VI. drogkorszak

Hosszú ideig, tulajdonképpen a közelmúltig a legnagyobb hallgatás övezte a tiltott drogok masszív jelenlétét Magyarországon, mostanra viszont nyilvánvaló, hogy minden utcasarkon ott van – és ott is lesz. A drogforgalmazás óriási üzlet, és az emberi kapzsiság és mohóság miatt mindig lesznek olyanok, akik csak önmaguk hasznát nézik, és vállalva minden kockázatot, eljuttatják a fogyasztókhoz az anyagot. Egy kisvárosban a tanárok végeztek egy felmérést 15-16 évesek körében. Az egyik kérdés úgy szólt, milyen gyorsan lehet ma narkóhoz jutni. Döntő többségben a válasz az volt, hogy egy sms megírása után a díler már szállítja is az árut.

A drog kapcsán nagyon fontos elválasztani két dolgot. Van a hatása és van a következménye. Annak idején, amikor a zsaruk elkezdtek járni az iskolákba, hogy felvilágosító előadásokat tartsanak a drogról, ezt a két, teljesen különböző aspektust nem hangsúlyozták. Úgy beszéltek a drogról, mintha valami mindenestül rossz dolog lenne. A drogozás következményeiről beszéltek, de arról egy szó sem esett, hogy a drog pillanatnyi vagy rövid ideig tartó, de nagyon pozitív élményeket tud okozni, ezért az, aki ezt már átélte, kiröhögte a zsarukat, hogy azok mekkora hülyék. (Ilyenkor az osztálytársak sem a rendőröknek hisznek, hanem a „profi” társaiknak.) Ezek után nem csoda, ha azok a kölykök, akik már kipróbálták a drogot, azt gondolták, a rendőrök tulajdonképpen nem is arról a dologról beszéltek, amit ők átéltek, hiszen annak nem lehetnek olyan következményei, amit hallottak. Tapasztalatlanságuk okán azt hitték, hogy a kezükben tartják a dolgokat.

A drognak a kipróbáláskor többnyire pozitív a hatása. Azért pozitív, mert úgy lép be a személyiségszerkezetbe, hogy ott valami hiányzó részt betölt, pótol. Ezért hívjuk pótszernek is a drogot. Egy olyan hiányzó mozaikdarabot rak be a (serdülő) ember személyiségébe, amitől az illető maradéktalanul jól fogja magát érezni. A serdülők útkeresők, akik egy csomó szempontból nem alakították ki még önmagukban az erkölcsi normákat, az önszabályozó törvényeket, és nem állnak az érzelmi és értelmi önismeret olyan fokán, amely birtokában kiegyensúlyozottan éreznék magukat a bőrükben, vagyis még nem szerezték meg azt, ami után mindannyian sóvárgunk, ez pedig az önbizalom.

Hogy a drogozásnak mi a következménye? Hasonlítsuk egy félig kész házhoz. Ennek a háznak fel vannak húzva a falai, van teteje, ablaka, ajtaja, de sem kívülről, sem belülről nincs befejezve. Rengeteg munka vár még a tulajdonosra, mert az épület ugyan szerkezetkész állapotban van, de sajnos még nem beköltözhető, még nem igazán kényelmes. A „modern” világ meg azt mondja – amit a serdülők lazán beszopnak –, hogy élj gyorsan és jól, méghozzá most, azonnal. Ezt a hatást egyik pillanatról a másikra el lehet érni a droggal, ami azonnal megadja azt az illúziót, hogy te vagy a király, a császár, hat-nyolc órán keresztül, amíg pörögsz, rád figyelnek az emberek, te vagy a menő pasi vagy csaj. És sokan azt hiszik, hogy ez az igazi megoldás. A gyerekek és a serdülők azt gondolják, ez az egyetlen módja, amitől jól érezhetik magukat, akár halálukig. Csak van egy kis gond. A serdülők személyisége csak egy szerkezetkész ház, amelyből gyorsan egy teljesen készet akarnak varázsolni, méghozzá úgy, hogy az kevés befektetett energiát követeljen. A drog segítségével pedig megkapja azt az illúziót, hogy a ház egy erős, szép, kacsalábon forgó palota. A befejezetlen házát így még jobban el fogja hanyagolni, vagy „csak” nem fog takarítani, vagy abbahagyja a korábbi építkezést. A környezet hiába figyelmezteti, hogy nézd, haver, basszus, hogy néz már ki a belső szobád, már több ablaküveg hiányzik, kezd jéghideg lenni odabenn, szétfagynak a csövek, és a ház egyik oldala is lassan beomlik… Az illető erre azt fogja mondani: nem, az én házam csodaszép.

A drogot használva az ember személyisége változni, torzulni kezd. Ezt hívják személyiségzavarnak, ami nem betegség, vagyis gyógyszerrel nem lehet megváltoztatni, csak az illető ember belátásával.

Mivel a házat évekig elhanyagolták, így azt helyrehozni sem lehet egyik pillanatról a másikra, csak ugyanolyan kemény munkával. Ez a droghasználat hosszú távú következménye az ember személyiségére. A drog a testet is rombolja, attól függően, hogy szívják, szúrják, vagy beveszik. Ezt már számos kiadvány taglalta, aki erre kíváncsi, járjon utána.

Az „igazi megoldásra” egy példa:

Lakótelepi srác felnő a szüleivel egy lakótelepi lakásban, és látja, hogy az anyja és az apja éli a saját szürke, megkeseredett életét. A csávó két hétvégén eki (extasy, bogyó) hatása alatt hat-hat órán át olyan boldogságot érez, mint soha addig, és amit a két szülője évek hosszú sora alatt sem élt át.

Az a helyzet, hogy engem nem zavar, ha valaki boldog akar lenni, sőt, legyen is boldog. Csak éppen ez a fajta boldogság el fog párologni, mert az elsuhanó hat óra utáni első öt perc ráébreszti arra, hogy vége a Csipkerózsika-álomnak. Lehet ezt az utat választani, lehet így csinálni, mindenkinek szíve joga. De ez önbecsapás, vastagon.

Nagyon sok ember nem érti meg, hogy mindenért meg kell dolgozni.

Ha egy adott folyamatban (az iskolában, az életed formálásában, az emberi kapcsolataidban vagy a nyelvvizsga-előkészítőn) te nem vagy hajlandó kellő erővel dolgozni, akkor megbuktatnak. I la meghúznak, akkor nem fogod megszerezni azokat a jogosítványokat, amelyekkel egyáltalán pályázhatsz a folytatásra. A jogosítvány, a diploma, a szakmunkásvizsga megszerzése egyáltalán nem garantálja, hogy már vége a sztorinak, és hátra lehet dőlni, hiszen jön a következő lépcsőfok. Ezekkel csak azt lehet elérni, hogy bekopogtass egy ajtón, és odabenn aztán elválik, hogy ott maradsz-e vagy sem. De a korábbi munka el nem végzése azt jelenti, hogy még az ajtón se kopogtathatsz be. Persze csinálhatod az illegális kis dolgaidat, ezzel látszólag sok mindent elérsz. Lehet, hogy egy nagy verdában fogsz nyomulni, sok fuksszal a nyakadban, sok lóvéval a zsebedben, de nem fogsz nyugodtan, békében aludni, az hétszentség!!

A drogkarrier kifejezés azt jelenti, hogy egy fiatal addig próbálgatja a különböző drogokat, amíg meg nem találja az ő személyére szabott anyagot. Ez lesz az a kulcs, ami kinyitja azt a bezárt kaput, amely mögött rengeteg feszültség van, amelyek szétfeszítik a személyiséget. Ez egy adott ideig tart – ezt hívják az orvosok drogkarriernek. Ez a kulcs kinek a marihuána, kinek az amfetamin, kinek a kokain, mert a kulcs megtalálásában persze közrejátszanak az anyagi körülmények is.

Manapság döntő többségben marihuánát (fű, spangli stb.) és partidrogokat – amfetamint és extasyt – használnak a fiatalok. Bizonyos körökben egyre intenzívebben terjed a kokain is, ezt a fiatalok többsége azonban nem tudja megengedni magának. A heroin fogyasztók száma stagnál, valószínűleg lesz időnként reneszánsza, de dominánsan a marihuána és a partidrogok fogynak. A fii sokkal olcsóbb a dílernél, mint az alkohol egy legális szórakozóhelyen. Öt srác összedob három-ötszáz forintot fejenként, az 1500-2500 forint. Ennyiért egy ember alig tud meginni valamit egy szórakozóhelyen, nem hogy kellemesen berúgni öten! De ennyi nekik az egész estére elég. Es a szülők is nyugodtak, mivel azt gondolják, hogy a gyerek biztonságban és rendben van, hiszen nem kunyerál több pénzt!

SZÜLŐ

A füves vagy bogyózó gyerek sokszor nem jut el a drogambulanciákra. Mitől is jutna, hisz rövid távon sem a szüleinek, sem neki nem okoz problémát a cucc. Az első jeleket, mint a tanulásban való visszaesést, a baráti kör átalakulását hosszú ideig nem muszáj észrevenni, vagy ha mégis, nagyon könnyű a természetes kamaszkori problémákra fogni. A gyermek tehát évekig nem kerül be az ellátási rendszerbe, vagyis nem rontja a statisztikát.

Büszkén verhetjük a mellünket, hogy Magyarországon a drogfüggők számának növekedése néhány százalékponttal csökkent. Azért megkérnék mindenkit, aki ezzel a matematikai bravúrral képes egy percig is megnyugtatni magát, hogy jöjjön el egyszer egy hozzátartozói csoportba, és hallgassa meg azt az édesanyát, akinek a gyereke évek óta rendszeresen csak „könnyű drogokat” használ. Való igaz, a nálunk (www.magadert.hu) megjelenő szülők gyerekeinél használt szerek „keménysége” szerinti megoszlás öt év alatt gyakorlatilag megfordult, ma a lajtos cuccok kb. 80 százalékot tesznek ki, és csak 20 százalék a kemény. Viszont a könnyű drogokat favorizáló fiatalok családjában felmerülő problémák pont olyan kemények vagy még keményebbek, mivel hosszabb volt a lappangási idejük.

Sokan megkülönböztetnek könnyű és kemény drogokat. Bizonyos szempontból én ezt nem tudom megtenni. Ennek megértéséhez fontos felvetnem néhány dolgot.

Kifejezetten erősnek hisszük magunkat, nem szeretjük a kontrollt, makacsok, erőszakosak vagyunk, és fiatalon azt hisszük, hogy miénk a világ. Ha elkezdünk valamit csinálni, ami jólesik, afelett általában nincs kontroll, nincs bennünk mértékletesség. Addig csináljuk, amíg szét nem szakadunk, hiszen ha ebben is vissza kellene magunkat fogni, akkor nincs ellazulás, nem akkora az élvezet! Nehezen tudjuk elviselni a kiszolgáltatottságot, különösen, ha ezért mi vagyunk a felelősek. Hiszen nem a szülő, nem a díler tukmálja rá a drogot a gyerekre, hanem a gyerek keresi. És ahogy egyre inkább kialakul a hozzászokás, az ember személyisége torzul, családi, szerelmi és szociális kapcsolatai leépülnek. Ezt látom a heroin vagy a kokain esetében, ahol mindez gyorsan, de a fűnél is, ahol lassabban következik be mindez.

Van egy örök érvényű kínai mondás, az alkoholról szól, de éppúgy vonatkozik a fűre, a kokainra, az ekire, a heroinra, a játékszenvedélyre is. „Az ember megiszik egy piát, majd a pia megiszik egy piát, majd a pia megissza az embert!” Cinikusan hozzáteszem: a végén a pia kihugyozza az embert.

Manapság a droggal kapcsolatban az egyik legnagyobb vitát a marihuána dekriminalizálásának és legalizálásának felvetése váltotta ki. Az előbbi fogalom arról szól, hogy törvényileg ne büntessék a fogyasztót, az utóbbi pedig arról, hogy meghatározott bolthálózatokban árusítani lehessen a marihuánát.

Akik ezt támogatják, azok elfelejtik, hogy ők aránylag kialakult személyiséggel, egzisztenciával rendelkeznek, és legalább igyekeznek kontrollt tartani. De a fiatalok mohók, és azt gondolják, hogy ha a nagyoknak lehet, akkor nekik is lehet. Csakhogy rájuk a kontrollvesztő magatartás a jellemző. A holland példával dobálóznak, csak azt felejtik el, hogy a holland egészségügyi rendszer, a holland ember önismerete ötven évvel a magyar előtt jár. Magyarországon magyar a mentalitás, miért emlegetjük a hollandot? Azt, hogy a fenti feltevésekkel mi lesz, majd a törvényalkotók megszabják. Én olyan szempontokat szeretnék hozzátenni ezekhez, amelyeket a gyakorlatban látok.

A tények:

A fű komoly függőséget képes kialakítani. Ahogy az alkohol is. Vagy a heroin, a kokain, az amfetamin, az extasy, a szerencsejáték, a kóros vásárlás, a munkamánia, a nyugtatók használata, a zabálás, az önfogyasztás, az internet stb. A mai világban rengeteg kompenzációs és addikciós forma közül választhatunk!

A füvet illetően nagyon sokan tévhitben élnek. Szülők és gyerekek egyaránt!

A tévhitek: a fű nem okoz függőséget, fejleszti a kreativitást, és nem lesz az ember másnapos tőle.

1. A fű nem okoz függőséget.

Ha nem okoz függőséget, akkor miért vannak megvonási tünetei? Rengeteg olyan srácot látok, aki azért kér segítséget, mert abba akarja hagyni a füvezést, mert olyan szinten szétesett az élete miatta. Szívnak öt-hat éve, és alig telik el pár nap fű nélkül, már remeg a kezük (mint az alkoholbetegeknél reggelente!), rosszul alszanak és izzadnak, mint a lovak. Ilyenkor cinikusan megjegyzem, hogy nem értem ezeket a tüneteket, hiszen a fű nem okoz függőséget… Erre rám néznek, és elküldenek melegebb éghajlatra. De azt is elküldik, aki ezt állította. Azt fogják mondani, hogy ez a legnagyobb faszság, amivel tömik az emberek fejét, mivel igenis függőséget okoz.

SZERKESZTŐ

Szerintem legalizálni kéne a fű árusítását. De csak akkor, ha meg lehetne oldani, hogy előtte igazolást kapjunk: elég érett a személyiségünk ahhoz, hogy a hétvégi ellazulás előtt betérjünk a „kávéboltba” egy adagért. Harminc fölött nem sok kedve van az embernek dílerekkel találkozni az utcasarkon. De most komolyan. Az ember elemi vágya, hogy időnként tudatállapotot váltson: beálljon, becsípjen, mert ez jó, és egyszerűen naivitás azt gondolni, hogy ez majd kivész az emberekből, hiszen elég régóta így megy. Miért jobb, ha bedöntünk három gin-tonikot? (Az anyagiakról már nem is beszélve.) Nem akarom elviccelni a dolgot, és azt is elfogadom, hogy rá lehet szokni a fűre, és nem ment meg tőle önmagában se értelmiségi család, se intelligencia, sőt. És a gyerekeimmel sem áll szándékomban szívni, de azt sem fogom nekik mondani, hogy nem próbáltam, és azt sem, hogy rossz hatással volt rám. Ahogy azt sem fogom nekik mondani, hogy drog és drog között nincs különbség. Ha egy kalap alá vesszük a füvet és a heroint, pont úgy járunk, mint a zsaruk, a fejezet elején. Ha kipróbálja a marihuánát, és látja, hogy ötödszöri használat után nem remeg a keze, nem romlottak a jegyei, megvannak a barátai, és az anyja sem zavarta el otthonról, akkor azt fogja hinni, hogy a heroinnal is ugyanez a helyzet. Es ez nagyon veszélyes.

TANÍTÓ

És milyen morbid az a helyzet, hogy szinte az a szülő van szerencsésebb helyzetben, aki próbálta már a füvet vagy az extasyt. Hiszen ő gyorsan felfedezheti az árulkodó jeleket, és ha a gyerek már alkalmas arra, hogy erről őszintén beszéljenek, meglehet az esély, hogy a szülőhöz fordul segítségért, tanácsért. Persze ezt megelőzi egy fontos folyamat: hogy milyen volt az addigi kapcsolatuk. A hivatalosnak és nevetségesnek tűnő tanári és rendőri „felvilágosítás”, vagyis az előre megírt, hiteltelen előadások helyett így családi körben, tabuk nélkül beszélhetnek. Fontos tanács a szülőknek: nem szabad sajnálni az időt és az energiát a családi biztonság és összefogás kialakítására! Hiszen az önállósodás, a bandázás már egyre korábban megkezdődik (bár ez iskola-, szülő- és kerületfüggő), ezért kell kihasználni azt az időt, amíg igazán gyerek a gyerek – amíg a felső tagozatba nem kerül! Mellesleg én sem látom az eredményét azoknak az előadásoknak, ahol fényképen mutogatják az extasytabletták fajtáit a gyerekeknek és a szülőknek. Az esetleges kábítószer-problémákra ugyanis lelkileg is fel kell készülni, nem csak a tények ismerete a fontos. Lássuk be, a legtöbb szülő lebukás esetén agresszíven reagál. És persze kevés tanárhoz lehet ilyen problémával fordulni.

Nemcsak ők tudják megtenni, hanem minden olyan szülő, aki odafigyelve foglalkozik a gyerekeivel. Mindkét csoport gyorsan felfedezheti az árulkodó jeleket.

2. A fű növeli az ember kreativitáséit.

A fű azt a bennünk levő feszültséget oldja, amely minden emberben benne van, amikor valamilyen megmérettetés előtt vagy alatt áll. Ezt lámpaláznak nevezzük. A lámpaláz kifejezetten csökkenti az ember teljesítőképességét. Mivel a fű feszültségoldó, használatától elmúlik a lámpaláz, így a teljesítmény akadály nélkül fog kiáramlani. Erre gondolják az emberek azt, hogy hatékonyabbak, kreatívabbak. Közben pedig csak maradéktalanul előjött belőlük az a teljesítmény, ami nem volt blokkolva a lámpaláz által. Az embernél nagyon magas szintű lehet a kreativitás, ha szerek nélkül is megfelelően oldott és magabiztos. 3. Nincs utána másnaposság

Ezt a tézist végképp nem értem, mivel a fű hatóanyaga a TLIC, amely kb. két-három hét alatt ürül ki a szervezetből, mert zsírban oldódó molekulákból áll. Másnap is bőven bennünk van. Sőt nemcsak másnap, hanem még pár hétig. Egy hét múlva az adott dózisból még jelentős mennyiség van a szervezetben, aztán már jön is a következő hétvége… Nem másnaposság van, hanem huszonegy naposság…

SZÜLŐ

Hát az tény, hogy a spangli legalizálásában nem vagyok éppen elfogulatlan, de mégis beszállok a vitába, fontosnak tartom ugyanis, hogy az én oldalam is képviselve legyen. Eddig még nem hallottam, hogy egy drogfüggő családtagjának a véleményét megkérdezték volna ebben a kérdésben, mondjuk a televízióban. Leginkább orvosok és politikusok érvelnek pro és kontra, valamint azok a szerencsések hallatják a hangjukat erősen, akiknek sikerült megmaradni az alkalmi használat szintjén. Ezért lenne néhány kérdésem: Azok a használók, akik ma ilyen erősen lobbiznak a legalizálásért, amikor az első spanglira rágyújtottak, tudták-e, hogy nem fognak rákattanni? Azt kérdezem, tudták-e, nem azt, hogy gondolták-e. Gondolni ugyanis mindenki azt gondolja, az is, aki néhány hónap múlva kokót szív vagy barnát (heroint) nyom. Tudom, általános vélemény, hogy a fű nem kapudrog, nem mindenki tér át utána a többire. De olyan heroin függővel sem találkoztam még, aki rögtön a fecskendővel kezdte. Következő kérdésem: elismerem, a fű negatív élettani hatása talán kisebb, mint az alkoholé, az alkohol mégis legális. De hol következik ebből, hogy a fű is legyen az? Miéit nem az alkoholt tiltjuk be? A kérdés persze költői, de mindig felbosszant, ha egy problémához csak az egyik oldalról közelítenek. Következő kérdésem: azt ugye könnyedén elfogadják a legalizálás apostolai, hogy a korlátok nagyon fontosak. Beszélünk életkorról, fejlettségi kritériumokról, ellenőrzött helyekről és körülményekről, de ebben a kérdésben eddig egyetlen konkrét megoldást vagy javaslatot nem hallottam. Lehet, hogy van esély a ténylegesen ellenőrzött körülmények megteremtésére, de akkor tessék ezt elővezetni, és ha ezt tisztáztuk, akkor jöhet a döntéshelyzet – e nélkül csak duma az egész. Ha nem így teszünk, előfordulhat, hogy néhány év múlva a legalizáció mai élharcosának tizenéves gyermeke egy jóindulatú, tudatlan ismerős felnőttet kihasználva megvásároltatja magának a bódulatot, törvényesen és forgalmi adóval terhelten. Mit fog akkor érezni a mai legalizátor?

Persze mondják, hiába tiltott, ma sem okoz problémát a cucc beszerzése, és ez így igaz. De ismét csak megkérdem: hol következik ebből, hogy legalizálnunk kellene? Egy abszurd párhuzam: ha az emberölések száma elér egy bizonyos szintet (a mai agresszív viselkedésünk alapján jó esély van rá, hogy hamarosan), akkor majd ezt a kategóriát is kivesszük a Btk. – ból és legalizáljuk? Sőt üzlethálózatot építünk ki, ahol majd bemutatótermekben, katalógusokból választhat a polgár, hogy milyen eszközökkel kívánja eltenni láb alól a kellemetlen szomszédját? Tudom, hogy óriási a különbség a spangli és a gyilkosság között, csak egyszerűen felháborít ez a logika: ha sokan csinálják, és úgysem tudok megküzdeni vele, akkor inkább tegyek úgy, mintha természetes, sőt követendő lenne a dolog? Három évvel ezelőtt jelent meg Budapest utcáin egy óriásplakát, aminek az volt a szlogenje: „Tekerj egyet Amszterdamban!” Kamuból még két bicikli is szerepelt a képen, de csak a hülye nem tudta, mire szól a felhívás (A szlengben ez annyit jelent: menj Amszterdamba marihuánát szívni.). A repülőjegy, amit a hirdetés kínált, tényleg nevetségesen olcsó volt, és nem tartom valószínűnek, hogy jegyvásárlás előtt pszichiátriai szakvéleményt kértek volna a vevőtől, elég érett-e egy amszterdami „tekerésre”. Kérdezem, bár nem tudom kitől: az, aki ilyen plakátokkal szerez magának profitot, ezzel a módszerrel lendíti fel az üzletmenetét a nagyobb haszon reményében, mennyiben különbözik a határon lefülelt drogcsempésztől? Ha a legalizáción komolyan gondolkodunk, az efféle reklámtermékekkel mit kezdjünk? A plakát nézegetése ugyebár nincs korlátokhoz kötve, tizenéves gyermek éppúgy nézegeti, mint a nagymama. A nagymama persze nem érti, a gyermek annál inkább. Mondják, az embernek szüksége van ellazulásra, kikapcsolódásra, amiben például egy pohár alkohol nagyon sokat segíthet, miért ne lehetne akkor az alkoholt egy spanglival helyettesíteni? Hát ez igaz, tényleg nincs különbség a kettő között. Mindkettő ugyanarról szól: kell a lazulás, a kellemes bódulat, méghozzá gyorsan és kis erőfeszítéssel, tehát beviszek valami idegen anyagot a szervezetembe, és néhány százasért minden különösebb energia ráfordítása nélkül megkaptam a jót. Ha szerencsém van, nem leszek mohó, nem leszek alkoholista vagy drogfüggő. Csakhogy: a Teremtő nagy bölcsességében belénk építette a boldogsághormont, a saját termelésű „kábítószerünket”, de sajnos nem tanított meg minket a hormon termelésének technikájára, ezt mindenkinek magának kell megtapasztalnia és megtanulnia. Ha tudatmódosító szerekkel bombázzuk a hormontermelő sejtjeinket, akkor a saját termelés jelentősen lecsökken. Megint a könnyebb (és veszélyesebb) utat választottuk. Aztán meg majd nagyon fogunk csodálkozni, ha a pohár ital vagy a „mariska” nélkül képtelenek leszünk ellazulni és jól érezni magunkat. Hz még nem függőség, csak a velünk született képesség elherdálása. Megéri? Bocs, hogy ebben a kérdésben kissé indulatos vagyok. Nem jöttem még rá, mitől bosszant fel ez a dolog, majd ha rájövök, higgadtan is fogom tudni kezelni a témát. Most ez van.

Ha a gyerek tinédzserként drogot használ, mondjuk marihuánát, akkor a kezdeti pozitív hatások után (oldott hangulat, jókedv, „lazulás”) előbb-utóbb szembesülni fog azzal a hátránnyal, hogy a fűvel nem lehet tanulni. A rövid és hosszú távú memória olyan szinten károsodik, hogy nem lehet elsajátítani az órákon tanult dolgokat. A memória rostává válik. A koncentrálóképesség csökken, a gyerek realitáskontrollja pedig egyre jobban lazul. Sokkal előbbre van a buli, a röhögcsélés, a filmek nézése, a zene, a tanulás pedig, ami az ő kötelessége lenne, egyre kevésbé érdekli. Az illető embernek nemcsak a koncentrációja, de a viselkedése is egyre inkább széthullik. Megbízhatatlan lesz, nem fogja betartani az ígéreteit, állandóan napirenden lesz a hazudozás, és mivel idővel a fű megszerzése a zsebpénzből megy, mindig valami okosságot kell kitalálnia. Ez az okosság általában az, hogy lenyúlja a szüleit, majd lassan elkezd kriminalizálódni, a végén pedig már követelni fogja a pénzt. Számos olyan szülővel beszéltem, akik elmondták, hogy a 15-16 éves gyerekük megverte őket, ha nem kapta meg a fűre kért pénzt. Tehát az agresszivitás is fokozódik.

És ha a családban van egy olyan genetikailag kódolt tulajdonság, ami hajlamosít a pszichotikus epizódra (bekattanásra), akkor egy adott esemény (kevés alvás plusz sok fű plusz érzelmileg labilis személyiség) előhozhatja ezt az állapotot, amelynek következtében az illető – a szlenggel élve – bekattan vagy beparázik. Tehát egy paranoid állapot alakul ki, úgy érzi, hogy üldözik, figyelik, követik, lehallgatják, olvasnak a gondolatiban, akár hallucinációk is jelentkezhetnek. Ennek általában az a vége, hogy amikor a srác magához tér, azt általában egy pszichiátriai osztályon teszi, kórházi pizsamában.

Összességében nézve a memóriában, a viselkedésben, a szociális életben, a személyiségszerkezetben és a családi életben is nagyon súlyos változások következnek be. És ennek átélése a szülők, a család számára borzasztóan súlyos trauma.

Aki a serdülőkor útkeresésébe beiktatja a drogot, számítson arra, hogy kezdetben mindenki nagy vagány, egészen addig, amíg rá nem eszmél, mondjuk három év múlva, hogy kirúgták három-négy iskolából, és tizennyolc évesen még mindig nem érettségizett le. De arra is rá fog eszmélni, hogy az élet elmegy mellette.

SZÜLŐ

Ezért is nagyon veszélyes a gyerekkorban elkezdett cuccozás. Ha valakinek már volt kialakult személyisége előtte, a torzulás helyrehozása is könnyebb. Huszonéves korban már nehéz olyan dolgokat megtanulni, amiket 12 évesen kellett volna, amikor inkább a cucc megszerzésének módozatait tanulta a gyermek. Rehabilitálódni rohadt nehéz, de felnőttkorban habilitálódni még nehezebb. Azt tapasztaltam, hogy azok a dolgok, amiket sikerült a cuccozás előtt megtanítanom a fiamnak (kitartás, munkaszeretet), a rehabilitáció során simán visszajöttek, persze nem erőfeszítés nélkül, de rövid idő alatt. Viszont amit nem tanult meg, azzal a mai napig küzd, például a barátságok kialakításával és megtartásával, ha nem arról szól, hogy van-e nálad pénz vagy cucc. Vagy a párkapcsolat kezdeményezésével, ha nem az a kérdés, mit és hol nyomunk ma. Ez bizony kimaradt, és nehéz pótolni.

Az összes probléma mellett, ami a drog velejárója lehet – megalázó büntetőeljárás, egészségkárosodás, család szétesése –, szerintem a dolog legsúlyosabb következménye (csak az elhalálozás áll előtte a „listán”) a személyiségtorzulás. Ezt hívják az orvosok személyiségzavarnak. A személyiségzavar a drogozással járó állapot, de nem csak a drog alakíthatja ki. Valójában ez nehezíti meg a szakemberek és a szülők dolgát, de az illető ember talpra állását is. Ez nem betegség. Ebből viszont az következik, hogy a testünk és a lelkünk szétmállott, düledező, romos házából csakis kőkemény, keserves munkával lehet palotát építeni.

A spuri is nagyon jó, látszólag fokozza a koncentrációt, az ember úgy fogja érezni, fasza legény, mert elolvasta, megtanulta az anyagot, és látszólag rögzült is a fejébe, csak mindezt szinte azonnal elfelejti. Egyesek vizsgák előtt szokták használni, hogy feltunningolják az agyukat. Levizsgáznak, felébrednek másnap, harmadnap, és fogalmuk sincs, hogy miből feleltek.

A szülők gyakran tudatlanságban élnek a drogokat illetően, a klinikai tüneteket és a drogozás következményeit is beleértve, de legfőképpen komoly önismerethiányuk van. Ami a drogokkal kapcsolatos felvilágosítást illeti, az már évek óta magas szinten forog a különböző médiumokban, az interneten is. A szülők sokszor mondják – persze utólag, kifogásként –, hogy az ő idejükben ez nem volt, nem gondolták volna, hogy az ő aranyos, egyetlen tubarózsa gyerekük ebben érintve van.

Ha valaki nem tartja tiszteletben annak a világnak a törvényeit, amelyben él, akkor a világ felzabálja őt és a gyerekeit is!

SZÜLŐ

Erről a magas szintről azért megvan a saját véleményem. Az, hogy a televízióban nem lehet részletekbe menően kitárgyalni a kérdést, mindenről csak érintőlegesen és a balhé szintjén esik szó, a médium sajátosságai miatt természetes. De hiába figyelek, könyvet sem nagyon láttam olyat, amelyből a szülő információkat kapna a folyamatokról, anélkül hogy stresszel-ni, ijesztgetni vagy elkeseríteni akarnák. A korrekt és lényegre törő munkák inkább tudományos jellegűek, rengeteg adatot és orvosi meghatározást tartalmaznak, és nem a szülők vagy a fiatalok nyelvén szólnak.

A szülő szinte mindig elfogult a gyerekével szemben, és azt fogja mondani, hogy az én gyerekem soha nem lesz narkós. Az „okos” gyerek erre rá is játszik, és otthon a drogosok ellen beszél: „Azok a szemét drogosok…”. A szülő meg beszopja, amit a gyerek akar, különösen akkor, ha prostitualizálódása során mindig a könnyűnek látszó út felé moccant el.

GYEREK

Jő, azért szerintem, ha naprakész egy szülő, akkor előbb-utóbb észreveszi a gyerekén, hogy drogozik, egyszer úgyis úgy megy haza, hogy még a hatása alatt áll. Csak ehhez az kell, hogy a szülő utána olvasson a dolognak, tájékozódjon, hogy ne dugja a homokba a fejét, mondván, hogy: „Á, erre nincs szükség, mert az én gyerekemmel ez nem történhet meg.”

Ha a szülők világéletükben manipulálták egymást, hazudtak önmaguknak is, álszentek voltak, vagyis mást mutattak a külvilág felé, mint ami valójában volt, akkor miért csodálkoznak azon, hogy a gyerekük hasonló manipulációs technikákat használ velük szemben? De még amikor kiderülnek a gyerek turpisságai, a szülő akkor sem akar, illetve sokszor nem mer szembenézni azzal, hogy az ő gyereke drogos lett, mert akkor be kellene látnia azt is, hogy ő milyen, és hogy valóban hiteles szülői mintát mutatott-e. Számos szülőnek ilyenkor komoly bűntudata lesz, aminek persze megvannak az okai, de a helyzet az, hogy a bűntudat egy idő után csak blokkolja a szülőt a megfelelő reakció kidolgozásában. A változáshoz először sok mindent be kell ismerni, felül kell vizsgálni a problémákhoz való addigi hozzáállást: főként a folyamatos hazugságban élést. A mai kor szülője az önbecsapás mestere.

GYEREK

Az ilyen szülő a bűntudata miatt pénzzel, türelemmel, mindennel támogatja a gyerekét, amivel persze csak rosszat tesz, de úgy érzi, a probléma rövid távú megoldásához a fent említettekre van szükség. Tényleg kell hozzá a szülő, csak nem olyan formában, ahogy azt a nagy többségük gondolja. Ilyenkor nem szabad kinyalnia a gyereke fenekét, inkább kényszerhelyzetet kell teremtenie, hogy a gyereke ne drogozzon, vagy ha már keményen függő, akkor le tudja tenni.

A következetlenség – amely az emberi gyávaságból, félelemből, lustaságból fakad – egy másik jellemző, amin változtatni kell. „Félek betartani, amit kijelentettem, ígértem!” Ha nem mondjuk ezt ki, aztán nem változtatunk rajta, akkor egyszerűen lehetetlenség megbirkózni a gyerek drogozásával. A drogozás abbahagyása nehéz ugyan, mégis csupán egy apró lépés a kiteljesedett élet felé: semmi lényegi nem fog változni ugyanis, ha a családban az érzések kimondatlanok maradnak. Persze nagyon fontos megtalálni az idejét, a helyét és a módját az őszinte vallomásoknak. De ha a szülők hazudnak egymásnak egy csomó mindenben, akkor ne várják el a gyerektől, hogy őszinte legyen.

SZÜLŐ

Ez egy folyamat, amelynek az eleje az érzések kimondatlansága, a vége pedig a következetlenség. Bár szerintem az első nem is a kimondatlanság, hanem az átgondolatlanság. Nem lehet valamit kimondani addig, amíg magam sem vagyok tisztában azzal, hogy mi van bennem. Ha szembenézek vele, ha tisztázom magamban, akkor felvállalhatom és kimondhatom. Ha tényleg azt gondolom és érzem, amit kimondtam, akkor tudok azonosulni vele, és komolyan tudom venni. Ez feltétlenül szükséges ahhoz, hogy mások is komolyan vegyék, és az átgondoltan kimondott érzéseim és gondolataim alapján hozott döntéseimhez magam is ragaszkodni tudjak. Ez a következetesség.

Gyakori példa: a szülőcsoporton először megjelenő szülőktől meg szoktuk kérdezni, mi zavarja őket legjobban a jelenlegi helyzetükben. A válasz mindig ugyanaz: „Hát az, hogy a gyerekem drogozik.” Első hallásra egyértelmű: persze, hogy ez zavarja a szülőt. Csakhogy nem mindegy, milyen alapon, milyen részleteiben és mennyire. A továbblépéshez ugyanis ezt kell tudni. Önmagában a drogozás túl általános, ráadásul nem is igaz, hogy alapvetően ez zavar minket. Ha ugyanis a szülő elfogadja a fűről hangoztatott nézeteket, hogy nem ártalmas annyira az egészségre, nincs elvonási tünete, nem lehet igazán rászokni, és sokan – köztük az elején én is – ezt tényleg el is hiszik, akkor miért zavarná őket, hogy a gyermek néha elszív egy spanglit? Nem is ez zavarja, hanem az, hogy nem tanul, lop, csal, hazudik, nem tart rendet maga körül stb. Vagyis nem az ok, hanem az okozat. Fontos megtalálni a legjobban zavaró okozatot, mert itt érdemes kezdeni a korlátok felállítását és az áthágás következményeinek megfogalmazását. A szülő tűréshatára itt a legalacsonyabb, ezért itt a legnagyobb az esély arra, hogy képes betartani, amit mondott, vagyis következetes lesz.

A szülők legtöbbször akkor fordulnak hozzám segítségért, amikor már baj van. A mai kor embere a finom jeleket egyszerűen nem tudja, vagy nem akarja észrevenni. Ez persze nem mentesít senkit a saját felelőssége alól, hogy szülőként elbaszott egy csomó mindent. Az emberek nem akarják belátni, hogy nem az elkövetett hibával van a legnagyobb baj, mivel mindannyian emberből vagyunk, így hibázni is fogunk, hanem azzal, hogy ha a hibák nincsenek kimondva, akkor ezen nem is lehet változtatni.

SZÜLŐ

Ha csak a finom jelzéseket nem vennénk észre, sokkal kisebb lenne a baj. Én annak idején sajnos az orrba vágást sem vettem észre.

Nem akartam észrevenni a nyilvánvaló jeleket, behunytam a szemem jó erősen, és azt sem engedtem senkinek, hogy erőszakkal kinyissa. A fiamtól tudom, persze csak utólag, hogy 12-13 éves volt, amikor elkezdett füvet szívni. Körülbelül ugyanabban az időben történt, hogy anyám szobájában felfeszítették a pénzes kazettát, és elvitték belőle a nyugdíját. Rengeteg srác járt hozzánk akkoriban, örültem is, milyen népszerű az én kisfiam, mennyi barátja van. Kihívtuk a rendőrséget, ki is jöttek, természetesen a fiúk mind tagadtak, a tettes előkerülésére semmi esély nem volt. Mielőtt a rendőrök távoztak volna, az egyik hozzám lépett, és azt mondta: „Figyelmeztetem önt, asszonyom, a fiúk szemén látszik, hogy füveznek.” Mit léptem én erre?

Semmit. Néhány perc alatt arra jutottam, hogy ez a rendőr nem normális, agyára ment a hivatása, hogy ilyen kedves, aranyos kiskölykökről mint a fiam meg a barátai, képes ilyen csúnya dolgokat mondani. Még az is megfordult a fejemben, hogy a felettesénél feljelentem rágalmazásért, de ezt a gondolatot rögtön elvetettem, mondván, hogy nem akarok neki kellemetlenséget okozni. Persze nem ez volt a valódi ok, ma már tudom. Félelem volt, nyusziság, mert ha ügyet kavarok, esetleg kiderülhet, hogy igaza van. Akkor persze ügyesen megnyugtattam magam a saját nagylelkűségem tudatával. A következő durva jelzés három évvel később történt. Tollra volt szükségem, nem találtam, és automatikusan kihúztam a fiam íróasztalának felső fiókját. Soha nem kutattam a dolgai között, tényleg tiszteletben tartottam a magánterületét, ha átgondolom előtte, hogy nem az én asztalom, ki sem húzom a fiókot, de mégis megtettem. Ami ott vigyorgott benne, az egy fecskendő volt, barnás színű üledékkel. Nem tudtam, mi az, soha nem láttam ilyet, de éreztem, hogy ennek nem az íróasztal fiókjában kellene lennie. Mikor a gyerek hazajött, rákérdeztem. Természetesen gondolkodás nélkül jött a válasz, ma is ámulatba ejt, hogy milyen frappánsan vágta ki magát: az egyik haver rozzant Trabantja kétütemű, mostanában nem lehet keveréket kapni, ezzel szokták a benzinhez az olajat adagolni a motorba. A Trabant tényleg ott állt a ház előtt, egész hétvégéket töltöttek a motorházba bújva, tehát elhittem, amit mondott. Azt a csöppnyi rossz érzést, amit az egészséges ösztönöm ébresztett el bennem, fél pillanat alatt elnyomtam, mert el akartam nyomni. Hogy teljes legyen a kép, leírom a harmadik esetet is, bár tudom, hogy az olvasót már meggyőztem arról, milyen mértékű a gyengeelméjűségem. Ez a történet azért érdekes, mert itt már egy szakember is bekerült a képbe, és épp az ő segítségével tudtam magam jól átverni. Nem sokkal az íróasztalos incidens után anyám erős felindulásában nekiállt a gyerek szobáját kitakarítani. A megállapodás ugyan az volt, hogy a saját szobáját ő takarítja, azt azonban „elfelejtettem” hozzátenni, hogy mi a következménye, ha nem tart rendet maga körül. Természetesen olyan elképzelhetetlen mocsok volt nála, hogy anyámnál beszaladt a madzag, mély levegőt vett, és nekilátott. Az ágy alatt barna papírzacskóban nem a várt hamburgermaradékra lelt, hanem a következőket találta: – inzulinos fecskendő a már ismert barna lepedékkel

– evőkanál meghajlítva, korommal az alján

– citrompótló tabletta

– apró zacskócska, zöldes - barna növénytörmelékkel.

Ez azért már megmozgatta az agyamat. Nem vártam meg, mit talál ki magyarázatul, pedig biztos érdekes lett volna. Elővettem a telefonkönyvet, felhívtam az összes, droggal kapcsolatos számot, és néhány óra alatt szereztem egy pszichiátert, aki járatos volt a témában. Ezután közöltem a fiammal, duma nincs, nem vagyok rá kíváncsi, jön velem az orvoshoz vagy megy a fenébe. Mondta, persze, hogy jön, pont most akart megkérni, hogy menjünk, már éppen a száján volt a mondat, csak megelőztem. Mentünk. Hetente háromszor, munkaidőben, a város másik végébe, hol kettesben, hol csak ő egyedül. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy egyedül felült a buszra, egyedül odament, egyedül bement, aztán egyedül hazajött, nem. Az úgy volt, hogy anya érte ment oda, ahol éppen tartózkodott, beültek az autóba, elfuvarozta az orvoshoz, gyerek be, anya a kocsiban várakozott másfél órát, mobilon intézte az üzleti ügyeit, majd a gyermeket a dolga végeztével elfuvarozta arra a pontra, ahová menni szeretett volna. Lehet, hogy néha épp a dílerhez, ki tudja. Viszont megvolt a jó érzésem, hogy most aztán tényleg teszek valamit azért, hogy a fiam leszokjon a drogról. Önfeláldozásból ötös. A szeánszok végén, kb. három hónap múlva a pszichiáter közölte velem az eredményt: hát igen, a gyermek valóban kipróbálta a heroint, de szerencsére nem vált függővé, már abba is hagyta. Viszont azt tanácsolja nekem, ne követeljek olyan sokat, engedjem a fiamat a dolgaiban egyedül dönteni, mert az agyára megyek azzal, hogy minden szombaton lékeli húznia az ágyneműjét, holott ő két hétig is elaludna benne.

Ebben igaza volt, de elengedtem a fülem mellett. Viszont nagyon megnyugodtam és rendkívül büszke voltam magamra, hogy ilyen frappánsan és gyorsan megoldottam a problémát. A nyugalom csak néhány hétig tartott, amikor véletlenül megláttam a könyökhajlatát a belilult, begyulladt tűszúrásokkal. Szerencsére akkor már nem gondoltam, hogy szúnyogcsípések. Jóval később, tiszta beszélgetéseink egyikén rákérdeztem a fiamnál, hogy is volt ez akkor. Azt mondta: „Hát ez nagy kihívás volt, de én győztem. Hogy téged át tudtalak verni, az nem volt nagy szám, kíváncsi voltam, hogy egy pszichiáterrel sikerül-e. Sikerült.” Nem tudom, hogy azok a szülők, akik ma azt gondolják, őket ez a kérdés nem érinti, éltek-e meg hasonló helyzeteket vagy sem. Ha hinni lehet az alkalmi droghasználókról, kipróbálókról és függőkről készített statisztikáknak, egy részük valószínűleg ugyanúgy a homokba dugja a fejét, mint én tettem anno. Szeretném megrázni a vállukat: hé, ember, ébredj! De nem ismerem a vállrázogatás helyes módját. Ha valaki tudja, árulja el nekem!

TANÍTÓ

Es hogy vehetnék mindezt észre azok a szülők, akik maguk is drogoznak, csak a bevitt mérget éppenséggel alkoholnak vagy gyógyszernek nevezik? Az ő mintájuk lényege ugyanis az agresszió, a hazugság és a nemtörődömség. És ha ezt mutatták évekig, milyen alapon szólhatnának bele hitelesen a gyerek életébe?

A szülők olyankor fordulnak szakemberhez, amikor egy adott, a normálistól jelentősen eltérő viselkedésforma már jelentősen károsítja a család szociális vagy egzisztenciális jólétét. Amikor már valóban nagy gáz van. Addig nem.

Nagyon sok az egyedülálló anya, aki a drogos gyerekével érkezik. Egy boldogtalan házasságban általában az anya neveli a gyereket, a férj csak asszisztál hozzá. Ilyenkor az anya egyszerre akar a gyerek anyjává és apjává válni, ami lehetetlen. Nagyon sokat dolgozik, a gyereket hanyagolja, hullafáradt, a gyerek pedig kihasználja ezt, elkezd lazulni, olyan gyerekekhez csapódik, akik szintén lazulnak, de ahhoz, hogy jól érezzék magukat, kell a fű vagy a diszkódrogok vagy bármi más.

A változásnak mindig maximális őszinteséggel kell(ene) kezdődnie, mert ez az önismeret alapja. Amikor valaki kimondja, hogy például ezt és ezt elszúrta mint szülő, az tiszteletre méltó cselekedet.

Nézzük azt a helyzetet, amikor egy apa leül a serdülőkorú gyerekével beszélni arról, hogy rájött, egy csomó mindent elszúrt az életében, többek között a nevelésben is. Sok szülő mindezt nem meri kimondani, mert azt hiszi, hogy sérül a szülői tekintélye. De minek attól félni, ami már bekövetkezett?

GYEREK

Most eszembe jutott, hogy egyszer, amikor valami nagy családi botrány volt, a szokásos témákkal, csak még jobban eldurvulva, és apukámnak már nagyon elege volt, bejött hozzám, és elmondta, hogy elrontott egy pár dolgot, amit ezentúl másképp csinálna, és megkért, hogy legyek toleráns. És ennek volt is hatása. Átgondoltam, és nem is voltam rá dühös azért, hogy megint kora estétől éjjel kettőig ordibálás volt. Úgy éreztem, hogy így jogosan kér tőlem valamit. Ellenben ha anyukám jött be hasonló esetben, és nem volt józan, akkor bármit is mondott, csak egyre dühösebb lettem rá, és egyre jobban kiabáltam vele, amikor olyanokat mondott, hogy „ebben a családban mindenki úgy bánik velem, mint egy csicskával”, és hogy ő szenved a legjobban, és elköltözik innen, és ebben a családban már senki nem reagál erre stb. Hát igen. Ha nem volt józan, még az a kevés önkritikája sem volt meg, mint egyébként, és elkerülte a figyelmét, hogy ő ugyanolyan hibás egy csomó dologban, mint bármelyikünk.

Szülői presztízs? Már rég nincs meg, már sok-sok éve lerombolta a szülő. Az apa régóta megalkuvó, akkor is, amikor nem kéne annak lennie, összességében egy lúzer, és a gyerek mindezt látja, nem vak, és kíméletlenül elmondja a véleményét. A gyerekek nagyon korán megfogalmazzák magukban, hogy ők nem szeretnének olyan életet élni, mint az apjuk és az anyjuk. Nincs szülő, aki a lánya vagy a fia előtt felvállalná, hogy bizonyos pontokon hibázott a nevelésben. Ha az apa azonosul a lúzerséggel, és nem mer szembenézni az életével, csak alkohollal vagy gyógyszerrel oldja az ezzel járó feszültséget, akkor semmi sem fog változni. Ellenben a srác tanulhat az apja példájából, ahogy persze megteheti azt is, hogy ennek következtében ő majd a fűhöz fog nyúlni alkohol helyett, ez már az ő ügye. De remélem, akkor azt is tudja, hogy belőle is ugyanolyan lúzer lesz, mint amilyen most az apja.

Egy gyerek elfogadhatja a szüleit úgy, ahogy vannak, hisz nem az ő dolga, hogy ítélkezzen. Szeretheti ezeket az embereket. De megteheti azt is, hogy egy határon túl nem tűri el azokat a viselkedési formákat, amellyel ártanak neki.

SZÜLŐ

De mindezt hogyan? Egyszerűen elhatárolódik a szülői mintáktól, és ezt az elhatárolódást olyan eszközökkel teszi, amelyeket sem a szülő, sem a társadalom nem fogad el. Lázad minden olyan norma vagy értékrend ellen, amely a szülő száját elhagyja, mondván, hogy egy olyan ember, aki hosszú évek kemény munkájával a vándorbéka mélységes feneke alá ásta a saját presztízsét, ne papoljon neki. Paradox módon viszont a presztízsvesztéssel és az értékrendszer elutasításával egyenes arányban nő az anyagi támogatás iránti igénye. Ha már emberileg és erkölcsileg nem kapok tőled semmit, akkor legalább tejelj! Tipikus helyzet.

Elmondom, nálunk hogy történt ez a dolog. Adva van a háromfős családnak nevezett dolog. Kőkemény édesanya, aki a „majd én megmutatom, hogy egyedül is megy” állapotában keccsöl naphosszat, fáradt, ideges, ingerült egyfolytában. Nem iszik, nem szed nyugtatót, csak miközben görcsösen próbál férfi lenni a családban, hogy megteremtse a mindennapi betevőt, és kezében tartsa az összes döntést, állati rosszul érzi magát, haragszik az egész világra, hogy őneki ilyen nehéz sors jutott. Közben pedig azt szajkózza: „Tanulj, fiam, dolgozz, fiam, légy szorgalmas és becsületes, akkor boldog leszel.” Aztán ott a lágy és engedékeny nagymama, aki soha, semmiben nem ért egyet a lányával, „másképp kell ezt csinálni, miért nem lehet a gyereknek hifitornya nyolcévesen, ha egyszer megengedheted magadnak, a bőröd alatt is pénz van, miért ülsz rajta.” A nevelési elvei merőben eltérőek az édesanyáétól, annak ellenére, hogy soha nem próbálta ki őket – a lánya nevelését annak idején a saját anyjára hagyta. Állandó a konfliktus, nincs hangos vita, csak csendes lélekölés. A fiúgyermek jól feltalálja magát kettejük között, a nagymamával szövetkezve mindent megkap, amit csak akar, hazugságokkal persze, de hát itt mindenki hazudik, önmagának és a családnak egyaránt. A véleménye persze megvan, de nem fogalmazza meg, nem is tudja, hogyan kellene kimondani, hisz a családban senki sem szokta kimondani, amit érez. Férfi persze sehol, se apa, se nevelőapa, de még egy kósza nagybácsi sincs a színen, akiről mintát lehetne venni. A fiúgyermek csak azt tudja, hogy sem az anyja, sem a nagyanyja nem alkalmas mintának, ő nem ezt akarja. De akkor mit?

Hol nagy a szükség, közel a segítség, mondják. Szóval nyolcéves volt a fiam, amikor új lakásba költöztünk, és az egyik szomszéd család tizenkét éves fiúgyermekével összebarátkozott. Örömmel vettem a barátságot, vittem magunkkal kirándulni, amikor megbukott matekból, egész nyáron tanultam vele, jólesőn néztem, hogy egyre mélyül a kapcsolatuk. Egy idő után aztán észrevettem, hogy a fiam már nemcsak a barátjával tart szoros kapcsolatot, hanem a családdal is. Hagyományos család, apa, anya, két fiú, akik közt talált férfimintát dögivel. Fájt nekem a dolog. Rosszulesett, hogy amint hazaért az iskolából, a szomszédba ment, odatartozónak érezte magát, igyekezett minél inkább beépülni a családba. Ekkor kezdte nyíltan elutasítani az én normáimat, és követni a szomszéd családét. Döntenem kellett, mit tegyek. Úgy döntöttem, nem próbálom meg erőszakkal szétrombolni az idillt, inkább megpróbálok beférkőzni a csapatba. Szorosabbra fűztem a kapcsolatot a családfővel, nem is volt túl nehéz. Állandó fuvarozási szolgálat ügyes-bajos dolgai intézésében, pénzkölcsönök, amiket sosem láttam viszont, közös nyaralás, amit én fizettem, szóval eljátszottam az amerikai nagynéni szerepét. Megvásároltam magamnak a lehetőséget, hogy a fiam közelében maradhassak, és nem vettem tudomásul, hogy anyából ismét átmentem fejőstehénbe.

Hosszú időbe telt, mire rájöttem, hogy ez nekem nem megy. A szomszéd család értékrendje olyan mértékben eltért az enyémtől, hogy az számomra egy idő után elviselhetetlen volt. A családfő nem dolgozott, viszont sokat ivott, és állandóan kétes ügyletekben volt érdekelt. Az anya két műszakban varrt, aztán mosott, főzött, takarított a férfiakra. A gyerekek meg élték a saját életüket az apaminta szerint. Szóval elegem lett, és kiléptem a „baráti” kapcsolatból. A fiam viszont benne maradt. Megtalálta a számára elfogadható mintát, ami teljesen különbözött az otthonitól. Apára és testvérre talált, ragaszkodott hozzájuk tíz körömmel. Ez a „testvér” volt, aki az első cigarettát a szájába adta, az első szexuális aktusát intézte és az első heroinos fecskendőt a vénájába tolta. Nem ő a hibás! Ugyanolyan rosszul nevelt gyerek volt, mint az én fiam. A helyzet kialakításában vastagon benne voltam, én voltam a rossz szülő, aki felelőtlenül és átgondolatlanul rossz döntések sorát hozta meg, a javítási kísérleteiben pedig még nagyobb állatságokkal tetézte az eddigieket. Szeretetből és jóakaratból persze. Meg gyávaságból, megalkuvásból, a helyzet felismerési képesség teljes hiánya miatt.

GYEREK

Én például úgy döntöttem, hogy a szüleim módszereit nem tűröm el, falat építettem magam köré, és biztos, hogy ez egy ideig így is marad. Valamikor biztos megpróbálom rendezni velük a kapcsolatom, hogy meghitt legyen és őszinte, de egyelőre maradnak a falak Addig továbbra is olyan leszek otthon, mint valami albérlő.

Az is érdekes, hogy amikor már sok jel mutat arra, hogy az adott drog, alkohol vagy játék erősebb az embernél, milyen irtózatos módon ragaszkodnak ahhoz, hogy ennek az ellenkezője az igaz. Ilyenkor, hogy rádöbbentsem a másikat a valóságra, megkérdezem tőle, hogy az alkohol, fű, heroin, kokain stb. molekulaképlete hogy fog kinézni száz év múlva. Néznek rám, majd azt válaszolják, hogyan nézne ki, hát ugyanígy, mint most. Erre én: „Es hol lesz maga száz év múlva?” Válasz: „Feltehetően a temetőben.” Én: „ Akkor most ki is az erősebb, a cucc vagy maga?

Ugyanilyen vakok azok a serdülő srácok, akik az „elterelésbe” kerültek. (Az elterelés fogalmát bizonyos törvények szabályozzák: akik drogot használnak és lebuktak, azoknak kötelező alávetni magukat egy kezelésnek, ami valójában egy fél évig tartó önismereti fejlesztés.) Azt hitték, hiszik, hogy ők az istenek, ezért mindent tudnak kontrollálni, azt is, amit valójában nem lehet.

SZÜLŐ

Az elterelés rendszere azoknak lett kitalálva, akiket a rendőrség a kábítószerrel való visszaélés valamilyen enyhébb fokozatán kap rajta. A rendőrségi vizsgálat után az ügyész határoz arról, hogy bíróságra viszi az ügyet, vagy elterelést javasol. Ha a delikvens elfogadja az elterelést, hat hónapon keresztül egy szakintézménybe kell járnia, a törvény által előírt szabályok szerint, és ott szakemberek segítségével lehetőséget kap arra, hogy megkóstolja a kifelé vezető út ízét. Ez még nem az út maga, csak egy kóstoló. A végén igazolást kap a szakintézményben, aminek alapján megszüntetik az ellene folyó eljárást, még ügyészi szakban, vádemelés nélkül, vagyis nem lesz priusza, büntetlen előéletűnek számít. Hasznos intézmény szerintem, ha tisztességgel csinálják.

Szinte mindenki azt mondja, hogy ő erősebb, mint a drog. A marihuána hatóanyaga a THC. A tetrahidro - cannabiol molekulaszerkezete száz év múlva is ugyanúgy fog kinézni, mint most. A gyökök akkor is ugyanúgy fognak kapcsolódni egymáshoz, és ugyanolyan hatással lesz az emberekre. De száz év múlva a most tizennyolc éves srácnak már csak a csontjai porladnak a temetőben. A molekulaszerkezet nem öregszik. Az ember nem öregszik? Ezt a hülyeséget! Nemcsak öregszik, hanem meg is hal. A THC viszont nem fog meghalni, ugyanilyen marad száz év múlva is.

Miért akarnak egyesek háborúzni egy olyan ellenféllel, ami soha nem változik, igazi Highlander? Különösen akkor, ha valaki még vak is önmaga belső világát illetően? Eleve vereségre vannak ítélve – ők megöregszenek, a THC meg örök életű. Persze vannak más vélemények is. Legyenek is. Egy adott élet kiegyensúlyozottsága fogja mindezt eldönteni.

SZERKESZTŐ

Azért ne szívjon valaki, mert a THC egy örök életű Higblander? Ezzel az erővel azt is mondhatnánk a skacoknak, hogy „Gyerekek, ne szívjatok, árt az egészségnek!” Jól kiröhögnek majd bennünket. Ezzel az érveléssel csak arra biztatjuk őket, hogy vigyenek be a szervezetükbe valami állandót, hisz ők nem ellenségnek nézik a THC-t, hanem egyetlen, megbízható barátjuknak.

SZÜLŐ

Nem vagyok vegyész, ezért elhiszem, hogy a molekulaszerkezet nem változik. Azt viszont tudom, hogy azok a dzsointok, amiket a hatvanas évek hippi mozgalmai idején szívtak eleink, a mai spangliknak még a cipőfűzőjét sem köthetik be. A piac törvénye, hogy az eladónak folyamatosan növelnie kell az általa kínált áru minőségét. Ezért aztán a jobb piaci pozíció elérése érdekében az elmúlt harminc évben különböző génmanipulációkkal sikerült megsokszorozni a kannabisz növény THC - tartalmát. Nem beszélve azokról az anyagokról, amikkel az utcán árult drogot felütik. Sok narkós erősen meglepődne, ha megvizsgálná, mi is az, amit valójában a szervezetébe juttat. Vagyis szerintem a háború mindkét résztvevője változik: a cucc erősödik, a cuccos meg gyengül.

SZERKESZTŐ

Hát azért is kéne megfelelő helyen árulni, ellenőrzött minőségben. A kannás bor, a házilag összepancsolt likőr és a bizonytalan eredetű, bikaerős fű szívása jobban árt az egészségnek, mint az ellenőrzött.

Mit csináljon az a szülő, aki megtudja, hogy a gyereke marihuánát szív vagy más drogokat használ?

Általában a mamák szokták észrevenni, hogy a kölyökkel valami nem stimmel. A mamákban még működik egy hatodik érzék, kivéve, ha ezt tompítják valamivel. Ők hozzá is látnak a helyzet „megoldásának”, csak az a baj, hogy manapság általában nincsenek arra kondicionálva, hogy egy váratlan ingerre jól reagáljanak, mert félnek a megmérettetésektől, az új dolgoktól – ezek kimenetele ugyanis nagyon bizonytalan –, ezért aztán elkezdenek kapkodni és pánikolni.

Az anya tehát leül a gyerekkel, sírni kezd (a kétségbeesés, tehetetlenség érzése), majd ordibálni és üvölteni, hogy ő nem ezt érdemelte (érzelmi zsarolás). Tehát elindul az a folyamat, amit én „keresztre feszítésnek” szoktam hívni. A keresztre feszítés egy hatalmas, negatív erő, szinte erőszak, amelynek következtében a gyerek nagyon megijed, hiszen ő csak jót akart önmagának, semmi mást. Egyszerűen jól akarta magát érezni (bár valójában csak a saját önzőségét és türelmetlenségét akarta kielégíteni), aminek következtében egy óriási botrány keletkezett.

„De hát én nem csináltam semmit!” – mondja a gyerek. És ezek után, ha ezt a helyzetet megússza, és nincs a kezdet kezdetén elkapva a dolog (márpedig mindent be fog vetni, hogy megússza), soha többé semmit nem fog elmondani a szüleinek. Esetleg akkor, amikor más kiutat már nem lát a pénzszerzésre, vagy amikor ténylegesen segítséget fog kérni tőlük. Ha ebben az első menetben az anyja az ígérgetések után megnyugszik, és mindezt például nem mondja el a gyerek apjának, ezzel már öntudatlanul is belecsúszik egy játszmába. Szövetségese lesz a drogozó gyereknek, és így semmi tekintélye nem marad előtte.

A gyerek megnyugszik, azt hiszi, hogy véglegesen megúszta, ennek következtében előbb-utóbb elbízza magát. De újra be fog bukni, ez törvényszerű. Nagyon intelligensnek kell lennie ahhoz, hogy soha nem bukjon le, de a fiatalok általában elbízzák magukat.

GYEREK

Mindig van egy rés a pajzson, velem is volt már olyan, hogy valamivel nagyon nem akartam lebukni, aztán egy kis figyelmetlenség, és már annyi is volt. Persze nem mindegy, hogy drogozásról van-e szó vagy sem.

TANÍTÓ

Milyen jó lenne a szülőknek és a tanároknak is egy önismereti tréning, hogy ne kezdjenek el kapkodni, amikor valóban nagy a baj, inkább megtanulják, hogy hogyan kell ezt a helyzetet lelkileg és agyilag kezelni. Ugyanis nagyon nem mindegy, hogy ilyenkor mi a szülő első reakciója. A szülő is csak akkor rohangál segítségért, amikor már késő. Ezért fontos tudatosítani, hogy a jó magatartás- és szorgalomosztályzat egyáltalán nem garancia arra, hogy a drog az ő gyerekével majd kivételt tesz…

Összefoglalva: Az ordibálás, az érzelmi zsarolás, a felelősségre vonás nem működik, ahogy annak megígértetése sem, hogy az anya kedvéért a gyerek soha többé nem követi el a dolgot.

SZÜLŐ

Ja, és nem működik a megvesztegetés sem. Baromi nagy hülyeségeim egyike például az volt, hogy a fiamnak egy tiszta időszakában megígértem, hogy ha egy éven keresztül az általam meghatározott bármely pillanatban negatív drogtesztet produkál, veszek neki egy lakást.

Mocskosul meglepődtem rajta, hogy nem jött be a dolog. Pedig én tizennyolc éves koromban mit meg nem tettem volna egy lakásért! Csakhogy én nem ő vagyok, ő pedig drogos. Na, ez sem jutott el a tudatomig akkor.

Egyetlenegy dolog működik. Először a szülőnek meg kell érteni, hogy mi ez a folyamat, hogy miről szól a drogozás. A szülőnek szembe kell néznie saját magával, fel kell számolnia az önsajnálatot, majd ki kell képeznie magát a droggal és a drogossal kapcsolatban egyaránt. Csak ezek után tudja felvenni a küzdelmet a gyerekéért, ez a küzdelem ugyanis nem egy-két napos vagy egy-két hetes lesz, hanem nagyon-nagyon sokáig fog tartani. Minden belső konfliktust le kell rendezni hozzá, mert csak így lehet a belső nyugalmat és önbizalmat megszerezni. Csak így válhat egy szülő hatékony, gyors és következetes konfliktuskezelővé a drogossal szemben. Ha nem oldja meg a belső háborúkat, akkor bele fog bukni a harcba.

SZÜLŐ

Nálunk a küzdelem akkor fordult pozitív irányba, amikor képes voltam meghozni életem legnehezebb döntését. Első látszatra a döntés lényege „csupán” annyi volt, hogy tartom-e magam a saját kimondott szavamhoz, vagy megint – mint már annyiszor – segget csinálok a számból. Valójában azonban arról szólt a történet, hogy magára hagyom-e a heroinfüggő fiamat, és befejezem-e teljesen az anyagi támogatását, tudván, hogy ezzel az egyetlen és utolsó kapcsolatot szakítom meg vele.

Előtte hosszú évek teltek el azzal, hogy helyzetről helyzetre mindig csökkentettem a drogos életéhez való hozzájárulást, miközben újra és újra megmagyaráztam magamnak, hogy ez már aztán tényleg semmi, hiszen pénzt már nem adok, csak munkát, holott nem volt alkalmas rá. Ruhát vagy eladható dolgot már nem veszek, csak szülinapra, gyereknapra, húsvétra, karácsonyra, pészahra és hanukára, sokat, és mindig előre leadott kívánságlista alapján.

Nálam már nem lakhat, hiszen tudom, hogy az apja befogadta a barátnőjével együtt. Már nem etetem, csak heti egy bevásárlást vállalok, olyan dolgokat is megvéve, amiről tudom, hogy eladásra kerülnek.

A döntés előkészítése akkor kezdődött, amikor kirúgtam a munkahelyről, mert már teljesen képtelen volt dolgozni. Ezzel egyidőben leállítottam a heti bevásárlásokat is. Rövid időn belül az apja is kirakta a lakásból. Ekkor jött az utolsó próbálkozás, hátha mégis sikerül, ami nyilvánvalóan nem sikerülhetett: kifizettem egy albérlet kaucióját és első havi bérét. Nem egyeztem bele, hogy a szerződés az én nevemre szóljon, és kijelentettem, hogy ha nem tudják fenntartani önmagukat és a lakást, akkor legközelebb csak azért forduljon hozzám, hogy segítsek neki eljutni a rehabilitációs központba. Nem bejutni, csak odajutni!

Egy hónap múlva természetesen már nem volt pénze lakbérre és rezsire, jöttek a szokásos módszerek, sírás, könyörgés, fenyegetés, lelkifurdalás felébresztése, az öngyilkosság lehetőségének felvillantása, mindent bevetett, de én nem fizettem! Tíz nap múlva a rehabon volt. Csak a vonatjegyet és egy éjszakai szállást fizettem Szegeden, de azt, hogy felvették, már egyedül intézte. Es elintézte elsőre, mert megmondtam, ha nem veszik fel, haza sem hozom Pestre, fillér nélkül marad egy idegen városban. Ez volt az első eset, hogy elhitte, amit mondtam. Mit kellett elvégeznem ahhoz, hogy képes legyek erre a következetességre?

Tudomásul kellett vennem, hogy drogfüggő. Hogy nem csak kamaszodik és nehéz természetű, hogy nem növi ki, és hogy a mai fiatalok nem mind ezt. csinálják. Nekem ez kb. három érembe lelt. Tudomásul kellett vennem, hogy pont ugyanolyan drogos, mint az összes többi. Nem okosabb, nem tehetségesebb, ő sem tudja egyedül megoldani a problémát, tehát segítségre van szüksége.

Tudomásul kellett vennem, hogy ez a segítség nem én vagyok. Bármennyire is én hoztam a világra, nem ismerem minden érzését és gondolatát, főleg befolyásolni nem tudom őket. Az összes próbálkozásom kudarcba fulladt, pedig mindent, még a legagyamentebb ötleteket is kipróbáltam, a helyzet mégis egyre rosszabb lett. Nem vagyok mindenható, nincs hatalmam a másik ember felett, még ha a fiam is ez az ember. Le kellett számolnom a saját félelmeimmel. Meghal az utcán, túllövi magát, bűnöző lesz – ezek bizony reális esélyek voltak. Rá kellett jönnöm, hogy nem akadályozhatom meg, mert nem rajtam múlik. Viszont amíg félek, nem tudok higgadtan dönteni, befolyásolható és manipulálható vagyok. Túl kellett lépnem azon, hogy mit szól a világ. A barátok, rokonok, ismerősök, akik nem élték meg ezt a helyzetet, értetlenül, és nem is titkolt rosszallással néztek, ez bizony sokáig visszatartott. Mert milyen anya az, aki… Meg kellett tanulnom tisztelni magam annyira, hogy ne törjem, ha a saját fiamnak csak és kizárólag a kapott vagy erőszakkal kiszedett pénz a fontos belőlem. El kellett döntenem, hogy ha a kapcsolatunk évek óta csak ebből áll, akkor nekem ez a kapcsolat nem kell, mert megalázó számomra.

Meg kellett tanulnom őt is tisztelni annyira, hogy ha tényleg drogozni akar, joga van hozzá. Csak ahhoz nincs joga, hogy engem is felhasználjon ennek érdekében. Abba kellett hagynom mások hibáztatását. Nem az apja tehet róla, aki alkoholista, nem a nagyanyja, aki elkényeztette, nem az iskola és nem a társadalom. De még ha így is van, akkor sincs értelme vajúdni rajtuk, mert visszamenőleg nem módosíthatók, a külvilág működését pedig önhatalmúlag nem tudom megváltoztatni. Ma pedig az van, ami van, és ez a bűnbakkereséstől nem fog megváltozni, viszont értékes idő és energia vész el, amiből az adott helyzetben úgyis kevés van. Meg kellett szabadulnom a bűntudatomtól. Amíg megállás nélkül magamat okoltam, rágtam magam a múltban elkövetett hibákért, addig nem jutottam előre. De amikor képes voltam lezárni, és azt mondani, hogy rendben, ezt bizony elkövettem, nem rosszakaratból, de megtettem, tudom, hogy hiba volt, többet nem teszem, akkor végre képes lettem azon gondolkozni, hogy mit fogok tenni ma, holnap és holnapután. Abba kellett hagynom az összes jól begyakorolt manipulációs játszmámat. Ehhez persze először fel kellett ismernem őket. Aki manipulál, az maga is manipulálható, és ebben a játszmában egy anya, bármilyen régen is csinálja, nem veheti fel a versenyt a drogos gyermekével. Nincsenek egy súlycsoportban. El kellett fogadnom azt a lehetőséget, hogy hosszú időre, talán örökre megszakad közöttünk a kapcsolat. Szerencsére nem így történt, de volt rá esély. Úgy érzem, ez volt a legnehezebb. Olyan mindennapos szavakat kellett átgondolnom és átértékelnem magamban, mint a szeretet, a család, az anyaság stb. Le kellett fejtenem róluk azokat a dolgokat, amiket a konvenció, a beidegződés, a társadalmi elvárások ráraktak, és meg kellett fogalmaznom, mit jelentenek nekem ezek a kifejezések. Minimum ennyi kellett ahhoz, hogy egyenrangú félként állhassak a porondon. Élihez képest az a néhány év nem is volt olyan hosszú.

A tiltásnak nincs értelme, mert a drogozás olyan, mint a szerelem. Ha egy szerelmes embernek azt mondom, hogy a másik lehúzza, kihasználja őt, akkor erre azt fogja mondani, hogy ugyan, anya, én vagyok vele, nem te, én jobban ismerem, ő nem olyan, különben is, mit ütöd bele az ónod, foglalkozzál a te dolgoddal. Ebből jó nem származik.

Beszéltem olyan szülővel, aki mesélte, hogy annak idején leült a lányával, és elszívtak egy füves cigit. Röhögéseitek együtt, de tudta, hogy ez egy fontos pillanat, mivel a gyereke a bizalmába fogadta. És ezt a pillanatot arra használta fel, hogy emlékeztette a gyermekét az addig átélt, közös, szép és jó élményekre, amelyek drogok nélkül történtek meg, és anélkül is elérhetők voltak. Ez a gyerek rájött arra, hogy az anyjának igaza van, nem is használta tovább a füvet. Azóta is kiegyensúlyozott életet élnek.

GYEREK

Ez egy szép történet, de nem tudom, hány ilyen eset van még ezenkívül. Meg kicsit kockázatosnak tartom. Talán furcsa, hogy így gondolkodom, mert elvileg én vagyok a „gyerek”, de ez egy kicsit már átbillen arra az oldalra, hogy a szülő átveszi az „egyenrangú felek”, a barát szerepét. Nagyon fontos, hogy ezt egy olyan szülő dobja-e be, akinek amúgy nem ilyen természetű a kapcsolata a gyerekével, vagy egy olyan, aki ezt a lépési már megalapozta, és akkor még hatásos is lesz. Szóval merész, de annál biztos jobb, mint hogy valaki évente egyszer, amikor a gyereke bulizni indul, még gyorsan, mellékesen megkérdezi: „Ugye, ezekben a bulikban ti nem szívtok olyan micsodát, olyan marihuánás cigarettát?” Ha a szülőnek arról sincs fogalma, miről beszél, a gyereke majd szépen válaszol: „Persze, hogy nem”, és kész, már el is húzott.

Ha a szülő egy ilyen éles helyzetben nem dönt józanul, hanem megijed, akkor tutira ráfázik. Ila a szülő addigi élete során prostituálódott egy csomó mindenben, és ezért nincsen se önbizalma, se tartása, elszívhat egy spanglit a gyerekkel, de…

Emlékszem egy apára, aki együtt spanglizott a gyerekével, majd a papa rá csúszott a heroinra, és később a fia is heroinista lett. Az apa soha nem beszélt a fiával, csak együtt röhigcséltek, mesélte később a fiú.

Mi a megoldás?

Amikor egy szülő túl van az első pánikon, nagyon fontos megtalálni azokat a szülőket, akik hasonló problémával küszködnek. Azért fontos, mivel a szülő a saját környezetében erről nem mer beszélni, szégyelli azt, hogy ilyen helyzetbe került, és ha kér is tanácsot a környezetétől, a riadalmon és a sajnálaton kívül sokszor semmi mást nem kap. Budapesten és máshol is vannak olyan szülőcsoportok, ahol „frissen” érintett emberek találkozhatnak olyanokkal, akik mindazt átélték, amit most ő – sőt nemcsak átélték, hanem már megoldásokat is tudnak. Vagyis sorstársak, márpedig ilyenkor sokkal könnyebb olyan valakivel beszélni, aki tudja és átérzi, hogy az illető miről beszél.

Ezek után a szülőnek csiszolnia kell a saját személyiségét, meg kell ismernie, melyek a negatív pólusok, hogy ne legyen hiteltelen a saját szemében. Ez az önismeret. Annak felismerése, hogy a szülők miért játszanak istent, amikor ők is emberből vannak. Ha ezt nem vallják be, akkor csak zajlanak tovább a játszmák, hol erőből, hol érzelmi manipulációból. „Ne szívjál, mert különben szétcsaplak, agyonverlek…”. Ez értelmetlen, a gyereket így csak megfélemlíteni lehet. Pozitív változás nem lesz.

Szükséges a szülőnek átgondolni önmagában, hogy mik azok a dolgok, amelyeket elszúrt. Fontos felismernie, hogy tényleg beletett-e mindent a megoldásokba, vagy elmulasztott valamit. Csak a kimondott dolgokon lehet változtatni, még akkor is, ha ezek rettenetesen fájnak. Ha a beszélgetés úgy alakul, nagyon fontos, hogy a szülő a saját felelősségét is be tudja ismerni, mivel csak így válhat hitelessé.

Ha a szülő kimutatja, hogy ő is emberből van, hiszen tud beszélni a hibáiról, a gyerek is tudni, merni fog beszélni a sajátjairól.

Ez a szülő felelőssége. Persze a gyereknek is megvan a sajátja.

SZÜLŐ

Szerintem itt is kimaradt a nulladik lépés, mégpedig a szülői elhatározás, hogy belevág a feladatba. Amikor először jön a szülőcsoportba, két nagyon fontos információt kell megemésztenie. Az első az, hogy nincs olyan hely, ahová, ha berakja a drogfüggő csemetét, néhány hét múlva mosva-vasalva, tisztán visszakapja. Hiába pénz, összeköttetés, külföldi kapcsolatok, ez kevés, a piszkos melót magunknak kell elvégezni, szülőnek és gyereknek egyaránt. Ez azért is nehéz, mert a szülők először általában a címekért és telefonszámokért, esetleg a tuti módszerekért jönnek, és csalódnak, amikor kiderül, hogy ez az utóbbi nem létezik.

A folyamat mindenképpen hosszú, ráadásul fájni fog. A szülőnek pont annyira nehéz lesz végigjárni a saját útját a pozitív változás érdekében, mint a gyereknek. Mindketten vért pisilnek közben. Azt viszont az elején kell eldönteni, hogy ha már mindenképpen a vérpisálás van nekem kiosztva, akkor ezt inkább egy elérhető eredmény érdekében tegyem, és ne egy tarthatatlan helyzet fenntartásáért. Ha ez a két dolog már megvan, akkor kezdődhet a fent részletezett folyamat.

TANÍTÓ

És ugyanez vonatkozik a tanárokra is. Hiszen milyen jó az, ha a gyerek az iskolában azt tapasztalja, hogy a tanárok is be tudják látni a hibáikat, és a pedagógust olyan őszinte embernek láthatják, akiben érdemes megbízni. Hiszen ilyen dolgok nem kinyilatkoztatásokkal, hanem csak folyamatos tettekkel érhetők el. Így a szülő mellett mi, pedagógusok is egy erős szál lehetünk a drog problémájában.

Mindez egyértelműen azt fogja eredményezni, hogy a szülő bízni fog önmagában. Így következetesen be fogja tudni zárni a kiskapukat, és azt mondani: „Fiam, én tudomásul veszem azt, hogy ki, illetve mi a te „szerelmed”. Nagyon szeretlek téged, csak ez a szerelmed engem is legyilkol. Mivel lopsz, csalsz, hazudsz nekem. Én figyelek rád, de te nem figyelsz rám. Te csak a drogra figyelsz. Az utóbbi időben hanyagolod a kötelességeidet, csak a jogaidat hangoztatod, de a tanulmányi eredményeid romlanak. Egyelőre ez a te munkád, ahogy nekem az, hogy bemegyek dolgozni. Kihasználod a környezetedet, az anyádat és a testvéreidet, egy önző gecivé váltál, de tudod mit? Legyél az. Én viszont ezt, ezt és ezt fogom erre lépni… Tehát élj a szerelmeddel (a droggal) máshol, de nem itt, ebben a lakásban. Tudnod kell, hogy hazajöhetsz, de csak akkor, amikor ezt megbeszéljük, nem bármikor. Pénzt nem adok, mert tudom jól, hogy előszeretettel zsarolsz, mivel világbajnok vagy a kifogások keresésében. Ezt régebben jól ki is használtad, mivel megengedtem. Nagyon sok hibát követtem el, ezért ne haragudj, én is emberből vagyok. De ezek után másképp lesz! Most már nem vagyok egy balfasz. Fontold meg, hogy mit fogsz tenni.”

Nagyon fontos, hogy ez a beszélgetés nyugodt hangnemben történjen, még akkor is, ha a szülő szíve vérzik közben. Ilyenkor elsősorban nem a gyerekről van szó, hanem a szülő önbecsüléséről, az egzisztenciájának a megvédéséről. És elengedhetetlen, hogy a szülő csak olyat mondjon ki következményként, amelyet akkor is betart, ha kisbalták hullanak az égből.

Nagyon sok szülő azt gondolhatja, hogy én az otthonról való azonnali kirúgásról beszélek. Nem. Kirakni a gyerek szűrét legfeljebb egy hosszú, következetesen megbeszélt folyamat utolsó lépcsője lehet. De előtte egy csomó mindent lehet csinálni. Nagyon fontos legalább két utat felajánlani a gyereknek, hogy ő dönthesse el, merre indul el. Például azt: „Ha tovább narkózol, és a zsebpénzed nyolcvan százalékát narkóra költöd, semmi gond, csökkentem a zsebpénzedet nyolcvan százalékkal, mert én nem a díler zsebének dolgozom. Ha nem, akkor minden marad a régiben.” Vagy alternatíva lehet, hogy nem megy kirándulni, nyaralni a szülőkkel, vagy ő teszi be a ruháit a mosógépbe, vagy ő terít meg. Vagy a köszönésen kívül nem beszélnek vele. Vagy ha már nem bíznak meg benne, mert olyan sokat lopott, akkor egy hétpontos acél hevedert tesznek fel a hálószobára, a nappaliba, és ha elmentek otthonról, bezárják. Eladja a ruháit? Semmi gond, a szülők elmennek a turkálóba, és majd onnan kap a gyerek ruhákat, hogy azokban virítson a haverjainak.

Én fokozatosan és következetesen azokat a dolgokat kezdeném el megvonni tőle, amelyeket megkap, de nem értékel. És ha ezek után ő továbbra is hülyének néz, és dinamittal szétrobbantja az ajtót, akkor az erőszakra erőszakkal fogok válaszolni, és megkérem (hiszen erről is beszéltünk már előre), hogy költözzön el. Betartom, amit kimondtam.

TANÍTÓ

Csakhogy erre általában a sok vérző szívű szülő nem képes, és mindvégig csakis magát hibáztatja. Hogy biztosan ő rontotta el. Vagy a legtöbbjük olyan öntelt és konok, hogy biztosan mindent a külvilágra – barátra, barátnőre – ken.

A fentieket akkor lehet meglépni, ha nemcsak önmagamat csiszolom, hanem megismerem a droghasználat következményeit is. A szülőcsoportokon ez is megtanulható.

A szülőnek egy ilyen beszélgetés után ne legyenek illúziói, hogy a gyerek azonnal megváltozik majd. Nem fog, sőt! Folyamatosan fogja feszegetni a határait, és figyeli, hogy a szülő Ixjtaitja-e a szavát. Mert onnantól kezdve, hogy a szülő a kimondott dolgokat nem tartja be, vagy nem korrigál azonnal, elbukja a hátorút, és a gyerek tovább fog drogozni.

SZÜLŐ

Nem a háborút bukja el, csak a csatát, és ez nagy különbség. Az elkövetett hibákat itt is lehet, sőt kell korrigálni, és akkor a háború megnyerhető. A szülőcsoporton való rendszeres részvételből nem következik, hogy a szülő a továbbiakban nem fog bakizni: éppúgy megcsúszhat, visszaeshet, mint a gyerekek. A különbség csak annyi, hogy van egy támogató közeg, olyan emberek, akik nem hazudnak, és kérdeznek, segítenek a hibák felismerésében. Ezután a hibákat gyorsan be lehet ismerni, akár a gyerek előtt is, lehet őket korrigálni, újraértékelni és új, helyes döntéseket hozni. Mindenkinek végig kell járni a lépcsőfokokat, ezt nem lehet kihagyni, de érdemes gyorsítani a folyamatot és lerövidíteni a mellékvágányokat. Ráadásul ez egy olyan pozitív példamutatás, ami a legkeményebb cuccost is elgondolkodtatja. Hogy mit lép rá, az persze más kérdés.

Ez még csak az első időszak. Ezután a gyerek előbb-utóbb eldönti, hogy szeretne-e így élni, és ha nem, akkor segítséget kér. Ekkor már más jellegű problémák vannak, és ha ennek is vége, akkor jön csak a következő szint.

Valójában így éljük az életünket is. Ha elértünk egy adott szintet, akkor jön a következő, és így tovább. Nem jobb később, mint soha?

Ami pedig a droggal kapcsolatos mintakövetést illeti, felnőtt egy olyan generáció, a jelenlegi 28-35 évesek, akik bizony rendszeresen használnak drogot, legtöbbjük füvezik. Mi lesz az ő gyerekükkel?

Szívhat-e a szülő a gyereke előtt?

Szívhat, de akkor a gyerek is szívni fog! A gyerekek utánoznak bennünket, felnőtteket, különösen, ha az illető ráadásul egy „erős” apa-, illetve anyakép. Plusz fiatal korában fogja kezdeni, valószínűleg serdülőkor előtt, mert nem fogja megérteni, hogy ha az apjának lehet szívni, neki miért nem. A mostani fiatalok kifejezetten akarnokok, öntörvényűek, azonnal végre akarják hajtani, amit a fejükbe vettek, nagyon kíváncsiak és még bátrak is. Régen a cigarettával is így volt: a szülők kikísérték a vendégeket, a gyerek meg közben szívta a csikkeket, megitta a maradék piát. A maradék marihuánával miért lenne másképp?

A gyerek kíváncsi, és amikor egyedül lesz a lakásban, az egész kecót fel fogja túrni, csak úgy. Közben, ha rátalál valami fiókra, széfre, ami be van zárva, felhorgad a kíváncsisága: vajon miért van bezárva? És addig fogja figyelni a szülőt, amíg rá nem jön, hogy nyílik, hol a kulcs, mi a kombináció. Kinyitja a fiókot, a széleit. A gyerek kicsi, de nem hülye. Az ilyen szülő gyereke akár már tizenegy éves korában szívhat. Egy barátom mesélte, hogy az egyik Amszterdamban élő haverja tizennégy éves korában hagyta abba a füvezést. Akkor tette le!!!

A fű hatással van a reflexekre, egy tizenegy éves srác pedig általában bringázik, mint az állat… a többit rakják hozzá. Nyaktól lefelé bénulás, temetés, rendőrség??? Hogy teszi zsebre a szülő ezt a bűntudatot?

SZÜLŐ

Ehhez a témához nem tudok hozzászólni, nincs tapasztalatom huszonéves, füvet szívogató szülőkkel. Majd néhány év múlva, amikor a srácaikkal elkezdődnek a problémák, és megjelennek a szócsoporton, akkor megismerem a kérdést teljes egészében. Addig meg minek foglalkozni vele, elvégre nincs még semmi baj, nem igaz?

A mai világban nemcsak a fű nagy probléma, hanem a nyugtatók jelenléte is. Amerikában készült egy felmérés, amely szerint minden háztartásban találtak nyugtatót, és Amerika lakosságának kb. egyharmada rendszeresen él is valami nyugtatóval. Ehhez hasonló folyamat Magyarországon is erősen jelen van. Mivel azt tanultuk, hogy a feszültségeinket nem beszéljük ki, hanem nagyon gyorsan, azonnal meg akarjuk szüntetni. Szóval a szülők különböző nyugtatókat használnak, főleg a nők. De ezzel csak eltompítják magukat, a realitásérzékelésük csökken, a konfliktusaikat pedig magukba kezdik temetni. Ez ugyanaz a könnyűnek látszó út, hiszen kezdetben nagyon jó hatású a nyugtató. De csak annak látszik.

Hiszen el lehet vele viselni a rohanást, a hülye főnököt, a kilátástalanságot, az unalmas férjet, a boldogtalanságot, nemde? Ahelyett, hogy az emberek megoldanák a dolgaikat, tünetileg kezelik a feszültségeiket nyugtatóval. Tehát az alapvető ok nem fog megszűnni, nem fog leülni a partner a férjével vagy a feleségével beszélni a konfliktusaikról. Hanem beveszik a nyugtatót, az altatót, és ezzel „lebutítják” magukat, mintha jól lennének.

A szülők egy csomó külső és belső konfliktussal nem néznek szembe, pl. hogy nem törődnek velük, de azzal sem, hogy mindezt miért hagyják. Inkább egy „arany” ködben élnek. Aki ezzel akarja megoldani a problémáját, az valójában legálisan vásárolja a „drogot”.

Sokszor a gyerekek már rég tudják, hogy mit csinál a szülő. Vitáknál mondják is az anyjuknak, hogy vegye már be a dilibogyóit, mert attól legalább ember formájú lesz, nem egy idegbeteg állat. Ezzel a kijelentéssel a gyerek jelzi, hogy sajnálja az anyját, hogy figyel rá, hogy jót akar neki, de azt is, hogy egyáltalán nem tud felnézni a szüleire.

Ha a szülő ezt teszi, tényleg ne csodálkozzunk azon, hogy a gyerek is ugyanezt fogja tenni. Csak ő nem nyugtatókat szed, mert azt gyűlöli, hanem drogos lesz.

Gondoljanak bele a szóba: bogyó… Azt mondja a gyerek az anyjának, hogy nyugodtan bogyózzál csak. Mit jelent a szlengben a bogyó? Hát az extasyt. Ha belenézünk a gyerek fejébe, mit olvashatunk ki a gondolataiból?

„Bulizni megyek, a mama bogyózik, én miért ne bogyóznék?” Hát, bogyózni is fog. Ő is boldog szeretne lenni gyorsan, akármi áron. Ha.

Mit tegyek még ehhez hozzá? Nem kéne már észbe kapniuk a menekülő felnőtteknek, hogy azért, mert a saját lelküket gyilkolják, még nem kellene gyilkolniuk a gyerekeik lelkét is? Ezért szülők? Ezért szültek?