Aki ismeri Londont, az a Progress Clubot is ismeri. Egyike a Pall Mall legimpozánsabb épületeinek, s minden vonalával azt hirdeti, hogy az előkelő világ számára a progresszió úgy 1850 táján megszűnt létezni. Jómagam nem vagyok klubtag, de Prothero barátom az, s a minap oda hívott meg vacsorára. Prothero szívesen játssza az – úgymond – kriminológust. Vesszőparipája a gyilkosság; meg sem tudom mondani, hány hírhedt bűnügyről írt már. Így hát nem voltam különösebben meglepve, hogy barátai közt, kik vacsora után körénk gyűltek a dohányzószalonban, a Scotland Yard egyik fölöttébb magas beosztású tisztviselője, egy bizonyos Wrestall is ott volt.

Amikor a kávénál és a likőrnél tartottunk Wrestall hirtelen odafordult hozzám, és megkérdezte, jártam-e már korábban is a klubban.

– Igen, de ennek már jó pár éve – mondtam. – A klubtag nevére, akinek akkor a vendége voltam, ma is jól emlékszem: Sylvester Kemballnak hívták.

Megjegyzésem nem vallott éppenséggel tapintatra, tekintve, hogy Kemball nem is olyan régen akasztófára került, feleségének meggyilkolása miatt. Asztaltársaim azonban nem vették zokon faragatlanságomat.

– Úgy vélem, a Kemball-ügy általában véve is a modern nyomozási eljárások mintapéldájául szolgálhat – nyilatkoztatta ki szerfölött magabiztosan Prothero. – Egész rendőrségünk nagy diadala volt ez az eset. De elsősorban a tiéd, Wrestall – fűzte hozzá.

– Nagyon kedves tőled – válaszolt szerényen Wrestall.

– Valójában csak egy szerencsés véletlen jóvoltából tudtuk ráhúzni barátunkra a vizeslepedőt.

– Hja, a szerencsés véletlen! – vette át a szót ismét Prothero. – Ha jobban belegondolunk, voltaképp csodálatos, milyen gyakran bukik le még akár a legdörzsöltebb és legelővigyázatosabb bűnöző is valamely előre nem látható véletlenen, néha csak egy egész képtelen, nevetséges apróságon, mely ellen esélye sem lehetett védekezni. Vegyük például az Abertillery-gyilkosságot…

De sosem jutottunk odáig, hogy az Abertillery-gyilkosságot vehessük szemügyre, mert egy férfi, aki a bennünket körülvevő csoport legszélén álldogált, váratlanul közbeszólt:

– Nos, ami engem illet, én aztán nem ismerek olyan gyilkost, akinél valaki is balszerencsésebb lett volna, mint Anthony Edward Fitzpatrick Pugh.

Mindenki kíváncsian fordult a férfi felé. Nagy látványosságot nem nyújtott: alacsony, jelentéktelen, kellemetlenül öntelt ábrázatú fickó volt. Emlékeztem a nevére is: Hobsonnak hívták, s őt is egy klubtag hívta meg vacsorára, akárcsak engem.

– Pugh? – ismételte meg Prothero. Szinte úgy ejtette ki a nevet, mint egy becsületsértést. – Azt mondja, Anthony Pugh?

– Anthony Edward Fitzpatrick Pugh.

– Hát ez meglep. Eddig abban a hiszemben voltam, hogy a legutóbbi százötven esztendő valamennyi jelentősebb bűnesetét meglehetősen jól ismerem, márpedig ezzel a névvel még nem volt szerencsém találkozni. Wrestall, te tán tudsz valamit erről a legendabeli Pugh úrról?

Wrestall megrázta a fejét.

– Amint látja, Hobson úr – folytatta Prothero ön szemlátomást olyan ismeretek birtokában van, melyek még a Scotland Yard számára is titkok. Nem akarok elhamarkodottan nyilatkozni, de egészen bizonyos ön abban, hogy amit tudni vél, az valóban meg is felel a tényeknek?

– Teljes mértékben. Akarja-e a tényeket netán hallani?

– Máris csupa fül mindenki. – Prothero elnéző mosollyal dőlt hátra a kényelmes székben.

– A történetben alapjában véve nincs semmi rendkívüli – fogott bele elbeszélésébe Hobson –, s meg sem említettem volna, de ahányszor csak balszerencséről van szó, nekem mindig Pugh jár az eszemben. Nem mintha nem érdemelte volna meg a sorsát; arra bizony alaposan rászolgált. Ritka kellemetlen egy fráter volt, önző és végtelenségig kapzsi. A balszerencséje már ott kezdődött, amikor szüleitől örökölt vagyonának gyakorlatilag egészét egy felelőtlen londoni spekulánsra bízta, abban a reményben, hogy a lehető leggyorsabban meggazdagszik. Okosabb is lehetett volna, persze, de hát ami történt, megtörtént. A pasinak mindene ráment. Erre panaszt tett a bíróságon, pénzének visszatéríttetését igényelve, s egykettőre meg is ítéltek neki tízezer fontot, ráadásul a perköltség megfizetésére is kötelezték az alperest. Ez pompásan hangzik, nemde. Csakhogy más dolog egy bírósági végzés, s megint más annak végrehajtása, amiként erről Pugh is hamarosan meggyőződhetett. Ügyvédei persze az összes lehető fórumot végigjárták, ami, kell-e mondanom, egész csinos kis summává dagasztotta tiszteletdíjukat, s ezt Pugh-nak a zsebéből kellett kifizetnie. Ám ez sem segített. Az ellenfél elegánsan és a lehető legszabályosabban csődöt jelentett. Pugh keresztet vethetett a pénzére, azt már elfújta a szél. A helyzetét még csak elviselhetetlenebbé tette az a körülmény, hogy ellenfele a csőd bejelentése után éppen olyan jól élt, mint azelőtt. Teljes gondtalanságban tengette napjait kényelmes sussexi villájában, minden áldott nap bérelt helyén, egy első osztályú vasúti dohányzófülkében járt be Londonba, a hordárok pedig szalutáltak neki, amikor meglátták. A szerencsétlen Pugh, aki ugyanazon a környéken lakott, ugyanezzel a vonattal utazott, csak éppen harmadosztályon és nemdohányzó fülkében, mert még egy pakli cigarettát is meg kellett vonnia magától, s egész úton mindig csak a tízezer fontja járt a fejében.

A titoknak, hogy vajon miként mehet ilyen jól egy csődbe ment egyénnek, egyszerűen az volt a nyitja, hogy az ipse soha az égvilágon nem rendelkezett semmiféle tulajdonnal. A sussexi birtok minden zege-zuga, a parkban legelésző valódi Jersey-tehenek, a versenyparipák az istállóban, a pénz, amelyből a cselédséget fizették, a hentesszámlák meg az első osztályú utazgatás Londonba és vissza, egyszóval minden, de minden a felesége kizárólagos személyes tulajdonát képezte. Az asszony egyébiránt roppant vonzó és vajszívű volt, s túlontúl jó ehhez a csirkefogóhoz, aki mindennek a tetejébe még rosszul is bánt vele.

Ez a mindennapos vasúti találkozás kétségkívül gyilkos ösztönöket szabadított el Pugh-ban. Aligha lehetett volna zokon venni tőle, ha egy szép reggelen hidegvérrel kinyírja ezt az alakot. De Pugh nem ez a fajta ember volt. Őt nem a bosszú érdekelte, hanem a pénz, márpedig adósa meggyilkolásától aligha remélhette, hogy visszajut a tízezer fontja birtokába. Inkább azon töprengett, milyen úton-módon tölthetné tele ellenfele zsebeit olyan pénzzel, amelyet aztán ügyvédei nyomban lefoglaltathatnának. Hideg fejjel megvizsgálta a dolgot minden oldaláról, s végül megtalálta a legegyszerűbb és leglogikusabb megoldást. Az az alak, ugyebár, mindent átíratott a felesége nevére. Tehát Pugh-nak csak a fordított esetet kellett megjátszania. Abban meglehetősen bizonyos lehetett, hogy az asszony viszont a maga részéről, férjével való kapcsolatának természetéből következően, végrendeletileg mindent a férjére hagy. Neki, Pugh-nak ennélfogva elegendő az asszonyt eltakarítania az útból, s a pasasnak egyszeriben annyi pénz hull az ölébe, amennyiből játszva kielégítheti az ő követelését. Ez volt Pugh számítása, s amint az események később megmutatták, ez száz százalékig helytállónak is bizonyult.

Amint eldöntötte magában, hogy elköveti a gyilkosságot, tervét a legnagyobb természetességgel és könnyedséggel végre is hajtotta. Megfigyelte, hogy leendő áldozata minden áldott nap beautózik Worthingbe, méghozzá egyedül. Ahhoz, hogy kocsijával a parkból az országútra kanyarodjék, ki kellett szállnia, kinyitni az útelzáró rácsot, melyet a Jersey-tehenek miatt egyébként zárva tartottak. Pugh a meghatározott napon elrejtőzött egy sövény mögött, megvárta, míg az asszony megérkezik és kiszáll a kocsiból, hogy a rácsot kinyissa, azzal közvetlen közelről agyonlőtte. Egy vénséges vén német katonai mordályt használt, melyhez még évekkel korábban jutott. Tette után hangtalanul odébbállt. A pisztolyt a sövény tövében hagyta. Semmilyen okot nem látott, hogyan és miért hozná őt bárki is valaha kapcsolatba egy olyan nővel, akivel soha életében egyetlen szót sem váltott. És helyesen okoskodott.

– De hát akkor miért ítélték el? – kérdezte Prothero.

– Egyáltalán nem ítélték el – válaszolt Hobson. – Sosem állítottam, hogy elítélték. Mindössze annyit mondtam, hogy nem ismerek Pugh-nál balszerencsésebb gyilkost, s ez pontosan meg is felel a valóságnak. Mert ámbár abszolút pontossággal számított ki mindent, s noha bűntette teljes sikerrel járt, a tízezer fontját mégsem látta többé viszont.

Annyira lefoglalta a gyanúba keveredés elhárításának igyekezete, hogy arra már nem gondolt, kit is fognak majd őhelyette előgombolni a bűncselekmény miatt. Pedig, ha a dolgok úgy fordulnak, mint esetünkben, vagyis ha egy ágrólszakadt senkinek a gazdag felesége válik gyilkosság áldozatává, akkor férjuram az egyetlen számításba jövő gyanúsított, akire a rendőrség rástürcöl, ha szabad magam így kifejeznem, Wrestall úr. Ha Pugh alaposabban végiggondolja az egészet, akkor rájön, hogy viszont éppen férjuram lett volna az egyetlen személy, akinek semmi körülmények között nem szabad bűnhődnie.

Abban a mértékben, ahogy a hatóságok mind behatóbban kezdtek a férj viselt dolgaival foglalkozni, virágzott ki teljes pompájában Pugh balszerencséje. Kiderült, hogy a házasfelek a gyilkosságot megelőző reggelen pokolian összevesztek, s hogy az asszonyt éppen akkor gyilkolták meg, amikor ügyvédjéhez igyekezett volna, új végrendeletet készíteni. Kiderült továbbá, hogy a Pugh által használt olcsó revolver a vádlotténak, melynek emez mindössze egy-két hete került, ég tudja, hogyan, a birtokába, szakasztott mása. Ez már egész tekintélyes közvetett bizonyíték volt a férj ellen. Hanem a bizonyítási eljárás döntő elemét egy minden képzeletet fölülmúló véletlen szolgáltatta.

Jelentkezett ugyanis egy tanú, aki tíz-valahány perccel a kritikus pillanat előtt látta a férjet a tetthely közelében. Ez a tanú a vádlott kertésze volt, akinek rendes körülmények között tulajdonképpen semmi keresnivalója nem lett volna az adott időpontban az adott helyen. Jelenlétét csakis és kizárólag az indokolta, hogy felesége előzőleg fölborított egy kondér forró vizet és megégette magát, s a kertész éppen a telefonhoz sietett, hogy értesítse az orvost. Eredmény: az alibi, melyet a védelem megpróbált összetákolni, fuccsba ment, s a férjet fölakasztották. Elítéltetésével természetszerűleg valamennyi vagyoni jogától is elesett, tehát ugyanolyan koldusszegényen halt meg, mint ahogyan élt. Bízvást elmondhatjuk tehát, hogy Pugh pusztán azért esett el tízezer fonttól, mert egy vadidegen ember kertészének a felesége ügyetlenül emelt le egy kondért a helyéről. Istenem, hát mondják, nem volt-e csakugyan maga a balszerencse ez a Pugh? Ugyanez persze arra a szegény ördögre is áll, akit halálra ítéltek.

Hosszú csönd következett, melyet végül Hobson vendéglátója tört meg:

– Hogyan is hívták a férjet? Ezt elmulasztottad közölni.

Hobson mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Órájára pillantott.

– Nagy ég! Fogalmam sem volt, hogy már ilyen későre jár! – kiáltott föl. – Remélem, nem veszed tőlem zokon, de rohannom kell. El kell érnem a vonatomat a Viktória pályaudvaron.

Távozásával az egész társaság szétszéledt, s mert amúgy sem szeretek későn lefeküdni, kihasználtam az alkalmat, hogy megköszönjem Protherónak a kellemes estét, azzal magam is fölkerekedtem. Kifelé menet az egészen gondolataiba mélyedt Wrestallra esett a pillantásom. Kint a klub előtt Hobsonba botlottam, aki éppen taxit próbált fogni. Amint valószínűleg már említettem, ez az ember nem volt nekem valami rokonszenves. De mivel kocsimmal a sarkon túl parkoltam, s tekintve, hogy a pályaudvar különben is az utamba esett, úgy illett, hogy magammal vigyem.

– Gondolom, a történetében szereplő férj Sylvester Kemball volt? – kérdeztem, miközben bekanyarodtunk a Marlborough Jouse-nál.

– Hát persze – válaszolt Hobson teljes léleknyugalommal.

– És kivégzése ezek szerint közönséges justizmord volt, mi? Rémes!

– Ugyan, arra az ipsére ne tékozolja a szánalmát. Nem érdemelt az jobbat. Ahogy az az ürge a feleségével bánt, az már magában is elegendő ok lett volna, hogy felkössék.

– Maga, ahogy nézem, egészen jól tájékozott – jegyeztem meg.

– Nem csoda. Az asszony a nénikém volt. Az egyetlen még élő rokonom.

Nem szóltam semmit. Csak már a Buckingham Palace előtt haladtunkban kérdeztem meg:

– Voltaképpen mikor tudta meg, hogy valójában ki gyilkolta meg a nénikéjét?

– A Kemball-per közepe táján – válaszolt szenvtelenül Hobson. – Tudniillik meglehetősen jól ismertem Pugh barátunkat, és többször elbeszélgettem vele a bizonyítási eljárásról. Egyik este együtt vacsoráztunk valahol, és ő egy kicsit felöntött a garatra. Így aztán elkottyantott valamit, amiről voltaképpen nem is akart beszélni, én pedig vallomásra kényszerítettem. Pontról pontra elmondta, hogyan is történt a dolog.

– És maga mit csinált, az isten szerelméért?

– Semmit. A következőképpen okoskodtam: Kemball egy jottányival sem jobb, mint ha gyilkos volna. Szerintem előbb-utóbb Pugh közbejötte nélkül is kinyírta volna a nénikémet. Emezt pedig az sem támasztotta volna föl, ha Pugh barátunk a bitófán végzi. Nekem azonban ez katasztrófát jelentett volna.

– Ezt meg hogy érti? – Hál’ istennek már elértük a pályaudvart. Már alig bírtam elviselni ennek az embernek a jelenlétét.

– Nagyon egyszerű. Szegény voltam, s a nénikém legközelebbi rokona. Ha Kemballt fölmentik, úgy a végrendelet, melyben a nénikém mindent ráhagyott, érvényben marad. De ha elítélik, minden az enyém. Meggyőződésem, hogy az én szeretett nénikém ez utóbbit kívánná.

Egészen fölösleges zökkenővel fékeztem le a kocsit. Hobson kiszállt.

– Hálás köszönet – mondta. – Remélem, rövidesen újra találkozunk. Egyébiránt kértem fölvételemet a Progress tagjainak sorába.

A hazaúton azon tűnődtem, nem kellene-e az ilyen klubtagtól óvnom Protherót. Aztán úgy döntöttem, hogy nem teszem. Elvégre nem vagyok klubtag.