- Örömmel.

Sophie-n látszott,'hogy nem tudja mire vélni a dolgot, s azon gondolkodik, mi járatban van a felügyelő.

- Gondolom, asszonyom, már tud Puybrun kisasszony balesetéről?

- Igen, és délután meg is látogattam Marckal a kórházban. Úgy láttam, szerencsére nem esett nagy baja.

- Valószínűleg ez nem szolgált mindenki örömére.

- Nem értem, mire céloz.

- Nincs semmi jelentősége pillanatnyilag. Bevallhatom-e, asszonyom, hogy nagyon szimpatikusnak találom magát?

- Köszönöm, de...

- Asszonyom, boldog ön?

- De uram...

- Bizonyára feltételezi, hogy nem puszta kíváncsiságból kérdezem...

- Hogyne, de mégis...

- Nos, boldog vagy nem boldog?

- Hát persze, hogy bol. ..

Nem tudta folytatni, a hangja zokogásba fulladt. Thierry gyengéden átfogta a vállát.

- Tudtam. . . - suttogta.

Sophie letörölte könnyeit, és kiöntötte a szívét.

- Marc nem szeret.. . Soha nem szeretett... A pénz a mindene.. . Apám tudta ezt, és én nem hallgattam rá. . . Most bűnhődöm érte. .. Ó! nem rossz ő. .. csak senkit és semmit nem szeret, saját magát kivéve. Szükségletei kielégítéséhez pénz kell neki, nagyon sok pénz. Nekem már nincs több pénzem. Tehát már nem érdeklem. . . Tudom, hogy nem vagyok szép; mégis fogadkozott, hogy. . . Igaz, hogy minden férfi esküdö-zik...

- Asszonyom. . . Férje mindent megtenne, hogy pénzhez jusson?

- Nem értem egészen a kérdését.

- Gyilkolni is képes volna?

-Ó! Micsoda szörnyűség! Dehogy volna képes! Sok hibája van, de becsületes ember! Hisz nekem, ugye?

- Miért kételkednék az őszinteségében, asszonyom? Mindazonáltal a kastélyból valaki el akarja tenni láb alól Puybrun kisasszonyt, hogy megkapja a vagyonát.

Sophie megdöbbenve nézett rá.

- Azt hiszi, Marc képes lenne. ..

- Nem, mivel ön biztosított az ellenkezőjéről. De akkor ki lehet az?

- Nem. . . nem tudom. . . és nem tudom elképzelni, hogy közülünk valaki. ..

- Márpedig, bármennyire kellemetlen is ez a feltevés, el kell fogadnia, asszonyom. . . Tudja, hogy múltkor megpróbálták Martine-t megfojtani. Ma délelőtt megrongálták a kocsiját... Csodával határos módon menekült meg. . .

Sophie mereven nézett maga elé, arca megfeszült; nem akarta elhinni, amit hallott, s egyre csak azt ismételgette :

- Hát ez nem lehet igaz, nem lehet igaz... nem lehet igaz...

A felügyelőt elkeserítette ez a gyermeteg védekezés; lefogta a fiatalasszony karját, és megráztak

- Elég! Legyen már bátorsága szembenézni az igazsággal ! Most az egyszer legyen erős, attól minden megváltozna !

- Nem! Nem! Nem akarom! Nem akarom!

Neuvic vállat vont, és hogy nem sikerült megnyugtatnia Sophie-t, otthagyta. Felment a kastélyba. Egy inas nyitott ajtót; megkérte Neuvicet, hogy várjon, s amikor visszajött, közölte: csak akkor fogadhatják, ha hivatalos a látogatása - ebben azonban Puybrun doktor erősen kételkedik. Thierry félretolta a méltatlankodó inast, és belépett a szalonba. Láttára a doktor és Marc area megdermedt, Poé'zat kisasszony azonban jót mulatott, s megjegyezte: - Makacs egy ember, ugye?

Puybrun felállt, és nagyon szárazon szólalt meg:

- Mutasson olyan papírt, uram, mely feljogosítja, hogy beleavatkozzék magánéletünkbe, vagy távozzék!

- Nem hivatalosan jöttem, de ne vegye rossz néven, doktor úr, mégsem távozom.

- Valóban? Hát majd meglátjuk, mit szól ehhez az ügyész úr!

- Rendben van, doktor úr, telefonáljon csak az ügyész úrnak. Már várja is egyébként a hívását.

- Várja?

- Abban a reményben, hogy tudatja vele annak a nevét, aki olyan ügyesen rongálta meg unokahúga kocsiját, hogy már régen a Lotban kellene lennie, darabokban. A doktor visszatette a telefonkagylót.

- Miket beszél? Martine-t baleset érte, és...

- Nem, doktor úr; nem baleset történt, hanem gyilkossági kísérlet. Valaki használhatatlanná tette a fékeket, és elrontotta a kormányt.

Elképedve vagy elképedést színlelve néztek egymásra a családtagok. Thierry figyelte őket, de hiába keresett szavaikban, mozdulataikban, viselkedésükben valami áruló jelet. Nem sikerült rajtakapnia őket. Elsőnek Puybrun nyerte vissza lélekjelenlétét.

- Ön tehát, felügyelő úr, az ügyészség figyelmeztetése ellenére erőszakkal betör hozzánk, hogy sértegessen?

- Ha így akarja felfogni a dolgot.

- De az istenfáját! Miért akarnánk meggyilkolni ezt a szerencsétlen Martine-t?

- A pénzéért.

- Ostobaság!

- Ne komédiázzon, doktor úr! Úgysem tud rászedni. Ahogy elnézem magukat, mindhárman undort és szánalmat ébresztenek bennem!

- De kérem!

- Sajnálom! El kell mondanom, ami a szívemet nyomja! Nem tévesztenek meg többé senkit! Átláttam magukon, és nem hagyom, hogy megöljék Martiné Puybrunt!

- Megbolondult tán szegény? - kérdezte Poézat kisasszony nyugodtan a többiektől.

- Azt hiszem, inkább részeg - mormogta Quessy.

- Akár bolond, akár részeg, az agyamra megy! -jelentette ki a doktor.

Thierryt felbőszítette a gúny és pökhendiség.

- Mondhatnak, amit akarnak, nem ijesztenek meg! - kiáltott fel. - Mert maguk mindnyájan roncsok, hallják? Roncsok! Maga, Olympe Poézat, hazárdjátékba menekül, hogy elfelejtse elrontott, felesleges életét! Nincs már egy vasa sem, és tudja, hogy ezentúl mások szánalmára, könyörületére szorul, hacsak unokahúga el nem tűnik az élők sorából, mert akkor önt illeti Puybrun kisasszony apai öröksége! És magának, doktor, pillanatnyilag fogalma sincs róla, miből fogja kifizetni a meggondolatlanul elkezdett munkálatokat! Lelkiismeretlen törtető maga, doktor, és mindenre képes azért, hogy klinikája első legyen a megyében. Csakhogy, ha nem jut nagyon gyorsan tőkéhez, kénytelen lesz bevallani, hogy csődbe jutott. Mit számít a Nagy Tervhez képest egy Martiné Puybrun élete? Ami pedig magát illeti, Marc Quessy, elégedjen meg azzal, hogy beszéltem apósával, és tudomásom van bordeaux-i, toulouse-i és cahors-i adósságairól. A maga helyzete is reménytelen. Pénzre van szüksége, még unokatestvére életének árán is! Csakhogy én az útjában állok. Ezt mindannyian vegyék tudomásul!-

A felügyelő elhallgatott; mély csönd honolt a szobában; majd Poézat kisasszony, a helyzethez egyáltalán nem illő módon, megjegyezte:

- Remélem, a cselédség nem hallott semmit... Tudja-e, felügyelő úr, hogy egy ilyen jelenet derékba törheti a pályáját? Tudva tudom, most nem törődik vele, mert a rögeszméjének él... Van igazság abban, amit az arcunkba vágott... Igaz, hogy kiszáradt kóró vagyok .. . egy vasam sincs már... hogy minden bizonynyal az aggok menhelyén végzem, ha nem sikerül előbb meghalnom; de hogy gyilkossá válnék... Nem fogja elhinni, felügyelő úr, de nagyon szeretem Martine-t... A doktor vette át a stafétabotot: - Én is nagyon ragaszkodom unokahúgomhoz... legalább annyira, mint ön, felügyelő úr...

- Miket beszél?

- Ugyan, felügyelő úr, ahhoz, hogy ilyen botrányos jelenetet merjen itt rendezni, és hogy ilyen szörnyűséges vádakkal illessen minket, szerelmesnek kell lennie Martine-ba...

- Ha azt hiszi, hogy szellemes...

- Ne feledje, hogy pszichiáter vagyok... Sok negyvenes férfi elkésve jön rá az élet ízére..'. Nem tartom szükségesnek, hogy védekezzem a vádjai ellen, szeretném azonban tudomására hozni, hogy ha vannak is pillanatnyilag anyagi gondjaim, sohasem gondoltam arra, hogy gyilkossággal oldjam meg őket...

- Ez csak szó. Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy becsaphat a gúnyolódásával, vagy azzal, hogy nemes érzelmeit bizonygatja. Gondolom, Quessy úr is bizonyítani kívánja, hogy mindaz, amit megtudtam róla, üres mendemonda.

- Nem, felügyelő úr. Amit rólam elmondtak magának, sajnos, igaz. Semmirekellő alak vagyok. Sophie-t a pénzéért vettem el, amit már el is vertem. Mi értelme van, ha bevallom önnek, hogy szégyellem magam? Hogy szeretném jóvátenni, amit elkövettem, de nem tudom, hogyan? Sophie nem bízik már bennem. Ki vethetné a szemére? Nem kedvelem fölényes, magabiztos unokahúgomat. Idegenkedésem talán azzal magyarázható, hogy mindig is olyan szerettem volna lenni, mint ő... De hogy megöljem... Nem, felügyelő úr, nem vagyok gyilkosnak való...

A doktor és Poézat kisasszony elérzékenyülve néztek Marcra. Vajon őszinték-e, vagy mind csak komédiáznak? Thierry t dühítette, hogy nem tud határozott véleményt alkotni. Az előkelő társaságba csöppent egyszerű embernek a keserűségét érezte, aki felfogja, hogy gúnyolódnak vele, de nem tudja pontosan, mikor és hogyan. A felügyelő egy másfajta nevelés légkörébe került, amelynek felsőbbrendűsége fájdalmasan érintette. Meglobbant, mint bárki más az ő helyében: - Semmibe vesznek, jól van. Meg akarnak mérkőzni velem, hogy elbánjanak a konokságommal? Majd meglátjuk, ki győz. Mindhárman azt állítják, semmi okuk sincs rá, hogy megszabaduljanak Puybrun kisasszonytól, akinek halála véget vetne anyagi gondjaiknak? Meglátjuk, mit hoz a jövő. Mindenesetre, az önök helyében, asszonyom, uraim, féltve őrizném Puybrun kisasszony egészségét, mert...

A doktor félbeszakította Thierryt:

- Köszönjük a tanácsait, felügyelő úr, de higgye el, nincs szükségünk rá, hogy bárki is megtanítson, hogyan kell viselkednünk unokahúgunkkal.

A felügyelő ökölbe szorított kézzel ment át a parkon. A család meg sem várta, hogy becsukódjék mögötte a szalon ajtaja: harsány nevetésben törtek ki.

Ez még soha nem történt meg vele, se magánéletében, se szakmájában. Thierry most már tudta, mi az, ha gátlásai vannak az embernek. A Blanzat-ban tett látogatását követő éjjel újra és újra átélte azt a jelenetet, melynek során szembekerült a „kastélybeli bandával". Ez a tökéletesen platói elégtétel nem enyhítette az elszenvedett megaláztatást. A felügyelő valami önkínzó örömet érzett, ahogy gondolatban sorra vette annak a triónak a mozdulatait, szavait, amely az előkelő cadurci társaság biztos menedékéből kigúnyolta a vidéki felügyelőcskét, aki meg akarta zavarni a terveiket. Bármennyire megalázta is a dolog, Neuvicnek el kellett ismernie, hogy egyetlen pillanatig sem voltak idegesek. Inkább csodálkoztak. És a vénkisasszony meg a csapo-dár férj milyen cinikusan ismerték be hibáikat! És a gőgös orvos mennyire pimasz volt, holott köztudottan a csőd szélén áll. Mindazonáltal, amikor Thierry kényszerítette magát, hogy elfelejtse előítéleteit, és eléggé visszanyerte hidegvérét, hogy elemezni tudja a helyzetet, erre az ugyancsak komor következtetésre jutott: a sötét lelkű trió olyannyira meg van győződve róla, hogy törvényen felül áll, hogy nem tart semmiféle vizsgálattól, ha csak át nem lépi a tekintélyük megkövetelte névtelenség illő határait. E tekintetben számíthattak a rangjukbeliekre. A személyes gyűlölködés ellenére a cadurci nagypolgárságnak nem állt érdekében, hogy kitörjön a botrány, mely néhány tagja által mindenkit beszennyezne. És hogyan bizonyítsa be Thierry, hogy Martiné nem hallucinációk áldozata, hogy az a megfojtási kísérlet nem egyéb gonosz tréfánál, aminek kitalálója nem merte felfedni magát, és hogy a kocsi megrongálását nem valamelyik elégedetlen cseléd számlájára kell írni? Cinkosaik bizonyítanák, hogy a kastély személyzete és a birtokon dolgozó parasztok nem szeretik az önkényeskedő, parancsolgató, öntelt Martine-t. Eszmefuttatásának ezen a pontján Neuvic belátta: minden esély megvan rá, hogy az ismeretlen tettes elleni feljelentés eredménytelen maradjon. Ráadásul, ha elterjed, amire ezek a gazemberek céloztak, hogy tudniillik a felügyelő gyengéd érzelmeket táplál Puybrun kisasszony iránt, az egész város rajta fog nevetni.

E nehéz éjszaka után Thierry zsémbes hangulatban lépett be irodájába, s alig viszonozta alárendeltjei köszönését. Ratenelle készségesen közölte: - Az íróasztalra tettem Thélus jelentését.

- Akkor magamtól is észreveszem, nem? - válaszolta szárazon a felügyelő.

Neuvic gondosan átnézte a garázsmester megállapításait; azonnal telefonált a bíróságra, és bejelentette magát Chénebourg úrnál.

A vizsgálóbíró nagy kényelmesen átnézte Thélus jelentését, letette az asztalra, majd látogatójához fordult:

- No és?

Thierry minden elhatározása ellenére felfortyant:

- Hogyhogy „no és"? Azt gondolja, vizsgálóbíró úr, hogy Thélus nem érti a szakmáját?

- Távol álljon tőlem ez a gondolat, kedves barátom! Nem tagadom: ez a jelentés valóban szándékos rongálásról tanúskodik, de az elkövetőjét nem jelöli meg.

- Azt hiszem, egyetért velem, hogy ez meghaladja a garázsmester képességeit.

- A garázsmesterét biztosan, de a rendőrfelügyelőét nem. Találjon biztos nyomot, amelynek alapján bárkit kihallgathatok, akkor majd meglátja, hogy mire vagyok képes!

Thierry megértette. A visszautasítás egy új formája. Chénebourg úr semmit sem akart kockáztatni. Csak akkor nyúl a hatalmasokhoz, ha megfelelőképpen kompromittálják magukat, és-neki semmitől sem kell tartania.

- Lelkiismeretem azt sugallja, vizsgálóbíró úr, hogy be kellene hívatnia valakit a kastélyból. Az alkalmi bűnözők nem olyan kitartóak, mint a hivatásos gazemberek, és biztos vagyok benne, hogy ha egy kicsit megtáncoltatná őket...

- De felügyelő úr!

A bíró az asztalra csapott, hogy elhallgattassa a felügyelőt. Ez a tőle szokatlan idegesség elárulta izgalmát.

- ... Semmi szükségem sincs a tanácsaira, hogy eldöntsem, mit tegyek! Megtáncoltatni a Puybrun családot! Megbolondult? Egyenesen a rendőr-főkapitányhoz mennének az irodámból s neki jelentést kellene tennie az igazságügyminiszternek!

- Márpedig az kellemetlenségekhez vezetne - mondta gúnyosan a felügyelő.

- Pontosan, uram! S ez esetben sem maga, sem én nem nyernénk vele semmit, épp ellenkezőleg.

- És az igazságszolgáltatás?

- Bízza rám az igazságszolgáltatás védelmét; magának csak az legyen a gondja, hogy tiszteletben tartsák a törvényeket!

- Ez nem könnyű, ha kiváltságosokról van szó. Chénebourg úr felállt.

- Most már elég, felügyelő úr! Folytassa a vizsgálatot, de csak akkor keressen fel újra, ha fontos dolgot közölhet velem. Semmi közöm a féltékenységből eredő pletykákhoz, még ha különös módon rendőrtiszt terjeszti is.

Neuvic is felállt.

- Bocsásson meg a zavarásért, bíró úr! Parancsához híven csak akkor jelentkezem újra, ha vitathatatlan bizonyítékkal rendelkezem, s nem lehetetlen, hogy Martiné Puybrun holtteste lesz az. Tiszteletem, vizsgálóbíró úr.

Thierry meg akarta győzni magát, hogy Martiné iránti vonzalma nem homályosította el ítélőképességét. A többiek passzív ellenállása -közepette egyedül kell harcolnia egy veszélyben levő élet megmentéséért; de mihez kezdjen? Mindazok, akiket a dolog érdekelt, vagy kellett volna hogy érdekeljen, szinte áthághatatlan akadályokat állítottak a felügyelő útjába - ki cinkosságból, ki közömbösségből. Hagynia kell hát, hogy Martiné meghaljon? Thierry lelke fellázadt erre a gondolatra. Harcolni fog mindvégig, az ésszerűség és képességei végső határáig. De hogyan?

Irodájához közeledve végre megvilágosodott előtte a megoldás: Croix de Faye! Ott legalább senki sem találhat rá! Pillanatokon belül a „Taverne"-ban volt, s egyenesen a konyha felé tartott; Escorbiac már majdnem végzett az ebédkészitéssel.

- Segíteni jött?

- Nem, Pierre, én kérek segítséget magától. Escorbiac megtörölte a kezét a kötényébe, s barátját

egy kis asztalhoz vezette a vendéglő sarkában, ahova az utcáról nem lehetett belátni.

- Tölthetek egy pohárka gaillacit?

- Köszönöm, most nem kérek.

És Neuvic elmondta barátjának Chénebourg úrral való viharos együttlétét, majd összegezte:

- Csak egy módja van annak, hogy megvédjem Martiné Puybrunt a nyomozás ideje alatt: ha elrejtem. Croix de Faye-re gondoltam.

- Az én házamra?

- Ne tagadja meg a segítségét, Pierre! Emberéletről van szó.

- Igen, de belerángat engem is ebbe a sötét ügybe... Ha kitudódik...

- Sem Puybrun kisasszony, sem én nem fogunk beszelni róla; Hermine-en, magán és rajtunk kívül senki sem fogja megtudni. Nos?

- Rendben van. . . Hiszen megígértem Alice-nak... Hozom a kulcsokat; de nincs ínyemre a dolog, egyáltalán nincs ínyemre. . .

Puybrun kisasszony épp hazafelé indult a kórházból, amikor a szobája előtti folyosón a felügyelőbe ütközött. Neuvic szó nélkül betuszkolta a szobájába, és bezárkózott vele.

- Felügyelő úr! Mit jelentsen ez?

- Hallgasson meg, és ne szakítson félbe! Martiné, maga életveszélyben van. Elmebeteggé akarták nyilvánítani, majd két ízben is megpróbálták meggyilkolni. Megrongálták a kocsiját, és nagyon nagy szerencséje volt, hogy megmenekült.. . Rokonsága jelentős szerepet tölt be Löt megyében, s ezért a bírák óvakodnak tőle, hogy botrányt robbantsanak ki. Röviden: csak abban az esetben tesznek valamit, ha valamelyikük bűnösségének kétségbevonhatatlan bizonyítékával szolgálok nekik. Igyekszem megszerezni ezt a bizonyítékot, csakhogy sokkal nyugodtabban dolgozhatnék, ha biztonságban tudnám magát. Nos, a következő jutott az eszembe. . .

Thierry beszélt Croix de Faye-val kapcsolatos tervéről ; arról, hogy ez a kis ház menedéket nyújthat. Martiné beleegyezett, s így elhatározták, hogy Martiné megveszi a legszükségesebb holmit, hogy hosszabb-rövidebb ideig Escorbiacék vidéki házában maradhasson, majd délután ötkor találkoznak a Saint-Laurent téren, szemben a római híddal.

Neuvic az ajtóhoz lépett; Martiné utánaszólt:

- Mélységesen meghat az irántam tanúsított barátsága, felügyelő úr.

Thierry felindultan feléje lépett, de Martiné kedvesen így szólt:

- Most gyorsan tűnjön el; jobb, ha nem látnak minket együtt elmenni.

Escorbiac gondoskodott élelemről, és minden második nap titokban kiment Croix de Faye-be. Beszámolója örömet szerzett Thierrynek, aki egyre csak szimatolt, kérdezősködött, kémlelt... Martine-nak a kórházból való távozását követő negyedik reggel Puybrun doktor jelent meg a felügyelő irodájában, hogy jelentse unokahúga eltűnését.

- Martiné nagykorú, felügyelő úr, s ezért rendes körülmények között nem is törődtem volna ezzel a szökéssel, jobban mondva távolléttel, amiben nincs semmi különös. Tekintettel azonban irántunk tanúsított érzelmeire, jobbnak láttam, ha értesítem önt, nehogy azzal vádoljon bennünket, hogy bezártuk unokahúgomat, sőt talán meg is gyilkoltuk és el is temettük már a környék valamelyik elhagyatott zugában.

- Nyugodjék meg, doktor úr, biztosíthatom, hogy Puybrun kisasszony jól van.

- Talán ön tudja, hol tartózkodik?

- Igen, tudom.

- Megkérdezhetem, hol rejtőzködik?

- Megkérdezheti ugyan, de attól tartok, nem válaszolhatok önnek.

- Ó!. . . Nos, jól van. . . Természetesen, ha a legkisebb bántódás éri...

- Ne féljen, doktor úr, az unokahúgát nem fenyegeti semmilyen veszedelem, mivel már nem tartózkodik a kastélyban.

- Ez a maga rögeszméje. . . !

- Ha ön így kívánja nevezni...

- Eljön még az idő, felügyelő úr, amikor megbánja majd, hogy ellenséges volt velünk.

- Fenyeget?

- Csak figyelmeztetem.

- Számíthat rá, hogy meg fogom szívlelni.

- Értesítette a feljebbvalóit?

- Ez nem tartozik sem önre, doktor úr, sem rájuk.

- A mogorvasága és pimaszsága ellenére sem ellenszenves nekem, felügyelő úr.

- Végtelenül sajnálom, hogy én nem mondhatom el ugyanezt önről, doktor úr.

- Konok ember maga. Tanácsolhatok valamit, felügyelő úr?

- Hogyne.

- El kellene néha olvasnia a kis Larousse-ban a szólásokat... Talán van közöttük olyan, amelyen nem ártana, ha eltűnődne. Például: „Quos vult perdere, Jupiter elemental: Akit Jupiter el akar veszejteni, annak elveszi az eszét!"

- Köszönöm, doktor yr, de kölcsönkenyér visszajár :\zt ajánlom, hogy ön pedig gondolkozzék el a 160. zsoltár állításán, amit szintén megtalál a kis Larousse-ban: „Omnis homo mendex: Minden ember hazug". Viszontlátásra, doktor úr.

Miután Puybrun elhagyta a terepet, Thierry, akit jókedvre derített a heves párbaj, elhatározta, hogy kimegy Croix de Faye-be, és megnézi, hogyan viseli Martiné a magányt.

A felügyelő meg akarta lepni a lányt, s ezért pár száz méterrel Croix de Faye előtt leállította kocsiját, s gyalog ment tovább, nesztelenül, mintha veszélyes találkozóra igyekezne. Már előre örült, hogy viszontláthatja Martine-t a kertben, s a haja ragyogni fog a napon. Neuvic világosan látta, hogy ismét nevetségesen viselkedik, de nem tehetett másként. Mihelyt Martine-ról volt szó, Thierry mintha más világba lépett volna át, ahol társadalmunk szokványos szabályai nevetségessé, megvetendővé, sőt érvénytelenné váltak.

Neuvic hirtelen megállt. Mintha váratlanul megcsillant volna valami az ágak alatt. Igyekezett még kevesebb zajt ütni, s rögtön észre is vett az árnyékban egy gondosan álcázott kocsit. A felügyelő szíve gyorsabban dobogott. Megijedt, hogy valami baja történt Martine-nak. Meggyorsította lépteit, de továbbra is nagyon óvatosan haladt. Nemsokára meglátta Escorbiacék kerítését, és szinte ugyanebben a pillanatban egy ember körvonalai bontakoztak ki a bokrok sövénye mellett: az alak a bokrok között rejtőzködve haladt. Thierry is elbújt. Az ismeretlen - minden bizonynyal az autó tulajdonosa - közeledett. Amikor vele egy vonalba érkezett, a felügyelő Marc Quessyt ismerte fel benne. Thierry alig tudta fékezni magát, hogy rá ne ugorjék. Quessy, azzal, hogy Croix de Faye környékén sétál, nem szegi meg a törvényt; megtámadása tehát erőszakos cselekedet lenne, ami semmivel sem menthető. A felügyelő számára megállt az idő, de végre meghallotta a távozó autó zaját. Besietett a házba, Martine-t szólongatta. A lány kijött; épp mosni akart.

- Mi az? Mi történt?

Neuvic megragadta Puybrun kisasszony kezét.

- Istenem! Milyen boldog vagyok, hogy láthatom! Martiné meghökkenve nézett rá.

- De... miért?

- Senki sem volt magánál?

- Nálam... ? Nem, senki; különben is, ki jöhetett volna? Hiszen senki sem tudja, hogy itt vagyok.

- Épp most láttam Quessyt.

- Micsoda?

A lány arcát a pillanat tört része alatt eltorzította a félelem.

- Már elment.. .

- De... honnan tudhatta? Miért jött?

- Inkább ne gondoljunk erre.

- Ó, istenem!

A lány remegett, és Neuvic idegrohamtól tartott.

- Nyugodjék meg.. . Már elment... és különben is, én itt vagyok.

A lány zokogva vetette magát a felügyelő mellére, s Thierry magához szorította.

- Jól van. . . jól van.. . Nyugodjék meg... A lényegaz, hogy nem jött be a házba. Gondolom, bármilyen óvatos voltam, meghallotta, hogy itt vagyok.

- Ha... ha maga nem jön. ..

- Felejtse el!

Martiné kiegyenesedett és megtörölte a szemét.

- Bocsásson meg, felügyelő úr... Szégyellem gyengeségemet. A csönd, az egyedüllét lehet az oka... Hazamegyek a kastélyba.

- De hisz ez őrültség!

Martiné a felügyelő karjára tette a kezét.

- Sohasem felejtem el, amit értem tett.'..

- Kérem. . .

- De úgy gondolom, hiba volna továbbra is rejtőzködnöm. Ismétlem, felügyelő úr, hiszek benne, hogy kinek-kinek megvan a maga sorsa. Ha erőszakos halállal kell meghalnom, senki sem akadályozhatja meg, még ön sem. Ezenkívül a kastélyban jobban meg tudom magam védeni.

- Ha valóban ragaszkodik hozzá...

- Ragaszkodom. .. Ott a megszokott környezetemben vagyok... Jól érzem magam, és azt hiszem, jobban megérzem, mint bárhol másutt, ha csapdába akarnak csalni.

Thierry meg akarta tudni, hogyan fedezte fel Marc Quessy unokahúga rejtekhelyét, s ezért hazakísérte Martine-t a kastélyba. Most mindnyájan együtt voltak a nagy szalonban, és mereven nézték egymást. A felügyelő azonnal támadásba lendült: - Hazahoztam Puybrun kisasszonyt; azt hittem, biztonságba helyezhetem a mesterkedéseik elől.

A doktor elgyötörtén sóhajtott:

- Az isten szerelmére, ne kezdje már megint! Neuvic nem törődött az orvossal, hanem Maréhoz fordult.

- Quessy úr! Hogyan derítette ki, hol rejtettem el unokahúgát?

- Fogalmam sincs róla, mire céloz.

- Igazán? Hiszen láttam magát!

- Hol látott?

- Croix de Faye-ben.

- Hát aztán? Gyakran sétálok Croix de Faye-ben. Egyik legkedvesebb vadászterületem.

- Rejtőzködve szokott sétálni, a kerítéshez lapulva?

- Hogy ne ijesszem el a vadat.

- Nem hiszek magának!

- Hát aztán?

Sophie félénken közbelépett:

- Marc igazat mond. Gyakran sétál Croix de Faye környékén.

Férje gúnyosan hahotázott.

- Mondhatsz, amit akarsz, szegény Sophie-m, egyre megy. Nem látod, hogy Martiné az orránál fogva vezeti, és bead neki mindenféle képtelen históriát?

- Kérem, válogassa meg a szavait! - szólt rá ridegen a felügyelő.

Marc már annyira magánkívül volt, hogy nem tudta megfogadni tanácsát.

- Ne leckéztessen engem! Ne akarjon több lenni egyszerű zsarunál, és ne üsse az orrát olyasmibe, ami nem tartozik magára!

Martiné megpróbálta lecsillapítani unokabátyját.

- Már azt sem tudod, mit beszélsz, Marc.

- Te csak hallgass! Mindig csak szítod a tüzet, aztán csodálkozol, ha kigyullad! Gyűlölsz, mert Sophie-t választottam helyetted! Ha éppen tudni akarod, egyáltalán nem sajnálom, mert undorodom az olyan lánytól, aki az indiánokkal fogdostatja magát.

- Goromba vagy és hülye is!

- Akarod tudni, hogy te mi vagy? Thierry fenyegetően közeledett feléje.

- Nem tanácsolom, hogy megmondja!

- Menjen a...

A doktor beavatkozott a vitába:

- Most már aztán elég, Marc! Vidd ki levegőzni Sophie-t... Ami téged illet, Martiné, nem tudom, mi a célod, de nem szép,-amit csinálsz.

- Mert maga szerint, bácsikám, az a finom időtöltés, ha valaki megpróbálja megölni az unokahúgát?

Puybrun vállat vont.

- Soha nem lesz ennek vége... Mi a véleménye, Olympe?

- Martiné azt mondja, amit gondol, Martial; de ez még nem jelenti azt, hogy az az igazság... Gondoljon csak szegény húgom szorongásaira!

Martiné hirtelen sírva fakadt és kifutott a szobából. A távozását követő csendet Neuvic törte meg:

- A férfiak minden hitványságra képesek, de a legnagyobb galádságokat mégis minden bizonnyal a nők számlájára kell írnunk, Poezat kisasszony.

A felügyelő este, vacsora után, szokásától eltérően, nem ment haza, hanem magányos sétára indult Cahors óvárosában. Szükségét érezte, hogy elgondolkodjék magáról és a többiekről, s erre nem is találhatott volna kedvezőbb színteret: a régmúltat idéző utcácskákat, amelyekben az emberiség munkálkodásával egyidős csend honolt. A felügyelő úgy érezte, hogy ezekből a kapualjakból, melyeknek szobrait lekoptatták az évszakok, s ezekből az előkelő hajlékokból, melyeket lefokoztak a múló századok és az egymást követő nemzedékek szokásai, olyan bölcsesség árad, amelynek ő jelenleg nincs birtokában. Neuvic sokáig sétált a régmúlt díszletei között, és mennél tovább haladt, annál inkább visszanyerte bizakodását, s már semmi sem tűnt számára megfejthetetlennek. Szentül hitte, hogy a türelem és a józan ész fegyverén senki sem foghat ki. A Four Sainte-Catherine és a Cháteau-du-Roi utcán át elérkezett a Felszabadulás térre, átvágott rajta a Daurade utca felé, majd a Champollion rakparton leült egy padra és a Löt üde morajlását figyelte. Az Alice halála előtti napokban érezte utoljára ilyen jól magát, mint most. Ezen az enyhe éjszakán, amikor szinte hallotta Cahors békés szuszogását, Thierry is összeszedte magát és megnyugodott. Megújult lelkesedéssel, buzgó kezdőhöz méltó fiatalos lendülettel közelítette meggyötrő problémáját. Nem gondolt, nem akart többé elfogultan gondolni Martine-ra. Az ő szemében a lány nem lehet több a megfejtésre váró rejtélyes história egyik szereplőjénél. A homályban Neuvic a régi idők házait szemlélte, s egy kis melankóliával gondolt arra, hány öröknek hitt szerelemnek nyújtottak menedéket... Az ember és álmai... Neuvic megrázkódott, mint a vizes kutya. Nem merülhet el a céltalan nosztalgiába, épp ellenkezőleg, a jelennel és követelményeivel kell törődnie.

A felügyelőt meglepte, hogy Marc Quessy ennyire gyűlöli unokahúgát. Ha Marc igazat mondott, ha Martiné (s erre a gondolatra Thierry meghatározhatatlan, de fájdalmas szorongást érzett) azt bosszulja meg, hogy a férfi Sophie-t választotta, akkor nem világos, miért hagyja őket anyagi nehézségekkel küszködni, miért nem siet a segítségükre; s ez a viselkedés egyben megmagyarázza a család ellenszenvét az örökösnő iránt. Mindamellett Olympe Poézat mutatkozott a leg-kegyetlenebbnek az unokahúgával szemben, amikor felvetette az öröklődő elmebaj lehetőségét. El lehet-e képzelni, hogy a Puybrun kisasszonyt ért támadások csupán egy beteges elme szüleményei? E támadásokról a rendőrség és az orvosok is tanúskodnak. Meg aztán az olyan eszelős gyűlölet, mint a Quessyé, nem szokott beteg ember ellen irányulni. Végül a nagybácsi, a nagynéni és az unokatestvér anyagi helyzete - ez utóbbi megítéléséhez még ott az-apósa véleménye is - Martiné mellett szól.

Neuvic azt nemigen tudta feltételezni, hogy a doktor vagy Poézat kisasszony lenne a bűnös. Még szorult anyagi helyzetben is nehéz bűnözővé válni, főleg már egy bizonyos korban, amely inkább cinkosságra sarkall, mint magára a bűntény elkövetésére. Marc viszont otthonosan mozog olyan körökben, ahol mindenki szórakozik, mindenféle ember találkozik, s különös kapcsolatok alakulnak ki... Thierry mégsem lehetett teljesen elégedett következtetéseivel; egyetlen, igen fontos mozzanat akadályozta benne: a tettes tudja, hogy a rendőrség lesben áll; miért próbálkozik mégis olyan kitartóan? Quessyt talán olyannyira sürgetik félelmetes hitelezői, hogy kész minden meggondolatlanságra, csakhogy megmeneküljön a fenyegetésüktől? Ki kellene nyomozni, kinek tartozik. Mire a felügyelő felállt a padról, majdnem teljesen meg volt győződve róla, hogy Marc a bűnös.

Thierry jókedvűen ébredt az éjszakai sétát követő reggelen. Nem is kételkedett benne, hogy megtalálta a választ a Martiné Puybrun elleni merényletek körüli kérdésekre. A megszokottnál később kelt fel, majd elindult az irodába, ahova majd behívatja Chambourlive-ot, a „Cendrella" tulajdohosát, hogy megtudja Marc Quessy hitelezőinek nevét, s így indítékot találjon a csőd szélén álló férfi bűnös cselekedeteire. A felügyelő terve azonban nem valósulhatott meg egy úr jóvoltából, aki már várt rá, s akit Thierry ismert. Miközben bevezette az irodájába, megkérdezte: - Nem Granés doktor úrhoz van szerencsém?

- De igen. Mint ön is tudja, felügyelő úr, törvény kötelezi a hivatásombelieket, hogy jelentsék a rendőrségnek, ha fegyver okozta sebesülést észlelnek páciensükön.

- Valóban. Tehát... ?

- Nos, ma hajnalban kihívtak a blanzat-i kastélyba. Thierry kicsit megszédült, és szorongás fogta el.

A lelkében dúló vihar ellenére nagy nehezen nyugalmat erőltetett magára, és megkérdezte:

- Ki... sebesült meg?

- Marc Quessy úr.

Neuvic most már teljesen megzavarodott.

- Mi történt vele?

- Váll-lövés... egyáltalán nem súlyos... Bevitettem a klinikámra, bekötöztük, néhány napon belül teljesen meggyógyul... Azt mondja, a puskáját tisztogatta, nem tudta, hogy meg van töltve, s elsült a fegyver.

- Egyszerű baleset?

- Látszólag igen.

- De mintha nem lenne egészen biztos benne.

- Nem vagyok rendőr, de mégis furcsának találom, hogy valaki fegyvertisztogatás közben hátulról sebesítse meg magát.

- Hátulról?

- A lövedék őzsörét volt - különös szögben érte a vállat... Mintha a fegyver a sebesült háta mögött álló fiókos szekrényben lett volna, és nem a földön.... Röviden, arra lehet következtetni, hogy valaki rálőtt Quessy úrra.

-Ó!... Távolról?

- Ez is felettébb különös... Nagyon közelről... olyan közelről, hogy néhány szem puskaport találtam a seb környékén.

- Nocsak! S mi erről a véleménye, doktor úr?

- Ismétlem, nem vagyok szakember, de nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy olyasvalaki közeledett Marc Quessyhez, akire nem gyanakodott, és közvetlen közelről lőtt rá.

Granés doktor távozása után Thierry megpróbálta újból összerakosgatni az előző este oly türelmesen kialakított kirakós képet, melyet az orvos kijelentése egyszeriben összetört. Ki akarta ilyen ügyetlen módon megölni Marcot? Férfi vagy nő? A kastélyban mindenki jó vagy kiváló lövész, kivéve. . . kivéve a szerencsétlen Sophie-t. Fontolóra kell venni azt a feltevést, hogy Sophie, mindazok után, amit férje mellett el kellett tűrnie, nem tudta elviselni, hogy a férje az unokahúga meggyilkolására készül - s lehet, hogy maga a felügyelő nyitotta ki a fiatalasszony szemét? Thierry elhatározta, hogy felkeresi Marcot Granés doktor klinikáján, hogy választ kapjon feltételezéseire.

- Sejtettem, hogy mindjárt itt lesz. . . - Quessy gúnyosan nézett a belépő felügyelőre.

- Hogy van?

- Gondolom, nagyon érdekli a hogylétem.

- Nagyon. Mondja el, mi történt.

- ostoba baleset. . . szégyellem. Kezdőre valló hiba.

Marc apróra elbeszélte hanyagságát, és keserves következményét. Neuvic szótlanul hallgatta, majd megjegyezte :

- Igazán különös, hogy magafajta szakemberrel ilyesmi történjék, nem?

- De igen. Máshol járt az eszem. Maga tudhatja a legjobban, hogy a kastély pillanatnyi hangulata nem valami kellemes.

- Valóban. Mondja csak, Quessy úr, sok a nagyvad erre?

- A nagyvad? Dehogyis.

- Akkor miért tölti meg a puskáját özsöréttel? Ez is figyelmetlenség?

- Nos... hát... igen, emlékszem már! Ki akartam próbálni a parkban. . .

- Quessy úr, valóban azt gondolja, hogy az én koromban hisz még az ember a tündérmesékben?

- Mit akar ezzel mondani?

- Egyszerűen csak azt, hogy hazudik.

- Nem tűröm, hogy. . .

- No, no, Quessy úr... sajnálattal közlöm, hogy rosszul színészkedik. . . Quessy úr, ki lőtte hátba közvetlen közelről?

- Szavamra, maga egészen meghibbant!

- Kit véd, Quessy úr?

- Nos, értsünk már szót végre! Tegnap leendő gyilkos voltam, mára pedig áldozat lett volna belőlem?

- Az egyik nem zárja ki a másikat. Elmondjam, hogyan zajlott le az egész?

Ha jólesik!

- Látogatásom után a kastélyban valaki, mivel megtudta, vagy meggyőződött róla, hogy maga micsoda alak. . .

- Felügyelő!

- .. .elhatározta, hogy elteszi magát láb alól. Fogta a puskáját, megtöltötte a keze ügyébe akadó néhány tölténnyel, belopakodott a szobájába, egészen közel ment magához, de mivel az illető gyatra lövész, akkor húzta csak meg a ravaszt, amikor már szinte magához ért, s ezért maradt puskapornyom a sérülése körül.

- Nevetséges!

- Márpedig a kastélyban mindenki ért a puskához, kivéve... kivéve a feleségét, Quessy úr!

- Csak nem képzeli, hogy szegény Sophie meg akart volna ölni?

- Minden oka megvolt rá, nem?

- Csak tudnám, honnan veszi ezeket az ostobaságo-kát!

- Minden furcsának tűnik, ha az ember nem lát bele a kártyákba.

- Maga talán belelát?

- Azt hiszem, igen. Mikor szándékozik visszatérni Blanzat-ba?

- Ma este vagy holnap.

- Akkor majd találkozunk.

- Nem vagyok elragadtatva tőle.

- Nem lep meg.

A kastélyban a felügyelő Martine-t kérette. A lány azonnal jött is; mohazöld ruhát viselt.

- Jó napot kívánok, felügyelő úr.

- Jó napot kívánok, kisasszony. Gondolom, kitalálta, miért jöttem.

- Minden bizonnyal Marc balesete ügyében.

- Úgy van.

- Nem értem, miért érdekli ez önt.

- Egyszerűen csak azért, mert nem történhetett baleset.

- Hogyhogy? ,

- Mondja csak el szépen, sorjában, mi történt?

- Nos, a szobámban voltam, amikor eldördült a lövés. Nem siettem, hiszen gyakran lövöldöznek a kastély környékén.. . Amikor odaértem Marc szobája elé, Sophie lépett ki az ajtón halottsápadtan, és azt mondta: „Marcot baleset érte". Azonnal telefonáltam a nagybátyámnak, és amíg vártunk rá, sebtében bekötöztem Marcot, a felesége ugyanis semmire nem volt képes.

- Találkozhatnék Sophie-val?

- Valószínűleg a parkban sétál szokása szerint. Megyek, szólok neki.

- Nem, nem! Szívesen lepem meg az embereket... A „rajtaütés" minden stratégiában hálás fogás.

- Ahogy kívánja.

- Higgye el, szívesebben beszélgetnék még magával, de hát a kötelesség...

- Értem, bár nem egészen világos, hogy Sophie mennyiben... de hát végül is ez a maga dolga. Bejön majd egy csésze teára?

- Örömmel.

Martiné elment, és Neuvic Sophie keresésére indult a parkban. Szinte azonnal beleütközött Olympe Poé-zat-ba.

- Nicsak! Hisz ez a kedves felügyelő! Mit követtünk el már megint?

- Egyszerűen gyilkossági kísérletet, ezúttal Marc Quessy ellen.

- Ugyan, menjen már! Nyakra-főre követjük el a gyilkossági kísérleteket. Lássa be: szörnyen ügyetlenek vagyunk, mert soha nem jutunk eredményre. Magunk között szólva, felügyelő, választania kellene: tegnap Martine-t kívántuk eltenni láb alól, ma pedig Marcot?

- Ezen csak ön lepődik meg, kisasszony. Ha Marc Quessy és unokahúga eltűnik a színről, ketten osztoznak az örökségen.

- Rossz a számítása, mert Sophie lépne Marc helyébe, hacsak nem esne ő is áldozatául valamilyen... balesetnek.

- Miért ne? Tiszteletem, kisasszony.

Neuvic faképnél hagyta Olympe Poé'zat-t, és folytatta Quessyné keresését. Kissé elhanyagolt lugasfélében akadt rá. Viharvert fapadon ült.

- Azért jöttem, asszonyom, hogy megtudjam: hogyan történt pontosan férje balesete?

- Nem értem, mit akar megtudni.

- Biztos, hogy baleset volt?

- Mi más lehetett volna?

- Merénylet.

Sophie elnevette magát. Thierry most hallotta először nevetni.

- Ki haragudhatna Marcra, hiszen soha nem ártott senkinek...

- Magát kivéve.

- Engem?. . . Igen, igaza van. . . de én már megszoktam. . . és késő, hogy lerázzam az igát, melyet kívántam és elfogadtam...

- Maga ért oda elsőnek a férjéhez, miután eldördült a lövés?

-Nem tudom... A konyhában voltam; épp Agathe-nak, a szakácsnőnek magyaráztam, hogyan készíti anyám a gyümölcstortát, amikor meghallottam. .. Egy pillanatig haboztam, nem tudtam, mi lehet ez a dörrenés, majd megpróbáltam meghatározni a helyét, és azonnal odasiettem. A lépcsőházban hallottam, hogy becsukódik egy ajtó. Amikor beléptem, csak a férjem volt bent a szobában. Felvettem a puskát.

- Miért?

Sophie vállat vont.

- Gépies mozdulat lehetett, gondolom.. . aztán segítségért siettem. Majdnem beleütköztem Martine-ba, aki akkor érkezett meg lihegve.

Blanzat-ból jövet Thierry sokáig habozott, értesítse-e a vizsgálóbírót, hogy Marc Quessyt lövés érte? Chénebourg úr azonban vitathatatlan bizonyítékot fog követelni, s ezzel ő nem szolgálhat. Neuvicnek mégis el kellett mondania valakinek, hogy mit gondol, és minthogy Ratenelle diszkréciójára nem számíthatott, a „Taverne" felé vette útját; biztos volt benne, hogy a vendégek távoztával Pierre barátja figyelmesen végighallgatja.

- Értse meg, Pierre: fizikai képtelenség, hogy Marc sebesítette volna meg magát, az előbb említett okok miatt... Akkor viszont ki lőhetett rá? A feleségére gondoltam először: ő az egyetlen, akinek alapos oka van, hogy gyűlölje... és főleg azért esett rá a választásom, mert Marc hazudik, hogy fedezze a merénylőt.

- Tehát maga szerint az ember lehet gazember is, meg gáláns lovag is?

- Semmi sem szól ellene... mivel Marénak az áll érdekében, hogy ne hagyja meggyanúsítani a feleségét. Hozzá kell tenni, hogy rettentő nagy hidegvér kellett a dologhoz... Azt hiszem, a nagynéni képes ilyen hidegvérrel cselekedni... de Marcra közvetlen közelről lőttek, ez pedig arra mutat, hogy a támadó nem volt biztos magában, s ez esetben minden Sophie-ra vall. Ha mégsem ő a tettes, akkor a doktort választanám: neki a leggyengébb a jelleme, s talán megrázta iszonyatos cselekedete. A mezőny mindenesetre szűkül, és remélem, rövidesen elkapom azt, aki ennyire türelmetlenül várja az örökséget.

Miközben Escorbiac lefekvés előtt eloltogatta a lámpákat odalenn, így szólt a feleségéhez:

- Nem gondolod, Hermine, hogy Thierrynek már valóságos kényszerképzetei vannak ezzel a blanzat-i históriával kapcsolatban?

- Szereti azt a lányt, és már nem is tud a maga szemével nézni: drámát csinál mindenből, ami a lánnyal kapcsolatos. Csak érte aggódik akkor is, amikor a többiekről beszél, Pierre.

A felügyelő utálta, ha otthon zaklatták. Beosztottjai tudták ezt, és igyekeztek nem alkalmatlankodni. A Puybrunéknál tett látogatását követő napon a felügyelőt mégis erélyes csengetés ugrasztottá ki a fürdőszobából. Káromkodva bújt bele köpenyébe, és szappanos arccal ment ajtót nyitni a láthatóan türelmetlenkedő Ratenelle-nek.

- Felügyelő úr.. .!

- Mi történt? Gondolom, komoly ok késztette rá, hogy megfeledkezzék utasításomról!

- A kastélyban... Thierrynek elállt a lélegzete...

- Mi van? Beszéljen már, az istenért!

- Gyilkosság történt.

- Ki az áldozat?

- Nő... Elfelejtettem megkérdezni a nevét. Ratenelle-t megdöbbentette főnöke arckifejezése.

Hirtelen mintha tíz évet öregedett volna.

- Menjen el a kocsiért! Mire visszajön, készen leszek.

Thierry becsukta az ajtót helyettese után. Nos, elérték a céljukat. . . Chénebourg úr elégedett lesz..Végre megkapja a bizonyítékot.

Kora reggel volt, mégis csendőrök vigyázták a kastély bejáratát, hogy útját állják a kíváncsiskodóknak. Thierry és a vizsgálóbíró egy időben érkeztek. Néhány percet vártak az ügyészre, majd a kertész vezetésével megindult a menet. A felügyelő már messziről meglátta a mohazöld ruhát, körülbelül ott, ahol előző nap Sophie-val beszélt. Elszorult a szíve, s a kíséretében lévő bírákhoz fordult: - Nos, uraim, most már elhiszik, hogy Puybrun kisasszony nem hazudott, amikor azt állította, hogy veszélyben van az élete?

Conches úr válasz helyett odasietett a holttesthez, intett az egyik rendőrnek, hogy fordítsa meg, aztán felegyenesedett.

- Nem, felügyelő úr, még nem. . . mert nincs semmi okunk rá - vetette oda Thierrynek.

Neuvic ekkor végre oda mert nézni, és Sophie arcát pillantotta meg. Ez a váratlan fordulat annyira megbénította, hogy néhány pillanatig meg sem tudott szólalni. A kastély lakóinak megjelenése szakította ki a ká-bulatból. Martiné és Marc sírt. Puybrun doktor egészen zavarodottnak látszott. Csak Poézat kisasszony uralkodott magán. Fölényesen szólította meg Thierryt : - Úgy látszik, nem kell csalatkoznia az előérzetei-ben, felügyelő úr. ..

- Hallgasson!

Neuvic a halott fölé hajolt. A tarkóját érte a lövés. A felügyelő odahívta a fák között várakozó törvényszéki orvost.

- Valószínűleg őzsörét. . . Tizedes!

- Igenis, felügyelő úr!

- Szedje össze a kastélyban található összes puskát. Ne hagyjon ki egyetlen helyiséget sem, mindenütt nézzen jól körül.

A csendőrök távoztak, s Thierry a családhoz fordult:

- Miért kellett meghalnia ennek a szerencsétlen teremtésnek? Ha valaki, ő igazán ártatlan volt.. . de akkor mi lehetett az indíték?

A fájdalmas, feszült csendet Martiné törte meg:

- Talán azért, mert az én ruhámat vette fel?

 

NEGYEDIK FEJEZET

Az ügyész, a vizsgálóbíró, a csendőrök távoztak, a holttestet elvitték boncolni. Thierry bement a kastély nagy szalonjába; a segítségül hívott Ratenelle ide terelte össze a család tagjait és a személyzetet. A felügyelő szemrehányást tett magának, amiért eddig nem fordított kellő figyelmet a személyzetre.

Neuvic az arcokat kémlelte. Vajon melyikük szomorúsága mögött rejtőzik a gyilkos csalódottsága? Neuvic ugyanis nem kételkedett benne, hogy Sophie halálának az a bizonyos ruhacsere volt az oka, és megint Martiné életére törtek.

- A történtek után nincs többé visszaút. Önök közül valaki meggyilkolta vagy tévedésből lelőtte Quessynét. A gyilkos bíróság előtt fog felelni tettéért. Miért viselte az áldozat azt a ruhát, amit maga mostanában hordott, Puybrun kisasszony?

- Egyszerű szeszélyből... Mivel nagyon hasonló az alakunk, Sophie és én szórakozásból néha egymás ruháját hordtuk.

- Nem igaz! - Marc kizökkent egykedvűségéből és kiabált: - Martiné nem mond igazat, felügyelő úr!

- De Marc!

- Akkor halljuk az igazságot, Quessy úr!

- Nem volt annyi pénzem, hogy tisztességes ruhatárat biztosítsak Sophie-nak, és unokahúgom minden megunt darabját odaadta neki... Ez a fajta jótékonyság csak engem alázott meg, kedves húgocskám legnagyobb örömére. . .

- Quessy né viselte tegnap este ezt a ruhát? Mindnyájan egyhangú igennel válaszoltak.

- Nos, ha önök mindannyian tudták, hogy Quessyné olyan ruhát visel, mely csak rövid ideje az övé, lehetetlen, hogy összetévesztették volna a sógornőjével. Ebben az esetben fel kell tételeznem, hogy ha nem Quessynét akarták megölni... s vajon mi késztette volna erre a gyilkost... a gyilkosságot csak az követhette el, aki nem tudott a kölcsönruháról. Ezért, s higgyék el, ez tovább bonyolítja a kérdést, lehet, hogy a családon kívül kell keresnem a bűnöst.

- Úgy látszik, sajnálja, felügyelő úr! -jegyezte meg Olympe Poé'zat gúnyosan.

- Inkább nem válaszolok erre, kisasszony. Távozhatnak, doktor úr, kisasszony, Quessy úr. Nagyon lekötelezne, ha mellettem maradna, Puybrun kisasszony, miközben kihallgatom a személyzetet. Időt nyerhetünk vele, ha bemutatja nekem őket.

- Rendben van.

A család távozott, és Neuvic az ott maradt két férfihoz és két nőhöz fordult. Martiné sorra bemutatta őket :

- Germain, a főkomornyikunk, ő irányítja a kastély háztartását. Huszonkét éve van nálunk. Majdnem azóta, hogy megszülettem... Alphonse, a kertész, a birtokra, a parkra és a megművelt földekre ügyel... tizenegy év óta. Marie-Antoinette, a szakácsnő, Germain felesége. Tizenöt éve van a konyhán. Végül Marinette, a szobalány és Germain segédje. Ő még „újonc" : csak öt éve tartózkodik Blanzat-ban: Mindnyájuknak becsületes, tisztességes arca volt, nem valószínű, hogy közülük valamelyik lőtte volna le a törékeny, beteges Sophie-t.

- Mit gondol Sophie Quessy haláláról, Germain?

- Semmi mást, felügyelő úr, csak azt, hogy szörnyűség, hogy is lehet ilyet elkövetni...

- És maga, Alphonse?

A kertész tehetetlenül tárta szét a karját.

- El sem tudom hinni, hogy nem látom többé.. . Ő szerette a legjobban a munkámat és a parkot... Gyakran beszélgetett velem, kérdezősködött arról, amit épp csináltam, tanácsokat kért a virágaival kapcsolatban .. . Helyes asszonyka volt... nem lehetett nem szeretni.

- És magának mi a véleménye, Marie-Antoinette?

- Sokáig nem fogom elfelejteni... El se hiszem, hogy soha többé nem surran be a konyhámba. ..

A szakácsnő hangja elcsuklott a felindulástól; sírva fakadt.

- S végül maga, Marinette?

- Már megbocsásson, kisasszony, de Sophie asszony volt a legkedvesebb... Soha egy hangos szó... Mintha mindig bocsánatot kért volna, ha hívatott, hogy segítsek ebben-abban...

Thierry azzal a meggyőződéssel bocsátotta el a cselédséget, hogy nem közöttük rejtőzik a gyilkos.

- Sem a család, sem a cselédség, hát akkor ki lehetett?

Martiné bevallotta, hogy nem érti a dolgot.

- De hát ki haragudhatott Sophie-ra annyira, hogy megölje? Soha senkinek nem ártott. Maga volt a beletörődés . . .

- Éppen ezért vagyok biztos benne, hogy nem őt akarták megölni.

- Hiszen épp most bizonyította-be, hogy a kastély-béliek közül senki sem tehette!

- Valóban azt mondtam, hogy egyik családtag sem lehetett; de az, aki mindenképpen el akarja tenni magát láb alól, megbízhatott egy idegent is a gyilkosság elkövetésével, s ez megmagyarázná az áldozat személyével kapcsolatos tévedést is.

- Felügyelő úr, nem Chicagóban vagyunk! Cahors-ban nincsenek bérgyilkosok!

Neuvic nem érzékelte a hang gúnyos élét.

- Nincs tudomása olyan személyről, aki eléggé gyűlölte az édesapját ahhoz, hogy a leányán álljon bosz-szút, és boldog lett volna, ha felajánlják, hogy elégítse ki bosszúvágyát, még jutalmat is kap érte?

- Tehát visszatér a családom tagjaihoz?

- Csodálkozik? Martiné tétovázott.

- Nem.

- Mindez, kisasszony, annak a bizonyos késő esti incidensnek a folytatása, ami Cahors óvárosában történt, még ha a váratlan fordulatok megváltoztatták is az ügy arculatát. Meg akarják magát ölni, hogy megkaparintsák a Puybrun-örökséget; az örökségből pedig - akárhogy irtózik is a gondolattól - csak nagybátyja, nagynénje vagy unokatestvére húzhat hasznot. Az iménti eszmefuttatásom, melyet előadtam nekik, csak arra szolgált, hogy elaltassa a gyanakvásukat. Mivel tudják, hogy figyelem őket, nyilván közvetítő útján cselekednek, s az illető tévedett. Ezzel magyarázható Quessy kivételesen őszinte lelkiismeret-furdalása és szomorúsága.

Amikor a felügyelő Martiné társaságában kilépett a kastélyból, észrevette, hogy az egyik első emeleti ablak függönye könnyedén meglibben. Tehát figyelik. Ratenelle jelentette főnökének, hogy a ház összes fegyverét összegyűjtötték és egy kis teherautóba rakták.

- Szállítsák a kapitányságra. A boncolás után, ha majd a kezemben lesz a lövedék, amely megölte Quessynét, megkérjük Escoussens-t, a szakértőt, állapítsa meg, melyik fegyverből származik.

A rácsos kapu felé menet Thierry kérlelte Martine-t:

- Kisasszony, nagyon kérem, értse meg, fogja fel, hogy veszélyben van! Márpedig, ha nem segít nekem, ha nem számíthatok az együttműködésére, semmit sem tehetek a védelmében, vagy legalábbis semmi érdemlegeset.

- Mit kíván, mit tegyek? Rejtőzzem el, mint a múltkor? Mi értelme lenne? Valamelyikük úgyis hamarosan megtalálna. Hiszen maga is tapasztalta, hogy Marc milyen gyorsan felfedezte hollétemet. Ellentétben a maga véleményével, Marc nyilván belátta, hogy ha komoly bajom esnék, maga fülön fogná. Lehet, hogy aznap, a tudtunkon kívül, újból megmentette az életemet, felügyelő úr?

- Egy okkal több, hogy végre megtegyük a szükséges óvintézkedéseket.

- Miféle óvintézkedéseket? Ne kívánja, hogy megint elszökjek.

- Pedig az a legjobb, ha az embert üldözik az ellenségei.

- De nem nekem! ,

- Gondoljon Sophie Quessyre!

- Nem bánom! Akkor sem menekülök el! Én nem vagyok Sophie!

- A lövedéket, amely megölte, magának szánták, és maga tisztában van vele!

- Lehet, de mégsem megyek el! Nem hátráltam meg apám előtt sem, akit keményebb fából faragtak, mint nagybátyámat vagy unokatestvéremet; nem tűröm, hogy azt mondják, előttük meghátráltam!

- Belátja, hogy ők más érvekkel élnek?... de hát jól van. .. Csak magát okolhatja, ha történik valami.

- Felelősséget szoktam vállalni a tetteimért, felügyelő, úr.

- De ebben az esetben igazán helytelenítem ezt a konokságot...

- Csak tessék! .

A kapuhoz érve a felügyelő már el akart köszönni Martine-tól, amikor a lány így szólt:

- Azt kérdezte, van-e olyan ember, aki annyira gyűlölte apámat, hogy még a halála után is üldözi haragjával. Nos, ott van Jérőme Blanzée. ..

- Ki az?

- Vadorzó, akit a blanzat-i földesúr két-három ízben lecsukatott. Egyik gyermeke meghalt azalatt, míg ő a börtönben volt. Apámat okolta gyermeke haláláért.

- Megpróbált bosszút állni Puybrun úr életében?

- Bizonyára, de nincs rá semmi bizonyíték. Mindenesetre apámra több ízben is rálőttek.

Cahors „színe-java" ott volt Blanzat-ban, hogy részt vegyen Sophie Quessy temetésén. A gyászmenetben Thierry megpillantotta az elhunyt apját, Hautefage urat. Puybrunék háta mögött haladt, mintha óvakodott volna a legkisebb kapcsolattól is evvel a családdal, amely ellopta tőle a lányát, és nem tudta megvédeni. A gyászszertartás után a kis temetőbe mentek. Leeresztették a koporsót a sírba, s mielőtt elkezdték volna behantolni, a pap szólt néhány illő és tökéletesen elkoptatott szót. Amikor befejezte rövid prédikációját a halálról, az örök boldogság előszobájáról, Hautefage úr valósággal félrelökte, hogy átvegye helyét a sír szélén. A gödör fölé hajolt, ahol lánya feküdt, és rekedt hangon szólalt meg: - Édes kis Sophie-m... Isten veled... vagy talán viszontlátásra. . . Sajnálom, hogy nem kívántál a hozzátartozóid mellett nyugodni... Ezekhez az emberekhez nincs semmi közöd! Hallod? Semmi!

Moraj hallatszott a gyülekezet soraiból. A pap el akarta távolítani a szerencsétlen apát, de az ráförmedt:

- Maga pedig hagyjon békén, hallja?

A pap jobbnak látta, ha visszavonul. Thierry nagy érdeklődéssel szemlélte a jelenetet. Azt remélte, hogy Hautefage úr és a Puybrun család nyilvános összecsapása folytán fény derül valamire.

- Nem akartál rám hallgatni, és íme, hova jutottál! E miatt a nyomorult alak miatt, aki nem érte be azzal, hogy tönkretett minket bűnös szenvedélyei kielégítése érdekében...

Marc Quessy sápadtan közelebb lépett.

- Megbocsátom az apai fájdalomnak ezeket a nyilvánosan elhangzott szavakat, melyek közel járnak a rágalmazáshoz. Tekintettel lánya emlékére, úgy teszek, mintha nem is hallottam volna őket, de most már hallgasson!

Hautefage úr odalépett Maréhoz és mélyen a szemébe nézett:

- Egy senkiházi ilyen hangon mer beszélni egy Hautefage-zsal? Tudja, mi maga, uram? Szélhámos! A lányomat a pénze miatt vette el, és hagyta, hogy megöljék, ha ugyan nem maga ölte meg!

- Pert indítok maga ellen!

- Csak rajta, gazember!

Puybrun doktor és Olympe Poé'zat lefogták Marcot, aki, bár csak a fél karját használhatta, mindenáron meg akarta pofozni apósát. Hautefage urat szónoklata közben cadurciak vették körül; képmutató zavaruk rosszul leplezte örömüket, hogy olyan botrány tanúi lehettek, amely belekerül Löt megye krónikájába. Poe-zat kisasszony a felügyelőhöz lépett: - Hibbant ez a vénember, de előkelő származású! Tetszik nekem... - mormolta.

- Lehet, hogy előkelő származású, de szélhámosnak és majdhogynem gyilkosnak is nevezte Marcot mindenki füle hallatára!

- No és? Bizonyára igaza van, kedves felügyelőm.

- Úgy érti, ami a szélhámosságot illeti?

- Sehogy sem értem, felügyelő úr. :

A vénkisasszony ruganyos léptekkel eltávozott. Ő sem szereti Marcot. . . Igaz, hogy Marc nem túlságosan rokonszenves, és Hautefage úrnak minden oka megvolt rá, hogy szélhámosnak nevezze, de arra nem, hogy gyilkosnak. Sophie-t kiváló lövész lőtte agyon, ahhoz pedig, hogy valaki jól lőjön, használnia kell mindkét karját, erre azonban Quessy pillanatnyilag nem képes.

Thierry csatlakozott a temetőből kifelé tartó gyászmenethez. Nem óhajtott kezet fogni a családdal, amelynek - talán az egy Martiné kivételével - annyi volt Sophie, mintha soha nem is létezett volna.

Szép idő lévén, Neuvic jónak látta, ha meglátogatja a vadorzót, Gilbert Puybrun áldozatát. Az apa iránt táplált gyűlöletet egy elemi hatásoknak alávetett, egyszerű lélek átruházhatta a lányra. Az Agenbe vezető úton lévő Saint-Pantaléonban, ahol állítólag Jérőme Blanzée lakott, a felügyelő megkérdezte a szembejövő emberektől, hol lakik, akit keres. Savanyú ábrázatú alakokba ütközött, s Thierrynek az volt a benyomása, hogy Saint-Pantaléonban az emberek nem szívesen beszélgetnek Jéröme-ról. Végül egy idős asszony hajlandó volt felvilágosítást adni a felügyelőnek.

- Blanzée-t? Hogy ismerem-e? Hát persze! Ha fiatalkoromban nem rúgtam seggbe tízszer, akkor egyetlenegyszer sem! Ahogy mondom, uram! Nem volt nála komiszabb kölyök egy sem! Ha nem verték el minden istenáldotta napon, hát bizony fékezhetetlen volt! És esküszöm, uram, nem változott meg! Most is ugyanolyan rémes egy alak! Soha nem akart dolgozni ez az elvetemedett ember. Hogy hol van? Menjen egyenesen ezen az utcán egészen a mosóházig. Ott forduljon balra, majd az első utcán jobbra. Az utca végén, már majdnem a földeken lát majd egy kunyhófélét. Ott lakik ez a Jéróme.

A tagbaszakadt Jérőme bársonyzakót, csizmát és lyukas gyapjúmellényt viselt. Amikor értesült Neuvic foglalkozásáról, nyugtalankodni kezdett: - Miért nem a csendőrök jöttek?

Minden, ami eltért a szokásostól, megbotránkoztat-ta, s egyben nyugtalanította.

- Beszélni szeretnék magával Gilbert Puybrunről.

- Aki Blanzat-ban lakott? Hisz már jó ideje meghalt.

- Nem kedvelte?

- Nem én! Alávaló gazember volt, ha kíváncsi a véleményemre. Vadászterülete volt a közelünkben. Hát ott lőttem néhány vadat. Csak épp hogy legyen mit ennünk. Hát ez az ocsmány alak nem átadott háromszor is a csendőröknek? Háromszor! Feleségem volt... és gyermekeim. Egyikük meghalt, mialatt én a sitten voltam. Az asszony nem tudta gyógyíttatni, s engem okolt a haláláért. De hát mit tehettem volna a rács mögött? Amikor kiszabadultam, jól összekaptunk az asszonnyal, egy kicsit meg is vertem. Akkor fogta magát és lelépett a kölykökkel együtt, s én egyedül maradtam Puybrun úr miatt; szívesen beleeresztettem volna egy golyót, csak úgy kedvtelésből!

- És miért nem szánta rá magát?

- No hiszen! Nem ettem meszet! Hisz épp akkor szabadultam a dutyiból!

- A lányát ismeri?

- Láttam messziről háromszor vagy négyszer: há-zsártos nőszemély, nagyra tartja magát.

- Gyűlöli őt is?

- Miért gyűlölném? Ő nem bántott, legalábbis ez idáig. Az ő érdekében remélem, hogy nem lesz olyan gonosz, mint az apja. Figyeljen csak ide, ha olyasvalakit keres, aki jobban tud róla fecsegni, menjen el Lauzerte-be. Pauline Vese asszonyt keresse. A nagybátyja főkomornyik volt Blanzat-ban, amikor az elhunyt Puybrun úr épp nősülés előtt állt. Az öregnek egészen tiszta'még a feje aggastyán létére.

A felügyelő nagyon kedvelte a hajdani őrdombhoz hasonló halomra épült Lauzerte-et. Az volt az érzése, mintha az ódon házak között, a téren bármikor lovas katonák bukkanhatnának fel, acélpáncélzatban, ala-bárddal a kezükben. Thierry szívesen pihent ebben a városban az elő-és utószezonban, amikor nem szálljak meg csapatostul turisták, s a történelmi városkában ismét nemes csend honol.

Pauline Vese még fiatalos, csengő nevetésű asszony volt. Nagydarab, dús keblű, nagy fenekű, pocakos alakjából jóság, kedvesség áradt, s ez felkeltette az emberek rokonszenvét. Ha az ember meglátta, mindjárt jókedve támadt. Amikor az asszony megtudta Neuvic látogatásának célját, felkiáltott: - A tatával akar beszélni? Nohát, nagyon fog örülni... Szegény, unatkozik egy kissé... meg fáradt. Gondoljon bele: kilencvenhat éves lesz nemsokára! Nem mindenki éri meg ezt a kort, nem igaz?

Thierry követte vendéglátóját, s napfényes kis udvarba ért, ahol egy egyiptomi múmiához hasonló aggastyán szundikált egy karosszékben a szőlőlugas árnyékában. A beszélgetés nehezen indult. Amikor azonban az öreg megértette, hogy a harminc évvel azelőtt otthagyott blanzat-i kastélyról van szó, megélénkült. Újra átélte az elmúlt időket. Ő szolgálta Gilbert Puybrun úr apját is, aki kitűnő gazda volt, nem olyan, mint szigorú, nyers, mindenki iránt érzéketlen, a jogaihoz csökönyösen ragaszkodó, senkire tekintettel nem lévő fia. Amikor úgy vélte, hogy Ciral - így hívták az öreget - már koros hozzá, hogy megfelelően ellássa tisztségét, egyszerűen kidobta.

- És látja, én nemsokára százéves leszek, ő meg már meghalt.

Kis nevetést hallatott, mely a felügyelőt a szélkakas csikorgására emlékeztette.

- Hát, ha ilyen volt a természete, sok ellensége lehetett.

- Biztosan... De hát mégis természetes halállal halt meg, nem?

- Gondolja, hogy sikerült annyira megutáltatnia a családját, hogy aki az apát gyűlölte, a lányán áll bosszút?

- Nem... Nálunk nem szokás az ilyesmi, uram. Errefelé nem annyira gyűlölködő a nép. Abban a percben persze igen... de aztán elfelejti az ember.

A rendőrkapitányságon Thierryt idézés fogadta a törvényszéki palotába. Odasietett; kíváncsi volt, hogyan vélekednek azok, akik nem voltak hajlandóak hinni a jóslatának.

Conches úr és Chénebourg úr nem volt valami méltóságteljes, mondhatni épp ellenkezőleg.

- Nem kérek bocsánatot magától, felügyelő -mondta kertelés nélkül az ügyész -, de vádolom magam és készséggel beismerem, hogy jobban tettem volna, ha hallgatok magára. A ruhacsere döntő bizonyítékul szolgál, hogy valóban Puybrun kisasszonyt akarják eltenni láb alól. Mindeddig féltem a botránytól, s kétségtelenül helytelenül tettem. Most már nem hátrálhatunk meg. Bele kell vágnunk a dolgok közepébe. Megkaptam a fegyverszakértő jelentését: az áldozatban talált golyó nem a kastélyban összegyűjtött fegyverek egyikéből származik, hanem egy Remington 1100-as vadászpuskából.

Thierry magyarázatot adott erre:

- így akarják elhitetni velünk, hogy a gyilkost a kastélyon kívül kell keresnünk. Megismerkedtem egy vadorzóval, akit Blanzat hajdani ura több ízben lecsukatott, és beszélgettem a kastély volt főkomornyikjával is. Egyetértenek a néhai Gilbert Puybrun lehetetlen természetét illetően, de mindketten úgy vélik, hogy ismerőseik közül senkinek sem támadt volna olyan furcsa ötlete, hogy a halott apa helyett a lányon álljon bosszút. Nem, uraim; visszatérek első következtetéseimhez. Valaki vagy valakik Martiné Puybrun életére törnek, hogy megkapják az örökség rájuk eső részét, és az ostobán balesetnek álcázott támadás, mely Marc Quessyt érte, azt bizonyítja, hogy ő is veszélyben van.

Az ügyész a torkát köszörülte.

- Tehát bűnösként már csak... - nem tudott többet

kinyögni, Neuvic fejezte be a mondatot:

- Puybrun doktort és Poézat kisasszonyt vehetjük számításba.

- De hisz ez rémisztő... iszonyatos... Hallgasson ide, felügyelő: tökéletesen megbízom a képességeiben, de tekintettel arra az előkelő körre, melyben a vadra kell vadászni, nem gondolja, hogy jobb lenne átadni az ügyet a toulouse-i bűnügyi rendőrségnek?

- Tetszése szerint cselekszik, ügyész úr, de személyes sértésnek tekintem, ha felmentenek a vizsgálat folytatása alól.

- Jól van, ne is beszéljünk róla. Hogyan kezdjük?

- A vizsgálóbíró úr lesz szíves kiállítani egy házkutatási parancsot, hogy megtaláljuk a hiányzó fegyvert.

Másnap reggel a felügyelő Ratenelle és két alacsonyabb rangú rendőrtiszt kíséretében jelent meg a kastélyban; a családtagok épp a reggelihez gyülekeztek. Az ismerős arcokon kívül Neuvic megpillantott egy harminc év körüli, barna bőrű, fekete hajú, ismeretlen fiatalembert. A felügyelő úgy gondolta, hogy spanyol.

- Mit jelentsen ez, hogy ilyenkor betörnek ide, felügyelő úr? - kérdezte Puybrun doktor ugyancsak kimérten.

- Házkutatási parancsot hozok, doktor úr.

- Házkutatási pa... Uramisten, miért?

- Megpróbáljuk megtalálni azt a puskát, amellyel Quessynét meggyilkolták. Legyen olyan szíves, intézkedjék, hogy a komornyik vagy a szobalány könnyítse meg embereim munkáját.

Olympe Poézat felállt.

- Majd én gondoskodom róla.

A doktor szemmel láthatólag nagyon leverten mormolta:

- Most már semmi sem menthet meg a botránytól.

- Mint ahogy Quessynét sem keltheti életre senki, doktor úr.

Ratenelle és segédei szobáról szobára jártak, átkutatták a bútorokat, titkos rejtekhelyeket kerestek, Thierry pedig a parkban sétált eközben. Hátha ott dugta el a gyilkos a puskáját? Martiné az ismeretlen, spanyol külsejű férfi kíséretében csatlakozott a felügyelőhöz.

- Kedves jó felügyelő, engedje meg, hogy bemutassam Manuel Camaronést, aki épp most érkezett egyenesen Mexikóból. Néprajzkutató; kint ismerkedtünk meg, és olyan jól megértettük egymást, hogy a nagy távolság ellenére is jó barátok maradtunk.

Nem kellett túlságosan élénk fantázia ahhoz, hogy az ember rájöjjön: a mexikói szerelmes Martine-ba. A felügyelő elkedvetlenedett, s kissé túl ridegen érdeklődött: - Mikor érkezett, uram?

- Tegnap este.

- Vajon véletlenül érkezett Blanzat-ba épp ebben a pillanatban?

Manuel zavartan pillantott Martine-ra.

- Mondjuk úgy: Martiné leveleiből megéreztem, veszélyben van, és... és tudtán kívül segítségül hív... Hát ezért vagyok itt.

Neuvic keserűen jegyezte meg:

- Ez aztán a barátság! Nagy szerencséje van, hogy Puybrun kisasszony elfogadja a védelmét... Azonban leköteleznének, ha most magamra hagynának, hogy folytathassam a nyomozást.

A vadászpuskát nem találták sem a kastélyban, sem a parkban, s a kis csapat tagjai egytől egyig rettenetesen szutykosan érkeztek vissza a kapitányságra.

Thierry bevallotta csalódását Escorbiacéknak, beszélt a mexikóiról, aki úgy pottyant ide, mint légy a levesbe, s észre sem vette, hogy beszéd közben egyre jobban elragadtatja magát.

- Mi az ördögnek jött ide ez a pacák? Elég bonyolult a helyzet nélküle is, nem? Ki hiszi el neki, hogy csak úgy gondol egyet és eljön! Martiné hívta segítségül, igen! De miért? Mert hiába tiltakozik, állandóan fél, retteg. Csakhogy a kastélybeli Puybrun kisasszony számára a francia rendörök lehetetlen, szerencsétlen zsaruk, akik nem méltók egy ilyen gazdag örökösnőhöz. S ezért egy jöttment idegenhez fordul! Nos, én is fogok táviratozni Mexikóba, hogy megtudjak valamit erről az alakról!

Amikor Thierry mögött becsukódott a „Taverne" ajtaja, Hermine szomorúan suttogta: - Szegény fiú... Sokkal jobban odavan a lányért, mint képzeltem.

-' Még csak rágondolni sem merek, hogy mi lesz a vége ennek az egésznek.

Ratenelle olyasvalakit jelentett be, akire Thierry a legkevésbé számított: Poé'zat kisasszonyt.

A vénkisasszony már nem a régi, harcias amazon volt. Széles jókedve - mely pedig állandónak látszott - eltűnt; nem hatott fiatalabbnak koránál, s pillanatnyilag igencsak gyámoltalan, szerencsétlen hetvenes hölgy benyomását keltette. Hangja is megváltozott: komorrá vált. Vajon hová lett a tegnapi pökhendiség?

- Beszélni kíván velem, kisasszony?

- Igen, felügyelő úr, és... és köszönöm, hogy beengedett.

- Az ellenkezőjéhez nem volt sem kedvem, sem jogom, kisasszony. Minek köszönhetem a látogatását?

- Szeretném tudni, van-e mód rá, hogy lezárja a vizsgálatot.

- Hogy van-e rá mód? Van: adja a kezünkbe azt az embert, aki Sophie Quessyt meggyilkolta és Martiné Puybrunt szintén meg akarta ölni.

Poé'zat kisasszony a fejét ingatta.

- Ha tudnám, ki a gyilkos, biztosan megtenném...

- Miért akarja, kisasszony, hogy vége szakadjon a vizsgálatnak, ha nem tudja, ki a bűnös? Nem akar bosszút állni szerencsétlen fiatal rokonáért, Sophie Quessyért?

- Dehogynem... Csakhogy ez a botrány... A sógorom forog a sírjában, mindig annyira féltette a jó hírét... Beszennyeződött a nevünk...

- Az öné nem... - jegyezte meg halkan Neuvic.

- Nohát, felügyelő úr! Csak nem hagyhatom el a süllyedő hajót? Puybrunék és Quessyék gályájára szálltam... Egyek vagyunk. Vagy diadalmaskodunk a viharon, vagy elsodor bennünket, de mindnyájunkat.

- Quessyné nagyon rokonszenves volt nekem... Mintha nem találta volna a helyét önök között.

- Úgy is volt.

- Olyan törékeny volt, olyan riadt, hogy az ember ösztönösen védelmezni akarta. És akkor egy gazember meggyilkolja! Nem, ebbe nem törődhetem bele, még ha tévedésből történt is! És addig nem nyugszom, kisasszony; amíg rá nem kattinthatom a bilincset az illető csuklójára, számíthat rám!

- Belátom, ostobaság volt felkeresnem önt... Mégse higgye, hogy bolond vagyok; hatalmába kerített a félelem.

- Magát?

- Eleinte meg voltam győződve róla, hogy Martiné, ismeretlen okokból, valami aljas komédiát játszik nekünk ... Jól elszórakoztam rajta... Azon gondolkoztam, mit akar elérni, és meddig megy el... De a megrongált kocsi, a Marc elleni támadás, s végül szegény kis Sophie meggyilkolása felnyitotta szememet: valaki Gilbert Puybrun örökösének életére tör.

- Nem gyanítja, hogy ki?

- De, attól félek, hogy gyanítom... Martine-nak senkit sem kell megölnie ahhoz, hogy két év múlva örökölje apja vagyonát. ... Marc sebesülése ugyan nem súlyos, de kis híján halálos is lehetett volna... és ő különben sem ölte volna meg Sophie-t, aki mindenkinél jobban szerette; egyébként ez a bűntény semmit sem hozott volna neki a konyhára, mert már mindent eltékozolt, amit csak ki tudott szedni Sophie szüleiből.

- Tehát?

- Tehát, felügyelő úr, nem marad más, mint Martial és én.

- Melyiküket válasszam?

- Gondolhatja, hogy nem jelentem fel saját magamat ! Azt hittem, eléggé ismerem Martialt, s képtelenségnek tartottam, hogy ő űzze ezt a Véres játékot; de mivel tudom, hogy nem én vagyok a gyilkos... félek. Adott esetben én is örökös vagyok... A gyilkos, ha egyáltalán gyilkos valaki a kastélyban...

- Kételkedik benne?

Olympe Poézat egy pillanatig hallgatott, majd fojtott hangon válaszolta:

- Nem.

- Azt hiszem, megnyugtathatom önt, kisasszony. Ha a gyilkos önt szemelné ki következő áldozatául, abban a pillanatban leleplezné magát, mert ő maradna az egyetlen gyanúsított.

Olympe savanyú ábrázata felderült:

- Igaz! Istenkém, miért is nem jutott hamarabb eszembe! Milyen buta is vagyok! Köszönöni, felügyelő úr... Felejtse el pillanatnyi gyengeségemet, mely any-nyira nem jellemző rám...

Poézat kisasszony emelt fővel távozott. Thierry szá-nakozva csóválta a fejét: arra nem gondol, hogy nemcsak gyilkosság útján lehetne megszabadulni tőle, hanem például egy ügyesén megrendezett baleset révén is.

A felügyelő az Aristide Briand téren találkozott a szerelmes mexikóival. *

- Miért a város piszkos levegőjét szívja, ahelyett hogy a kastély parkjában sétálna?

- Unatkozom a kastélyban.

- Nocsak!

- Állandó feszültségben él ott mindenki, s ez iszonyú fárasztó. Inkább Cahors-ban sétálgatok.

- Tetszik magának a város?

- Nagyon. . . Tudja, nálunk a francia vagy brit kultúrához szokott családokban meséskönyvet adnak a gyerekek kezébe, de a gyerekek nemigen hiszik el a meséket, mert sohasem láttak kastélyt, régi köveket. Számukra csak az aztékok a valóságos múlt, az azték férfiakat pedig nehéz szép, fiatal, nyalka daliának, a nőket csúcsos főkötőjű, uszályos ruhájú hölgyeknek elképzelni... Ezért van az, hogy amikor az Újvilág lakói először lépnek Európába, úgy érzik, mintha Tündérországban járnának, és megállapítják, hogy a gyermekkorukban olvasott mesék igazak.

Neuvic érezte, hogy oszlik a mexikói iránt érzett ellenszenve. Érzelmes léleknek találta; mióta a felügyelő magában is éppen ilyesféle gyengeségeket fedezett fel, mindenkit testvérének tartott egy kicsit, akiben hasonló érzések lakoztak.

- Szóval, tetszik magának Franciaország?

- Franciaország igen, de hogy a franciák is tetszenek-e, abban már nem vagyok ilyen biztos.

- Mit vet a szemünkre?

- Túlságosan bonyolult lelkek...

- Mit ért ezen?

- Például azt, ami a kastélyban folyik. Tudom, mint ahogy gondolom, ön is tudja, hogy a kastély valamelyik lakója mindent elkövet, hogy Gilbert Puybrun egyetlen örököse maradjon.

- Na és?

Miért nem jelentik fel a többiek?

- Először is tudniok kellene, melyikük is az.

- Biztos vagyok benne, hogy kezdettől fogva tudják.

- Hát akkor miért ez a veszélyes hallgatás?

- így kívánja a becsület. Legalábbis így vélik... Nem értik meg, hogy egy őrülttel élnek egy fedél alatt! Ha tudnák, milyen nevetséges, felesleges, esztelen dolog ez az egész!

- Mire céloz?

- Semmire... Nem árulhatom el vendéglátóimat. Egyébként csak azért fogadtak be, mert szavamat adtam, hogy szemet hunyok afölött, amit meg kellene látnom, le kellene lepleznem... A cselédeket is köti valami eskü. Attól tartok, felügyelő úr, hogy többé-kevésbé mindnyájan őrültek!

Elhaladtak a városháza előtt, majd rátértek a Gambetta körútra, s a XXII. János Pápa Tornya irányában folytatták útjukat. A felügyelő egyszer csak megkérdezte : - Maga szerelmes Puybrun kisasszonyba, ugye?

- Amióta megismerkedtünk.

- Ő hívta magát segítségül?

- Igen.

- És maga meg akarja védeni?

- Hát persze!

- És akkor miért nincs vele?

- Fodrászhoz ment. Hamarosan ismét a testőre leszek; most néhány perc szünet.

- Számíthatok rá, hogy a legkisebb veszély esetén azonnal értesít?

- Egyedül aligha boldogulok, felügyelő úr. Amint szükséges, azonnal hívom önt.

- Köszönöm.

A két férfi megállt a Clement Marót gimnázium előtt.

- Mik a tervei, Camaronés úr? - kérdezte Neuvic.

- Magammal viszem Martine-t Mexikóba.

- Elveszi?

- Tessék?

- Szándékában áll nőül venni?

- Természetesen.

- És ha ő nem hajlandó magával menni?

A mexikói fiatalember arca megkeményedett.

- Nem tűröm, hogy szerelmemet feláldozza a pénzért!

- Hát Martiné.. . szereti magát?

- Legalábbis megesküdött rá.

Thierry kezet nyújtott a fiatalembernek.

- Viszontlátásra, Camaronés úr, és sok szerencsét!

Elváltak, és a felügyelő sebzett szívvel indult vissza az irodájába. A rendőrkapitánysághoz érve megváltoztatta szándékát és felkereste Pierre Escorbiacot, hogy beszámoljon a beszélgetésről. Olyan komoran beszélt, annyi keserűség volt a hangjában, hogy a „Taverne" gazdája megértette, mennyire szenved; megvigasztalni azonban nem tudta; úgy engedte útjára Thierry t, hogy nem talált csillapító szavakat - ha egyáltalán vannak ilyen szavak a világon.

Thierrynek éppoly kevéssé volt kedve mindennapos teendőivel foglalkozni, mint ahogy enni vagy inni sem kívánt. Most egyszeriben nem érdekelte már a Blanzat-ügy. Tudomásul vette, hogy képtelen álmokat dédelgetett, de hiába küzdött ellene, elfogta a szorongás, ha arra gondolt, hogy Martiné mást szeret, s ráadásul ha ennek az átkozott mexikóinak a karján elhagyja Ca-hors-t, soha többé nem fogja viszontlátni. Szerette volna gyűlölni az idegen fiatalembert, de sehogy sem sikerült. Talán azért, mert ugyanolyan érzésekkel viseltetik Martiné iránt, mint ő? A felügyelő százszor inkább elviselt volna bármilyen szakmai sikertelenséget, mint azt a gondolatot, hogy Martiné eltitkolta előtte Camaronés létezését, és segítségül hívta, amikor pedig Thierry ott volt mellette és biztosította odaadásáról. Miért nem bízott benne Martiné? Elsősorban ez a bizalmatlanság dúlta fel Thierryt. Szíve mélyén sohasem gondolta, hogy a legcsekélyebb esélye is lehet Martinénál, de elszórakozott vele, hogy hitegette magát - legalábbis ő ezt szórakozásnak szánta. Akarva, nem akarva, Alice férje marad, s egy halotthoz láncolva fogja leélni életét.

A szolgálatos őr Escorbiacnét jelentette be a felügyelőnek. Neuvic mindjárt arra gondolt, hogy valami szerencsétlenség történt a „Taverne"-ben, de azután eszébe jutott, hogy ha valami baj történt volna, közvetlenül az utcáról szóltak volna fel.: ablaka ugyanis a vendéglőhöz közel eső utcára néz. Hermine még le sem ült, s Thierry már azt kérdezte: - Csak nem Pierre-rel történt valami?

- Ó, dehogy. Pierre kért meg, hogy beszéljek magával.

- Miről?

- Arról, ami bántja magát.

- Engem? Mit ki nem találnak! Nem bánt engem semmi.

Hermine azzal a jóságos pillantással nézett Thierryre, ami már. Alice halála után nagy vigasztalására volt a felügyelőnek.

- Ugyan... nekem aztán ne meséljen! Olyan régóta ismerjük már egymást... Álmodozott, Thierry, és ez a maga korában nem tesz jót. Az ember álmodozik, aztán rászakad a bánat, amikor be kell látnia, hogy túl szép ábrándokkal áltatta magát. Legyen erős, és nézzen szembe a dolgokkal! Puybrun kisasszony nem a maga társadalmi köréből való, életkora sem illik a magáéhoz, gazdag is. . . Térjen vissza a földre, Thierry, Pierre és én várjuk magát. Hiszen tudja, hogy sohasem hagyjuk el, most már együtt fejezzük be földi életutun-kat... A barátság sok mindent pótol, majd meglátja...

Neuvic nem tudott szólni a meghatottságtól; felállt, átölelte Hermine-t és jobbról-balról megcsókolta:

- Köszönöm, Hermine. . . Szinte már meg is gyógyított... Nehéz lesz, és sokára fogom elfelejteni, de biztos vagyok benne, hogy a maga és Pierre segítségével sikerülni fog.

Escorbiacné könnyes szemmel, de mosolyogva jegyezte meg:

- Maguk, férfiak, akármilyen idősek, mindig úgy viselkednek, mint a gyerekek.

Conches úr és Chénebourg úr kiült egy pohár italra a Gambetta körút egyik kávéházának napsütötte teraszára. Neuvic felügyelő elhaladt mellettük az utcán, de nem vette észre őket.

- Gondterheltnek látszik - jegyezte meg a bíró.

- Félek, hogy ez az ügy meghaladja a képességeit - sóhajtott az ügyész.

- Szeretném beidézni Puybrun doktort és Poezat kisasszonyt, hogy tudomásukra hozzam bizonyos kételyeinket, valamint azt, hogy nagyon lehetséges, hogy ön kénytelen lesz segítségül hívni a toulouse-i rendőrséget, s azoknak aztán kisebb gondjuk is nagyobb lesz annál, hogy bárkit kímélgessenek. Hozzátenném azt is, hogy a doktoron vagy a kisasszonyon áll, hogy ne kerüljön sor erre a felettébb kellemetlen lépésre, mégpedig úgy, hogy bevallják, amit ttodnak.

- Várjon ezzel egy kicsit, barátom; ha ugyanis semmit sem vallanak be, kénytelen lesz beváltani a fenyegetését. Adjunk néhány nap haladékot NeuviCnek... Ha mondjuk egy hét múlva nem jut újabÖ eredményre, maga beszél az előbb említett két személlyel, és én telefonálok Toulouse-ba. Mi a véleménye?

- Ez a helyes eljárás.

A felügyelő épp Thélus műhelye felé tartott, amikor a bírák megpillantották: a kocsijáért ment, melyben kicserélték a kerékalvázat. Hermine Escorbiac távozása után Thierrynek kedve támadt elmenni Blanzat-ba; remélte, hogy találkozik Martine-nal, és elmondhatja a bizalmatlanságáról alkotott véleményét. A kastély lépcsőjéhez érve azonban hirtelen elment a kedve a találkozástól. Martiné szereti a mexikóit, és láthatóan elhatározta, hogy vele éli le az életét, s a felügyelő ezentúl csak szakmai szempontból akart foglalkozni vele. így hát nem a bejárat felé indult, hanem a park felé, és most újból az volt az érzése, hogy figyelik. Felnézett, és valami kis mozgást vélt látni a látszólag pedig becsukott zsalu mögött. - Vagy talán csak képzelődött? Valakit, úgy látszik, nyugtalanít a jelenléte. Talán a gyilkost?

Thierry lassan haladt az árnyékban. A környéket uraló csendet csak szárnysuhogás törte meg olykorolykor. A madarak óvatosságból elrepülnek az ember közeledtére. A felügyelő szomorkás hangulatban ért ahhoz a helyhez, ahol hajdan Sophie szokott pihenni és elrontott életén merengni. Miféle súlyos indítékok késztették a gyilkost, hogy megölje Sophie-t? A felügyelő nem hitte el, hogy a fiatalasszonyt véletlenül gyilkolták meg. Szerinte Sophie-t azért ölték meg, mert nem tehettek másként. Hol és hogyan keresse a bűntény okait? Vajon Sophie halálának és Marc sebesülésének azonos oka van? Vagy szét kell választani a kettőt? Thierrynek hirtelen az a meggyőződése támadt, hogy ha megtudná, miért kellett Hautefage úr lányának meghalnia, megértene mindent. Sajnos azonban még nem tartott itt.

Vajon hová rejtették el a Remingtont, a gyilkos fegyvert? Lehetséges, hogy van a kastélyban egy rejtekhely, melyről csak a gyilkos tud? Hihetetlen merészség kellett hozzá, hogy kisurranjon a parkba egy olyan puskával, melyet senki sem ismer. És mekkora szerencséje volt, hogy ugyanolyan titokban visszajuthatott a kastélyba, ahogyan kijutott, úgy, hogy közben nem keltette fel a többiek kíváncsiságát, még a lövéssel sem! Bármennyire kínos is a feltevés, a felügyelő majdnem bizonyos volt benne, hogy a gyilkosnak cinkosai vannak vagy a családban, vagy a cselédek között. Neuvic annyira belemerült a gondolataiba, hogy nem nézett a lába elé. Nem vette észre, hogy egy gombacsoportra lép, elcsúszott, és minden bizonnyal ez mentette meg az életét - abban a pillanatban ugyanis, amikor elesett, dörrenés visszhangzóit az erdő alján, és egy golyó süvített el a feje felett. Ha állva marad, a tarkójába vagy a nyakába kapja a lövést, mint Sophie. A felügyelő a földön feküdt és meg se mozdult; biztosra vette, hogy a legkisebb mozgásra újból lőnek. A kastélyhoz vezető ösvényen Olympe Poézat-ot pillantotta meg. Óvatosan lépkedett, jobbra-balra kémlelve. Azután Martiné csatlakozott futva a nagynénjéhez. Ugyanebben a pillanatban Neuvic hallotta, hogy mögötte félre hajtják az ágakat.

- Hallottad?

- Ki lövöldözhet ilyen közel a házhoz?

Thierry nem mozdult, meg akarta lesni a két nő viselkedését. Puybrun kisasszony hirtelen felsikoltott a felügyelőre mutatva. Poé'zat kisasszony összekulcsolta a kezét: - Úristen!

Odasiettek, és Martiné letérdelt a felügyelő mellé.

- Hát ez nem lehet igaz! Mondja már, nénikém, hogy ez nem igaz!

Thierry félig lehunyt szemhéja alól figyelte a lányt.

Nem tartotta szükségesnek, hogy tovább folytassa a komédiát; felállt, Martiné összecsapta a kezét, és felkiáltott:

- Hála istennek, nem halt meg!

- Higgye el, hogy kis híja volt! - A felügyelő a letaposott gombára mutatott: - Hát ha ez nincs, valószínűleg megöltek volna.

- Újabb gyilkossági kísérlet... Sohasem lesz már ennek vége? -jajgatott Olympe.

Puybrun kisasszony megragadta Thierry csuklóját, megrázta, és így kiáltott: - De ki? Ki?

- Nem tudom... Annyit tudok, hogy le akartak lőni. Miért? Mert már nyugtalanítom a bűnöst; sokkal közelebb hisz az igazsághoz, mint valójában vagyok ...

Szótlanul haladtak a kastély felé. Mit is mondhattak volna? Poézat kisasszony otthagyta őket és felment, hogy elkészítse a teát - a felügyelőt is invitálta, ő azonban elhárította a meghívást. Amikor Neuvic egyedül maradt Puybrun kisasszonnyal, a lány fojtott hangon vallotta be: ·

- Azt hiszem, felügyelő úr, az idegeim hamarosan felmondják a szolgálatot. Nem tudom, nem tenném-e jobban, ha hallgatnék Manuelre és elmennék vele, messze ettől a sok veszedelemtől. Ha... magát meggyilkolták volna, soha nem bocsátottam volna meg magamnak.

- Ragaszkodik hozzá, hogy elmenjen ezzel a fiúval, és száműzze magát?

- Nem túlzottan, de... csak abban az esetben nem, ha gyorsan leleplezi, akit keres.

Odaértek a kastélyhoz. Kezet fogtak.

- Számíthat rám - biztosította Thierry Martine-t.

Martiné felment a lépcsőn, a felügyelő pedig megállapította: kár, hogy a fiatal lányok annyira vonzódnak az egzotikus kalandokhoz.

A felügyelő úgy tett, mintha a park kijárata felé indult volna, de amint úgy gondolta, hogy már nem láthatják, megfordult, és csendben visszatért oda, ahol az imént kis hiján otthagyta a fogát. Megtalálta a helyet, ahol elesett, és a hellyel egy vonalban, de előrébb lévő fa felé tartott. Rövid keresés után megtalálta a lyukat, amelyet a golyó ütött a fába. Fogta a bicskáját; türelmesen kapargatta a nyílást és hosszas erőlködéssel sikerült kivennie a henger alakú ólomgolyót, amely majdnem eltávolította a földi élet siralomvölgyéből. Zsebre tette a golyót, hogy elvigye Escoussens-nak szakértői vizsgálatra. De előre tudta, hogy a lövedék 1100-as Remingtonból származik.

- Ugye megérti, bíró úr, hogy most már, hogy engem is le akartak lőni, személyes ügyemnek tekintem a blanzat-i gyilkos leleplezését?

- Nem vitathatom el ezt magától, kedves felügyelőm, de továbbra is úgy vélem, túlságosan is érdekelt már ebben az ügyben, hogysem elfogulatlanul cselekedhetne. A maga helyében hagynám, hogy az ügyészség segítségül hívja Toulouse-t. Azok az urak mindent magukra vállalnának, és mi moshatnánk kezeinket!

- Az én életemet, bíró úr, feleségem halála óta a szakmám tölti ti. Ha bevallanám, hogy legyőztek, ha nem harcolnék az utolsó pillanatig, úgy erezném, hogy megfutamodtam...

Chénebourg úr a fejét csóválta.

- Romantikus lélek maga, nem?

- Azt nem tudom, de becsületesnek becsületes vagyok és testestül-lelkestül zsaru. Sophie Quessy fiatal volt, ártatlan, és bízott bennem. Nem tudtam megakadályozni, hogy meggyilkolják. Nem alhatnék többé nyugodtan, ha kollégáimra hárítanám a gyilkos letartóztatásának gondját. Ragaszkodom hozzá, hogy én tegyem a kezére a bilincset. Magunk között elárulhatom: szeretném, ha a gazember védekezne; külön örömömre szolgálna ugyanis, ha megölhetném!

- De felügyelő!. . . Egy köztisztviselő! Hogy mer.. . Inkább úgy teszek, mintha nem is hallottam volna.

- Sok esetben bizony jobb, ha az ember egy kissé süket . . . Viszontlátásra, bíró úr. Igyekszem elkapni a gyilkost, mielőtt a toulouse-iak fújnák meg a hallalit az én vadászterületemen!

Egyedül maradva, Chénebourg úr melankolikusan elmélázott. Tartott az erélyes emberektől, és bántotta, hogy ő nem az. Felszította féltékenységét ez a felügyelő, aki csak a szakmájának él: teljesen hivatásának szentelheti magát. Igaz, nincs mellette egy Chénebourg-né, aki mindig kész letörni férje kezdeményezőképességét, s örökös keserűséggel figyeli a mások előrejutását. A bíró attól tartott, hogy a blanzat-i dráma súlyos bonyodalmakhoz vezethet, és úgy gondolta: ideje átengedni az ügyet a toulouse-iaknak. Nem tudta mire vélni, hogy az ügyész ilyen türelmes és elnéző ezzel a nagyralátó felügyelővel.

Neuvic várakozásának megfelelően Escoussens határozottan megállapította: a fatörzsből kiszedett golyó ugyanolyan kaliberű fegyverből származik, mint az, amelyik Sophie Quessyt megölte. A felügyelő hiába nyomoztatott a fegyverkereskedőknél és a lövészklubokban. Az előbbiek nem adtak el 1100-as Remingtont, az utóbbiak pedig nem emlékeztek rá, hogy valamelyik tagjuk birtokolna olyan vadászpuskát, amilyet a rendőrség keres. Thierry utasítást adott, hogy terjesz-szék ki a nyomozást Löt megye nagyobb városaira: Montaubanra, Auchra meg a többire.

A fegyverszakértőtől jövet Thierry majdnem beleütközött Manuelbe: épp az utazási iroda ajtaját csukta be maga után.

- Camaronés úr! Csak nem áll szándékában beutazni Franciaországot? Ez bizony aligha férne össze testőri hivatásával!

- Visszatérek Mexikóba.

- Hogyhogy? Elhagyja Puybrun kisasszonyt?

- Nem osztom a nézeteit.

- Milyen nézeteit?

- Nem hajlandó hallgatni rám, lemondani az örökségéről, és velem jönni Mexikóba. Pedig elég gazdag vagyok, ő is tudja. De úgy látszik, becsületbeli kérdést csinál belőle, hogy ne hátráljon meg a rokonai előtt. Ez az esztelen gőg megrontja a kapcsolatunkat.

- Azt hittem, Martiné szereti magát.

- Én is, de úgy látszik, Blanzat-t jobban szereti.

- Mert itt telt az ifjúsága, Camaronés úr, próbálja megérteni! Nem könnyű egy csapásra mindent elveszíteni, ami az eddigi életét jelentette.

- Nekem azt mondta, hogy nagyon szívesen költözik Mexikóba.

- Amit a nők mondanak...

- Mindenesetre úgy tekintem, hogy visszaélt a jóhiszeműségemmel, s ezért úgy vélem, semmilyen kötelezettség és ígéret nem köt. Mielőtt elmegyek, pontosan meg akarom tudni, mi történik ebben az átkozott kastélyban! Senki sem gyanakszik rám: azt gondolják, nem értek meg semmit, vagy ostoba va'gyok. Majd bebizonyítom, hogy tévednek!

- Azért legyen óvatos, jó?

- Ne aggódjék: a blanzat-i parknál sokkal veszélyesebb vidékeken szoktam járkálni az expedíciók során.

- Ebben nem kételkedem, mégis a legkisebb veszély esetén is azonnal hívjon fel a kapitányságon vagy otthon ... Tessék, itt a névjegyem, mindkét telefonszám rajta van.

Úgy látszik, ez a találkozások napja volt. Neuvic végigsétált a Gambetta körúton, és éppen be akart menni a hivatalába, amikor megpillantotta Martine-t, amint épp feléje közeledett. Megvárta; Martiné kissé izgatottnak látszott.

- Ideges, kisasszony?

- Nem találkozott véletlenül Manuellel?

- Dehogynem. Épp az utazási irodából jött ki: a repülőjegyét váltotta meg.

- Szegény, drága bolond!

- Mi ez? Gyászbeszéd vagy megbánás?

- Ezek a latin-amerikaiak másképp látják a világot, mint mi. Most is a spanyol hódítás korában hiszik magukat ! Pazarolnak és nem gondolnak a jövőre. Manuel nem érti meg, hogy eszem ágában sincs lemondani arról, ami megillet. A tulajdon fogalma, legalábbis ahogy mi értelmezzük, számára gyakorlatilag ismeretlen, és mivel nem tudja megérteni viselkedésünk mozgatórugóit, haragszik.

- Ha ragaszkodik magához...

- A felfogásához jobban ragaszkodik. Nos, ha mindenképpen el akar menni, csak menjen!

Ez a megjegyzés tetszett Thierrynek, mindazonáltal képmutatóan megjegyezte:

- Bocsásson meg, úgy értettem, maga szerelmes...

- Felügyelő, ne képzeljen engem a „Szívügyek" előfizetőjének. Persze hogy férjhez akarok menni, de házasságomban éppoly fontos vagy még fontosabb lesz az intelligencia, a tudományos kutatás iránti közös hajlam, mint az érzelmek és a többi. Ezért az elválás, ha ugyan el kell válnunk, inkább kellemetlenség lesz számomra, mint mély fájdalom. Manuel jó pajtás volt, osztotta a néprajz iránti szenvedélyemet. . . Együtt építettük volna az életünket. Én mindenesetre erre készültem ... Bizonyos szempontból persze megértem őt... Családom nagyon barátságtalanul bánt vele... Éreztették vele, hogy tolakodónak tartják... Nyilván ez idegesítette fel, és gondolom, ezért is olyan ingerlékeny, pedig amennyire ismerem, ez nem jellemző rá.

- Mi a kifogásuk ellene a rokonainak?

- Az, hogy olyasmibe üti az orrát, ami egyáltalán nem tartozik rá.

- Szóval az, hogy engem utánoz?

- Azzal a különbséggel, hogy önről tudják: ez a mestersége.

- Most tehát újra szabad lett?

- Ha Manuel nem változtatja meg az elhatározását.

- Reméli, hogy megváltoztatja?

- Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni ezért. Viszontlátásra, felügyelő úr.

- Biztosra veszem, kisasszony, hogy igen hamar viszontlátjuk egymást.

Thierryt lehangolta, hogy Martiné vissza akarja hódítani távozni készülő lovagját; s rosszkedvétől estére sem sikerült megszabadulnia. Este, a „Taverne"-ben, ahol vacsorázott, szűkszavúnak mutatkozott, és csak valami dünnyögéssel válaszolt Escorbiac szíves kérdéseire ; végül is ez utóbbi belefáradt a hiábavaló küzdelembe, és magára hagyta barátját komor gondolataival. Thierry fél tízkor lefeküdt, haragudott az egész világra és saját magára is. Alig hunyta le a szemét, hogy megpróbáljon, ha nehezen is, elaludni, amikor telefoncsengetés ugrasztottá ki az ágyából. Mérgesen felvette a kagylót és belekiáltott: - Neuvic felügyelő. Mi az?

Fojtott hang válaszolt: - Manuel Camaronés vagyok, felügyelő úr... Szükségem van magára. Gyorsan! Azt hiszem, mindent megértettem. Gyorsan! A kapu előtt várom. Vigyázat, jönnek! Megértett?

- Azonnal indulok, de vigyázzon magára! Mielőtt a mexikói letette volna a kagylót, Thierry

hallotta, hogy valaki megkérdezi :

- Ilyenkor telefonál, uram? Vidéken már nagyon késő van ilyenkor.

- Bocsásson meg, doktor úr, de...

Letették a kagylót. Puybrun doktor! Ez nemigen lepte meg a felügyelőt: mivel az orvos és Poé'zat kisasszony között kellett választania, az előbbit szívesebben tekintette gyilkosnak, mint az utóbbit. A felügyelő néhány perc alatt felöltözött, és alig negyed órával a telefonbeszélgetés után már a kormánynál ült, és elindult a Blanzat felé vezető úton.

Neuvic óvatosságból három-négyszáz méterre a kastély bejáratától leállította a kocsiját. Ahogy közeledett a kastélyhoz, egyre óvatosabban lépkedett. Csodálkozott, hogy nem látja Manuelt. Vajon késik, vagy... Thierry nem mert a másik lehetőségre gondolni. Türelmesen várt; Camaronés azonban egy negyed óra múltán sem mutatkozott. A felügyelő elkeseredve indult vissza a kocsihoz, útközben azonban valami fekete tömeget pillantott meg a kaputól balra, félig belesüllyedve a falat körülvevő árokba. Neuvic dobogó szívvel sietett oda, immár minden óvatosság nélkül, meggyújtotta zseblámpáját, és megállapította, hogy a mexikói soha többé nem tér már vissza hazájába. Szétlőtték a koponyáját. Vajon meglepték, vagy nem is gyanakodott leendő gyilkosára? Pedig ha hívta a felügyelőt, gondoskodnia kellett volna saját védelméről is.

Thierrynek haragjában ökölbe szorult a keze. Elővette pisztolyát, mert szerencsére magával hozta, kinyitotta a kaput és határozott léptekkel elindult a kastély felé. Döntő beszélgetésre készült Puybrun doktorral: akár tetszik az előkelő cadurci köröknek, akár nem, ha csak egy csepp indokot talál, le fogja tartóztatni az orvost.

 

ÖTÖDIK FEJEZET

Thierry erélyesen és kitartóan csengetett. Akkora lármát csapotf, hogy az ablakok megvilágosodtak, s csak azután nyitott ajtót a rémült Germain - papucsban, kócosán, házi köntösben; még arra sem volt ideje, hogy megkösse az övét. A felügyelő félretolta az útból és szó nélkül a telefonhoz sietett, hogy felhívja a rendőrkapitányságot.

-Halló! Giraud? Riassza tüstént Ratenelle-t, azután a vizsgálóbírót és az ügyészt, az ügyészi hivatal személyzetével együtt, és ne feledkezzék el a törvényszéki orvosról sem. Mindnyájan jöjjenek ide Blanzat kastélyába. Vége.

A felügyelő megfordult: Puybrun doktor állt ott szintén köntösben, és Neuvicet nézte.

- Maga aztán igazán azt csinál, amit akar, felügyelő.

- Hallgasson! -De...

- Üljön le a szalonban és hallgasson!

- De kérem! Kinek képzeli magát?

Thierry megragadta Puybrunt a köntöse hajtókájánál fogva.

- A maga helyében, doktor úr, meg se mukkannék, mert bizony isten nagy kedvem volna hozzá, hogy beverjem a pofáját. Ne vigyen kísértésbe!

- Engedelmeskedjék neki, Martial, és tegye félre a hiúságát. Valamiért nagyon felizgatta magát ez a fiú; jobb, ha most nem ingereljük.

Ez a tanács Poézat kisasszony szájából hangzott el, aki olyan friss volt, mintha már két órája ébren lenne. A felügyelő eleresztette Puybrun doktort, aki az utasításnak megfelelően leült, de közben jóslatokba bocsátkozott.

-Ennek komoly következményei lesznek! Ha az ügyész megjön, figyelmeztetem: panaszt emelek maga ellen hivatali hatalommal való visszaélés vádjával, ellene pedig azért, mert fedezi a maga erőszakoskodásait.

Most Martiné is megjelent, álmos szemmel. A felügyelő láttán azonban felderült az arca.

- Felügyelő úr! Mi történik itt már megint? Mindenesetre örömmel tudatom önnel, hogy minden elrendeződött Manuel és énközöttem.

- Valóban? Roppantul örvendek!

- Úgy látom, nem örül igazán.

- Hát az effajta megoldásnak nem is!

- Miért? Kevéssel vacsora után Manuel bejött a szobámba és kedvesen megvallotta: eddig nem értette az álláspontomat, de most már helyesli. Bejelentette azt is, hogy elutazik, de fél éven belül hosszabb időre vissza akar térni. Most jut eszembe, nem jött még le?

- Nem fog lejönni.

- Miért?

- Mert már eltávozott.

- Eltávozott? Ugyan!

- És arról is biztosíthatom, nem-tér vissza többé. Martine-nek most már egy csepp kedve sem volt hozzá, hogy bájosnak vagy akár csak kedvesnek mutatkozzék.

- Az az érzésem, hogy nagyon kellemetlen játékot űz velem, felügyelő. Látta talán Manuelt, feleljen!

- Láttam. -Hol?

Neuvic a belépő Marcra mutatott.

- Kérdezze meg unokatestvérét, hátha ő tudja. Puybrun kisasszony az újonnan érkezőhöz fordult:

- Találkoztál Manuellel?

- Manuellel? Nem, de nem is akarok. Kezd az agyamra menni ez a te mexikóid, állandóan tanácsokat osztogat mindenkinek.

- Quessy úr, maga sokkal később jött le, mint a többiek. Hol volt? - kérdezte Thierry.

- A szobámban. Ha esetleg nem vette volna észre, be van gipszelve a vállam és nagyon nehezen tudok felöltözni.

Martiné odafordult a felügyelőhöz:

- Felügyelő úr, kérem, mondja meg, hol van Manuel!

- A kerítésen túl, a park bejáratától kissé balra.

- De hát. .. Mit csinál ott ilyenkor?

- Pihen, és várja, hogy érte menjenek.

A lány szeme tágra nyílt; fojtott hangon hebegte:

- Csak nem akarja azt mondani...

- Hogy meghalt, kisasszony.

E választ hosszú csend követte. Thierry az arcokat leste közben, de nem fedezett fel rajtuk mást, mint megdöbbenést. A halottsápadt Martiné leült Olympe mellé, aki megfogta a kezét.

Marc azt mormolta:

- Hogyan...

- .. .ölték meg? Szétlőtték a koponyáját.

Puybrun kisasszony rekedten felnyögött; végre elengedte magát és sírva fakadt nagynénje vállán. Az ügyészség érkezése vetett véget a jelenetnek.

A vizsgálóbíró idegesnek látszott, az ügyész pedig gyilkos kedvében volt. Jöttére Puybrun doktor felállt. - Ügyész úr, panaszt akarok emelni. . . Az ügyész szárazon szakította félbe.

- Ez nem alkalmas perc arra, doktor úr! Ami pedig magát illeti, felügyelő úr, meg kell hogy mondjam: elég legyen ebből!

- Ezt a véleményét inkább a gyilkossal kellene közölnie, ügyész úr.

- Téved, ha azt hiszi, ez a pillanat alkalmas a viccelődésre. Holnap reggel hívom Toulouse-t! Most menjünk oda azokhoz az urakhoz.

A mentők elszállították a mexikói holttestét, az ügyész pedig beszállt a kocsijába - Neuvictől elfelejtett elbúcsúzni. A vizsgálóbíró lagymatagon fogott kezet Thierry vei.

- Hát maga aztán berántott minket a pácba, felügyelő ...

- Nem gondolja, hogy inkább a gyilkos?

Tudja nagyon jól, hogy mit akarok mondani, felügyelő. Ne játssza a hőst, mert még megjárja.

Thierry némi iróniával állapította meg: a bírák sokkal idegesebbek, mint a gyilkos - az ugyanis rendkívüli hidegvért tanúsít. Neuvic, Ratenelle-lel a háta mögött, visszament a kastélyba: a csoport minden tagja ott maradt a szalonban.

- Nos, Manuel Camaronés távozott az élők sorából ... Most már csak azt kell megtudnunk, ki ölte meg és miért. Hallották az ügyész urat? Holnap segítségül hívja a toulouse-i bűnügyi rendőrséget. Figyelmeztetnem kell önöket: azok az urak nem zavartatják magukat. Felőlük aztán annyi panaszt emelhetnek, amennyit csak akarnak; rá se fognak hederíteni. Természetesen egyiküknek sincs a legcsekélyebb fogalma sem a gyilkosság indítóokáról, ugye?

Senki sem válaszolt.

- Tudták, hogy Camaronés tegnap este telefonált nekem, hogy idehívjon. Úgy gondolta, megoldotta a rejtélyt, és halála azt bizonyítja, hogy nem tévedett. A többiek nem mozdultak.

- Képzelje, doktor úr: hallottam, hogy magával beszél, mielőtt letette a kagylót.

- Valóban. Bosszantott a magatartása. Úgy viselkedett nálunk, mint egy meghódított országban. Az embernek időnként az volt az érzése, hogy mi vagyunk az ő vendégei. Megemlítettem neki, hogy vidéken nem szokás ilyen későn zavarni az embereket, de nem tudtam, kivel beszél.

- A gyilkosnak azért kellett újból ölnie, mert tudta, hogy a mexikói el fogja árulni a nevét. Kérem, ne vágjanak mind ilyen megbotránkozott képet! Meggyőződésem, hogy a gyilkos itt ül előttem, és hallgatja, amit mondok. Bármennyire biztos magában, nem tudja elfojtani titkos aggodalmát, mert fél, és joggal. Nem csúszik ki a markomból, amíg le nem leplezem. Puybrun kisasszony, maga azt közölte velem, hogy Camaronés jobb belátásra tért magával kapcsolatban. Említette, hogy telefonálni kíván nekem?

- Igen. ..

- És maga nem beszélte le róla?

- Nem... Már belefáradtam... A botrányt sem bánom... Ha azt követeltem volna Manueltől, hogy továbbra is hallgasson, a gyilkos cinkosává váltam volna.

- Elmondta magának, miről van szó?

- Nem. . . Azt állította, hogy hiányzik a döntő bizonyíték, de arra számított, hogy az ön segítségével megszerzi. Nem tudtam, hogy már fel is hívta magát, és ezért lepett meg a jelenléte az imént. Nem értem, miért tartotta Manuel szükségesnek, hogy ilyen gyorsan riassza magát.

- Két lehetséges magyarázatot látok: vagy azért hívott, mert tudta, hogy lelepleződött, vagy pedig azért, mert úgy hitte: maga komoly veszélyben van és világos, hogy ezt a veszélyt a kastély három lakója: Poézat kisasszony, Puybrun úr és Quessy úr jelenti. Melyiküknek volt tudomása arról, hogy Camaronés telefonálni szándékozik nekem? Magának, Quessy úr?

- A legkevésbé sem... és én is torkig vagyok az egésszel. De kérdezze csak meg kedves bácsikámtól, vajon mi az ördögöt csinált, amikor a fülét Martiné szobájának ajtajához tapasztotta?

A doktor elvörösödött.

- Nem szép, amit művelsz, Marc... Beismerem, hogy amit én tettem, az sem volt szép, de láttam, hogy a mexikói bemegy unokahúgom szobájába, és... és szóval szerettem volna megtudni, vajon... tiszteletben tartja-e ez az idegen a házunkat. Talán nem volt túlságosan elegáns gesztus a részemről, de mint családfő, kötelességemnek tartottam, hogy így cselekedjem.

- Ez a felelősségérzet becsületére válik, doktor úr. Ettől függetlenül azonban ön az egyetlen, aki meghallhatta Camaronés bizalmas közlését, melyet az újból menyasszonyának tekintett Puybrun kisasszonynak tett.

- Szavamat adom, hogy...

- Kérem, doktor úr! A bűnösök bármire, még a becsületükre is megesküsznek, hogy kimásszanak a slamasztikából.

- Uram, ön sérteget!

- Később még beszélünk erről. Pillanatnyilag azonban egyetlen dolog számít: valamelyikük hazudik, és én hamarosan leleplezem az illetőt. Jó éjszakát. Természetesen újabb rendelkezésig egyikük sem hagyhatja el Cahors-t és Löt megyét külön engedély nélkül.

A kocsiban, Cahors felé haladva, Thierry így szólt Ratenelle-hez: - Világos, hogy hazudnak, azonban. . . Ratenelle folytatásra ösztökélte főnökét: - .. .Azonban?

- ... semmi érdekük nem fűződött hozzá, hogy megöljék.

- Miért?

- Mert a családnak bátorítania kellett volna Manuel Martiné iránti szerelmét; ez lett volna a legmegfelelőbb mód rá, hogy megszabaduljanak az örökösnőtől, méghozzá törvényes úton.

- Ez esetben semmi okuk nem volt tehát, hogy ellenségesen viselkedjenek vele.

- Nem hát. És mégis ők ölték meg; erre mérget vennék.

- Vajon Camaronés olyan veszélyes^ dolgot tudott meg és akart önnel közölni, hogy inkább eltették láb alól, mint hogy hagyják, hogy elvigye magával az örökösnőt?

- Minden bizonnyal. Csakhogy van még valami, ami nem illik bele a képbe. A család igen ellenségesen fogadta, még mielőtt Camaronés bármit is megtudhatott volna. Vajon mi késztette erre a kastély lakóit?

- Talán féltek, hogy felfedezi a titkukat.

- Ez esetben fel kellene tételeznünk, hogy mindnyájan cinkosok, és ezt nem hiszem.

Másnap reggel Thierryt jelentés várta az irodában: az auchi rendőrkapitányság jelezte, hogy a város egyik fegyverkereskedője az előző évben eladott egy 1100-as Remingtont. A kereskedő emlékezett a vevőre, s olyan személyleírást adott róla, ami könnyen megegyezhetett a Marc Quessyéval. Vajon tudja-e Thierry a megoldást, most, néhány órával toulouse-i kollégái érkezése előtt? A felügyelő dobogó szívvel sietett át a törvényszéki palotába, és tudatta Chénebourg úrral az Auch-ból származó értesülést. A vizsgálóbíró kellően fontosnak vélte e tényt ahhoz, hogy zavarni merje az ügyészt, és felhívta telefonon. Az ügyész azonnal hívatta mindkettőjüket.

Conches úr figyelmesen meghallgatta Neuvicet, majd így szólt:

- Vigyázat, felügyelő, ne hamarkodjuk el a következtetéseket. Tegyük fel, Marc Quessy volt. Ennél többet nem tudunk. Épp most akartam felhívni Toulouse-t, de nem akarom megfosztani magát az esetleges győzelemtől. Adok magának huszonnégy óra haladékot.

A bíró fontos észrevételt kockáztatott meg:

- Ha elfogadjuk is, hogy Marc Quessy vette azt a vadászpuskát, és hogy valóban az a gyilkos fegyver, hogyan használhatta, ha egyszer be volt gipszelve a karja?

Conches úr bólintott.

- Hát persze... Menjen gyorsan, felügyelő, nehogy megbánjam a haladékot.

A törvényszéki palotából távozva, a felügyelő felkereste Granés doktort, és megkérte: kísérje el a kastélyba és vizsgálja meg a Marc Quessy karján levő gipszet: vajon érintetlen-e.

Blanzat-ba érve Thierry tüstént hívatta Marcot.

- Megfogadta talán, hogy nem hagy békét nekünk? - kérdezte mogorván Quessy.

-Beismeri, hogy körülbelül egy éve 1100-as Remington vadászpuskát vásárolt Auchban?

- Természetesen.

- Ez esetben miért nem mondta ezt meg, amikor egy 1100-as Remingtont kerestünk?

- Nem tudtam, hogy épp ilyen fegyvert keresnek.

- Nem tudta? És természetesen azt sem tudta, hogy avval ölték meg a feleségét! A legkevesebb, amit erre mondhatok, hogy akadályokat gördített a vizsgálatunk elé.

-- És ha bebizonyítom, hogy még csak ezt sem mondhatja? Ha vette volna a fáradságot, hogy megkérdezze a beosztottjait, jelentették volna, hogy több mint fél évvel ezelőtt ellopták a vadászpuskámat, s én be is jelentettem ezt maguknál. Lehetséges, hogy a tolvaj gonosztettek elkövetésére használta, de én nem vagyok felelős érte.

- Hát ezt majd meglátjuk!

- Meg bizony, felügyelő úr. Higgye el, 'nagyon sajnálom magát, de nem tudja az én nyakamba sózni az egészet.

Neuvic elkeseredésében nem is válaszolt Marc kihívó szavaira, hanem az orvoshoz fordult:

- Legyen szíves, vizsgálja meg Quessy úr karját! Az orvos tüzetesen megvizsgálta a Quessy karját és

vállát borító gipszet-.

- Mióta rátettem, senki nem nyúlt hozzá - szögezte le végül.

A felügyelő nem mutatta csalódottságát. Az orvos társaságában ment vissza Cahors-ba, s bocsánatot kért tőle a felesleges zaklatásért. Dühbe gurult, amikor a rendőrkapitányságon a saját szemével győződött meg róla, hogy Marc Quessy nem hazudott - a naplóban bejegyzés tanúsította, hogy Sophie férje bejelentette 1100-as Remington vadászpuskájának eltűntét. A felügyelő alaposan lehordott mindenkit; Ratenelle azonban egyszer csak megszólalt: - Ha valaki bejelent egy lopást, nem feltétlenül jelenti azt, hogy valóban lopás történt; annál is inkább, mert a szóban forgó fegyvert nem sikerült megtalálni.

- Nagy isten! Igaz! Lehet, hogy ez csak óvintézkedés volt... Ráadásul a dátum azt jelzi, hogy a bejelentés nem sokkal Martiné Puybrun hazatérése után történt.

- Marc remélte volna, hogy Martiné nem tér haza?

- Ehhez ismernie kellett volna a végrendelet záradékát.

- Miért ne ismerhette volna? Könnyen előfordulhatott, hogy Gilbert Puybrun nagyon haragudott a lányára, és beszélt a többieknek erről a szándékáról.

Neuvic azonnal elküldte Ratenelle-t Puybrun doktorért a klinikára. A doktor tiltakozva érkezett:

- Ez aztán már valóságos üldözés! Jönnek és majd-nemhogy letartóztatnak a személyzet és a pácienseim szeme láttára! Fel tudja fogni, hogy mit össze nem pletykáinak majd Cahors-ban?

- Csak magát okolja ezért, doktor úr. Ha hajlandó lenne együttműködni velem a bűnös felkutatásában ...

- De hát mégsem találhatok ki egy történetet a maga kedvéért!

- Tudott róla, hogy Marc Quessy 1100-as Remingtont vásárolt Auchban?

- Arról igen, hogy vett egyet, de azt nem, hogy hol.

- Miért nem említette nekem?

- Nem gondoltam, hogy lehet jelentősége, mert elég régen ellopták tőle a fegyvert.

- Hazudik, ráadásul átlátszóan.

- De kérem!

- Hallgasson! Csak arra válaszoljon, amit kérdezek! Az igazság az, hogy a Puybrun név megóvása érdekében maga kész volt minden kompromisszumra, még az igazságszolgáltatás kárára is! Attól tartott, hogy a bűnös leleplezése foltot ejt klinikájának jó hírnevén, és önzése miatt egy férfi és egy nő meghalt. Hitvány ember maga, doktor úr!

Az orvos halálsápadtan hallgatta a felügyelőt. Nem háborodott fel, és nem is tiltakozott. Remegő hangon szólalt meg:

- Undorító dolgokat beszél... Nagyon szerettem Sophie-t... Öregedő legény vagyok, kezd nyomasztani az egyedüllét... Sophie a lányom volt egy kicsit... sokkal inkább, mint Martiné. Gyengédebb volt, bizalmasabb és jobb. Irtózom a kastélytól nélküle... Most, hogy meghalt, semmi nem köt többé igazán az élethez. .. és maga azt gondolja, nem tettem volna semmit, ha tudom, hogy veszélyben van? Lehet, hogy ön kitűnő rendőr, felügyelő úr, de meg kell mondanom: az emberi lélek terén ostoba. Távozhatok?

- Ismerte bátyja végrendeletét unokahúga hazatérése előtt?

- Igen... Gilbert fel volt háborodva, mert Martiné nem jött haza, hogy ápolja. Azt tartotta, hogy Martiné maga a megtestesült hálátlanság. Túlzott, mint minden önző ember; csakhogy nem volt buta, s a lelke mélyén be kellett látnia, hegy ostoba módon túloz. Parancsolgató, ellentmondást nem tűrő természet lévén nem volt hajlandó elismerni, hogy bárkinek is igaza lehet az ő véleményével szemben. Magánkívül volt Martiné független magatartása miatt, s ez az oka a végrendelet képtelen záradékának, amit egyszer ebéd közben - be kell vallanom, némi kárörömmel - ismertetett velünk.

- E naptól fogva tehát megvolt a lehetőségük Quessyvel és Poé'zat kisasszonnyal, hogy haditervet dolgozzanak ki, amely által megfoszthatják Puybrun kisasszonyt az örökségtől.

- Valóban megvolt erre a lehetőségünk, feltéve, hogy bűnözők vagyunk, de, akár tetszik, akár nem, nem vagyunk azok!

- Távozhat, 'végeztem magával.

- De én még nem végeztem magával, felügyelő úr! Alig fél órával Puybrun doktor távozása után az ügyész kereste telefonon Thierryt.

- Felügyelő úr, Puybrun doktor épp most hagyja el az irodámat.

- Értem.

- Tehát nem kell felesleges magyarázgatásba bocsátkoznom. Mi mondanivalója van?

- Semmi, ügyész úr. Úgy folytatom a vizsgálatot, ahogy jónak látom, és mivel Puybrun doktor gyanús nekem, a magam módján bánok vele.

- Úgy, a maga módján...

- Igen, ügyész úr.

- Mondja, Neuvic, nem Cahors-ban szándékozik befejezni pályafutását?

- De igen. Miért?

- Mert nem úgy viselkedik.

- Ha letartóztatom a gyilkost, elfelejtik kissé talán nyers modoromat.

- Csakhogy sajnos nem fogja letartóztatni a gyilkost, felügyelő úr.

- Nocsak!

- Épp most beszéltem Toulouse-zal: holnap reggel érkeznek, és felmentik magát a vizsgálat folytatása alól. Nagyon lekötelezne, felügyelő úr, ha kollégái érkezéséig minden lépéséről értesítené Chénebourg urat vagy engem. Nagyon sajnálom, de én figyelmeztettem magát. A helyében bocsánatot kérnék Puybrun doktortól.

- Nem vagyok gyáva, ügyész úr!

- Mindjárt ezek a nagy szavak! Ebből is látszik, hogy nem tud uralkodni magán... Sohasem számított gyávaságnak, ha valaki beismeri a tévedését, épp ellenkezőleg !

- Köszönöm a tanácsot, ügyész úr. Remélem, megbocsátja, ha nem élek vele.

- Tegyen úgy, ahogy jónak látja. Higgye el, sajnálni fogom, ha elhagyja Cahors-t. Jó estét, felügyelő úr.

- Jó estét, ügyész úr.

Thierry letette a kagylót, lehunyta a szemét, és ernyedten ült a karosszékben - így próbálta meg lecsillapítani forrongó haragját. Majdnem negyed órába telt, míg sikerült visszanyernie nyugalmát. Elhatározta: inkább kéri korai nyugdíjazását, mintsem hogy elhagyja Cahors-t. Miután ezt eldöntötte, megkönnyebbült, és hívatta a helyettesét.

- Ratenelle, elvették tőlem az ügyet. A vizsgálatot a toulouse-i főkapitányságra bízták.

- De miért?

- Nem tudok mit mondani, Ratenelle. Szedje össze az ügy még itt heverő összes iratát, délután elviszem a vizsgálóbíró úrnak. Kérdezze meg, mikor tud fogadni.

A „Taverne"-ben Thierry étvágytalanul igyekezett legyűrni néhány falatot. Mesterkedése nem kerülte el Escorbiac figyelmét.

- Nem megy a dolog? _|

- Egyáltalán nem megy.

- Hogyhogy?

- Félreállítottak. A toulouse-i pasasok veszik át a helyemet.

- Alapjában véve talán jobb is így.

- Mi? Hogy hülyének tartanak?

- Tudja jól, hogy nem ezt akartam mondani!

- De mindenki ezt fogja gondolni, s ez még semmi: azzal fenyegetnek, hogy máshol fogom befejezni a pályafutásomat; kegyvesztett leszek, mert illetlenül viselkedtem városunk nagyjaival.

- Elhagy minket?

- Nem. Inkább kérni fogom a nyugdíjazásomat. Lelki nyugalmam érdekében Alice és a földön egyedüli két barátom mellett kell maradnom.

- Hermine és én soha nem fogjuk magára hagyni.

- Tudom, és ez ad erőt hozzá, hogy álljam az ütéseket, mert vissza nem üthetek... Mégis, valami azt súgja, öregem, hogy közel járok Blanzet rejtélyének megoldásához. .. De nincs már időm, hogy megoldjam... Nagy kár!

- És. . . ez a Martiné. . . mi lesz most, hogy a mexikói vőlegény meghalt?

- Más világban él, mint én. A kezdet kezdetén észre kellett volna vennem. Nem tudom, mi ütött belém.

- Jól van. Visszatérünk talán a vadászathoz és a pecázáshoz?

Azt hiszem.

Chénebourg úr nagyra becsülte Neuvicet, és nagy zavarban volt a történtek miatt.

- Kedves barátom, miért nem hallgatott rám?

- Vannak olyan pillanatok, vizsgálóbíró úr, amikor az ember szívesebben hallgat a lelkiismeretére, mint hogy az érdekeit tartsa szem előtt.

- Megértem, felügyelő úr... Csakhogy nem volna szabad túlságosan gyorsan ítélnie. Maga úgy véli, az ügyész úrral azért akarunk bizonyos személyeket megkímélni, hogy megóvjuk, sőt netán megjavítsuk helyzetünket. Ez nem igaz, a látszat ellenére sem. Egyszerűen tapasztalatból tudjuk, hogy senki nem hever ki egy botrányt, még ha ártatlan is. Úgy véljük, senkinek sincs joga tönkretenni másnak a jó hírét, belegázolni a becsületébe, megingatni társadalmi helyzetét, amíg a bűnössége be nem bizonyosodik. A vizsgálat végeztével - mindig gondolni kell a jövőre is - bűnösök.és ártatlanok egyaránt megsínylik azt a kínos reklámot, amiben részük volt. Erre bizonyára nem gondolt, csak tört előre gondolkodás nélkül. Az ügyész úr és én szerettük volna, ha gondol erre.

- Elhoztam a vizsgálat anyagát.

- Köszönöm. A toulouse-iak természetesen azonnal felkeresik önt, mihelyt megérkeznek.

- Nem fél tőle, hogy hamis nyomra terelem őket?

- Ne legyen keserű, Neuvic! Gondolom, nem ez az első eset, hogy kudarcot vall. Egyébként azok az urak elég okos fickok, önálló véleményt is tudnak alkotni. Viszontlátásra, felügyelő úr.

- Viszontlátásra, vizsgálóbíró úr.

Thierry benézett a kapitányságra; értesítette Ratenelle-t, hogy hazamegy, és meghagyta: semmi okból ne zavarják otthon - hacsak olyasmi nem történik, amihez nélkülözhetetlen az ő jelenléte.

Hazaérve, Thierry fogta Alice fényképét - hálószobájában tartotta, az ágya fejénél -, és arra a kis asztalra tette, melyet íróasztalként használt, ha sürgős jelentést kellett szerkesztenie. Karosszékét a fényképpel szemben helyezte el, és elővette tajtékpipáját, melyre csak kivételes alkalmakkor gyújtott rá. Megtömte, meggyújtotta, majd leült a karosszékbe, és így szólt elhunyt hitveséhez: - Látod, Alice, benne vagyok a csávában. Te is tehetsz róla egy kicsit, tudod-e? Ha nem hagysz el, ha mellettem maradsz, talán megakadályoztad volna, hogy ostobaságokat kövessek el... mert biztos, hogy jócskán követtem el butaságokat, csak azt nem tudom, drágám, hol és mivel kapcsolatban... Ha te nem segítesz, végem van; a többiek soha nem bocsátják meg, hogy megtáncoltattam őket.

Thierry békésen pipázott, és a körülötte gomolygó könnyű füstfelhőben elvesztette kapcsolatát a mindennapi élettel; különös¹ világba jutott: visszaemlékezett a nyomasztó vizsgálat során alkotott összes feltételezésére. Megsajnálta magát, amint megállapította, hogy szerelmes Martine-ba... Martiné nem született olyan csendes, nyugodt családba, mint ő. Szüksége van a kalandra, a felfedezésre. Inkább felégeti életét, semhogy hagyja, hogy lassan hamvadjon, akár a tapló. Vaknak kellett lennie, ha egy pillanatig is azt remélte, hogy a lány a legcsekélyebb érdeklődést is mutathatná iránta... Rokonszenvezett vele, igen, de egyebet nem érzett iránta.

- Igazad volt, Alice: soha nem fogok felnőttként viselkedni a mindennapi életben... Szeretném hinni, hogy oda, ahol te vagy, drágám, nem jutnak el az emberi hazugságok.. . Téged nem lehet félrevezetni. Nos, akkor tudod, mennyire szeretlek, és milyen gyámoltalan vagyok, amióta elmentél. Meg kell tanulnom egyedül élni, és ez nagyon nehéz... Martiné menedéknek látszott számomra.'.. az ifjúságomat fedeztem fel újra benne, és már nem sok kellett, hogy reménykedjem: újra megtalálom... Ugye, nem haragszol? Ha valaki, hát te vagy az, aki megérthetsz...

Az ingaóra finom hangja - Alice jó néhány évvel ezelőtt elhunyt nagybátyjától kapták nászajándékba -betöltötte a csendet. Thierry nem hallott semmit. Az élők világából kitaszították, így feleségével beszélgetett: elmondta gondolatait és figyelemmel hallgatta a túlvilági válaszokat.

- Tudom, drágám... Nem, nem, ne gondold, hogy betegséged elrontotta életemet... A világ talán így gondolja, de mi tudjuk, hogy nem igaz... Ha nem lettél volna beteg, valószínűleg kevésbé szerettelek volna, a megszokás miatt... míg így, hogy bármelyik pillanatban elveszíthettelek, mindennap közelebb akartam leírni hozzád, hogy megvédjelek... Te mégis elmentél, és most, amikor a te segítséged nélkül kell feltalálnom magam, elrontom pályafutásom első komoly ügyét... Holnap reggelre megjönnek a toulouse-i rendőrök, és a szemükben nem leszek több holmi kis vidéki zsarunál, akinek az az érdeke, hogy ne kapjon akkora feladatokat, amelyek meghaladják értelmi képességeit... Tessék? Hogy én is éppúgy meg tudom oldani a problémát, mint ők? Kedves vagy, drágám... Nem mondom, ha még mellettem lennél, talán... de most már vége. Ismétlem, holnap reggel, sőt néhány óra múlva Cahors-ban lesznek...

Valaki járt-kelt a fenti lakásban. Egy asszony. Thierry arra gondolt, hogy lakótársnője most érkezik haza az irodából. Le fog vetkőzni, háziruhát ölt, és elkészíti a vacsorát, amelyet később hazatérő férjével oszt meg. Thierryt mély szomorúság kerítette hatalmába e nyugodt boldogság gondolatára, amelytől őt megfosztotta a sors.

- Tudod, Alice, azért is tört bele a bicskám ebbe az ügybe, mert olyan egyszerűnek látszott az egész. A helyzetével visszaélő apa végrendeletében bizonyos feltételek be nem tartása esetén kitagadja lányát - s ez a végrendelet valósággal felhívás gyilkosságra, mert megjelöli azokat, akik örökölnek, ha a törvényes örökösnő megszegi az előírt szabályokat. Márpedig pénzre mindnyájuknak szükségük van: a tivornyázó, lusta Quessy eltékozolta nemcsak felesége hozományát, hanem valószínűleg apósa vagyonának egy részét is, és most a csőd szélén áll; Puybrun doktor túl merész terveket szőtt a klinikájával kapcsolatban, és most nem tudja, hogyan rendezze tartozásait; Poézat kisasszony pedig úgy űzi el magányát, hogy hazárdjátékokban veri el szerény jövedelmét. Látod, Alice, micsoda váratlan szerencse éri őket, ha Martiné... Elképzelem őket, hármójukat - mert szeretném hinni, hogy Sophie nem tartott velük, minden az ő tudta nélkül történt - Gilbert Puybrun halálának estéjén. A könnyen elérhető pénzről ábrándoznak. Vajon ki gondolt elsőnek erre az aljasságra, hogy kiforgassák Martine-t az örökségéből? Marcra szavazok: ő még a másik kettőnél is gátlástalanabb. Gyilkosságot eleinte nemigen tervezhettek. . . Poézat kisasszonynak eszébe jut, hogy Berenice húgának elmezavarai voltak - s ezzel megkönnyíti a dolgukat: el kell ismertetni az orvosokkal, hogy Martiné elmebeteg, tehát nem képes vagyona kezelésére - s így a vagyon kezelése a többi örökösre száll. Meg akarják félemlíteni. A Cahors óvárosában lezajlott gonosz tréfa, a fojtogatás a parkban... A rokonok Martiné panaszaira egyöntetűen azt felelik: Martiné képzelődés áldozata; s el akarják hitetni velem, hogy a lány súlyos elmebajt örökölt. De ha elfogadhatom is állításukat Martine-nak az óvárosban tanúsított éjszakai hóbortos viselkedésével kapcsolatban, lehetetlen, hogy a fojtogatási kísérletet ő követte volna el, úgy, hogy lasz-szóval elkapja és a földön húzza magát. Attól kezdve szent meggyőződésem: az örökösnő mond igazat. Az, összeesküvők rájönnek erre, és ekkor határozzák el, hogy megölik Martine-t.

A fenti lakó kinyitotta rádióját, és Thierry popzenekísérettel folytatta beszélgetését az elhunyttal.

- Ekkor már világosan állt előttem a feladat: le kell lepleznem a leendő gyilkost és védelmeznem kell Martine-t, mindaddig, amíg nyakon nem csípem üldözőjét vagy üldözőit. Puybrun kisasszony kocsijának szándékos megrongálása megerősített feltevésemben: meg akarják ölni; s amikor rajtakaptam Marc Quessyt, amint unokahúga rejtekhelyét kereste Croix de Faye-ben, valóságos»pánik fogott .el. Martiné életének megmentésére nem voltak meg az eszközeim, annál is kevésbé, mivel a bíróságtól sem kaptam semmi segítséget: ők ugyanis reszkettek, hogy bakot lőhetnek. Egyszóval: minden lényeges mozzanatot ismertem, és mégsem tudtam hasznot húzni belőlük. Tessék?

Ha valaki megfigyelhette volna a felügyelőt, azt hitte volna, hogy halk ellenvetésre válaszol.

Bizony, Alice, rátapintottál arra a pontra, amely bonyolulttá és érthetetlenné teszi az egész históriát: Sophie meggyilkolása ez. Erre nincs magyarázat, hiszen, legalábbis látszólag, mindenki szerette. Talán felfedezte a három bűntárs szándékait, meglepte a gyilkost, amint éppen csapdát állít, hogy megölje Martine-t, és óvatosságból ölték meg? Ezt nehéz elhinni, hiszen Sophie bálványozta a férjét, mindent megbocsátott volna neki, és feljelenteni biztosan nem jelentette volna fel. Bevallom, Alice, hogy egyszerűen nem vagyok képes megérteni Sophie halálának okait. Ki gondolta volna, hogy ez a törékeny, félénk, halk szavú asszonyka megoldhatatlan rejtélyt állít elénk? Igaz, vannak olyan emberek, akik halálukkal válnak jelentékennyé.

Hirtelen megfordult a szél: elhozta a város moraját a felügyelő lakásának ablakába; Thierryt azonban semmi nem zökkentette ki mély tompultságából. Suttogva mondta: - Az a legmegalázóbb, Alice, hogy azt hitték: sokkal előbbre járok az igazság útján, mint valójában, különben nem lőttek volna rám. Ha belegondolok, hogy majdnem belehaltam, hogy okosabbnak hittek, mint amilyen vagyok. .. Mulatságos... és szánalmas, nem?

Telefoncsengetés szakította meg hirtelen a nyugodt hangulatot. Thierry szitkozódva vette fel a kagylót.

- Halló!... Persze hogy én vagyok, ki más lehetne, szegény Ratenelle-em? Mit akar tőlem? Megmondtam, hogy... A mexikói értesülések? Megérkeztek végre? Felbontotta a levelet? Nem? Jól van, hozza el!

Neuvic letette a kagylót és így szólt:

- Erről meg is feledkeztem, Alice... Vajon miért jött ide meghalni ez a mexikói? Martiné valóban segítségül hívta? Vagy csak gondolt egyet, és eljött? És mi késztette a többieket, h'ogy vállalják a gyilkosság kockázatát? Az egész ügy elrendeződött volna, ha a mexikói feleségül veszi Martine-t, mert így a lánynak nem lett volna többé joga az örökségre. Talán Camaronés leleplezte a gyilkost? De akkor is hallgathatott volna, hogy ne nyugtalanítsa leendő hitvesét. Vajon miért kérte a segítségemet? Úgy vélte: szerelmese akkora veszélyben forog, hogy meg kell szegnie ígéretét?

Kopogtak, majd Ratenelle lépett be.

- Itt a levél, főnök.

Thierry fogta a mexikói bélyeggel ellátott vaskos borítékot, felbontotta és olvasni kezdte a levelet. Ratenelle látta, hogy főnöke arca egyre jobban eltorzul. Amikor befejezte az olvasást, tétovázva nézett helyettesére. Olyan volt, mint a bokszoló, aki kiütés után visszanyeri eszméletét.

- Kocsival jött?

- Igen, a ház előtt áll.

- Szálljon be és várjon! Gondolkoznom kell. Ratenelle távozott, és a felügyelő gondolataiba merült.

- Azt hiszem, ezúttal megvan a megoldás, Alice. Thierry lement és csatlakozott Ratenelle-hez.

- A „Cendrellá"-ba.

A felügyelő belépett a lokálba és ellentmondást nem tűfő hangon szólt Charlie-hoz :

- Hol a főnöke?

- Feltehetően az irodájában.

- Merre van az iroda?

- Az első emeleten.

Neuvic négyesével vette a lépcsőfokokat, és beállított a tulajdonoshoz, aki tágra nyílt szemmel nézett rá.

- Felügyelő úr!

Thierry leült egy karosszékbe.

- Hallgasson ide, Chambourlive: soha nem okoztunk kellemetlenségeket magának, és készséggel beismerem, hogy maga is mindig kifogástalanul viselkedett velünk... Magától függ, hogy továbbra is így legyen.

- Mit kell tennem?

- Válaszoljon a kérdéseimre! -Jó.

- Intézményük rendelkezik különszobákkal, ahol azok találkoznak, akik nem akarják, hogy együtt lássák őket?

- Igen, öt ilyen szobánk van. De vigyázat, felügyelő úr: ezekben a különszobákban semmi olyasmi nem történik, amire ön gondolhatna. Erre személyesen ügyelek. Egyébként gyakran üzleti ügyeket tárgyalnak meg a felek.

- Bánom is én! Marc Quessy e titkos találkozóhelyek látogatói közé tartozik?

- Igen, főleg egy idő óta.

- Kitűnő. Most már csak azt árulja el: kit fogad itt?

Ratenelle kocsija kormányánál ült, és azon gondolkodott, vajon mit csinálhat főnöke a „Cendrellá"-ban. Nem szokott ilyen helyekre járni. Talán Chambourlive belekeveredett a kastély ügyébe? Pedig igazán rendes fickó, nem verekedős, pedig milyen nagy ereje van. Szereti a nyugalmat, és a könyvelése jobban érdekli minden kalandnál.

Neuvic kezet nyújtott Chambourlive-nak.

- Soha nem felejtem el, hogy milyen nagy szolgálatot tett nekem.

- Örömmel álltam rendelkezésére, felügyelő úr.

- Használhatom a telefonját?

- Tessék, parancsoljon.

A felügyelő Chénebourg úr számát tárcsázta, a „Cendrella" tulajdonosa közben tapintatosan visszavonult.

- Itt Neuvic beszél, vizsgálóbíró úr... Azért hívom, hogy értesítsem: szükségtelen toulouse-i kollégáimat háborgatnia. Megoldottam a rejtélyt, tudom, ki követte el a gyilkosságot. Majd mindent megmagyarázok. Most megyek a kastélyba. Kérem, jöjjön oda és hozzon magával üres letartóztatási parancsot. Legyen szíves, értesítse az ügyész urat! Köszönöm.

A felügyelő, helyettese és két csendőr, aki útközben csatlakozott hozzájuk, a bírákat várták a kastély kerítésénél. Végre megérkeztek.

- Remélem, tudja, mit csinál, felügyelő úr - morogta az ügyész.

- Én még önnél is jobban remélem, ügyész úr. Thierry az egyik csendőrt a bejárat elé állította, és

meghagyta, hogy senkit se engedjen ki. A többiek elindultak a kastélyhoz vezető sétányon. A bírák sofőrjét a hátsó bejárathoz állították őrnek, egy csendőr a lépcsőre nyíló üvegezett ajtó mögé állt, Ratenelle pedig az előcsarnokban helyezkedett el, hogy elállja a főbejáratot.

A Puybrun család éppen vacsorához készülődött, amikor a váratlan látogatók beállítottak.

Puybrun doktor felháborodottan követelt magyarázatot.

- A felügyelő úr magyarázatot fog adni önöknek is, nekünk is - válaszolta az ügyész.

Átmentek a szalonba, és mindenki elhelyezkedett a karosszékekben és a díványokon. Thierry azonnal belefogott mondókájába.

- Legelőször is tudatom önökkel, hogy megoldottam a rejtélyt, amely már Sophie Quessy és Manuel Camaronés meggyilkolása előtt felkeltette érdeklődésemet. Ebből következően önök közül egy vagy több személynek börtönben kell töltenie az éjszakát, s azután a törvényszék elé állítják.

Erre a bevezetésre mozgolódás támadt. Martiné a társaság megnyugtatására megkérdezte:

- Megengedi, felügyelő úr, hogy italt hozassak be, mielőtt megkezdi bizonyítását?

- Úgy gondolom, kisasszony, ez a perc egyáltalán nem alkalmas ilyesmire ! - tiltakozott az ügyész.

- Épp ellenkezőleg, ügyész úr! Bármilyen súlyos dolgokra derül is fény, az ital felszolgálása nagyvilági jelleget kölcsönöz az összejövetelnek, s így talán a felügyelő úr mondókája kevésbé lesz kellemetlen.

Martiné nem várta meg az engedélyt; kiment a szalonból, és néhány pillanat múlva Germain kíséretében tért vissza, aki üvegekkel és poharakkal megrakott asztalt tolt. Felszolgálták az italt, a komornyik kiment, és Martiné, miután eleget tett háziasszonyi kötelességének, fogta a poharát és nagynénje mögött foglalt helyet az ablakot szegélyező bársonyfüggöny mellett.

- Alapvető tévedésem: hagytam, hogy Gilbert Puybrun végrendeletének kikötései segítségével félrevezessenek. Beismerem, úgy láttam: a furcsa kikötések, a kastély urának végső akarata felkeltették mindenkiben a birtoklási vágyat. Ezért hittem el Puybrun kisasszonynak, hogy rokonai meg akarnak szabadulni tőle, s annál is inkább hittem neki, mert az ellene irányuló sorozatos gyilkossági kísérletek megerősítették feltételezésemet. Csak az nem volt világos, vajon Ques-sy úr, Puybrun úr és Poé'zat kisasszony együtt terveitek ki és kísérelték meg a gyilkosságot, vagy a bűnös ismeretlen volt a másik két személy előtt. De mindez nem magyarázta meg Sophie Quessy halálát. Feltevésem nem világította meg a gyilkosság indítékait - olyan nyilvánvalóan céltalannak látszott, hogy valójában nem lehetett az. Más szóval: Sophie-t azért ölték meg, mert nem tehettek másként. Márpedig ez a fiatalasz-szony sem elevenen, sem holtan nem befolyásolhatta a vagyon sorsát: ha Puybrun kisasszonyt sikerül kizárni a játszmából, úgyis a többiek örökölnek.

- Akkor miért ölték meg? - szólt közbe idegesen az ügyész.

- Mert az egész ügynek Sophie meggyilkolása volt a fő mozgatója - kezdettől fogva ez volt a cél, s az örökség csak másodrendű szerepet játszott. Súlyos tévedésbe estem azáltal, hogy felcseréltem a tényezőket.

- Nem beszélhetne világosabban? - idegeskedett Conches úr.

- Eszembe jutott Marc Quessy egy megjegyzése, amellyel azt akarta tudomásomra hozni, hogy gyűlöli unokahúgát. Azzal vádolta a jelenlétemben Martine-t, hogy soha nem bocsátotta meg neki Sophie-val kötött házasságát, melyre az ő latin-amerikai tartózkodása alatt került sor. Nos, ez az arcátlan megjegyzés az igazságot tükrözte. Martiné Puybrun szerette Marc Quessyt, de apja - erre következtetek abból, amit jelleméről megtudtam - soha nem egyezett volna bele a házasságba : és mire a lány szabad lett, valaki már betöltötte a helyét. És ekkor avatkozik bele a dologba a pénz. Martiné gazdag örökösnő, Sophie-nak nincs már egy lyukas garasa sem. Ettől kezdve Marénak az az egyetlen célja, hogy megszabaduljon feleségétől és kedvére turbékolhasson unokahúgával. Addig is, amíg eltelik az elhunyt által megállapított határidő, s megülhetik a lakodalmat, a „Cendrellá"-ban találkoztak.

Quessy nevetésben tört ki.

- Folytatásos regénynek kitűnően beválna! Hallod, Martiné?

- Hallom. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy a felügyelő úr rendkívül éleselméjű.

Thierry nem törődött a közbeszólásokkal, hanem folytatta:

- Hogyan tehetnék el láb alól Sophie-t úgy, hogy ne terelődjék rájuk a gyanú? Ekkor kezdődik ez a hihetetlen komédia: tervbe veszik a gyilkosságot, megpróbálják a gyanút a doktorra, a nagynénire, sőt magára Quessyre terelni - s ez volt a legügyesebb húzás. Puybrun kisasszony az irodámban eljátssza a rémült lány szerepét, aki ki van szolgáltatva rokonai mesterkedésének. Feltételezem, hogy a megfojtási kísérletben Marc volt a cinkosa. Felkerestem a Puy l'Évéque-i országúton azt a helyet, ahol Puybrun kisasszony kis híján súlyos balesetet szenvedett. Valami nagyon meglepett a tanú vallomásában: a kanyar előtt nem látta a jobb sávban a balesetes kocsit, a baleset pillanatában mégis pontosan mellette volt - mintha megvárták volna, hogy tanúja legyen a balesetnek. És ez történt valóban. Helyettesem, Ratenelle a megrongált kocsi kerekével azonos kerék nyomait fedezte fel az árnyékban, ahová a kocsit rejtették, miközben a kedvező pillanatot lesték. Ekkor azonban a Puybrun kisasszonyt fenyegető veszedelem olyannyira megerősítette meggyőződésemet, hogy habozás nélkül biztonságba menekítettem egyik barátom vidéki házában, s nagy meglepetésemre szolgált, amikor Marc Quessyt megpillantottam egy félreeső zugban. Ma már gyanítom, hogy bűntársának akkor volt ideje értesíteni, amikor Croix de Faye-i „kolostorba vonulásához" bevásárlásokat végzett. A doktor felkiáltott: - Tudatában van annak, hogy mivel vádolja az unokahúgomat és unokaöcsémet... ?

- Hallgasson, Martial! - ripakodott rá Olympe. - Kérem, folytassa, felügyelő úr!

- Ha Sophie nem hal meg, valószínűleg sikerült volna rászedniük, de ez a látszólag öncélú gyilkosság nem fért össze Puybrun kisasszony meséjével. Ez a gyilkosság volt a két bűntárs tervének nem a hibája - hiszen kénytelenek voltak rá -, hanem a gyenge pontja. A kis Sophie, akit maguk elhanyagolható mennyiségnek tartottak, nagyon nagy súllyal esik majd a latba az igazságszolgáltatás előtt, és valószínűleg vérpadra küldik magát, Quessy úr, de legalábbis életfogytig tartó fegyházat kap érte.

- Megőrült? Sophie a balesetem után halt meg! kiáltott fel Marc.

- Igaz, és elismerésemet kell kifejeznem Puybrun kisasszonynak... Kevés ilyen energikus nővel találkoztam életemben. . . Vajon mennyi időbe telt, amíg rábeszélte magát, hogy hagyja, hogy magára lőjenek? Gondolom, elmagyarázta, hogy egy törött kar árán feleségül veheti őt a vagyonával együtt. Már példát is mutatott, mikor maga végigvonszolta őt a földön és félig megfojtotta, csak azért, hogy támadás látszatát keltsék? Bárhogyan volt is, az biztos, hogy maga elmozdult, amikor rálőttek magára: a golyó nem felülről érte - az esetleg alátámasztotta volna a balesetről alkotott elméletüket -, hanem majdnem merőlegesen. Gra-nés doktor nem tévedett: előre kitervelt balesetről volt szó - és miért? Hogy ne vádolhassák felesége meggyilkolásával.

- Na látja, hogy nem én öltem meg!

- De rábírta Puybrun kisasszonyt, hogy tegye meg maga helyett a hírhedt 1100-as Remingtonnal, miután Sophie Martiné ruhájába öltözött. Nem árulnák el, hova rejtették a fegyvert? Most már nincs semmi vesztenivalójuk.

- Menjen a pokolba, maga koszos zsaru! Martiné olyan nyugodt hangon szólalt meg, hogy megdermesztette a hallgatóságot:

- A park végében, a régi kutyaólban.

- Megőrültél! - ordította Marc.

- Őrizd meg a méltóságodat, Marc! Ha az ember veszít, elegánsan kell elfogadnia a vereséget. Folytassa, felügyelő úr! Érdekfeszítőnek találom előadását.

- A legérdekesebb az egészben az, hogy a gyilkosok azt hitték: sokkal közelebb vagyok a megoldáshoz, mint valójában voltam, és ezért lőtt rám a parkban Puybrun kisasszony. Mégis, ebben is tévedtem. Azt hittem, a gondviselésszerű megcsúszás mentette meg az életemet - de akkor miért nem lőttek rám még egyszer? Arra kell hát következtetnem, hogy egyszerű figyelmeztetésnek szánták a lövést.

- Pontosan! És tudja, miért?

- Talán cajarci beszélgetésünk miatt?

- Nekem is vannak gyenge pillanataim, felügyelő úr... De most talán azt mondja el, miért kellett Ma-nuelnek meghalnia; biztosan érdekes élményben lesz részünk.

- Ezt csak azóta tudom, mióta megérkeztek az értesülések Mexikóból. Camaronés a maga jószántából jött ide, mert maga nem válaszolt a leveleire - itt pedig hidegen fogadták: bosszankodtak, hogy egy idegen a család kellemetlen ügyeinek szemtanújává válik.

- Ilyen hosszú út csak azért, hogy szemrehányást tegyen lusta barátnőjének? - lepődött meg Chénebourg úr.

- Nem barátnőjének, bíró úr, hanem törvényes feleségének: Camaronésné asszonynak. Martine-t már nem Puybrunnek, hanem Camaronésnek hívják. Gondolom, arra számított, hogy elválik tőle, és el se tudta képzelni, hogy a fiú annyira szereti, hogy még a Löt partjára is utánamegy. Azért hallgatott, mert Martiné biztosan beszélt neki az örökségről, amely kicsúszik a kezéből, ha fény derül házasságára. De Martiné kisasszony alábecsülte Camaronés képességeit, mint ahogy engem is alábecsült. A szerencsétlen fiú valószínűleg észrevette a két unokatestvér gyengéd érzelmeit, és azt hiszem, nem tévedek, ha felteszem, hogy nem Camaronés, hanem Quessy tartózkodott unokahúga szobájában. Igaz, doktor úr? Martial Puybrun bólintott.

- Doktor úr, ön azután hallgatózott unokahúga ajtajánál, miután meghallotta, hogy Camaronés engem hív telefonon, ugye?

- Igen. Marc rajtakapott, amikor kilépett a szobából, és én megemlítettem neki a mexikói telefonbeszélgetését. Nem gondoltam, hogy rosszat teszek...

- Gazember!

- Nem tanúsít sok mérsékletet és jólneveltséget, Quessy úr. Viselkedhetne elegáns játékos módjára, mint unokahúga.

- Ő főzte ki az egészet!

- S ráadásul gyáva is?

- Semmi kedvem a fejemet kockáztatni!

- Pedig kockáztatja, Manuel Camaronés meggyilkolásával.

- Nem én öltem meg!

- Nincs szerencséje: amikor megérkeztem, a szegény fiú még élt, és magát nevezte meg gyilkosaként.

- De mi az ördögnek jött ez ide hozzánk? Szerettem Martine-t. És amikor megtudtam, hogy azé a pasasé volt, kis híján megöltem mindkettőjüket!

- Végül megelégedett a mexikóival. Fél karral is lehet ölni, főleg mert a fiú nem volt résen.

- Egyikünk felesleges volt...

- Quessy úr, válaszát tanúk előtt tett vallomásnak tekintem! - szögezte le Chénebourg úr.

Marc vállat vont.

- Most aztán már fütyülök mindenre! Neuvic behívta Ratenelle-t.

- Felügyelő, vezesse el a gyilkosságban és cinkosságban bűnös Marc Quessyt!

Bilincs zárja kattant a gyilkos erős csuklóján.

- Puybrun kisasszony - szólalt meg a felügyelő -, a törvény nevében letartóztatom ugyanezzel a váddal.

Mivel Martiné nem mozdult, Thierry odalépett hozzá. Úgy látszott, mintha a lány aludna a karosszékben. Thierry megérintette, és a lány majdnem lecsúszott a székről. A felügyelő odahajolt az ajkához, és megérezte a cián keserümandula-szagát.

- Meghalt - fordult a többiek felé.

- Meghalt?! - ugrott fel az ügyész.

- Megmérgezte magát. . . Nem arra született, hogy bírái elé kerüljön. . . legalábbis itt a földön.

Thierry megírta és azonnal átadta a vizsgálóbírónak jelentését, fogadta a két bíró gratulációit - mindketten elnézését kérték, hogy nem bíztak eléggé a képességeiben -, s csak késő este tudta felkeresni az Escorbiac házaspárt, hogy apróra elbeszélje a nap eseményeit. Hermine nem tudott magához térni a csodálkozástól annak hallatára, hogy egy nő ilyen kegyetlenül számító lehet, és hogy egy züllött alak iránti gyalázatos szenvedély gyilkosságra készteti.

- Hát nem mondom, szegény Thierry, kis híján furcsa útra tért! - jegyezte meg.

- Nos, nem is tudom. . . Pierre Escorbiac közbevágott: - Igaz, hogy a mexikói élt még, amikor megtalálta?

- Nem.

- Tehát akkor. . .

- Mindenesetre ez a Martiné mindnyájukat az orruknál fogva vezette mindvégig! - állapította meg Hermine.

- Engem ugyan nem!

- Csak nem akarja azt állítani, hogy tudta: meg fogja mérgezni magát?

- Nem; de amikor itallal akart minket kínálni, rájöttem, hogy valamit forral, mert a pillantásából megértettem: tudja, hogy vesztett. Amikor kiment a szalonból, azt gondoltam, szökni próbál. De rosszul ítéltem meg. Amikor visszajött, éreztem, közeleg a dráma tetőpontja, és amikor fogta a poharát és a szoba sarkában, a homályban ült le, megéreztem, mi fog történni.

- Megakadályozhatta volna az öngyilkosságot! Ez a lány bőven megérdemelte, hogy a törvényszék elé kerüljön

- Bizonyosan.

- Hát akkor miért nem akadályozta meg?

- Nem is tudom... Talán a cajarci beszélgetésünk miatt.

 

Kiadta az Európa Könyvkiadó

A kiadásért az Európa Könyvkiadó igazgatója felel

Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem

Nyomta az Alföldi Nyomda

A nyomdai rendelés törzsszáma: 6392.66-14-2

Készült Debrecenben, 1982-ben

FEKETE KÖNYVEK

Felelős szerkesztő: Pór Judit

A fedélrajz Hegedűs István munkája

Műszaki szerkesztő: Liener Katalin

Műszaki vezető: Szegleth Károly

Készült 10,41 (A/5) ív terjedelemben

EU-d-8283

ISBN 963 07 2888 5