunk fiatal emberei, figyelmeztetnem kell önöket, hogy ez és az ezt követő előadások meglehetősen fel fogják dúlni önöket.

A közönségből a meg nem értés apró moraja hallatszott, de akkorra már annyi fény sugárzott a katedrára, hogy láthatóvá vált az előadó szemében csillogó mosoly, ami meghazudtolta komoly arckifejezését. Végül már kellemes nevetgélés hallatszódott a sötétedő széksorok felől. A hallgatók asztalánál meggyulladtak a lámpák, ők pedig a keskeny fényszalagra igazították jegyzettömbjüket. A professzor megvárta, míg elül a matatás zaja.

- Feldúlni – adott nekik egy fogalmat, amibe belekapaszkodhatnak. – Fel lesznek dúlva azért, mert minden erőmmel azon leszek, hogy az őskorunk mindkét népéről beszámoljak, felhasználva az archeológia minden forrását, és minden egyes utalást, amit saját szorgalmammal fedeztem fel prózairodalmunkban. Merthogy két nép volt, ugye tudják, bár ezt nehéz elhinni, hacsak az ókori prózára nem támaszkodunk, az olyan művekre, mint Remd éneke, a Krall utazásának fennmaradt részletei, vagy a véres, és meglehetősen divatjamúlt Csata a Tíz Napért. – Megállt, a tollak pedig sercegve szaladtak a papírokon. – A középkori prózában azonban az újra felfedezett erkölcsösség játszik kulcsfontosságú szerepet.

Hanghordozásából minden hallgató rájött, a halálnál és az adóknál is biztosabban, hogy ez a frázis elő fog kerülni a vizsgán. A tollak tovább sercegtek.

- Ez alatt a Hazai Napok Népe iránt felébredő baráti érzést értem, ami annak idején még gyermeki hűség volt kis számú, bevándorló őseink részéről, de ahogy nőtt felmenőink száma, úgy vált ez az érzés megvetéssé. A középkori irodalomban az írók nem nézik le az Hazai Napok Népét, ahogy az ókori irodalom dalnokai tették. Talán azért, mert nem volt már rá szükségük, mivel a Hazai Napok ellen vívott hosszú háború lassan számunkra dicsőséges végéhez közeledett.

- Az újkori prózáról nincs sok mondanivalóm. Csak irodalmi hóbort, egy póz, eléggé bugyuta fajta. Történelmi időkben keletkezett, az a körülbelül négy tucat fél-próza, amik most ott porladnak hengereikben, ahová valók. Az egyre inkább éretté váló civilizációnk nem tudott már prózában írni, és ezt a művészek bukásai is jelzik. Az emberi zseni a költészet, és az elfogódottság nélküli romantikus regény felé fordult. Egyelőre ennyit az irodalomról. Most nyilván azon gondolkodnak, hogy járultak hozzá a régészeti kutatások mindehhez, hogy kutattak azok után a háborúk után, amiből őseink kerültek ki győztesként? A régészet először is ellenőrzi a prózákban fellelhető történelmet, megerősíti, vagy cáfolja azt. Másodszor bizonyítékokat keres az irodalomban művészeti vagy hazafias érzésekből elkendőzött tényekre. Harmadszor a hiányzó adatokra keres dokumentumokat, amik elvesztek, hiszen korai prózánk némely része töredékesen maradt ránk.

Mindezt határozottan zúdította a hallgatókra, és nagyon élvezte. Nehogy valami merengős irodalmárnak nézzék, vagy ami még rosszabb, unalmas szőrszálhasogatónak. Inkább legyenek mindig egy kicsit bizonytalanok vele szemben, ne tudják, mi következik, és gyakran gondolkodjanak el az órán, és azon kívül is. A tollak ellhallgattak, miután leírták a harmadik pontot is.

- Az archeo-irodalmi technikánkkal először is a Remd énekének Második Könyvét foguk megvizsgálni. A Birodalom kiválasztott ifjúságaként nyilván sokat tudnak minderről, de arról is, hogy nagy része nem igaz, kis része igaz, a legnagyobb része pedig teljesen irreleváns. Mint az köztudott, az Első Könyv rögtön a dolgok közepébe repíti az olvasót, a hajófedélzetre Algannal és a nagyszerű kapitányával, Remddel, akik az Hazai Napok erődjénél kivívott győzelmük után a Telse bolygó felé vették az irányt. Végignézzük Remd eltérítő hadműveletét, aminek segítségével a Tíz Nap Flottát kettéválasztja. De mielőtt szemünk előtt rombolná le a flottafeleket Algan Hordája, a Második Könyv beszámol a Telse-ért vívott küzdelemről.

Kinyitotta egyik könyvét a katedrán, még egyszer végigpillantott a félköríves termen, és zengő hangon olvasni kezdett.

 

„Kitört a csata

Vakító fénnyel

Robbanások sora

Míg a rettegő nép

Barlangba bújt

Remd haragja elől...”

 

- Vagyis, kevésbé cifra nyelven, egy hasadó-, vagy egy időzített bombát dobtak le. A felkészületlen és szervezetlen népesség nem szóródott szét a józan észnek megfelelően, hanem bolond módon, fejvesztve várta Algan fegyvereseit, és az általuk hozott halált.

- Az egyik dolog, amiről tudnak, mert benne volt az általános iskolai Remd-kiadásokban, hogy a Telse a Sol csillag negyedik bolygója volt. A régészet tagadja ezt, kijelentve, hogy a negyedik bolygó, a Marse, akkoriban védett volt az időjárással szemben, és talán atmoszféra-védelemmel is rendelkezhetett. Mint lehetséges harcosok, tudják, hogy nem dobunk hasadó anyagot egy védelemmel ellátott területre, továbbá nem történik említés arról, hogy kémiai robbanószereket használtak volna, hogy megtörjék a védelmet. Ezért a Marse nem lehetett a Remd központi bolygója a Második Könyvben. De akkor melyik lehetett? A választ az X-radar segítségével kapjuk meg, differenciálszámításból, bomláselemzésekből, radiokarbon vizsgálatokból, és minden más forrásából azoknak a tudósoknak, akiket furcsa módon még mindig „földmunkásoknak” nevezünk. Tudjuk tehát, és bizonyíték is van rá, hogy a Telse a Sol harmadik bolygója volt. Ennyit a csata nyitójelenetéről. Ugorjunk hát a Harmadik Versre, a Dinasztia Palota Rohamára.

 

„Uralkodói lilában voltak

Egyenesen az ünnepről

Nagy pompában

Gyilkolásra kész...”

 

- És így tovább. És most, ahogy fel is hívtam rá a figyelmet, Remd az ókori próza korából való, és még csak nem is próbálta azt a látszatot kelteni, hogy tisztességesen jár el. A szervezetlen zűrzavar a Telse bolygón gyávaságként lett értelmezve szegényes légiriadó-felkészültség helyett. Ugyanez áll a Harmadik Versre. A radiokarbon vizsgálatok szerint a palota helyén egy hekatomba színhelye volt, a halottak egykor lila libériában lehettek, de azt is megmutatják az elemzések, hogy nem kifejezetten ettek sokat, és az utolsó étkezésük is jóval az események előtt lehetett. Nem írtak azért olyan rossz beszámolót magukról. Bár nem szívesen találgatok, de elképzelhető, hogy őseink közé valók voltak, és egész egyszerűen ők kerültek többségbe. A tanulmány nem teljes. Ennyit tudunk. – A professzor látta, hogy a hallgatók fáradnak a tömör tudománytól és a váltakozó sebességtől. – De mennyit tudnánk meg, ha az idő fátyla, ami beborítja az éveket köztünk és az Hazai Napok Népe között megszakadna? Megvetnénk-e mi is az Hazai Napok Népét, mint a határmenti őseink tették, vagy felkiáltanánk-e: „Ez a mi lelki otthonunk?! Ez, a világa a tökéletességnek és rendnek, a világa a formális verseknek és a remek mintájú művészetnek?!”

Ha az idő fátyla megszakadna...?

Meg lehet próbálni megszakítani...

 

 

 

 

Arris alezredes épp halakkal álmodott, mikor meghallotta a radarjelzők hangos riasztóját. Kikászálódott a túl kényelmes, túl puha ágyából, belebújt lila köpenyébe, felcsatolta Sam Browne övét a .45-ös automatájához szükséges pisztolytáskával, és megpróbálta leolvasni a radar képernyőjét. Akármi is indította be a riasztót, vagy túl kicsi, vagy túl távoli volt ahhoz, hogy megjelenjen az ötcolos kijelzőn.

Csengetett a segédjének, és míg várakozott, ellenőrizte a fali tükörben, hogy jól néz-e ki. Az űrbarnasága már kezdett kopni, és elraktározta a fejében, hogy menjen el a szalonba korrigáltatni. Épp kilépett a folyosóra, mikor Evan, a segédje megjelent – fiatalabb, barnább és vékonyabb, de ugyanaz a tisztfajta, ami a Szolgálatot azzá tette, ami, gondolta Arris elégedetten.

Evan csontropogtatóan megrázta a kezét, amit Arris viszonzott. Elindultak a lift felé, ami lerepítette őket a nagy, hűvös, sötét föld alatti szobába, ahol az arcokat zölden világították meg a radarok fénye és a tervezőasztalok. Valaki felkiáltott: „Figyelem!”, erre a technikusok összerezzentek, de Arris tekintete az sugározta: „csak nyugodtan”. Ezután fogadta a rangidős technikus élénk tisztelgését, aki aztán monoton géppuskahangon darálni kezdte a jelentést.

- Tárgy-vált-láthatóvá-a-fő-képernyőn-uram.

Arris hosszú másodpercekig vizsgálta a hatvanhüvelykes képernyőt, míg végül kiszúrta a kérdéses részecskét. Nagy sebességgel érkezett a zenitről, és miközben nézte, egyre nőtt.

- Feltételezve, hogy a maximális sebességével halad, mennyi időbe fog telni, míg közvetlen közelünkbe ér? – kérdezte a technikustól.

- Hét óra, uram.

- Riadóztatták a légvédelmieket Idlewildban?

- Igen, uram!

Arris felvette a telefont, ami a légvédelemhez kapcsolta. Az ottani fiú ismerte a képernyőn megjelenő arcot, és máris felvette a bukósisakot.

- Menj és kapd el, Efrid! – adta ki az utasítást az alezredes.

- Igenis, uram! – Precíz tisztelgés, a fiú egyszerű öröme afelett, hogy névről ismerik, és még inkább azért, mert elindulhatott egy minden bizonnyal első osztályú harcba.

Arris bontotta a kapcsolatot, mielőtt a fiú észrevette volna mosolyra húzódó száját. Elfordult a másfél méteres képernyő holdszerű ragyogásától, hogy kiélvezhesse a mosolyt. Hol voltak ezek a mai fiatalok, mikor minden meteor egy bevándorló csatahajó volt, és a lázadók minden kopott felderítőhajója egy armada?

Végignézte, ahogy Efrid hajóraja a magasba emelkedik, aztán visszatért a sötét sarokba. Ez volt a helye, amíg a meteort vagy a felderítőhajót vagy az akármit el nem intézték. Evan csatlakozott, és csöndben tanulmányozták a teremben folyó fegyelmezett munkát. Arris elégedett volt, és Evan is kétségkívül így érzett. A segéd törte meg a csendet kérdésével.

- Gondolja, uram, hogy ez a határmentiek egyik hajója? – Ám elkapta az alezredes pillantását, és sürgősen korrigálta magát. – Természetesen úgy értem, lázadó hajó.

- Akkor úgy is kellett volna mondani. Így hívják manapság a kezdő tisztek azokat a gazembereket?

Evan lelkiismeretesen visszagondolt társaira, és boldogtalanul válaszolt.

- Attól tartok, igen, uram. Úgy tűnik, szokásunkká vált.

- Erről jelentést kell tennem. Mégis hogy magyarázza eme különleges szokásukat?

- Nos, uram, van valami flottaszerűségük, és átvették a hatalmat a Regulus Csoport felett, nem?

Mi ütött ebbe a hihetetlen figurába? – gondolta Arris megütközve. Hát persze, egyértelmű! Volt pár hajójuk a lázadóknak, az adatok eltértek arról, hogy pontosan mennyi, és puszta zendüléssel sikerült időlegesen átvenniük néhány rendszer felett a hatalmat.

Elfordult segédjétől, akit érezhetően nagyon elkezdett érdekelni a képernyő, és ezért otthagyta valami olyasmit mormogva, hogy közelről akarja megvizsgálni.

A gazfickók tényleg összeütöttek valami rozzant csapatot vagy ilyesmit, de... Az alezredes azon gondolkodott, mennyire lesz ez hosszú életű, kizárta a szörnyű gondolatot a fejéből, és magában elkezdett egy kemény hangú jelentést szerkeszteni, amit aztán elküld a kezdő tisztek feljebbvalóihoz, és akkor aztán vége lesz ennek az abszurdumnak.

Tekintete a képernyőre vándorolt, ahol szépen látszott, ahogy a légvédelmi raj közelít a részecskéhez – ami időközben három részecske lett. Valami halk zümmögés azonban megzavarta. Valamelyik technikus énekelne munka közben? Az ki van zárva.

Nem is technikus volt. Egy bizonytalan járású alak tűnt fel a sötétben, dalt dúdolt és alkoholszagot árasztott. A fő levéltárosra, Glenre ismert.

- Itt munka folyik, uram – szólt oda Glennek.

- Helló, Arris – bámult rá a kis kövér civil. – Rendszeresen lejövök ide, rendszeresen a rendszerezések ellenére, hogy a rendszeres rendszertelenségemet borosüvegbe fojtsam. Nincs ebben semmi rossz, ugye?

Alaposan lerészegedett, és vitatkozó kedvében volt. Arris úgy érezte, bekerítették. Glent nem lehetett elküldeni anélkül, hogy ne essen csorba az alezredes méltóságán, és kipenderíteni sem lehetett csak úgy, mert a kincstárnok életrajzát írta, és egy ideig még bárki sorsa felett rendelkezhetett, csak egy szavába került a palotában. Arris boldogtalanul ült le, Glen pedig levágódott mellé, és kérdezni kezdett.

- Ez egy hajóflotta a Határmenti Ligából? – mutatott a képernyőre. Arris, bár nem nézett rá, tudta, hogy Glen rosszindulatúan vigyorog.

- Nem ismerek Határmenti Liga nevű szervezetet – válaszolt. – Ha azokra a gazfickókra céloz, akik mostanában akcióztak a Galaktikus Keleten, akkor legalább a rendes nevükön kéne hívni őket. – Te jó ég, gondolta. Civilek!...

- Jaj, bocsánat. De a gazfickók kezében van már a Regulus Csoport, nem? – kérdezte sokat sejtetően a másik.

Ez már komoly dolog volt, komoly megtörése a titoktartásnak. Arris a kis ember felé fordult.

- Uram, nekem nincs jogom parancsokat osztogatni önnek – mondta kimérten. – Ezenfelül megértem, hogy élvezi az ideiglenes felsőbbrendűségét, ami annak köszönhető, hogy nem a szolgáltató részlegen dolgozik, és épp ezért nekem elég nehéz lenne... Öhm... vitába keverednem önnel. Így már csak az önzetlenségében bízhatom. Honnan tud a Regulus Csoportról?

- Micsoda ékesszólás! – motyogta a kis ember boldogan. – Róma adta az információt.

Arris lázasan kutatott az agyában.

- Arra gondol, hogy Romo flottaparancsnok megszegte a titoktartási előírásokat? Ezt nem hiszem el!

- Nem, alezredes. Rómára gondolok. A hely, az idő, a civilizáció. Továbbá Babilontól, Asszíriától, a Mogul Birodalomtól, mindegyiküktől. Persze ön most nem ért egy kukkot sem.

- Csak annyit értek, hogy tréfál a szolgálati titoktartással, és hogy ön egy kis, kövér, rosszindulatú, értéktelen naplopó és firkász!

- Ó, alezredes – tiltakozott a levéltáros. – Annyira nem is vagyok kicsi! – Azzal kuncogva elsétált.

Arris azt kívánta, bárcsak parancsolhatna neki, és közben megpróbálta a titoktartási lánc gyenge pontját megtalálni. Nagyon belefáradt és unta, hogy mindenki a gazemberek témáján lovagol.

Segédje épp felé tartott.

- A légvédelmisek támadási távolságba kerültek – mormogta.

- Köszönöm – mondta az alezredes, és őszintén hálás volt, hogy visszatérhet a szolgálat tiszta, egyenes vonalú világába, az elmosódott, vízszínű civil világból, ahol régóta elhalálozott szírek nyilvánvalóan elpletykáltak bizalmas információkat utálatos kis részeg idiótáknak, akiknek abszolút semmi közük nincs hozzá. Arris újra a képernyőhöz lépett. A részecske, amelyikből három lett, immáron – gyorsan megszámolta – tizennyolc részből állt. Nagyokból. Egyre nagyobbakból.

Nem engedett meg magának semmiféle érzelmet, inkább a légvédelmi flotta pöttyét figyelte.

- Kapcsolják be a lunar-közvetítést! – parancsolta.

- Igenis, uram!

A személyzet fele halkan, de hatékonyan sürgölődött a kényes alkalmazott relatív fizikai munka körül, amit a „lunar-közvetítés” takart. Tudta, hogy az épület energiaközpontjának ez belekerülhet pár percébe, de látni akarta. Ha nem hitt a radarpöttyöknek, talán hisz majd egy videoképernyőnek.

A nagy, zöld körben a tizennyolc, mostanra már huszonnégy pötty egyre közelített a harminchat másik részecskéhez, a légvédelmi flottához, amit a buzgó, fiatal Efrid vezetett.

- Lunar-közvetítés teszt alatt, uram! – tájékoztatta a főtechnikus.

Az alezredes a kis képernyőt tanulmányozta. Mögötte a technikusok észrevétlenül tolakodtak a jobb helyekért. A képernyőn megjelenő látványért megérte. A főnök higanyt töltetett a vastag falú kerámia tartályba. Egy kis sercegés után létrejött a kapcsolat.

- Jól van – mondta Arris. – Tökéletes a kép.

A bal felső sarokban ellenséges hajókat látott – de micsoda hajókat! Némelyik Szolgálati hajó volt, amire extra páncéltornyokat erősítettek oda, ahol még volt hely. Mások ortodox teherhajók voltak, amik az előzőkhöz hasonlóan hemzsegtek a fegyverektől. Megint mások nyilvánvalóan otthon összerakott dobozszerű valamik voltak, rettenetesen csúnyák, és annyira felfegyverkezve, mint a társaik.

Arris hallotta, ahogy a mellette álló segédje azt morogja:

- Ez nagyon nem jó így, uram. Nincsenek mentőkabinok. Nincsen kórházhajó. Mi történik, ha valamelyiket felrobbantják?

- Csak aminek történnie kell, Evan – válaszolt élesen az alezredes. – Addig lebegnek az űrben, míg ki nem száradnak a szkafanderükben. Vagy ha esetleg felhúzzák őket egy hajókampóval a fedélzetre, akkor sem kapnak orvosi ellátást. Mint már említettem, ezek gazemberek, még annyira sem tisztességesek, hogy a saját fajtájukkal törődjenek – közölte, majd tovább folytatta a témát. – Az erkölcsük teljesen jelentéktelen a mi embereinké mellett. Mikor a Szolgálat akcióba lép, minden csoport és technikus tudja, gondoskodni fognak róla, ha megsebesül. Ha nem lennének mentőkabinjaink és kórházhajóink, akkor az embereink nem... – majdnem befejezte azzal, hogy „harcolnának”, de még időben elgondolkodott, majd ügyetlenül tette hozzá: – nem örülnének.

Evan elgondolkodva bólintott, és túlságosan is közel nyomult főnökéhez, ahogy a nyakát nyújtogatta, hogy lásson valamit a képernyőn.

- Tűnj el innen a fenébe! – torkolta le az alezredes, mire Evan arrébbment.

A légvédelmi flotta beúszott a látómezőbe. Fényes, tűforma, halált hozó hajók tökéletes alakzatban, maguk után vontatták a kis, felhőszerű mentőkabinokat, távolabb pedig ott állt a fehér kórházhajó, az ősi vörös kereszttel.

A kapcsolat segítségével mindent azonnal láttak, a látvány pedig sokkoló volt. Az egyik lázadó hajó beúszott a légvédelmi hajók vonala elé, és tüzet nyitott, úgy tűnt, körülbelül annyi helyről, ahány pórusa van az embernek. A Szolgálati hajók rövid válaszlövéseket adtak le, és a másiknak el kellett volna ettől menekülnie, de nem tette. Tovább harcolt. Az egyik Szolgálati hajót olyan erővel csapta meg, hogy az első mellvéden harcolókat nyilván mind megölte, de attól hátrafelé a hajó nem adta fel.

Egy torpedó is eltalálta, csövei nagy összevisszaságban szálltak el az űrbe. De a jobb oldala tovább szórta a tüzet. Elkülönített géppuskatornyok harcoltak, nyilvánvalóan semmi kapcsolatuk nem volt a hajó többi részével. Már egy teljesen szétlyuggatott roncs volt a lázadó hajó, de elpusztított két légvédelmist, megnyomorított másik kettőt, és még mindig harcolt.

Végül elrepült, gyenge hajtóerővel. Két másik hajó a fantasztikus lázadó flottából állt a helyére, de az alezredes szörnyülködő tekintete az első ócskavashalmot követték. Ugyanis ment valahová...

A hajó megközelítette a vékonyfalú, fegyvertelen, csillogó kórházhajót, beletalált pont a közepébe, aztán felrobbantotta magát, láthatólag a tölténytárának maradékával, és vele együtt robbant a kórházhajó is.

A rosszullét határán álló alezredes soha nem ismerte volna fel, amit látott, a későbbiekben így elmondott verzióban:

 

„Csak harcoltak tovább

És lelkükben tudták

Haláluk nem ismer félelmet

Hősként pusztítva

A kórházi bázist

A végzetbe vitték

Ó! Kegyelem nélküli férfiak

A messzi határ mentéről!.”

 

A lunar-közvetítés kialudt, a túlterhelt biztosítékok gőzölni kezdtek. Arris nyugtalanul visszavonult sötét sarkába, és egy székbe roskadt.

- Sajnálom – szólalt meg Glen mellette, és hangja egész őszintén csengett. – Ez kétségkívül hatalmas sokk lehetett az ön számára.

- Önnek nem volt az? – kérdezte Arris keserűen.

- Nekem nem.

- De hát hogy csinálták? – kérdezte az alezredes a civilt halk, suttogó hangon. – Nem is volt .45-ösük. A titkosszolgálat azt mondta, a besorozott embereik legyőzték a tiszteket, és ennyi. Választják a hajókapitányokat! Glen, mit jelentsen mindez?

- Azt jelenti – kezdte a kis kövér ember gyászos hangon –, hogy visszatértek. Mindig visszatérnek, és mindig vissza fognak. Tudja, alezredes, mindig van valahol egy gazdag, erős város, vagy nemzet, vagy világ. Abban pedig azok, akinek a vére nem illik ehhez a gazdag, erős helyhez. Veszélyt keresve próbálnak ezen túljutni. Tehát kimennek mocsarakba, sivatagba, a tundrára, vagy bolygókra és csillagokra. Bár erősek, még erősebbek lesznek, ha legyőzik a tundrát, a bolygókat és a csillagokat. Megváltoznak. Új dalokat énekelnek. Új hősöket ismernek meg. És egyszer aztán visszatérnek régi otthonukba. Visszatérnek a gazdag és erős városba, nemzethez, vagy világba. Legyőzik az ottani vezetőket, ahogy legyőzték a tundrát, a bolygókat és a csillagokat, mégpedig rettenetes módon. Aztán kifosztják a várost, nemzetet vagy világot, és nagyszerű, csengő hangú dalokat írnak a tetteikről. Mindig is így tették, és kétségkívül így fogják.

- De mit tegyünk mi?

- El kell bújnunk, azt hiszem, a bombák elől, amiket ránk dobnak, és meg kell halnunk, néhányunknak hősien, néhányunknak nem, miközben pár órán át még védjük a palotát. De ön majd bosszút állhat.

- Hogyan? – kérdezte az alezredes zavaros tekintettel.

A kis kövér ember kuncogott, és valamit Arris fülébe súgott, aki ezt egy ideges vállrándítással elintézte, akár egy rossz viccet. Nem hitte el. Mikor Algan egyik fegyverese keresztüllőtte a mellkasát, és már a halálán volt, még kevésbé hitte el.

A professzor előadása a végéhez közeledett. Már csak egy viccre maradt ideje, hogy jókedvűen küldje el tanítványait. Épp készült elmondani, mikor egy küldönc két papírszeletet adott a kezébe. Belül persze dühöngött, hogy elrontották a végszót, és kellemetlenkedve olvasta fel őket.

- Megkértek, hogy tegyek meg két bejelentést. Az első egy közlemény Sleg tábornok erődjéből. Értesíti önöket, hogy az úgynevezett Külhoni Lázadást megfékezték, aggodalomra semmi ok. A második szerint az technológiai központhoz tartozó fiatalemberek legyenek kedvesek jelentkezni a fegyvertárban 1375 órakor – akármit jelentsen is ez – robbanószer-vizsgálatra. Az előadás véget ért.

A professzor sértetten leviharzott a katedráról, majd távozott az ajtón át.

 

Bándi Eszter fordítása

Megjelent a Hipergalaktika 2. számában