A mű eredeti címe:

Christie Golden Vampire of the Mists

Fordította: © Atrakán András Lektorálta: Juhász Péter

Kiadja az AMON KÖNYVKIADÓ

1203 Budapest, Hosszú u. 38/A. Felelős kiadó: TARNÓCZY ISTVÁN

ISBN: 963 8106 14 x HU ISSN: 1217-3770

Tördelés: NONPAREILLE Bt.

Nyomás: DABASI NYOMDA Rt.

Felelős vezető: BÁLINT CSABA vezérigazgató

Munkaszám: 95-0567

Christie Golden: Vampire of the Mists

Copyright © 1993 TSR, Inc. Minden jog fenntartva

Jelen könyv az USA szerzői jogi törvényeinek hatálya alá esik.

Bármilyen módon történő felhasználása, a benne lévő szövegek alkalmazása, megjelentetése kizárólag a TSR, Inc. és az Amon Kiadó írásos engedélyével lehetséges.

A TSR, Inc. angol nyelvű termékeire vonatkozóan a terjesztés joga a világ valamennyi országában a London House és leányvállalatai tulajdona. Az Egyesült Királyságban a TSR, Inc. a terjesztő.

Amerikai kiadás 1993.

A könyv minden szereplője a képzelet szülötte. Bármilyen élő vagy elhunyt személlyel való hasonlóságuk csak a véletlen műve lehet.

TSR, Inc. TSR UK LTD.

E0.756 120ChurchEnd,

Lake Geneva, WI 53147 Cherry Hinton

U.S.A. Cambridge CB1 2LB

United Kingdom

A Fekete Rózsa lovagja

James Lowder

Christie Golden

J. Robert King

Sötét lelkek leple

Elaine Bergstrom

A ködök vámpírja

Christie Golden

Szeretettel és hálával ajánlom ezt a könyvet szüleimnek, James R. Goldennek és Elizabeth C. Goldennek, akik talán nem hittek a elfekben vagy a vámpírokban, de mindig hittek bennem.

Köszönet Veledának és Robertnek is, akik mindig mindent elolvastak, és többnyire tetszett is nekik.

És végül köszönet a TSR-nek, akik megengedték, hogy egy kezdő beköltöztesse a saját sötét árnyait Ravenloftba, és szerkesztőmnek, Jim Lowdernek a türelméért, útmutatásáért és támogatásáért.

Ó, akit úgy ismerünk, aki tud mosolyogni a halálon, aki a pusztulás közepette virul, ami teljes embereket tesz tönkre. Oh, ha egy ilyen lény az istentől származna, és nem a gonosztól, mennyi jóság lehetne ebben a mi világunkban.

Bram Stoker, Drakula

ELŐSZÓ

A haldokló nap utolsó sugarai átszűrődtek a kastély szentélyének festett üvegablakain, és halvány színeket rajzoltak a kőpadlóra. Az egyetlen egyéb fényforrás az oltáron ragyogó kis parázstartó volt. Barovia Legfőbb Papja addig dolgozott tovább, míg öreg szemei már nem láttak tisztán. Végül a kényszerű szünettől bosszankodva félretette az amulettet, és annyi gyertyát gyújtott, hogy tevékenységét folytathassa. A vékony gyertyák meleg fénye megvilágította az oltárt, de a szentély nagy részét sötétben hagyta. A hely többé nem a szentséges jelképek és szertartások otthona volt, hanem az alacsony faoltár munkapaddá alakult, melyen finom fémmunkáló szerszámok hevertek szanaszét: kis kalapácsok, fogók, sima felületű ékszerészüllő, az öntőmintákhoz viasztömbök. Az ősz hajú pap meggyújtotta az utolsó gyertyát, és visszasietett az ékszerhez. Az amulett követelődző úr volt; siránkozása, hogy befejezzék, a pap agyában kalapált. A Legfőbb Pap már hetek óta dolgozott az ékszeren olyan lázasan, hogy ahogy a befejezéshez közeledett, a feladat nem hagyta nyugodni. Mégsem volt fáradt. Úgy tűnt,hogy az energia szétárad ereiben, és irányítja ügyetlen, iskolázatlan ujjait. Az amulett önmagát formálta. És bütykös ujjai csak eszközök voltak. Egy része bűnösnek érezte magát. Nem törődött papi feladataival, és azzal, hogy megnyugtassa az ijedt embereket. A koboldtámadások egyre gyakoribbak lettek, de a Legfőbb Pap csak a helyettesét küldte, hogy a növekvő számú halotti szertartásokat elvégezze. Az amulett hangja megnyugtatta,

hogy Ő nagyobb feladatra van jelölve. Azt mondta neki, hogy nem egyszerűen ékszert készít. Az amulett fegyver lesz, amihez foghatót még nem látott ez a szomorú világ. Az ellenség, amellyel meg kell majd küzdenie, sokkal rosszabb, mint a koboldok - egy ellenség, mely sötétséget borít majd Baroviára. A Legfőbb Pap megállt, kezei reszkettek az erőlködéstől. Mielőtt újra hozzáfogott a feladathoz, megdörzsölte véraláfutásos szemeit. A fejében lévő utasítást követve, két régi dolgot olvasztott egybe, hogy létrehozza ezt az újat. A kristály a föld ajándéka volt. A platina, melybe a kvarcot beleágyazta szintén régi volt. Az értékes fémet inkább a szeretet, mint az erőszak mintái díszítették. A medál a ragyogó napot formázta, és mikor a kő a közepére került, olyan fényes volt, mint egy miniatűr nap. Az idős pap óvatosan belevéste az utolsó mintát is. Kipislogta szeméből az izzadtságot, és megvizsgálta a munkát. Még egy dolog hátra volt. A nyakába akasztotta a medált, és a köpenye alá rejtette, hogy ne látszódjon. Megtapogatta a zsebét, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a napokkal ezelőtt írt levél még mindig ott van, és halványan elmosolyodott. Még telítve volt a titokzatos energiával, és olyan sebességgel és magabiztossággal sietett az oltártól a fáklyafényes folyosókon át, hogy sokkal fiatalabbnak látszott, mint amilyen valójában volt. A vár urának egyik szolgája hallotta őt kitörni a szentély kettős ajtaján. Próbált tempót tartani az öreggel, és úgy kérdezte.

-Mit parancsol most Kegyelmességed ?

-Egy lovat - bökte ki a Legfőbb Pap, és egy pillantásra sem méltatta a férfit. A fiatalember előresietett a pap parancsára. Mielőtt a vár ura elindult a háborúba, megmondta a szolgáknak, hogy Őkegyelmességének mindenben engedelmeskedniük kell. Bár a szolga fürge volt, a pap néhány perccel azelőtt lépett át idegesen a kastély gyönyörűen faragott ajtaján, hogy egy lovászfiú elővezette volna paripáját. A Legfőbb Pap gyakorlottan felpattant a nyeregbe, majd hátasát élesen elfordította, és kivágtatott az udvarból. A Körhöz ment, hogy teljesítse az isteni megbízatást. Az éjszaka ködbe borult, mikor a pap és lova végiggaloppoztak az Old Svalich Úton. A felverődő sártömbök befröcskölték a férfit és az állatot, de az utazó nem törődött vele. Az amulett bíztatására nagyobb sebességre ösztönözte az állatot. Türelmetlenül letért az útról, és átvágott a svalichi erdőn. Ő nem ismerte az utat, de az amulett igen. Végül elérte úti célját - egy hatalmas kövekből álló gyűrűt, Barovia határa mellett. Megpróbált egy időben leszállni, elővenni az amulettet, és odafutni a kör közepére, de csak annyit ért el, hogy lábai belegabalyodtak bő köpenyébe, és elvágódott a földön. Öreg teste nem adhat többet, gondolta dühösen mikor felállt. Lerogyott egy nagy lapos szikla mellé a kör közepén, és tiszteletteljesen letette az amulettet. A végső áldás, gondolta, és kész.. Egy fiatal papnövendék ugyanazon a helyen talált rá másnap délelőtt. A Legfőbb Pap holt arca nyugodt, és furcsamód ránctalan volt. Szürke ajkai halvány, édes mosolyra görbültek. Egyik kezében egy nap alakú ékszer volt, a másikban egy jegyzet. A fiatal férfinak többször pislognia kellett, hogy könnyein keresztül el tudja olvasni a pap utolsó szavait.

Itt van az istenek ajándéka egy nyugtalan országnak. Használjátok jól és tisztelettel, de a titok csak papról papra szálljon. A hollók családja le fog szállni, és ez az ő fajtájuk szent jelképe. Ereje rokon a napéval: fényes és meleg. Ez az utolsó remény, hogy szembeszálljunk az Árnnyal, amely erre a szomorú birodalomra fog borulni

EGY

A Királynő dicsősége Evermeetből nyugodtan ringatózott a Waterdeep Kikötő fekete vizén. Egy játékos éji szellő meglengette a katamarán köteleit, melyek hangosan csapódtak a hajó oldalának a viszonylag csendes éjszakában. A szél erősödött, a zászló erősen csapkodott, és a címerkép, - arany fa a csillagos kék ég előtt - hullámzani látszott. Hal és tengervíz illat érződött a hűvös, nedves levegőben. A sikátorok védelmében egy magányos alak nézte vágyakozva a vitorlást. A Selune fénye az arany elf bőrét és haját fehérré változtatta, viseletes kék ingét pedig kabátjához és térd nadrágjához hasonló szürkévé. Az inget szegélyező halvány ezüst még visszatükrözte a hold opálos fényét. Jander Sunstar nagy volt a fajtájához képest, majdnem öt láb kilenc, és karcsú volt. Vonásai tiszták és élesek voltak, melyeket most meglágyított az emlékezés. Fülei kecsesen elkeskenyedtek, és majdnem, de nem egészen elvesztek szálló, arany hajában. Csizmái, melyek nem keltettek zajt a dokkok duzzadt deszkáin, finom szürke bőrből készültek, és combközépig értek. Egy egyszerű, fémborítású tőr ékesítette bal csípőjét. Jander ezüst szemei megteltek szomorúsággal. Mennyi évtized telt el azóta, hogy hajót látott a hazájából? Fenséges Evermeet, a szépség és a harmónia hazája. Soha többé nem láthatja. Vékony, hosszú ujjaival szorosan markolta köpenyét, hogy elrejtse magát a kíváncsi szemek elől. Az elf nem tudott többet elviselni. Elfordult, és lassan elindult a kikötőből a város szíve felé, melyet Waterdeepnek hívtak. Ez a hely is az otthona volt egy ideig, amíg a mehetnék nem szólította sorsára. Jander már csak ritkán merészkedett a városba. Túlságosan zsúfolt lett neki. Egy kis barlangban élt a városon kívül, ahol még voltak fák, és csend. Ott Jander átadta magát ösztönös szeretetének a szépség és a természet iránt. Kis kertet gondozott, melyben éjjel virágzó növények virítottak. Ma éjjel nagy szükség vezette az elfet, hogy belopódzon a kikötőbe. Teljes csendben mozgott, halálos céllal, szürke bőrcsizmái nem ütöttek zajt a kockaköveken. Jander nem törődött az éttermekkel, az üzletekkel és a raktárakkal. A város legrosszabb helyére igyekezett, ahol Toril legkínlódóbb lelkei élték le értelmetlen életüket mocsok és fájdalom közepette. Az elf befordult egy sarkon, éles vonásai zordak voltak az éhségtől, szürke köpenye csapkodott mögötte. Pénzzel mindenre lehetett gyógyírt találni Waterdeepben. Volt papi segítség a sebekre, és varázslat a jószerencsére. De néha az istenek mégsem hallgatták meg papjaik imáját, és a varázsszavak elromlottak. Nagyon elromlottak. Valamikor a szerencsétleneket, akiknek az elmebetegségét nem lehetett varázslattal meggyógyítani, pincékbe zárták, vagy kitették az utcára. Néhány különösen romlott ember még azt is megszervezte, hogy kellemetlen, őrült rokona „eltűnjönh. Ma azonban, 1072 civilizált évében, volt egy hely a gyógyíthatatlanul tébolyodottak számára. Amint a nagy kő és faépülethez közeledett, Jander összerezzent. Érzékeny fülei még kint is fájtak a benti hangzavartól. A bolondokháza még iszonytatóbb hely, mint a kísértet kastélyok, tűnődött; itt valóban meg lehetett találni az átkozottak jajgatását. Nem szeretett ide járni enni, és csak néhány évenként jött, mikor nagy szomját az állatvér nem tudta oltani. Felkészítette magát a rá váró dolgokra, és odalépett az ajtóhoz. A menhelyen két nagy cella volt, egy a férfiaknak, egy a nőknek. Más, kisebb cellák voltak azoknak, akik túl vadak voltak, hogy a nagyokba kerüljenek, és annak a néhány szerencsétlennek, akik annyira eltorzultak, hogy nem lehetett megállapítani a nemüket. Mintegy szabály volt, hogy Jander sosem ment be a különálló cellákba. Vámpír volt, de csak ennyi fájdalmat és ocsmányságot tudott elviselni. Nem volt több, mint kis ködfoszlány amikor átkúszott a női cella ajtajának repedésein. A köd színes lett - kék, ezüst és arany - azután egy angyalszerű lény állt ott, ahol az előbb a formátlan köd volt. Falikarokban álló fáklyák világították meg a helyiséget olyan magasan, hogy a betegek ne érhessék el. Sok őrült félt a sötétben, úgyhogy egy ilyen helyet nem lehetett megvilágítatlanul hagyni. Szalma és rothadó matracok takarták a padlót. Voltak edények, de csak kevesen használták őket. Néhány hetente a város által kinevezett felügyelők elvitték a bentlakókat, és néhány vödör vízzel felöntötték a területet, ami azonban kevés volt egy ilyen szennyes hely tisztántartásához Jander egy macska kecsességével lépkedett a tébolyultak között, és szőke fejét hol erre, hol arra fordította, ezüst szemeivel végigpásztázva a helyszínt. Néhányan elmenekültek a közeledtére, és pityeregve összebújtak a sarokban. Mások észre sem vették. Megint mások még hízelkedtek is neki. Ezeket óvatosan eltolta magától. Legalább fél évszázada nem járt itt, és már senkit sem ismert meg. Volt néhány emberien kinéző, öreg nő, akiknek az elméje egyre hervadt, majd észrevétlenül teljesen eltűnt. Mások torz szörnyek voltak, elferdült varázslatok, vagy talán szándékos rosszindulat áldozatai, akik emésztő kínjukat üvöltve adták a világ tudtára a sarokban kuporogva. A legszívfájdítóbbak azok voltak, akik majdnem épek voltak, és egy kis segítséggel élhettek volna a kinti világban, de a rokonaik nem törődtek velük. Waterdeep növekvő népességével egyre több, és egyre többféle elmebeteg lett. A legtöbbjük ember volt, bár itt-ott Jander felfedezte néhány törpe és felemás gnóm alakját. Szerencsére elfek nem voltak. Az egyik nyirkos, hűvös sarokban egy nő pikkelyes kezével folyton feltépett egy vérző vágást a karján. Lábai is hüllőlábak voltak, és gyíkemberi karmos ujjakban végződtek. A kifejezéstelen arc teljesen emberi volt. Egy másik majdnem a vámpír lábai előtt hevert, fejét a kezével védve. Mikor Jander átlépett fölötte, megmozdult. A vámpír megrettent. A felé forduló arcon nem voltak vonások, csak egy piros nyílás a száj helyett.

-Tudod, hogy jönnek -, zúgott egy hang a fülében. -Azok a szemek a csápjaikon feléd integetnek, és a szájak, a szájak... A nő teljesen összezavarodott, és elkezdte szopni az egyik ujját. Jander becsukta a szemét. Gyűlölte ezt a helyet. Gyorsan eszik, és elmegy, gondolta. Táplálkozása nem tett nagy kárt a bentlakókban. Jander megjelent a cellában, annyi folyadékot vett magához, hogy a legközelebbi alkalomig elég legyen, amíg újra embervért kíván, és eltűnt. Ritkán szívott ki akár annyit is az értékes folyadékból, hogy az áldozat másnap reggel gyenge legyen. A felügyelők nem ellenőrizték a betegek torkát. Így a kis, jelentéktelen jeleket nem vették észre. Egy nő kuporgott egy piszkos szalmazsákon a kőfal végében, elkülönülve a többitől. Első pillantásra nem különbözött a tébolyda többi lakójától. Hosszú, sötét haja kócos volt, halvány végtagjai piszkosak voltak. Az a csúnya, barna ing volt rajta, amely ennek a pokolnak az egyenruhája volt. Alig több egy darab rongynál, és nem sok védelmet nyújtott a nedves hideg ellen, és semmit az őrült lakók tapogatása ellen. Talán a nő érezte a pillantását, mert felnézett.

Megdöbbentően szép volt, és Jander ajkát halk fájdalom-és csodálatkiáltás hagyta el. Bár haja szalmás, és piszkos volt, egykor elragadó vörösesbarna lehetett. Szemei nagyok és könnytől fénylők voltak. Mikor a fiú nézte őt, megteltek könnyel, és a cseppek végigfolytak piszkos arcán. Ajka rózsaszín volt, tökéletesen illett a porcelánszín archoz, és gyengén reszketett. A vámpír már régóta nem látott ilyen szépséget; és nem gondolta, hogy itt fogja meglátni. Elbűvölve odament hozzá, és letérdelt mellé. A lány csillogó, barna szemével követte.

-Üdvözöllek -, mondta a fiú édes, dallamos hangon. A lány nem felelt, csak nézte nagy, bájos szemeivel.

-Jandernek hívnak -, mondta a fiú még mindig gyengéd hangon. - És téged? Honnan való vagy?

A lány ajkai megmozdultak. Jander feszülten várt, de nem jött semmi hang. Csalódottan felállt. A lány még mindig bizakodón nézte. Istenem, de gyönyörű... Vajon ki küldte erre a borzalmas helyre?

-Bárcsak elvihetnélek innen -, mondta neki a fiú szomorúan -, de nem tudnék rád vigyázni napközben.

Elfordult a lánytól. 0 zihálva utánanyúlt, és szemei ismét könnyekkel teltek meg.

-Serie! - zokogta a fiú után nyújtózkodva.

Öt teljes évszázad telt el anélkül, hogy bármi szép kegyeskedett volna megérinteni, és most itt volt ez a szomorúan sugárzó lány, aki érte esedezett. Jander habozott, majd leült a lány mellé, és puhatolózva átölelte.

-Shh, shh -, nyugtatta, mintha gyermek lenne. Addig ölelte, amíg a lány álomba nem sírta magát, és utána odafektette a szalmazsákjára. A vámpír felállt, óvatosan, hogy ne zavarja, és a szoba másik részében oltotta éhségét. Szíve most könnyebb volt, mint az elmúlt hosszú és üres években. Jander talált valami gyönyörűt egy pokoli helyen, valamit, ami nem félt tőle. Gondoznia kell. Tudta, hogy holnap éjjel vissza fog térni. És úgy is lett. Valódi ételt vitt magával - húst egy utazó tűzhelyéről, és óvatlan árusoktól lopott kenyeret és gyümölcsöt. Jander tapasztalata szerint a vámpírok kitűnő tolvajok voltak, bár csak néhányuknak kellett ilyen foglalkozást űznie.

-Hát megint itt vagyok -, üdvözölte a lányt. Az felnézett rá, és szája óvatos, futó mosolyra görbült. A fiú szíve megreszketett, és válaszul szélesen visszamosolygott. Az elf leült a nő mellé, és odaadta neki az ételt. A lány pedig zavartan nézte.

-Étel -, magyarázta Jander. - Edd meg. Mutatta, mintha a kenyeret a szájába tenné. A lány még mindig nem értette. Jander megevett volna egy darabot, de már semmi mást nem tudott megemészteni, csak a vért. A háta mögül hallatszó dulakodás ötletet adott neki. Egy öreg nő éhesen meredt a kenyérre.

-Nézd -, mondta a lánynak, és letört egy darabot a kenyérből.

Az öreg nő megragadta az ételt, és mohón rágni kezdte. A sötéthajú lány mosolygott, és bólintott válaszul. Céltudatosan felállt, és elkezdte szétosztogatni az ételt a többi bolond között. Közben boldog mosollyal nézett vissza Janderre. Jandernek kacagnia kellett, bár mérges volt. A lánynak ennie kellett; teljesen csont és bőr volt. Nem kéne szétosztogatnia, amit hozott neki. A fiú hirtelen felállt. A kedves őrült asszony megfontolt céltudatossággal sétált társai között, és gyakorlott bájjal osztogatta az ételt. Mintha régebben emberekkel foglalkozott volna, gondolta Jander. A fiú egy szempillantás alatt mellette termett, és maga felé fordította.

-Édes istenem - suttogta -, te nem ilyennek születtél, ugye?

A lány derűsen rámosolygott, és folytatta a dolgát. A fiút megrázta a felismerés, és valami eszelős remény töltötte el. Ha egyszer józan volt, akkor vajon újra az lesz-e? Visszahozhatja-e az őrület széléről? Egy dolog biztos volt. Meg kell próbálnia. Mielőtt a „virágjáth megismerte, Jander alig létezett. Egyik éjszakáról a másikra élt, állatvérrel táplálkozva. Éjszakai kertjét gondozgatta, és vigaszt talált a munkában a termőföld és a virágai között. Mióta vámpír volt kitaszítottként élt minden olyan dologból, melyeket szeretett, amikor még élő volt. De ez az állapota mit sem számított ennek a titokzatos nőnek a tébolydában. Úgy tűnt, örül, mikor látja, még ha nem is mondott többet szófoszlányoknál, melyeket a fiú nem ismert fel. A következő hetekben Jandernek végre sikerült rávennie, hogy egyen, és hízni kezdett. Egy kora őszi estén együtt ültek. A lány hirtelen feszült lett, kibontakozott az öleléséből, és ajkát aggodalmasan összehúzta.

-Mi az? - kérdezte Jander.

Mintha a lány nem hallotta volna. Hirtelen felállt, figyelme még mindig befelé fordult. Jander egyre nyugtalanabb lett, és kezével a lány ruhája után nyúlt. A lány sikoltott, és ekkor a többi őrült is sikítani kezdett, és pokoli hangzavar keletkezett. Összeszorította a kezeit, vékony testének izmai megfeszültek a rettegéstől. Az őrült nő kétségbeesve nézett körül, mintha menedéket keresne. Mélyen nyöszörgött, mintha rabul ejtett állat volna, nekicsapta magát a falnak, ujjaival a durva követ karmolta, és kétségbeesve verte a mozdíthatatlan falat.

-Ne! - kiáltotta Jander.

Gyorsan ott termett a lány mellett, és elhúzta onnan. Erős, arany kezével szorosan fogta a lány csuklóját. Ő egy darabig szánalmasan sírva küszködött, majd ájultan esett a fiú mellkasának. Véres kéznyomok látszottak a kőfalon, és meleg nedvesség csurgott le hosszú ujjain. A lány csúnyán megvágta magát, tenyere és alsókarja ragadós volt a vértől. Jander megnyalta a száját, étvágya feléledt, ezüstös pillantását megragadta a pirosságon csillogó fáklyafény. Aztán visszapillantott a lány szemébe. Amit a mélyén látott, megrendítette őt. Valami remegett, mint egy gyertyaláng. Nagyon rövid ideig, szinte el sem hitte, hogy látta, de ott volt. Egy pillanatnyi értelem, tiszta és fényes, mint a vízen csillogó napfény. Jött, és elmúlt.

-Oh, kicsikém - mondta Jander letörten -, mi történt veled?

Ez volt az első alkalom, hogy a lány rejtélyes tombolását látta, de nem az utolsó. A nő nyomasztó állapota és nyugodtsága közti ellentmondás fájdalmat okozott Jandernek. Jól volt napokig, talán hetekig vagy hónapokig. Aztán minden előjel nélkül a belső egyensúlya felbomlott, és újra megpróbálta magát átverekedni a szilárd kőfalon. Kétségbeesve menekült valami rettegés elől, ami csak a saját őrült agyában létezett. Jander minden tőle telhetőt megtett, hogy megvédje őt a saját maga okozta fájdalomtól. A háta mögé vagy az oldalához szorította a lány karjait, vagy olyan szorosan tartotta, hogy mozdulni sem tudott. Végül megnyugodott, és ugyanolyan békés virág lett, mint azelőtt volt. Az egyik ilyen kitörés után Jander addig ölelte, amíg az idegesség teljesen ki nem apadt belőle. A fejét a lány haján nyugtatta, és elégedett volt, hogy már nem küzdött. A lány egy kicsit elhúzódott, felnézett a fiúra, és ajkai hangtalanul megmozdultak. Jander feszülten várt. A lány az egyik kezét a szívére tette,

és egy furcsa hangkombinációt dobolt a mellkasán. A fiú megrázta a fejét, hogy nem érti. Újra motyogott valamit érthetetlenül, majd teljesen tisztán ezt mondta,

-Anna.

Jander megdöbbent.

-Ez a neved? Anna?

A lány rémült tekintettel bólintott.

-Jander vagyok - mondta a fiú, és csodálkozott, mennyire szeretné hallani a nevét azokról az édes, rózsaszín ajkakról. De Anna újra visszaroskadt magába, és az a kifejezéstelen fátyolosság elhomályosította gyönyörű szemeit. Ma este már nem fog többet megszólalni. A vámpír nem volt bánatos. Még sok éjszaka hátra van. Magabiztos volt. Megnyeri Anna bizalmát, és remélte, hogy kijózaníthatja. A tél nehéz volt a tébolyda lakói számára. Jander lopott néhány takarót, és megpróbálta a lehető legmelegebben tartani Annát. Szerette volna ott hagyni a meleg gyapjútakarókat, de az őrök gyanút fogtak volna. Még nem volt tavasz, mikor újra diadalmaskodott. Jander szürkület után megjelent a cellában. Kertje virágoktól pompázott, és szedett Annának egy csokorral. Talán a virágok kicsalják belőle azt a tündöklő mosolyt, amelyet nemrég látott. Amint a köd megszilárdult, a lány felismerte karcsú alakját, és az üdvözlő mosolytól felragyogott az arca, mely megint józannak tetszett. Úgy nyúlt utána, mint egy gyermek a szeretett szülő után, aki túl sokáig volt távol. Jander az illatos ajándékot odatette a lány fehér karjába.

-Ezt neked hoztam, kedvesem -, mondta gyengéd, selymes hangon.

Anna belefúrta arcát a virágokba, aztán nagy, kedves szemeit a fiúra emelte.

-Serie! - kiáltott boldogan, a csokrot a földre dobta, és szorosan átölelte a fiút.

Jander örömmel viszonozta az ölelést. Amint szeretettel tartotta a karjaiban, rájött, hogy az érzései megváltoztak iránta. Mostanáig úgy gondolt rá, mint egy megsebzett, fiatal erdei állatra, akinek gyengédségre és gondoskodásra van szüksége. Így is bánt vele, megtagadva az igazságot, mely most feltárta magát. Akár akarta, akár nem, Jander mélységesen szerelmes volt. Mintha Anna érezte volna a változást, szorosabban húzta magához, és egyik kis kezével a fiú nyakára lógó puha, arany tinccsel játszadozott. A mostanáig halottnak hitt érzések új életre keltek Janderben. A szenvedély összekeveredett a vérszomjjal; vérének illata minden mást elnyomott. Jander megadta magát érzéseinek, és morogva megcsókolta Anna torkát. Fogai gyorsan és céltudatosan mozdultak. Gyengéd volt, bár éles fogai belemartak nyakának puha húsába; ölelése egy szerető ölelése volt, nem egy vadállaté. Noha a lány egy kicsit nyöszörgött az első gyors fájdalmaktól, nem húzódott el.

Jander épp készült megjelenni a tébolydában, mikor hangokat hallott. Kék és szürke árnyként odalapult az ajtóhoz, és figyelte a hangokat.

-Milyen csinos lélek - jött egy gyengéd, meleg hang.

-Igen, valóban - értett egyet a második. Jander felismerte az egyik őr hangját. - Már több, mint száz éve ilyen. Már itt volt mikor a nagyapám is itt dolgozott, és azóta nem változott.

-Tényleg? Szegény gyermek. Nézd! Azt hiszem megért engem!

-Ah, csak bolondozik. Nem ért az semmit. Már száz éve.

-Igen, ezt már mondtad.

A hang érezhetően hűvösebb volt, mint az előbb. Jander mosolygott magában. Anna minden védelmezője az ő barátja is volt. Helyet változtatott, és egyik csúcsos fülét a kőhöz nyomta. Amit az őr mondott, az zavarta őt. Vajon tényleg változatlanul van itt már több, mint egy évszázada? A gondolataiban végigszámlálta az évszakokat. Az idő nem jelentett semmit egy vámpírnak, de megdöbbent, mikor rájött, hogy több, mint egy évtizede látogatta már Annát. A kedves hang folytatta.

-Lathander a remény istene, és a remény minden nap újraéled a hajnallal. Ezt ne feledd el, fiam. Mi okozta ennek a nőnek a szenvedését?

-Azt gondoljuk, hogy varázslat, uram. Senki nem marad ilyen sokáig így, ha nem valami mágiáról van szó.

Jander keze ösztönösen ökölbe szorult. Varázslat! Ez magyarázat lehet mindenre. Küzdött, hogy elnyomja a titokzatos művészet említésére feltörő haragját. A vámpír gyűlölte a mágiát. Valamikor ez a természetének a része volt. Még most is volt valamennyi varázsereje; a termőfölddel való tehetsége csak egy jelentéktelen példa. Az évek során ez az erő túlságosan lecsökkent, hogy igazán komoly dolgokban megvédhesse magát. Most már a jó kezekben sem bízott, és a tudat, hogy Anna talán valami gonosz varázsige hatása alá került, felbőszítette. Határozottan arra kényszerítette magát, hogy megnyugodjon, és tovább hallgatózott.

-Próbálta már valaki feloldani az átkot?

-Nem. Nincs családja, és senkije, aki fizetne érte.

Jander idegesen harapdálta alsó ajkát. Ha Lathander papja megpróbálta volna megszabadítani őt az átoktól, mely az elmúlt években életben tartotta, azzal meg is ölhette volna. A pap láthatóan hasonlóra gondolt.

-Megpróbálnám, de félek. Veszélyes lehet. Az őr éles orrhangon nevetett.

-Milyen élete van most? A halál talán jobb volna. Jander szemei összeszűkültek a haragtól.

-Talán, - hallatszott a pap most már határozottan jeges hangja -, ha jobban gondoskodnátok róluk, nem lenne ilyen mocskos ez a hely. Beszélnem kéne a feletteseddel. A vámpír hallotta a nyíló cellaajtót, és visszaolvadt az árnyakba. Nézte, amint Lathander papja kilépett, és hálásan beszívta a friss levegőt. Az ember fiatal volt, olyan harminc éves körül lehetett, és nyugodt méltósággal járt. Barna haja hosszú, arany és rózsaszín köpenye egyszerű volt. A pap magasra értékelődött Jander szemében a járása, és a hallottak miatt. Amellett Jander mindig is szerette Lathandernek, a hajnal és a kezdetek aranybőrű istenének tanításait. Vagy legalábbis addig szerette, amíg ez a nagy sötétség be nem borította, és el nem takarta szeme elől a hajnalt örökre. Amint az őr elfoglalta helyét a női cella előtt, Jander köddé alakult, és bekúszott a szobába. Odament Annához, a karjába vette, és szorosan tartotta.

-Varázslat. Varázslat tette ezt veled. Oh, Anna. Hirtelen elérzékenyült az együttérzéstől, a lány arcát a két kezébe fogta, és szenvedélyesen megcsókolta. De a fájdalomtól meglepve visszahőkölt. Egyik arany kezével megérintette sajgó, összeharapdált ajkát. Anna tombolva felpattant, sikított, és a falat verte. Mint mindig, Jander mellette volt, és nyugtatta. Mikor a pillanat véget ért, a lány felnézett rá, szemében könyörgés volt. Jander puhatolódzva, megkönnyebbülve átölelte, és óvatosan összehúzta a nyílást, amelyet tudattalanul okozott. Soha többé nem próbálta megcsókolni. Valahogy a szeretetnek ez az emléke megmozgatott valamit bolond agyában.

-Ki tette ezt veled, szerelmem? - suttogta a fiú. Szeretettel átölelte, és nem várt választ. A lány teljesen

tisztán így szólt:

-Barovia. - Semmi mást nem árult el.

Barovia. A szó furcsán hangzott a vámpír nyelvén, mikor elismételte. Egy személy neve volt, vagy egy helyé, egy szó a lány furcsa nyelvén egy cselekvésre vagy egy ötletre? Nem tudhatta meg. Csak annyit tudott, hogy valami vagy valaki azzal a szóval kapcsolatban, hogy „Baroviah volt a felelős Anna jelenlegi állapotáért.

Meg fogja találni, hogy ki az.

KETTŐ

Waterdeepben teltek a nappalok és az éjszakák. Eltelt még egy év, és még egy, de az idő mit sem számított az élőhalott teremtménynek és az elvarázsolt, őrült nőnek. Volt egy kis javulás, de nem sok. Ám Jander végtelenül türelmes volt, és minden apró kis győzelemben vigaszt talált. Tél közepe volt, majdnem három évtizeddel az után, hogy a vámpír találkozott Annával, mikor az idejük a végéhez közeledett. Amint az éjjel karjaiba ölelte a tájat, a fiú megjelent a cellában étellel és takarókkal. Anna összekucorodva feküdt egy sarokban, és nem üdvözölte őt a szokásos meleg mosolyával.

-Anna? - A lány nem mozdult meg a fiú hangjára. Jander ijedten odasietett hozzá, és gyengéden megsimogatta a haját.

-Anna, kedvesem, mi van veled?

Óvatosan megfordította a lányt, és szíve megdermedt.

-Oh, istenem - zihálta.

Anna arca, mely általában sápadt volt a napfény hiányától, most piros volt. Megnézte a homlokát, és riadtan tapasztalta, hogy égett, és száraz volt. A lány légzése heves és felületes volt, szemei természetellenesen fénylettek.

Jander érezte, hogy hatalmába keríti a kétségbeesés. Olyan régóta nem kellett már betegséggel megküzdenie, hogy majdnem elfelejtette, hogy mit kell tennie. Hogy kell a lázat kezelni? A vámpír reszketni kezdett. Dühösen arra kényszerítette magát, hogy lehiggadjon. Kedvesét egy takaróba burkolta, és egész éjjel a karjában tartotta a remegő és nyöszörgő testet. A láz nem múlt el. A következő négy napon így gondozta, vízzel itatta, és addig beszélt hozzá, míg a torka ki nem száradt. A súly amit a lány felszedett magára a hosszú gondoskodás alatt, most eltűnt róla, de a láz még mindig nem múlt el. Jander döntött. Szerelme nem elég ahhoz, hogy meggyógyítsa. Találnia kell valakit, aki ért az orvosláshoz. Világos volt, hogy a gondozók nem törődtek azzal, hogy egy beteg bolondot meggyógyítsanak. Jander remélte, hogy ismer valakit, aki segíteni fog. Végigment Waterdeep kihalt utcáin, most nem törődve azzal, hogy az árnyékban maradjon. Keresztülment a tengerillatú kikötőn, és belépett a kifinomultabb Várnegyedbe. A népesség nőtt, és a város jelentősen megnövekedett mióta Jander utoljára itt járt. Az új épületek időnként megzavarták, de végül megtalálta, amit keresett. A Reggel Temploma még mindig szép épület volt. Mikor Jander úgy egy száz évvel ezelőtt itt járt, vadonatúj volt. Mostanra egy kicsit megviselte az időjárás, de nem jelentősen. Az épület kőből készült, de az ajtó fából volt, melyre gondosan ráfaragták Lathander Hajnalisten képmását. Az istent gyönyörű, fiatal férfiként ábrázolták, lobogó köpenyt viselt, és a háta mögött felkelőben volt a nap. Jander habozott, majd bekopogott. Senki nem felelt. Türelmetlenül még egyszer megkopogtatta a díszes ajtót. Fölötte valaki kinyitotta az ablakot, és lenézett rá. Jander nem látta a beszélőt, csak azt hallotta, hogy hangja álmos, és szórakozott volt.

-Nem kell betörnöd az ajtót, barátom. Nyitva van bárkinek, aki be akar jönni. Gyere be!

Jander nem léphetett be egy szent helyre, még akkor sem, ha hívták.

-Nem tudok - szólt fel Jander. - Nagyon sürgős a dolog. Beteg van a tébolydában. Eljössz?

A pap nem habozott.

-Természetesen. Csak egy...

De Jander már elment, futott vissza a bolondokházába. A pap egy fél órán belül megérkezett, és hozott egy csomó gyógynövényt és szent jelképet. Jander felismerte benne a fiatal papot, aki az őrrel beszélgetett harminc évvel ezelőtt. Már hatvanas éveinek elején járt, de még mindig csinos volt. Haja fehér volt, de ugyanolyan hosszú és dús, mint amilyenre a vámpír emlékezett, és bár arcát ráncok borították, kedves és törődő volt. Jander beengedte.

-Ott van - mondta a rózsaszín köpenyes papnak. - A sarokban. Láza van.

Az ősz hajú pap letérdelt a lány mellé, és gyengéden vizsgálni kezdte. Barna szemei körül a ráncok elmélyültek.

-Mióta ilyen?

-Négy napja.

-Miért nem hívtak korábban?

-Nem tudom.

A pap tüzes pillantást vetett rá.

-Őr vagy, illene...

-Nem, én csak... egy barát vagyok. Tudsz rajta segíteni? A pap még mondani akart valamit, de Jander aggodalmas

arckifejezésének láttán inkább nem tette.

-Megpróbálom, fiam.

Az órák őrjítő lassúsággal teltek. A pap imádkozott és kántált, mindenféle gyógyfüvet kipróbált, megfürdette az eszméletlen lányt szenteltvízzel, de mindez nem segített. Végül fáradtan és nyúzottan megrázta a fejét, és csomagolni kezdett.

-Igazán sajnálom. Most már az istenek kezében van. Mindent megtettem, amit tudtam.

Jander egyet nem értően megrázta a fejét.

-Nem. Te pap vagy. Valamit biztosan tudsz tenni!

-A Hajnalisten nem én vagyok - mondta a pap. Szomorúan mosolygott. - Te azonban lehetnél az. Mindig mikor ha arany elfet látok, elakad a lélegzetem. Nem tudom, hogy ti nem vagytok-e közelebb az istenhez, mint mi, halandók, csak mert úgy hasonlítotok rá.

-Ezt már mondták nekem - csattant fel Jander -, de ha isten volnék, gondolod, hogy hagynám meghalni?

A pap nem vette sértésnek, egyszerűen csak sajnálkozva tekintett az elfre.

-Ezt a betegséget nem áll hatalmamban gyógyítani. Azt hiszem mágikus baj. Talán valami azzal kapcsolatban, hogy nem öregszik. Ha tovább próbálkoznék, félő, hogy megölném.

Jander soha nem érezte magát ilyen tehetetlenül. Fájdalomtól tágra nyílt szemekkel meredt Annára.

-Varázslat - suttogta. - Átkozott varázslat.

-Gyere, fiam - mondta a pap kedvesen, egyik kezét Jander vállára tette, és megpróbálta az ajtó felé irányítani.

-Felelős vagy a magad egészségéért. Máris hideg vagy. Az arany vámpír lerázta a pap kezét.

-Nem - mondta. - Maradok. -De ...

Jander ezüst tekintetét az öregemberre szegezte.

-Nos, talán igazad van - engedett a pap. - Biztosan segít rajta egy kis vigasztalás. Odament a cella faajtajához, és kinyitotta.

-Uram...A pap megállt.

-Igen, fiam ?

-Köszönöm. A pap szomorúan mosolygott.

-Imádkozom majd érte. És érted - tette hozzá, és elment.

Mikor egyedül maradtak, Jander lerogyott a nő mellé, akinek harminc nyáron át gondját viselte. Anna láza nem ment le, és bár már eszméleténél volt, nem ismerte meg a fiút. Jander arcát belefúrta a lány hajába, és még szorosabbra fogta körülötte jéghideg kezeit. Meghozta a halálos döntést anélkül, hogy átgondolta volna Ez volt az egyetlen út számára. Anna haldoklott, de Jander nem tudta volna elviselni, hogy elmenjen tőle.

-Anna, szerelmem - mondta lágyan -, ha lenne más mód arra, hogy együtt lehessünk...Az elf vékony kezével megsimogatta a lány forró, száraz arcát, mely élete vérétől piroslott. Jander nem bírta tovább, és megcsókolta azt az arcot. A síri hideg ajkak a lány álláról a nyakára vándoroltak, és nekinyomódtak a lüktető ereknek. Ha azt gondolta volna, hogy van olyan istenség, mely meghallgatná, imádkozott volna hozzá a mai este sikeréért. Amire készült, az veszélyt és ígéretet is rejtett. Akkor megérezte azt az ismerős keserű-édes ízt a szájában, és fogai belemartak a puha, fehér húsba, hogy táplálékot vegyen magához. Gyorsan, nehogy közben elszálljon a bátorsága, Jander mélyen beleharapott Anna torkába. Mélyebben, mint eddig bármikor. A bőre egy pillanatig ellenállt, aztán felpattant, és kispriccelt a forró folyadék. Anna zihált, és küzdött a fájdalom ellen. A vámpír emberfeletti erővel rendelkezett, így a lány nem menekülhetett. Aztán fokozatosan lenyugodott, és elernyedt. Jander mohón itta a meleg, rézízű folyadékot, mely könnyedén szaladt le a torkán. A benne lévő életerő szétáradt benne, felfrissítette az erejét, és felizzította érzékeit. Régóta nem engedett már meg magának ilyen lakmározást; már majdnem elfelejtette azt az élvezetet és melegséget, amelyet egy ilyen étkezés jelentett. Átadta magát a gyönyörnek. Halványan érzékelte a változást, amint az íz hamuszerűvé és üressé vált. Hirtelen megállt. Majdnem túl messzire ment; majdnem teljesen kiszárította a lányt nagy éhségében. Gyorsan, még mindig erős karjaiba ölelve az ernyedt testet, vágott egy mély nyílást a saját torkán egyik karomszerű körmével. Új vér - Anna vére - csordult ki a vágásból. Jander úgy mozgatta a lányt, mint egy babát. A lány száját a torkához tette.

-Igyál, kedvesem - mondta érdes hangon. - Igyál, és legyél egy velem!

Semmi mozgás. Jander félve odanyomta a lány arcát a sebhez.

-Anna, igyál! - A lány erőtlenül próbálta eltolni magától, Jander pedig rémült pillantást vetett rá.

A lány tisztán, nyugodtan mosolygott fel rá a véres álarcon keresztül. Szívdobogás, valami kis józanság tért vissza belé, mintha ajándék lenne ez a szenvedő lány számára. A lelke nyilvánvalóan a sajátja volt, és döntött. Megtagadta az örökkévaló élőhalott létet, amivel a fiú be akarta csapni. A lány ereje egyre fogyott, de még volt benne, annyi, hogy felemelje kis kezét, és megérintse a fiú arany arcát. Elégedett, sőt boldog volt a döntésével.

-Serie - suttogta, és egy könnycsepp gördült végig megszürkült arcán. Csodálatos szemei végleg lecsukódtak, és feje reszkető karjára hanyatlott.

-Anna? - Jander természetesen tudta, hogy halott volt, de megdöbbenten egyre csak szólongatta: - Anna? Anna?

Nem sokkal pirkadat előtt tért magához.

Szeme még csukva volt, mikor felfogta, hol van. Az első dolog, amit észrevett, az a csend volt. Semmi nyöszörgést vagy zokogást nem hallott. Semmi légzés, semmi zörgés, semmi zaj. Azután megérezte a szagot, a meleg, rézízű szagot, amely olyan ismerős volt, akár a saját neve. A hideg kőpadlón feküdt, és megpróbált felállni. Akkor vette észre, hogy az elmúlt néhány órában farkas alakját viselte. Ezüst szemeit csukva tartva Jander rózsaszín nyelvével megnyalta száját, hogy megízlelje a folyadékot, mely a szagot árasztotta. Mit tett? Nem akarta tudni, de szembe kellett néznie a tettével. Az aranyszőrű farkas lassan kinyitotta a szemét. Egyetlen szerencsétlen nyomorékot sem hagyott életben. A gyilkolás látványa úgy fogadta, mint egy undorító orgia utáni jelenet. A nők úgy feküdtek szétszórva, mint egy gyerek ott felejtett játékai. Néhányan a szalmazsákjukon, néhányan a földön, és mindegyikük torkán nyílás tátongott. Ott feküdtek az őrök széttépett testei is, akik bolondul megpróbálták megállítani a vérengzést. Most a padló lapos szürke színe helyett a piros volt a meghatározó szín. Úgy nézett ki, mintha a gyerek, aki szétdobálta a holttesteket, néhány vödörnyi bíborszínű festéket is kiöntött volna. Jander mélyen morgott. A vámpír nem is emlékezett rá, hogy megtámadta őket. Régebben gyakran ölt. Alkalmanként élvezte az öldöklést. De nem tudta, hogy ilyen teljes mészárlásra is képes. Azok az emberek, akik most szörnyű alvadt vértócsákban feküdtek, nem voltak az ellenségei. Még csak táplálék sem természetellenes, átkozott éhsége számára. Ez indokolatlan gyilkosság volt, és Jandernek az a része, amelyik még mindig elf volt, és szerette a fényt és a zenét és a szépséget, most megrémült. Tettének súlya úgy telepedett Janderre, mint a por a sírkőre. Akiket vámpír pusztít el, azok arra vannak kárhoztatva, hogy vámpírként keljenek új életre. Nem volt benne biztos, hogy ezek a nyomorultak is, hiszen teljesen darabokra tépte őket, gondolta ádáz humorral, nem pedig kiszívta a vérüket. Mégis a gondolat szívdermesztő volt : száz elmebeteg vámpír vándorolna éjszakánként a Sword Coast vidékén.

Jander rémült pillantását Annára fordította. Aztán átváltozott. Fényes, arany végtagjai ködbe olvadtak, majd méltóságteljesen elf -szerűvé alakultak. A halott lány könnyű testét a karjába vette, és percekig tartotta. Gyengéden a szalmára tette a testet, és arcát amennyire csak tudta megtisztította a vértől. Jander megpróbálta a társává tenni Annát, de ő nem akarta meginni a vérét. Mikor néhány éjszaka elteltével élőhalottként feléled majd, csak egy gyenge, alázatos vámpír lesz: a szolgája. Örökké az lesz, mert a szolgák nem válhatnak önálló lénnyé, amíg az alkotójuk létezik.

-Oh, Anna, soha nem akartam ezt tenni veled -, mondta letörten. - A halál jobb lett volna.

A vámpír lassan, megviselten felállt, körülnézett a halottakon, amíg meg nem találta egy őr maradványait. Átkutatta a véres testet, megkereste a kulcscsomót, aztán kinyitotta a nehéz faajtót, és a másik főcellába ment. Egy pillanatig kételkedett benne, hogy helyesen cselekszik, de aztán félretette kételyeit. Jander betette a nagy álkulcsot a zárba, kétszer elfordította, és kinyitotta az ajtót. A legtöbb férfi nem vette észre, de néhányan félénken odamásztak az ajtóhoz, és óvatosan kilestek. Az elf egy kiáltással végigszaladt a nagy cellán, és kiterelte a lakókat a szabadba. Mikor az utolsó is kiment, Jander az egyedülálló cellákhoz ment, és azokat is kinyitotta.

Most a tébolyda üres volt, csak a halottak voltak ott. A vámpír visszatért a női szobába, és még egyszer utoljára odatérdelt Anna mellé. Egy utolsó csókot megengedett magának, egy olyan ajándékot, melyet a lány nem mert neki megadni életében. Azután Jander kivette a fáklyát a falikarból, és beledobta a földet borító szalmába. Gyorsan lángra kapott, és egy néhány pillanatig a vámpír habozott. Létezése boldogtalan volt. Nagy volt a kísértés, hogy itt végezze, hogy szénné égjen együtt Annával. Az elmúlt évszázadokban ez a gondolat többször visszatért a titokzatos vámpírhoz, de Jander mindig az öngyilkosság ellen döntött. Voltak a vámpíroknál rosszabb dolgok is, és ha meghalna, akkor ő is egy olyan lenne. A füst fekete és sűrű lett mikor a vámpír kisietett a friss, hideg éjszakába. Nem akarta látni, amint Anna teste elég, de tudta, hogy ez volt az egyetlen mód, hogy szenvedő lelkét végső nyugalomba helyezze. Jander csendesen Nyugat felé indult, köpenyét szorosan karcsú alakjához fogta. A télközépi zordon időjárás nem volt számára kellemetlen. Egy vámpír érintése hideg volt, hacsak nem evett, de az élőholtak maguk soha nem érezték a hideget. Amint az üres utcákon a város határa felé haladt, a háta mögött hallotta az ébredezők hangjait. Remélte, hogy nem érkezik segítség, amíg Anna teste teljesen el nem ég. A vámpír maga mögött hagyta Waterdeepet, és az erdőbe ment vigasztalódni. Jander lába alatt zúzmarás volt a fű, de nem adott hangot szürke csizmája alatt. A nagy fák kopaszok voltak, és csendesen, szilárdan álltak, cseppet sem hívogatón.

Az elf mégis nekitámaszkodott egy törzsnek, és szemét az égre emelte. Az égen halványodott a félhold mielőtt a közelgő reggel levendula és rózsaszín árnyalata megjelent volna. Még jó fél órája volt mielőtt meg kellett keresnie sötét barlangjának rejtekét. A hajnalt megelőző gyönyörűség inkább bosszúság, mint megnyugtatás volt a megsebzett vámpírnak. Élőhalott volt; sehol nem számíthatott befogadásra. Még Anna is megtagadta azt a létet, amelyet felajánlott neki. Harminc éven át ő volt a remény, amely az életét elviselhetővé tette. Most nem volt semmi, senki. Ki érezne részvétet egy vámpír szorongatott helyzete iránt?

-Én nem ezt az életet választottam! - üvöltötte Jander az ürességbe. - Nem ezt érdemeltem! Nem szenvedtem már eleget ebben az állapotban? Van számomra könyörület?

Az éjjel csendes maradt. Nem válaszolt neki. Keze ökölbe szorult.

-Anna! - nyöszörögte megtörve az éjszaka csendjét. Térdre rogyott. „Anna...h Megölte azt, akit a legjobban szeretett. Nem számított, hogy nem ez volt a szándéka. Talán, jött súgva a gondolat, megszabadítottad őt. A vámpír megkapaszkodott a reményben. A lány valami gyönyörűség volt, ami megérintette az életét, és okot adott, hogy tovább éljen. Most új célja volt : a bosszú. Jander már biztos volt benne, hogy valaki valami szörnyűséget tett Annával, valamit, ami az őrületbe kergette. Ez nagyobb bűn volt, mint az övé. Új elhatározással teli karjait a halványuló égre emelte.

-Hallgassatok meg, istenek Hallgassatok meg sötétség és fájdalom hatalmai! Ha valaki ártott neki, megtalálom. Elpusztítom. Büntessetek meg, amiért nem tiszták a kezeim. De engem ítéljetek el, ne a bosszúmat! Ötszáz év élőhalott lét alatt és kétszáz év élet alatt sem beszélt Jander ilyen lelki fájdalommal. Gyűlölete megmérgezte a szavait, és Toril jó, tiszta földje megrázkódott a keserűségtől, melyet kiontott magából. De léteztek más hatalmak is, sokkal romlottabbak azoknál, melyek Torilban éltek, és azok nektárként itták Jander fertőzött szavalt.

Waterdeep tengerparton volt, így kijutott neki a ködből. De évekkel később a kikötő lakói suttogva beszéltek az ellenséges ködről, amely azon a bizonyos hajnalon jelent meg. Úgy hömpölygött be a tengerről, mint egy szellemhajó. Nedves volt és hideg, mint minden köd, mégis volt benne valami titokzatos. Akik ébren voltak, azok hazatértek, vagy összekuporodtak a csónakjukban, amíg el nem haladt fölöttük. Azoknak, akik még aludtak rémálmai lettek. Úgy jött, mintha irányítanák. Végigfolyt a város utcáin Nyugat felé. Gyorsan elhaladt a kikötő felett homályos reggelt hagyva maga után. A déli nap a furcsa köd utolsó maradványait is eloszlatta, és aznap este a naplemente kábító volt. Jander nem látta azt a naplementét Torilban, és az azt követő tiszta éjszakát sem. Mikor a köd megérkezett, teljesen elborította őt. Elméje a bosszú forró gondolataival volt tele, akár az erdő a hátborzongató köddel, de a vámpír még megőrzött annyi józanságot, hogy felmérje, nincs sok ideje visszatérni a barlangjába.

Denevérré alakult, és a nyirkos földalatti menedékhelyre repült, amelyet otthonnak nevezett. A köd elhomályosította a tájat. A denevérek azonban úgy tájékozódtak, hogy magas hangokat bocsátottak ki, amely visszaverődött a tárgyakról és visszatért érzékeny fülükbe. Jander meglepődve tapasztalta, hogy a sikolyok, melyeket bőrlebenyes szárnya csapkodása közben keltett, nem keltettek visszhangot. Elszántan továbbrepült, és nem is gondolt arra, hogy eltévedhet ebben a sűrű, szürke ködben. Riasztóan hosszú idő után aztán visszatért hozzá egy hang. Jander leszállt a földre, és újra felvette elf- alakját. A köd emelkedett. Olyan gyorsan feloszlott, amilyen gyorsan jött, és Jander szeme elé annyira megváltozott táj tárult, hogy alig hitt a saját érzékeinek. Az az egy biztos volt, hogy a hajnal elől elmenekült. A hold helyzetéből ítélve még éjfél sem volt. A vámpír megijedt. A hold is rossz volt. Csak félhold volt, mikor elindult, gondolta magában. Még a csillagok is más alakzatokban álltak, mint amilyeneket az évszázados megfigyelései alatt megismert. Minden oly idegen volt. Mi történt? Egy pillanatra Jander arra gondolt, hogy túl sok éjszakát töltött az őrülteknél. Talán ő is elveszítette az eszét. Minden magyarázkodást félretéve, érzékei azt tapasztalták, hogy nem Waterdeepben, és az ismeretlen csillagokból ítélve nem is Torilban van. Megborzongott, bár a levegő balzsamos volt, és tavaszi illattal telt. Varázslat. A hold hol elbújt a felhők mögé, hol kibukkant, elborítva és felfedve Jander új környezetét. A zúzmarás fű helyett Jander lábai alatt egy út volt, mely rendben volt tartva, bár láthatóan nem utaztak rajta gyakran. Az utat szegélyező magas fák mintha lebegtek volna felette. Almafák voltak, virágba borulva, és mikor a szél megborzolta koronájukat, sziromok záporoztak a földre. Az út felfelé haladt, majd éles kanyart vett lefelé. Jander megmászta az emelkedőt, és lenézett a völgybe. A völgybe fészkelődve egy hatalmas sűrű ködgyűrű volt. A magaslatról Jander látta, hogy a gyűrű közepén egy falu van, az úttól északra pedig egy fenyegető külsejű vár állt, mely keselyűként meredt a város fölé.

Gyászos üvöltés hasított a levegőbe, melyet egy tucat másik követett. A vigasztalan dallam erősödött, és egyre közeledett. A farkasfalka nem aggasztotta Jandert. Nem volt farkasember, de tudta, milyen az négy lábon futni a hegyek között, orrlyukában a zsákmány forró illatával. Még nem találkozott olyan állattal, amely ne hajolt volna meg az akarata előtt. Az üvöltések élénkültek. Jander hátravetette fejét, beleszippantott a gyenge szélbe, és elkapta a vad pézsmaillatot. A dombtetőn összegyűlt falka szemében megcsillant a holdfény. Óriásiak voltak - az árnyék és a sötétség hatalmas, kusza alakjai. Jander élénk, ezüstös tekintetét a falka vezérére szegezte. A farkas és a vámpír egy pillanatra tiszteletet tanúsított egymás iránt. A vezér hátrapillantott a társaira, majd megint Janderre. Fejét felszegve és füleit hegyezve figyelt. A vámpír egy kicsit meghökkent. Régebben amint kimondta a parancsot, engedelmeskedtek neki. Jander hunyorított, és még jobban koncentrált. Menjetek, mondta nekik csendesen. Erezte akaraterejüket, alattomosságukat, rettegésüket, de nem mozdultak. Menjetek! Végül a tekintélyes állatok elsomfordáltak, és elnyelte őket az éjszaka.

-Jó utat, testvéreim - mondta Jander. Ismét egyedül volt.

Egy felhő kúszott a hold elé. Az éjszaka halálos gyorsasággal megváltozott. Az almavirágok fehérsége mintha szemfedél lett volna. A keményre döngölt földút kígyóként kanyargott a távolba. Bár napfény után vágyakozott, Jander a sötétség szülötte volt, és tudta, nem kell félnie tőle. Mégis úgy érezte, mintha valami jegesség érintette volna meg a gerincét. Egykor, mikor még elf volt, akiknek az ereiben vér csörgedezett, ismerte ezt az árnyaktól való félelmet. De magától a sötétségtől már akkor sem félt, inkább azoktól a dolgoktól, amelyeket rejtett. Most ő is az egyik ilyen rémisztő, elrejtett dolog volt. Jander mégis félt az éjszakától ebben a furcsa országban. Furcsa volt a lába alatt a talaj. „Testvéreimének hívta a farkasokat, pedig ez nem volt szokása, nem állt velük rokonságban. Azoknak a farkasoknak semmi közük hozzá. Nem volt meg az ereje, hogy visszafordítsa őket. Tudta, hogy rátámadtak volna, és széttépték volna pusztán az élvezetért is. Faerunban a farkasok egyszerű állatok voltak, az éjszaka leple alatt járó utazók, akik élelem után kutattak. De azok a hatalmas, bozontos, fenyegető tekintetű szörnyek rosszindulatúak voltak. Figyelmét ismét a civilizáció jeleire fordította, bár ezek sem nyújtottak vigaszt számára. A lába alatt heverő város mintha az őt körülölelő természetellenes köd foglya lett volna. A sötét várat baljós légkör vette körül. Jander felsóhajtott. Fogalma sem volt róla, hogy hol van, és hogy hogyan került ide. Akik megmondhatták neki, azok a faluban és a várban éltek. Az elf a falu mellett döntött, mert ott könnyebben észrevétlen maradhatott. Hirtelen eszébe jutott, hogy a ruhája véres a tébolyda ártatlan áldozataitól, így nem jelenhetett meg a faluban. Jander lepillantott az ingére, hogy megnézze mennyire rossz a helyzet, és ismét megdöbbent ezen a meglepetésekkel teli éjszakán. Ruhája teljesen tiszta volt. Akárki vagy akármi is hozta ide, gondoskodott arról, hogy szabadon elvegyülhessen ennek a helynek a lakóival. Az elf elmosolyodott. Az a furcsa érzése támadt, hogy felügyelet alatt van. Akkor tudatom azzal, aki figyel, hogy nem hagyom magam megfélemlíteni, határozott Jander. Visszahajtotta kapucniját, és megrázta a haját. Megfogadta, hogy bosszút áll, és ha itt kell elintéznie, ám legyen. Anna emlékével a gondolataiban magabiztosan elindult a ködös város felé vezető úton.

HÁROM

Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a ház elcsendesedett. Anastasia a fejére húzta a hímzett takarót, úgy csinált, mintha aludna, miközben megpróbálta lecsendesíteni kalapáló szívét. A holdfény utat talált a tágas, szépen bútorozott szobába az ablak repedésein keresztül, és opálos fényt vetett Anastasia szendergő testvérének arcára. Ludmilla huncut arca nyugodt volt álmában, és sötét haja szétterült a fehér párnán. Csak tíz éves volt, és mivel Anastasiával egy szobában lakott, nehézzé tette a tizenhét éves lány dolgát, hogy azt tegye, amit az elmúlt néhány héten tett. Anastasia megmoccant, a finom lepedő zörgése süketítőnek hangzott a csendben, így tovább várt. Mikor végül semmi zajt nem hallott, sem szülei szobájából, sem a szolgák szobáiból, kimászott az ágyból, és felöltötte legegyszerűbb ruháit: egy vászonblúzt és egy egyszerű szoknyát. Elvett az asztalról egy szalagot, hátrakötötte a haját, és felhúzta csizmáját. Tenyere izzadt, mikor matraca alatt kotorászott az odarejtett kötél után. Ludmilla nyöszörgött álmában. Anastasia megdermedt, de a kislány nem ébredt fel. Az idősebb lány lehunyta szemét megkönnyebbülésében. A kötél egyik végét szorosan odakötötte az ágy lábához, kinyitotta az ablakot, és leeresztette a kötelet a földig. Mély lélegzetet vett, elmondott egy gyors imát, összeszedte minden bátorságát, és leereszkedett. Azt remélte, hogy Petya várni fogja, de csalódottan tapasztalta, hogy karcsú alakja nem jelent meg az árnyak között. Anastasia magában szitkozódott miközben idegesen lépkedett fel-alá. Veszélyes volt ilyen közel a házhoz várni. Ha apjának eszébe jutna levegőzni, elevenen megnyúzná, ha meglátná itt kint. Már látta is maga előtt izzadtságtól csillogó kopasz fejét, remegő arcát: „Ne feledd, hogy kivagy! A polgármester lánya vagy, nem közönséges prostituált!h Nem, végzetes lenne itt maradni. Anastasia úgy döntött, hogy nem vár tovább. Fekete köpenyébe burkolózva sietett végig a falu utcáin, hogy fel ne ismerjék, ha találkozna valakivel, bár ez nem volt valószínű. Alig merészkedett ki valaki éjszaka. A polgármester lánya sietett, mert tudta, hogy a holdfény támadhatóvá teszi, de hálás is volt, mert legalább látta, hogy hová lép. Letért az útról, és kissé botladozva követte a benőtt ösvényt a kőgyűrű felé, ahol régebben találkozott Petyával. Aznap éjjel minden nagyobbnak tűnt. Minden fa fenyegető óriás volt, minden szikla alaktalan szörnyeteg. A város öregebb lakói olyan időkről meséltek, amikor Barovia majdnem olyan biztonságos volt éjszaka, mint nappal. Yelena asszony például azt mondta Anastasiának, hogy „A legveszélyesebb dolog éjjel egy halom állati ürülék volt, amit nem lehetett észrevenni a sötétben.h

Anastasia elmosolyodott, mikor odaért a körhöz, és lerogyott az egyik kő árnyékában. Eszébe jutott, hogy anyja milyen mogorván nézett Yelenára, és, hogy elküldte Anastasiától, de az asszony mégis megnevettette. A lány sóvárgó mosolya hervadni kezdett. A jó dolgok, amelyekről Yelena beszélt, eltűntek még mielőtt az idős nő megszületett volna. Most az éjszaka olyan dolgokat takart, melyekre Anastasia gondolni sem mert. Találtak embereket, akiket a farkasfalkák szó szerint darabokra téptek. Mások holttestekről beszéltek, amelyekben nem volt vér. És még Strahd Grófról is voltak mondák. Strahd Gróf. Mintha a szél is ezt sóhajtotta volna, ide-oda csapongva a fák lobjai között. Az almavirágok szirmai kísértetként hullottak a földre. Anastasia megreszketett, és még szorosabban maga köré húzta a köpenyét. Nekidőlt a nagy sziklának, mert valahogy megnyugtatta szilárd jelenléte. Azt mesélték, hogy ez a hely szent volt egykor, de mára már csak egy kőgyűrű maradt belőle. Anastasia megpróbált cigány szeretőjére gondolni. A titkos románc veszélyes volt és izgalmas. A Vistanikat titokzatos légkör vette körül, ami a fiatal, csavargó Petyához vonzotta Anastasiát. Sötét szeme teli volt varázzsal, érintése ügyes és ravasz volt. Olyan szabadságérzéssel járt, melyet az apja és az egész falu magatartásától megfélemlített Anastasia nektárként szívott magába. Azon gondolkodott, nem volt-e inkább a cigány életmódba szerelmes, mint Petyába. Egy farkas felüvöltött, felverve a lányt kellemes gondolataiból. Szíve hevesen kezdett verni. „Siess, Petya,h suttogta. Azt mondogatták, hogy a farkasok Strahd teremtményei voltak. Anastasia egyszer találkozott Barovia urával néhány éjszakával ezelőtt, és az épp elég volt. Ott volt az éves tavaszi ünnepségen, melyet az apja rendezett. Strahd magas volt és szikár, emlékezett a lány, gondosan fésült fekete hajjal és mélyen ülő sötét szemekkel. Kifogástalanul volt felöltözve. Gyönyörűen elkészített fekete ruhát viselt, leheletnyi pirossal hangsúlyozva, melyek vércseppekként csillogtak. A gróf furcsán mosolygott, mikor a polgármester bemutatta idősebbik lányát, és olyan méltányoló tekintettel illette Anastasiát, hogy a lány zavarba jött tőle. Mikor kézencsókolta, a lánynak minden bátorságára szüksége volt, hogy ne sikoltson; ajkainak érintése olyan volt, mint a jég. Azt mondták, hogy a gróf varázslatot űzött. Mások azt, hogy a nők, akiket kedvelt, eltűntek. Anastasia csendesen zihált egy nesz hallatán. Reszkető kézzel szorongatta köpenyét, és megpróbált beleolvadni a kőbe. Újra hallotta a hangot - léptek, lassú és megfontolt léptek. Pont felé tartottak. A kör felé, amelyben rejtőzködött. Apja figyelmeztetései az üres holttestekről hívatlanul visszatértek hozzá. Egy kéz befogta a száját. Anastasia szíve reszketett miközben küzdött támadója ellen. Rúgkapált és karmolt. A félelem megsokszorozta erejét. Hirtelen a felhő elúszott a hold elől, Anastasia meglátta, hogy csak Petya az, és mosolya szélesebb volt, mint máskor. Napbarnított arca fehérnek látszott a holdfényben, ami elvette cifrán gyöngyözött mellényének és bő, piros nadrágjának a színét is.

-Te... Anastasia levegőért kapkodott miközben Petya kacagott. A lány rávetette magát, kis öklével a fiú keskeny mellkasát verte, és együtt estek a földre. Anastasia még mindig küzdött, és arca forró volt a zavartól mikor Petya maga alá szorította. A lány feltekintett rá, de haragja hamar eltűnt.

-Te bolond Vistani ördög- sziszegte most már kérkedve.

A fiú játékosan összevonta szemöldökét, gonosztevőt imitálva, és lehajolt, hogy megcsókolja a lányt. Mikor Anastasia viszonozta a csókot, azt vette észre, hogy az éjszaka már nem is olyan hideg

Egy órával később Petya kelletlenül jó éjt kívánt Anastasiának, és nézte, milyen fürgén mászik fel a kötélen a hálószobájába. Sóhajtott, és megrázta a fejét. Nem lehetett azt mondani, hogy szerette a polgármester lányát. Természetesen tetszett neki a lány, és hiányozni fog majd, mikor a törzs továbbmegy, de ugyanúgy nem illett bele az ő világába, mint ő a lányéba. A polgármester hallani sem akar róla, hogy lánya egy cigányhoz menjen feleségül, és a Vistanik sem engednének egy giorgiot a táborba. Ah, igen. Ilyen az élet. Beleszippantott az illatos levegőbe, és úgy rázta le magáról a mélabút, mint ahogy a kutya lerázza a vizet. Tavasz volt, és a nők mellett még sok minden volt, amit élvezhetett. A kis termetéhez képest erős Petya egy nehéz vászonzsákot lódított a hátára, és hetykén lépkedve elindult a Farkastanya felé. A kocsma biztosan tele lesz vendégekkel, akik csak arra várnak, hogy Petya szórakoztassa őket. A Farkastanya nem a legvidámabb hely volt. Fehérre meszelt háromszintes épület virágmintákkal díszített gerendákkal. Külső ragyogása azonban éles ellentétben állt a belső leromlottságával. Sosem volt elég lámpás, így söntés mindig sötétbe burkolózott. A kandallóban mogorván égő tűz nem világította meg eléggé a helyiséget, és még annyira sem melegítette. A fogadó nem nyert sokat azokon, akik még kimerészkedtek éjjelente. A kocsmáros mogorva típus volt, túl szikár és túl magas egy olyan város lakóihoz, akik zömök, alacsony emberek voltak. Azokhoz volt kedves, akiket ismert, az újonnan érkezőket gyanakvással fogadta. Azért a pénzt az idegenektől is elfogadta, feltéve, hogy felismerte az érmét. Ha Petya egy kicsit jobban ismerte volna a világ dolgait, megérezte volna a változást a légkörben, mikor fütyörészve belépett. Ha több lett volna, mint tizenhét éves, akkor egy udvarias ideig maradt volna, és visszatért volna a sajátjaihoz. Petya azonban fiatal volt, és tökéletesen meg volt róla győződve, hogy mindent tud. A Vistani szokatlan figura volt itt: fényes szemű, díszesen öltözött ugrándozó róka egy falka sötét vadászkutya között. Hátba veregetett egy férfit, üdvözölt egy másikat, majd odalökött egy pénzt a komor csaposnak.

-Egy korsóval a legjobból az évszak tiszteletére ! A kocsmáros szótlanul odacsapott egy korsót Petya elé.

-Egészségedre, uram! - Az elmúlt néhány óra örömeitől eltelve Petya hosszan meghúzta korsót.

Fényes, fekete szemét az ajtóra szegezte, ahol valaki hezitált, hogy bemenjen-e.

-Lépj be, barátom! - Szólt a férfinek Petya, aki győzelme éjszakájának túláradó örömével keblére ölelt volna még egy idegent is.

-Senki nem maradhat ki barátai társaságából, mikor jó ital van!

-Tényleg nem, fiatalember - mondta az idegen, bejött és leült Petya mellé. A kocsma halk moraja megszűnt, amint a vendégek tátott szájjal meredtek az arany árnyalatú idegenre. Néhányan mintha védekeztek volna a gonosz szeme elől, kimenekültek. A többiek csak bámultak. Mások nyílt vendégszeretettel fogadták a betolakodót.

Jander belül összerezzent. Terve, hogy feltűnés nélkül tájékozódjon, nem fog működni. Az elf nem találkozott ennyi vendégszeretettel amióta elhagyta Daggerdale-t. Szerencsére a mellette ülő bőbeszédű kis cigány fiú nem szenvedett olyan zárkózottságban, mint a kocsma többi vendége.

-Bizonyára sokat utaztál - mondta Petya. - Meghívhatlak egy tuikára? Az egy baroviai különlegesség.

Barovia. Jander alig tudta elrejteni fellelkesedését. Tehát ez a furcsa hely az az ország, ahonnan Anna jött.

-Nem, köszönöm - mondta udvariasan. - Azt szeretném tudni, hogy van-e szabad szoba fogadóban.

-Akkor velem kell beszélned, nem azzal a Vistani faragatlan lurkóval, - morogta a fogadós, és egy határozottan mérges pillantást vetett a meggondolatlan Petyára.

Menj, és keress pénzt, Petya, vagy menj vissza a faludba. Petya előrehajolt, és belesuttogott Jander fülébe.

-Ha mégis meggondolnád magad, áll az ajánlat. Tudom milyen idegennek lenni ebben a városban. Petya gúnyosan meghajolt a fogadós előtt, és hencegve elment a sarokba. Kotorászott a zsákjában, és sugárzóan felállt. Sötét színű kezeiben elképesztően sokféle labdát, buzogányt és fáklyát tartott. A falon világító fáklyákból meggyújtotta az övéit, melyek fényesen lángoltak. Egy kurjantással ügyesen zsonglőrködni kezdett a tárgyakkal.

-A legény tehetséges - jegyezte meg az elf - Jandernek hívnak.

A fogadós mogorván nézett az idegenre.

-Sajnálom, ma éjjel nem adhatok szobát.

-Nincs hely?

-Oh, sok hely van, de nem fogadunk be lakókat éjszaka.

-Egy fogadó nem fogad fizető vendégeket? Jander felvonta a szemöldökét, szája lenézően kunkorodott.

-Gyere vissza holnap reggel, és akkor megbeszéljük. Nem fogadunk vendégeket éjjel - felelte a fogadós.

Jander végigmérte a férfit. Durva beszéde és ellenséges modora alatt a félelem vasszerű szagát árasztotta magából. Jander érezte. Jól gondolta. Ezt a falut rettegésben tartják. Elment a szoba egyik árnyékos sarkába, és ragyogó szőke hajára húzta kapucniját. Minden idegszála megfeszült, amint szerényen hallgatta a körülötte folyó halk beszélgetéseket. Különböző részleteket hallott: „Gonosz...maradj bent... ...Strahd.h Ez a név több beszélgetésben is felbukkant, és mindig mikor Jander meghallotta, megérezte az a félelemillatot is. Miután több beszélgetésbe belehallgatott, azt követte, amely a legközelebb volt hozzá. Egy fiatalabb, sűrű fekete szakállas férfi kortyolt egyet a söréből. Társa, egy ősz hajú, borostás férfi csak bámult érintetlen korsójába.

-Nem kellett volna elmennem - mondta az idősebb férfi halkan, fájdalommal teli hangon. A fiatalabb a karjára tette a kezét.

-Ha láz van, akkor a legjobb biztonságban lenni - mondta kedvesen. - Ugyanolyan jól tudod, mint én, Da. Nem kell mondanom, milyen ragályos lehet. A férfi bólintott, de tekintete még mindig zavaros volt.

-Olyan fiatal volt, olyan szép - suttogta letörten. Szomorú barna szemei csillogtak.

-Kicsi Olyám, szegény gyermekem. A fiú vonásai bánatot, együttérzést és haragot tükröztek, ami valahogy nem tetszett Jandernek.

-Neki már megmondta valaki? Az apa rövid ujjaival megtörölte a szemét.

-Nem. Senki nem mer elmenni a várba ilyen hírrel.

-Fogadni mernék, hogy hamarosan megtudja. A gróf mindig megtudja, amit tudni akar.

Az idősebb férfi arca hirtelen szomorúról gyűlöletesre változott.

-Örülök, hogy meghalt - csattant ki. - Örülök, hogy meghalt, mert így nem lehet az övé, és nem érintheti meg azokkal a hideg kezeivel.

-Da! - sziszegte a fiú, és megpróbálta lecsendesíteni a férfit. Az idősebb férfi hangosan zokogott, és két másik férfi segített őt kitámogatni az ajtóig. A többi vendég szótlanul nézett. Jander észrevette, hogy Petya abbahagyta a zsonglőrködést. Játékosságának nyoma veszett, és sötét szeme riadt és kutakodó volt. A fiú nem az a bohóc, aminek látszani akar, gondolta Jander. Petya ellépett a zsákjától, hogy megnézze a távozó apát és fiát, és közben a vámpír észrevette, hogy az egyik vendég elhaladt a Vistani mellett, és beledobott egy kis erszényt a zsákjába. A malacszemű, durva szájú, szakállas férfi rendelt még egy sört, és visszatért vele az asztalához. Jander mondani akart valamit, azután habozott. Legjobb lesz, ha nem vonja magára a figyelmet. Megvárja, amíg a helyzet megoldódik. A vendégek elfoglalták helyüket, és a halk morajlás folytatódott. Petya újra meggyújtotta a fáklyáit, és megint zsonglőrködni kezdett. Egy pillanat múlva valaki felkiáltott.

-Tolvaj!

Jander számára hihetetlen gyorsasággal néhány férfi megragadta a meghökkent fiút, hátrafeszítették a karját, és a gyomrát kezdték ütni. Petya fáklyái elrepültek, és egy másik ember odasietett, hogy eloltsa őket, mielőtt a helyiség lángra kap. Az ajtó kitárult. Egy nagy, tagbaszakadt, kövér arcú, dús, petyhüdt szakállú férfi lépett be. Öltözete sokkal finomabb volt a többi vendég ingénél és mellényénél, és úgy tűnt, mindenki engedelmeskedett neki.

-Kartov polgármester! - kiáltott egy behízelgő kis ember. - Az egyik Vistani ellopta Andrei pénzes tarsolyát!

Andrei, a malacszemű, durva szájú férfi élénken bólogatott. Kartov haragos tekintetét a fiúra emelte, aki láthatóan rettegett. Ennek ellenére Petya összeszorította a fogait, és belenézett a férfi arcába.

-Ez a férfi hazudik - mondta hűvösen, hangja semmit nem árult el abból a rémületből, amelynek szaga megtöltötte Jander orrlyukait.

-Pénzért zsonglőrködtem. Tévesen gyanúsítanak. Amellett, ha elloptam volna az erszényt - tette hozzá gúnyosan -, úgy csináltam volna, hogy ne vegyék észre. Kartov keze ütésre lendült. Petya feje oldalra csuklott az ütés erejétől, és vér buggyant ki a szájából. Éles sikoly hallatszott, és egy lány rávetette magát sz ajtóban álló polgármesterre.

-Papa, ne! Hagyd abba! - Jander észrevette, hogy a lány arcán is ütésnyomok voltak. A férfi nem vett róla tudomást, és háborodottan lerázta magáról. Izzó haragja a Vistanira irányult.

-Az embereim megtorolják, ha bántasz - figyelmeztette őt Petya mély hangon. Nyilvánvalóan nem hazudott. Jander észrevette, hogy néhány férfi kényelmetlenül erezi magát. A Vistani bosszú láthatóan nem volt csábító.

Kartov azonban ezzel nem törődött.

-Mi pedig megbosszuljuk, ha kirabolják a becsületes népet! - üvöltött vissza.

-Akasszuk fel a csirkefogót! - jött egy hang a tömegből. Jander nem tudta megállapítani, hogy ki szólt, de a szavakat hamarosan az egész tömeg kiáltozta. Kartov közelhajolt Petyához. Csak a cigány és a vámpír hallotta, amit a haragos szülő sziszegett:

-Arra fogsz vágyni, hogy Ravenloft Kastélyában légy mire végzünk veled. Tudom, mit tettél a lányommal!

Természetesen sötét arcszíne alatt Petya elsápadt. Ah, gondolta Jander megértéssel.

- Papa, ne! - sikította a lány. - Nem az ő hibája! Kartov dühös pillantást vetett rá.

- Nem volt még elég ? - mordult fel. Jander undorral nézte. Az elf megvetette a zsarnokokat, és ez a férfi elsőrangú példány volt. Kíváncsi volt, vajon ez a hirtelen haragú férfi-e az a titokzatos „őh, akitől az a másik apa félt.

-Veled majd később foglalkozom, Anastasia - folytatta Kartov. - Most végignézed a szeretőd halálát.

Anastasia sírva fakadt.

-Ne! Petya! - Kartov egyik társa megragadta a lányt, és szorosan tartotta.

Jander méltányolta az ifjú higgadtságát.

- Baroviai Kartov - kezdte a cigány mézesmázos hangon.

-Meg fogod bánni ma éjjeli tetteidet. Boris Federovich Kartov, én elátkozlak téged... Hangja elcsuklott amint valaki egy piszkos rongyot tömött a szájába. Bár az átok még nem volt kimondva, néhány vendég habozott, hogy támogassa-e polgármesterét. Mások azonban hálásak voltak, hogy örökös félelmüket tettekbe önthettek.

Hátrafeszítették Petya karját, és szorosan hátrakötötték a saját színes sáljával. Gúnyolva és átkozva kitaszigálták őt az ajtón. Átesett a bejáraton, és mivel kezeivel nem tudta kivédeni az esést, keményen nekivágódott a kockakőnek. A tömegből érdes kacagás hallatszott. Kartov felállította a fiút selymes, fekete hajánál fogva. Petya megrándult a fájdalomtól. A fogadóból kiáramló fény odavetődött a főtérre, éles kontrasztot alkotva a hold gyenge fényével. A nyitott tér körüli házakban fények gyúltak. Az ablakok résnyire nyíltak, és a lakók kíváncsian, de óvatosan kilestek. A tömeg lelkesedve özönlött ki az éjszakába félig tolva félig cipelve a szerencsétlen Vistanit. A vesztőhelyre vitték a tér végéhez. A malacszemű inas előrefutott, hogy előkészítse a hurkot az áldozatnak, és rosszakaratúan vigyorogva várta a felé áramló tömeget. Petyát felvonszolták az állványra. Még küzdött, mikor a malacszemű a nyaka köré helyezte a hurkot. Senki nem vette észre, mikor az idegen elvált a sokaságtól, és eltűnt az éjszakában, akár egy árnyék. A közeledő farkasfalka hangját azonban mindannyian hallották.

NÉGY

Hangjuk úgy szárnyalt előttük, mint a kürtszó a vadászok előtt. Az átható dallam belehasított az éjszakába. Olyan örömteli, vérfagyasztó hang volt. Eddig farkasok soha nem jöttek egyenesen a falunak. Sok olyan fajzat kóborolt Baroviában, melyeket jobb volt nem megismerni közelebbről. A falubeliek olyan egységesen menekültek a támadó szörnyek elől, mint amilyen egységes volt vérszomjuk. A tömeg szétszaladt, sikoltozott félelmében, és otthona szerény védelme felé botladozott. A hang azonban így is eljutott hozzájuk. Anasatasia kihasználva őrének meglazult szorítását kiszabadította magát, és felmászott az állvány lépcsőin. Legyőzve saját félelmét arra kényszerítette ujjait, hogy leoldja Petya kötéseit. Aki összekötötte a kezeit, jó munkát végzett. A sál belevágott a fiú húsába, és a lánynak szabályosan ki kellett kaparnia belőle. Már majdnem eléggé kioldotta, hogy Petya kiszabadulhasson, mikor apja keze lecsapott a karjára.

-Anastasia, gyere! Siess!

Abban a pillanatban egy hatalmas borzas alak emelkedett ki az árnyak közül, és Kartovra vetve magát felugrott a fa emelvényre. Állkapcsa csukva maradt, de testének súlyától a polgármester és a farkas legurultak az emelvényről,s elhasaltak a szilárd kövön. Amilyen gyorsan jött, az állat olyan gyorsan felállt, és a férfi lába után kapkodva majdnem hazáig terelte végig a Polgármester Úton. Kartovnak nem kellett több bíztatás. Talán szerette a lányát, de saját magát jobban szerette. A nyolc farkas átfutott a téren, üvöltésük összemosódott prédáik sikolyaival. Hajszolták a menekülő lakókat, haragosan nekirontottak az ajtóknak, bestiális féktelenséggel ugrottak neki a bezárt ablaktábláknak. Az egyiknek a hatalmas szájában bennmaradt egy ablak küszöbfája. A gerenda hangos reccsenéssel szétroppant, és a farkas meglepettségében bután nyüszített. De egyikük sem támadta meg Petyát vagy Anastasiát. Anastasia tovább dolgozott a sállal, és Petya kiszabadította magát. A fiú megragadta a lány kezét, és leszaladtak a lépcsőn. Egy nagy szürke nőstényfarkas észrevette a mozgást, és bozontos fejét morogva feléjük fordította. Petya odanyúlt a göcsörtös ágért, amelyet az egyik férfi dobott el, aztán maga mögé tolta Anastasiát. Petya fogait csikorgatva felemelte a botot. A farkas merev lábbal, felborzolt szőrrel közelített feléjük. Szemei borostyánszínű fénnyel izzottak.

-Nincs erre szükség, Petya! - szólt egy pirongató hang. Petya megijedt. Jander lépett elé kedvesen mosolyogva.

-A falkának én parancsolok. - Odafordult az állathoz. Nyugodj meg, nővérem, nyugodj meg... A szürke nőstény láthatóan boldogtalanul leült. Még mindig morgott, és füleit lelapította. Jander körülnézett, szemével kapcsolatot teremtett a falka többi tagjával, szótlan parancsokat adott nekik, és azok, bár kelletlenül, de engedelmeskedtek.

Köszönöm, testvéreim. Most mehettek. A farkasok szinte egyszerre felpattantak, befutottak az árnyak közé, és megrázták a fejüket, hogy érzékeny orrukból kiűzzék az emberek szagát. Néhány másodperc múlva nyomuk sem maradt. Petya és Anastasia szájtátva bámultak Janderre. Aztán az éjszaka megpróbáltatásaitól Anastasia sírva fakadt. A cigány fiú védelmezőn átölelte, de fekete szemét nem vette le Janderről.

-Mi vagy te? - kérdezte olyan hangon, amely nem árult el semmit abból a félelemből, amelyet Jander megérzett.

Jander sértődöttséget színlelve felvonta a szemöldökét.

-Utazó vagyok egy másik országból. Ma éjjel megmentettem az életedet, Petya. Mit kell még tennie egy idegennek, hogy a bizalmadat elnyerje? Azt mondtad, tudod milyen itt idegennek lenni. Vagy elfelejtetted? Petya elpirult.

-Soha nem láttam még hozzád foghatót. Talán megbocsátasz, ha bizalmatlan vagyok. Igen - ismerte el -, az adósaid vagyunk. Mit tehetünk érted?

-Azt, hogy eltűntök, mielőtt a falu gyanút fog. Anastasia - mondta a vámpír gyengéden -, a legjobb lesz, ha elbúcsúzol Petyától. Nem fog többé idejönni. Nem várhat szeretetteljes fogadtatást.

A könnyeivel küszködő Anastasia gyötrődő pillantást vetett szeretőjére.

-A megmentőnknek, igaza van, kedvesem. - szólt Petya még mindig gyanakodó tekintettel szemlélve Jandert. - Ez a búcsú pillanata. Azt hiszem hamarabb útra kelünk, mint terveztük. Anastasia szomorúan mosolygott.

-A papám még pirkadat előtt meg fog korbácsolni, ez biztos. Ez a szökés sok pénzbe fog nekünk kerülni.

Petya igaz gyengédséggel még utoljára a karjaiba ölelte a lányt, aki fejét a fiú mellére hajtva zokogott. A fiú a lány homlokára nyomott egy csókot. Végül Anastasia elhúzódott tőle, és kezével megtörölte nedves arcát. Mély lélegzetet vett, hogy megnyugtassa magát.

-Jó uram, nem tudom a nevedet, hogy illendően köszönetet mondjak. - A lány hangja egy cseppet reszketett. Jander körülnézett a téren, aggódva, hogy a lakók esetleg előjöttek házaikból. Ám úgy tűnt, hogy a kis trükkje kiválóan sikerült. Az ablakok és az ajtók mind egy szálig zárva voltak.

-Jander Sunstar vagyok.

-Akkor, Jander Sunstar, örök barátságot ajánlok neked. Sosem felejtem el, amit ma éjjel értünk tettél. A lány alsó ajkába harapott, nehogy úrrá legyenek rajta a könnyek. Nem akart újra sírva fakadni, úgyhogy sietve elindult apja háza felé. Petya szokatlanul komor, fekete szemeivel követte.

-Az igaz szerelmed? - Jander nem akart ilyen gúnyos lenni, de a szavak így jöttek ki belőle. Petya azonban nem vette szurkálódásnak, és megrázta fekete fejét.

-Nem, de kedvelem és nem szeretném, hogy baja essék. Lelke van, és ez ritka ezen a helyen. Ökleit csípőjére téve Jander felé fordult. Kis termetéhez képest Petya nagyon magabiztos volt. Arca zúzott és véres volt, de nem törődött a fájdalommal.

-Az életemmel tartozom neked. Mi, Vistanik nem vesszük semmibe az ilyen tartozásokat. Jander Sunstar, akármi is vagy, ma éjjel barátságot tanúsítottál felém. Én is ugyanezt ajánlom. - Szünetet tartott, és megnyalta a száját. -Meghívlak a táborunkba, ahol olyan tisztelettel bánunk majd veled, amilyenre vágyói. Jander mosolygott magában. Terve, hogy megnyerje a cigány bizalmát, sikerült.

-Vistani Petya, megtiszteltetésnek veszem, hogy meglátogathatom a táborotokat. Petyának tetszett a nagylelkű válasz.

-Akkor induljunk - mosolygott. - Erre - mondta, és elindult a Nyugat felé vezető úton. Jander követte. A falu fényei elhalványultak a cigány és a vámpír mögött, és körbezárta őket az éjszaka. A legtöbb élőlény a falu határain belül élt, de a földúton haladva Jander látott néhány magányos kunyhót. Egy kis birkanyáj legelt az út mellett, mint egy kísértet a fű sötét zöldje előtt.

-Mesélj magadról, Jander Sunstar. Nem hiszem, hogy idevalósi vagy. Jander lenézett társára.

-Miből gondolod ezt ?

-Akik itt élnek, azok úgy néznek ki, mint a falubeliek.

-A ti embereitek is itt élnek, és nem egészen olyanok vagytok, mint a baroviaiak -, jegyezte meg Jander.

-Utazók vagyunk.

-Nos, én is az vagyok.

Petya mosolygott, fehér fogai megvillantak a holdfényben.

-Talán igen. Mi a neve a fajtádnak?

-Elf vagyok - felelte Jander. A mondatra a cigány váratlanul megkönnyebbülve válaszolt.

-Boldog vagyok, hogy találkoztunk! Még sosem láttam elfet.

-Bár - tette hozzá némi önteltséggel -, hallottam történeteket. Jandernek mosolyognia kellett. Sokat adott volna azért, hogy hallja, milyen történeteket ismert Petya.

-Akkor biztosan a köd hozott. Jander meglepődött. Emlékezett a sűrű ködre, amely körülölelte, de nem gondolt arra, hogy ez lenne ittlétének az oka.

-Gyakran történik ilyesmi ?

-Nem, de nem ismeretlen a dolog. Mi magunk is a köddel utazunk. Nem régóta vagyunk itt. Megállt, és előremutatott. Előttük kavargott a rejtélyes köd, amelyen Jander áthaladt mikor a faluba ment. Sűrű, szürke kerítés volt, mely mozgott, és lüktetett, mintha saját rosszindulatú életet élne. Jander nem érezte jól magát, mikor néhány órája a faluba menet átment rajta, de nem okozott neki semmi fájdalmat. Petya belenyúlt piros nadrágjának egyik hatalmas zsebébe, és két, lilás folyadékkal teli fiolát húzott elő belőle.

-Jó, hogy ide tettem, és nem a zsákomba, he?

Az egyik üvegcsét odanyújtotta Jandernek, a sajátját halk pukkanással kinyitotta, és felhajtotta a tartalmát. Jander a sajátját nézegette, és azon gondolkodott, mit csináljon vele. Nem tudja meginni, ebben biztos volt.

-Gyerünk, gyerünk! - sürgette Petya. - Ez egy ital, aminek segítségével sértetlenül átjuthatsz a ködön.

-Miért, veszélyes ?

Petya Janderre meredt, majd vállat vont.

-Te a köddel jöttél, így nem tudhatod. Ez gyilkos köd. Mérgező. Ez - felmutatta üres fioláját -, ellenállóvá tesz.

Jander habozott, azután úgy tett, mintha meginná a folyadékot, de amint beléptek a ködbe, és Petya nem láthatta, kiköpte. A köd nem ártott neki, mert nem lélegzett. A méreg nem árthatott annak, aki már halott volt. A köd nedves karjaival átölelte őket, foszlányaival arcukat és hátukat simogatta. Jander egy percen belül elveszítette volna Petyát, ha nem lettek volna különleges érzékei. Petya melegére összpontosított. Jó néhány perc múlva a köd ritkult, majd szertefoszlott.

-Ez... különös -, mondta a vámpír.

-Sok minden különös Baroviában - válaszolt a cigány komoran.

-Igen, mesélj nekem Baroviáról. Én... - Jander a mondat közepén elhallgatott. A mérgező köd teljesen elzárta őket a környezetüktől, még a kinti hangokat is megsemmisítette. Most az elf meghallotta a víz bugyogását a közelben, és szemével követte az ösvényt. Egy kis fahídhoz vezetett, mely egy gyors folyású, sötét, úgy ötven láb széles folyó fölött ívelt keresztül. A túloldalon folytatódott az ösvény, és kanyarogva eltűnt az erdőben. Jander magabiztos léptei meginogtak. Mint vámpír, nem mehet át a rohanó víz fölött. Petya még mindig azt hitte róla, hogy élő lény - elf, és ezért idegen, de élő. Az áramló víz zenéje gúnyolódott vele.

-Valami baj van ? Közeledtek.

-Ööö... be kell vallanom valamit. Mikor kicsi voltam, majdnem belefulladtam egy folyóba. Azóta halálosan félek a folyóktól. Nincs más út a táborodhoz ? Petya hitetlenkedve nézett.

-A híd biztonságos, ezt megígérhetem. Nézd! A fiú oda-vissza ugrált a hídon, mint egy nyúl.

-Biztonságban átviszlek. Ajkán csalafinta mosoly játszadozott.

-Arra kértél, hogy bízzam benned, és én egy idegennel sétáltam éjjel Baroviában! Most rajtad a sor, hogy bízzál bennem. Az elf óvatosan lenézett a kavargó vízre, vigyázva hogy Petya észre ne vegye, hogy nincs tükörképe. A folyó csapkodta a hidat, nem törődve a vámpír dilemmájával. Ha farkassá is változhatna, akkor is túl széles volna, hogy átugorja. Nem, képtelen lesz átmenni a vízen. Néhány száz éve megpróbálta egyszer, de kínlódva meghátrált. Itt is meg kell próbálnia, ha másért nem is, akkor azért, hogy meggyőzze Petyát, hogy szorongása bénító erejű.

Az elf lassan előrenyúlt, és megfogta Petya felajánlott kezét. Érezte, amint Petya átfogja a hátát, hogy segítsen neki. A cigány és a vámpír együtt tettek egy puhatolódzó lépést a hidra. Jander nyöszörgött a fájdalomtól, és gyorsan visszalépett a földre. Nem tudja megcsinálni. Mielőtt felfoghatta volna, mi történt, már Petya hátán volt.

-Petya !

-A tartozás, az tartozás, giorgio! A karcsú fiú meglepően erős volt, Gyors, biztos léptekkel sietett át a hídon könnyedén cipelve Jandert. Jander lepillantott, és meglátta a hold ezüstösen csillogó tükörképét. Petya elérte a túlsó partot, és Jander lecsúszott a földre.

-Kedves vagy - mondta a fiúnak. Petya nem törődött a bókkal.

-Jó, hogy összeakadtunk - mondta a Vistani, mikor továbbmentek. Az erdő szorosan köréjük záródott, és Jander észrevette, hogy Petya léptei majdnem olyan hangtalanok voltak, mint az övéi.

-Régen megrémisztetted volna a falubelieket. Gondolom, varázsló vagy. Jander magában fintorgott, de a varázslásra ráfoghatta a farkasok feletti uralmát.

-Így is lehet mondani.

-Megértem ezeket a dolgokat. A falu retteg. Ezt a fajta varázslatot általában az akarák használják. Jander nem ismerte a szót, és érdeklődőén felvonta a szemöldökét.

-Akara? - ismételte.

-Nosferatu - magyarázta Petya -, vámpírok. Az élőhalottak, akik az élők vérén élnek. Gyorsan a szívére tette a kezét. Bár a szó ilyen formában idegen volt Jander számára, belül ösztönösen megrettent. Szerencsére, Petya nem vette észre.

-Ah, értem - felelt Jander. - Igazad van. Én is szerencsés vagyok, hogy találkoztunk. Mesélj még erről a világról. Barovia a város neve?

-Igen, és az országé is. - Néhány gyanús almafa alatt haladtak el. Gyönyörű virágaik éles ellentétben álltak göcsörtös megjelenésükkel. Petya egy pillanatra megállt, majd felugrott, és letört egy virágba borult ágat. Hangos reccsenéssel letört, és beborította őt virágszirmokkal. Rántott rajta egyet, és az ág a kezében maradt. A fiú mosolyogva mélyen beszívta az illatát.

-A nővéremnek viszem - magyarázta. - A virágok elmulasztják a haragjukat, he? Mosolya vigyorrá vált, mikor cinkosán rákacsintott Janderre.

-Van nőd, Jander? Nagyon jó társaság tudnak lenni, csak néha túl sokat beszélnek. Jander egyre türelmetlenebb lett. A fiú szórakoztató volt, de már túlságosan régóta szórakoztatta Jandert. Azért mentette meg Petya nyakát a nyaklóból, hogy tájékozódjon, nem azért, hogy szórakozzon.

-Hallottam a Strahd nevet a kocsmában, és egy helyet, amelyet Ravenloft Várának hívtak. Petya élénk vonásaiban most igazi komolyság tükröződött, és Jander félelmet érzett.

-Ezekről a dolgokról ne beszéljünk a sötétben - mondta gyorsan. - Majd holnap.

-Ma éjjel - erősködött Jander. Az elf hanglejtése arra kényszerítette Petyát, hogy Jander szemébe nézzen.

-Nagyon jó - mondta a fiú lassan -, bár a legjobb egyáltalán nem beszélni ezekről a dolgokról. Strahd Von Zarovich Gróf ennek az országnak az ura. Az ő otthona a Ravenloft Kastély. Valaha hatalmas harcos volt, de most, azt mondják, varázslattal foglalkozik. Varázslat. Soha nem fog megszabadulni tőle ? Jander csak nehezen tudta megállni, hogy megvetően ne köpjön egyet. Ez csak a rossz szerencse játéka lehet, hogy ennek a kegyetlen helynek az ura varázsló.

-Gondolod, hogy ez igaz? A varázslatról?

-Biztosan. Sokkal régebb óta uralkodik itt, mint egy halandó tehetné.

-Mióta ? Petya vállat vont.

-Nem tudom. Nem vagyunk baroviaiak. Nem ismerjük annyira a történelmét. Jander szemügyre vette a furcsa környéket.

-A köd felel neki, ugye ?

-A falut övező köd, igen. Az az ő ellenőrzése alatt áll. De a köd, amely ide hozott, senkihez nem tartozik.

-Ki az az Olya? Petya újra rá nézett, szemében némi gyanúval.

-Egy kislány, aki meghalt, ahogy azt bizonyára hallottad. Nem hiszem, hogy érdekel. Egy hangos csiripelés hallatára Jander felnézett. Egy kis, álmából felriasztott, szürke-fehér madár meresztette rá csillogó szemeit mielőtt visszatért aludni.

-Jól jegyezd meg ezt a madarat, Jander. Ez egy vista chiri. Ha ilyet látsz, akkor tudhatod, hogy a Vistanik nincsenek messze. Követnek minket, ők a kis barátaink. Azt mondják, hogy ők az őseink lelkei, és azért vannak itt, hogy vigyázzanak ránk. Gyere, itt letérünk az útról. Tudok egy rövidebbet. Petya elkanyarodott az erdőbe. Jander követte. Nagyon sötét volt, mert a lombos fák eltakarták a holdfény nagy részét. Hatalmas gyökerek feküdtek keresztül-kasul a sötét talajon. Petya azonban teljes biztonsággal lépdelt a kacskaringós ágak között.

-Mintha a falubeliek félnének az éjszakától - bökte ki félénken Jander -, te viszont úgy járkálsz, mint egy hős, Petya. Itt farkasok vannak. Nem félsz?

-Te beszélni tudsz a farkasokkal, Jander, és egy magára valamit is adó zsivány nem támad meg egy Vistanit. - Hátravigyorgott a válla fölött. - Az összes Vistani ismeri az Ördögi Szemet, he? Ami a nem annyira végzetes veszélyeket illeti, ennek a helynek a hatalmai nem árthatnak nekem. Ezért Strahd... - Elhallgatott, és motyogott valami átkot. -Megeresztetted a nyelvemet, elf, és ez nem biztos, hogy jó dolog. Én már eleget beszéltem, talán túl sokat is. Gyerünk, most mesélj te az országodról.

-Evermeetben születtem, ahol csak az én fajtám élt. Nem kezdhetem el mesélni, hogy milyen gyönyörű volt. Furulyáztam, énekeltem, és nyáron a ligetekben táncoltunk. Azóta sem láttam ahhoz foghatót. - Jander hangja megkeményedett. -És higgyél nekem, Petya, sok mindent láttam. Petya kutató pillantást vetett rá.

-Hiszek neked, elf - mondta halkan, őszintén. - Ma éjjel talán gyógyírt találsz a lelkednek. Jander és társa Barovia erdeinek átható sötétjében bandukoltak, és közben Jander Evermeetről mesélt. Petya tisztelettudóan csendes volt, és figyelt. Talán az elf dallamos hangjának szomorúsága indította meg. Az út nagy részén a folyó a jobbjukon volt, bár néha csobogása eltávolodott, mikor kicsit beljebb mentek az erdőbe. Végül a folyó hangját más zajok nyomták el - lovak nyerítése, kutyák ugatása és emberi beszéd morajlása. Mikor kiértek a sejtelmes fák árnyékából, Jander látta a távolban égő tűz ragyogását. Éles látásával, melyet még javított vámpír mivolta is, több tucat szekeret vett ki. A kocsikon élénk színűre festett, fantáziadús, vidám minták voltak. Sok ló, kecske és csirke legelt a tábor sarkában, és a tűz körül alakok mozogtak. Az elf csak néhány másodpercig nézte ezt a hívogató jelenetet. A tábortól Északra egy hatalmas toronysisak emelkedett. Az ég sötét volt, apró, hideg fénypontok pettyezték, de a kirajzolódó alak sötétebb volt. A szakadék tetején félelmetes vár állt. Jander felismerte benne azt az épületet, amelyet akkor látott ,amikor először megjelent Baroviában. Akkor csodálta. Most már tudta, hogy mi az. Petya követte a pillantását.

-Igen - mondta nyugodtan -, az a Ravenloft Kastély. Ott lakik Strahd Gróf.

ÖT

Maruschka nem szerette a gyerekeket. Mikor Lara megkérte, hogy vigyázzon a kisbabájára, amíg táncol, nem tudta udvariasan visszautasítani. Most a fiatal Vistani ott ült a durva fapadon, kezében a boldogtalan gyerekkel, és morgott, miközben Lara vidáman táncolt férjével. A tűz pislákoló fényénél Maruschka csak annyit látott, hogy a kisbaba visszabüfögte a répalevest, amelyet nagy nehezen lekényszerített a torkán. Mikor a nyűgös kisded megpróbálta Maruschka tömör, fekete copfjának végét betömni a szájába, a lány úgy döntött, hogy a barátság túl messzire ment. Haragosan villámló fekete szemekkel átvágott a táncosok tömegén, és odanyomta a gyereket Lara kezébe.

-Fogd - csattant Vistani nyelve. - Ma este engem már ne köpjön le. Lara és férje kacagtak, és megölelték a kisdedet, mikor Maruschka puffogva elsétált.

-Ah, nagy tévedés lenne az istenektől, ha ennek gyermeket adnának - kuncogta Lara sajnálkozó tekintettel nézve barátnője után.

-Bizony - helyeselt a férj, elvette a gyermeket a nő kezéből, és megpuszilta puha arcát. - Jobb, hogyha a nagyanyja nyomdokába lép. A kisded gügyögött, majd hamarosan elaludt apja szertő karjában. Maruschkát mérge egészen a tábort övező tüzekig űzte. Hátracsapta fekete, selymes copfját, végignézett az ösvényen, majd fel a csillagokra. Négy óra telt el azóta, hogy kis testvére, Petya mint mindig, most is hencegve elment. Négy óra rengeteg idő volt számára, hogy bajba keveredhessen. Maruschkának az az érzése volt, hogy valami nincs rendjén. Mindig meghallgatta belső érzékeit, mert általában igazuk volt. A táborban sokan rendelkeztek részleges Látással. Például Lara tudott kártyából jósolni, és Keva néha hangokat hallott, melyek pontosan elmondták a jövőt. Maruschkának azonban teljes Látása volt, és ezzel az ő korosztályában ő volt egyedül megáldva vagy megverve. Akárhonnan tudott jövendölni, legyen az egy csésze víz, egy kristálygömb vagy egy tükör. A kártyák ugyanúgy beszéltek neki az alany céljairól, mint a tealevelek. Maruschka tudott tenyérről olvasni, és arcról is, és néha félelmetes tudásról tett tanúbizonyságot. Ez a képesség tiszteltté tette őt a törzsben, de néha a magas, karcsú húsz éves lány szeretett volna inkább olyan lenni, mint a többi Vistani. Most a Látása azt súgta, hogy Petya veszélybe került.

-Hamarosan visszatér, gyermekem. Ne izgulj - jött egy száraz hang a könyöke felől. Maruschka felugrott, majd elmosolyodott, és bólintott Madame Evának. Az idősebb hölgynek volt egy olyan zavarba ejtő tulajdonsága, hogy szeretett észrevétlenül felbukkanni. Nem volt bölcs dolog a háta mögött beszélni róla. Voltak, akik azt mondták, hogy gondolni sem bölcs rá a háta mögött. Ezzel Maruschka is egyetértett. Senki nem tudta, mennyi idős Madame Eva, ő pedig erről sosem beszélt. Háta még mindig egyenes volt, bár csontjai törékennyé váltak, arca pedig olyan ráncos volt, mint az aszalt baroviai szilva. Hosszú fehér haját szabadon hordta, és úgy omlott le a hátán, mint a holdfény. Eva szeme fényes és fürge volt, és Látása még mindig biztos volt. Bár legtöbb foga már kihullott, és pempőkön élt, ő volt a leghatalmasabb személy a törzsben, és senki nem mert ellenkezni vele. Maruschka, Eva szigorú gyámsága alatt fejlesztette képességeit, és tudta, hogy ő lesz a törzs Látnoka, hogyha a cigány asszony elveszíti a Látást. Maruschka aggodalma alább hagyott. Tudta, hogy ha Eva azt mondja, hogy Petya biztonságban hazatér, akkor a fiú gond nélkül meg fog érkezni.

-Petya bizony megfogta az isten lábát. A városok fele, ahol eddig jártunk, legszívesebben felnyársalná - mondta Evának. Az öregasszony érdes hangon felnevetett. - Nem tehetek róla, hogy aggódom - tette hozzá a lány. - Úgy udvarol a bajnak, akár a lányoknak. Olyan buta dolgokat csinál.

-Vannak, akik rólam is ezt mondanák, gyermekem - emlékeztette őt Eva. - Emlékszem egy bizonyos lányra, aki azt mondta, hogy soha nem fogom élve elhagyni Ravenloft Várát. Most Maruschkán volt a sor, hogy nevessen.

-Nos, Strahd valóban nagyon gonosz, Nagyi.

-De ne feledjük el, hogy jó volt a Néphez. Jó lesz, ha erre emlékszel, gyermekem, hogyha a hűséged meginog. Az, hogy ebben az országban nyugodtan alhatunk, az Strahd nagylelkűségének köszönhető. Maruschkát hirtelen szeretethullám öntötte el a büszke, öreg cigány asszony iránt, és átölelte nagyanyját.

-És a nagymamám okosságának is! Eva elővillantotta fogatlan ínyét.

-Annak is - helyeselt. Az öregasszony hirtelen elkomorodott. - Jön Petya - mondta -, és még valaki.

-Hozott egy másikat a női közül - horkantott fel Maruschka, mikor lenézett az ösvényre. Két alak közeledett a táborhoz, de Petya nem egy csinos nővel volt. A cigány lány még nem látott ehhez fogható idegent. Maruschka hallotta Eva meglepett sóhaját.

-Egy Elf - mondta halkan. Maruschka nem értette, Eva miért mondta ezt a szót. Mielőtt megkérdezhette volna nagyanyját, Petya odaszáguldott hozzájuk; Maruschka meghökkent, mikor észrevette összezúzott arcát. A fiú hirtelen megtorpant, mikor felismerte Evát.

-Üdv, Nagyi - mondta udvariasan, mélyen meghajolva. Eva még csak rá sem pillantott, hanem éles szemével a karcsú idegent nézte, aki egy kicsit távolabb várakozott.

-Miért nem jött ide veled az elf? - kérdezte.

-Petya, mi történt veled? - kérdezte Maruschka. A fiú nem figyelt oda rájuk.

-Először is, Nagyi, emlékszel, hogy megkértél, hogy figyeljem Olya Ivanovát? Ma este lázban meghalt. Most Eva ránézett unokájára, és szeme elkeskenyedett.

-Biztos vagy benne?

-Az apja és a bátyja ott voltak a kocsmában. Szegény öreg Iván majdnem beleőrült a fájdalmába. - Eva hirtelen gondterhelt lett. Petya észrevette a változást. - Jól tettem, hogy elmondtam? - kérdezte aggódva. Eva bólintott.

-Igen, gyermekem. Bár nem jó hír, érdemes tudni róla. Na, most - folytatta visszanyerve eredeti arckifejezését -, válaszolj a kérdésemre a giorgioval kapcsolatban.

-Azt mondja, hogy az ő országában, illetlenség hívatlanul közeledni.

-Nem hallottam ilyen szabályról a TerQuessiriek között - vágott vissza Eva. - Minden esetre giorgio, és nem látjuk szívesen.

-Kérlek, Nagyi, ma éjjel megmentette az életemet! - könyörgött Petya.

-Petya, mit tettél? - vonta össze Maruschka keskeny, fekete szemöldökét. Petya gyorsan, és némileg zavartan elmondta a történteket. Eva felvonta a szemöldökét, mikor Jander erejéről mesélt, és egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában.

-Nagyon jó - ,szólt váratlanul. - Bejöhet. Petya mosolygott, bár arca dagadt volt, és megfordult, hogy elmenjen a barátjáért.

-Úgy tűnik, ismered a giorgio fajtáját - mondta Maruschka Evának.

-Ő egy arany-elf vagy napkeleti elf egy országból, melyet Torilnak hívnak. Az elfeket tisztelni és becsülni kell. Bár nem tudom, hogy mit keres itt. Mindenesetre Petyának igaza van. Megmentette az egyik gyermekünket, és ezért szívesen látjuk, de csak ma éjjelre. - Színes kendőjét keskeny válla köré húzta. - Későre jár. Jó éjt, gyermekem.

-Nagyi, nem is üdvözlöd az idegent? Eva megrázta fehér fejét.

-Nem. Ágyba kell tennem ezeket az öreg csontokat. Beszélj neki a vízesés melletti barlangról - tette hozzá.

Maruschka bólintott, bár teljesen meg volt zavarodva. Megint Petya furcsa, új barátjára fordította a figyelmét, aki egy macska méltóságával és hangtalanságával közeledett hozzá. Átlagos magasságú volt, és nagyon vékony. Arcvonásai szépek, mégis finomak voltak, furcsa ezüst szemei nagyok és lenyűgözőek. Színe elbűvölte Maruschkát, aki azon vette észre magát, hogy a fiút bámulja. Nem tudta megállni. Ez a giorgio a leggyönyörűbb dolog volt, amelyet valaha is látott.

-Jander Sunstar, ő a nővérem - mondta Petya. Jander udvariasan meghajolt.

-Tiszteletem, hölgyem.

Maruschka, tőle szokatlanul, elpirult. Ez az idegen teljesen rá összpontosított, és úgy érezte, hogy ő a világ közepe. Nem nagyon volt még dolga giorgiokkal, és hozzá volt szokva a kevert Vistani érdes gyengédséghez, és árnyalt tisztelethez. Az elf méltóságteljessége új volt számára, és tetszett neki. Merengésében durván megzavarta egy kiáltás a tábortűz felől, és mielőtt észbe kaphatott volna, hatalmas tömeg állt a háta mögött.

-Ki a giorgio ? - kérdezte apja Vistani nyelven.

-Egy elf, papa. Ma éjjel megmentette Petyát a felakasztástól. Nagyi azt mondta, hogy fogadjuk szeretettel.

Neheztelő mormolás hallatszott, de Eva szavának mindig engedelmeskedni kellett, és a tömeg kelletlenül kettévált, hogy Jandert középre vehesse. A vámpír kíváncsi volt, milyen fogadtatásban lesz része. Úgy vette észre, hogy a cigányok sötét arcvonásai hűvösek voltak, és nem voltak olyan értelemben ellenségesek, mint a baroviaiaké. Petya hadarva beszélt velük a saját nyelvükön, és Jander látta, amint az arcok meglepetté, majd örömtelivé válnak. Karjukat kitárták, és a méregető pillantásokat üdvözlő mosoly váltotta fel. Jander óvatosan viszonozta a mosolyt. Belé karoltak, különleges helyre ültették a tűznél, és élénk beszélgetésbe és nevetgélésbe kezdtek. Jander egyszer csak az érdeklődés középpontjában találta magát, mikor a gyerekek odagyűltek a lábához. Gátlástalanul rángatták szürke köpenyét, ragadós ujjaikkal arany hajfürtjeit simogatták, és hegyes fülét nézegették. Támadásuk váratlan volt, és Jander ösztönösen visszahúzódott eltolva magától a kisfiúkat és kislányokat. Maruschka megdorgálta a gyerekeket, akik szétszéledtek. A legkitartóbbak azonban visszamásztak, és leültek egy kicsit távolabb az arany giorgiotól.

-Nem akartam megijeszteni őket - mentegetőzött Jander.

-Az elmúlt években nem nagyon voltam emberek, főleg nem gyerekek között. Maruschka leült mellé a fapadra, és megvonta a vállát, miközben blúza lecsúszott egyik sötét válláról.

-Nekem is kellemetlenek - mondta halk nevetéssel. - Az állatok is jobbak. Legalább azokat lehet nevelni. Jander köhintést hallott, felnézett, és egy meglehetősen zavart, idősebb férfi pillantásával találkozott.

-Uram, köszönöm, hogy megmentetted a fiam életét -mondta kimérten -, bár isten tudja, néha úgy érzem, meg tudnám ölni. - Meghajolt, és elindult arra, ahol Petya szórakoztatta a népet szökése történetével. Jander legnagyobb felháborodására az apa egyik kezével megfogta a fiú fülét, a másikkal padig kioldotta a nadrágszíját. Petya nyögött, kiszabadította magát, és elszaladt az erdő felé. Ám az apja gyorsabb volt, és hamarosan heves veszekedésbe kezdtek. Petyának igaza volt a büntetést illetően.

-Apád tényleg meg fogja verni? Maruschka cinkosán vigyorgott.

-Nézd.

Apa és fia vitatkozni kezdtek, és mozgásuk egyre lendületesebb lett. Az idősebb férfi hirtelen megragadta a fiút, és szorosan magához ölelte. Petya viszonozta az ölelést. Mikor szétváltak, az apa vizsgálni kezdte a fiú sérüléseit. Mindkét szemében könny csillogott.

-Megverni a gyermekeinket ? - mosolygott Maruschka.

-Jander, a mi számunkra a gyermek a legértékesebb a világon. Talán csak nekem nem, he? - egészítette ki nevetve.

-Látod, olyan kevesen vagyunk. Mégis egy nap Petya is fel fog nőni. - Maruschka felsóhajtott.

- Ne várd nagyon azt a napot - mondta Jander halkan. Túl sok virágot látott virulni és elhervadni életének hét évszázada alatt. A gondolat, hogy a pajkos Petya egyszer öreg és megviselt lesz, elkeserítette őt. Maruschka ezt észrevette, és egy pillanatig kutatva tekintett rá. Majd komolyan megszólalt.

-Szeretnéd, hogy jósoljak neked ? Jander higgadt maradt.

-Tudok én jósolni magamnak - mondta nyersen. - Számomra nincsenek meglepetések, és nem szeretném, hogy rosszat jósolj nekem. Ha Jander nem lett volna ennyire letört, Maruschka sértésnek vette volna a tehetségét lekicsinylő választ.

-Én igazi Látnók vagyok - jelentette ki büszkén -, és talán én megadhatom neked a válaszokat, amelyeket keresel. - A fiú megfordult, és ezüstösen csillogó szemével fürkészte a lányt. - Talán én meg tudom neked mondani, hogy miért vagy itt, Toril napkeleti elfje. Az ezüst szemek elkeskenyedtek.

-Honnan tudtad ?

-A nagymamám tudta. Madame Eva a mi embereink Látnoka és vezetője, és ő járt a te országodban. Ő engedte meg, hogy idejöjj közénk. Azt is mondta, hogy mondjam el neked, hogy van itt egy barlang a közelben, bár nem tudom, hogy miért kéne ezt tudnod. Jander zavart lett. Talán Madame Eva tudja, hogy vámpír? Mi másért kéne neki barlang? Talán csak menedéknek, mint minden halandónak. Akkor is érdekes volt, hogy Eva tudott Torilról.

-Találkozhatok a nagymamáddal, Maruschka? Ha valóban járt az országomban, akkor jól elbeszélgethetnénk.

-Már lefeküdt. Nagyon öreg, és hamar elfárad. - A lány gúnyolódva lebiggyesztette piros ajkát. - Miért akarod egy öreg hölggyel tölteni az estét, mikor itt vagyok én? Gyere Jander Sunstar. Hadd jósoljak neked. Általában ez sokba kerül. De neked ez most ajándék a testvérem életéért. Csak nem bántanál meg azzal, hogy nem fogadod el? Sötét pilláin keresztül felnézett a fiúra, hangja szemérmes és csipkelődő volt. A flörtölés művészete Janderben nosztalgiát ébresztett. Ez is évszázadok óta meg volt tőle tagadva, ez a nemek közötti ártatlan kacérkodás és küzdelem. Eltűnt, mint múltjának olyan sok darabja...

-Rendben. Elfogadom.

-Gyere a kocsinkhoz. Ott vannak a kártyáim. Jandernek mosolyognia kellett.

-Biztonságos dolog egyedül egy idegent vinni az otthonodba ? A lány egyenletes, fehér fogai kivillantak, mikor nevetett, és hátradobta vastag, fekete copfját.

-Hé, giorgio, mi Vistanik tudunk magunkra vigyázni! Megveregette a karcsú csípőjét körülölelő széles fekete bőrövet, és a fiú megpillantott benne egy kicsi tőrt. Még mindig mosolyogva lány a családi kocsi felé tessékelte a fiút. Madame Eva családjához illően a vardok gazdagon voltak díszítve. Az, amelyikbe Maruschka Jandert vitte, kicsi volt, de gyönyörű. A homályos fényben nehéz volt a színeket azonosítani, de azért Jander ki tudott venni egy erdei jelenetet szarvasokkal és nyulakkal a kocsi oldalán. Hátul egy elégedetten szendergő tarka póniló volt kikötve. Jander és Maruschka közeledtére az állat felébredt, és füleit figyelmesen hegyezte. Rózsaszínű orrlyukai kitágultak, mikor megérezte Jander élőhalott szagát, vadul nyeríteni kezdett, és gyeplőjét húzva hátrált. Maruschka odament a pónihoz, megpróbálta lecsillapítani, de az állat teljesen megvadult félelmében. Jander koncentrált. Utasította a rémült állatot, hogy nyugodjon meg. Nyugi...csillapodj le, kis barátom... A tarka ló engedelmeskedett, bár még mindig reszketett, és szemei forogtak. Maruschka összeráncolt homlokkal Janderre nézett, és megveregette a póni nyakát. A vámpír remélve, hogy ez megnyugtató, mosolygott.

-Petya mesélt a farkasokról. Biztosan azt érzi rajtam a pónid.

-Igen, biztosan - értett egyet Maruschka elgondolkodva. Felmentek néhány falépcsőn, amely a vardo ajtajához vezetett. Maruschka kinyitotta az ajtót, és bement, hogy lámpát gyújtson. Jander kint maradt, mert nem mehetett be, amíg nem hívták. A cigány Látnók néhány másodperc múlva kidugta a fejét.

-Mire vársz? Gyere be!

Jander úgy tett. Az alacsony ajtó miatt le kellett húznia a fejét. A vardo nem volt kimondottan nagy, és a sok tárgytól, amelyekkel Maruschka telezsúfolta, még kisebbnek látszott. Öt nagy, színesen hímzett párna hevert a földön egy nagy kristálygömb körül, amely egy cifrán faragott fémállványon állt. A fapolcokon kövek, gyöngyök, csontok és a cigány jósok mindenféle eszközei voltak láthatók. Maruschka ágya a vardo végében állt, egy kicsi, vastag szalmazsák volt egy farkasbőrrel és egy szőtt gyapjútakaróval lefedve. A boltíves mennyezetről három lámpás függött, amelyek bevilágították a helyiséget.

-Ülj le amíg megkeresem a kártyámat - szólt Maruschka.

Mikor Jander leereszkedett a meglepően kényelmes párnákra, hirtelen károgás ütötte meg a fülét. A sarokban egy hatalmas ketrec állt, amelyben egy nagy, fekete madár ült. Figyelmes, fekete szemeit az elfre meresztette. Mielőtt újra károghatott volna, Jander egy csendes üzenettel álomba szenderítette.

-O Pika. A neve „csintalanh-t jelent. Néha kiengedem, és a legfurcsább dolgokat hozza haza. Ah, itt vannak. Maruschka felállt az ágya mellől, és egy pakli nagyméretű kártyát tartott a kezében. Jander újra ránézett. - Ezeket Petya készítette nekem a születésnapomra néhány hónapja - mondta. - Azt hiszem tetszeni fognak neked. - Odaadta a paklit Jandernek. - -Keverd meg.

-Hányszor? Maruschka vállat volt.

-Amíg úgy nem érzed, hogy jól állnak a kezedben. Jander hosszú, arany ujjaival keverni kezdte a kártyát. Ez az egész időpocsékolás volt, de talán ráveheti a lányt, hogy beszéljen Strahdról. Ösztönösen érezte, hogy Maruschka sokkal többet tud az országról, és annak uráról, mint a nemtörődöm Petya. Azt is gyanította azonban, hogy nehezebb lesz tőle választ kicsikarni. Maruschka leült egy párnára a vámpírral szemben, és óvatosan félretolta a kristálygömböt. Fekete szemeit a fiú arcára szegezte. Hirtelen Jander rájött, mire gondol. A kártyák „jókh voltak. Mintha egy üzenetet küldtek volna neki, Elég volt, most tegyél le minket. Ez meglepte őt. Mindig azt hitte, hogy a cigányok csalók és mutatványosok, és hogy nincs igazi tudásuk. A Vistanik azonban teljesen mások voltak.

Letette a kártyát az asztalra.

-Terítsd szét őket - mondta Maruschka. Hangja most más volt, mélyebb, érettebb. Az arca is idősebbnek látszott. Jander úgy tett, amint mondta.

-Most válassz ki tíz lapot. A lány elvette a kártyákat, a többit pedig óvatosan félretolta. Megfordította az első lapot. Egy gyönyörű hullócsillagot és egy színes szivárványt ábrázolt, melyet egy ugyancsak bájos nő tartott. Jander csodálkozott, hogy a látszólag léha Petyának ilyen kifinomult szépérzéke volt.

-Ez a kártya a távoli jövőd. - A lány mosolygott. - Ez a legjobb kártya a pakliban, tele szelídséggel, reménnyel és ígérettel. Gyönyörű lélek lehetsz, Jander Sunstar. Az elf nem tudott a lány szemébe nézni. Maruschka megfordította a második lapot, és arca elszomorodott. Jander zavarban volt. Jó kártyának tűnt. Egy szerelmes pár volt rajta, akik kéz a kézben sétáltak egy zöld erdőben. A férfi gyanakodva nézett, mint Petya.

-Ez nem néz ki olyan rosszul - szólt bátortalanul Jander. Maruschka megrázta a fejét.

-Általában nem. Ez a Szerelmesek lapja. De látod, fejjel lefelé áll. Ez azt jelenti, hogy elválás volt. Ez a közeli múlt, szeretted, és elveszítetted őt. Jander komolyan fontolóra vette a dolgot, hogy ez a nő talán valóban meg tudja jósolni a jövőt. Maruschka felcsapta a harmadik lapot. Egy vak nőt ábrázolt, aki egy mérleget tartott.

-Igazságot keresel. - A lány összevonta a szemöldökét, és gyengéden megérintette a kártyát. Szemei a távolba meredtek. - Bosszút keresel - tette hozzá halkan. Mikor Maruschka megfordította a következő lapot, egy kicsit meghökkent. Egy kaszát forgató csontváz volt rajta. Felpillantott Janderre, és döbbenten tapasztalta, hogy az elf ajkán halvány, gúnyos mosoly játszadozott.

-Ez te vagy - bökte ki. - Már úgy értem, hogy ez a jelened. A kártya valójában változást jelent, nem halált. Jander tovább mosolygott.

-Kedvesem, azt hiszem ebben az esetben pontosan azt jelenti, ami. Valami nincs rendben Janderrel gondolta Maruschka.

-Akkor te harcos vagy ?

-Az voltam, igen. Egyszer. Hosszú évekkel ezelőtt. Bizonyos értelemben még mindig az vagyok. Kérlek, folytasd. Kezd érdekelni a dolog. Maruschka utálta az elf mosolyát. Keserű volt, öngúnyoló, és mégis veszélyes. Jobban szerette Jandert búbánatba burkolózva, mikor furcsa, ezüst szemei tele voltak mély szomorúsággal. Maruschka tudatára ébredt, hogy valami vészjósló van ebben a csiszolt giorgioban. A fiú azonban törékeny testalkatú volt, és Maruschka biztos volt benne, hogy könnyedén elbánna vele. Mindenesetre jobb kezét lassan az övében lévő késre csúsztatta. Maruschka bal kezével megfordította a következő lapot, és behunyta a szemét, mikor meglátta.

A Halál kártya a legtöbb embert megriasztotta, de ezt a lapot minden jövendőmondó gyűlölte látni. A Torony volt az A hóbortos Petya olyannak rajzolta az épületet, mint Ravenloft Vára. Kegyetlen rombolás színtere volt, ahol embereket taszítottak a halálba.

-Ez rossz - motyogta a lány. - Nagyon rossz... Kezével megmarkolta a tőr nyelét.

-Eggyel több ok, hogy higgyek a jóslatodban - válaszolt Jander kedvesen. - És Maruschka - hangja gyengéd volt -, vedd le a kezed a tőrről. Nem akarlak bántani. A lány döbbenten felnézett, és újra azt a szomorú ezüst szempárt látta. A Vistani Látnók bűntudatot érzett. Kinyitotta a száját, hogy bocsánatot kérjen, de a fiú intett vékony kezével.

-Mit jelent ez a balsejtelmű torony

-A Torony káoszban van, rombolásban. Ez lesz a jövőben.

-Kedves. Maruschka gyorsan folytatta. Megfordította az utolsó lapot, és megkönnyebbülten mosolygott. A Nap volt, a kedvence. Egy három év körüli kisgyermek nyújtotta pufók karját a ragyogó égitest felé, amelyet épp csak nem érhetett el.

-A Nap sikert és győzelmet jelent. És sok köze van a gyermekekhez is. Ha megtalálod az igazságot, akkor az a Nap és gyermekek segítségével lesz. A kártyáról Janderre pillantott, és bízott benne, hogy ezzel az utolsó lappal egy kis boldogságot hozott. A fiú arca azonban szomorúbb volt, mint eddig, vonásai fáradtak és lemondóak voltak.

-A Nap nagyon jó lap - ismételte.

-A legtöbb embernek talán igen. Nekem nem. Köszönöm, hogy rám szántad az időt, Maruschka... Tanulságos volt. -Most mennem kell. - A fiú méltóságteljesen felállt. - Említettél valami barlangot. Maruschka nem tudta elviselni, hogy így megy el, ilyen reményvesztetten. Végül is ő ragaszkodott hozzá, hogy jósoljon neki, nem Jander, és a jóslás sötét természete miatt lett Jander ilyen csüggedt.

-Maradj még velünk egy kicsit, és nézd a táncot. Nagyon ritka, hogy giorgiok láthatják, és bár hosszú lesz az életed, talán soha többé nem láthatod. Jandernek nevetnie kellett. Élet. Mégsem lehetett udvariatlan. Ezek az emberek szabadok és úgy tűnt ez Baroviában ritka, és ki tudja, mikor lesz újra szüksége a tudásukra és a tehetségükre.

-Ahogy óhajtja, hölgyem. Régen nem láttam olyan csodálatos dolgot, mint a tánc. Hagyta, hogy a lány kivezesse a még mindig megbabonázott foltos póni mellett a lobogó tűz felé. A levegőt hegedűszó töltötte meg, és hallotta a tamburinok vidám csörgését és a bodhranok halk, szívdobbanásszerű hangját. A lángok előtt kis alakok körvonalai rajzolódtak ki. Nevetés, taps, és néha tiszta, édes énekhang szállt a füsttel a mélyfekete ég felé. Jander mohón és irigyen itta magába a látványt. Úgy szeretett volna része lenni ennek az egésznek. Jander szerette Petyát. Szerette az éleslátással fűszerezett tétlen locsogását, amely a nőkről, a jó borról és a csavargó életmódról szóló erkölcstelen és életvidám megjegyzésekkel volt meghintve. A vámpír szerette a gyönyörű Látnokot, és a szenvedélyes, mégis vidám zenét, amely megütötte a fülét a tábortűznél. Jander szomorúan tapasztalta, hogy ezeknek az embereknek az élénk, tüzes életéből táplálkozott, bár ez egy másfajta vér volt. Összerezzent, mikor Maruschka pehelykönnyű kezét a karján érezte, és mosolyogni próbált. A lány szemei sötétek, csábítóak lettek, és Jander észrevette hogy kibontotta hosszú, fekete haját, amely ében hullámként omlott le a sötét vállán. Kihívó mosollyal elment, hogy a többiekhez csatlakozzon. A táncolók szétváltak, hogy közéjük állhasson, és a lány könnyedén egybeolvadt a tánccal. Mikor Jander jobban megnézte, mi is történik, hasító fáj dalmát érzett a cigány tánc szépségétől és vadságától. A fiatal nők egyszerű ruhákat viseltek, könnyű, fehér vagy krémszínű pamutblúzt, és hosszú, színpompás szoknyákat. Amint a zene ütemére mozogtak, szoknyájuk hullámzott körülöttük, és kivillantak hosszú, formás lábaik. Kacagásuk olyan természetes volt, mint az áramló folyam moraja. Jander a fájdalom és a boldogság vegyes érzésétől lehunyta ezüst szemét. Majdnem hétszáz éve nem látott ilyesmit, amióta utoljára nézte Evermeet varázslatos ligeteiben a táncot. Gondolatai akaratlanul is elkalandoztak azokba a tökéletesen ártatlan időkbe, amikor semmi csúnya nem volt saját gondtalan világában, és a vámpírság csak egy mese volt, amellyel a gyerekeket ijesztgették. Maruschka odalépett hozzá, és sötét színű kezével megfogta az ő arany kezét. Gyengéden meghúzta, hogy a fiú álljon fel, és kövesse őt a tűzhöz. Jander habozott egy percig, azután mintha a narancsszínű lángok vonzanák, csatlakozott a tánchoz. Bár már öt évszázada nem volt élő lélek, teste még mindig tudta, hogyan feleljen a zenére. A vámpír és a cigány Látnók együtt perdültek, fekete szemek néztek a ezüstbe, és arany test nyomódott a barnához. Jander átadta magát pillanatnak, és hirtelen nem Maruschka volt az, akivel táncolt, hanem Anna. Anna, józan volt, és szemében szerelemmel mosolygott Janderre Nem tudott többet elviselni. A zene szépsége, az emberek között levés mámora, és a halott lány emléke túl sok volt a vámpírnak. Legnagyobb rémületére könnyeket érzett a szemében. Bocsánatot motyogva a tűztől a legközelebbi vardo árnyékába sietett. Maruschka követte.

-Jander, mi a baj ?

-Semmi, csak... csak hagyj magamra egy percre, kérlek. Rendben leszek. Arcát nem fordította a lány felé. Maruschka kelletlenül elment. Mikor magára maradt, Jander kitörölte szeméből a vér-cseppeket. Egy azonban lefolyt, és vörös csíkot húzott az arcán. Remélte, hogy senki nem vette észre a tűz bizonytalan, vöröses fényében.

Egy nedves rongy esett a földre a lába előtt.

- Töröld meg az arcodat, vámpír - szólt egy goromba hang.

HAT

Jander felnézett. A tánc nem hagyott alább. Úgy látszott, ez az idősebb hölgy az egyetlen, aki észrevette a könnyeit. Tekintetét a nőn tartva letörölte az arcát.

-Most rajtakaptál asszonyom... Mit fogsz tenni? Az öreg nő erőtlenül megvonta a vállát, de Jander érezte, hogy akarata olyan erős, mint a jól megmunkált acél.

-Most semmit. A vendégünk vagy, és nem törjük meg őseink hagyományát. Amellett pedig a könnyeid árultak el. Ez ritka ebben az országban, és még ritkább egy élőhalott esetében. Annak köszönhetően, ami egykor voltál, Jander Sunstar biztonságban elmehetsz. Holnap alhatsz a barlangban nem messze innen, a Tser Pool közelében. -Nem fogunk zavarni. De - tette hozzá, zengő, erős hangon -, mostantól az ellenségünk vagy. Nincs helyed az élők között. Most menj, gyorsan. Jander udvariasan meghajolt.

-Szeretnék egy szívességet kérni, Madame Eva, mert gondolom, te vagy az. Ne mondd el Petyának vagy Maruschkának, hogy mi vagyok. Eva összehúzta a szemöldökét, és a vámpír Maruschkáéhoz hasonló tüzet látott a szemében.

-Figyelmeztetnem kell őket. Az unokáim.

Jander hátrapillantott a táncolókra. Maruschka újra beállt, és boldogan keringett a zenére. Petya egy csoport fiatal nő között állt, vadul gesztikulált, és vigyorgott.

-Lett volna lehetőségem bántani őket, ha akartam volna. Tőlem biztonságban vannak.

Eva kis, fekete szemei az ő ezüstszemét kutatták. Azután ráncos arca vesztett szigorából, és halkan így szólt:

-Csak akkor mondom el nekik, ha szükségét érzem. De most menj el. - Habozott, majd így szólt: - Édes víz és kacagás. Ez egy hagyományos elf búcsú volt, és Jander mélyen meghajolt. Gyorsan eltűnt az éjszakában. Eva nézte, amint elment, majd unokái felé fordította tekintetét. Maruschka abban a pillanatban állt meg, hogy kifújja magát, és barna arcán csalódottsággal nézte a távozó vámpírt. Ugyanakkor Petya jött sietve nagyanyjához.

-Nagyi! Nem küldted el, ugye ? - Hangja fájdalommal volt teli, és szemrehányóan nézett a nőre. Eva sóhajtott.

-Menj, és hozd a nővéred - mondta a fiúnak. Petya habozott, Jander után nézett, majd ment, hogy engedelmeskedjen. Eva lerogyott a legközelebbi padra. Túl öreg, gondolta Eva bánatos kuncogással. Túl öreg vagy már ilyen dolgokhoz.

-Látni akartál minket, Nagyi? - Eva felnézett az unokáira. Mindketten szépek és fiatalok voltak, a törzs és ő maga büszkeségei. Helyesen cselekedett. Megpaskolta a padot a két oldalán, és a gyerekek engedelmesen leültek.

Egy pillanatig nem szólt.

-Ez nem egy boldog ország - kezdte. - Csak a Barovia urával kötött megegyezés miatt maradunk itt, ami jó a népünknek. - Szünetet tartott, míg a megfelelő szavakat kereste. Petya mozgolódott, és alig várta, hogy visszatérhessen az őt körülrajongó ifjú hölgyekhez, Maruschka pedig csak türelmesen ült. - Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem leselkedik veszély ránk - folytatta Eva. - Csak néha nehéz felismerni. Néha szépségbe van öltözve.

Maruschka volt az, aki először megértette, bár legszívesebben nem tette volna.

-Jander veszélyes? Eva unokája kezére tette ráncos kezét.

-Igen, kedvesem. Nagyon. Maruschka haragos lett.

-Nem - csattant fel -, nem tudom elhinni. Jósoltam neki. Ő nem gonosz.

-Azt nem mondtam, hogy az akar lenni. Néha az ember nem választhat a gonosz és a jó kozul.

-Nagyi, megmentette az életem! - Most már Petya is mérges volt rá. Eva nem akarta elmondani nekik, de Petya rajongott az elfért, Maruschkát pedig teljesen rabul ejtette.

-Igen, valóban, de soha nem láthatjátok újra. Vagy különben - tette hozzá lányunokájának, aki morcos, sötét szemekkel nézett fel rá. Eva kihajtogatta a nedves zsebkendőt. - Ezzel törölte meg az arcát. Petya elvette a rongyot, és szemrehányón meredt Évára.

-Hagytad, hogy sérülten elmenjen?

-Nem, kis unokám - mondta Eva gyengéden. - Ezek könnyek a szeméből Maruschka tágra nyílt szemekkel zihált

-Nem - lihegte -, ő nem.. nem lehet...

-Akara - fejezte be Petya. Hirtelen felállt. - Elnézést, Nagyi vissza kell mennem a faluba. Eva dühös lett.

-Erről hallani sem akarok, főleg a ma éjjel történtek után. Petya arcán küzdöttek az érzések.

-De, Nagyi..

-Nem, és az a végső szavam Méltatlankodva felállt. Bármennyire is szerette Petyát és Maruschkát, osztotta Maruschka nézeteit a gyerekekről, és a velük való vitatkozás kimerítette a türelmét.

-Elmondtam, amit kellett, most tegyétek, amit mondtam. És elindult a vardoja felé.

-Maruschka, szükségem van a segítségedre - mondta Petya, mikor Eva hallótávolságon kívül került.

-Oh, nem. Nem avatkozom bele.

A... barátom a faluban. Ő is bízik Janderben. Mindketten barátságot fogadtunk neki. Meg kell tudnia, hogy mi a helyzet! -Petya arcán tükröződött aggodalma. Maruschka még sosem látta őt ilyen komolynak, és egy kicsit meg volt lepve.

- Oh, rendben van, de mindent letagadok, ha elkapnak -figyelmeztette. Öccse sugárzott az elégedettségtől.

-Akkor, elvihetem a lovadat?

Anastasia a hasán feküdt, nem törődve a párnájára csurgó könnyekkel. A hátán lévő vörös csíkok kitartó, szüntelen fájdalommal égtek. Jobb karja lecsúszott az ágyról álmában, de nem merte megmozdítani, nehogy fokozódjon a fájdalma. Ludmilla végig aludt, és Anastasia irigyelte őt. Ah, istenem, zokogta, ha Apa megengedné, hogy Anya gyógykenőcsöt tegyen rám. Egy marék kavics csapódott az ablakának. Anastasia a kínlódástól eltorzult arccal felült. Összeszorította a fogait, és valahogy lassan felállt az ágyból, és odabotorkált az ablakhoz. Mikor kinyújtotta a karját, hogy kinyissa spalettát, majdnem elájult, de szorosan összeszorította a szemét, és eszméleténél maradt. Zihálva kinyitotta az ablakot. Petya volt az, egy izgatott árnyék a holdfényben. Nem beszélt, csak mutogatott a lánynak, hogy menjen le hozzá. Anastasia szeretett volna menni, de nem hitte, hogy megkínzott teste engedné.

Abban a pillanatban haragos üvöltés törte meg a késői óra csendjét. Anastasia rémülten látta, hogy apja szolgái szaladtak ki a házból. Ketten megragadták Petya karját, a többiek pedig kardokkal vagdalkoztak.

-Anastasia, mi... - jött Ludmilla álmos hangja a háta mögül. De Anastasiának most nem volt ideje a testvérére. Az ajtó felé indult, és letámolygott a lépcsőn, amennyire csak összeütött teste engedte. Mire keresztülvonszolta magát az előszobán, és kinyitotta a kockaköves udvarra nyíló nehéz ajtót, már lihegett a kimerültségtől. A szél felerősödött, és a levegő lehűlt. Hideg, párás levegő csapta meg a testét. Petya már nem állt a lábán. Teste szétterült volna a kövön, ha Kartov szolgái nem tartották volna feszesen a két karjánál fogva. Maga a polgármester forgatta az ostort, amit korábban a lányához használt. Minden csapással felmordult, és a hideg ellenére izzadtság csorgott róla. Már jó néhányszor megütötte a szerencsétlen Vistanit, és Petya háta lassan vörös, pempős masszává vált. Az ostor ritmikus csattogása éles ellenpontja volta közelgő vihar morajlásának. Anastasia torka teljesen kiszáradt, és egy pillanatra homályossá vált előtte a kép. Azután összeszedte minden erejét.

-Ne! - sikoltotta olyan hangosan, hogy úgy tűnt, a hang nem is az övé volt. Kartov megállt, és gyilkos pillantást vetett Anastasiára, aki azonban nem hagyta magát megfélemlíteni. Fájdalma visszatért, és lassan forrongó harag öntötte el a mellkasát.

-Azt mondtam, ne - ismételte olyan halk és félelmetes hangon, mint egy farkas morgása. - Iván - kiáltott rá apja egyik inasára -, engedd el. Iván habozott, és az apáról a lányra pillantott. Az ősz hajú főinas még sosem mondott ellent urának, de most volt Anastasiában valami idegesítő. A lány szálegyenesen állt, és sötét haját halvány arcába fújta a szél.

-Uram ? - kérdezte Iván. A polgármester egy pillantásra sem méltatta. Anastasia bátran odasétált apjához, az utolsó lépése lassú és biztos volt. Kartov felemelte az ostort, készen arra, hogy rácsapjon a lány felfelé fordított, duzzadt arcára.

-Aawooooo - üvöltötte gúnyolódva Anastasia. Kartov elsápadt. A vihar újra felzúgott, ezúttal hangosabban. Anastasia folytatta,

-Miért nem mondod el Ivánnak, hogyan menekültél el ma éjjel a farkasok elől? Teljes önbizalommal és hűvös gyűlölettel telve kitépte apja kezéből a véres ostort. Kartov nem akadályozta meg.

-Én nem futottam - mondta a lány nyugodtan. Odafordult a cigány fiúhoz. - És ő sem. Iván - ismételte hűvös pillantást vetve a főszolgára -, elengedheted. Iván elképedten és zavartan úgy tett, ahogy mondta. A másik szolga nyomban követte, és amilyen gyorsan csak tudtak, elmentek. A többi szolga is utánuk ment. Petya eszméletlenül omlott a kőre, de Anastasia nem ment rögtön oda hozzá. Jeges tekintetét apjára szegezte. Kartov nem tudott belenézni vádló szemébe. Ma éjjel felfedték a gyávaságát, és a lánya ezt sosem fogja elfeledtetni vele. Magában káromkodva visszasietett a házba, és becsapta maga mögött az ajtót. Anastasia most már odament sérült szeretőjéhez, és saját fájdalmával nem törődve letérdelt mellé, és fejét az ölébe vette. Megsimogatta selymes, izzadtsággal pettyezett haját, mire a fiú szemei kinyíltak.

-Anastasia - mondta érdes hangon -, Jander...

-Shh, shh, ne beszélj. Beviszlek, ahol kezelhetjük a hátadat. Tudsz járni ?

-Figyelj rám! - Petya kétségbeejtően sürgetően beszélt. -Az elf... ma éjjel... barátságot fogadtunk neki. Emlékszel?

Anastasia zavartan bólintott.

-Vámpír... nem... - Az erőfeszítés túl sok volt, és megint eszméletlenül ernyedt el Anastasia karjában.

Anastasia érezte, hogy libabőrös lesz, de nem az esőt jósló hideg levegőtől. Az az aranyszínű teremtmény, aki megmentette őket, egy vérrel táplálkozó élőhalott volt? Ez lehetetlennek tűnt. Mégis, Petya nem jött volna vissza a faluba, ha nem tartotta volna nagyon fontosnak. Újra lepillantott a fiú hátára, és szívében felébredt az apja iránti gyűlölet. Jander Sunstar lehet vámpír. Megnézve az apja keze munkáját, a polgármester lánya úgy érezte, hogy inkább megosztaná a sorsát az aranyszínű élőhalott lénnyel, mint saját rokonával. Hatalmas villámcsapás világította meg az udvart. Fénye olyan ragyogó volt, hogy Anastasia összerezzent. Az azt követő dörgés majdnem süketítő volt, és Anastasia érezte, hogy a föld is beleremegett. Összefüggő vízzuhatag hullott alá a felhőkből, és az apró esőcseppek a lány hátát szurkálták. Az eső felébresztette Petyát, aki köhögött és nyöszörgött fájdalmában. Végül a lány segítségével sikerült lábra állnia, és elbotorkálni az ajtóhoz. Anastasia látta anyja karcsú alakját a fényben, és magában elmosolyodott. Még egy villám, még egy éles, mély dörrenés. Azt mondogatták, hogy Strand varázsereje az időjárásra is kiterjedt. „A falut körülvevő köd őt szolgálja,h mondta régen az öreg Yelena asszony Anastasiának. „Azért van, hogy egy kicsit elvakítson. A szél és az eső a haragja, a villám pedig a bosszújának a kardja.h Anastasia alig látott keresztül a hideg, nehéz esőn, és vadul reszketni kezdett miközben a ház felé vonszolta magát. Ha a vihar Strahd haragja, tűnődött egy árnyalatnyi sötét humorral, akkor most nagyon rossz hírt kaphatott.

**** A föld hagyta, hogy Jander álmodjon. Mégsem jutott úgy el az álmok birodalmába, ahogy az emberek; az elfek nagyon kevés alvást igényeltek, és mikor pihenniük kellett vagy fel kellett frissülniük, akkor szabályozni tudták, hogy milyen mélyen aludjanak. Ám ezen az első napon Baroviában, az éjjelre várva, Jander álmodott.

Könnyen megtalálta a barlangot, amelyről Eva beszélt. Mély volt és sötét, tökéletes pihenőhely egy olyannak, akinek a napfény végzetes. Az elf megbízott Madame Evában, de úgy döntött, hogy csak pihenni fog, nem aludni. Ha csapda lenne, akkor a Vistanik legnagyobb csodálkozásukra egy éber vámpírt találnának. Megbirkózna velük.

Most mélyen ült a földben, messze a barlang szájától. Jander felhúzta a lábát, és karját átfonta a térdén. Fejét nekidöntötte a durva kőnek, és behunyta ezüst szemét. A kedvenc játékát játszotta : a napfényre emlékezett. Jander elképzelte, hogy az arany árnyalat beomlik a barlang száján. Elképzelte, amint a napfény összegyűlik a lyukakban, játszadozik a köveken, és fájdalmat érzett a mellkasában. Ez egy olyan játék volt, amelyet már sok ezerszer eljátszott. A napfényről álmodott, és azon gondolkozott, hogy a mai nap lesz-e az, amelyen elég bátor lesz ahhoz, hogy kilépjen bele. Nem a halálfélelem tartotta vissza; attól félt, amit a nap tenne vele. Torilban létezett egy élőlény, amelyet bíbor, halálként ismertek. Ezt az undorító, gáznemű szörnyeteget, amely vérből élt, a legendákban a vámpírokhoz kötötték. Voltak, akik, azt mondták, hogy a bíbor halál egy megölt vámpír lelke, amely kóborlásra van ítélve. A gondolat, hogy ilyenné válhat, arra kényszerítette Jandert, hogy az éjszakában és az árnyak közt éljen, távol a szeretett naptól. Családját a fényről nevezték el. Ez volt a legcsodálatosabb dolog, amelyet Jander ismert. Ez az arany sugárzás, mely megváltoztatja mindennek a színét, amit megérint. Mint élő lény, Jander nappal mulatozott, élvezve meleg simogatását, és tüzes fényességét. Mikor felnőtt Evermeetben, Jander furulyaszóval köszöntötte a hajnalt. A barátai ezzel gúnyolták. „Gondolod, hogy nem hajnalodik ki, ha nem furulyázol, Jander?h viccelődtek. Most, természetesen, örökre arra volt kárhoztatva, hogy csak gondoljon a fényre, és emlékezzen a érintésére. Álmában a vámpír odapillantott a barlang bejáratára. Egy árny állta el a nap útját. Jander támadásra készen visszahúzódott. A barlang szájánál álló alak hátrébb állt, és láthatta, hogy ki az. Anna volt. Nem bolondok szörnyű barna öltözéke volt rajta, hanem egy rékli egy szoknya, amely szépen kihangsúlyozta szépségét, és érett, mégis szűzies alakját. Teljesen, tökéletesen valódinak tűnt, de Jander rájött, hogy csak a gondolataiban létezik. Anna benézett, szeme kitágult a sötétségben, és rámosolygott Janderre. „Miért nem jössz ide hozzám ?h Mert álom volt, és mert jobban szeretett volna odamenni, mint bármit hétszáz év alatt, az álom Jander felállt, és kisétált a ragyogó baroviai reggelbe. „Sokkal jobb, nem ?h Anna kicsi, puha ujjai a fiú hosszú ujjai köré záródtak, és a lány felmosolygott rá. Édes istenem, olyan gyönyörű volt. Napfényes arcán ezer meg ezer eleven érzés, szája érett, és mosolyra kész, szeme olyan barna, mint egy őzikéé. Sosem látta őt ilyennek, amíg élt. Az őrült lány halvány bőrével, nyugodt vonásaival csak puszta árnyék volt ehhez a sugárzó lényhez képest. A fiút annyira elbűvölte a látvány, hogy néhány perc is eltelt, amíg ráébredt a csodára. Nem érezte többé vérének illatát. Valahogy ebben a mámoros álomállapotban megszűnt vámpírnak lenni, és csak egyszerűen Jander Sunstar volt, újra egy arany elf. Érezte a haján a nap melegét, és mikor odafordult a lányhoz, az hunyorított, és elfordult. „Túl fényesen ragyog a nap a hajadon!h nevetett pislogva. A fiú is nevetett, felszabadultan, csengő kacajjal, mely csak egy élő torkából jöhet. Megcsókolta lány piros ajkát, csak az édességére vágyva, és egész teste izgalomba jött a tudattól, hogy nem kívánta többé a vérét. A lány úgy válaszolt, amelyről álmodni sem mert, olyan örömmel, mely meglepte a fiút.

„Anna,h suttogta hosszú ujjaival végigsimítva a lány dús haján. „Sosem akartam ártani neked, kedvesem, bocsáss meg...h Anna boldogan mosolyogva megrázta a fejét, szeme meleg és szerető volt. „Nem, Jander Sunstar, gondolod, hogy nem tudtam? Te átragyogtál az őrültségen, amely elragadott.h „Anna,h a fiú megszorította a lány karját, „Mondd el, ki tette veled.h Anna mosolya szélesebb lett. „Neked kell kiderítened, ki tette tönkre a tudatomat. Ez a próbád.h „Próba? Nem értem...h A lány hirtelen eltűnt, és Jander ismét egyedül volt a barlangban. Összerezzent. Álmából éles nyerítés zavarta fel. A barlang koromsötét volt; bejáratát egy kevésbé sötét ovális folt jelezte. Jander azt vette észre, hogy reszket. Volt része álmokban és rémálmokban is, de ebben az országban mindkettő meg volt. Anna látványa fájdalommal töltötte el, akkor is, ha csak sóvárgó képzeletében volt jelen. Mégis remélte, hogy újra találkoznak. A ló megint nyerített, és patájával rácsapott a földre. Egy másik nyihogott. Érezte az állatok melegét, és olajos bőr, fém és édes szalma illatával kevert szagukat. A nosztalgia utat adott kíváncsiságának. Miért vannak itt a lovak? Jobb a békesség, gondolta Jander mikor még egyet szippantott a levegőből. Nem érzett emberszagot a közelben. A vámpír óvatosan előjött a barlangból. A két lóban semmi különleges nem volt, csak az, hogy teljesen feketék voltak. Semmi fehér folt vagy zokni nem zavarta meg mély színüket, bár orrlyukaik rózsaszínje kivillant, mikor megérezték Jander szagát. Bizonyosan hatalmas varázslat hatása alatt álltak, mert nem mozdultak, mikor Jander odament hozzájuk, és kecses kezét fényes, ébenszín

nyakukra tette. Valaha imádta a lovakat, és ők is őt. Nagyon hiányoztak neki az állatok. Végül lemondón megpaskolta őket, és figyelmét a kocsira fordította, amelyet az állatok húztak. Nagy, tágas, szépen kidolgozott hintó volt. A belseje finom, piros bőr volt, és az ablakában üveg volt. Csak egy nagyon gazdag valaki áldozhat ennyit egy hintóra, jegyezte meg magában. Jander lassan körbesétálta a kocsit, és megcsodálta a fa jó minőségét, a kerekek szimmetriáját. Elöl volt egy hely a hajtónak. De nem volt hajtó. A kötőfékek gondosan össze voltak kötve, és oda voltak téve az ülésre. Jander talált egy, a hintó buja fekete és piros színétől elütő ropogós, fehér borítékot. Elvette, és azonnal feltűnt neki a papír kiváló minősége. A borítékot lezáró piros pecsétben egy madárféle látszott; túl pici volt Jandernek, hogy azonosítsa. Feltörte a viaszt, és olvasni kezdte a levelet.

Országom látogatójának,

Jander Sunstamak

Strahd von Zarovich Gróf, Barovia ura, üdvözletét küldi.

Jó Uram, kérlek fogadd szerény meghívásomat, és vacsorázz velem ma este Ravenloft Kastélyában. Sok Kérdésem van hozzád, és bizonyos vagyok benne, hogy neked is hozzám. Igyekezni fogok a lehető legjobban enyhíteni természetes Kíváncsiságodat az országgal kapcsolatban.

A Hintó biztonságban elhoz majd a Kastélyba. Kérlek fogadd el a Meghívásomat, és előre is örömmel várom érkezésedet.

Strahd von Zarovich Gróf

Jander elgondolkozva, óvatosan összehajtotta a levelet. Gondolnia kellett volna arra, hogy a Vistanik el fogják mondani a lenyűgöző hírt a föld urának, hogy egy elf tévedt Baroviába. Nemhibáztathatta őket. Ami aggasztotta, az saját vonakodása volt, hogy elfogadja a meghívást. Nem ezt akarta? Ki tudná jobban megválaszolni a kérdéseit, mint ennek a nyomorult országnak az uralkodója ? Jander kinyitotta borítékot, és újra elolvasta, hátha felfedez benne valami rejtett értelmet Besétálna a farkas odújába mezítelen nyakkal, de a farkas maga is meglepetés lehet Nem volt választása. Strahd úgyis megtalálná, ez nem volt kétséges

-Nos - mondta Jander a lovaknak, amelyek időközben felé fordították a fülüket -, akkor menjünk, ti az istállótokba, en pedig az uratokhoz. Mikor odalépett a hintó ajtajához, az magától kinyílt Habozott, majd beszállt. Amint behúzta maga után az ajtót, a lovak céltudatosan ügetni kezdtek. Jander hátradőlt a csodálatosan kényelmes párnákon, és elhatározta, bármi várja is a vegén, élvezni fogja az utat. A lovak végigügettek az ösvényen, és gyorsítottak, mikor kikanyarodtak az útra. Az út megint a folyó fölött haladt át, mely ezúttal lélegzetelállító vízeséssel kápráztatta el Jandert. Olyan közel voltak hozzá, hogy az ablak is vizes lett. A most már ismerős mérgező ködgyűrű vette őket körül, és Jandernek akaratlanul is eszébe jutott a köd, amely Waterdeepből Baroviába repítette. Azon vette észre magát, hogy arcát odanyomta az üveghez, remélve, hogy a köd felszáll, és hazaviszi őt. A köd körülbelül háromszáz lábon át tartott, majd amilyen hirtelen jött, ugyanolyan hirtelen ki is tisztult Jander a kis ablakon keresztül visszanézett a kavargó, szürke masszára, és megrázta a fejét. A lovak kényelmes, tempót vettek fel, és egyenletes sebességgel haladtak Észak felé. Most a hegyekbe tartottak, és bár a lovak lassítottak, folyamatosan mentek tovább. Az út Kelet felé kanyarodott, majd egy idő után ketté vált. Jander lenézett a balján elágazó útra. A távolban hatalmas kapuk emelkedtek. Hatalmas építmények voltak, láthatóan vasból, és mindkét oldalon nagy kőszobrok határolták. Úgy látszott azonban, mintha mindkét szobornak hiányozna a feje. Egy pillanatra a kapuk kinyíltak. Mikor bezárultak, teljesen elzárták a faluba Nyugatról vezető utat A lovak patájának állandó csattogása folytatódott, és hamarosan Jander meglátta az előtte magasodó Ravenloft Várát. A félelem végighúzta hideg ujját gerincén. Ez idegen érzés volt a vámpírnak, akinek évszázadok óta semmi félnivalója nem volt sem élőtől sem halottól. Itt azonban talán rátalálhat Anna kilétének kulcsára. Anna, gyönyörű és védtelen, akit valakinek az ádázsága őrületbe kergetett ...valakinek, aki ezt az országot a hazájának nevezte. Jander keze ökölbe szorult. Talán a Ravenloft Kastély ura tudja a választ. A lovak felvitték a kapuig, és ott a hintó megállt. Jander kiszállt, és felnézett a várra. Hamar észrevette, miért álltak meg a lovak. Két romos őrkunyhó között volt a kastély bejárata - egy ingatagnak tűnő felvonóhíd, mely régi, rozsdás láncokon lógott. Ezer láb mélységben ködös szakadék tátongott. Örökös magaslatukról két vízköpő sárkány nézett le rá. Csúfak voltak, és a kőarcukon lévő mosoly sem enyhítette megjelenésüket. Az elf még utoljára megpaskolta a lovakat - önmaga miatt; nem lehetett nagy öröm az ijedt állatoknak - majd azok elgaloppoztak, a hintót zötyögve húzva maguk után. Jander megvizsgálta a vonóhidat. Nem tűnt biztonságosnak. Van amikor, - tűnődött miközben denevérré változott, és biztonságban átrepült a szakadék fölött -, a vámpírrá válásnak határozott előnyei vannak. Mikor átért, visszaváltozott, és folytatta útját. Átment egy fedett bejárat alatt, felkészülve minden támadásra. A bejárat nedves és nyálkás volt, és bűzlött, de nem történt semmi. A kapurostély nyitva állt; úgy tűnt, mintha már egy ideje így állna. A fa itt is rohadásnak indult. A kapu egy nagy, sötét udvarra nyílt, ahonnan Jander feltekintett Ravenloft Várára. Lenyűgöző volt. A bezárt főkapuk gondosan kidolgozott harci jelenetekkel voltak dekorálva, melyek olyan élethűek voltak, hogy szinte mozogtak. A faragás egyszerre volt finom és határozott, és olyan vibráló, hogy nem illett a sötét, elhagyatott kastélyhoz. Az ajtó két oldalán lévő fáklyák lángja reszketett a szélben. A kopogtatók sárgarézből készültek; ha ki lettek volna fényesítve, akkor pompásan ragyogtak volna. így csak tompa, sötét, barnás-arany fényük volt. A kopogtató hollófejet mintázott, melynek szeme csillogó drágakőből készült. Jander habozott, majd megragadta az egyik kopogtatót, és hármat koppantott. A hang mély dörgéssel visszhangzott, és megtöltötte a levegőt. Néhány idegölő percig semmi válasz nem volt, csak a szél zúgása hallatszott a háta mögött. Jander az idegességével küszködött, mely minden másodpercben erősödött. Aztán mély nyikorgással a hatalmas ajtók kitárultak. Lassan mozogtak, ellenállva minden centiméteren. Meleg fény ömlött ki az udvarra. Jander kint maradt a holdfényben, mely beezüstözte arany haját.

-Gróf? - szólt, vékony, ijedt hangon. Magában szemrehányást tett magának. - Kegyelmes Uram, Jander Sunstar vagyok - szólt ismét, kényszerítve magát az erősségre és a határozottságra. - A meghívásodra jöttem, de nem mehetek be addig, amíg nem hívsz. Csend fogadta, de Jander valahogy tudta, hogy meghallották. Mély, mézédes hang szólt a fáklyafényes előtér mélyéből. A leggyönyörűbb és a legijesztőbb hang volt, amelyet Jander valaha is hallott, és cirógató volt a fülének annak ellenére, hogy felismerte a benne rejlő veszélyt.

-Gyere be, Jander Sunstar. Strahd von Zarovich Gróf vagyok, és üdvözöllek.

HÉT

Jander egy pillanatra megdermedt Strahd hangjától. Mérgesen lerázta bénultságát. Gondolatban mély lélegzetet vett, felkészítette magát arra, ami odabent várhatja, és belépett Ravenloft Kastélyának ajtaján. A terem padlója sima, szürke márványból volt, melyet mintha a hegy élő sziklájából vágtak volna. Középen egy folyosó, amelyen a régebbi lakók jártak kopott volt. A falon fáklyák csepegtek a nedves levegőben, és bizonytalan fényt vetettek az alattuk őrt álló rozsdás páncélokra. Jander nem látta vendéglátóját, és körbenézett.

-Von Zarovich Gróf? - szólt.

-Gyere be barátom - felelt a gyönyörű, halálos hang. Az elf úgy húsz lábnyit haladhatott, mikor a második pár ajtó feltárult előtte. Megállt, majd továbbment. A szeme sarkából mozgást észlelt, és összerezzent sziszegve kivillantva hirtelen megnövő tépőfogát. A következő pillanatban azonban zavartan tapasztalta, hogy csak a fény játéka volt. Négy szörnyszobor bámult vésztjóslón le rá, melyeknek szeme, akárcsak a kopogtatóké, drágakőből volt. Az értékes kövek csak a fáklyák fényét tükrözték vissza. Mikor Jander továbbindult idegességének egy része elmúlt. Áthaladt egy másik pár ajtón, mely kinyílt az érintésére, és belépett egy nagy szobába. Ez volt a főbejárat. Balján egy nagy lépcső kígyózott fel a sötétségbe. A boltíves mennyezet peremén látott még néhányat azokból a vízköpőkből, amelyek már korábban is üdvözölték. Felnézett a mennyezetre, és látvány szépségétől egy pillanatra elmúlt a rossz érzése. A mennyezeten csodálatos freskók voltak. Jander tekintete végigvándorolt vadászlakomáktól a harci jelenetekig, harcoktól a lovaggá ütésig. Sajnos a freskók a romlás útján voltak. Ravenloft Kastélyának ura látszólag nem nagyon törődött várának fenntartásával és annak szépségével. Jander figyelmét ismét vendéglátójának megtalálására fordította. Egyenesen előtte két zárt bronzajtó állt. Jander lépett egyet feléjük, mikor a selymes hang így szólt

Örülök, hogy eljöttél. Üdvözöllek otthonomban. Jander megfordult, és megpillantotta vendéglátóját, a szőnyeggel borított lépcsőn jött lefelé, egyik erős kezében gyertyatartóval. Strahd Von Zarovich Gróf meglehetősen magas volt, több, mit hat láb, teste karcsú és izmos volt. Ünnepélyesen volt öltözve, fekete nadrágba és kabátba, és fehér mellénybe és ingbe. A nyakán bíborszínű kendő volt, mely vérfoltként virított, és torkánál egy hozzá illő piros ékszert viselt. Bőre nagyon halvány volt, szinte csontfehér Ezzel ellentétben a gróf szeme sötét és átható volt. Nem mulasztottak el semmit, mikor kíváncsian végigpásztázták Jandert, még mielőtt találkoztak volna az ezüst szempárral. A dús, gondosan fésült, fekete haj nem leplezte a gróf enyhén csúcsos fülét Strahd kifejezése megnyerő volt, de az üdvözlő mosoly kétélűnek tűnt Strahd közeledtére Jander maghajolt.

-Köszönöm a meghívást, Gróf. Megtiszteltetés Barovia ura által fogadtatva lenni. Strahd mosolya szélesebb lett, és ez alkalommal határozott rosszindulat volt benne.

-Örülök, hogy így érzed, Jander Sunstar. Nem sokan tartják kellemes környezetnek a kastélyomat

-Ah, talán nekik nem volt részük ilyen nagylelkű fogadtatásban. Ez merész megjegyzés volt, és a gróf fekete szeme mélyén felizzott valami vörösség. Strahd mosolygott, és bólintott, elismerve a tényt.

-Nagyon igaz. Látom, te nem rejtőzöl hamis udvariasság mögé. Ez helyes. Egyébként is okom van rá, hogy idehívtalak, ahogy abban is biztos vagyok, hogy neked is van okod, hogy idejöttél. Az üdvözletem igaz, erről biztosíthatlak. Úgy álltak ott egymásra meredve, mint két farkas, akik közül egyik sem hajlandó meghunyászkodni, és bevallani a vereségét.

-Hívhatsz Strahdnak - szólt végül a gróf. - Nem ismerem a rangodat, de bizonyára közelebb állsz hozzám, mint azok az utálatos parasztok vagy az eszetlen szolgáim. Kérlek, kövess. Valahol máshol kényelmesebben lehetünk, és amellett - Strahd hűvösen elmosolyodott -, olyan kevés látogatóm van, hogy szeretem mutogatni otthonom pompáját. Megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn.

-Azt hiszem, csodálkozol, honnan tudtam, hol vagy.

-Egyáltalán nem. Egyértelmű, hogy együttműködsz a Vistanikkal.

-Igen, a kis, cigány társaim. Sokkal magasabb rendű emberek, mint a falusiak.

Felértek egy lépcsőfordulóra, ahol Jander körülnézett. Itt is olyan szépen kidolgozott freskók voltak, amelyeket már korábban is megcsodált, de ezek egy támadást ábrázoltak a hegy ellen, amelyen a vár állt. Mint a korábbiak is, ezek is siralmas állapotban voltak. Jander el tudta olvasni egy felirat maradványát : A BOLD KIR ENE A OL SZ T J LK ÉN H TA EL . Követte Strahdot egy másik sor lépcsőn.

-Megvizsgáltad a ködöt, mikor jöttél ? - kérdezte a gróf.

-Igen, a falu körüli ködgyűrű igen furcsa.

-Jó, hogy nem lélegzel, barátom. Az a köd az én uralmam alatt áll. Mérgező. A cigányok a szolgálataikért cserébe egy bizonyos ital ismeretét kapták, melynek segítségével sértetlenül átjuthatnak a ködön. Jó pénzért árulják a ködön való áthaladást, és így tele tartom az éléskamrámat. Tisztességes üzlet, nem? Egy óriási terembe értek. A jobbra lévő ablakból holdfény sugárzott a kőpadlóra. A terem az ürességtől még nagyobbnak látszott. Egy nagy trónszék állt messze tőlük, és ez volt minden.

-Régen ez volt a fogadóterem. Most már nem nagyon használjuk, amint látod. Továbbmentek, szépen faragott ajtókon keresztül egy keskeny folyosóra. Két páncélzat állt magányosan virrasztva majdnem sötét fülkékben. Strahd belépett az egyik fülkébe, valami mozdulatot végzett az ujjaival, amelyet Jander nem nagyon látott, és egy ajtó körvonala jelent meg. Strahd kicsit meglökte, és az ajtó kinyílt. Jander feszült lett. A Strahdról szóló mendemonda igaz volt. Az ország ura varázsló volt. Az elf lenyelte utálatát, és engedelmesen követte vendéglátóját, aki még egy lépcsőn vezette fel. Mostanra Jander egy kissé összezavarodott. Ez a hely egy útvesztő volt.

-Egyedül élsz itt, Strahd?

-Oh, nem. Bizonyos értelemben szolgáim is vannak, és a falu lakói mindennel ellátnak, amire szükségem van. A kicsi város lakói elég tanulékonyak, és amint azt már említettem, van egy megegyezésem a cigányokkal. Jó, hogy nem bántottad őket. Tisztelem az önmegtartóztatásodat.

-Miért kellett volna bántanom őket ?