A város

TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS REGÉNY

A KIADÓ ELŐSZAVA

Ezeket a történeteket a kutyák mesélik, amikor magasan lobog a tűz, és fúj az északi szél. Ilyenkor összegyűlnek a családok a kandallókőnél, a kölykök csendben ülnek és figyelnek, és mikor vége a történetnek, rengeteget kérdeznek.

– Mi az az ember? – kérdezik.

Vagy például:

– Mi az a város?

Vagy:

– Mi az, hogy háború?

Határozott választ nem adhatunk e kérdésekre. Vannak feltételezések, akadnak elméletek, akad számos intelligens találgatás, de válasz nincs.

Családi körben sok mesemondó volt kénytelen a régi magyarázathoz folyamodni, állítván, hogy mese az egész, olyasmi, mint ember vagy város nincsen, és hogy az egyszerű mesékben nem kell igazságot keresni, be kell érni a gyönyörűséggel, és kész.

Az ilyen magyarázat talán megfelel a kölyköknek, de valójában mégsem magyarázat. Mert az ilyen egyszerű mesékben is az igazságot keressük.

A mondakör nyolc történetből áll, és megszámlálhatatlan évszázad óta mesélik. Amennyire megállapítható, történelmi alapja nincs, kialakulásának körülményeit megállapítani a legaprólékosabb tanulmányozással sem sikerült. Kétségtelen, hogy a mese az évek során stilizálódott, de nincs módúnk nyomon követni és felderíteni e stilizálódás irányát.

Régiségét és azt, hogy, mint egyes írók állítják, bizonyos részletei nem kutyai eredetűek, igazolni látszik a sok értelmetlen halandzsa szavak, kifejezések, és ami mindennél rosszabb: ideák–, melyekkel a történetek telis-tele vannak tűzdelve, és melyeknek ma semmi értelmük sincs, de lehet, hogy sosem volt. A számtalan újra– és újramesélés során ezek a szavak és kifejezések polgárjogot, sőt a szövegösszefüggésben bizonyos tetszőleges értelmezést kaptak. De nincs módunk megtudni, hogy a tetszőleges értelmezés, akár csak hozzávetőleg is, megközelíti-e vajon a szavak eredeti értelmét.

A mondák e kiadásában nem kívánjuk felsorolni a szakvéleményeket az ember létéről vagy nemlétéről, nem soroljuk fel a város rejtélyével vagy a háborúval foglalkozó elméleteket, sem azokat a kérdéseket, melyek a kutatót kínozzák, aki bizonyítékot keres arra, hogy a mondakör igazságai megfelelnek-e valamely alapvető vagy történelmi igazságnak.

Kiadásunk célja kizárólag a mondák teljes, csonkítatlan közlése, úgy, amint azok végleges formájukban ma ismeretesek. A fejezetekhez fűzött jegyzetekben rámutatunk a kapcsolódó elméletek főbb pontjaira, anélkül hogy bármilyen végső következtetést kívánnánk levonni. Akik mélyebbre akarnak hatolni a mondák megértésében, vagy részletesebben kívánnak foglalkozni a velük kapcsolatos számos meggondolással, azoknak bőségesen állnak rendelkezésre a jelen kiadás szerkesztőjénél sokkal illetékesebb kutyák írásai.

Nemrég feltártak néhány töredéket, mely egy valaha kiterjedt irodalom létére utal, és e töredékekből merítik azt az újabb érvet, mely szerint, legalábbis a legenda egy része, a mitologikus (és vitatott) embertől és nem a kutyáktól származik. De mindaddig, míg be nem bizonyosodik, hogy az ember valóban létezett, az az érvelés, mely a felfedezett töredékeket az embertől származtatja, nélkülözi a komolyságot.

Különösen figyelemreméltó, illetve a nézőponttól függően zavaró az a körülmény, hogy az irodalmi töredék címe ugyanaz, mint az itt közzétett mondakör egyik meséjének címe. Maga a szó természetesen teljesen értelmetlen.

Az első kérdés tehát az, hogy létezett-e valaha az ember nevű teremtmény. Jelen pillanatban, valódi bizonyítékok hiányában, a józan megítélés csak az lehet, hogy a mondakörben szereplő ember nem létezett, és kizárólag népköltészeti invenció szüleménye. Az ember a kutyai kultúra korai időszakában valami képzeletbeli lény, faji istenség lehetett, melyhez a kutyák segedelemért, vigaszért fordulhattak.

E józan következtetéssel szemben némelyek valóban létező, ősi istent látnak az emberben, aki valamilyen misztikus országból vagy dimenzióból érkezett, itt volt egy ideig, segített, azután visszament oda, ahonnan jött.

Ismét mások úgy vélik, hogy ember és kutya, mint két együttműködő állatfaj, együtt haladt, kiegészítette egymást a kultúra kialakításában, míglen az idő egy távoli pontján útjaik szétváltak.

A mondákban szereplő, zavaró tényezők közül (és sok ilyen van) legzavaróbb az ember iránti mélységes tiszteletre történő utalás. Az átlagolvasó nehezen fogadja el ezt a tiszteletet egyszerű mesének. Sokkal többről van szó, mint a törzsi istenségnek kijáró kötelező vallási imádatról: szinte ösztönösen érezni, hogy gyökerei nagyon mélyre nyúlnak, valamilyen ma már elfeledett hitbe vagy rítusba, fajtánk történelem előtti korából.

Nos, ma már természetesen nem sok remény van arra, hogy a legenda körüli számos ellentmondásból bármelyiket megfejthessük.

Átnyújtjuk hát a mondákat, olvassa ki-ki ízlése szerint, tekintse szórakozásnak, kutasson benne történelmi alapra utaló részlet vagy rejtett mondanivaló után. A legjobb útravaló, amit az átlagolvasónak adhatunk: ne vegye szívére az egészet, különben a teljes zűrzavar, ha nem az őrület leselkedik rá.

Jegyzetek az első mondához

A járatlan olvasó kétségkívül az első mondát találja a legnehezebbnek. Nemcsak a nómenklatúra teszi próbára, de első olvasásra a logikát és az eszméket teljesen idegennek fogja találni. Ennek az is lehet az oka, hogy ebben és a következő mondában kutya nem szerepel, még csak említés sem esik róla. Az első monda első bekezdésétől szinte vasvillával dobják az olvasót valami véglegesen idegen szituációba, melynek kibontakozásában hasonlóképpen idegen szereplők vesznek részt. Igaz azonban az is, hogy ha az olvasó átrágja magát rajta, a többi – ehhez képest – szinte már ismerősnek tűnik.

Az egész mondán végigvonul a város fogalma. Bár nem tudjuk pontosan, mi lehetett vagy mire való volt a város, elterjedt nézet szerint kis terület lehetett, amely a lakosok nagy számát befogadta és eltartotta. Létezésének egyes okait felületesen maga a szöveg is közli, de Ugry, aki életét a mondák tanulmányozásának szentelte, határozottan állítja, hogy ez a magyarázat csak az ősi mesemondó ügyes rögtönzése a képtelen fogalom hitelesítésére. A mondák kutatóinak többsége egyetért Ugryval abban, hogy a mondában közölt okok nem egyeztethetők össze a logikával, és egyesek, például Kóbor, felvetik, hogy talán ősi szatírával van dolgunk, melynek értelme feledésbe merült.

A legtöbb közgazdász és szociológus az ilyen szervezetet, mint a város, teljesen abszurd struktúrának tekinti, nemcsak gazdasági, hanem társadalmi és lélektani szempontból is. A kultúra kifejlesztéséhez szükséges fejlett idegrendszerű teremtmény képtelen volna fennmaradni ennyire szűk korlátok között. A kísérlet eredménye, állítják a szakemberek, tömegneurózis lenne, amely rövid időn belül elpusztítaná magát a várost létrehozó kultúrát is.

Kóbor nézete szerint az első monda tiszta mítosz: egyetlen helyzete vagy megállapítása sem fogadható el névértékben, és az egész monda szimbólumok szövedéke, de a szimbólumok kulcsa rég elveszett. Rejtély viszont az, hogy ha mitikus koncepcióval állunk szemben, és semmi mással, akkor a formáknak ez idáig le kellett volna kerekedniük a mítoszt fémjelző, szimbolikus mozzanatokra. A mondában az átlagolvasó azonban nem sok olyasmit talál, ami mítoszi tartalomnak nevezhető. Maga a monda talán a legdarabosabb, durván összeeszkábált história mind közül, és nélkülözi a fennköltebb érzéseket, nemes ideálokat, melyeket a mondakör többi darabjában viszont megtalálunk.

Különösen elképesztő a monda nyelvezete. Az olyan kifejezések, mint a klasszikus „átokverte kölyke” sok évszázada okoznak fejtörést a szemantikusoknak, és a mai napig sem sikerült sok egyéb szó és kifejezés értelmét jobban megközelíteni, mint amikor első ízben szenteltek komolyabb figyelmet a mondakörnek.

Sikerült viszont elég jól tisztázni az ember terminológiáját. E mitikus faj többes száma „emberek”, a faj jelzője "emberi", a nőstények megjelölése „nő” vagy „asszony” (a két kifejezés jelentése közt lehetett valaha bizonyos finomabb árnyalati eltérés, ma szinonimáknak kell a kettőt tekintenünk); a kölykök neve pedig „gyermek”. Hímnemben „fiú”, nőnemben „lány”.

A város fogalmán kívül van még egy fogalom, melyet az olvasó saját életszemléletével teljesen összeegyeztethetetlennek talál, és amely szinte gondolkozásának alapjain tesz erőszakot: ez a háború és az ölés eszméje. Az ölés rendszerint olyan, erőszakkal egybekötött eljárás, melynek során egyik élőlény egy másik élőlény életének véget vet. A háború, úgy látszik, tömeges öldöklés volt, egyszerűen felfoghatatlan méretekben.

Kóbor a mondakörről írt tanulmányában kifejezi azt a meggyőződését, hogy a mondák sokkal ősibbek, mint áltálában feltételezik, mivel ilyen fogalmak, mint háború és ölés, sohasem eredhettek jelenlegi kultúránkból, hanem csakis a vadság olyan korszakából, melyről feljegyzések nincsenek.

Phogo, aki jóformán egyedül áll felfogásával, hogy a mondáknak valóságos történelmi alapjuk van, és hogy az emberi faj csakugyan létezett a kutyák társadalmának kezdetén, azt vallja, hogy az első monda az emberi kultúra tényleges bukásának története. Nézete szerint a monda ma ismert formájában csupán töredéke egy kiterjedt mondakörnek, valami gigantikus eposznak, amely egykor olyan terjedelmes lehetett, mint ma a teljes mondakör, vagy még annál is terjedelmesebb. Lehetetlennek látszik – írja –, hogy olyan nagy eseményt, mint a hatalmas technikai civilizáció összeomlása, a monda kortársai a jelenlegi monda szűk méreteire sűrítettek volna. Ami ma birtokunkban van – mondja Phogo –, csupán egyetlen monda a sokból, melyek elbeszélték, hogy mi történt; és ez, ami fennmaradt, valószínűleg csak kisebb jelentőségű lehetett.

I. A VÁROS

Stevens nagypapi a kerti székben ült, figyelte a fűnyíró munkáját, és élvezte, hogy a lágy, simogató napsütés a csontjait melengeti. A fűnyíró elérte a pázsit szélét, csettintett, mint egy elégedett kotlós, megfordult, és új pásztát kezdett. A füveszsák egyre jobban duzzadozott.

A fűnyíró hirtelen megállt, és izgatottan felzúgott. Oldalán kinyílt egy lapka, mögüle kinyúlt egy kar, végén acélujjakkal. Az ujjak kotorásztak a fűben, majd diadalmasan felemelték a szorosan megmarkolt követ, beleejtették egy tartályba, aztán a kar ismét eltűnt a lapka mögött. A fűnyíró tovább cserregett-berregett, követve a pásztát.

Nagypapi bizalmatlanul dörmögött utána.

– Egy szép napon – mondta magának – ez az átokverte vacak elnéz valami akadályt, és ideg-összeroppanást kap.

Hátradőlt a székén, és felnézett a napsütéses égre. Helikopter húzott el a magasban. Valahol a ház belsejében életre kelt egy rádió, és veszett csinnadrattát ontott magából. Nagypapi megrázkódott, és összehúzta magát a székben.

A fiatal Charlie megkezdte a rángatózás szeánszát. Átokverte kölyke.

A fűnyíró megint elcsettegett mellette, nagypapi pedig rosszallóan pislogott utána.

– Automata – mondta az égnek. – Minden nyavalyát automatizáltak. Csak odamennek egy géphez az egyik sarokba, fülébe súgnak valamit, és az máris rohan, hogy elvégezze a munkát.

Lányának hangja szállt felé az ablakból, hangosan, hogy túlkiáltsa a zenét:

– Apa!

Nagypapi vonakodva fészkelődött. – Igen, Betty.

– Apa, igazán arrébb mehetnél, ha a fűnyíró odaér hozzád. Mit kötözködsz vele, hiszen csak gép. Múltkor is csak ültél és ültél, és hagytad, hogy körbenyírjon. Neki hiába szólok.

Nem felelt, hagyta, hogy feje lekókadjon kissé, hátha a lánya azt hiszi, hogy alszik, és békén hagyja.

– Apa – sivított a hang –, hallottad, mit mondtam? Látta, hogy semmit sem ért el.

– Persze, hallottam – rezzent fel –, éppen arrább akartam menni. Lassan felkelt, nehézkesen a botjára támaszkodva. Talán megsajnálja, ha látja, hogy milyen öreg és gyenge, és hogy így bánik vele. "Mindenesetre óvatosnak kell lennem" – gondolta. Ha lánya tudná, hogy nincs is szüksége botra, mindenféle munkákat találna neki, viszont ha túlzásba viszi a dolgot, megint ráuszítja azt a szamár doktort.

Dohogva áttette székét a pázsit lenyírt részére. A fűnyíró, ahogyan elsuhant mellette, ördögien rázörrent.

– Egy szép nap majd elbánok veled – mondta nagypapi –, kiszedem egy-két fogaskerekedet.

A fűnyíró rádudált, és buzgón haladt lefelé a pázsiton. Valahonnan a gyomlepte utcáról fémzörgés és szaggatott pufogás hallatszott.

Nagypapi elhalasztotta a leülést, felegyenesedett és hallgatózott. A hang mind tisztábban hallatszott. Egy csökönyös motor kipufogója dübörgött, meglazult fém alkatrészek csörömpöltek.

– Automobil! – rikkantott nagypapi. – Automobil, a hétszázát! A kapu felé kocogott, de hirtelen eszébe jutott, hogy gyenge, és gyors sántikálásra vette a tempót.

– Az a bolond Ole Johnson lesz – mondta magában. – Az egyetlen, akinek még kocsija van. Átokverte csökönyös, hogy még mindig nem adta fel.

Valóban Ole volt.

Nagypapi éppen idején ért a kapuhoz, hogy lássa, amint a rozsdás, horpadt öreg masina botladozva befordul a sarkon, és végigbukdácsol a használatlan úttesten. Fütyült a gőz a túlhevített hűtőből, kék füstfelhő gomolygott a kipufogóból, melynek tompítója már öt éve vagy még régebben elveszett.

Ole keményen kihúzta magát a kormánynál, szemét összehúzva próbálta kikerülni a buktatókat, bár ez nem volt könnyű, mert az utcákat felverte a fű és a gaz, és nem lehetett látni, mi van alatta. Nagypapi meglengette botját.

– Hé, Ole! – kiáltotta.

Ole odahajtott, és lenyomta a vészféket. A kocsi feljajdult, megremegett, köhögött, és vérfagyasztó sóhajjal elhallgatott.

– Mivel fűtöd? – kérdezte nagypapi.

– Mindenből valami – felelte Ole. – Petróleum, egy kevés öreg traktorolaj, amit egy hordóban találtam, és némi masszázsalkohol. Nagypapi leplezetlen csodálattal nézte a rozoga járművet.

– Azok voltak az idők – sóhajtott –, nekem is volt egy, száz mérföldet is futott egy óra alatt.

– Még mindig O. K. volna – mondta Ole –, ha lehetne találni üzemanyagot meg alkatrészeket a javításhoz. Három-négy évvel ezelőtt még tudtam elég benzint szerezni, de most már rég nem láttam a nyomát sem. Azt hiszem, nem is gyártják. Minek a benzin, mondják, amikor van atomenergia.

– Hát igen – mondta nagypapi –, azt hiszem, így van, csakhogy az atomenergiát nem lehet beszippantani. A legfinomabb dolog a világon, amit ismerek, az égő benzin szaga. Ezek a helikopterek meg mindenféle vackok, amiket kitaláltak, valahogy ellopták az utazás minden romantikáját.

A hátsó ülésre halmozott hordókra és kosarakra sandított. – Zöldségféle? – kérdezte.

– Ühüm – mondta Ole. – Zsenge kukorica, újkrumpli és néhány kosár paradicsom. Gondoltam, talán eladom.

Nagypapi a fejét rázta.

– Nem lehet, Ole. Nem veszik meg. Az embereknek az a mániájúk, hogy ez az új hidroponikus anyag az egyetlen ehető zöldségféle. Steril, azt mondják, és jobban van ízesítve.

– Nem adnék egy lyukas krajcárt az egészért, amit azokban a víztartályokban termesztenek-közölte Ole harciasan. – Az íze valahogy nem az igazi. Mondtam is Marthának, hogy a talajban kell termeszteni az élelmet, attól lesz karaktere.

Lenyúlt, hogy elfordítsa a gyújtókapcsolót.

– Nem tudom, érdemes-e megpróbálni bevinni a városba mondta –, ahogy manapság az utakat gondozzák: Vagy inkább nem gondozzák. Húsz évvel ezelőtt az állami út klassz betonszalag volt, kifoltozták, és minden télen letakarították a havat. Megtettek mindent, és nem sajnálták a pénzt, hogy jó karban tartsák. Most meg egyszerűen megfeledkeznek róla. Véges-végig fel van töredezve a beton, egy része elmosva, katángkóró nő rajta. Ma reggel ki kellett szállnom, szétvágni egy fatörzset, ami rázuhant.

– Milyen igazad van – bólintott rá nagypapi.

A kocsi életre robbant, köhögve, fuldokolva. Sűrű kék füstfelhő gomolygott elő alóla. Aztán egy rángással megugrott, és továbbkacsázott az úton.

Nagypapi visszabicegett székéhez, és csuromvizesen találta. Az automata fűnyíró befejezte a nyírást, elővette a tömlőt, és elkezdte locsolni a pázsitot.

Nagypapi dúlva-fúlva megkerülte a házat, és leült a hátsó veranda mellett a padra. Nem szerette ugyan ezt a helyet, de egyedül itt volt biztonságban a géptől.

Először is elég nyomasztó volt a kilátás erről a padról, tekintve, hogy éppen az üres utcasorokra, elhagyott házakra és elgazosodott, ápolatlan udvarokra látott.

De előnye is volt. A padon ülve megjátszhatta a félig süketet, mintha nem is hallaná a rádióból bömbölő idegrángató zenét.

Az előudvarból valaki kiáltott: – Bill, Bill, hol vagy? Nagypapi megfordult ültében.

– Itt vagyok, Mark. Hátul a ház mögött. Ide bújtam az átokverte fűnyíró elől.

Mark Bailey befordult a ház sarkánál, szájában cigaretta égett, bozontos pofaszakálla minden pillanatban lángra lobbanhatott volna tőle. – Kicsit korán van még a játszmához, nem? – kérdezte nagypapi. – Máma nem játszom – válaszolta Mark. Odabicegett, leült nagypapi mellé a padra. – Elmegyünk – mondta. Nagypapi, mint a villám, fordult szembe vele. – Elmentek?

– Egen. Vidékre megyünk. Lucinda addig dumált, míg rávette Herbet. Nem hagyta nyugton egy percig se, gondolom. Hogy mindenki azokba a szép vidéki uradalmakba költözik, és nem érti, hogy mi is miért ne mennénk.

Nagypapi nyelt egyet.

– Hová?

– Nem tudom pontosan – mondta Mark. – Még nem jártam arra.

Valahol északon. Egyik tónál. Van ott tíz hektár föld. Lucinda százat akart, de Herb a sarkára állt, és azt mondta, hogy tíz elég. Eddig egy városi telek is éppen elég volt.

– Betty is állandóan szekálja Johnt – mondta nagypapi –, de Johnny kitart. Azt mondja, nem teheti. Azt mondja, nem lenne valami szép, ha éppen ő, a Kereskedelmi Kamara titkára meg minden, itt hagyná a várost.

– Megvesztek az emberek – jelentette ki Mark –, sült bolondok. – Így van – erősítette nagypapi –, vidékbolondok, ez a helyzet. Nézz csak oda!

Körbemutatott az üres házsorokból álló utcákon.

– Emlékszem, amikor itt még mindenütt az elképzelhető legprímább otthonok voltak. És jó szomszédok. Az asszonyok egyik ajtótól a másikhoz futkostak új receptjeikkel. A férfiak meg kijöttek, nyírták a füvet, de hamarosan otthagyták a nyírógépeket, egyik a másik után, összedugták a fejüket, és diskuráltak. Barátságos népség élt itt, Mark. És mi van most?!

Mark kedvetlenül fészkelődött.

– Vissza kell mennem, Bill. Csak kilógtam; megmondani, hogy megyünk. Lucinda be fogott csomagolni. Dühöng, ha látja, hogy megléptem.

Nagypapi ünnepélyesen felállt, és kezet nyújtott. – Látlak még? Átjössz még egy utolsó játszmára? Mark a fejét rázta.

– Félek, hogy nem, Bill. Elfogódottan kezet ráztak.

– Biztos, hogy hiányzik majd a játszma – mondta Mark.

– Nekem is – mondta nagypapi. – Senkim sem marad, ha elmentél. – Isten veled, Bill – mondta Mark.

– Isten veled – mondta nagypapi.

Csak állt és nézte, ahogyan barátja bicegve megkerüli a házat, és érezte, hogy a magányosság hideg keze érte nyúl, és megfogja jeges ujjaival. Borzalmas magányosság. Az öregkor magányossága, a divatból kimentek magányossága. Nagypapi keserűen belátta az egészet. Elmaradt, más korba tartozik, túlélte az idejét.

Szeme megnedvesedett, botja után tapogatózott, megtalálta a padhoz támasztva, lassan botorkált a nyikorgó kapuhoz, amely az elhagyott utcára nyílt a ház mögött.

Túl gyorsan elfutottak az évek. Az évek repülőgépet és helikoptert hoztak a családnak, és a kocsit rozsdásodni hagyták egy elfeledett sarokban, az utakat meg hagyták tönkremenni. Az évek, melyek gyakorlatilag eltörölték a földművelést a hidroponika feljövetelével. Az évek, melyek eltüntették a farmokat, mint gazdasági egységeket, és olcsó földet és lehetőséget adtak a vidékre településhez a városiaknak és egy városi házhely áránál olcsóbban hatalmas földbirtokokat. Az évek, melyek forradalmasították az építkezést annyira, hogy a családok egyszerűen otthagyták régi otthonukat, és a réginek fele áráért beköltöztek az új, divatos, megrendelésre készült házakba, melyeket igen olcsón lehetett átalakítgatni, akár nagyobbítás céljából, akár futó szeszélyből.

Nagypapi felhorkant. Házak, amiket évente úgy lehet átalakítani, mintha csak a bútorokat tologatnák. Miféle élét ez így?

Lassan lebaktatott a poros ösvényen, amely néhány éve még forgalmas, nagyvárosi utca volt. Kísértetek utcája – morogta nagypapi –, fürge, apró kísérteteké, éjszaka suttogó kísérteteké. Játszó gyermekek kísértetei, felborított triciklik, oldalukra billent szerelőkocsik kísértetei. Pletykálkodó háziasszonyok kísértetei. Hangos üdvözlések kísértetei. Lobogó kandallók és téli éjszakákon füstölgő kémények kísértetei.

Kis porfelhők emelkedtek a nyomában, és befehérítették a nadrághajtókáit.

A túloldalon Adams öreg háza állt. Istenem, milyen borzasztóan büszke volt rá Adams! Szürke terméskő homlokzat, hatalmas ablakok. Most a követ zöldre festette a moha, a törött ablakok szörnyű vigyorral tátongtak. A gaz megfojtotta a pázsitot, és felverte a tornácot. Ágaival a tetőt böködte egy szilfa. Nagypapi emlékezett arra a napra, amikor Adams a szilfát ültette.

Álldogált egy ideig az elgazosodott utcán, lába a porban, mindkét keze botja görbületén, szeme lecsukva.

Hallotta az évek ködén át a játszó gyermekek kiáltozását, Conrad kutyájának ugatását az utca alsó végéről. És ott volt Adams, félmeztelenül, ásóval, ahogy ásta a lyukat, mellette a füvön a szilfa, zsákba burkolt gyökerekkel.

1946. május. Negyvennégy évvel ezelőtt. Éppen akkor jöttek haza Adamsszel a háborúból.

Puha léptek puffantak a porban, nagypapi felijedt, és kinyitotta a szemét.

Fiatal férfi állt előtte. Harmincéves lehetett. Vagy valamivel kevesebb.

– Jó reggelt! – mondta nagypapi.

– Remélem, nem ijesztettem meg – szólt a fiatalember.

– Látott itt állni csukott szemmel, mint egy vén szamarat? – kérdezte nagypapi.

A fiatalember bólintott.

– Emlékeztem – mondta nagypapi. – Erre lakik?

– Ott, az utca végén. Mi vagyunk az utolsók a városnak ebben a sarkában.

– Akkor talán tud segíteni nekem.

– Próbáljuk meg – mondta nagypapi. A fiatalember szavakat keresgélt.

– Nos, látja, az ügy a következő. Én valami… hát igen, szentimentális zarándokúton vagyok.

– Értem – mondta nagypapi –, én is.

– A nevem Adams – mondta a fiatalember. – A nagyapám itt lakott valahol.

– Pontosan itt – mondta nagypapi. Most már együtt bámulták a házat.

– Csinos ház volt valamikor – mondta nagypapi. – Azt a fát a nagyapja ültette, amikor hazajött a háborúból. Együtt voltunk az egész háborúban, és együtt is jöttünk haza. Az volt a nagy nap…

– Kár – mondta az ifjú Adams –, kár…

De úgy látszott, hogy nagypapi nem hallja, mit mond.

– A nagyapja? – kérdezte. – Valahogy elvesztettem a kapcsolatot vele.

– Meghalt – mondta a fiatal Adams –, jó néhány évvel ezelőtt. – Valami atomenergia-ügyletei voltak – szólt nagypapi.

– Így van – mondta Adams büszkén. – Rögtön belevágott, amint szabaddá tették az ipar számára. Mindjárt a moszkvai egyezmény után.

– Vagyis mindjárt, amint rájöttek – mondta nagypapi –, hogy nem tudnak háborúzni.

– Így van – mondta Adams.

– Nem könnyű háborúzni – mondta nagypapi –, ha nincs semmilyen célpont.

– Mármint hogy városok – mondta Adams.

– Világos – mondta nagypapi –, és ami igazán furcsa, fenyegethették őket a világ összes atombombájával, mégsem lehetett őket kizavarni. De adj nekik olcsó földet és családi repülőgépet, és szétszélednek, mint az átokverte nyulak.

John J. Webster felfelé tartott a városháza széles lépcsőin, amikor a két lábon járó madárijesztő, hóna alatt puskát szorongatva, utolérte és megállította.

– Mizujs, Mr. Webster? – kérdezte a madárijesztő. Webster rábámult, aztán felvillant arcán a felismerés. – Ez Levi – mondta. – Hogy mennek a dolgok, Levi? Levi Lewis vigyorgott csorba fogaival.

– Jó közepesen. A kertek teremnek, és az idei nyulak is meglehetősek.

– Nem keveredett bele ezekbe a gazemberségekbe, ebbe a házügybe? – kérdezte Webster.

– Nem, uram – közölte Levi –, mi, telepesek, volt farmerek, nem mászunk semmi rosszba. Törvénytisztelő, istenfélő népek vagyunk. Hogy itt vagyunk, annak egyetlen oka, hogy nem tudunk másutt megélni. És nem ártunk senkinek, hogy az elhagyott házakban lakunk. A rendőrség ránk akarja kenni a szajrézásokat és más disznóságokat, mert tudja, hogy nem tudunk védekezni. Mi vagyunk a bűnbakok.

– Örülök, hogy ezt hallom – mondta Webster. – Egyébként a főnök fél akarja égetni a házakat.

– Ha megpróbálja – mondta Levi –, beleütődik valamibe, amire nem számít. Tönkretették a farmjainkat ezekkel a tartályfarmokkal, de tovább nem kergethetnek bennünket.

Átköpött a lépcsőkön.

– Nincs magánál véletlenül egy kis aprópénz? – kérdezte. – Éppen kifogytam a patronbul, és most jön a nyúlszezon…

Webster kihalászott egy féldollárost a mellényzsebéből. Levi vigyorgott.

– Nagyon lekötelez, Mr. Webster. Maj' hozok az őszön mókusokat.

A telepes két ujjával megpöckölte a kalapját, és lement a lépcsőn. Puskája csövén villózott a napfény. Webster megindult felfelé.

A városi tanács már javában ülésezett, mikor belépett a tanácsterembe.

Jim Maxwell, a rendőrfőnök az asztalnál állt, és Paul Carter, a polgármester beszélt:

– Nem gondolja, hogy kicsit elsieti a dolgot, Jim, amikor sürgeti ezt az akciót a házakkal?

– Nem gondolom – mondta a rendőrfőnök –, talán egy tucat kivételével a házakat nem a jogos tulajdonosok lakják. Minden egyes ház a városé már, adóhátralék fejében. Csak útban vannak, és fenyegetést jelentenek. Értékük nincs, még a bontási anyag se kell senkinek. Fa? Nem használnak már fát. A műanyag jobb. Kő? Kő helyett acélt használunk. Egyetlenegy háznak sincs semmilyen realizálható piaci értéke.

Ugyanakkor kisebb-nagyobb bűnözők és nemkívánatos elemek rejtekei. A növényzet elburjánzott a városnegyedekben, és tökéletes búvóhellyé tette az egészet. Ha valaki elkövet valamit, egyenesen a házaknak tart, ott azután biztonságban van, mert akár ezer embert is odaküldhetek, mindet ki tudja kerülni.

A bontási költségeket nem érik meg. És ha, mondjuk, nem is kimondott fenyegetést, de fölösleges gondot mindenféleképpen jelentenek. Meg kell tehát szabadulnunk tőlük, és erre a tűz a legolcsóbb és a leggyorsabb mód. Minden óvó rendszabályt alkalmazni fogunk.

– S a kérdés jogi oldala? – kérdezte a polgármester.

– Megvizsgáltam. Az embernek joga van saját tulajdonát elpusztítani bármilyen módon, ahogyan jónak látja, amennyiben nem veszélyezteti más tulajdonát. Feltételezem, hogy ugyanez vonatkozik a közösségi javakra is.

Thomas Griffin tanácsnok felugrott.

– Belegázolni egy csomó ember emlékeibe? – kiáltotta. – Felégetni egy sereg régi otthont? Az embereknek még mindig vannak érzelmi kötöttségeik…

– Ha valóban így van – replikázott a rendőrfőnök –, akkor miért nem fizetik az adóikat, és miért nem tartják karban a házakat? Miért futottak vidékre, egyszerűen faképnél hagyva házaikat? Kérdezzék csak meg Webstert. Megmondhatja, hogy milyen sikerrel keltette fel az emberek érdeklődését ősi otthonaik iránt.

– Maga az Ősi Otthon Hetéről beszél – mondta Griffin. – Az csődöt mondott. Érthető, hogy csődöt mondott. Webster olyan ügyetlenül tálalta, hogy mulattak rajta. A Kereskedelmi Kamara mentalitása mindig is idevezet.

– Hagyja csak békén a Kereskedelmi Kamarát, Griffin – mondta dühösen Forrest King tanácsos –, a körül nincs semmi hiba. Azért, mert maga az üzleti életben megbukott, az még nem ok arra…

Griffin mindezt eleresztette a füle mellett.

– Az üzleti láz ideje elmúlt, uraim. Elmúlt örökre. A reklámfelhajtás is meghalt és el van temetve. Az az idő, amikor gabonanapokat vagy dollárnapokat, vagy valamilyen ki talált ünneplést lehetett rendezni, mindent dekorációval borítani és összecsődíteni a nagy tömegeket, amelyek hajlandók voltak a pénzüket költeni, az már évek óta elmúlt. Úgy látszik, egyedül maguk nem tudnak erről. Az ilyen komédiák akkor sikerültek, amikor a tömegpszichológiára és a lokálpatriotizmusra apelláltak. Mit számít a lokálpatriotizmus, amikor lábon haldoklik a város? Tömegpszichológiára sem lehet apellálni, ha nincs tömeg, ha minden ember vagy majdnem minden ember negyvenhektárnyi földön lehet a maga ura.

– Uraim! – csitította őket a polgármester. – Uraim, eltértünk a napirendtől!

King nekitüzesedve verte az asztalt.

– Nem, nem! Járjunk csak a végére! Itt van Webster. Mondja csak el, hogy mit gondol.

Webster kelletlenül mocorgott.

– Nem hiszem – mondta –, hogy volna valami hozzászólnivalóm. – Hagyjuk – legyintett Griffin, és leült.

De King állva maradt, arca bíborrá vált, szája reszketett a dühtől. – Webster! – kiáltotta.

Webster a fejét rázta.

– Idejött egyik nagy ötletével! – ordította King. – Úgy volt, hogy a tanács elé terjeszti. Álljon ki, ember, és mondja meg a magáét! Webster elvörösödött, és összeszorította a száját.

– Lehet, hogy kemény a feje – mondta aztán lassan Kingnek –, és nem érti meg, miért veszem rossz néven, ahogyan maga itt viselkedik.

King felhördült, azután kirobbant:

– Kemény a fejem! Ezt mondja nekem. Együtt dolgoztunk, és én segítettem magán. Azelőtt, sohasem mert ilyet mondani… maga… – Azelőtt nem mondtam ilyet – mondta Webster higgadtan.

Persze hogy nem. Hiszen meg akartam tartani az állásomat.

– Nos, hát akkor nincs munkája! – ordította King. – Ettől a perctől kezdve nincs munkája.

– Pofa be! – mondta Webster.

King, mintha arcul ütötték volna, elképedten bámult.

– És üljön le – folytatta Webster, és a hangja most, mint éles kés hasította át a termet.

King térde megroggyant, és hirtelen leült. Feszült csend támadt.

– Van mondanivalóm – szólt Webster. – Valami, amit már régen meg kellett volna mondanom. Valami, amit mindnyájuknak hallaniuk kell. Kissé meglep engem is, hogy nekem kell kimondanom. Ugyanakkor talán logikus, hogy éppen én, aki közel tizenöt éve dolgozom a város érdekeiért, mondjam meg az igazságot. Griffin tanácsnok azt mondta, hogy a város lábon állva haldoklik, és ez a megállapítása helytálló. Csak az a hibája, hogy alábecsüli a tényeket. A város, ez a város és minden város… már halott. A város anakronizmus. Túlélte magát. A hidroponika és a helikopter megbuktatta. Kezdetben a város törzsi székhely volt, ahol a törzs a közös védelem céljából tömörült. Később fallal vették körül, hogy nagyobb védelmet biztosítsanak. Azután a fal végleg eltűnt, de a város tovább élt, mert ipari és kereskedelmi előnyei voltak. Fennmaradt a modern időkig, mert az emberek kénytelenek voltak közel lakni munkahelyükhöz, és a munkahelyek a városban voltak. De ma már nem így van. A családi repülőgéppel száz mérföld kisebb távolság ma, mint öt mérföld volt valamikor 1930-ban. Az emberek több száz mérföldet is repülhetnek a munkába és vissza haza, mikor letelt a munkanap. Nincs már szükségük arra, hogy összezsúfoltan éljenek a városban. A gépkocsi megindította ezt a folyamatot, és a repülőgép befejezte. Már a század első felében is észrevehető volt a tendencia – ki a városból, elég az adókból és a zsúfoltságból, ki az elővárosokba és a környező telkekre. A megfelelő közlekedés hiánya és a pénzhiány akkor még összetartotta a városokat. De most, amikor a tartályos termesztés értéktelenné tette a földeket, óriási területeket lehet kapni vidéken kevesebbért, mint amibe egy városi telek került negyven évvel ezelőtt. Az atomhajtású repülőgépek pedig megszüntették a közlekedési problémákat.

Szünetet tartott, de a csendet nem törte meg senki. A polgármester feszült arccal figyelt. King ajka mozgott, de hang nem jött ki a száján. Griffin mosolygott.

– Mi maradt hát nekünk? – kérdezte Webster. – Megmondom, hogy mi maradt. Utca utca hátán, tömb tömb után, elhagyott otthonok, faképnél hagyott házak. Miért is maradtak volna itt az emberek? Mit nyújthat nekik a város? Semmit abból, amit egy nemzedékkel korábban még nyújtott, mert a haladás megszüntette a város jótéteményeinek szükségességét. Anyagi szempontból természetesen vesztettek valamit, mikor elhagyták házaikat, de az a tény, hogy kétszer ilyen jó házakat vehetnek féláron, és úgy élhetnek, ahogyan mindig is szerettek volna, családi birtokhoz juthattak az egy nemzedékkel ezelőtti gazdagok legjobb tradícióinak megfelelően – mindez többet nyomott a latban, mint az elhagyott otthon.

És mi maradt itt? Néhány üzletház, néhány hektár gyártelep. Városi kormányzat, felduzzasztva milliók szükségleteinek ellátására, de a milliók nélkül. A költségvetés, amely olyan magasra hajtotta fel az adókat, hogy végül az üzletházak is elköltöznek, mert szabadulni szeretnének ezektől az adóktól. Adóhátralékok, melyek fejében értéktelen tulajdon maradt ránk. Íme, ez maradt. Ha azt hiszik; hogy bármilyen Kereskedelmi Kamara, bármilyen reklámhűhó, bármilyen agyafúrt ötlet megoldást hoz, tévednek. Az igazság nyilvánvaló és egyszerű. A város, mint emberi intézmény, halott. Néhány évig esetleg még vegetálhat, de aztán nincs tovább.

– Mr. Webster – szólt közbe a polgármester.

De Webster nem ügyelt rá.

– Ha nem történik meg, ami ma történt – folytatta –, tovább játszottam volna magukkal a babaházat. Tovább is úgy tettem volna, mintha a város, élő valami volna. Tovább is becsaptam volna magamat és önöket. De uraim, emberi méltóság is van a világon.

A fagyos csendet papírok zörgése váltotta fel, az elképedt hallgatók közül néhányan köhécseltek.

De Webster még nem fejezte be.

– A város csődöt mondott – folytatta –, és jó, hogy így van. Ahelyett hogy itt ülnek és gyászolnak, térden állva kellene hálálkodniuk. Mert ha ez a város nem élte volna túl a hasznosságát minden más várossal szemben – ha a világ városai nem néptelenedtek volna el, akkor elpusztultak volna. Háború lett volna, uraim, atomháború. Elfelejtették már az 1950-es és 1960-as éveket? Elfelejtették már, hogy hogyan riadtak fel éjszakánként, és várták a bombák becsapódását? Bár tudva tudták, hogy amúgy sem hallanák, ha jönnének. De a városok elnéptelenedtek, az ipar szétszóródott, nem voltak célpontok, és így nem lett háború. Önök, uraim, azért maradtak életben, mert az emberek elhagyták az önök városát. Az isten szerelmére, hagyják hát holtan. Örüljenek, hogy kimúlt. Ez a legörvendetesebb dolog az emberiség egész történetében.

John J. Webster ezzel sarkon fordult, és elhagyta a termet. Kint, a széles lépcsőn megállt, és felnézett a felhőtlen égre, nézte a városháza tornyocskái fölött köröző galambokat.

Lélekben megrázta magát, mint a kutya, ha kijön a vízből. Természetesen ostoba volt. Most másik állás után nézhet, és jó ideig eltarthat, míg talál, tekintve, hogy elég idős már új állás kereséséhez.

De – gondolatai ellenére – önkéntelenül is vidám dalocska kezdett motozni benne. Fütyörészve, ruganyos léptekkel távozott.

Vége a képmutatásnak. Vége az álmatlan hánykolódásnak és a töprengésnek, hogy mit tegyen – tudva, hogy a város halott, hogy amit művel, haszontalan, tudva, hogy fizetését nem szolgálta meg, érezve a sajátos, keserű megsemmisülést, mint a munkás, aki tudja, hogy munkája eredménytelen.

A parkolóhely felé tartott, a helikopteréhez.

Most – gondolta – vidékre költözhetnek, ahogy Betty szeretné. Esténként a saját földjét taposhatja. Egy darab földet valahol, patakkal. Patak okvetlenül kell, megtölti majd pisztrángokkal.

Eszébe véste, hogy fel kell mennie a padlásra, ellenőrizni a repülő felszerelését.

Martha Johnson a szérű kapujánál állt, mikor az ócska kocsi végigvánszorgott a fasoron.

Ole merev tagokkal mászott ki, az arca fáradt volt. – Eladtál valamit? – kérdezte Martha.

Ole a fejét rázta.

– Semmi értelme az egésznek. Nem veszik a farm termését. Egyszerűen kinevettek. Kétszer akkora kukoricacsöveket mutattak, mint az enyéim, és ugyanolyan zsengék és édesek, és sokkal egyenletesebb sorok vannak rajtuk. Olyan dinnyéket, amelyeknek alig van héjuk, és jobb az ízük is, azt mondják.

Belerúgott egy rögbe. A rög szétporlott.

– Nem hunyhatjuk be a szemünket – mondta -; a tartályos termelés tönkretett bennünket.

– És ha eladnánk a farmot? – vetette fel Martha. Ole nem válaszolt.

– Kaphatnál munkát egy tartályfarmon. Harry is kapott. Egész jól megvan – mondta az asszony.

Ole a fejét rázta.

– Vagy… elmehetnél kertésznek. Elegáns foglalkozás. A jómódú népek, akik vidékre költöztek, szívesen tartanak kertészt, hogy a virágokat meg a miegymást ápolja. Előkelőbb, mint ha gépekkel csináltatnák.

Ole megint csak a fejét rázta.

– Nem tudnék virágokkal bíbelődni. Nem tudnék, hiszen több mint húsz évig kukoricával gazdálkodtam.

– Esetleg hozzájutnánk egy olyan kis repülőhöz – mondta Martha –, és bevezethetnénk a házba a vizet. Meg egy fürdőkádat az ócska fürdődézsa helyett.

– Nem tudnék repülőt vezetni – mondta Ole.

– Dehogynem tudnál – mondta Martha. – Egyszerű az. Nézd meg az Anderson gyerekeket, még alig nőttek ki a földből, és már összevissza röpködnek mindenfelé. Egyikük bolondozott egyszer, és kiesett belőle, de…

– Gondolkoznom kell rajta – mondta Ole kétségbeesetten. Gondolkoznom kell.

Dühösen megfordult, átugrott egy kerítést, és elindult ki a földekre. Martha csak állt a kocsi mögött, és figyelt. Nagy könnycsepp gördült végig poros arcán.

– Mr. Taylor várja önt – mondta a lány.

– De hiszen nem voltam még itt soha. Nem tudhatta, hogy jövök dadogott John J. Webster.

– Mr. Taylor – ismételte a lány – várja önt! Fejével az ajtó felé intett. Felirat állt rajta:

Az Emberi Beilleszkedés Hivatala

– De én csak munkát kérek – vitatkozott Webster. – Nem azért jöttem, hogy beillesszenek vagy mi. Ez a Világkormányzó Bizottság elhelyezőirodája, nem?

– De igen – mondta a lány. – Nem akar beszélni Mr. Taylorral? – Hát, ha ragaszkodik hozzá – mondta Webster.

A lány kattintott a kapcsolón, és beleszólt a kagylóba: – Mr. Webster van itt, uram.

– Küldje be – mondta egy hang.

Kalapját a kezében tartva, Webster belépett az ajtón.

Az íróasztal mögött ülő férfi haja fehér, de arca fiatalos volt. Az egyik székre mutatott.

– Ön munkát keres – mondta.

– Igen – felelte Webster –, de…

– Üljön le, kérem – mondta Taylor. – Ha az ajtófeliratra gondol, felejtse el. Nem akarjuk sehova beilleszteni.

– Nem találtam munkát – mondta Webster –, hetek óta keresek munkát, de senki sem vesz fel. Így kerültem végül ide.

– Tehát nem akart idejönni?

– Az igazat megvallva, nem. A munkaközvetítőben kapott állásnak, ugyebár, olyan színezete van, ami nincs nagyon ínyemre. Taylor mosolygott.

– A terminológia talán nem nagyon szerencsés. Ön a régi idők munkaközvetítő irodáira gondol, ahová az emberek kétségbeesésükben mentek, hogy bármilyen munkát is kapjanak. Amelyeket a kormány tartott fenn az olyan embereknek, akik különben a köz, terhére lettek volna.

– Elég kétségbeesett helyzetben vagyok – vallotta be Webster. De még van bennem bizonyos büszkeség, ami megnehezítette idejövetelemet. De végül is nem tehettem mást. A helyzet az, hogy én árulójává váltam…

– Úgy érti – mondta Taylor –, hogy megmondta az igazat. Még ha ez az állásába került is. Az üzleti világ nemcsak itt, de sehol a földön nem hajlandó elfogadni az igazságot. Az üzletemberek még mindig ragaszkodnak a város mítoszához, a kereskedés mítoszához. Idővel majd rájönnek, hogy a jó szolgáltatások és a valódi értékek jobb üzletet jelentenek, mint a kereskedés valaha is. Azon gondolkodom, Mr. Webster, tulajdonképpen mi indította arra, amit tett?

– Torkig lettem vele – felelte Webster. – Nézni, hogy az emberek csukott szemmel járnak. Hogy ragaszkodnak a tradíciókhoz, amelyek értelmüket vesztették. Belebetegedtem King patetikus lokálpatriotizmusába, amelynek már minden valóságos oka megsemmisült.

Taylor bólintott.

– Mit gondol, Webster, tudna foglalkozni az emberek beillesztésével az új világrendbe?

Webster csak bámult.

– Komolyan gondolom – mondta Taylor. – A Világkormányzó Bizottság már évek óta foglalkozik ezzel, csendesen, feltűnés nélkül. Többnyire azok sem tudják, akiket sikerült beillesztenünk. Mióta az ENSZ átalakult Világkormányzó Bizottsággá, olyan változások történtek, melyek sok ember életútját megtörték. A munkába fogható atomenergia az emberek százezreinek vette el a munkáját. Át kellett képezni és új munkába helyezni őket, egyeseket az új atomiparban, másokat más vonalon. A mesterséges élelmiszeripar elsöpörte a farmereket a földjeikről. Ők jelentették talán a legnagyobb problémát, mert az állattenyésztésen és növénytermesztésen kívül semmihez sem értettek. Legtöbbjük nem is akart más szakmát tanulni, és nagyon elkeseredett, mert kiszorult őseitől öröklött életformájából és megélhetéséből. És mivel természettől fogva individualisták, ők jelentették a legnehezebb pszichológiai problémát.

– Sokan – mondta Webster – még mindig a levegőben lógnak. Több mint százan az elhagyott házakba telepedtek, és úgy élnek egyik napról a másikra. Nyulakat és mókusokat lőnek, halászgatnak, zöldséget termelnek, erdei gyümölcsöt szednek. Néha kisebb lopásra is vetemednek, és alkalmilag koldulnak a belváros utcáin.

– Ismeri őket? – kérdezte Taylor.

– Ismerek néhányat – mondta Webster –, egyikük néhanapján nyulakat és mókusokat hoz nekem a pénzért, amit töltényekre kunyerál tőlem.

– Tiltakoznának, ha be akarnánk illeszteni őket, ugye? – A legerélyesebben – mondta Webster.

– Ismer egy Ole Johnson nevű farmert? Még mindig ragaszkodik a farmjához?

Webster bólintott.

– Mi volna, ha megpróbálkozna a beillesztésével? – Kikergetne a farmjáról – mondta Webster.

– Az ilyen emberek ügye, mint Ole és ezek a telepesek, a mi fő problémánk – mondta Taylor. – A többiek nagy része eléggé beilleszkedett már a jelenbe. Egyesek sóhajtoznak a múlt után, de már csak a hatás kedvéért. Vissza sem lehetne őket kergetni régi életformájukba. Évekkel ezelőtt, még az atomipar fellendülésekor a Világkormányzó Bizottság nehéz elhatározás előtt állt, nevezetesen, hogy a fejlődéssel járó változásokat fokozatosan vezesse-e be, hogy az emberek természetesen alkalmazkodhassanak, vagy olyan gyorsan, ahogy csak lehet, és a bizottság gondoskodjék az emberek beilleszkedéséről. Jól vagy rosszul, de úgy határoztak, hogy első a haladás, tekintet nélkül arra, hogyan hat az emberre. Ez a határozat nagyjában és egészében bölcsnek bizonyult. Természetesen tisztában voltunk azzal, hogy az átcsoportosítást nem lehet nyíltan végrehajtani. Egyes esetekben a munkások nagy csoportjainak kiesésénél ez ment, de a legtöbb egyedi esetben, mint például Ole barátunknál, nem ment. Ezeknek az embereknek segítenünk kell, hogy megtalálják helyüket az új világban, de nem szabad tudniuk; hogy segítünk nekik. Ha tudnák; sértené önbizalmukat és méltóságukat, márpedig az emberi méltóság minden civilizáció sarokköve.

– Az iparon belüli átcsoportosításról természetesen tudtam mondta Webster –, de az egyedi esetekről nem hallottam.

– Nem is szellőztethettük – mondta Taylor –, gyakorlatilag úgyszólván suba alatt csináljuk.

– De miért mondja el mindezt nekem?

– Mert szeretnénk, ha bekapcsolódna maga is. Kezdetnek rendezhetné Ole dolgát. Azután esetleg megnézhetnénk, mit kezdjünk a telepesekkel

– Nem is tudom… – szólt Webster.

– Már vártuk magát – mondta Taylor. – Tudtuk, hogy végül is el kell jönnie hozzánk, Bármilyen eshetőségei lennének, bármilyen területen, King áthúzná a számítását. Már leadta a drótot. Maga feketelistán van a világ minden kereskedelmi kamarájánál és minden közületi hatóságnál.

– Akkor valószínűleg nincs más választásom – mondta Webster.

– Nem szeretnénk, ha így vélekedne – mondta Taylor. – Gondolkodjék, aztán jöjjön vissza. Ha nincs kedve ehhez a munkához, találunk magának mást, King ellenére is.

Amint kilépett az irodából, Webster egy madárijesztőbe ütközött, aki ott várakozott rá. Levi Lewis volt, foghíjas vigyora nélkül, puskájával a hóna alatt.

– Azt mondták a fiúk, hogy látták magát ide bemenni, így hát itt vártam – magyarázta.

– Mi a baj? – kérdezte Webster, mivel Levi arca ékesszólóan tükrözte, hogy baj van.

– A rendőrség – mondta Levi, és undorral köpött egyet.

– A rendőrség – mondta Webster rémülten, mert már tudta, hogy mi a baj.

– Egen – mondta Levi –, fejükbe vették, hogy kifüstölnek bennünket.

– Tehát a városi tanács végül is beadta a derekát – mondta Webster.

– Éppen a rendőrparancsnokságról jövök – mondta Levi. – Megmondtam nekik, hogy jobb lesz, ha vigyáznak. Megmondtam nekik, ha megpróbálják, nem ússzák meg szárazon. A fiúk körös-körül beásták magukat, és az a parancsuk, hogy csak biztos találatra lőjenek.

– Nem tehet ilyet, Levi – mondta Webster élesen.

– Nem? – kérdezte Levi. – Már megtettem. Kikergettek a farmjainkról, rákényszerítettek, hogy eladjuk, mert nem tudtunk megélni belőle. De tovább nem kergetnek bennünket. Itt maradunk vagy meghalunk. És csak akkor füstölhetnek ki bennünket, ha egy sem marad közülünk, aki megakadályozza.

Rántott egyet a nadrágján, és megint köpött.

– És nem is vagyunk egyedül, akik így érzünk – jelentette ki. Nagypapi is ott van velünk.

– A nagypapi!

– Persze, a nagypapi. Az öreg fickó, aki maguknál él. Átvette fölöttünk, hogy úgy mondjam, a vezérlő tábornok tisztét. Azt mondja, hogy tud egypár fogást még a háborúból, amiről ezeknek a rendőröknek gőzük sincs. Elküldött néhány fiút egyik hadimúzeumba, hogy fújjanak meg egy ágyút. Azt is tudja, hol vannak a hozzá való lövedékek a múzeumban. Azt mondja, mindent beállít, az után üzen nekik, hogy ha a rendőrség megmozdul, szétlövi a hivatali negyedet.

– Nézze csak, Levi, megtenne nekem valamit?

– Természetesen, Mr. Webster.

– Menjen be ide, és keresse Mr. Taylort. Ragaszkodjon hozzá, hogy bevezessék. Mondja meg neki, hogy megkezdtem a munkát.

– Megmondom, hogyne, de most hova megy?

– Felmegyek a városházára.

– Biztos, hogy ne menjek magával?

– Ne jöjjön. Jobb lesz, ha egyedül megyek. És Levi… – Igen?

– Mondja meg nagypapinak, ne siessen a tüzérségével. Ne lőjön, ha nem muszáj – de ha muszáj, akkor pontosan.

– A polgármester el van foglalva – közölte Raymond Brown, a titkár.

– Ne mondja! Csak nem? – mondta Webster, és indult az ajtónak. – Nem mehet be, Webster! – kiáltotta Brown.

Felugrott székéből, megkerülte az íróasztalt, és kinyújtott karral Websterre rohant. Webster meglendítette a karját, mellen találta Brownt, aki az íróasztalnak esett, az íróasztal elmozdult, Brown hadonászott, elvesztette egyensúlyát, és a padlóra zuhant.

Webster berontott a polgármester ajtaján.

A polgármester lekapta lábát az íróasztalról.

– Megmondtam Brownnak – szólt.

Webster bólintott.

– És Brown megmondta nekem. Mi a baj, Carter? Fél, mert King megtudja, hogy itt voltam? Fél, hogy valami egészséges gondolat korrumpálhatja magát? '

– Mit akar? – pattogott Carter.

– Úgy értesültem, hogy a rendőrség felgyújtja a házakat.

– Jól értesült– mondta nagy garral a polgármester. – Veszélyeztetik a közösséget.

– Milyen közösséget?

– Ide figyeljen, Webster…

– Jól tudja, hogy közösség nincs. Csak maguk vannak itt, néhány piszkos politikus, akik ideragadtak, hogy ezt a helyet lakóhelyüknek titulálhassák, és minden évben megválasszák egymást, és tovább húzzák a fizetésüket. Már odáig jutottak, hogy mindössze annyi a dolguk, hogy egymásra szavazzanak. Az emberek, akik az áruházakban és a gyárakban dolgoznak, nem laknak a városban, még azok sem, akik a legalantasabb munkát végzik. Az üz1etemberek már régesrég itt hagyták a várost. Itt üzletelnek, de nem itt laknak.

– De ez azért még mindig város – állította a polgármester.

– Nem azért jöttem, hogy erről vitatkozzam – mondta Webster –, azért jöttem, hogy próbáljam meggyőzni, helytelenül cselekszik, ha felégeti a házakat. Ha nem vette volna észre, ezek a házak emberek otthonai, akiknek más otthonuk nincs. Embereké, akik azért jöttek ide, hogy itt menedéket találjanak. Bizonyos mértékben felelősek vagyunk értük.

– Nem vagyunk felelősek – vicsorgott a polgármester. – Bármi történik velük, az ő bajuk. Nem kértük őket, hogy idejöjjenek. Semmi szükségünk rájuk. Semmivel sem járulnak a közösséghez. Azt akarja mondani, hogy szerencsétlenek? Hát tehetek én arról? Azt akarja mondani, hogy nem kapnak munkát? Én meg azt mondom, hogy kapnának, ha keresnének. Munka van, munka mindig van. Telebeszélték a fejüket evvel az újvilág-maszlaggal, és most azt hiszik ezek az alakok, hogy valaki más köteles nekik olyan helyet találni, ami ínyükre van, és olyan munkát is, ami ínyükre van.

– Maga úgy beszél, mint valami megátalkodott individualista mondta Webster.

– Maga meg úgy, mintha furcsállná – pattogott a polgármester.

– Furcsállom is – mondta Webster. – Furcsa és tragikus, hogy bárki is így gondolkozzék ma.

– Különbül nézne ki a világ, ha több lenne a megátalkodott individualizmusból – vakkantotta a polgármester. – Nézze csak meg azokat, akik vitték valamire.

– Magamagát érti? – kérdezte Webster.

– Miért ne? – egyezett bele Carter. – Keményen dolgoztam, éltem az alkalommal, előrelátó voltam, én…

– Úgy érti, hogy a megfelelő talpakat nyalta, és a megfelelő fejeken taposott? – mondta Webster. – Maga ragyogó példája annak az embernek, akire a világnak ma nincs szüksége. Maga határozottan áporodott szagot áraszt az ócska ideáival. Maga az utolsó politikus, Carter, ugyanúgy, mint ahogyan én voltam az utolsó kereskedelmi kamarai titkár. Csak maga még nem tudja. Én tudom. És kiugrottam. Még akkor is, ha ez sokba került. Kiugrottam, mert meg kellett őriznem az önbecsülésemet. Az a politika, amit maga művel, halott. Halott, mert elmúlt az az idő, amikor nagy pofával és nagy mellénnyel a tömegpszichológiára apellálva hatalomra lehet jutni. A tömegpszichológia megszűnt. Nem létezhet tömegpszichológia akkor, amikor az emberek egyszerűen fütyülnek arra, hogy mi történik ezzel a már kimúlt politikai rendszerrel, amely saját súlya alatt összeroppant.

– Takarodjon – ordította a polgármester –, takarodjon, mielőtt kidobatnám a rendőrséggel!

– Elfelejti – mondta Webster –, hogy azért jöttem, hogy a házakról beszéljünk.

– Semmit sem fog használni magának! – rikoltotta Carter. – Beszélhet ítéletnapig is. A házak égni fognak. Ezzel kész!

– És hogy tetszenék magának a hivatali negyed romokban? – kérdezte Webster.

– A maga párhuzama – mondta Carter – kissé groteszk.

– Nincs szó semmilyen párhuzamról – mondta Webster.

– Nem? Hát akkor miről beszél? – bámult rá a polgármester.

– Csak arról – mondta Webster, hogy abban a percben, amikor az első fáklya éri a házakat, bevágódik a városháza épületébe az első ágyúgolyó. És a második az "Első Nemzeti"-t fogja találni és így tovább végig, kezdve a legnagyobb célpontokkal.

Carter elképedt. Azután a düh pírja öntötte el arcát.

– Nem használ semmi, Webster – pattogta. – Nem tud átejteni. Ez a dajkamese…

– Nem dajkamese – jelentette ki Webster. – Azok az emberek felállítottak odakint néhány ágyút. A múzeumokból hozták meg a Bajtársi Szövetség háza elől. És vannak köztük, akik értenek hozzá. De erre tulajdonképpen nincs is szükségük. Gyakorlatilag közvetlen célzásról van szó, mintha egy nagy, hosszú csűr volna a célpont a gyakorlótéren.

Carter a rádió után nyúlt, de Webster felemelt kézzel megállította.

– Jobb lesz, ha gondolkozik egy percig, Carter, mielőtt a kapcsolóhoz nyúl. Kutyaszorítóban van. Ha elkezdi tervének végrehajtását, a csata kellős közepébe kerül. Meggyújthatja a házakat, de a városközpontot is lerombolják. Az üzletemberek meg fogják magát skalpolni ezért.

Carter visszahúzta kezét a rádiótól. Messziről éles puskalövés csattant.

– Jobb lesz, ha visszarendeli őket – figyelmeztette Webster. Carter arca a határozatlanságtól vonaglott.

Még egy puskalövés, megint egy, megint egy.

– Rövidesen – mondta Webster – a dolog túl messzire megy. Annyira, hogy nem fogja tudni többé megállítani.

Ekkor hatalmas robbanás reszkettette meg az ablakokat.

Carter felugrott.

Webster érezte, hogy tagjai elhidegülnek és elernyednek. De nagy erőfeszítéssel megőrizte arcának és hangjának nyugalmát.

Carter kővé meredve bámult ki az ablakon.

– Tartok tőle – mondta Webster –, hogy máris túl messzire ment.

A rádió az íróasztalon kitartóan recsegett, a vörös lámpa villogott. Carter remegő kézzel nyúlt a kapcsoló után.

– Carter – mondta egy hang –, Carter, Carter.

Webster felismerte a hangot, Jim Maxwell rendőrfőnök bikahangját.

– Mi van? – kérdezte Carter.

– Volt egy nagy ágyújuk – mondta Maxwell. – Felrobbant, amikor megpróbáltak tüzelni belőle. Az a gyanúm, hogy a muníciójuk rossz.

– Egy ágyú? – kérdezte Carter. – Csak egy ágyú?

– Nem látok többet.

– Puskalövéseket is hallottam – mondta Carter.

– Igen, lövöldöztek ránk. Néhányat megsebesítettek a fiúk közül. Most visszahúzódtak. Mélyebbre a bokrok közé. Most nem lőnek.

– Jól van – mondta Carter –, előre, kezdjék meg a házak felgyújtását!

Webster előrelendült.

– Kérdezze meg, kérdezze meg…

Carter kikapcsolta a rádiót.

– Mit akart kérdezni?

– Semmit – mondta Webster. – Semmi lényegeset.

Nem árulhatta el Carternek, hogy a tüzér a nagypapi volt. Nem mondhatta meg, hogy mikor az ágyú felrobbant, ott volt a nagypapi. Ki kell jutnia innen, amilyen gyorsan csak lehet, az ágyúhoz.

– Jó blöff volt, Webster – mondta Carter. – Jó blöff volt, de rosszul sült el.

A polgármester a házakra néző ablak felé fordult. – Már nem tüzelnek – mondta –, hamar feladták.

– Szerencséje lesz – mondta Webster –, ha hat rendőre hazakerül élve. Az emberek a puskákkal ott vannak a bozótban, és száz méterről el tudják találni a mókus szemét.

Ekkor lábdobogás hangzott fel a folyosón, két pár láb futva közeledett az ajtóhoz.

A polgármester és Webster megfordult.

– Nagypapi! – kiáltotta Webster.

– Halló, Johnny – lihegte nagypapi. Egy fiatalember állt mögötte, és papírokat lobogtatott a kezében.

– Mit akarnak? – kérdezte a polgármester.

– Sok mindent – mondta nagypapi.

Várt egy pillanatig, próbált lélegzethez jutni, és lihegése szüneteiben mondta:

– Bemutatom a barátomat, Henry Adamsot. – Adams? – kérdezte a polgármester.

– Persze – mondta a nagypapi. – Valaha itt élt a nagyapja. A 27. utcában lakott.

– Ó – mondta a polgármester olyan hangon, mint akit egy téglával mellbe vágnak. – F. J. Adamsot gondolja?

– Eltalálta – mondta nagypapi. – Együtt voltam vele a háborúban. Éjszakánként nem hagyott aludni, folyton a fiáról mesélt.

Carter Henry Adams felé biccentett.

– Mint a város polgármestere – mondta, igyekezve visszanyerni a méltósága maradványát –, üdvözlöm, és isten hozta a mi…

– Nem valami sikerült fogadtatás ez bizony – mondta Adams –, éppen arról értesültem, hogy maga itt felégeti a tulajdonomat.

– A tulajdonát! – a polgármester elfulladt, és hitetlenkedve bámulta a papírokat, melyeket Adams feléje nyújtott.

– Igen, a tulajdonát! – süvöltötte nagypapi.

– Megvette. Éppen most jövünk a pénzügyi hivatalból. Kifizette az összes adóhátralékot, büntetést és mindent, amit maguk, legális tolvajok csak kieszeltek, hogy eltulajdonítsák azokat a házakat.

– De, de – a polgármester szavak és lélegzet után kapkodott – nem mindet. Nyilván csak a régi Adams – telket váltotta meg.

– Mindent az utolsó lakatig, még ami bent van, azt is – mondta nagypapi diadalmasan.

– És most – mondta Adams a polgármesternek –, ha volna szíves szólni az embereinek, hogy hagyják abba a tulajdonom pusztítását…

Carter az íróasztalhoz rohant, és két kézzel kapott a rádióhoz.

– Maxwell – ordította –, Maxwell, Maxwell!

– Mit óhajt? – ugatott vissza Maxwell.

– Hagyják abba a gyújtogatást! – üvöltötte Carter. – Kezdjék meg az oltást. Hívja ki a tűzoltókat. Mindent tegyen meg a tüzek kioltására.

– Hát ez vicces – mondta Maxwell. – Jó volna, ha eldöntené végre, hogy mit akar.

– Tegye, amit mondok! – süvöltötte a polgármester. – Oltsa el a tüzet!

– Jól van – mondta Maxwell –, jól van, ne izguljon. De a fiúknak nem nagyon fog tetszeni a dolog. Egyáltalán nem fog tetszeni, hogy olyasmiért tegyék ki magukat a lövöldözésnek, amiről maga váltogatja a véleményét.

Carter felegyenesedett a rádió mellől.

– Biztosíthatom, Mr. Adams – mondta –, hogy sajnálatos tévedésről van szó.

– Bizony az – jelentette ki Adams ünnepélyesen –, nagyon sajnálatos tévedésről; polgármester. A legnagyobbról, amit valaha is elkövetett.

Egy percig némán nézték egymást a szoba két végéből.

– Holnap – mondta Adams – petíciót nyújtok be a bírósághoz, és kérem a városi alapokmány hatályon kívül helyezését. Mint a város határain belül a város legnagyobb részének tulajdonosa, mind érték, mind kiterjedés szempontjából. Tudomásom szerint ehhez minden jogom megvan.

A polgármester nagyot nyelt, végül kinyögött néhány szót.

– Milyen alapon? – kérdezte.

– Azon az alapon – mondta Adams –, hogy nincs tovább szükség rá. Nem hiszem, hogy túlságosan nehéz dolgom lesz elfogadtatni. – De, de ezt azt jelenti…

– Egen – mondta nagypapi –, azt jelenti, hogy maguknak fel is út, le is út.

– Egyetlen park – mondta nagypapi, karját körbelendítve a vadon fölött, amely egykor a város lakónegyedeit jelentette. – Park, ahol az emberek láthatják, hogyan éltek elődeik.

Ott álltak a toronydombon, fölöttük a rozsdás víztorony ágaskodott vaskos acéllábaival az embermagas fűtengerben.

– Nem pontosan park – mondta Henry Adams –, inkább emlékmű. A közösségi élet korszakának emlékműve, amely egy-két évszázad múlva feledésbe merül. A különleges, meghatározott feltételek és az emberi ízlés kielégítését szolgáló épülettípusok bizonyos számának megőrzése. Nem épült semelyik építészeti koncepció rabszolgaságában, hanem a jobb életet igyekezett biztosítani. Száz év múlva az emberek ugyanolyan tisztelettel és elfogódottsággal járnak majd ezek közt a házak közt, mint ma a múzeumban. Olyasmit fog jelenteni nekik, mint az őskor, lépcsőfokot a jobb, teljesebb élethez. A művészek egész életüket itt töltik, hogy vásznukon megörökítsék a régi házakat. Történelmi regények írói járnak ide, hogy hiteles levegőt szívjanak.

– De hiszen azt mondta, hogy minden házat renováltatni akar a pázsitokkal és kertekkel együtt, úgy, ahogyan azelőtt voltak-mondta Webster. – Egész vagyonba fog kerülni. A karbantartás pedig egy másik vagyonba.

– Sok pénzem van– mondta Adams. – Több a soknál. Ne felejtsék el, hogy a nagyapám és az apám a kezdet kezdetén az atomiparra vetette magát.

– A nagyapja a legjobb ultijátékos volt, akit valaha is ismertem, ez tény – mondta nagypapi. – Minden fizetési napon megkopasztott.

– A régi időben – mondta Adams –, ha valakinek túl sok pénze volt, más dolgokat tehetett vele. Jótékonykodhatott, vagy orvosi kutatásokra és hasonlókra fordíthatta. Ma azonban nincs szervezett jótékonyság. Nincs elég eset, hogy fenn kellene tartani. És mióta a Világkormányzó Bizottság kezébe vette a dolgokat, bőven van pénz orvosi vagy akármilyen kutatásra bárkinek, aki dolgozni akar. Nem ezt terveztem, mikor eljöttem meglátogatni nagyapám régi házát. Egyszerűen csak látni akartam, ennyi az egész. Olyan sokat mesélt nekem róla régen. A fáról, melyet a ház elé a pázsitba ültetett. És a rózsakertről a ház mögött. Azután megláttam. Olyan, mint valami csúfolódó kísértet. Mint valami, amit otthagytak. Ami valakinek egyszer sokat jelentett, azután otthagyták. Amikor nagypapival aznap az öreg ház előtt álltam, támadt az a gondolatom, hogy nem is tehetnék jobbat, mint hogy megőrzöm az utókornak az elődök életének keresztmetszetét.

Vékony kék füst emelkedett messze lent a fák mögül az égnek. Webster odamutatott. – Velük mi legyen?

– A telepesek – mondta Adams – maradjanak csak, ha akarnak. Lesz munkájuk bőven. És mindig lesz néhány ház, ahol ellakhatnak. Csak egy dolog okoz gondot. Nem maradhatok itt állandóan. Szükségem volna valakire, aki az egész tervezetet végrehajtsa. Élethossziglani állás lenne.

Websterre nézett.

– No, gyerünk, Johnny – biztatta nagypapi.

Webster a fejét rázta.

– Betty szíve megszakad azért a vidéki birtokért.

– Nem kell itt laknia – mondta Adams. – Mindennap ide repülhet.

A domb aljáról kiáltás szállt fel.

– Ole! – kiáltotta nagypapi. Integetett a botjával. – Hé, Ole, gyere fel!

Nézték, amint Ole felkapaszkodik a dombon, és csendben várakoztak.

– Beszélni akartam veled, Johnny – mondta Ole.

– Van egy ötletem. Múlt éjjel a legjobb álmomból riasztott fel.

– Halljuk – mondta Webster.

Ole Adamsra nézett.

– Rendes ember – mondta Webster – Henry Adams. Talán emlékszik nagyapjára, az öreg F. J.– re?

– Emlékszem – mondta Ole. – Bolondja volt az atomenergiának. Mire vitte?

– Elég sokra – mondta Adams.

– No, ennek örülök – mondta Ole. – Úgy látom, nem lett igazam. Azt mondtam akkor, hogy sohasem fogja vinni semmire. Állandóan álmodozott, mint egy alvajáró.

– Mi van az ötlettel? – kérdezte Webster.

– Hallottál a mintaménesekről, ugye?

Webster bólintott.

Ole folytatta:

– Rengeteg ember járt ezekben, hogy cowboyt játsszon egy kis ideig. Tetszett nekik, mert fogalmuk sem volt arról a kemény munkáról, amivel az állattenyésztés járt, és úgy képzelték, hogy a lovaglás tiszta romantika…

– Nos – kérdezte Webster csak nem mintaló-tenyészetet csinál a farmjából?

– Á – mondta Ole. – Mintaló-tenyészetet, azt nem. Inkább mintafarmot. Az emberek nem sokat tudnak már a gazdálkodásról, a farmról, minthogy alig-alig vannak már farmok. És ha olvassák, hogy a fagy megcsípte a tököt, és hogy milyen szép a…

Webster Ole-ra bámult.

– Özönleni fognak, Ole – jelentette ki. – Ölni fogják egymást, hogy a szabadságukat egy igazi, istenáldotta, régimódi farmon tölthessék.

A domb oldalán, lent, egy bokorcsoportból fénylő valami berregett elő, villogó vágó élekkel, daruszerű karral.

– Mi a csoda ez? – kérdezte Adams.

– Az az átokverte fűnyíró gép – kiáltotta nagypapi –, mindig tudtam, hogy egy szép napon kilazul az egyik kereke, és teljesen megbolondul.

Jegyzetek a második mondához

Bár minden más mérték szerint továbbra is idegen, a második monda már ismerősebb hangot üt meg, mint az első. Először érzi itt az olvasó, hogy ez a monda a kutyák egyik tábortüzénél is születhetett, míg az első mondánál elképzelhetetlen.

Részben hangot kapnak már azok a magasrendű erkölcsi és etikai fogalmak, melyeket a kutyák annyira értékesnek tartanak. Továbbá szó esik itt vívódásról, és ez a kutya számára érthető akkor is, ha a vívódás a főszereplő lelki és erkölcsi romlását tárja elénk.

Ugyancsak először tűnik fel a mondában ismerős szereplő – a robot. Jenkins, a robot, akit ez a történet mutat be először, olyan alak, aki évezredek óta kedvence a kölyköknek. Phogo e monda igazi hősének Jenkinst tekinti. Úgy látja, hogy az ember általa terjesztette ki hatását az eltűnése utáni időkre is – gépi szerkezete segítségével az emberi gondolat tovább vezérelte a kutyákat még sokáig az ember eltűnése után.

Robotjaink, ezek az értékes és szeretetre méltó kis szerkezetek, melyek léte egyetlen célt szolgál, nevezetesen a kéz pótlását, ma is vannak. Az évek során azonban minden robot olyannyira részévé vált a kutyának, hogy egyetlen kutya sem tekinti robotját különálló dolognak.

Phogo váltig bizonygatja, hogy a robot az ember találmánya; örökség, melyet fajunk az embertől kapott, de állítását a monda legtöbb kutatója hevesen támadja.

Az az elképzelés, hogy a robotot mások szerkesztették és adták a kutyák mellé segítségül kultúrájuk kifejlesztéséhez, Ugry szerint, mint teljesen romantikus idea mindenestül elvetendő. Rámutat arra a tényre, hogy az efféle fogást eleve gyanúsnak kell tartanunk.

Ma már nincs módunkban megismerni, hogyan fejlesztették ki a kutyák a robotot. Az a néhány tudós, aki bizonyos időt szentelt a robotika fejlődésének tanulmányozására, rámutat arra, hogy a robotok felhasználásának magas fokú specializálódása önmagában is komoly érv a mellett, hogy a robotot kutya találta fel. A specializálódás, mondják, szükségszerűen arra utal, hogy a robotot annak a fajnak kellett feltalálnia és kifejlesztenie, melynek különleges használatára ilyen kiválóan alkalmas. Senki más – mondják csakis kutya végezhetett ilyen jó munkát ilyen bonyolult eszközön.

Az, hogy ma egyetlen kutya sem tudna robotot készíteni, még kérdésnek se tekinthető. Ma azért nem tud egyetlen kutya sem robotot gyártani, mert erre nincs szükség, mivel a robotok maguk elvégzik ezt a munkát. Amikor még szükség volt rá, nyilvánvaló, hogy egy kutya elkészítette a robotot, felruházta az önreprodukció hajlamával, melynek eredményeként magához hasonló új egyedeket készít, és így a probléma megoldása a kutyákra jellemző.

Ez a monda felvet egy másik gondolatot is, amely a mondakör egészén végigfut, és amely hosszú ideig rejtély elé állította az összes kutatókat és olvasókat. Arról van szó, hogy valaki fizikailag eltávozhat ebből a világból, átszelheti az űrt, és más világokba juthat. Bár ezt az elképzelést nagyrészt tiszta fantáziának kell tekintenünk, melynek természetesen bármely mondában helye van, mégis sokan tanulmányozták. A legtöbb tanulmány megerősítette a hitet, hogy ilyesmi lehetetlen. E szerint a hiedelem szerint a csillagok, melyeket éjszaka látunk, hatalmas világok, óriási távolságban a mi világunktól. Természetesen mindenki tudja, hogy csupán égen függő lámpások, és hogy legtöbbjük igen közel esik hozzánk.

Ugry felfogása lehet a legjobb magyarázata az űrön túli világ eredetéről szóló képzeteknek. Szerinte nem egyéb, mint valamelyik ősi mesemondó jelképes interpretációja a szellemvilágokról, melyek létezéséről a kutyáknak a homályba vesző őskor óta van tudomásuk.

II. KUCKÓ

Csendes eső szemerkélt az ólmos égből, mintha füst kóvályogna a fák csupasz ágai közt. Ellágyította az élő sövényeket, homályba burkolta az épületek körvonalait, és eltörölte a távolságokat. Csillogott a hallgatag robotok fémes külsején, beezüstözte a három emberi alak vállát. Mindhárman figyelmesen hallgatták a feketébe öltözött férfit, aki a kezében tartott könyvből olvasott:

„Én vagyok a feltámadás és az élet."

Úgy tűnt, hogy a kripta ajtaja fölött álló mohos kőalak felfelé ágaskodik, áhító testének minden kristályával törekedve valami felé, amit még senki sem látott. Nyújtózott, mint mindig ama régmúlt nap óta, amikor az emberek gránitból kifaragták, hogy olyan szimbólummal díszítse a családi sírhelyet, amely az első John J. Websternek élete utolsó éveiben megtetszett.

„És aki csak él és hisz énbennem* nem csalatkozik…"

Jerome A. Webster érezte, hogy fia ujjai görcsösen megszorítják a karját, hallotta anyja fojtott zokogását, látta a robotok sorát, ahogy mereven, lehajtott fővel állnak, és kegyelettel búcsúznak gazdájuktól. A gazda most hazatér – hazatér mindenki végső otthonába.

Jerome A. Webster némán töprengett, hogy vajon értik-e, megértik-e az életet és a halált – megértik-e, mit jelent, hogy Nelson F. Webster a koporsóban fekszik, és egy ember könyvvel a kezében szavakat mond fölötte.

Nelson F. Webster, a negyedik a Webstereknek abból az ágából, amely ezen a birtokon élt és halt, aki alig mozdult ki innen, és most távozik végső 48 nyughelyére, melyet az elsők készítettek a többinek – leszármazottaik hosszú sorának, akik majd itt élnek és ápolják a tárgyak sorát és az életformát, az első John J. Webster hagyatékát.

Jerome A. Webster érezte, hogy álla megfeszül, érezte, hogy apró remegés fut rajta át. Szeme egy pillanatig égett, a koporsó elmosódott előtte, és a fekete ruhás ember szavai eggyé váltak a széllel, amely ott suttogott a halottak fölött őrt álló fenyők ágai közt. Agyában emlékek sora vonult, emlékek az ősz férfiról, aki járja a dombokat és a földeket, beleszippant a kora reggeli levegőbe, szétvetett lábakkal áll a lobogó kandalló előtt, kezében egy pohár brandyvel.

Büszkeség – a föld és az élet büszkesége, alázat és nagyság, amit a nyugodt élet növel az emberben. A véletlen pihenés és a céltudatos biztonság elégedettsége. A biztosan védett függetlenség, a családi környezet kényelme, a tág hektárok szabadsága.

Thomas Webster megrántotta a karját.

– Apa! – suttogta. – Apa!

A szertartás befejeződött. A fekete ruhás ember becsukta könyvét. Hat robot előlépett, és felemelte a koporsót.

Ők hárman követték a kriptába, és csendben álltak, mialatt a robotok helyére csúsztatták a koporsót, rázárták az ajtót, és felerősítették a táblát, melyen ez állt:

NELSON F. WEBSTER

2034-2117

Csak ennyi. Csak a név és az évszámok. És ennyi – gondolta Jerome A. Webster – elég. Nincs szükség semmi másra. A többiekén is csak ennyi áll. Az első, aki a családi névsort megnyitotta, William Stevens, 1920-1999. Stevens nagypapi, ahogy Webster emlékezett. Apósa első John J. Webster-nek, aki maga is itt fekszik. 1951-2020.

Utána a fia következett, Charles F. Webster, 1980-2060. Azután az ő fia, a második John J. 2004-2086. Webster jól emlékezett a nagyapjára, a második John J.-re, aki pipával a szájában aludt a tűz mellett, örökké abban a veszélyben, hogy meggyullad a pofaszakálla.

Webster szeme egy másik táblára vándorolt. Mary Webster, kisfiának az anyja. Pedig már nem kisfiú. Webster mindig elfelejtette, hogy Thomas már húszéves, és egy hét múlva indul a Marsra, mint ahogy fiatal éveiben ő maga is a Marsra utazott.

Itt vannak együtt mindnyájan – mondta magának. – A Websterek, feleségeik, gyermekeik. Együtt a halálban, mint ahogy együtt voltak az életben. Alszanak a bronz és márvány pompájában és védelmében, kívül pedig a fenyők és a szimbolikus kőfigura az időtől zöld ajtó felett.

A robotok elvégezték feladatukat, csendben álltak és vártak.

Anyja rápillantott.

– Te vagy most a család feje, fiam – mondta.

Karját kinyújtotta, és szorosan magához ölelte az anyját. A család feje – ha ez a család. Csak hárman maradtak. Az anyja és a fia. És a fia is hamarosan elmegy a Marsra. De visszajön, talán feleséget is hoz, és a család tovább folytatódik. Nem hárman lesznek. Nem marad zárva a nagy ház nagyobbik része, mint most. Volt idő, amikor zsibongott az élettől, amikor több család lakott itt, mindegyik a maga lakosztályában, egyetlen nagy fedél alatt. Ez az idő, tudta, vissza fog térni.

Megfordultak mind a hárman, elhagyták a kriptát, és rátértek a házhoz vezető ösvényre. A ház, akár hatalmas szürke árnyék, terpeszkedett a homályban.

Tűz lobogott a kandallóban, és a könyv nyitva feküdt az asztalán. Jerome A. Webster utána nyúlt és felvette. Megint elolvasta a címet:

„Marsi fiziológia, különös tekintettel az agyra." írta: Jerome A. Webster, az orvostudományok doktora.

Vastag és hiteles – egy élet munkája. Szinte egyedülálló a maga területén. A Marson töltött öt, dögvész-járta évben gyűjtött adatok alapján készült, szinte éjjel-nappal dolgozott kollégáival a Világkormányzó Bizottság orvosi csoportjában, amelyet a szomszédos bolygó megsegítésére küldtek.

Kopogtak az ajtón.

– Tessék! – kiáltotta.

Az ajtó kinyílt, és egy robot lépett be.

– A whiskyje, uram.

– Köszönöm, Jenkins – mondta Webster.

– A lelkipásztor távozott, uram – mondta Jenkins.

– Ó, igen, gondolom, mindent elintézett vele?

– Igen, uram. Kifizettem neki a szokásos honoráriumot, és megkínáltam itallal. Az italt nem fogadta el.

– Vétett az etikett ellen – mondta Webster. – A lelkipásztorok nem isznak.

– Sajnálom, uram, nem tudtam. Megkért, hogy mondjam meg önnek, látogasson el néha a templomba.

– Micsoda?

– Mondtam neki, uram, hogy ön soha nem megy sehova.

– Helyesen tette, Jenkins – mondta Webster –, egyikünk sem megy soha sehová.

Jenkins az ajtó felé tartott, megállt útközben, és megfordult.

– Ha szabad megjegyeznem, megható volt a szertartás a kriptánál. Az ön apja kitűnő ember volt, a legkiválóbb, aki valaha is élt. A robotok azt mondják, hogy a szertartás nagyon illendő volt. Méltóságteljes, uram. Neki magának is tetszett volna, ha látja.

– Az apám – mondta Webster – még jobban örülne, hogy ön ezt mondja, Jenkins.

– Köszönöm, uram – mondta Jenkins, és kiment.

Webster ült a whiskyjével, a könyvével a tűz mellett, és érezte maga körül a jól ismert szoba kényelmét, érezte a menedéket, ami körülfogta.

Ez az otthon. És otthona volt a Webstereknek attól a naptól, amikor az első John J; idejött, és felépítette az egyre terjeszkedő ház első részét. John J; azért választotta ezt a helyet, mert itt volt a pisztrángos patak, legalábbis ezt mondta mindig. De ennél többet jelentett ez a hely. Többet kellett, hogy jelentsen – gondolta Webster –, még valamit ezen kívül.

Ámbár lehet, hogy először csak a patak volt a pisztrángokkal. A patak, a pisztrángok, a fák, a rétek, a sziklás vonulat, ahol reggelenként köd gomolygott a folyóból. Lehet, hogy a többi később fejlődött hozzá, fokozatosan, az évek során, a családi együttélés évei során, amíg maga a föld is átitatódott valamivel, ami megközelítette – bár nem volt egészen az – a tradíciót. Valami, ami minden fát, minden sziklát, minden talpalatnyi földet Webster– fává, – sziklává és – földdé változtatott. Minden egybetartozott.

John J; az első John J; a városok felbomlása után jött ide, miután az ember elhagyta egyszer s mindenkorra a XX. század menedékhelyeit, megszabadítva magát az összebújás törzsi ösztönétől, a barlangtól és a tisztástól, a közös ellenségtől és a közös félelemtől. S az ösztön elavult, amikor eltűnt az ellenség és a félelem.

Az ember fellázadt a nyájösztön diktálta gazdasági és társadalmi viszonyok ellen, amely rányomta bélyegét az elmúlt korokra. Az új biztonság és új bőség lehetővé tette, hogy elszakadjon tőlük.

Az irányzat visszanyúlik több mint kétszáz évre, a XX. századig, amikor az emberek vidékre költöztek, hogy friss levegőt és szabad térséget kapjanak, és az élet olyan szépségét, amit a közösségi létezés, a szó szorosan vett értelmében, sohasem adott meg nekik.

És íme, a végeredmény. A nyugodt élet. A béke, melyet csak a dolgok jósága hozhatott meg. Az az élet, mely után az ember mindig sóvárgott. A családi otthonokon és tágas hektárakon alapuló urasági élet, atomok energiájával és a robot jobbágyokat helyettesítő szolgálataival.

Webster mosolygott, amint a kandallóra és az égő hasábokra esett pillantása. Anakronizmus, de jó anakronizmus – valami, amit az ember a barlangból hozott magával. Haszontalan, mert az atomfűtés jobb – de ez kellemesebb. Az ember nem üldögélhet bámulva az atomfűtést, nem álmodozhat, és nem építhet légvárakat a lángjánál.

Még a kripta is odakint, melybe az apját helyezték délután. Az is a család. Része az egésznek. A komor büszkeség és a szép nyugalmas élet és a béke. A régi időkben a halottakat nagy sírkertekbe temették, mindet együvé, idegenek közé.

Nem jár soha sehova.

Ezt mondta Jenkins a lelkipásztornak.

És igaz is. Miért is menne bárhová? Minden itt van. Egyszerűen megcsavar egy gombot, és beszélgethet négyszemközt bárkivel, akivel akar, és mehet bárhová – noha nem fizikai értelemben –, ahová kíván. Színházat látogathat, koncertet hallgathat, beülhet bármelyik könyvtárba bárhol a világon. Nyélbe üthet bármilyen üzletet anélkül, hogy felkelne székéből.

Webster megitta a whiskyjét, azután magához húzta íróasztala mellől a soktárcsás készüléket.

Emlékezetből forgatta a tárcsákat, nem használta az útmutatót. Ismerte, mint a tenyerét.

Ujjai elfordították az egyiket, és a szoba eltűnt. Csak a szék maradt, melyben ült, az íróasztal egy része és a készülék egy része.

Most aranyvirágos, füves domboldalon áll a szék, helyenként egy-egy szélcsavarta fa, a domb alján tó, bíbor hegylábak között. A hegylábak lépcsős karzatokban emelkednek a távolban, kékeszöld fenyvesekkel, melyek átmennek a felettük magasló, szaggatott körvonalú, kékbe játszó hófedte csúcsok birodalmába.

Heves szél zúg a hajlongó fák közt, és hirtelen rohamokban seper végig a hosszú, hullámzó füvön.

A nap utolsó sugarai tűzcsóvákként verődnek vissza a távoli hegycsúcsokról.

Magány és nagyság, messze nyúló földek, a rejtőző tó, a távoli sziklák késéles árnyékai.

Webster kényelmesen ült székében, szemét összehúzva nézte a csúcsokat.

Hang szólalt meg, szinte a vállánál:

– Bejöhetek?

Lágy, fuvolázó hang, nem ember hangja. De Webster ismerte. Bólintott.

– Hogyne, Juwain.

Kissé megfordult, és meglátta a finoman kidolgozott ülőkét és rajta a prémes, szelíd szemű Marslakót. Más idegen bútorzat is látszott elmosódva az ülőke mögött, félig sejtett bútordarabok a Marson levő lakásból.

A Mars-lakó szőrös kezével a hegyek felé intett.

– Maga szereti ezt – mondta. – Megérti. És én értem, hogy maga hogyan érti, de nekem inkább ijesztő ez, mint szép. Valami, ami nálunk, a Marson sohasem létezhet.

Webster kinyújtotta a kezét, de a Mars-lakó megállította.

– Hagyja csak – mondta. – Tudom, hogy miért jött ide. Nem jöttem volna éppen most, ha nem gondoltam volna, hogy talán egy régi barát…

– Kedves magától – mondta Webster –, örülök, hogy eljött.

– Az apja – folytatta Juwain – nagy ember volt. Emlékszem, hogyan beszélt róla akkoriban, amikor évekig élt a Marson. Azt mondta akkor, hogy egyszer visszajön. Miért nem jött vissza soha?

– Hogy miért? – kérdezte Webster. – Egyszerűen…

– Ne folytassa! – szakította félbe a Mars-lakó. – Már tudom.

– A fiam – mondta Webster – néhány nap múlva utazik a Marsra. Megmondom neki, hogy keresse fel magát.

– Nagyon fogok örülni – mondta Juwain. – Várni fogom. Folytatja a családi hagyományt?

– Nem – felelte Webster. – Mérnöknek készül. Sohasem volt kedve a sebészethez.

– Joga van ahhoz, hogy megválassza az életét – jegyezte meg a Mars-lakó. – Bár a más óhajának is lehet helye…

– Igen – felelte egyetértően Webster –, de hát ezen már túl vagyunk. Lehet, hogy nagy mérnök lösz belőle. A tér struktúrájával foglalkozik. Csillagokba vihető hajó az álma.

– Lehet – vetette fel Juwain –, hogy az ön családja már eleget tett az orvostudományért. Ön és az apja…

– És nagyapa is – mondta Webster.

– Könyvével – jelentette ki Juwain – lekötelezettjévé tette a Marsot. Lehet, hogy jobban rátereli a figyelmet a marsi jellegzetességekre. A mieink nem válnak jó orvosokká. Nincsenek megfelelő hagyományaink. Furcsa, hogyan alakul az egyes fajok szellemisége. Furcsa, hogy a Marson sohasem gondoltak orvoslásra. A szó betű szerinti értelmében erre sohasem gondoltak. Hiányát a fatalizmus kultuszával pótolták. Míg a maguk őstörténetében már, amikor az ember még barlanglakó volt…

– Sok minden másra viszont – mondta Webster – maguk gondoltak, és mi nem. Bizonyos dolgoknál csodálkozunk, hogyan is kerülhették el figyelmünket. Vagy képességek, melyeket maguk kifejlesztettek, mi nem. Itt van például a maga szakterülete, a filozófia. Ez a tudomány nálunk sohasem volt egyéb rendezett tapogatózásnál. Maguknál a filozófia rendszeresen, logikusan fejlődött kezelhető, gyakorlati, alkalmazható, valóságos eszközzé.

Juwain szólni akart, habozott, végül elszánta magát:

– Közel jutottam valamihez, ami talán új és meghökkentő. Valamihez, ami az embereknek is, a Mars-lakóknak is hasznos lehet. Évekig dolgoztam rajta, kiindulva bizonyos lelki koncepciókból, melyekre először a földi emberek megérkezése után terelődött figyelmem. Eddig nem szóltam róla, mert nem voltam biztos a dologban.

– És most – kérdezte Webster – biztos?

– Nem egészen – válaszolta Juwain –, nem pozitíve. De majdnem.

Csendben ültek, és nézték a hegyeket és a tavakat. Madár röppent az egyik fára, és énekelt. Sötét felhők tornyosultak a hegylánc mögött; hátterükből, mint faragott kövek emelkedtek Ha havas csúcsok. A nap lehanyatlott a bíbor tóba, és végül kihunyó zsarátnokká szelídült.

Kopogtattak az ajtón. Webster megmozdult székében, hirtelen visszazuhant a dolgozószoba realitásába, maga alatt a székkel.

Juwain elment. Az öreg filozófus egy órácskát töltött szemlélődve a barátjánál, azután csendben eltávozott.

Ismét kopogtak.

Webster előrehajolt, lekattintotta a kapcsolót, a hegyek eltűntek, a szoba ismét szobává változott. Félhomály szűrődött be a magas ablakokon, hamuban derengő parázzsá omlott a tűz.

– Tessék! – mondta Webster.

Jenkins nyitott be.

– Tálalva van, uram! – mondta.

– Köszönöm – szólt Webster. Lassan felemelkedett.

– Önnek, uram – közölte Jenkins –, az asztalfőre terítettünk.

– Ó, igen – válaszolta Webster –, köszönöm, Jenkins. Nagyon köszönöm, hogy emlékeztetett.

Webster az űrkikötő széles rámpáján állt, és figyelte az égen eltűnő formát, amely halvány, villogó vörös pontokat lövellt a télies napfénybe.

Még hosszú percekig állt ott, miután az űrhajó eltűnt. Keze a korláton, szeme még mindig az égen.

Szája megmozdult.

– Isten veled, fiam! – mondta hangtalanul.

Lassan ráébredt környezetére. Látta a rámpa körül sürgő-forgó embereket, látta a kifutópályát, amely végtelenül nyúlt a messzi horizontig, rajta itt-ott púpos, várakozó űrhajókkal. Sietős traktorok dolgoztak az egyik hangár közelében, a múlt éjszaka hullott hó maradványait takarították.

Webster didergett, furcsának is találta, mert a déli nap meleg volt. Ismét összerázkódott.

Lassan elfordult a korláttól, és az irodaépület felé indult. Ekkor egy pillanatig agyat szorító hirtelen félelmet érzett – ésszerűtlen és megdöbbentő félelmet a rámpa betonszalagjától. Félelmet, mely megrázta lelkét, amint a várakozó ajtó felé lépdelt.

Ember jött vele szembe, kezében aktatáskát lóbált, és Webster hevesen kívánta, hogy az ember ne szólítsa meg.

Az illető nem szólt, elment mellette, alig pillantva rá, és Webster megkönnyebbülést érzett.

Ha otthon lenne – gondolta Webster –, éppen végezne az ebéddel, és lefeküdni készülne egy kis ebéd utáni szundításhoz. A tűz lobogna a kandallóban, és a lángok visszatükröződnének a kandallóvason. Jenkins likőrt hozna, és váltanának egy-két jelentéktelen szót.

Az ajtó felé sietett, meggyorsítva lépteit, hogy minél hamarabb lekerüljön a hatalmas rámpa puszta, hideg felületéről. Furcsa ez az érzése Thomas-szal. Természetes, hogy elutazása nem esett jól. De teljesen természetellenes, hogy néhány perc alatt ilyen borzadály támadt benne. Borzadály az űrutazástól, borzadály az idegen földtől, a Marstól – bár a Mars aligha idegen már. Több mint egy évszázada ismeri a földi ember, harcolt ellene, élt rajta, és egyesek meg is szerették.

Mégis, csak akaraterejének teljes megfeszítésével sikerült visszatartania magát a hajó indulása előtti utolsó másodpercekben, hogy ne rohanjon ki a kifutópályára, és ne kiáltson Thomasnak: ne menj el, gyere vissza!

Mindez természetesen megengedhetetlen lett volna, szégyenletes és megalázó exhibicionizmus – ilyet nem tehet egy Webster.

Végül is – gondolta – a Mars-utazás már nem valami nagy kaland. Volt idő, amikor az volt, de ennek örökre vége. Fiatalkorában ő maga is elutazott a Marsra, és öt nehéz evet töltött ott. Ennek – levegő után kellett kapkodnia, mikor elgondolta – majdnem harminc éve már.

A hall lármája és a beszélgetés moraja megcsapta, amikor az ajtónálló robot kinyitotta előtte az ajtót. És ebben a morajban volt valami, valami rémületes. Egy pillanatig habozott, azután belépett. Az ajtó halkan becsukódott mögötte.

Szorosan a fal mellé állt, hogy ne kerüljön emberek útjába, majd az egyik sarokban álló szék felé tartott. Leült, hátratámaszkodott, testét befúrta a párnák közé, és figyelte a teremben kavargó embereket. Hangos, siető emberek, idegen, ismeretlen arcok. Idegenek – egytől egyig. Egyeden arcot sem ismert. Emberek, akik utaznak. Mennek a bolygókra. Izgatottan várják az indulást. Az utolsó részletekkel bajlódnak. Ide-oda rohangásznak.

Ismerős arc bukkant elő a tömegből. Webster előrehajolt.

– Jenkins! – kiáltotta, az után megbánta, hogy kiáltott, bár úgy tűnt, hogy senki sem vette észre.

A robot közeledett, aztán megállt előtte.

– Mondja meg Raymondnak – szólt Webster hogy azonnal haza kell mennem. Mondja meg neki, hogy hozza a helikoptert azonnal az épület elé.

– Sajnálom, uram – mondta Jenkins –, de nem indulhatunk azonnal. A szerelők valami hibát találtak az atomhajtóműben. Most szerelik be az újat. Néhány óráig eltart.

Webster türelmetlenül szólt:

– Nem tehetjük el egy későbbi alkalomra?

– A szerelő azt mondta, hogy nem, uram – válaszolt Jenkins. – Bármely percben bedögölhet. Az egész energiaterhelés…

– Jó, jó – mondta Webster –, valószínűleg így van.

Kalapját babrálta.

– Éppen eszembe jutott valami, amit el kell intéznem. Valami, amit azonnal meg kell tennem. Haza kell érnem. Nem várhatok itt órákig.

Előrehúzódott a szék szélére, úgy nézte a kavargó sokaságot. Arcok, arcok.

– Talán hazatelevíziózhatna – ajánlotta Jenkins. – Lehet, hogy valamelyik robot is el tudja intézni. Van ott egy fülke.

– Várjon, Jenkins! – mondta Webster. Egy pillanatig habozott. – Nincs semmi elintéznivalóm otthon. Egyáltalán semmi. De haza kell jutnom. Nem maradhatok itt. Ha itt kell maradnom, megőrülök. Odakint a rámpán elfogott a félelem. Olyan érzésem van… furcsa, borzasztó érzésem. Jenkins…

– Értem, uram – mondta Jenkins. – Az apjának is volt.

Webster meghökkent.

– Az apámnak?

– Igen, uram, ezért nem ment soha sehova. Körülbelül az ön korában jött erre rá. Megpróbált Európába utazni, és képtelen volt. Félútról vissza kellett fordulnia. Megmondta ennek az érzésnek a nevét is.

Webster lesújtottan ült.

– A nevét – szólt végül. – Természetesen van neve. Tehát az apám is. És a nagyapám – neki is volt?

– Nem tudhatom, uram – mondta Jenkins –, engem akkor szerkesztettek, amikor az ön nagyapja már idős ember volt. De lehet, hogy neki is volt. ő sem ment soha sehová.

– Akkor érti tehát – mondta Webster. – Tudja, hogy mi ez. Úgy érzem magam, mint aki mindjárt rosszul lesz – fizikailag rosszul. Nézzen utána, tud-e bérelni egy helikoptert vagy bármit, amivel hazajuthatunk!

– Igenis, uram – mondta Jenkins.

Elindult, de Webster visszahívta:

– Jenkins, tud erről más is? Bárki…

– Nem, uram – mondta Jenkins. – Az apja sohasem említette, és valahogy úgy éreztem, hogy nem szeretné, ha én beszélnék erről.

– Köszönöm, Jenkins – mondta Webster.

Webster ismét hátradőlt a székben, elhagyatottnak, magányosnak, számkivetettnek érezte magát. Egyedül a zajló csarnokban, melyben hullámzott az élet – a magányosság kínozta, elgyengítette, és tehetetlenné változtatta.

Honvágy, egyszerű, szégyenteljes honvágy – gondolta. Valami, amit állítólag kisgyerekek éreznek, amikor először hagyják el otthonukat, amikor először mennek ki, hogy találkozzanak a világgal. Valóban van rá kifejezés – agorafóbia, iszonyú félelem a nyílt területtől – a görög félelem szóból, félelem a piactól, betű szerint.

Ha átmenne a televíziós fülkébe, felhívhatná a házat, beszélhetne anyjával vagy egyik robottal; igen, jobb, mint ha ülve marad, és nézelődik, míg Jenkins érte jön.

Fel akart kelni, de visszaesett a székbe. Nem segít. Ha csak beszél valakivel, vagy nézi az otthonát, az nem ugyanaz, mintha ott volna. Nem érzi a fenyők illatát a téli levegőben, nem hallja a hó ismerős ropogását a lába alatt a sétányon, nem nyújthatja ki kezét, és nem foghatja meg a hatalmas tölgyeket a fasor két oldalán. Nem érezheti a tűz melegét és az odatartozás biztonságos érzését, hogy egy a földdel és mindennel, ami rajta van.

És mégis – talán segítene. Nem sokat, de valamit talán. Megpróbált felkelni a székből, és megmerevedett. A néhány rövid lépés a fülkéig rémülettel töltötte el, borzasztó, mindent elborító rémülettel. Ha elindul, futnia kell. Futnia, hogy meneküljön a figyelő szemektől, ismeretlen hangoktól, az idegen arcok kínzó közelségétől. Hirtelen leült

Egy nő éles hangja tört át a csarnok zaján, és ő visszariadt tőle. Szörnyűséges volt. Nyomorultul érezte magát. Bárcsak jönne már Jenkins!

A tavasz első lehelete beáradt az ablakon, és megtöltötte a dolgozószobát az olvadó hónak, a kipattanó leveleknek és virágoknak, az északra tartó vándormadarak V-inek, a patakban légyre leső pisztrángoknak az ígéretével.

Webster felemelte szemét a papírlapokról, beszippantotta a fuvallatot, érezte arcán hideg cirógatását. A brandys pohár után nyúlt, de üres volt, erre visszatette.

Újra a papír fölé hajolt, felvett egy ceruzát, kihúzott egy szót.

Kritikusan átolvasta az utolsó bekezdéseket.

„Az a tény, hogy a közönségesnél fontosabb ügyekben meghívott 250 ember közül csak hárman tudtak eljönni, nem bizonyítja szükségszerűen, hogy e három kivételével mind az agorafóbia áldozatai voltak. Egyeseknek elfogadható okuk volt, amiért nem tehettek eleget meghívásomnak. De minden arra mutat, hogy növekszik a városok felbomlását követően kialakult életmódban élő emberek húzódozása attól, hogy kimozduljanak ismert környezetükből, és mindinkább mélyül az az ösztön, hogy azok közt a természeti tájak és tárgyak közt maradjanak, melyek lelkükben összeforrtak az élet szépségének és a megelégedettségnek fogalmaival.

Hogy mi lesz az eredménye ennek a tendenciának, arra egyértelműen nem lehet felelni, minthogy a Föld lakosságának csupán kis részét érinti. A nagyobb családoknál a gazdasági nyomás kényszerít egyes fiatalokat arra, hogy a Föld más részein vagy más bolygókon keressék szerencséjüket. Sokan tudatosan keresik a kalandot és az alkalmakat az űrben, ismét mások olyan hivatást vagy foglalkozást űznek, amely lehetetlenné teszi az egy helyben élést."

Lapozott, és rátért az utolsó oldalra.

A tanulmány jó, ezt tudta, de nem közölhető, legalábbis egyelőre nem. Talán a halála után. Amennyire megállapítható, még csak nem is ismerte fel eddig senki ezt a tendenciát, egyszerűen magától értetődő dolognak vették, hogy az emberek ritkán mennek el hazulról. Végeredményben miért is mennének el hazulról?

– Bizonyos veszély ismerhető Jel abban a…

A televizor zümmögni kezdett a könyökénél, kinyújtotta a kezét, és fölkattintotta a kapcsolót.

A szoba eltűnt, és ő szemben találta magát egy férfival, aki egy íróasztal mögött ült, mintha csak az övének túlsó oldalán ült volna. Szürke hajú ember volt, szomorú szemmel, vastag lencsék mögött.

Webster bámult egy pillanatig, emlékezetében kutatott.

– Lehetséges volna? – kérdezte, és a férfi sokatmondóan mosolygott.

– Megváltoztam – mondta. – Maga is. A nevem Clayborne. Emlékszik? A marsi orvosi bizottság.

– Clayborne! Sokszor eszembe jutott. Maga a Marson maradt.

Clayborne bólintott.

– Olvastam a könyvét, doktor. Értékes munka. Gyakran gondoltam arra, hogy írni kellene egy ilyen könyvet, magam is akartam, de nem volt időm. Jobb is. Maga jobban megírta. Különösen az aggyal kapcsolatban.

– A Mars-lakók agya – mondta Webster – mindig izgatott. Bizonyos sajátosságai. Attól félek, hogy az alatt az öt év alatt több időt töltöttem az erre vonatkozó feljegyzésekkel, mint szabad lett volna. Voltak más tennivalók is.

– Nagyon jól tette – mondta Clayborne. – Éppen ezért hívtam fel. Van egy páciensem – agyműtétes. Csak maga tudná elvégezni.

Webster megdöbbent, keze reszketni kezdett.

– Idehaza?

Clayborne a fejét rázta.

– Nem szállítható. Azt hiszem, ismeri. Juwain, a filozófus.

– Juwain! – mondta Webster. – Egyik legjobb barátom. Épp a minap beszélgettünk.

– Az attak hirtelen jött – mondta Clayborne. – ő kérte magát.

Webster hallgatott, valami nem sejtett pontból hideg kúszott végig rajta, homloka izzadni kezdett, keze görcsbe szorult.

– Ha rögtön indul – mondta Clayborne –, időben itt lehet. Elintézem a Világkormányzó Bizottsággal, hogy azonnal bocsássanak rendelkezésére egy űrhajót. A legnagyobb gyorsaságra van szükség.

– De… – mondta Webster – de… én nem mehetek.

– Nem jöhet?

– Lehetetlen – mondta Webster. – Mindenesetre kétlem, hogy szükség volna rám. Biztos, hogy maga egyedül…

– Én nem tudom – mondta Clayborne. – Nem tudja senki más, csak maga. Senki másnak nincsenek meg a szükséges ismeretei. Juwain élete a maga kezében van. Ha jön, élni fog, ha nem jön, meghal.

– Nem tudok az űrbe menni – mondta Webster.

– Bárki tud – replikázott Clayborne. – Ma már nem úgy van, mint valaha. Bármilyen kívánt kondicionálás rendelkezésére áll.

– Maga nem érti – védekezett Webster. – Maga…

– Nem, valóban nem értem – mondta Clayborne. – őszintén nem értem. Hogyan tagadhatja meg bárki is, hogy megmentse a barátja életét…

A két férfi hosszú ideig nézett egymásra, egyik sem szólt.

Végül Clayborne megszólalt.

– Szólok a Bizottságnak, hogy küldjék a hajót egyenesen a házához. Remélem, addig tisztázza önmagával, hogy jönnie kell.

Clayborne eltűnt, és ismét előtűnt a fal, a könyvek, a kandalló, a festmények, a szeretett bútorok, a tavasz ígérete, amely beáramlott az ablakon.

Webster dermedten ült, és a szemközti falat bámulta.

Juwain volt, a szőrös, ráncos arc, a fuvolázó suttogás, a barátság és a megértés, minden. Juwain, aki megragadta az álmok anyagát, és logikává formázta, az élet és magatartás törvényévé. Juwain, aki úgy tekintette a filozófiát, mint valami szerszámot, mint tudományt, mint a jobb élet felé vivő lépcső egyik fokát.

Webster tenyerébe temette az arcát, és harcolt feltámadó rémülete ellen.

Clayborne nem értette meg. Nem is várható tőle, hogy megértse, hiszen nincs rá mód, hogy megismerje. És még ha ismerné is, megértené? Még ő maga, Webster sem értette volna meg másnál, míg fel nem fedezte önmagában a szörnyű félelmet attól, hogy elhagyja tűzhelyét, földjét, a tulajdonát jelentő dolgokat, kis szimbólumokat, melyeket létrehozott. És nemcsak ő, hanem a többi Webster, kezdve az első John J.-tól. Férfiak és nők, akik kialakították életük kultuszát, magatartásuk tradícióját.

Ő maga, Jerome A. Webster, akkor ment a Marsra, amikor még fiatalember volt, és nem érezte, nem is gyanította a pszichológiai mérget, amely ereit átjárta. Még akkor sem, amikor Thomas a Marsra utazott néhány hónappal ezelőtt. De harmincévi nyugalmas élet itt, ebben a vissza-vonultságban, melyet a Websterek otthonuknak neveztek, kibontotta, kifejlesztette anélkül, hogy tudomást szerzett volna róla. Az igazat megvallva nem is volt alkalma, hogy tudomást szerezzen róla.

Világos, hogyan fejlődött, világos, mint a kristály. Szokások, lelki adottság, bizonyos dolgokhoz asszociált boldogság; dolgokhoz, melyeknek önmagukban nincs is valódi értékük, de melyeknek egy család nemzedékeken át meghatározott, konkrét értéket adott. Nem csoda, hogy minden más hely idegennek tűnik, hogy minden más horizont rémületet rejteget.

És semmit sem lehet tenni ellene, egyszerűen semmit, hacsak ki nem vág minden fát, porig nem égeti a házat, és meg nem változtatja a vizek folyását. De talán még ez sem segítene – talán még ez sem.

A televizor zümmögött, Webster felemelte fejét a tenyeréből, és a kapcsolóhoz nyúlt.

A szoba fehéren világított, de kép nem látszott. Hang szólalt:

– Titkos hívás! Titkos hívás!

Webster félrehúzott egy lapocskát a készüléken, megforgatott két tárcsát, és hallotta az energia zúgását egy ernyőn, amely kiszorította a szobát.

– Titkosság beállítva – mondta.

A fehér ragyogás megszűnt, és egy ember ült vele szemben az asztal túlsó oldalán, akit már sokszor látott a televízióban és a napilapjában.

Henderson volt, a Világkormányzó Bizottság elnöke.

– Az előbb felhívott Clayborne – szólt Henderson.

Webster szó nélkül bólintott.

– Azt mondja, hogy ön vonakodik a Marsra menni.

– Nem utasítottam el – mondta Webster. – Amikor Clayborne kikapcsolt, a kérdés nyitva maradt. Azt mondtam, hogy lehetetlen számomra az utazás, de ő ezt nem látta be, úgy látszott, hogy nem érti meg.

– Mennie kell, Webster – mondta Henderson. – Ön az egyeden, aki a műtéthez szükséges mértékben ismeri a Mars-lakók agyát. Ha egyszerű műtétről volna szó, talán más is elvégezhetné. De ezt nem!

– Lehet, hogy így van – mondta Webster de…

– Nemcsak egy ember életének megmentéséről van szó – mondta Henderson. – Még csak nem is csupán egy ilyen kimagasló személyiség életéről, mint Juwain. Sokkal többről. Juwain a maga barátja. Nem tett valamilyen célzást a felfedezésére?

– De igen – mondta Webster. – Beszélt róla. Egy új filozófiai koncepcióról.

– Olyan koncepcióról van szó – jelentette ki Henderson –, melyet nem nélkülözhetünk. Ez a koncepció átalakítja a Naprendszert, és két generáció életében százezer évvel viszi előre az emberiséget. Az emberi törekvések új irányáról van szó, olyan cél felé, melynek létezését eddig nem sejtettük. Teljesen új igazságról van szó, ami eddig még senkinek sem jutott eszébe.

Webster görcsösen szorította az asztal szélét, ujjízületei megfehéredtek.

– Ha Juwain meghal – mondta Henderson –, a koncepció is vele pusztul. Valószínűleg örökre elvész.

– Megpróbálom – mondta Webster –, megpróbálom.

Henderson pillantása megkeményedett.

– Csak ennyit tehet?

– Igen – mondta Webster.

– De ember, valami értelmes oka csak van? Valami magyarázat.

– Semmi – mondta Webster –, semmi olyan, amit megmondhatnék.

És elszántan kikapcsolta a készüléket.

Webster az íróasztalnál ült, és a kezét nézte. Ügyes kezét, melyben elég tudás volt egy élet megmentéséhez, ha el tudja juttatni a Marsra. A kezét, mely megmenthetne a Naprendszernek, az emberiségnek, a Mars-lakóknak egy eszmét, új filozófiát, amely százezer évvel vinné őket előre két generáció alatt. De ezt a kezet gúzsba köti a nyugodt életből kinőtt fóbia. Dekadencia – különösen szép, halálos dekadencia.

A zajló városokat, ahol összebújtak az emberek, kétszáz évvel ezelőtt elhagyták. Leszámoltak ősi ellenségeikkel és ősi félelmeikkel, melyek a közös tábortűz mellé szorították, elhagyták a kísérteteket, melyek mögöttük settenkedtek a barlangok ideje óta.

És mégis – mégis.

Íme, itt van a másik kuckó. Nem a testnek, hanem a léleknek. Pszichológiai tábortűz, amely még mindig fénykörében tartja az embert.

Webster tudta, hogy el kell hagynia ezt a tüzet. Mint ahogyan az emberek két évszázaddal ezelőtt a városokat elhagyták. El kell mennie, és itt kell hagynia. És nem szabad visszanéznie. El kell mennie a Marsra, legalábbis el kell indulnia. De hogy túléli-e az utat, elvégzi-e a műtétet, ha megérkezik, azt nem tudta. Töprengett, hogy az agora– fóbia lehet-e végzetes kimenetelű. A legsúlyosabb formájában. Feltételezte, hogy lehet.

Kinyújtotta kezét, hogy csengessen, azután habozott. Nincs értelme, hogy Jenkinsszel csomagoltasson. Becsomagol maga, legalább foglalkozik valamivel, amíg a hajó megérkezik.

A ruhásszekrény legfelső polcáról levett egy táskát. Poros volt, ráfújt, de a por maradt. Túl sok éve megülepedett már. Amint csomagolt, vitatkozni kezdett vele a szoba, némán, ahogyan a lélektelen, de ismerős tárgyak beszélgethetnek az emberrel.

– Nem mehetsz el – mondta a szoba –, nem hagyhatsz itt.

És Webster, félig védekezően, félig magyarázóan, vitatkozott.

– Mennem kell. Nem érted? Régi barátomról van szó. Majd visszajövök.

Mikor kész lett a csomagolással, visszament székéhez, és belevetette magát.

Mennie kell, és nem tud elmenni. De tudta, hogy mikor megérkezik a hajó, amikor itt lesz az ideje, akkor kisétál a házból a várakozó hajóhoz.

Megacélozta magát, megpróbálta merev sablonná alakítani a gondolatot, megpróbált minden mást kitörölni az agyából azon kívül, hogy megy.

De a szoba tárgyai behatoltak agyába, mintha összeesküvők volnának, akiknek az a céljuk, hogy visszatartsák. A tárgyakat mintha először látta volna. A régi, megszokott tárgyak egyszerre megújultak. Az óra, amely a földi és a marsi időt, a hónap napjait és a holdfázisokat mutatta. Halott feleségének képe az asztalon. A trófea, melyet iskoláskorában nyert. A bekeretezett rövid úti prospektus, amelyet tíz dollárért vett, amikor a Marsra utazott.

Sorra vette mindet, előbb kedvetlenül, majd mohón agyába vésve emléküket. Hosszú éveken át mindig egységben látta a szobát, nem gondolt arra, hogy mennyi mindenből áll, és most észrevette a külön-külön élő tárgyakat.

Esteledett. Friss fűzfarügyek illatoztak a kora tavaszi félhomályban.

A hajónak régen meg kellett volna érkeznie. Azon kapta magát, hogy fülel, bár tudta, hogy nem hallhat semmit. Az atomhajtású űrhajó hangtalan, kivéve, amikor a sebességét növeli. Leszállásnál és felszállásnál úgy lebeg, mint a pitypang, teljesen hangtalanul.

Hamarosan itt lesz. Csak legyen itt hamarosan, különben sohasem tud elutazni. Tudta, hogy ha túlsókat kell várnia, görcsös elhatározása szétomlik, mint a száraz göröngy az esőben. Nem sokáig tud ellenállni a szoba vonzásának, a tűz hunyorgásának, a mormoló földnek, melyen a Websterek öt nemzedéke élt és halt.

Becsukta szemét, és küzdött a testén felkúszó hideg ellen. Nem engedheti, hogy úrrá legyen rajta. Ki kell tartania. Amikor megérkezik a hajó, elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy felkeljen, és kimenjen a várakozó hajóhoz.

Kopogtak.

– Tessék! – kiáltotta Webster.

Jenkins volt, a kandalló tüze visszaverődött csillogó fémburkáról.

– Szólított az előbb, uram? – kérdezte.

Webster a fejét rázta.

– Attól tartottam, hogy esetleg igen – magyarázta Jenkins –, és talán csodálkozott, hogy miért nem jövök. Rendkívüli eset történt ugyanis, két ember érkezett egy űrhajóval, és azt állították, hogy ön a Marsra akar utazni.

– Itt vannak? – kérdezte Webster. – Miért nem hívott?

Nehézkesen felemelkedett.

– Nem gondoltam, uram – mondta Jenkins –, hogy ilyesmivel megzavarjam. Annyira abszurd volt a dolog. Végül megértettem velük, hogy nem létezik, hogy ön a Marsra kívánna utazni.

Webster megmerevedett, a jeges félelem megmarkolta a szívét. Keze az asztal széle felé tapogatózott, leült székébe, és érezte, hogy a szoba falai körülzárják, akár valami csapda, amely soha többé nem fogja kiereszteni.

Jegyzetek a harmadik mondához

Az olvasók ezreinek szemében, akik szeretik, az különbözteti meg a harmadik mondát a többitől, hogy ebben jelennek meg először a kutyák.

A kutató számára azonban még ennél is nagyobb a jelentősége. A monda alapja á bűntudat és a hiábavalóság. Folytatódik az emberi faj hanyatlásának leírása, de itt az embert bűntudat támadja meg, és kínozza az az instabilitás, amely az emberi mutánsokat eredményezi. A monda megkísérli ésszerűsíteni a mutációkat, megkísérli még a kutyákat is úgy feltüntetni, mint az eredeti fajta mutációit. A monda azt állítja, hogy egyetlen faj sem tökéletesedhet mutációk nélkül, de egyetlen szó sem esik benne bizonyos statikus tényezők szükségességéről a társadalomban, a stabilitás biztosítására. A mondakör egészéből teljesen világos, hogy az emberi faj nem értékelte a stabilitást.

Phogo, aki átfésülte a mondakört annak bizonyítására, hogy a mondák valóban emberi eredetűek, úgy hiszi, hogy egyetlen mesemondó kutya sem találhatta fel a mutációk elméletét, mert ez a fogalom végletesen ellentétes mindennel, amiben a kutyák hisznek. Az ilyen álláspont szerinte szükségképpen valamely idegen elme szüleménye.

Ugry viszont rámutat arra, hogy a mondában elejétől végig kedvező megvilágításban szerepelnek olyan nézetek, amelyek szöges ellentétben állnak a kutyái logikával. Ez, mondja Ugry, nem más, mint a jó mesemondó jellemzője – az értékrendek eltorzítása a drámai hatás kedvéért.

Hogy az embert ebben a mondában szándékosan olyannak ábrázolják, mint aki tisztában van hiányosságaival: ebben nem is kételkedik senki. A mondában Grant az ember „a logika rutinjáról" beszél, és nyilvánvalóan érzékeli, hogy valami nincs rendjén az emberi logikával. Azt mondja Nathanielnek, hogy az emberi faj mindig zaklatott. Szinte gyermekes reményeket fűz Juwain elméletéhez, amely – szerinte – még megmenthette volna az emberi fajt.

És végül Grant, látva a fajában rejlő romlás tendenciáját, továbbadja Nathanielnek az emberiség célkitűzéseit.

A mondakör szereplői közül valószínűleg Nathaniel az egyetlen, aki történelmi személynek tekinthető. Más mondákban is, amelyek a faj múltjából erednek, gyakran szerepel a Nathaniel név. Nyilvánvalóan teljesen lehetetlen, hogy Nathaniel véghezvitte mindama tetteket, melyeket a mondák neki tulajdonítanak, mégis általános a felfogás, hogy valóban létezett, és fontos történelmi személyiség volt. Fontosságának bizonyítékait azonban az idő természetesen nyomtalanul eltüntette.

Az emberi Webster család, amely már az első mondában megjelent, a mondakör további darabjaiban is kiemelkedő szerepet játszik. Bár mindez Phogo hiedelmeit látszik bizonyítani, mégis lehetséges, hogy a Webster család sem egyéb mesei fordulatnál, a folyamatosság megteremtésének eszköze, a jó elbeszélés kelléke, mert az egyes darabok egyébként nincsenek túlságosan szoros összefüggésben egymással.

Annak, aki betű szerint fogja fel az olvasottakat, kissé elképesztő az a beállítás, hogy a kutya az ember beavatkozásának eredménye. Kóbor szerint, aki a mondakört sohasem tartotta másnak, mint tiszta mítosznak, ősi kísérlet történt a faj eredetének magyarázatára. A valódi ismeretek hiányát leplezve a monda olyan magyarázatot ad, amely tulajdonképpen az isteni beavatkozással azonos. így könnyen és a primitív léleknek hihetően és kielégítően magyaráz valamit, amiről egyáltalán semmi sem ismeretes.

III. A NÉPSZÁMLÁLÁS

Richárd Grant éppen pihent a kis forrásnál, amely egy domb tövében tört elő, és tajtékozva bukdácsolt cikcakkos medrében tovább, amikor a mókus elszáguldott mellette, és villámgyorsan felkúszott egy diófára. A mókus után, lehullott őszi levelek felvert forgatagában, a kis fekete kutya vágtatott.

Mikor meglátta Grantot, hirtelen lefékezett, megállt, a farkát csóválta, szeme játékosan csillogott.

Grant elvigyorodott.

– Hé, te – mondta.

– Héé – válaszolt a kutya.

Grant hanyag heverészéséből meglepetten ült fel, állá leesett. A kutya visszanevetett rá, nyelve, mint egy piros tányértörlő, kilógott a szájából.

Grant mutatóujjával a diófa felé bökött:

– Ott van fent a mókusod.

– Köszönöm – mondta a kutya. – Tudom. Érzem a szagát.

Grant meghökkent, gyorsan körülnézett, valamilyen ugratásra gyanakodva. Talán hasbeszélés – gondolta. De senki sem volt a közelben. A liget üres volt, rajta, a kutyán, a sustorgó forráson és a fán makogó mókuson kívül nem látott senkit.

A kutya közelebb ment hozzá.

– Nathanielnek hívnak – mondta.

A szavak elhangzottak. Ebben nem lehetett kételkedni. Majdnem úgy hangzottak, mint az emberi beszéd, csupán a kiejtés volt olyan gondos, mint amikor valaki tanulja a nyelvet. És volt valami hasonlíthatatlan színezete, valami különös a hanghordozásban.

– Ott lakom a dombon túl, Websteréknél – közölte Nathaniel. Leült, farkával a földet verte, széthányta a lehullott faleveleket. Mérhetetlenül boldognak látszott.

Grant hirtelen csettintett az ujjaival.

– Bruce Webster! Most már tudom. Hamarabb is gondolhattam volna. Örülök, hogy megismerhettelek, Nathaniel!

– Maga kicsoda? – kérdezte Nathaniel.

– Én? Richárd Grant vagyok, népszámláló.

– Mi az a népszám; népszámló?

– A népszámláló olyan valaki, aki összeszámlálja az embereket – magyarázta Grant. – Éppen népszámlálást végzek.

– Sok olyan szó van – mondta Nathaniel –, amit nem tudok kimondani.

Felállt, a forráshoz ment, hangosan lefetyelt, azután letelepedett az ember közelében.

– Nem akarja lelőni a mókust? – kérdezte.

– Akarod, hogy lelőjem?

– Hogyne, persze – mondta Nathaniel.

De a mókus eltűnt. Együtt járták körül a fát, végigkutatva szinte puszta ágait. Sehol sem bukkant ki a lompos farok az ágak mögül, sehonnan sem néztek le rájuk a fekete gombszemek. Mialatt beszélgettek, a mókus meglépett.

Nathaniel kissé csalódottnak látszott, de jó képet vágott hozzá.

– Miért nem tölti az éjszakát nálunk? – kérdezte meghívásképpen. – Reggel elmehetnénk vadászni. Az egész napot azzal tölthetnénk.

Grant kuncogott.

– Nem szeretnék zavarni. Hozzászoktam a kinti táborozáshoz.

Nathaniel kitartott.

– Bruce örülne, ha meglátogatná. A nagypapa meg nem bánná. Amúgy se nagyon tudja, hogy mi történik.

– Ki a nagypapa?

– Thomas a neve, de mindnyájan nagypapának hívjuk – mondta Nathaniel. – Bruce apja. Roppant öreg már. Egész nap csak ül, és gondolkozik valamin, ami nagyon régen történt.

Grant bólintott.

– Tudok róla, Nathaniel. Juwain.

– Igen, ez az – vágta rá Nathaniel. – De mit jelent?

Grant a fejét rázta.

– Bárcsak meg tudnám mondani, Nathaniel. Magam is szeretném tudni.

Vállára vetette hátizsákját, lehajolt, és megvakarta a kutya füle tövét. Nathaniel elragadtatva vigyorgott.

– Köszönöm – mondta, és elindult az ösvényen felfelé. Grant követte.

Thomas Webster kerekes székében ült a pázsiton, és az esti dombokat szemlélte. Holnap nyolcvanhat éves lesz. Nyolcvanhat. Roppant hosszú idő átélni egy embernek. Különösen, ha már nem tud járni, és a szeme is megromlott.

Elsie megsüti az ostoba tortát, rengeteg gyertyával a tetején, a robotok ajándékot hoznak, Bruce kutyái meg bejönnek, csóválják a farkukat, és sok boldog születésnapot kívánnak. És lesz néhány televizor hívás, bár valószínűleg nem nagyon sok. Én pedig a mellemet döngetem, és azt mondom, hogy száz évig fogok élni, és mindenki a tenyerébe vihog, és azt sugdossa, hogy nézd csak a vén bolondot.

Nyolcvanhat év, mialatt két dolgot akartam megtenni. Egyiket megtettem, a másikat nem.

Károgó varjú röppent fel az egyik távolabbi domb felett, és leszállt a völgy árnyékába. Messziről, a folyóról vadkacsák hápogása hallatszott.

Hamarosan előbújnak a csillagok. Ebben az évszakban korán jönnek. Szerette nézni őket. Csillagok! Büszkén veregette széke karfáját. A csillagok, uramisten, ez az ő témája. Mánia? Talán. Mindenesetre valami, ami alkalmas a régi szégyenfolt letörlésére, pajzs a család védelmére az alávaló történészpletykák ellen. És Bruce is segít. A kutyái…

Lépések közeledtek háta mögött a fűben.

– A whiskyje, uram – mondta Jenkins. Thomas Webster a robotra nézett, és elvette a poharat a tálcáról.

– Köszönöm, Jenkins – mondta. Forgatta a poharat az ujjai közt.

– Mióta szolgálja már fel az italokat ennek a családnak, Jenkins?

– Az ön apjának hoztam, uram, és előtte az ő apjának – mondta Jenkins.

– Van valami újság? – kérdezte az öregember. Jenkins a fejét rázta.

– Nincs semmi újság.

Thomas Webster szürcsölte az italt.

– Ez annyit jelent akkor, hogy már jóval túl vannak a Naprendszeren. Túl messze ahhoz is, hogy a Plútó állomásával kapcsolatot teremtsenek. Félúton vagy még közelebb az Alfa Centaurihoz. Ha elég sokáig élek…

– Élni fog, uram – mondta Jenkins érzem a csontjaimban.

– Magának nincsenek csontjai – jelentette ki az öregember.

Lassan ivott, szakértő nyelvvel ízlelgette az italt. Megint túl vizes. De úgysem számít, bármit mond is. Nem használ semmit, ha összeszidja Jenkinst. A doktor! Örökké arra utasítja Jenkinst amúgy is, hogy vizezze még jobban. Megfosztja az embert utolsó éveiben a kedves italától.

– Mi az ott lent? – kérdezte, és a dombra vezető ösvényre mutatott.

Jenkins megfordult, hogy megnézze.

– Úgy látszik, uram – mondta, hogy Nathaniel hoz magával valakit.

A kutyák csoportosan bejöttek, hogy jó éjszakát kívánjanak, aztán kimentek.

Bruce Webster utánuk mosolygott.

– Remek társaság – mondta. Granthoz fordult.

– Gondolom, Nathaniel alapos kis meglepetéssel szolgált önnek délután.

Grant felemelte poharát, a brandyn keresztül nézett a fénybe.

– Valóban – mondta. – De csak egy percre. Az után eszembe jutott, hogy olvastam egyet-mást arról, amit ön itt csinál. Nem az én szakmám persze, de az ön munkáját népszerűsítették, sokszor írtak róla többé-kevésbé szakszerűtlen nyelven is.

– Az ön szakmája? – kérdezte Webster. – Azt hittem…

Grant nevetett.

– Értem, mire gondol. Népszámláló.

Webster nem tudta, mit gondoljon, kissé megrökönyödött.

– Remélem, Mr. Grant, nem…

– Egyáltalán nem – mondta Grant. – Megszoktam már, hogy úgy tekintsenek, mint olyan valakit, aki felírja az emberek nevét, korát, az után továbbáll, hogy felkeresse a következő csoport embert. A régi népszámlálásoknál persze ez így is volt. Fejszámlálás, semmi több. Egyszerű statisztika. Végül is több mint háromszáz éve nem volt népszámlálás. És az idők változtak.

– Maga érdekel engem – mondta Webster. – Ezt a fejszámlálást szinte sötét ügynek tünteti fel.

– Nem sötét ügy – tiltakozott Grant. – Logikus ügy. Az emberi lakosság értékelése. Nemcsak annyiból áll, hogy hányan is vannak, hanem hogy milyenek a valóságban, hogyan gondolkoznak, és mit csinálnak.

Webster lejjebb csúszott székében, lábát kinyújtotta a kandalló tüze felé.

– Csak nem akarja azt mondani, Mr. Grant, hogy pszichoanalizálni akar engem is?

Grant kiürítette poharát, és letette az asztalra.

– Ez nem szükséges – mondta. – A Világkormányzó Bizottság mindent tud, amit tudnia kell az olyan emberekről, mint ön. De itt vannak a többiek – a hegyi vándorok, ahogyan itt hívják őket. Fent északon ezek úgy élnek a fenyvesekben, mint az erdei vadak. Délebbre megint másként. Rejtett, majdnem elfelejtett lakosság. Azok, akik az erdőkbe vonultak, akik szétszéledtek, amikor a Világkormányzó Bizottság meglazította a gyeplőt.

Webster dörmögött.

– A kormánygyeplőt meg kellett lazítani – mondta. – A történelem ezt igazolta. Még a Világkormányzó Bizottság létrejötte előtt a világ agyon volt terhelve ökrös szekérhez hasonló, ósdi intézmények terhével. Már háromszáz évvel ezelőtt ugyanúgy nem volt semmi értelme a városi hatóságoknak, mint ma nem volna a nemzeti kormányoknak.

– Tökéletesen igaza van – mondta Grant –, mégis, amikor a kormány meglazította az ellenőrzést, meglazult minden egyes ember életéhez való kapcsolata is. Aki ki akart csúszni, a kormány szolgáltatásait nem akarta élvezni, és a kormánnyal szemben kötelezettségeit nem akarta teljesíteni, könnyen megtehette, a Bizottság nem is bánta. Sokkal több mindennel kellett törődnie, nem ért rá a felelőtlenekre és elégedetlenekre. Pedig ilyenek sokan voltak. Például a parasztok, akik a hidropónika következtében elvesztették életformájukat. Köztük sokan nehéznek találták a beilleszkedést az ipari életbe; így mit tehettek? Kicsúsztak, visszatértek a primitív életmódhoz. Növényt termesztettek, vadásztak, csapdákat állítottak, fát vágtak, itt-ott lopkodtak egy keveset. Megfosztva megélhetésüktől visszatértek a földhöz, és a föld gondoskodott róluk.

– Háromszáz évvel ezelőtt volt így – mondta Webster a Világkormányzó Bizottság akkor nem törődött velük. Persze megtette, amit tehetett, de mint mondta, nem nagyon bánta, ha néhányszor kicsúsztak a kezéből. Nos, hát akkor minek köszönhető most ez a hihetetlen érdeklődés?

– Csak eljutottak ehhez is, gondolom – mondta Grant.

Közelről nézte Webstert, és tanulmányozta. A tűznél pihenő férfi arca markáns volt, a láng vetette árnyékok szinte szürrealisztikussá rajzolták arcvonásait.

Grant a zsebeit tapogatta, megtalálta a pipáját, és megtömte.

– Van még valami más is – mondta.

– Mi? – kérdezte Webster.

– Van ennek a népszámlálásnak még egy vonatkozása. Magát a népszámlálást amúgy is végre kellene hajtani, mert a Föld népességének számbavétele mindig hasznos ismereteket ad. De van még valami.

– A mutánsok – mondta Webster.

Grant bólintott.

– Úgy van. Nem gondoltam volna, hogy bárki is kitalálja.

– Én is mutánsokkal dolgozom – jegyezte meg Webster. – Az egész életemet a mutánsoknak szenteltem.

– Furcsa kultúrafoszlányok bukkantak elő – mondta Grant. – Precedens nélküli dolgok. Irodalmi formák, melyek friss személyiségek nyilvánvaló nyomait viselik magukon. Zene, amely teljesen szakít a hagyományos kifejezésmóddal. Művészet, amilyet soha eddig nem láttak. És legtöbbje névtelenül vagy legfeljebb álnéven.

Webster nevetett.

– Az ilyesmi persze a legnagyobb rejtély a Világkormányzó Bizottság előtt?

– Nem annyira erről van szó, inkább másvalamiről – magyarázta Grant. – A Bizottságot nem annyira a művészet és az irodalom izgatja, mint inkább más dolgok, amik nem kerültek elő. Ha az erdők sűrűjében új reneszánsz születik, az természetesen először is új művészeti és irodalmi formákban jelentkezik. De a reneszánsz általában nem korlátozódik a művészetre és irodalomra.

Webster mélyebbre süppedt székében, és kezére támasztotta az állát.

– Azt hiszem, értem – mondta, hogy mire céloz.

Hosszú percekig ültek némán, a csendet csak a tűz pattogása és a fák közt kísértetiesen suttogó őszi szél zúgása törte meg.

– Akadt egyszer egy lehetőség – mondta Webster, mintha önmagához beszélne. – Az új szempont lehetősége, lehetőség az emberi gondolkodás négyezer évi szemetének kiseprésére. Ez a lehetőség megbukott valakin.

Grant kényelmetlenül fészkelődött, azután megmerevedett, félve, hogy Webster esetleg észrevette mozgolódását.

– Ez a valaki – mondta Webster – a nagyapám volt.

Grant tudta, hogy mondania kell valamit, hogy nem ülhet tovább szótlanul.

– Juwain tévedhetett is – mondta –, talán nem találta volna meg az új filozófiát.

– Igen, ezzel az érvvel vigasztaljuk magunkat – mondta Webster. – Csakhogy nem valószínű. Juwain nagy marsi filozófus volt, talán a legnagyobb, akit a Mars valaha is ismert. Nem kétlem, hogy ha életben marad, kidolgozta volna az új filozófiát. De meghalt. Meghalt, mert a nagyapám nem tudott elmenni a Marsra.

– Nem a nagyapja hibája volt – mondta Grant. – Ő megpróbálta. Az agorafóbia olyasmi, ami ellen nem lehet harcolni.

Webster leintette.

– Elmúlt már, vége. Nem lehet visszacsinálni. El kell fogadnunk, és ebből kell kiindulnunk. És minthogy az én családomról van szó, tekintve, hogy a nagyapám volt, aki…

Grant kimeresztette szemét, annyira megrázta a gondolat, amely feltámadt benne.

– A kutyák! Hát ezért…

– Igen, a kutyák – mondta Webster.

Messziről, a folyómederből hang kiáltott a fákkal beszélgető szélben.

– Mosómedve – mondta Webster. – A kutyák meghallják, és ki akarnak majd menni.

A kiáltás megint felhangzott, úgy tűnt, hogy közelebbről, bár ez képzelődés is lehetett.

Webster kiegyenesedett székében, és előrehajolva a lángokba nézett.

– Végül is miért ne? – kérdezte. – A kutyának van egyénisége. Érezheti mindegyiknél, ahánnyal csak találkozik. Nincs két kutya, amelyik pontosan egyforma volna hangulat és temperamentum tekintetében. Mind intelligens, bár különböző mértékben. Ennyi az egész, amire szükség van, a tudatos egyéniség és bizonyos fokú intelligencia. Nem indultak egyenlő esélyekkel, ez az egész. Két hátrány nehezedett rájuk: nem tudtak beszélni, és nem tudtak felegyenesedve járni, és ezért nem fejlődhetett kezük. A beszédtől és a kéztől eltekintve mi is kutyák lehetnénk, és a kutyák emberek.

– Sohasem gondoltam erre ilyen szempontból – mondta Grant. – Nem gondoltam a maga kutyáira, mint gondolkodó fajra.

– Nem – mondta Webster némi keserűséggel a hangjában. – Természetesen nem. Úgy gondolt rájuk, mint a világ mind a mai napig. Mint furcsaságokra, mint cirkuszi mutatványos állatokra, vagy mint beszélő ölebekre. De többről van szó, Grant, esküszöm magának. Mindeddig az ember egyedül járta útját. Az egyetlen gondolkodó, intelligens faj volt. Gondolja csak meg, mennyivel messzebb juthatott volna, és mennyivel gyorsabban, ha két gondolkodó, intelligens, együttműködő faj létezett volna. S világos, hogy nem gondolkozhattak volna egyformán. Ellenőrizték volna egymás gondolatait a maguk szempontjai szerint. Amire egyik nem gondolt volna, a másik igen. A régi história a két fejről. Gondolja csak végig, Grant, az emberitől különböző szellem, amely együtt dolgozik az emberrel. Amelyik lát és megért olyasmit, amit az ember nem ért, amelyik, ha akarja, olyan filozófiát fog kidolgozni, amilyenre az emberi agy nem képes.

Kezét a tűz fölé tartotta, szétterpesztve hosszú ujjait.

– Nem tudtak beszélni, én beszédet adtam nekik. Nem volt könnyű, mert a kutya nyelve és torka nem alkalmas beszédre. De sebészettel… kezdetben eszközként… sebészettel és átültetéssel, de most… most már remélem, gondolom… túl korai volna még jóslásokba bocsátkozni…

Grant feszülten figyelt.

– Úgy érti, hogy a kutyák az ön által eszközölt mutációkat továbbadják? Vannak bizonyítékai a sebészeti korrekciók átöröklődésére?

Webster fejét rázta.

– Túl korai volna erről nyilatkozni. Húsz év múlva talán meg tudom mondani.

Felemelte a brandys üveget, és töltött.

– Köszönöm – mondta Grant.

– Rossz házigazda vagyok – mondta Webster.

– Ki kellett volna szolgálnia magát.

Poharát a tűz elé tartotta.

– Jó anyagom volt a munkához. A kutya okos. Okosabb, mint hinné. A közönséges házőrző kutya ötven vagy több szót is felismer. Nem szokatlan a száz sem. Adjon hozzá még százat, és használható szókincse van. Talán észrevette, hogy Nathaniel milyen egyszerű szavakat használ. Jóformán az alapanyagot.

Grant bólintott.

– Egy-két szótagos szavakat. Mondta is, hogy sok szót nem tud kimondani.

– Rengeteg még a tennivaló – mondta Webster.

– Nagyon sok. Itt van például az olvasás. A kutya nem úgy lát, mint maga vagy én. Különböző lencsékkel kísérleteztem, hogy korrigáljam a látásukat, hogy úgy láthassanak, mint jómagam. És ha ez nem sikerül, van még egy mód. Meg kell állapítani, hogyan lát a kutya, és olyan könyveket nyomtatni, amelyeket a kutya el tud olvasni.

– És a kutyák – kérdezte Grant – mit gondolnak erről?

– A kutyák? – mondta Webster. – Ha hiszi, ha nem, Grant, vidám létük legragyogóbb idejét élik.

A tűzbe bámult.

– Isten óvja a lelküket – mondta.

Grant, Jenkins nyomában, felment a lépcsőn a hálószobájába, de mikor elhaladtak egy félig nyitott ajtó előtt, egy hang kikiáltott:

– Maga az, idegen?

Grant megtorpant. Jenkins odasúgta neki:

– Ez az öregúr. Gyakran nem tud aludni.

– Igen! – kiáltotta Grant.

– Almos? – kérdezte a hang.

– Nem túlságosan – válaszolta Grant.

– Jöjjön be egy kicsit – mondta az öregember.

Thomas Webster felült az ágyában, fején csíkos hálósapkával. Látta, hogy Grant azt nézi.

– Kopaszodom – mondta. – Kényelmetlenül érzem magam, ha nincs valami a fejemen. Nem hordhatok kalapot az ágyban. – Rákiáltott Jenkinsre: – Maga meg mit áll itt? Nem látja, hogy az úrnak egy kis italra van szüksége?

– Igenis, uram – mondta Jenkins, és eltűnt.

– Üljön le – mondta Thomas Webster. – Üljön le, és figyeljen kissé. Ha beszélgetünk, könnyebben elalszom. Azon kívül nem látunk új arcot mindennap.

Grant leült.

– Mit gondol erről az én fiamról? – kérdezte az öregember. Grantot meglepte a szokatlan kérdés.

– Ragyogó ember. A munka, amit a kutyákon végez…

Az öregember kaccantott.

– Ő meg a kutyái. Elmondtam már magának, hogy mit művelt Nathaniel a görénnyel? Persze hogy nem, hiszen alig váltottunk egy-két szót.

Lesimította kezével a takarót, hosszú ujjai idegesen motoszkáltak a szöveten.

– Van még egy fiam, tudja? Allén. Álnak hívjuk. Most olyan messze van a Földtől, amilyen messze ember még sohasem volt. A csillagok felé tart.

Grant bólintott.

– Tudom. Olvastam. Az Alfa Centauri-expedíció.

– Az apám sebész volt – mondta Thomas Webster. – Szerette volna, ha én is az leszek. Majdnem meghasadt a szíve, azt hiszem, amikor nekem nem volt kedvem hozzá. De ha tudná, ma büszke lenne ránk.

– Nem kell aggódnia a fiáért – mondta Grant. –Ő…

Az öregember pillantása elhallgattatta.

– A hajót magam építettem. Magam terveztem, figyeltem, ahogy nőtt. Ha csak az űrben való navigáció kérdése, akkor eljut oda, ahová tart. És a gyerek megállja a helyét. Azzal a hajóval átmegy a poklokon is.

Egyenesebbre fészkelte magát a háta mögött feltornyozott párnádon, hálósapkája félrebillent.

– És még egy okom van rá, hogy azt gondoljam: eljut és visszajön. Annak idején nem sokat törődtem egy bizonyos esettel, de az utóbbi időben, ha visszagondolok rá, és átgondolom, azon töprengek, hogy nem azt jelentette-e… nos, lehet persze hogy nem is… – Lélegzet után kapott. – Nehogy azt higgye, hogy babonás vagyok.

– Nyilván nem az – mondta Grant.

– Erre fogadhat is – mondta Webster.

– Valamilyen féle-fajta jel talán – találgatta Grant. – Megérzés. Vagy sejtelem.

– Egyik sem – mondta az öregember. – Majdnem biztos tudása annak, hogy a sors velem kell, legyen. Hogy azért születtem, hogy megépítsem a hajót, amely meg tudja tenni ezt az utat. Hogy valami vagy valaki így határozta, mert eljött az ideje annak, hogy az ember kijusson a csillagokra, és kezét nyújtotta, hogy segítsen kicsit.

– Úgy beszél róla, mintha valóban megtörtént volna – mondta Grant –, mintha valamilyen pozitív esemény történt volna, melyből arra következtet, hogy az expedíció sikerülni fog.

– Erre fejét teheti – mondta Webster pontosan így értettem. Húsz évvel ezelőtt történt, itt a pázsiton, a ház előtt.

Még egyenesebben felült, lélegzetért kapkodott, lihegett.

– Le voltam törve, érti, az álom szétesett. Évek munkája látszott hiábavalónak. Az elv, amit felállítottam a csillagközi repüléshez szükséges sebesség elérésére, egyszerűen nem akart beválni. És az volt a legnagyobb baj: tudtam, hogy majdnem jó. Tudtam, hogy csak valami apróság, egy kis elméleti módosítás hiányzik. De nem tudtam rátalálni. Kint ültem a pázsiton, és sajnáltam magamat. Előttem volt a vázlat. Abban éltem, érti? Mindig magammal cipeltem, akárhová mentem, úgy képzeltem valahogy, hogy ha csak ránézek, eszembe ötlik majd, hol a hiba. Tudja, hogy van ez néha.

Grant bólintott.

– Ahogy ott ültem, odajött egy ember. Egy idevalósi csavargó. Tud valamit róluk?

– Hogyne – mondta Grant.

– Nos, odajött ez az ember. Olyan hányaveti fickó, úgy jár-kel, mint akinek semmi gondja a világon. Megállt, átnézett a vállamon, és megkérdezte, hogy mi az, ami nálam van.

– Űrhajóhajtás – mondtam neki.

Lenyúlt, elvette, hagytam. Végül is mi értelme? Úgysem ért belőle egy árva betűt sem, és különben sem jó az egész.

És azután visszaadta, ujjával rábökött egy pontra. „Itt a hiba" – mondta. Azután megfordult és elrohant, én meg csak bámultam utána, túlságosan meg voltam döbbenve ahhoz, hogy egy szót is szóljak, vagy visszahívjam.

Az öregember egyenesen ült az ágyban, a falra bámulva, hálósapkája nevetségesen félrebillent. Kívül a szél üreges dudálással futott át az ereszcsatornán. És mintha árnyak mozogtak volna a jól megvilágított szobában, bár Grant tudta, hogy nincsenek.

– Megtalálta valaha? – kérdezte Grant.

Az öregember a fejét rázta.

– Soha, még a nyomát sem. – Jenkins jött be az ajtón egy pohárrá!, és letette az éjjeliszekrényre.

– Később visszajövök, uram, hogy megmutassam a hálószobáját – mondta Grantnak.

– Nem szükséges – mondta Grant –, csak mondja meg, hol van.

– Ha úgy kívánja, uram. Innen a harmadik. Felgyújtom a villanyt a szobában, és nyitva hagyom az ajtaját.

Ültek, és hallgatták a robot lépteit, ahogy lement a hallba. Az öregember a pohár whiskyre nézett és krákogott.

– Kár, hogy nem hozattam magamnak is egyet Jenkinsszel – mondta.

– Ó, tessék csak – mondta Grant vegye el. Én igazán nem kívánom.

– Biztos?

– Természetesen.

Az öregember kinyújtotta a kezét, ivott egy kortyot, és jólesően felsóhajtott.

– Valódi – mondta. – A doktor az enyémet vizezteti Jenkinsszel.

Volt valami idegborzoló a házban. Valami, amitől kívülállónak érezte magát az ember – kényelmetlenül, csupaszon, a csendesen suttogó falak között.

Grant az ágy szélén ülve lassan kifűzte cipőjét, és a szőnyegre ejtette.

A robot, amely négy nemzedéken át szolgálja a családot, és a rég halott emberekről úgy beszél, mintha csak tegnap hozott volna nekik egy pohár whiskyt. Az öregember, aki aggódik egy űrhajó miatt, amely az űr sötétjében suhan a Naprendszeren túl. A fia, aki egy másik fajról ábrándozik, egy másik fajról, amely láb a kézben együtt halad az emberrel a sors útján.

És mindenki felett szinte kimondhatatlanul, de tévedhetetlenül Jerome A. Webster árnya – a férfié, aki cserbenhagyta barátját, a sebészé, aki cserbenhagyta betegét.

Juwain, a marsi filozófus meghalt korszakalkotó felfedezése előestéjén, mert Jerome A. Webster nem tudta elhagyni házát, az agorafóbia odaláncolta.

Grant harisnyás lábbal az asztalhoz ment, ahova Jenkins a hátizsákját rakta. Kibontotta a szíjakat, kinyitotta a zsákot, kivett belőle egy vastag dossziét, visszament az ágyhoz, leült, kivette a papírokat, és lapozgatta.

Feljegyzések, száz és száz oldal feljegyzés. Emberi életek százainak története papírra vetve. Nemcsak amit elmondtak, és nemcsak a kérdések és a válaszok, hanem még tucatnyi apróság, kis dolgok, amelyeket feljegyzett róluk megfigyelései alapján, miután ült és nézte őket, és velük élt egy óráig vagy egy napig.

Mert az emberek, akiket felkutatott itt a dombok közt, befogadták. Az volt a feladata, hogy befogadják. Befogadták, mert gyalog érkezett, tüskéktől szaggatottan, fáradtan, hátán hátizsákkal. Semmi sem volt benne a modernségből, ami taszította volna őket, ami gyanússá tette volna a szemükben. Fáradságos népszámlálás volt, de egyedül lehetséges módja annak, hogy elvégezze, így kívánta a Világkormányzó Bizottság, így volt rá szükség.

Mert valahol, valamikor, valaki, olyan ember, mint ő, ezeket az ágyon heverő lapokat tanulmányozva, megtalál valamit, amit keres, megtalálja az általános életformától elkanyarodó emberi élet kulcsát. Apró, áruló jelekből, a magatartásukból, amely egyik életet élesen megkülönbözteti az összes többitől.

Az emberi mutációk természetesen nem voltak szokatlanok. Számosat ismertek, köztük sokan magas pozíciókat töltenek be a világban. A Világkormányzó Bizottság tagjainak többsége mutáns, de mutációs tulajdonságaik és képességeik alkalmazkodtak a világhoz, hogy gondolataik és reakcióik nagyjából megfeleljenek a többi emberének.

Mutánsok mindig voltak, különben a faj nem haladhatott volna előre. De az utolsó néhány száz évig nem ismerték fel őket. Egyszerűen elkönyvelték nagy üzletembernek, nagy tudósnak vagy nagy gazembernek. Vagy esetleg excentrikusnak, akinek csak bántalom vagy szánakozás jutott osztályrészül, mert a faj nem tűri meg a normáitól való eltérést.

A sikeresek alkalmazkodtak a környező világhoz, nagyobb szellemi képességeiket az elfogadott cselekvés szekerébe fogták. Tilalmakkal tompították hasznosságukat, korlátozták kapacitásukat, megszorították lehetőségeiket, hogy idomuljanak a kevésbé rendkívüli emberekhez.

Az ismert mutánsok képességeit még ma is, öntudatlanul is bilincsbe szorítják a megszokott szabványok – a logika rutinja rettenetes valami.

De valahol a világban van néhány tucat, esetleg néhány száz ember, aki valamivel több az embernél – néhány személy, akit nem köt az összetett emberi élet minden köteléke. Képességeik nincsenek bilincsben, nem ismerik a logika rutinját.

Grant elővett az irattáskából egy szánalmasan vékony, összefűzött iratcsomót, és nagy reverenciával elolvasta a címet: „Juwain befejezetlen filozófiai propozíciója és vonatkozó jegyzetei."

Olyan szellemre volna szükség, amely nem ismeri a logika korlátait, amelyet nem vert béklyóba az emberi gondolkodás négyezer éves múltja, szellemre, hogy felemelje a fáklyát, melyet a marsbeli filozófus halott keze elejtett. A fáklyát, amely megvilágítja az élet útját, és megmutatja az élet céljának új koncepcióját, megmutatja a könnyebb és egyenesebb utat. Olyan filozófia, amely két rövid generáció alatt százezer évvel vitte volna előre az emberiséget.

Juwain meghalt, és ebben a házban élte szorongásos éveit valaki, fülelve halott barátja hangjára, visszariadva a megrövidített emberiség kritikájától.

Óvatosan kaparászott valaki az ajtón. Grant felijedt, megdermedt, figyelt. Megint hallatszott a kaparászás, majd halk, selymes vinnyogás. Grant gyorsan visszatömte papírjait az irattartóba, és az ajtóhoz ment. Mikor kinyitotta, Nathaniel surrant be, mint gyors fekete árnyék.

– Oszkár nem tudja, hogy itt vagyok – mondta adna is nekem, ha megtudná.

– Ki az az Oszkár?

– Oszkár a robot, aki gondunkat viseli.

Grant a kutyára mosolygott.

– Mit kívánsz, Nathaniel?

– Beszélni akarok magával – mondta Nathaniel. – Mindenki mással beszélt már. Bruce-szal, a nagypapával. De velem még nem beszélt, pedig én találtam meg magát.

– Jól van – tessékelte beljebb Grant. – Gyere és beszélj.

– Maga zaklatott – mondta Nathaniel.

Grant összeráncolta a homlokát.

– Igaz, lehet, hogy zaklatott vagyok. Az emberfajta mindig zaklatott. Ezt már tudnod kellene, Nathaniel.

– Juwain miatt zaklatott. Ugyanúgy, mint a nagypapa.

– Nem pontosan – tiltakozott Grant. – Csak töprengek. És remélek.

– Mi van Juwainnel? Ki az? – kérdezte Nathaniel.

– Juwain tulajdonképpen nincsen – mondta Grant. – Illetve volt egyszer, de sok-sok éve meghalt. Most nem más, csupán eszme. Probléma. Kihívás. Valami, amiről gondolkozni lehet.

– Én is tudok gondolkozni – mondta Nathaniel diadalmasan. – Sokat gondolkozom néha. De nem szabad úgy gondolkodnom, mint az emberi lénynek. Bruce mondja, hogy nem szabad. Azt mondja, hogy kutyagondolatokkal gondolkozzam, az emberi gondolatokat hagyjam békén. Azt mondja, a kutyagondolatok ugyanannyit érnek, mint az emberi gondolatok, sőt lehet, hogy jóval többet.

Grant józanul bólintott.

– Van ebben igazság, Nathaniel. Te nyilván másként is gondolkodsz, mint az emberek. Neked…

– A kutyák rengeteg olyasmit tudnak, amit az emberek nem – dicsekedett Nathaniel. – Látunk és hallunk olyat, amit az ember sem látni, sem hallani nem képes. Néha éjjel üvöltünk, és az emberek szidnak bennünket. Pedig ha látnák és hallanák azt, amit mi, félelmükben moccanni sem tudnának. Bruce azt mondja, hogy mi… hogy mi…

– Médiumok vagytok? – kérdezte Grant.

– Igen, ez az – mondta Nathaniel –, csak nem emlékszem minden szóra…

Grant felvette pizsamáját az asztalról.

– Mi lenne, ha nálam töltenéd az éjszakát, Nathaniel? Tied lehet az ágy vége.

Nathaniel kerek szemmel rácsodálkozott:

– Úgy gondolja, azt akarja, hogy magánál aludjak?

– Persze. Ha partnerek leszünk, kutyák és emberek, legjobb, ha már most egyenlő alapon kezdjük.

– Nem piszkítom össze az ágyat – mondta Nathaniel. – Igazán nem. Oszkár megfürdetett az este.

Egyik fülét megmozgatta.

– Lehet, persze, hogy elnézett egy-két bolhát.

Grant bosszúsan nézte az atompisztolyát. Kézhez álló jószág, rengeteg mindenfélére használható, öngyújtótól a halálos fegyverig, ezer évig tart, tökéletesen üzembiztos, sohasem romlik el, legalábbis a hirdetések szerint – most mégsem akar működni. Csövét a föld felé tartotta, erősen megrázta, de ettől sem lett jobb. Egy kőhöz ütögette, eredménytelenül.

Sötétség hullott a rendetlen dombokra. Valahol, a távoli folyóvölgyben eszelős bagoly nevetett. Az első apró, halvány csillagok már feltűntek keleten, nyugaton pedig zöldes szélű ragyogás jelezte a naplementét.

Szépen felhalmozott a kő elé egy rakás száraz gallyat és néhány nagyobb darab fát is az éjszakai tábortűzhöz. De ha a pisztoly nem működik, nem lesz tábortüze.

Grant káromkodott a foga közt, amikor a hideg éjszakára és a hideg vacsorára gondolt.

Megint a sziklához verte a pisztolyt, most már erősebben. Nem használt.

Ág roppant a sötétben, és Grant hirtelen kiegyenesedett. Egyik hatalmas fa égnek meredő törzse mellett magas, hanyag tartású alak állt.

– Helló – mondta Grant.

– Valami baj van, idegen?

– A pisztolyom – felelte Grant, azután elharapta a szót. Kár volna tudomására hozni ennek a gyanús alaknak, hogy fegyvertelen.

Az ember előrelépett, kinyújtotta a kezét.

– Nem működik, mi?

Grant érezte, hogy kiveszi a pisztolyt a kezéből.

A látogató leguggolt a földre, nyelvével csettintgetett. Grant erőltette a szemét, hogy lássa, mit csinál, de a sötétben csak annyit tudott kivenni, hogy a másik a fényes fémen babrált valamit.

A fém kattant és csikorgott. A férfi nagyot szippantott és nevetett. A fém megint csikorgott, a férfi felkelt, és átnyújtotta a pisztolyt.

– Most már jó – mondta –, talán jobb is, mint volt.

Ismét ág reccsent.

– Hé, várjon! – kiáltotta Grant, de a férfi már eltűnt, mint egy fekete kísértet a kísérteties fatörzsek között.

A hideg – de nem az éjszaka hidege – kúszott lassan végig Grant testén. Fogai vacogtak, rövid haja égnek meredt, karja libabőrös lett.

Nem hallott semmit, csak a víz suttogott a sötétben, a kis forrás csörgött a tábor közelében.

Reszketett, amikor letérdelt a máglyához, és lenyomta a ravaszt. Vékony kék, láng lobbant, az ágak tüzet fogtak.

Grant a kerítés felső gerendáján ülve találta az öreg Dave Baxtert. Füst gomolygott rövid szárú pipájából, melyet majdnem teljesen elrejtett a szakálla.

– Mizújs, idegen? – szólt Dave. – Kapaszkodjon fel, beszélgessünk egy kicsit. Grant felkapaszkodott, szétnézett a kukoricaföldön, melyet arannyal tarkított a tök.

– Csak sétálgat? – kérdezte az öreg Dave. – Vagy szimatol?

– Szimatolok – hagyta rá Grant.

Dave kivette a pipát a szájából, köpött, és visszadugta a pipát. Pofaszakálla szenvedélyesen és veszedelmesen körítette a pipát.

– Ásatás? – kérdezte az öreg Dave.

– Nem – felelte Grant.

– Négy-öt évvel ezelőtt járt erre egy koma – mondta Dave. – Úgy odavolt az ásásért, mint egy dakszlikutya. Talált itt valami helyet, ahol egy régi város volt valaha, és összevissza turkálta az egészet. Majd kinyomta belőlem a lelket, hogy beszéljek neki a városról, de hát nem sokra emlékeztem magam sem. Hallottam egyszer a nagyapámtól a város nevét, de itt süllyedjek el, ha emlékszem rá. Volt a kománál egy szakajtó térkép, azokat lobogtatva járt-kelt, folyvást azokat böngészte, és próbálta kiókumulálni, hogy mi micsoda, de azt hiszem, nem sokra ment vele.

– Régiségekre vadászhatott – mondta Grant.

– Lehet – mondta az öreg Dave –, én elkerültem, ahogy tülem tellett. Pedig esse volt rosszabb, mint a másik, aki valami régi utat próbált fölfedezni, ami erre ment át valamikor. Annál is térképek voltak. Hagytam, hadd higgye, hogy megtanálta, nem volt szívem megmondani neki, hogy a régi csordacsapásra tanált.

Ravaszul Grantre kacsintott.

– Aztán maga nem öreg utak után kajtat?

– Nem – mondta Grant. – Népszámláló vagyok.

– Hát az meg mi?

– Népszámláló – magyarázta Grant –, felírom a nevét, a korát és hogy hol lakik.

– Minek?

– A kormány akarja tudni – mondta Grant.

– Fütyülünk a kormányra – dörmögte az öreg Dave. – Mi a fenének akar a kormány bennünket molesztálni?

– Nem akarja magukat a kormány molesztálni egyáltalán – mondta Grant. – Még az is lehet, hogy esetleg eszébe jut, hogy fizet maguknak valamit egyszer. Ki tudja?

– Hát, ha így van, az már más – mondta az öreg Dave.

Ültek a kerítésen, és nézték a földeket. Füst szállt fel a napsütötte lapályon egy rejtőzködő kéményből, sárga nyírfafüst. Patak kanyargott az őszi réten, mögötte aranyos lombú juharfák borították a dombokat, mind magasabbra hágva.

A kerítés tetején üldögélő Grant érezte hátán az őszi nap melegét, érezte a lekaszált rétek illatát.

Szép élet ez – gondolta. Jó a termés, tüzelőfa is van bőven, sok a vad. Boldog élet.

Az oldalánál kuporgó öregre pillantott, látta a derűs öregség gondtalan ráncait az arcán, próbálta beleélni magát az életébe, az egyszerű bukolikus életbe, amely annyira rokon az ősi amerikai határvidék életével és minden szépségével, a veszélyei nélkül.

Az öreg Dave kivette pipáját a szájából, és a földekre mutatott.

– Még sok munka volna – mondta –, de nem csinájja senki. Ezek a kölykek nem érik meg a puskapor árát sem, amivel fel kéne robbantani őket. Mindig csak vadásznak. Meg halásznak. A gépek tönkremennek. Joe is már jó régen nem járt erre. Nagyon ért a gépekhez ez a Joe.

– Joe a fia?

– Nem. Olyan bolondos koma, itt él valahol az erdőben. Besétifikál, rendbe hozza a dolgokat, aztán már itt sincs. Beszélni alig beszél egy szót is. Csak jön meg megy. Évek óta ezt csinálja. Nagyapám mesélte, hogy még az ő kölyökkorában hogy jött be először. És még most is jön.

Grant levegőért kapott.

– Várjon csak. Csak nem ugyanaz az ember?

– Nahát, éppen ez az érdekes – mondta az öreg Dave. – Nem hinné el, de nem öregebb egy cseppet sem, mint amikor először láttam. Fura egy fickó. Mindenfélét összebeszélnek róla. Nagyapám mindig elmesélte, hogyan bolondoskodott a hangyákkal.

– Hangyákkal?

– Persze. Épített egy házat – üvegházat az egyik hangyaboly fölé, és egész télen fűtötte. Ezt mesélte mindig a nagyapám. Azt mondta, hogy látta. De nem hiszem én egy szavát se. A nagyapám hét megyében a legnagyobb hazudozó volt, még maga is beismerte.

Rézharang kongatott a napsütötte lapályról, ott, ahol a kémény füstölt. Az öregember lemászott a kerítésről, kiverte a pipáját, és a napra hunyorgott.

A harang ismét megszólalt az őszi csendben.

– A mama – mondta az öreg Dave. – Kész az ebéd. Mókuspörkölt valószínűleg. Nincs is annál jobb étel. Gyerünk, igyekezzünk.

Egy bolondos fickó, aki besétál, megjavítja a dolgokat, és köszönetet sem várva elmegy. Valaki, aki pontosan olyan, mint száz évvel ezelőtt. A koma, aki üvegházat épített egyik hangyaboly fölé, és fűtötte egész télen.

Értelmetlenség, de az öreg Baxter mégsem hazudott. Nem úgy hangzik, mint a mesék, amelyek valahol kipattantak, és még ma is körbejárnak itt az isten háta mögött, míg végül népmesékké alakulnak.

Minden népmesében ismerősen cseng valami, van bennük bizonyos hasonlóság, alapvető tanulság, szellemes humor, ami fémjelzi. Egy hangyaboly körülépítésében, fűtésében nincs semmi humoros, még az erdőlakók szintjén sem. Ahhoz, hogy egy mese humoros legyen, valamilyen csattanójának kell lennie, de ennek a mesének nincs semmilyen csattanója.

Grant kényelmetlenül fészkelődött a csuhéjmatracon, álláig húzta a nehéz dunyhát.

Furcsa, hogy ilyen helyeken alszom – gondolta. – Ma csuhéjmatracon, tegnap szabad tűznél, előző éjjel finom ágyban, fehér lepedők között a Webster– házban.

A szél rázta és csapkodta a laza zsindelyeket a tetőn. Valahol egér motoszkált a sötétben. A tornácról szabályos lélegzés hallatszott, ott aludt a két Baxter gyerek.

Jön egy ember, megjavítja a dolgokat, és nem vár köszönetet. Így volt a pisztollyal is. Mint évek hosszú során át Baxterék mezőgazdasági gépeivel. Valami bolond fickó. Joe a neve, nem öregszik, és roppant ügyes ezermester.

Új gondolat villant Grant fejében, de visszautasította, elnyomta. Nem kell hiú reményeket táplálni. Szimatolj még kicsit, kérdezősködj szép óvatosan, tartsd nyitva a szemed, Grant. Ne firtasd nagyon, különben megnémulnak, mint a sír.

Furcsa társaság ezek az erdőlakók. Olyan emberek, akiknek nincs részük a fejlődésben, nem is akartak belőle. Olyan emberek, akik hátat fordítottak a civilizációnak, és visszatértek a föld és erdő, a nap és eső szabad világába. Rengeteg helyet találnak itt a Földön, jut elég hely mindenkinek, mert az utolsó kétszáz évben erősen megcsappant a Föld népessége, tömegével mentek a pionírok betelepíteni a bolygókat, más világokat formálni a Naprendszerben az emberiség gazdagítására.

Bőven van hát hely és termőföld és vad.

Lehet, hogy végül is ez az élet a legjobb. Gyakran jutott ez eszébe Grantnek az utolsó hónapokban, mialatt a dombokat járta. Különösen ilyenkor, a háziszőttes dunyha és a csuhéjmatrac kényelmében, míg a szél suttogott a zsindelytető felett, vagy amikor a kerítésen ült, és nézte a napban fürdő aranyos tököt.

Zörgött valami a sötétben, zörgött a csuhéjmatrac ott, ahol a két gyerek aludt, azután meztelen láb topogott halkan a padlódeszkákon.

– Alszik, mister? – suttogta valaki.

– Nem. Akarsz bebújni hozzám?

A kisfiú bebújt a dunyha alá, hideg lábát Grant gyomrához nyomta.

– Mesélt magának Joe-ról nagypapa?

Grant bólintott a sötétben.

– Azt mondta, hogy már rég járt erre.

– Elmondta a hangyákat is?

– Hogyne. Te mit tudsz a hangyákról?

– Én meg Bili megtaláltuk őket nemrég, de titok. Nem mondtuk el senkinek, csak most magának. De magának megmondjuk, mert maga a kormánytól van.

– És tényleg volt üvegház a bolyon?

– Igen, és… és… – A fiú hangja elfúlt az izgalomtól. – És volt még más is. Azoknak a hangyáknak szekereik vannak, és kémények állnak ki a bolyból, és füst jön a kéményekből, és… és…

– Igen, és mi még?

– Nem maradtunk tovább, mást már nem láttunk. Bili meg én megijedtünk és elszaladtunk.

A fiú mélyebbre fúrta magát a dunyhába.

– Nahát, hallott már ilyet valaha? Hogy a hangyák szekereket húznak?

A hangyák valóban szekereket húztak. És valóban kémények nyúltak ki a hangyabolyból, kohókra emlékeztető kémények, és apró, szúrós szagú füst– gomolyokat pufogtattak.

Grant az izgalomtól lüktető fejjel guggolt a hangyaboly mellé, nézte a fűgyökerek közti utakon zötyögő szekereket. Üres szekerek kifelé, rakott szekerek visszafelé – magvakkal és néha rovarok feltrancsírozott testével rakott szekerek. Apró, vágtató szekerek, melyek a befogott hangyák mögött zötyögtek.

Ott volt az üvegház is, amely a hangyabolyt valaha borította, de széttörve és félredobva, mint amire már nincs szükség, mint ami már kiszolgált. A terep kopár, nagy sziklákkal teleszórt lejtő volt, itt-ott kis fűfoltokkal és hatalmas tölgyekkel, jó eldugott hely, ahol feltehetően a szél zúgásán és titkos ösvényeken surranó apró állatok hangján kívül sohasem hallatszott más hang. Itt szántástól vagy taposó lábaktól biztonságban élhettek a hangyák, darálva értelmetlen évmilliós sorsukat, mely akkor kezdődött, mikor ember nem is létezett, mielőtt még egyeden elvont gondolat megszületett volna a Földön. Zárt és változatlan sors, melynek nem volt más célja, csak az, hogy a hangyák éljenek.

És most valaki más irányba húzta a sors fonalát, és megajándékozta a hangyákat a kerék titkával, a fémfeldolgozás titkával és a civilizáció még ki tudja, hány ajándékával, kiutat találva a haladás zsákutcájából.

Lehet, hogy a hangyákra nehezedő éhség nyomását is enyhítette az a kéz, és a bőség talán lehetővé tette számukra, hogy figyelmet szenteljenek másnak is, ne csak a létfenntartásnak.

Új faj lépett a nagyság útjára, olyan társadalmi bázisról, amely a messzi múltban keletkezett, még mielőtt az ember ismerte volna a nagyság izgalmát.

Hova vezet ez az út? Milyenek lesznek a hangyák millió év múlva? Talál-e, találhat-e a hangya és az ember olyan közös nevezőt, mint a kutya és az ember, hogy együtt dolgozzanak közös sorsukon?

Grant a fejét rázta. Az esélyek ellene szólnak. Mert a kutyában és az emberben hasonló vér folyik, de a hangya és az ember más formái az életnek, nem olyanná teremtődtek, hogy megérthessék egymást. Nincs olyan közös alapjuk, mint a kőkorszakban a kutyának és az embernek, akik együtt aludtak a tűznél, és együtt vigyázták az éjszakában villogó, leselkedő szemeket.

Grant inkább megérezte, mint hallotta a léptek tompa zaját háta mögött a magas fűben. Felegyenesedett, hirtelen megfordult, és maga előtt látta az embert. Hanyag tartású ember, lelógó vállakkal, nagy mancsokkal, de érzékeny, fehér, sima ujjakkal.

– Maga Joe? – kérdezte Grant.

Az ember bólintott.

– Maga meg az az ember, aki rám vadászik.

Grant elámult.

– Talán így van. De nem magára személy szerint, hanem valaki hasonlóra.

– Valaki másra – mondta Joe.

– Miért nem maradt ott akkor este? – kérdezte Grant. – Miért futott el? Meg akartam köszönni, hogy megjavította a pisztolyomat.

Joe csak nézett rá szó nélkül, de Grant megérezte, hogy néma ajkai mögött titokban hallatlanul jól mulat rajta.

– Hogy a csudába tudta meg, hogy a pisztoly elromlott? Figyelt engem? – kérdezte Grant.

– Meghallottam, hogy mit gondolt.

– Meghallotta, hogy mit gondoltam?

– Igen – mondta Joe. – Most is hallom magát gondolkozni.

Grant kissé kelletlenül nevetett. Ez, bár kellemetlen, de logikus volt. Ilyesmit várhatott, sőt ennél többet is.

A hangyabolyra mutatott.

– Ezek a hangyák a magáé?

Joe bólintott, és ajkai mögött megint szinte bugyborékolt a néma kacaj.

– Mit nevet? – kérdezte dühösen Grant.

– Nem nevetek – felelte Joe, és Grant valahogyan úgy érezte magát, mint egy kisgyermek, akit rendreutasítanak és megpofoznak valamiért, amit nem lett volna szabad megtennie.

– Publikálnia kellene a feljegyzéseit – mondta Grant. – Nyilván összefüggésbe hozhatók Webster munkájával.

Joe vállat vont.

– Nincsenek feljegyzéseim – mondta.

– Semmi feljegyzés?

A hosszú ember a hangyabolyhoz ment, és lebámult rá.

– Kitalálta talán, hogy miért csináltam?

Grant jelentőségteljesen bólintott.

– Töprengtem rajta eleget. Több mint valószínű, hogy tudományos kíváncsiságból. Vagy talán együttérzésből az alacsonyabb rendű életforma iránt. Vagy talán arra gondolt, hogy azért, mert az ember előnnyel indult, ez nem adhat neki monopóliumot a fejlődésre.

Joe szeme csillogott a napfényben.

– Kíváncsiság, az lehet. De a többire nem gondoltam.

Letelepedett a hangyaboly mellé.

– Gondolkozott valaha azon, hogy a hangyák csak idáig fejlődtek, azután megálltak? Hogy miért történt az, hogy felépítettek egy majdnem tökéletes társadalmi szervezetet, és ennyiben maradtak? És hogy mi az, ami megállította őket a továbbhaladásban?

– Elsősorban az éhség, kényszerítő ereje – mondta Grant.

– Igen, és a téli álom – mondta a hosszú ember. – A téli álom kitörölt mindent az emlékezetükből egyik évről a másikra. Minden tavasszal újrakezdték, elölről. Sohasem jutottak el addig, hogy tanuljanak a múlt hibáiból, és tőkésítsék felhalmozott ismereteiket.

– Így maga táplálta őket…

– És fűtöttem a bolyt – mondta Joe –, hogy ne legyenek kénytelenek téli álomba merülni. Es ne kelljen minden tavasszal mindent elölről kezdeniük.

– És a szekerek?

– Készítettem néhányat, és otthagytam. Tíz évig tartott, de végül rájöttek, hogy mire valók.

Grant a kéményekre mutatott.

– Azt maguk csinálták – mondta Joe.

– És egyéb?

Joe felhúzta a vállát.

– Honnan tudjam?

– De ember, hiszen maga figyelte őket. Ha nem is készített jegyzeteket, de figyelte őket.

Joe a fejét rázta.

– Majdnem tizenöt évig nem is láttam őket. Csak ma jöttem ide, mert hallottam, hogy maga itt van. Ezek a hangyák, látja, már nem szórakoztatnak.

Grant eltátotta száját, aztán becsukta. Végül megszólalt:

– Szóval ez a dolog nyitja. Ezért csinálta. Szórakozásból.

Joe arcán nem látszott szégyen, sem magyarázkodás, csupán valami kínos kifejezés, mintha azt mondaná, hogy hagyják már a fenébe a hangyákat. A szája ezt mondta:

– Hát persze. Mi másért?

– És a pisztolyom? Gondolom, az is szórakoztatta.

– Nem a pisztoly – mondta Joe.

Nem a pisztoly – gondolta Grant –, persze hogy nem, te idióta, hanem te magad. Te magad vagy az, akin szórakozott. És most is.

Az öreg Dave Baxter masináját kijavítani, aztán szó nélkül meglépni, ez ugyancsak kitűnő mulatság. És valószínűleg napokig rázta a nevetés, mikor fent a Webster-házban megmutatta, hogy hol a hiba Thomas Webster űrhajójának hajtóművében. Mintha egy pimasz fráter az idétlen kölyök– állatokon trükköket próbálna ki.

Joe hangja szakította meg gondolatait:

– Maga népszámláló, nemde? Miért nem teszi fel nekem a kérdéseit? Most, hogy megtalált, nem mehet csak úgy el, anélkül, hogy felírná az adataimat. Különösen a koromat. Százhatvanhárom éves vagyok, és még alig serdülő. Legalább ezer évem van még. – Csontos térdeit felhúzta a melléig, és lassan előre-hátrahintázott. – Még ezer év, de ha vigyázok magamra…

– Csakhogy ez nem minden – mondta Grant, és igyekezett megőrizni nyugodt hangját. – Van még valami. Valami, amit meg kell tennie értünk.

– Értünk?

– A társadalomért – mondta Grant. – Az emberi fajért.

– Miért?

Grant elképedt.

– Azt mondja, hogy nem érdekli, hogy semmi köze hozzá?

Joe a fejét rázta, és mozdulatában nyoma sem volt hetvenkedésnek vagy a konvenciókkal való szembeszállásnak. Egyszerű ténymegállapítás volt.

– Pénz? – vetette fel Grant.

Joe körbemutatott a dombokon és a tágas folyó– völgyön.

– Megvan mindenem – mondta –, pénzre nincs szükségem.

– Talán hírnév?

Joe nem köpött, de arcára olyan kifejezés ült, mintha köpött volna.

– Az emberi faj hálája?

– Nem valami tartós – mondta Joe, és a korábbi gunyorosság megint ott volt a szavaiban, a fékezhetetlen mulatság a szája sarkában.

– Nézze, Joe – mondta Grant, és bármennyire igyekezett is elkerülni, hangja kérlelően csengett –, az, amire én kérném, ha megtenné, fontos… nagyon fontos a jövendő nemzedékeknek, fontos az egész emberi nemnek, mérföldkő, fejlődésünk útján, a sorsunkban…

– És miért kellene valamit megtennem olyanokért, akik még meg sem születtek? Miért nézzek túl az életemen? Ha meghaltam, meghaltam, és az egész kiáltozás és dicsőség, az összes lobogók és fanfárok nem jelentenek nekem semmit. Nem fogom tudni, hogy nagy életet éltem vagy hitványát.

– Az emberi faj… – mondta Grant.

Joe harsányan felnevetett.

– Fajfenntartás, a faj előrehaladása. Erre akar kilyukadni? Mi a csudának törődik maga ezzel? És én?

A nevetés ráncai kisimultak a szája körül, ujját gunyoros intésre emelte.

– A fajfenntartás mítosz, mítosz, amelyben maguk mindig is éltek – sötét história, amely a maguk társadalmi felépítéséből nőtt ki. A faj mindennap megszűnik. Amikor egy ember meghal, a faj megszűnik számára – neki már nem érdekes többé semmiféle faj.

– Maga egyszerűen fütyül az egészre – mondta Grant.

– Ezt szeretném egész idő alatt megértetni magával – közölte Joe.

A hátizsákra sandított a földön, ajka körül mosoly játszadozott.

– De talán ha olyasmiről van szó, ami érdekel – vetette fel.

Grant kioldotta a hátizsákot, kivette irattáskáját, kelletlenül kihúzta belőle a vékony köteget, megnézte címét: „Juwain befejezetlen filozófiai…" Átnyújtotta, és figyelte, amint Joe gyorsan elolvasta, és már figyelés közben elfogta a roppant tévedés, a kudarc kellemetlen érzése.

Még a Webster-házban gondolt valakire, olyan szellemre, melyet nem gátol a logika rutinja, nem béklyóz négyezer év begyepesedett emberi gondolkodásmódja. Az ilyen szellem – gondolta – megbirkózna a feladattal. És most megtalálta, csakhogy ez nem elég. Valami hiányzik, valami, ami eszébe sem jutott soha, amire Genfben sem gondoltak. Az emberi alkatnak egy, eddig mindenki által magától értetődőnek tekintett alkotóeleme.

A társadalmi nyomás volt az, ami az emberi nemet együtt tartotta évezredeken át, ugyanúgy, mint ahogyan az éhség kényszere társadalmi rendszerük rabszolgáivá tette a hangyákat. Az emberi lénynek az az igénye, hogy kivívja embertársai helyeslését, a társadalmi hovatartozás kultusza – pszichológiai, sőt majdnem fiziológiai szükséglete annak, hogy gondolat és tett helyeslésre találjon. Erő, amely visszatartotta az embereket a korlátok átlépésétől, erő, amely a társadalom biztonságát és az emberi szolidaritást produkálta, az ember családjának együttműködését. Hányan mentek halálba ezért a helyeslésért, hányan áldozták fel magukat, hányan éltek olyan életet, melyet utáltak és megvetettek, ezért a helyeslésért? Mert nélküle magára maradt, számkivetett lett volna az ember, mint a csordából kivert állat. Mindez természetesen szörnyű dolgokhoz vezetett – csőcselék-pszichológiához, faji üldözéshez, tömeges atrocitásokhoz a patriotizmus vagy a vallás nevében. De ugyanakkor ez a kapocs tartotta össze a fajt, ez tette lehetővé kezdettől az emberi társadalmat.

És Joe-ból mindez hiányzik. Joe egy fikarcnyit sem törődik ezzel. Nem érdekli, hogy mit gondolnak róla. Nem érdekli, hogy helyeslik vagy sem azt, amit tesz.

Grant érezte hátán a nap hevét, hallotta a szél susogását a fák ágai közt, hallotta, hogy a bozótban énekelni kezdett egy madár.

Ez a mutációk fejlődési iránya? Az embert társas lénnyé tevő ösztön levetkőzése?

Ez az ember itt előtte, aki Juwain örökségét olvassa, a mutáció következtében az élet olyan teljességét fedezte fel, hogy embertársai helyeslésének szükségességéről le tud mondani? Annyi évezred után elérte végül a kultúrának azt a fokát, amelyen már függetlenül áll az ember, és megveti a társadalom minden mesterkedését?

Joe felnézett.

– Nagyon érdekes – mondta és miért nem fejezte be?

– Meghalt – mondta Grant.

Joe csettintett a nyelvével, csukott szájjal.

– Egy helyen tévedett. – Átlapozta a köteget, és ujjával rábökött egy pontra. – Itt hiba csúszott be. Ez az, ami megakasztotta.

Grant dadogott.

– De hát… nem hibáról volt szó. Egyszerűen meghalt. Meghalt, mielőtt befejezhette volna.

Joe gondosan összehajtogatta a kéziratot, és zsebre tette.

– Egyre megy – mondta. – Valószínűleg elfuserálta volna.

– Akkor maga be tudja fejezni? Meg tudná…

Grant tudta, semmi értelme, hogy folytassa. A választ leolvashatta Joe szeméről.

– Maga valóban azt hiszi – kérdezte Joe, és szavai nyersek és kimértek voltak –, hogy én ezt odadobom maguknak, nyavalygó embereknek?

Grant leverten vállat vont.

– Feltételezem, hogy nem. Gondolhattam volna. Az ilyen ember, mint maga…

– Magam is jól tudom használni – mondta Joe.

Lassan felállt, lustán felemelte a lábát, mély barázdát húzott vele a hangyabolyon át, szétdúlva a füstölgő kéményeket, eltemetve az igyekvő szekereket.

Grant nagyot kiáltott, talpra ugrott, vak düh öntötte el, vak düh hajtotta kezét, hogy előrántsa pisztolyát.

– Állj! – mondta Joe.

Grant keze megállt, a pisztoly csöve még a föld felé nézett.

– Ne vegye a szívére, emberke – mondta Joe. – Tudom, hogy szívesen megölne, de nem engedhetem meg. Terveim vannak, érti? És végül is nem azért ölne meg, amiért gondolja.

– Mit számít az magának, hogy miért ölném meg? Halott volna, nem? Nem járna szabadon Juwain filozófiájával.

– Csakhogy – mondta Joe, majdnem kedvesen – maga nem ezért akart megölni, hanem mert dühös, hogy szétdúltam a hangyabolyt.

– Ez csak a közvetlen ok volt – mondta Grant –, de most…

– Ne próbálja meg – mondta Joe. – Mielőtt lenyomhatná a ravaszt, maga lenne halott.

Grant habozott.

– Ha azt hiszi, hogy blöff – ingerkedett Joe tessék csak, célozzon.

Hosszú pillanatokig nézték egymást, és a pisztoly csöve még mindig lefelé nézett.

Miért nem akar velünk tartani? – kérdezte Grant. – Szükségünk volna ilyen emberekre, mint maga. Maga volt az, aki megmutatta Thomas Websternek, hogy kell megoldani az űrhajó hajtását. A munka, amit a hangyákkal végzett…

Joe gyorsan előrelépett, és Grant felemelte a pisztolyt. Még látta a hatalmas öklöt, amely villámgyorsan lecsapott rá. Gyorsabb volt, mint az ő ujja a ravaszon.

Nedves, recés és meleg valami nyalogatta az arcát, Grant felemelte kezét, hogy leseperje magáról. De az a valami tovább nyalta. Felnyitotta szemét, és ámulva látta a táncra perdülő Nathanielt.

– Végre rendben van – mondta Nathaniel –, úgy féltem…

– Nathaniel – kiáltotta Grant –, mit csinálsz itt?

– Megszöktem – mondta Nathaniel –, magával szeretnék menni.

Grant a fejét rázta.

– Nem jöhetsz velem – mondta messze megyek. Be kell fejeznem a munkámat.

Feltápászkodott, és keresgélni kezdett a földön. Mikor hideg fémhez ért a keze, felvette, és a tartójába csúsztatta.

– Kisiklott a kezemből – mondta –, s mégsem szökhet meg. Odaadtam neki valamit, ami az egész emberiségé, és nem engedhetem, hogy felhasználja.

– Tudok nyomot követni – mondta Nathaniel –, a mókusokat is úgy lenyomozom, mint a pinty.

– Neked fontosabb feladatod van a nyomkövetésnél – mondta Grant a kutyának. – Látod, ma rábukkantam valamire. Felismertem bizonyos tendenciát – tendenciát, amit talán az egész emberiség követni fog. Nem ma, sem holnap, sem a következő ezer éven belül. Lehet, hogy soha, de mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül. Joe talán kicsit előbbre van az úton, mint mi többiek, de lehet, hogy gyorsabban követjük, mint gondolnánk. Mindnyájan oda juthatunk, ahova Joe jutott. És ha így történik, ha itt végződik minden, akkor rátok, kutyákra, feladat vár.

Nathaniel felnézett rá, gondterhesen összeráncolta a képét.

– Nem értem – panaszkodott. – Olyan sok érthetetlen szót használ.

– Nézd, Nathaniel, az emberek talán nem mindig maradnak ilyenek, mint ma. Megváltozhatnak. És ha ez bekövetkezik, nektek kell folytatnotok, nektek kell átvenni az álmot, és továbbvinni. Úgy kell cselekednetek majd, mintha emberek volnátok.

– Mi, kutyák, meg is tesszük – jelentette ki Nathaniel.

– Még ezer és ezer évig nem következik be – mondta Grant. – Lesz időtök bőven, hogy felkészüljetek. De tudnotok kell. Tovább kell adnotok. Nem szabad erről megfeledkeznetek.

– Tudom – mondta Nathaniel. – Mi, kutyák, elmondjuk majd a kis kölykeinknek, és azok is a kölykeiknek.

– Ez az – mondta Grant.

Lehajolt, megvakarta Nathaniel fülét, és a kutya farkát csóválva állt, és nézte, ahogy megy fel az az ember á dombon.

Jegyzetek a negyedik mondához

Mondáink közül éppen ez, a negyedik okozza a legtöbb aggályt azoknak, akik a mondakörben valamilyen rejtett értelmet és jelentést keresnek.

Még Phogo is elismeri, hogy ez a monda teljes egészében mítosz, és semmi más. De ha mítosz, mit jelent? És ha ez a monda mítosz, vajon nem mítosz-e a teljes mondakör?

A Jupiter, ahol a monda cselekménye játszódik, állítólag egyike azoknak a világoknak, melyeket az űrben találhatnak. Fentebb megjegyeztük már, hogy ilyen világok létezése tudományos lehetetlenség. És ha elfogadjuk Ugry elméletét, mely szerint a mondakörben szereplő másfajta világok nem egyebek, mint saját világunk sokszorosított példányai, akkor ésszerűnek látszik az a feltételezés, hogy az itt leírt világot azóta már lokalizálhattuk volna. Általánosan ismert tény, hogy vannak előlünk elzárt szellemvilágok, de zártságuk okai is közismertek, és korántsem azonosak a negyedik mondában leírtakkal.

Egyes kutatók szerint a negyedik monda csak betoldás, melynek semmi köze a többihez, és sokkal később került a mondakörbe. Ezt a következtetést nehéz elfogadni, mert a monda szorosan összefügg a többivel, éppen a mondakör mesefűzésének egyik sarokpontja, amely körül az egész szerkezet megfordul.

Számos alkalommal bírálták a mondában felbukkanó Towser figuráját, mint összeegyeztethetetlent fajunk alapvető méltóságával.

Noha Towser visszataszítónak tűnhet a kényesebb olvasók szemében, mégis jó szolgálatot tesz, mint a mondában szereplő emberi lény vezetője.

Towser az, és nem az ember, aki elsőként hajlandó tudomásul venni a kialakult helyzetet: Towser az, és nem az ember, aki elsőként érti meg. És Towser értelmét, amint megszabadult az ember uralmától, olyannak ábrázolja a monda, mint amely legalábbis egyenrangú az emberével. Towser, bár bolhák kínozzák, olyan karakter, akit nem kell szégyellnünk.

A negyedik monda rövid ugyan, mégis érdemes, elmélyülten és gondosan tanulmányozni, mert talán a legértékesebb mind a nyolc közül.