1984

 

 

Eltelt egy hét, mire Michael feltette a kérdést, amitől Robert annyira félt. Talán azt várta, hogy Robert hozza fel, talán próbálta meggyőzni magát, hogy nem kell tudnia az igazságot, hogy szerette annyira Robertet, hogy ne érdekelje. Mindenesetre végül nem sikerült lebeszélnie magát.

– Sétálunk egyet? – kérdezte, Robert pedig beleegyezett, hogy bóklásszanak még egy utolsót a Brocelind-erdőben, még ha szívesen távol is maradt volna attól a helytől a következő félévig. Remélte, hogy addigra talán elhalványul az emlék, az árnyak nem tűnnek majd olyan baljóslatúnak, és nem érzi úgy, hogy a földet vér itatja át.

Különös, szótlan, merev hét volt ez kettejük között. Robert titokban tartotta, amit a vérfarkassal tettek, és emésztgette Valentine javaslatát, miszerint hagyja, hogy ő legyen helyette a lelkiismerete meg az ereje, mert úgy minden sokkal könnyebb lesz. Michael pedig...

Nos, Robert nem is sejtette, mit gondol a barátja Valentine-ról, Elizáról vagy éppen róla. Ettől lett minden olyan szokatlan. Parabataiok voltak, egymás másik fele. Nem volt rendjén, hogy Robertnek találgatnia kellett. Korábban mindig biztos volt benne, mi jár Michael fejében.

– Oké, szóval mi történt valójában? – kérdezte Michael, amikor már olyan mélyen jártak az erdőben, hogy rég nem hallották az iskola hangjait. A nap még magasan járt az égen, de a fák között egyre hosszabbak és sötétebbek lettek az árnyékok. – Mit csinált Valentine azzal a vérfarkassal?

Robert képtelen volt parabataia szemébe nézni. Megvonta a vállát.

– Pontosan az, amit meséltem neked.

– Azelőtt sosem hazudtál nekem – mondta Michael. Szomorúság volt a hangjában, és valami más is. Valami sokkal rosszabb. Véglegesség talán. Mintha búcsúra készülődtek volna.

Robert nyelt egyet. Michael igazat beszélt: korábban sosem hazudott neki.

– Persze te nyilván nem hazudtál nekem soha? – támadt rá Michaelre. Most már tudta, hogy a parabataia titkol valamit. Valentine mondta.

Hosszú csend következett, amit végül Michael tört meg:

– Mindennap hazudok neked, Robert.

Robert úgy érezte magát, mintha gyomron rúgták volna.

Nem egyszerű titok volt ez. Nem csak egy lányról volt szó, hanem... Robert nem tudta, miről lehet szó.

Elképzelni sem tudta.

Megállt, és hitetlenkedve fordult Michael felé.

– Ha rám akarsz ijeszteni, hogy elmondjak neked valamit...

– Nem akarok rád ijeszteni, csak... próbálom elmondani neked az igazat. Végre. Tudom, hogy elhallgatsz előlem valami fontosat.

– Szó sincs róla – jelentette ki Robert.

– Dehogynem – mondta Michael. – Es fáj. Márpedig ha nekem már ez is fáj, el tudom képzelni... – Elhallgatott, mély lélegzetet vett, és erőnek erejével vette rá magát, hogy folytassa: – Nem tudnám elviselni, ha ennyi fájdalmat okoztam volna neked az évek során. Még ha akaratlanul is. Még ha magad sem vetted észre.

– Michael, összevissza beszélsz.

Egy moha lepte kidőlt fatörzshöz érkeztek. Michael letelepedett rá, hirtelen nagyon fáradtnak tűnt. Mintha száz évet öregedett volna egyetlen perc alatt. Robert mellé ült, és a vállára tette a kezét.

– Mi az? – Könnyedén meglökte Michael fejét, próbált mosolyogni, és meggyőzni magát, hogy a barátja egyszerűen ilyen. Egyedi és következetlen. – Mi folyik abban a bolondokházában ott a nyakadon?

Michael lehajtotta a fejét.

Olyan esetlennek hatott, ahogy a nyakszirtje csupaszon meredt felfelé. Robert úgy érezte, nem tudja elviselni.

– Szerelmes vagyok – suttogta Michael.

Robert nevetésben tört ki, ahogy elöntötték a megkönnyebbülés hullámai.

– Ennyi az egész? Nem gondolod, hogy magamtól is rájöttem, te marha? Megmondtam, Eliza remek lány...

Aztán Michael mondott még valamit.

Valamit, amit Robert nyilván rosszul hallott.

– Micsoda? – kérdezte, bár igazából nem akarta hallani.

Ezúttal Michael felemelte a fejét, Robert szemébe nézett, és félreérthetetlenül megismételte:

– Beléd vagyok szerelmes.

Robert talpon volt, mielőtt igazából felfoghatta volna a szavakat.

Hirtelen nagyon fontosnak tűnt, hogy távolság legyen közöttük. A lehető legnagyobb távolság.

– Hogy mi van? – Pedig nem is akart kiabálni. – Ez nem vicces – tette hozzá, igyekezvén visszafogni a hangját.

– Nem is viccnek szántam. Szerel...

– Ki ne mondd még egyszer! Ezt soha többé nem ismételheted meg!

Michael elsápadt.

– Tudom, hogy te nyilván... Tudom, hogy te nem így érzel, hogy sosem tudnád...

Robertet olyan lendülettel rohanták meg az emlékek, hogy kis híján elvesztette az egyensúlyát: Michael keze a vállán; Michael karja a teste körül, ahogy átölelik egymást; Michael, amint birkóznak egymással; Michael, amint megfogja a kezét, és megigazítja benne a kardot; Michael, amint estéről estére az ágyban fekszik nem is olyan messze tőle; Michael, amint levetkőzik, aztán őt is behúzza maga után a Lyn-tóba; Michael, amint csupasz mellkassal, elázott hajjal, csillogó szemmel hever mellette a fűben.

Robert legszívesebben elhányta volna magát.

– Semminek nem kell megváltoznia – mondta Michael, és Robert biztosan elnevette volna magát, ha nem biztos benne, hogy a nevetés egyenesen okádáshoz vezet. – Most is ugyanaz az ember vagyok. Nem kérek tőled semmit, csak őszinte akarok lenni hozzád. Fontos volt, hogy tudd.

Robert annyit biztosan tudott, hogy Michael a valaha volt legjobb barátja, és valószínűleg a legtisztább lélek, akivel valaha is találkozni fog. Hogy le kellene ülnie mellé, megnyugtatni, hogy minden rendben van, hogy semminek nem kell megváltoznia, hogy az egymásnak tett esküjük most is érvényes, és örökkön-örökké az is marad. Hogy Michaelnek semmi félnivalója nincs, amiért – Robert gyomra felfordult, ahogy a szóra gondolt – szerelmes. Hogy ő maga cseppet sem meleg, és a teste Maryse érintésétől kel életre, hogy Maryse csupasz mellének látványától pezsdül fel a vére, és hogy Michael vallomása ezen szemernyit sem változtatott. Tudta, hogy valami megnyugtatót kellene mondania, valami olyasmit, hogy: „Nem szerethetlek ugyanúgy, de mindig szeretni foglak".

De azt is biztosan tudta, mit gondolnának az emberek.

Hogy mit gondolnának Michaelről... és hogy mit tételeznének fel róla.

Járna a szájuk, pletykálnának, gyanítanának ezt-azt. A parabataiok persze nem járhattak egymással. És... mást sem tehettek egymással. De ők ketten annyira közel álltak egymáshoz, annyira összhangban voltak, hogy az emberek biztosan tudni akarnák, egyformák-e.

Egészen biztosan megfordulna a fejükben a gondolat.

Ezt nem tudta elviselni. Túlságosan sokat dolgozott érte, hogy az az ember és az az árnyvadász legyen belőle, aki most volt. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy az emberek megint úgy nézzenek rá, mintha más volna.

Azt pedig végképp nem tudta elviselni, hogy Michael meg így nézzen rá.

Mert mi lenne, ha végül az ő fejében is megfordulna a gondolat?

– Ezt soha többé nem hozhatod szóba – közölte hűvösen. – Ha ragaszkodsz hozzá, egyszerűen nem beszélünk utána egymással. Világos?

Michaelnek leesett az álla, tágra nyílt szemmel, értetlenül meredt rá.

– És senki másnak sem beszélhetsz róla. Nem hagyhatom, hogy az emberek mindenfélét gondoljanak rólunk. Rólad.

Michael dörmögött valamit az orra alatt.

– Mi? – kérdezte élesen Robert.

– Mondom, nem tudom, mit fognak gondolni.

– Azt fogják gondolni, hogy visszataszító vagy.

– Te is ezt gondolod.

Egy hang szólalt meg Robert fejében: Hagyd ezt abba!

Ez az utolsó esélyed, mondta.

De annyira nagyon halkan.

Egyáltalán nem volt biztos a dolgában.

– Igen – felelte Robert elég határozottan ahhoz, hogy ne maradjon kétség afelől, mennyire komolyan beszél. – Szerintem is visszataszító vagy. Letettem egy esküt előtted, és meg is fogom tartani, de ne legyen félreértés: többé semmi sem lesz ugyanolyan közöttünk. Ami azt illeti, ettől a pillanattól fogva semmi sincs közöttünk. Pont.

Michael nem szállt vele vitába. Nem szólt egy szót sem. Egyszerűen sarkon fordult, faképnél hagyta Robertet, és eltűnt a fák között.

Amit mondott, amit tett... megbocsáthatatlan volt. Robert jól tudta. Azt mondta magának, minden Michael hibája, ő hozta meg a döntést.

Azt mondta magának, hogy ő csak azt tette, ami a túléléshez kellett.

De most már látta az igazságot. Valentine nem tévedett. Tényleg nem volt képes igazi szeretetre vagy ragaszkodásra. Azt hitte, Michael a kivétel, a bizonyíték, hogy ő is tud kötődni valakihez – hogy ki tud tartani minden körülmények között.

Most már ennyi sem maradt.

Elég, gondolta Robert. Elég a küszködésből, elég az önmarcangolásból, elég abból, hogy folyton a saját gyengeségének és hitet-lenségének csapdájába kell esnie. Elfogadja Valentine ajánlatát. Engedi, hogy ő hozza meg helyette a döntéseit, hogy ő higgyen helyette is az ügyben. Mindent megtesz, ami csak szükséges, hogy Valentine és a Kör mellett maradhasson.

Csak ez maradt neki.

 

***

 

Simon végigfutott a mocskos folyosókon, csúszkált a nyálkás padlón, lépcsőkön vágtatott lefelé, közben pedig szüntelenül az Akadémiát szidta, amiért a labirintusszerű erődítményben még térerő sincs a mobiljának. A lába dübörgött a kopott kövön, zihálva kapkodott levegő után, és bár az út végtelennek tűnt, valójában csak pár perc telt el, mire végül becsörtetett Catarina Loss irodájába.

A nő éjjel-nappal ott töltötte az időt, és ez ezúttal sem volt másként.

Vagyis egy kicsit mégis: aznap este nem volt egyedül.

Az íróasztala mögött állt karba tett kézzel, egyik oldalán Robert Lightwooddal, a másikon pedig Penhallow dékánnal. Olyan mogorva képet vágtak, mintha tudták volna, mi következik. Simon ezúttal nem engedte meg magának, hogy habozzon, vagy hogy a következményekre gondoljon.

Vagy hogy Izzyre gondoljon.

– Egy csapat diák éppen egy démont próbál megidézni – lihegte. – Meg kell állítanunk őket.

Láthatólag senki nem lepődött meg.

Halk torokköszörülés hallatszott. Simon hátrafordult, és Julié Beauvale-t pillantotta meg. A lány éppen előlépett az ajtó mögül, amit az imént ő vágott az arcába.

– Te meg mit keresel itt?

– Ugyanazt, amit te – felelte Julié, majd elpirult, és zavartan megvonta a vállát. – Azt hiszem, engem sikerült meggyőznöd.

– De hogyan jutottál ide előttem?

– Nyilván a keleti lépcsőn jöttem le, aztán tovább a fegyverszoba mögötti folyosón...

– De az zsákutcába fut a menzánál, nem?

– Csak ha...

– Talán későbbre halaszthatnánk ezt a lenyűgöző kartográfiai eszmecserét – szólt közbe szelíden Catarina Loss. – Az az érzésem, jelenleg fontosabb dolgunk is van.

– Például az, hogy móresre tanítsuk az idióta diákjaitokat – morogta Robert Lightwood, és már ki is viharzott az irodából. A boszorkánymester és a dékán követték.

Simon idegesen pillantott össze Julie-val.

– Szerinted, hm, nekünk is mennünk kéne?

– Feltehetőleg – felelte a lány, aztán bólintott. – Vagy akár hagyhatjuk, hogy egy füst alatt mindannyiunkat kicsapjanak.

Tanáraik után caplattak, ügyelve, hogy lassacskán egyre jobban lemaradjanak.

Jon szobájához közeledve már a folyosóról hallották Robert Lightwood kiabálását. A vastag ajtón át nem igazán tudták kivenni a szavakat, de a hangerő és a hanglejtés félreérthetetlenné tette az inkvizítor mondanivalóját.

Simon és Julié óvatosan kinyitotta az ajtót, és beosontak.

George, Jon meg a többiek sápadtan, tágra nyílt szemmel sorakoztak a falnál. Egytől egyig úgy festettek, mint akik a kivégző-osztagot várják. Mindeközben Isabelle az apja mellett állt, és... sugárzott.

– Borzalmasak vagytok egytől egyig! – ordította Robert Lightwood. – Állítólag ti volnátok ennek az iskolának a legjobb diákjai, erre ezt voltatok képesek produkálni? Figyelmeztettelek benneteket, milyen veszélyes a karizma! Megmondtam, hogy ki kell állno-tok amellett, ami helyes, még akkor is, ha ezzel fájdalmat okoztok annak, akit a legjobban szerettek. Egyikőtök sem hallgatott rám!

Isabelle célzatosan köhintett.

– Ennek a két embernek a kivételével! – helyesbített az inkvizítor. – Szép volt! Isabelle nem tévedett veletek kapcsolatban.

Simon megtántorodott.

– Ez csak egy hülye vizsga volt? – hüledezett Jon.

– Nagyon is okos vizsga, ha engem kérdezel – mondta Penhallow dékán.

Catarina Loss olyan képet vágott, mintha akadna némi mondanivalója az ügyben, hogy ostoba árnyvadászok macska-egér játékot játszanak a sajátjaikkal, de szokás szerint inkább tartotta a száját.

– Mennyire számít majd bele a bizonyítványunkba? – érdeklődött Sunil.

Ezzel harsány kiáltozás kezdődött, aztán hosszas dühödt lelkifröccs következett a szent felelősségről, az óvatlanságról meg arról, hogy milyen 'kellemetlen lehet egy éjszaka a Néma Város kazamatáiban. Robert mennydörgött, akár Zeusz, Penhallow dékán igyekezett nem olyan lenni, mint az óvó néni, aki letolja a kiscsoportosokat, amiért elloptak még egy sütit, Catarina Loss pedig időről időre tett egy-egy szarkasztikus megjegyzést azokról az árnyvadászokról, akik beleütötték az orrukat a boszorkánymesterek dolgába. Egy ponton még Robert Lightwood tirádáját is félbeszakította, hogy célzatos megjegyzést tehessen Darth Vaderrel kapcsolatban – miközben sanda pillantást vetett Simon felé, mire a fiú megint elgondolkodott, milyen alaposan tarthatja szemmel a boszorkánymester, és egyáltalán miért.

Közben Isabelle mindvégig őt figyelte. Volt valami meglepő a tekintetében, valami, amit szinte büszkeségnek nézhetett volna az ember.

– Vonjátok le belőle a következtetést, hogy legközelebb oda kell figyelnetek arra, amit az idősebbek mondanak – kiabálta Robert Lightwood.

– Miért érdekelne bárkit is, hogy szerinted mi a helyes? – csattant fel Isabelle.

Az inkvizítor elvörösödött. Lassan a lánya felé fordult, és azzal a jeges tekintettel nézett rá, amitől mindenki más összekuporodva nyüszíteni kezdett volna. Isabelle meg sem rezzent.

– Most, hogy ezen a rémes ügyön túlestünk, megkérnélek benneteket, hogy hagyjatok magunkra bennünket az én kötelességtudó lányommal. Azt hiszem, meg kell beszélnünk egyet s mást – mondta Robert Lightwood.

– De hát ez az én szobám – nyögte Jon.

Az inkvizítornak meg sem kellett szólalnia, elég volt égő tekintettel a fiúra néznie. Jon hátrahőkölt, aztán a többiekkel együtt kimenekült a szobából. Simon éppen követte volna őket, amikor Isabelle ujjai összezáródtak a csuklója körül.

– O marad – közölte az apjával a lány.

– Arról ugyan szó sem lehet!

– Simon itt marad velem, vagy én megyek el vele – jelentette ki Isabelle. – E közül a két lehetőség közül választhatsz.

– Ööö, szívesen elmegyek... – próbálkozott Simon, amivel azt próbálta udvariasan kifejezésre juttatni, hogy borzasztóan szeretne máshol lenni.

– Maradsz! – parancsolt rá Isabelle.

– Hát jó, maradhat – sóhajtott Robert Lightwood.

Ezzel véget is ért a vita. Simon letelepedett Jon ágya szélére, és igyekezett láthatatlan maradni.

– Nyilvánvalónak tűnik számomra, hogy nem akarsz itt lenni – mondta a lányának az inkvizítor.

– Miből jöttél rá? Abból, hogy vagy egymilliószor megmondtam, mennyire nem akarok idejönni? Hogy nem akarom a hülye játékodat játszani? Hogy szerintem kegyetlen, manipulatív és totál időpocsékolás?

– Igen – bólintott Lightwood. – Ebből.

– És mégis kényszerítettél, hogy jöjjek veled.

– Igen.

– Figyelj, ha azt hitted, hogy egy kierőszakolt közös program bármit is helyrehozhat azután, amit...

Az inkvizítor mélyet sóhajtott.

– Megmondtam már, hogy ami anyád és köztem történt, annak semmi köze hozzád.

– Kihez lenne köze, ha nem hozzám?

– Isabelle... – Robert Lightwood Simonra pillantott, aztán visszafogta a hangját. – Szívesebben beszélgetnék erről közönség nélkül.

– Az a te bajod.

Simon csak még inkább igyekezett beleolvadni a háttérbe. Azt remélte, hogy ha erősen koncentrál, a bőre talán átveszi Jon Cartwright ágyneműjének meglepő virágmintáját.

– Még soha nem beszélgettünk a Körben töltött időszakomról vagy akár arról, miért követtem Valentine-t – mondta a férfi. – Reméltem, hogy a gyerekeimnek soha nem kell ezt az oldalamat megismerniük.

– Én is végighallgattam az előadásodat, mint a többiek – közölte mogorván a lány.

– Mind a ketten tudjuk, hogy a nyilvános fogyasztásra szánt történet soha nem fedi a teljes igazságot. – Lightwood összeráncolta a homlokát. – Azt például nem mondtam el a diákoknak, sőt soha senki másnak sem, hogy a Kör legtöbb tagjával ellentétben én soha nem voltam igazi hívő. A többiek azt hitték, ők Raziel két lábon járó kardja. Látnod kellett volna anyádat, ahogy tombolt benne az igazságérzettől fűtött tettvágy.

– Szóval most meg minden Anya hibája? Ez szép volt, Apa. Nagyon szép. Most azt kell hinnem, te valami istenkirály csávó vagy, aki az első pillanattól átlátott Valentine-on? Mert a barátnőd azt mondta?

A férfi megrázta a fejét.

– Nem érted a lényeget. Legesleginkább én hibáztam. Anyád meg a többiek azt hitték, hogy helyesen cselekszenek. Imádták Valentine-t. Imádták az ügyet. Hittek benne. Én sosem találtam meg magamban ezt a hitet... mégis velük tartottam. Azzal, hogy az ő bizonyosságával pótoltam a sajátomat, azt az utat választottam, ahol a legkisebb ellenállásba ütköztem.

– Miért mondod most ezt el nekem? – Isabelle hangja most már talán valamivel kevésbé tűnt indulatosnak.

– Akkoriban nem értettem, mit jelent igazán bizonyosnak lenni valamiben – magyarázta Robert Lightwood. – Nem tudtam, milyen fenntartások nélkül szeretni valamit vagy valakit. Feltétel nélkül. Azt hittem, talán a parabataiomat így szeretem, de aztán... – Nyelt egyet, és végül magában tartotta, amit mondani akart. Simon kíváncsi volt, mi lehetett még rosszabb annál, mint amit eddig bevallott. – Végül arra jutottam, hogy biztosan nincs is meg bennem ez a képesség. Hogy nem vagyok alkalmas ilyesféle szeretetre.

– Ha oda akarsz kilyukadni, hogy végül a szeretőd mellett megtaláltad... – Isabelle megborzongott.

– Isabelle! – Az inkvizítor megfogta a lánya kezét. – Oda akarok kilyukadni, hogy Alec mellett találtam meg. Melletted. És... – Leszegte a fejét. – Max mellett. Amikor gyerekeim születtek, minden megváltozott, Isabelle...

– Ezért kezelted úgy éveken át Alecet, mintha pestises lenne? így mutatod ki a gyerekeidnek, hogy szereted őket?

Ha ez egyáltalán lehetséges volt, Robert láthatólag még jobban elkezdte szégyellni magát.

– Attól, hogy szeretünk valakit, még követhetünk el hibákat – mondta. – És én sokkal többet követtem el, mint szabadott volna. Egyiket-másikat már soha nem tehetem jóvá, de a bátyádért még kiteszem a lelkemet. Tudja, mennyire szeretem. Hogy milyen büszke vagyok rá. Azt akarom, hogy te is tudd. Ti, gyerekek, ti vagytok az én bizonyosságom, veletek kapcsolatban nem fogok kételkedni soha. A Klávé nem ilyen. Sajnos a házasságom sem. De ti... Ha kell, az életem hátralévő részét azzal fogom tölteni, hogy bebizonyítsam, biztosak lehettek a szeretetemben.

 

***

 

Unalmas buli volt, az a fajta, amit még Simon szerint is feldobott volna egy-két démon érkezése. A dekorációk – néhány szomorkás szalag, pár csak nagyjából-egészéből felfújt héliumos lufi meg egy kézzel (ráadásul hibásan) firkált GRATULÁLUNK! felirat – úgy festettek, mintha az utolsó pillanatban dobta volna őket össze néhány iskolafogságra ítélt ötödikes. Az asztalon a tanév végére még megmaradt ételek sorakoztak, köztük néhány szikkadt croissant, egy narancszselével csordultig mert cseréptál, egy fazéknyi ragu meg jó pár különféle azonosíthatatlan húsfélével megpakolt tányér.

Mivel Idrisben nem volt áram, és senkinek nem jutott eszébe felfogadni egy zenekart, semmiféle zene nem szólt, csak a tanári kar pár tagja állt össze rögtönzött énekkarrá. (Simon szemében ez nem számított zenének.) Isabelle démonidéző pereputtya megúszta egy szigorú figyelmeztetéssel, sőt még a buliba is elengedték őket, de úgy tűnt, egyiküknek sincs kedve sem a dorbézoláshoz, sem pedig érthető okokból Simonhoz.

A fiú egymaga ácsingózott a puncsostál mellett – aminek éppen eléggé halszaga volt ahhoz, hogy inkább ne merjen magának belőle –, amikor Isabelle odalépett hozzá.

– Kerülöd a barátaidat? – kérdezte.

– A barátaimat? – Simon felnevetett. – Inkább úgy érted, azokat, akik gyűlölnek, és a pofámat sem bírják, ugye? Igen, őket inkább elkerülöm.

– Nem gyűlölnek téged. Zavarban vannak, mert te okos voltál, ők meg hülyék. Túlteszik magukat rajta. Te is mindig így vagy vele.

– Talán. – Nem tűnt éppen valószínűnek, de hát az ebben az évben történtek közül nem sok minden esett a „valószínű" kategóriába.

– Kösz, hogy ott maradtál, amíg apámmal dumáltunk – szólt Isabelle.

– Nem mondhatnám, hogy túl sok választási lehetőséget hagytál nekem – jegyezte meg Simon.

Isabelle már-már szeretettel a hangjában kacagott fel.

– Tényleg halvány fogalmad sincs, hogy zajlik egy udvarias beszélgetés, igaz? Én azt mondom, „köszönöm", erre te azt feleled, hogy „szívesen".

– Tehát ha például én köszönetet mondanék, amiért átverted az összes barátomat, és azt hitték, hogy démonokat idéző, megvadult kergebirka vagy, ráadásul rájuk uszítottad a dékánt, arra te azt felelnéd, hogy...

– Szívesen, így legalább megtanultak valami nagyon fontosat. – A lány elmosolyodott. – Valamit, amit ezek szerint neked már nem kellett megtanulni.

– Ja, igen, ha már itt tartunk. – Bár az egész csak próba volt, bár elvileg Isabelle maga is azt akarta, hogy szóljon a tanároknak, Simon mégsem tudott szabadulni a lelkifurdalástól. – Bocs, hogy nem jöttem rá, mit tervezel! Hogy nem bíztam benned.

– Játék volt, Simon. Senki nem is várta, hogy bízz bennem.

– De akkor sem lett volna szabad beugranom. Hogy éppen én...

– Nem várhatom el tőled, hogy ismerj. – Egészen elképzelhetetlen gyengédség áradt Isabelle hangjából. – Tisztában vagyok vele, Simon. Tudom, hogy mostanság... nem ment minden simán közöttünk, de nem áltathatom magam. Ha nem is tetszik a valóság, azért nem tagadhatom le.

Annyi mindent szeretett volna mondani a lánynak.

Ám éppen ebben a fontos pillanatban üres maradt az agya.

A kínos csend súlyosan telepedett rájuk. Aztán Isabelle toporogni kezdett.

– Hát, ha ez minden, akkor én most...

– Mész vissza Jonnal randizni? – Simon nem tudta visszafogni magát. – Vagy... az is csak a játék része volt?

Remélte, hogy a lánynak nem tűnik fel a hangjában a szánalmas reménykedés.

– Az egy másik játék volt, Simon. Le vagy maradva. Eszedbe jutott egyáltalán, hogy egyszerűen szeretlek gyötörni? – Megint ott volt az a ravaszkás mosoly; Simon úgy érezte, olyan erővel ragyog rá, hogy mindjárt lángra is lobbantja. Sőt, úgy érezte, máris izzik a teste.

– Szóval te meg ő sosem...

– Nem mondhatnám, hogy Jon az esetem lenne.

Az ezután következő csend már lényegesen kevésbé volt kínos. Simon arra gondolt, hogy az ilyesféle csendben az ember addig mered bambán a másikra, amíg végül már csak egy csókkal lehet feloldani a feszültséget.

Csak hajolj közelebb, mondta magának, mert bár nem emlékezett rá, hogy valaha is bepróbálkozott volna egy ilyen lánynál, de azért nyilvánvalóan megtette. Ami azt jelentette, hogy képes rá. Valahogyan. Ne legyél már ilyen gyáva nyúl, hajolj közelebb, a fenébe is!

Amíg igyekezett összeszedni a bátorságát, elszállt a pillanat. A lány hátralépett.

– Egyébként mi volt abban a levélben?

Simon kívülről tudta. Felmondhatta volna Isabelle-nek, milyen csodálatos, hogy még ha nem is emlékszik rá, mennyire szerette őt, a lelke egészen biztosan olyanná formálódott, hogy tökéletesen illeszkedik az övéhez, hogy úgy érezte, a szívét egy Isabelle-alakú sütiszaggatóval vágták ki. De leírni valamit mégsem ugyanaz, mint hangosan kimondani – főleg nyilvánosan. Vállat vont hát.

– Nem igazán emlékszem. Csak bocsánatot kértem, amiért rád kiabáltam korábban. Meg azelőtt is. Azt hiszem.

– Ó! – mondta Isabelle.

Csalódottnak tűnt? Megkönnyebbültnek? Ingerültnek? Simon hiába fürkészte a lány arcát, semmit nem tudott kiolvasni belőle.

– Nos... elfogadom a bocsánatkérést. És ne bámulj már úgy, mintha egy bogár szállt volna az orromra.

– Bocs! Megint.

– Azt hiszem... nekem meg azért illene bocsánatot kérnem, hogy olvasatlanul visszaküldtem a leveledet.

Simon nem emlékezett rá, hogy Isabelle kért-e tőle valaha is bocsánatot korábban. Nem tűnt olyan típusnak, mint aki bárkitől is bocsánatot szokott kérni.

– Ha esetleg írsz majd még egyet, nincs kizárva, hogy azt el is olvasom. – A lány közömbösséget erőltetett a hangjába.

– Vége a tanévnek, elfelejtetted? A hétvégén hazamegyek Brooklynba. – Elképzelhetetlennek tűnt a dolog.

– És Brooklynban nincsenek postaládák?

– Végül is küldhetek egy képeslapot a Brooklyn hídról – ismerte el Simon. Aztán vett egy mély lélegzetet, és belecsapott a lecsóba. – Vagy személyesen is kézbesíthetném. Mármint az Intézetbe. Ha akarod. Valamikor. Vagy valami.

– Valamikor. Valami... – Isabelle fontolóra vette a dolgot, hagyta, hadd őrlődjön a fiú pár végtelen, gyötrelmes pillanatig. Aztán olyan széles mosolyra húzta a száját, hogy Simon kis híján meggyulladt tőle. – Akkor ezt meg is beszéltük. Randizhatunk.