em is olyan régen Simon Lewisnak még meggyőződése volt, hogy a testnevelő tanárok egytől egyig démonok, akik valamelyik pokoli dimenzióból szöktek meg, és a koordinálatlan mozgású diákok gyötrelmeiből táplálkoznak.

Nem is sejtette, hogy majdnem telibe talált.

Az Árnyvadász Akadémián persze nem tartottak testnevelésórákat, vagyis nem igazán. Az edző, Delaney Scarsbury egyáltalán nem démon volt, hanem árnyvadász, de feltehetőleg ideális szombat esti kikapcsolódásnak tartotta, ha egy pokolbéli szörnyeteg fejét haraphatja le - Simon ezeket az apróságokat részletkérdéseknek tekintette.

      Lewis! - kiáltotta Scarsbury. Megállt a hason fekvő Simon fölött, aki minden akaraterejét összeszedve igyekezett még egy fekvőtámaszt kipréselni magából. - Mire vársz? Gravírozott meghívóra?

Scarsbury combjai felértek két fatörzzsel, és a bicepsze mérete sem volt kevésbé lehangoló. Ez legalább valóban komoly különbségnek bizonyult az árnyvadász és Simon mondén tesitanárai között, akik közül a legtöbben valószínűleg egy zacskó csipszet sem tudtak volna kinyomni. Továbbá egyetlen mondén tesitanár sem kötötte be kalózok módjára a fél szemét vagy hordott magánál vésett rúnákkal teli, angyalok által megáldott kardot.

Ami azonban a lényeget illeti, Scarsbury éppen ugyanolyan volt.

      Figyeljétek Lewist! – kiáltotta oda az osztály többi tagjának, miközben Simon reszketegen kinyomta magát, minden erejével arra koncentrálva, nehogy hasra vágódjon a porban. Aztán megint. – A mi hősünknek még a végén sikerül legyőznie a gonosz spagettikarjait!

Még jó, hogy csak egyetlen ember nevetett. Simon a kuncogásáról egyből felismerte Jon Cartwrightot, aki egy előkelő árnyvadászcsalád legidősebb fia volt (és ezzel előszeretettel dicsekedett is).

Jon szentül hitt benne, hogy nagy embernek született, és láthatólag bosszantotta, hogy Simon, a balfék mondén előbb ért célba. Még akkor is, ha csak alig valamire emlékezett az egészből. Persze Jon volt az, aki először kezdte el „a mi hősünk”-nek nevezni Simont. És mint minden gonosz tesitanár, Scarsbury is készséggel követte a népszerű izomagy példáját.

Az Árnyvadász Akadémiának két futópályája volt. Az egyiket árnyvadász diákok részére tartották fenn, akik ebben a világban nőttek fel, és a vérük a démonok elleni harcra predesztinálta őket, a másikat pedig tehetségtelen, a megfelelő géneket teljes mértékben nélkülöző mondénok számára, akik zihálva igyekeztek tartani a tempót.

A két társaság a napja java részét külön töltötte. A mondénok a harcművészetek alapjait tanulták, és részletekbe menően megismerkedtek a nephilimek törvényeivel, az árnyvadászok ellenben a magasabb szintű ismeretekre koncentráltak: dobócsillagokkal zsonglőrködtek, a cthulhu nyelvet tanulták, és a visszataszító felsőbbrendűség meg ki tudja még, mi más rúnáit rajzolták magukra. (Simon továbbra is abban reménykedett, hogy az árnyvadász használati utasításban valahol rátalál a vulkáni halálfogás titkára. Végül is az oktatóik folyton ugyanazt ismételgették: minden történet igaz.)

Reggelente azért mindenki együtt kezdett. A legtapasztaltabb és a legtapasztalatlanabb diákok napkeltekor közösen töltöttek el egy gyötrelmes órát erősítéssel. De legalább a fekvőtámaszokat együtt csináljuk, gondolta Simon, miközben makacs bicepsze megtagadta az engedelmességet.

Amikor otthon bejelentette, hogy katonai akadémiára készül, mert keményebb akar lenni, az anyja furcsán nézett rá. (Annyira azért nem furcsán, mintha Simon azt jelentette volna be, hogy egy démonvadász-iskolába jelentkezik, ahol végül inni fog a Végzet Kelyhéből, felemelkedik az árnyvadászok közé, és talán még a Pokol egy környékbeli dimenziójában elvesztett emlékeit is visszakaphatja. De majdnem.) A pillantás azt sugallta: Az én fiam, Simon Lewis egy olyan helyre készül, ahol száz fekvőtámaszt kell lenyomni reggeli előtt?

A fiú ezt részben onnan tudta, hogy jól tudott olvasni az anyja arcából, de onnan is, hogy amikor a nő végül megint szóhoz jutott, azt mondta:

      Az én fiam, Simon Lewis egy olyan helyre készül, ahol száz fekvőtámaszt kell lenyomni reggeli előtt?

Aztán ugratni próbálván Simont, megkérdezte, hogy valami ördögi lény szállta-e meg, mire a fiú erőltetetten felnevetett, és kivételesen igyekezett nem törődni az emlékfoszlányokkal az előző életéből; a valódi életéből. Abból, amelyikben vámpírrá lett, az anyja szörnyetegnek nevezte, és kizárta a házból. Simon néha úgy érezte, bármit megtenne, hogy visszaszerezze az elvesztett emlékeit, de időről időre felmerült benne, hogy talán jobban jár, ha bizonyos dolgok végleg feledésbe merülnek.

Scarsbury többet követelt, mint bármelyik kiképző őrmester, és minden reggel kétszáz fekvőtámaszt csináltatott... Viszont legalább annyit megengedett, hogy előbb reggelizzenek.

A fekvőtámaszok után jöttek a körök. A körök után jöttek a sprintek. És a sprintek után...

      Csak utánad, hős! - vigyorgott Jon, és előreengedte Simont a mászófalon. - Ha adunk neked egy kis előnyt, talán nem kell annyit várnunk, hogy utolérj bennünket.

Simon túl fáradt volt hozzá, hogy visszavágjon. Ahhoz pedig végképp túl fáradt volt, hogy felkapaszkodjon a falra az egymástól lehetetlenül távol elhelyezett fogódzók után tapogatva. Egy-két méternyit felmászott, de aztán megállt, hogy pihentesse hevesen tiltakozó izmait. A többi diák sorra elhaladt mellette, egyikükön sem látszott, hogy ki lenne fogyva a szuszból.

      Legyél hős, Simon! – mormogta magában a fiú keserűen, és arra az életre gondolt, amit Magnus Bane villantott fel előtte az első találkozásukkor. Vagy legalábbis az első olyan találkozásukkor, amit Simon fel tudott idézni. – Kalandra fel, Simon! Mi lenne, ha az egész életed egyetlen hosszú, gyötrelmes tesióra lenne, Simon?

      Ecsém, te már megint magadban beszélsz. – George Lovelace, Simon szobatársa egyetlen hű barátja húzta fel magát mellé. – Nem bírod már tartani magad?

      Magammal beszélek, nem kis zöld emberkékkel - tisztázta Simon. – Amikor utoljára csekkoltam, még épeszű voltam.

      Nem, úgy értem... – George a fejével Simon izzadó ujjai felé intett, amik elfehéredve küszködtek, hogy elbírják a fiú súlyát. – Bírod még tartani magad?

      Ó! Ja, igen, minden szupi – felelte Simon. – Csak adok nektek egy kis előnyt. Arra jutottam, hogy a csatába is mindig a piros egyenruhások mennek először.

George összeráncolta a homlokát.

      A piros egyenruhások? De hát a mi ruhánk fekete.

      Nem, a piros egyenruhások. Az ágyútöltelékek. Mint a Star Trekben. Fogalmad sincs, miről... – Simon felsóhajtott George üres tekintetét látva. Szobatársa ugyan egy isten háta mögötti skót vidéken nőtt fel, de azért ott sem kábeltévé meg internet nélkül telt a gyerekkora. Amennyire Simon meg tudta állapítani, a problémát inkább az jelentette, hogy Lovelace-ék a tévében kizárólag focit néztek, a wifit pedig jóformán csak arra használták, hogy utánanézzenek a Dundee United statisztikáinak, meg néha birkaeledelt vásároljanak nagy tételben. – Felejtsd el. Semmi gond, odafent találkozunk.

George vállat vont, és folytatta a mászást. Simon barna bőrű, izmos, modellalkatú szobatársa után nézett, amint az olyan könnyedén fogott át egyik műanyag kapaszkodóról a másikra, mintha a Pókember lenne. Nevetséges volt: George ereiben még csak nem is nephilimek vére folyt. Árnyvadász családja úgy fogadta örökbe, ami azt jelentette, hogy éppen olyan mondén volt, mint Simon. Kivéve, hogy a legtöbb itteni mondénhoz hasonlóan – és Simon szöges ellentéteként – az emberi faj szinte tökéletes példányának hatott. Gyomorforgatóan sportos, ügyes, erős és fürge volt, annyira közel állt az árnyvadászokhoz, amennyire az angyal vére nélkül ez egyáltalán lehetséges. A gimiben az ilyet izomagyúnak hívták.

Az Árnyvadász Akadémián jó pár olyan dolog hiányzott, ami nélkül korábban Simon el sem tudta volna képzelni az életét: számítógépek, zene, képregények, hideg-meleg folyó víz. Az elmúlt pár hónapban nagyjából megszokta a helyzetet, mégis akadt valami, aminek a hiányát egyszerűen képtelen volt feldolgozni.

Az Árnyvadász Akadémián nem voltak kockák.

Simon anyja egyszer azt mondta, hogy zsidónak azért különösen jó lenni, mert ha az ember bárhol a világon belép egy zsinagógába, máris otthon érezheti magát, legyen bár Indiában, Brazíliában vagy Új-Zélandon. Sőt, akár a Marson is, ha hinni lehet a Salom, űrhajós! című házi készítésű képregénynek, ami Simon harmadikos héberóráinak csúcspontját jelentette. A zsidók szerte a világon ugyanazon a nyelven imádkoztak, ugyanazokat a dalokat énekelték ugyanazzal a szöveggel. Simon anyja (aki, jegyezzük meg, az államot sem igen hagyta el, nemhogy az országot) arról győzködte a fiát, hogy amíg talál embereket, akik a lelke nyelvét beszélik, soha nem lesz magányos.

És mint kiderült, igaza lett. Amíg Simon talált embereket, akik az ő nyelvét beszélték – a Dungeons & Dragons, a World of Warcraft, a Star Trek meg a manga és a Han lőtt először-féle számokat előadó indierock-zenekarok nyelvét –, addig úgy érezte, hogy barátok között van.

Viszont ezek az Akadémiára járó árnyvadászok? A legtöbben feltehetőleg azt hitték, hogy a manga valamiféle démoni lábgomba. Simon megtett minden tőle telhetőt, hogy kitanítsa őket az élet fontos dolgait illetően, de George meg a hozzá hasonlók nagyjából annyira bizonyultak tehetségesnek a tizenkét oldalú kocka kezelésében, mint Simon a... nos, bármiben, ami összetettebb tevékenység volt, mint a járás közbeni rágózás.

Ahogy Jon előre megjósolta, Simon ért fel utoljára a fal tetejére. Mire a többiek felkapaszkodtak, megütötték a kis harangot oda fent, aztán kötélen visszaereszkedtek a földre, Simon még csak úgy tízméternyi magasra jutott. Amikor legutóbb ugyanez történt, a szadizmus terén lenyűgöző jártassággal rendelkező Scarsbury az egész osztállyal végignézette, ahogy Simon rettenetes kínok közepette felküzdi magát a harangig. Az edző ezúttal megkönyörült rajta, és rövid úton véget vetett a szenvedéseinek.

       Elég! – kiáltotta, és összecsapta a kezét. Simonnak eszébe jutott, hogy talán létezik rúnás síp, és hogy ha igen, akkor vesz egyet Scarsburynek karácsonyra. – Lewis, kímélj meg mindannyiunkat, és gyere le onnan! A többieknek irány a fegyverszoba, mindenki válasszon magának egy kardot, aztán álljatok fel párban! – Vasmarka összezáródott Simon válla körül. – Ne olyan gyorsan, hős! Te itt maradsz.

Simon azt hitte, ennyi volt, eljött a pillanat, amikor reménytelen jelene végleg elfeledteti hősies múltját, és kirúgják az iskolából. Csakhogy aztán Scarsbury kiáltott még pár nevet – Lovelace, Cartwright, Beauvale, Mendoza –, leginkább árnyvadászokét, méghozzá közülük is a legjobb diákokét, úgyhogy a fiú megnyugodott valamelyest. Akármi is volt Scarsbury mondanivalója, nem lehetett annyira szörnyű, ha Jon Cartwrightnak, a benyalás világbajnokának is szánta.

      Üljetek le! – mennydörögte a férfi.

Leültek.

      Azért vagytok itt, mert benneteket találtunk az Akadémia húsz legígéretesebb diákjának – folytatta Scarsbury, majd kivárt, hogy mindenki megemészthesse a dicséretet. A legtöbben ragyogtak a boldogságtól. Simon legszívesebben felszívódott volna. Inkább a tizenkilenc legígéretesebb diák, meg egy, aki még mindig a múltbéli dicsőség farvizén lavíroz. Úgy érezte magát, mint nyolcéves korában, amikor az anyja addig erőszakoskodott a baseballedzőjével, amíg az végül engedte, hogy ő is megpróbálkozzon az ütéssel. – Van egy alvilágink, aki megszegte a törvényt, ezért gatyába kell ráznunk – folytatta a férfi. – A felsőbb hatalmak úgy döntöttek, itt a tökéletes alkalom, hogy a fiúkból végre férfiak legyenek.

Marisol Rojas Garza, egy vézna tizenhárom éves mondén, aki az arckifejezéséből ítélve legszívesebben mindenkinek szétrúgta volna a seggét, hangosan megköszörülte a torkát.

      Ööö... a lányokból meg nők – tisztázta Scarsbury nem épp lelkesen.

Mormogás futott végig a diákok között, az izgatottság riadalommal keveredett. Senki nem számított valódi küldetésre ilyen hamar. Simon háta mögött Jon ásítást tettetett.

      Uncsi. Egy törvényszegő alvilágit álmomban is meg tudnék ölni.

Simonnak, aki valóban ölt törvényszegő alvilágiakat álmában, sőt rémisztő csápos démonokat, sötét árnyvadászokat és mindenféle rémisztő szörnyetegeket is, nem támadt kedve ásítani. Közelebb állt hozzá, hogy elhányja magát.

George felemelte a kezét.

      Tanár úr, néhányan még... – Nyelt egyet, és Simonnak nem először támadt az a benyomása, hogy a fiú megbánta az őszinteségét. Az Akadémia sokkal nyugodtabb hely volt, ha az ember az elit árnyvadász kurzusra járt, és nemcsak azért, mert az elitnek nem kellett az alagsorban aludnia. – ...mondénok vagyunk.

      Magam is észrevettem, Lovelace – közölte szárazon Scarsbury. – Képzelheted, hogy meglepődtem, amikor kiderült, hogy a resztliben is akadnak páran, akik érnek valamit.

      Nem, úgy értem... – George habozott. Jóval könnyebben hagyta magát megfélemlíteni, mint azt egy majd kétméteres skót szexistentől (Beatriz Velez Mendoza személyleírása a nagyszájú legjobb barátjáról) várta volna az ember. Végül vett egy mély levegőt, és tovább folytatta. – Úgy értem, hogy mondénok vagyunk. Nem kaphatunk rúnákat, nem használhatunk szeráfpengéket, boszorkányfényt és semmi hasonlót, nem vagyunk szupergyorsak, és nincsenek angyali reflexeink. Pár hónapnyi kiképzés után alvilágiak ellen harcolni... nem túl veszélyes?

Scarsbury nyakában lüktetni kezdett egy ér, és a férfi megmaradt fél szeme annyira kidülledt, hogy Simon azt hitte, mindjárt kipukkan. (Könnyen lehet, gondolta, hogy valami ilyesmi történt a másik szemével is.)

      Veszélyes? Veszélyes? – mennydörögte. – Van még itt más is, aki fél egy kis veszélytől?

Ha akadtak is ilyenek, azok Scarsburytől sokkal jobban féltek, így inkább tartották a szájukat. A férfi egy hosszú, gyötrelmes percig nem törte meg a sűrű, dühös csendet. Aztán megvetően pillantott George-ra.

      Ha félsz a veszélytől, fiam, rossz helyen vagy. Ami pedig a többieket illeti a resztliből, jobb, ha idejekorán kiderül, elég kemények vagytok-e. Ha nem, akkor meg fogtok halni, miután ittatok a Végzet Kelyhéből. És higgyétek el nekem, mondénok, ha egy vérszívó kivéreztet benneteket, az még mindig sokkal kellemesebb halál. – Simonra szegezte a tekintetét, talán mert ő tényleg vérszívó volt valaha, vagy talán mert ő festett úgy, mint akit a legkönnyebben ki lehet véreztetni.

Simonnak az jutott eszébe, hogy Scarsbury talán pont ebben reménykedik, és azért választotta ki őt is erre a küldetésre, mert abban bízik, hogy így megszabadulhat a legproblémásabb diákjától. Bár ilyen mélyre azért csak nem süllyedhet egy árnyvadász. Még egy árnyvadász tesitanár sem.

Valami távoli emlékfoszlány azt súgta Simonnak, hogy ne legyen olyan biztos a dolgában.

      Megértettétek? – kérdezte Scarsbury. – Van köztetek olyan, aki szeretne sírva hazafutni anyuhoz meg apuhoz? „Légyszi, mentsetek meg a csúnya vámpírtól!”

Halálos csend lett.

       Kiváló – bólintott Scarsbury. – Két napotok van edzeni. Közben végig arra gondoljatok, hogy felnéznek majd rátok a kis barátaitok, miután visszajöttetek. – Kuncogott egy sort. – Ha visszajöttök egyáltalán.

*

 

A diákok társalgója sötét volt és dohos, körben gyertyák világítottak reszketegen, a falakat egykori árnyvadászok képmásai díszítették. Herondale-ek és Lightwoodok néztek le az aranyozott keretekből, sőt itt-ott még egy Morgenstern is, véres diadalaikat megőrizte a fakuló olajfesték. A helyiség számos előnnyel rendelkezett Simon szobájához képest: nem az alagsorban volt, a falakat nem pettyezte fekete nyálka, nem terjengett az a halvány bűz, ami talán penészes zoknikból áradt, de az is lehet, hogy régi diákok padló alatt oszló holttestéből, nem neszeztek nagy és féktelen patkánycsaládok a falak mögött. Aznap éjjel, miközben George-dzsal kártyázott az egyik sarokban, Simon arra jutott, hogy a szobája bizonyos szempontból mégiscsak jobb hely: Jon Cartwright meg az árnyvadász cimborái soha, de soha nem vetemedtek volna arra, hogy bedugják oda az orrukat.

      Nincs adum – mondta George, amikor Jon, Beatriz és Julie bevonult a társalgóba. – Ez a kör a tiéd.

Ahogy Jon meg a két lány közeledett, Simont hirtelen nagyon érdekelni kezdték a lapok. Vagy legalábbis igyekezett úgy tenni, mintha nagyon érdekelnék. Más bentlakásos iskolákban tévé volt a társalgóban Jonathan Shadowhunter gigantikus portréja helyett. Az első árnyvadász szeme éppen olyan fényesen ragyogott, mint a kardja. Máshol a kollégiumi szobákból kiszűrődő jóféle meg gagyi zenék összevisszasága töltötte be a folyosót, volt e-mail, SMS meg netes pornó.

Az Akadémia nem sok kikapcsolódási lehetőséget kínált az órák után: az ember vagy a Kódexet tanulmányozta, vagy aludt. A kártyázás emlékeztetett leginkább a megszokott játékaira, márpedig ha Simon sokáig nem játszhatott, nyugtalanság vett rajta erőt. Ha az ember az egész napot azzal töltötte, hogy a valódi szörnyetegek elleni csatározásra készült, a Dungeons & Dragons küldetései valahogy elvesztették a varázsukat – vagy legalábbis George meg az összes többi diák, akiket Simon megpróbált beszervezni, ezt állította –, így hát maradtak a nyári táborok klasszikus, félig elfeledett kártyajátékai, a fekete dáma, a makaó meg persze a romi. Simon elfojtott egy ásítást.

Jon, Beatriz meg Julie megálltak mellettük, és várták, hogy észrevegyék őket. Simon remélte, hogy ha elég sokáig nem szól hozzájuk, egyszerűen elmennek. Beatrizt nem találta olyan gázosnak, legalábbis akkor nem, ha egyedül volt. Selymes szőke Barbie baba haja, kozmetikumreklámok modelljeit megszégyenítő porcelánbőre és az Erik garázsában kitűzött posztereken pózoló lányokat lepipáló idomai gyanúsan tökéletesek voltak, a tekintetével pedig mintha folyamatosan mások gyengeségeit kutatta volna, hogy lecsapjon rájuk. Mindezek tetejébe még kardot is hordott magánál.

Jon persze Jon volt.

Az árnyvadászok nem foglalkoztak mágiával – ez volt a hitük egyik alapvetése –, így hát Simon nem tanulhatta meg az Akadémián, hogyan repítse át Jon Cartwrightot egy másik dimenzióba. Azért a remény halt meg utoljára.

Nem mentek el. Végül az udvariatlanságra alapvetően képtelen George az asztalra dobta a lapjait.

      Segíthetünk? – kérdezte. Skót beszédébe jeges hűvösség kúszott. Jon és Julie kedvessége azonnal semmivé foszlott, amikor megtudták, hogy George valójában mondén, és bár a fiú sosem beszélt erről, láthatólag nem felejtett el semmit, és nem is bocsátott meg.

      Ami azt illeti, igen – felelte Julie. Simon felé bólintott. – Pontosabban te segíthetsz.

Nem mondhatni, hogy a közelgő vámpírvadász-küldetés híre szép sárga pántlikát kötött volna Simon napjára. Az árnyvadászok morcos kedvében találták a fiút.

      Mit akartok?

Julie zavartan pillantott Beatrizre, aki a cipője orrát stírölte.

      Te kérd meg – motyogta Beatriz.

      Inkább te! – vágott vissza Julie.

Jon a szemét forgatta.

      Ó, az Angyalra! Majd én. – Kihúzta magát, hogy teljes, lenyűgöző magasságában pompázzon, aztán csípőre tette a kezét, és fejedelmi felsőbbrendűséggel a tekintetében nézett le Simonra. Olyan volt, mintha tükör előtt gyakorolta volna be a pózt. – Azt akarjuk, hogy mesélj nekünk a vámpírokról.

Simon elvigyorodott.

      Mire vagytok kíváncsiak? A legfélelmetesebb Eli, az Engedj be nagyon jó. A legbénább a késői Lestat, a legalulértékeltebb David Bowie Az éhségben. A legszexibb tutira Drusilla, bár ha egy lányt kérdeztek, ő nyilán Damon Salvatorét vagy Edward Cullent fogja mondani. De... – vállat vont. – Tudjátok, milyenek a lányok.

Julie-nak és Beatriznek elkerekedett a szeme.

      Nem hittem, hogy ilyen sokat ismersz – kiáltott fel az utóbbi. – Ők... ők a barátaid?

      Hát persze! Drakula gróffal ilyen cimborák vagyunk. – Simon két ujját összeakasztva demonstrálta a mondanivalóját. Számherceg meg a puszipajtásom. Ó, és Borscsula gróf a legjobb haverom! Igazi sármőr... – Hirtelen feltűnt neki, hogy a többiek nem nevetnek vele, ezért elhallgatott. A jelek szerint senki nem jött rá, hogy viccel. – A tévében vannak – segített. – Ja, meg egy orosz étteremben.

      Ez meg miről beszél? – érdeklődött fintorogva Julie.

      Kit érdekel? – kérdezett vissza Jon. – Mondtam, hogy csak az időnket vesztegetjük vele. Mintha érdekelné bármi más saját magán kívül!

      Hát ez meg mit jelentsen? – Simon kezdett kijönni a sodrából.

George megköszörülte a torkát, láthatólag feszélyezve érezte magát.

      Jaj már, ha nem akar róla beszélni, az az ő dolga.

      Nem az, ha a mi életünk forog kockán! – Julie sűrű pislogásba kezdett, mintha valami belement volna a szemébe, vagy... Simon visszatartotta a lélegzetét. A könnyeivel küszködött talán?

      Mi ez az egész? – kérdezte. Még elveszettebbnek érezte magát, mint máskor, márpedig az nem volt semmi.

Beatriz felsóhajtott, és félénken Simonra mosolygott.

      Nem személyes dolgokra vagyunk kíváncsiak, szóval... semmi fájdalmasra. Csak szeretnénk, ha elmondanád, amit megtud tál a vámpírokról, amikor... khm....

      Amikor vérszívó voltál – segítette ki Jon. – Merthogy, mint talán emlékszel, az voltál.

      De hát pont hogy nem emlékszem – közölte Simon. – Vagy nem figyeltél?

      Ezt szoktad mondani – vitatkozott Beatriz. – De...

      De azt gondoljátok, hogy hazudok? – kérdezte hitetlenkedve Simon. Az emlékeiben tátongó fekete lyuk annyira központi része lett a személyiségének, hogy nem is értette, hogyan kérdőjelezhetik meg egyáltalán a létezését. Miért hazudna erről? És milyen ember lenne képes ilyesmire? – Mind ezt gondoljátok? Tényleg?

A többiek sorra egymás után bólintottak. Még George is, de benne legalább volt annyi tisztesség, hogy láthatólag szégyellte magát.

      Miért tettetném, hogy nem emlékszem? – kérdezte Simon.

      Miért engednének be ide egy ilyen alakot, mint te, ha tényleg fogalmad sem lenne semmiről? – vágott vissza Jon. – Mi értelme lenne?

      Hát, nagyon úgy fest, hogy őrült egy világban élünk – csattant fel Simon. – Mert azt kapod, amit látsz.

      Szóval a büdös nagy semmit!

Julie Jon oldalába könyökölt. Szokatlanul dühös volt a hangja, általában lelkesen értett egyet bármivel, amit Jon mondott.

      Azt mondtad, kedves leszel.

      Mi értelme? Vagy semmit nem tud, vagy nem akar róla beszélni. És különben is, kit érdekel? Csak egy alvilágiról van szó. Mi a legrosszabb, ami megtörténhet?

      Te tényleg nem is sejted, igaz? – kérdezte Julie. – Jártál valaha csatában? Láttál embereket megsebesülni? És meghalni?

      Árnyvadász vagyok, nem igaz? – dörmögte Jon. Simon nem tudta nem észrevenni, hogy ezzel voltaképpen nem válaszolt a kérdésre.

      Nem voltál Alicantéban a háború alatt – mondta komoran Julie. – Fogalmad sincs, milyen volt. Semmilyen veszteség nem ért.

Jon ráförmedt a lányra.

      Te csak ne akard nekem megmondani, mit vesztettem. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én azért jöttem ide, hogy megtanuljak harcolni, és legközelebb...

      Ne mondd ezt, Jon! – kérlelte a fiút Beatriz. – Nem lesz legközelebb. Nem lehet.

Jon vállat vont.

      Mindig van legközelebb. – Olyan volt, mintha szinte reménykedne benne, és Simonnak leesett, hogy Julie valószínűleg nem tévedett. Jon úgy beszélt, mint akit biztos távolságban tartottak a halál minden formájától.

      Én láttam már döglött birkákat – közölte kedélyesen George, nyilvánvalóan azért, hogy feldobja a hangulatot. – De nagyjából ennyi.

Beatriz összeráncolta a homlokát.

      Nem igazán vágyom rá, hogy egy vámpírral harcoljak. Talán ha tündér lenne...

      Semmit sem tudsz a tündérekről – mordult fel Julie.

      Azt tudom, hogy szívesen megölnék párat közülük.

Julie hirtelen leeresztett, mintha valaki megbökte volna egy tűvel, és az összes levegő elillant volna belőle.

      Én is. Ha olyan könnyű lenne...

Simon nem sokat tudott az árnyvadászok és az alvilágiak kapcsolatáról, de arra gyorsan rájött, hogy mostanság a tündérek számítanak első számú közellenségnek Árnyvadászföldén. A valódi első számú közellenség, Sebastian Morgenstern, aki kirobbantotta a háborút, és egy rakás nephilimet Sebastian-imádó zombivá változtatott, rég meghalt, így hát titkos szövetségesei, a tündérek viselték a következményeket. Még a Beatrizhez hasonlóan gondolkodó árnyvadászok is, akiknek a szemében a vérfarkasok olyanok voltak, mint bárki más, csak talán kicsit szőrösebbek, és akik a híres boszorkánymester, Magnus Bane lelkes és kicsit szerelmes rajongóinak mondták magukat, úgy beszéltek a tündérekről, mint a csótányokról, a békéről meg egy rövid pihenőről a kiirtásukhoz vezető úton.

      Igazad volt reggel, George – mondta Julie. – Nem kéne így elküldeniük bennünket harcolni. Senkit sem közülünk. Nem állunk készen.

Jon felhorkant.

      A magad nevében beszélj!

Miközben ők ketten azon huzakodtak, hogy pontosan milyen nehéz is megölni egy vámpírt, Simon felállt. Máris rosszulesett neki, hogy a többiek hazugnak hitték, az pedig csak nehezítette a helyzetet, hogy a dologban volt némi igazság is. Semmire sem emlékezett a vámpírként töltött időkből – legalábbis semmi hasznosra de annyit azért fel tudott idézni, hogy ne fűljön a foga más vámpírok megöléséhez.

Már annak a gondolata is megijesztette, hogy egyáltalán bármit megöljön. Simon vegetáriánus volt, és soha nem pusztított el semmit, hacsak nem számítjuk a pixeles sárkányokat meg a tengeri sárkányokat a képernyőn.

Nem igaz, emlékeztette egy hang a fejében. Rengeteg vér tapad a kezedhez. Simon elűzte a gondolatot. Ha az ember nem emlék szik valamire, attól még nem biztos, hogy az a valami meg sem történt, de néha azért minden könnyebb, ha elhiteti magával, hogy így van.

George megragadta a karját, mielőtt elmehetett volna.

      Ne haragudj... tudod. Hinnem kellett volna neked.

      Igen. Hinned kellett volna – sóhajtott Simon, aztán biztosította a szobatársát, hogy nem vette zokon a dolgot, ami többé-kevésbé igaz is volt.

Már odakint járt a folyosón, amikor lépéseket hallott a háta mögül.

      Simon! – kiáltotta Julie. – Várj egy kicsit!

Az elmúlt hónapokban Simon felfedezte a mágiát és a démonokat, megtudta, hogy az emlékei olyan rövid életűek és hamisak, mint a nővére régi papírbabái, aztán pedig otthagyott mindent, hogy elköltözzön egy varázslat által láthatatlanná tett országba démonvadászatot tanulni. Mégsem lepte meg úgy semmi, mint azoknak a csinos lányoknak az egyre növekvő tömege, akik akartak tőle valamit. Bár ez közel sem töltötte el akkora boldogsággal, mint illett volna.

Megállt, hogy bevárja Julie-t. A lány pár centivel magasabb volt nála, arannyal pettyezett mogyoróbarna szeme mindig más árnyalatot vett fel, ahogy változott a fény. Itt a félhomályos folyosón borostyánszínűnek tűnt a gyertyák tompa ragyogásában. A lány könnyedén mozgott, mint egy balett-táncos, ha eltekintünk attól, hogy a balett-táncosok nem szoktak miszlikbe aprítani senkit ezüst rúnákkal ellátott kardokkal.

Szóval inkább úgy mozgott, mint egy árnyvadász, és az edzőpályán látottak alapján Simon úgy sejtette, hogy a legjobbak közé fog tartozni.

És mint minden jó árnyvadász, ő sem szívesen barátkozott mondénokkal, főleg nem olyanokkal, akik valamikor alvilágiak voltak – olyanokkal sem, akik az előző életükben, amit időközben elfelejtettek, megmentették a világot. Amióta azonban Isabelle Lightwood beállított az Akadémiára, hogy bejelentse az igényét Simonra, Julie megbabonázva nézett rá. Nem úgy, mintha az ágyra akarná dobni, inkább úgy, mintha meg akarná vizsgálni egy mikroszkóp alatt, miközben egyesével letépi a végtagjait, kikaparja a belsőségeit, és megkeresi, mi lehet az, ami annyira vonz egy ilyen lányt, mint Isabelle Lightwood.

Simon nem bánta, hogy a lány így néz rá. Tetszett neki a kíváncsiság a tekintetében, az elvárások nyilvánvaló hiánya. Isabelle, Clary, Maia, a New York-i lányok, mind azt állították, hogy ismerik és szeretik, ő pedig hitt nekik – de közben azt is tudta, hogy valójában nem őt szeretik, hanem valami bizarr világbeli változatot, egy Simon formájú imposztort. Amikor ránéztek, nem láttak mást, mert nem is akartak mást látni, csak azt az idegen fiút. Julie talán gyűlölte – oké, egyértelműen gyűlölte de ő legalább a valódi lényét látta.

       Igaz? – kérdezte a lány. – Tényleg nem emlékszel semmire? Arra sem, hogy vámpír voltál? A démoni dimenzióra? A sötét háborúra? Semmire?

Simon felsóhajtott.

      Fáradt vagyok, Julie. Nem tehetnénk úgy, mintha még egymilliószor megkérdezted volna ugyanezt, én meg minden egyes alkalommal ugyanazt válaszoltam? Akkor mehetnénk aludni.

A lány megtörölte a szemét, Simonnak pedig ismét az a gyanúja támadt, hogy Julie Beauvale-nak valódi emberi érzései vannak, és valami oknál fogva valódi emberi könnyeket próbál visszanyelni. De a folyosó félhomályában nemigen látott mást, mint a lány arcának körvonalait meg az arany villanását, ahol a nyaklánca eltűnt a dekoltázsában.

Simon megérintette a saját nyakát, hirtelen egy kő súlyának emlékét érezte, szívverést idéző egyenletes lüktetést, látta maga előtt a lány arcát, aki búcsúzóul átadta neki a követ, hogy vigyázzon rá. Képtelen volt összeilleszteni a zavaros emlékfoszlányokat, de még meg sem kérdezte magától, kinek az arcát, kinek a riadt búcsúját látja, máris tudta a választ.

Isabelle.

Mindenre Isabelle volt a válasz.

      Hiszek neked – mondta Julie. – Nem értem ezt az egészet, de hiszek neked. Igazából csak abban reménykedtem...

      Miben?

Volt valami szokatlan a lány hangjában, valami bizonytalanság, ami láthatólag őt magát is ugyanúgy meglepte, mint Simont.

      Azt hittem, ha valaki, hát te megérted – mondta Julie. – Hogy milyen az életedért harcolni. Alvilágiak ellen. Hogy milyen a halált várni. Hogy milyen végignézni mások halálát. – Nem remegett a hangja, az arckifejezése sem változott, de Simon szinte érezte, ahogy megfagyott az ereiben a vér, miközben kipréselte magából a szavakat.

      Sajnálom – mondta Simon. – Úgy értem, tudom, mi történt, de...

      De az nem ugyanaz, mint ott lenni – fejezte be a mondatot Julie.

Simon bólintott, és az ágyban fekvő apja mellett töltött órákra gondolt, arra, ahogy a kezét fogta, és nézte, amint elenyészik. Amikor a szülei leültették őt meg Rebeccát, és nagy nehezen kimondták azokat a félelmetes szavakat – „áttétel”, „elfekvő”, „végzetes” –, azt gondolta: Jól van, tudom, hogy megy ez. Rengeteg olyan filmet látott, amiben meghalt a főhős apja. Eszébe jutott Luke Skywalker arca, amikor rátalált a bácsikája meg a nénikéje holttestére a tatuini romoknál. Akkor azt hitte, már tudja, mi a gyász.

      Bizonyos dolgokat csak az érthet meg, aki átélte őket.

      Elgondolkodtál már rajta, mit keresek az Akadémián? – kérdezte Julie. – Hogy miért itt vagyok, miért nem Alicantéban vagy valamelyik intézetben?

      Igazából... nem – vallotta be Simon. Talán kellett volna. Az Akadémia évtizedek óta zárva volt, és a fiú tudta, hogy ez idő alatt az árnyvadászcsaládok maguk képezték ki a gyerekeiket. Azt is tudta, hogy a sötét háború után sokan továbbra is ragaszkodtak ehhez, mert nem akarták, hogy a szeretteik túl messze kerüljenek tőlük.

A lány elfordította a tekintetét, és összefűzte az ujjait, mintha jobb híján a saját kezébe próbált volna kapaszkodni.

      Elmondok neked valamit, Simon, de nem fogod továbbadni senkinek. – Nem kérdésnek szánta. – Anyámat az első árnyvadászok között változtatták át. – A lány hangjából eltűnt minden élet. – Szóval már nem él. Aztán Alicantéba menekültünk, ahogyan mindenki más is. És amikor megtámadták Alicantét... minden gyereket bezártak a Szövetség Termébe. Azt hitték, ott biztonságban leszünk. De aznap sehol nem lettünk volna biztonságban. A tündérek bejutottak, és a sötét harcosok... mindannyiunkat megöltek volna, Simon, ha te meg a barátaid nem léptek közbe. A nővérem, Elizabeth az utolsók között halt meg. Láttam azt az ezüst hajú tündért, és annyira gyönyörű volt, Simon. Olyan, mint a folyékony higany, erre gondoltam, amikor lesújtott a kardjával. Hogy milyen gyönyörű. – Julie egész testében reszketett. – Apám használhatatlan. Ezért vagyok itt. Hogy megtanuljak harcolni. És akkor legközelebb...

Simon nem tudta, mit mondjon. Egy „sajnálom” olyan elcsépeltnek hatott volna. De a jelek szerint Julie is kifogyott a szavakból.

      Miért mondod ezt el nekem? – kérdezte halkan a fiú.

      Mert szeretném, ha valaki megértené, hogy nem kirándulni küldenek bennünket. Ha egyetlen vámpírral fogunk szembeszállni ennyien, akkor sem érdekel, mit mond Jon. Minden megtörténhet. Az emberek... – Élesen megrázta a fejét, mintha nemcsak a fiúval számolna le, hanem minden egyébbel is, ami kettejük között történt. – Aztán meg köszönetet akartam mondani neked azért, amit tettél, Simon Lewis. És az áldozatodért.

      Tényleg nem emlékszem semmire az egészből – mondta Simon. – Nincs mit megköszönnöd. Tudom, mi történt aznap, de olyan, mintha valaki mással történt volna.

      Talán úgy tűnik, de ha árnyvadász leszel, meg kell tanulnod olyannak látni a dolgokat, amilyenek valójában.

Elfordult, és a szobája felé indult. Otthagyta Simont.

      Julie? – szólt halkan a lány után. – Jon és Beatriz is így került az Akadémiára? Mert elvesztették a családjukat a háborúban?

      Őket kell megkérdezned – felelte Julie anélkül, hogy vissza fordult volna. – Mindenkinek megvan a maga története a sötét háborúról. Mindannyian elvesztettünk valamit. Sokan közülünk mindent elvesztettek.

*

 

Másnap a történelemtanár, Catarina Loss boszorkánymester bejelentette, hogy vendéget hívott az órára.

Simonnak majd megállt a szíve. Az utolsó vendégelőadó, aki megtisztelte a diákokat a jelenlétével, Isabelle Lightwood volt. Maga az „előadás” pedig nem állt másból, csak egy mogorva és megalázó figyelmeztetésből, miszerint húsz kilométeres körzetben minden nőnemű lény jobban teszi, ha távol tartja a mocskos kezét Simon dögös testétől.

Szerencsére a magas, sötét hajú férfi, aki bevonult az osztály terembe, nem úgy festett, mint aki akár csak a legcsekélyebb érdeklődést is mutatni kívánná Simon meg az ő dögös teste iránt.

      Balogh László – mondta. Magabiztos hangja azt sugallta, hogy nem is lett volna szüksége bemutatkozásra. Persze talán Catarina is lehetett volna olyan udvarias, hogy szól róla pár szót.

      A Budapesti Intézet vezetője – súgta Simon fülébe George. Mielőtt megérkezett volna az Akadémiára, bevallott lustasága ellenére az összes intézetvezető meg a történelem összes nevezetes árnyvadászának a nevét bemagolta.

      Azért jöttem, hogy elmeséljek nektek egy történetet. – Balogh homlokára kúszó szemöldöke dühös V-t formázott. Sápadt bőrével, sötét, háromszög alakban a homlokába nyúló hajával és halvány magyar akcentusával Balogh jobban hasonlított Drakulára, mint bárki, akivel Simon valaha is találkozott.

Gyanította, hogy a férfi nem lelkesedett volna az összehasonlításért.

      Többen az osztályból az első csatájukra készülnek. Tájékoztatnom kell benneteket, mi is forog kockán.

– Inkább a karó forog majd a vámpír szívében – szólt közbe vigyorogva a hátsó sorban ülő Jon.

Balogh átható, dühös pillantást vetett rá.

      Jonathan Cartwright! – Akcentusa baljós hangulatot kölcsönzött a szavainak. – Ha a te szüleid fia lennék, én inkább tartanám a számat a nálam jobbak között.

Jon falfehér lett. Simon érezte a fiúból áradó gyűlöletet, és valószínűnek tartotta, hogy Balogh életre szóló ellenséget szerzett magának. Mint ahogy talán mindenki más is az osztályteremben, mert Jon bizony nem az a típus volt, aki szerette, ha a megaláztatásának közönsége is akadt.

Kinyitotta a száját, aztán vékony, határozott vonallá préselte össze. Balogh egyetértőleg bólintott, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy igen, Jon jobban teszi, ha befogja a száját, és megszégyenülve, csendben emészti magát.

A férfi megköszörülte a torkát.

      Gyerekek, kérdeznék én tőletek valamit. Mi a legrosszabb, amit egy árnyvadász tehet?

Marisol felemelte a kezét.

      Ha megöl egy ártatlan embert? – Balogh úgy tett, mintha rettenetes bűz facsarná az orrát. (Ami, tekintve, hogy a termet ellepték a büdösbogarak, nem volt teljességgel valószínűtlen.)

      Te mondén vagy – mondta.

Marisol dacosan bólintott. Simonnak ez tetszett legjobban a szívós, tizenhárom éves lányban: nem volt hajlandó szégyellni ma gát azért, aki volt. Éppen ellenkezőleg. Láthatóan büszke volt rá.

      Annak idején egyetlen mondént sem engedtek be Idrisbe – mondta Balogh. Az osztályterem sarkában meghúzódó Catarinára pillantott. – És alvilágiakat sem, ami azt illeti.

      Változnak a dolgok – jelentette ki Marisol.

      Valóban. – Végignézett a diákságon, mondénokon és árnyvadászokon egyaránt. – Szeretne valaki esetleg próbálkozni a... tájékozottabbak közül is?

Beatriz lassan felemelte a kezét.

      Édesanyám mindig azt mondta, hogy a legrosszabb, amit egy árnyvadász tehet, ha megfeledkezik a kötelességéről. Arról, hogy az emberiséget kell védenie és szolgálnia.

Simon észrevette, hogy Catarina szája halvány mosolyra görbül.

Balogh látványosan a másik irányba fordult, aztán a jelek szerint arra a következtetésre jutott, hogy a szókratészi módszert érdemtelenül ajnározzák, így inkább megválaszolta a saját kérdését.

      A legrosszabb, amit egy árnyvadász tehet, ha elárulja a társait csata közben – jelentette ki ünnepélyesen. – A legrosszabb árny vadász a gyáva árnyvadász.

Simon önkéntelenül is úgy érezte, hogy Balogh egyenesen hozzá beszél – mert olvasott a gondolataiban, és pontosan tudta, mennyire vonakodik csatában forgatni a fegyverét egy másik élőlény ellen.

Illetve egészen pontosan nem is élő, emlékeztette magát. Annyit tudott, hogy harcolt már démonokkal, és gyanította, hogy nem forgolódott emiatt álmatlanul éjszakánként. De a démonok szörnyetegek, a vámpírok pedig még emberek: nekik van lelkük. A videojátékokban szereplő lényekkel ellentétben a vámpírok éreztek fájdalmat, a sebeikből vér folyt, és meg is halhattak – de harcolni is tudtak. Az előző tanévben irodalomórára Simonnak el kellett olvasnia A bátorság vörös kokárdája című dögunalmas regényt az amerikai polgárháború egyik katonájáról, aki csata közben dezertált. A könyv még értelmetlenebbnek tűnt, mint a matek, és többször is elaludt rajta, az egyik sora mégis befészkelte magát a fülébe. „Nyúlszívű bolond volt.” Erickel pár hétig azt tervezték, hogy Nyúlszívű Bolondoknak nevezik el a zenekarukat, de aztán megfeledkeztek az egészről. Újabban viszont Simon képtelen volt kiűzni a fejéből a szavakat. Bolond volt, amiért azt hitte, hogy valaha is harcos és hős lehet belőle. És nyúlszívű a gerinctelensége, a félelmei, a bizonytalansága miatt. Gyáva alak volt, no.

      1828-ban történt – szónokolt Balogh. – Ne feledjük, hogy akkor még nem kötöttük meg a szövetséget, nem zaboláztuk meg az alvilágiakat, és nem tanítottuk meg őket civilizáltan viselkedni.

Simon a szeme sarkából látta, hogy történelemtanáruk mozdulatlanná dermed. Nem tanácsos megsérteni egy boszorkánymestert, még akkor sem, ha azt olyan nehéz kihozni a sodrából, mint Catarina Losst. A férfi, mit sem törődve ezzel, folytatta.

      Európában káosz uralkodott. Nyakas forradalmárok elégedetlenséget szítottak a kontinensen. A német államokban boszorkánymesterek titkos szövetsége kihasználta a felfordulást, és szörnyűségeket szabadított az ottaniakra. A mondénok a Grimm testvérek meséiből ismerhetik ezt a tragédiákkal és zűrzavarral terhes időszakot. – A diákok meglepett arcát látván Balogh most először elmosolyodott. – Igen, Wilhelm és Jacob benne volt a sűrűjében. Ne feledjétek, gyerekek, minden történet igaz.

      Miközben Simon igyekezett megbarátkozni a gondolattal, hogy valahol Németországban létezik egy égig érő paszuly egy dühös óriással a tetején, Balogh folytatta a történetét. Árnyvadászok kis csapatáról mesélt, akiket a helyszínre küldtek, hogy leszámoljanak a boszorkánymesterekkel. Beszélt egy utazásról a sötét mágiától szinte élő, sűrű bajor erdőbe, ahol elvarázsolt madarak és vadak védték a területüket az igazság erői ellen. Az erdő sötét szívében a boszorkánymesterek megidéztek egy nagyobb démont, és azt tervezték, hogy minden gonoszságát rászabadítják Bajorország népére.

       Miért? – kérdezte az egyik diák.

       A boszorkánymestereknek nem kell külön ok az ilyesmihez – felelte Balogh, újabb pillantást vetve Catarinára. – A sötét mágia a gyengék fegyvere, akik könnyen kísértésbe esnek.

      Catarina mormogott magában valamit, amiről Simon erősen remélte, hogy átok.

       Öt árnyvadász volt – folytatta Balogh. – Több mint elég három boszorkánymester ellen. A Nagyobb Démon azonban meglepetésként érte őket. A jó még így is győzedelmeskedhetett volna, ha a csapat legfiatalabb tagja, egy Tobias Herondale nevű árnyvadász nem olyan gyáva.

      Mormogás futott végig a termen. Minden diák ismerte a Herondale nevet, árnyvadászok és mondénok egyaránt. Így hívták Jace-t is. Ezt a nevet hősök viselték.

      Igen, igen, mindannyian hallottatok a Herondale-ekről – mondta türelmetlenül Balogh. – Méghozzá talán jó dolgokat. William Herondale-ről például, esetleg a fiáról, Jamesről vagy újabban Jonathan Lightwood Herondale-ről. De még a legerősebb fának is lehet egy gyenge ága. Tobias fivére és felesége hősi halált haltak még abban az évtizedben. Néhányak szemében ennyi elég is volt, hogy letöröljék a Herondale név becsületén esett foltot. De nem vívhatnak ki annyi dicsőséget, nem hozhatnak annyi áldozatot a Herondale-ek, hogy elfelejtsük Tobias tettét. És ez így is van jól. Tobias tapasztalatlan volt, máshol járt az esze, és kényszerítették, hogy részt vegyen a küldetésben. A felesége gyereket várt, és ő valamiért azt az ostobaságot vette a fejébe, hogy ez felmentést ad neki a kötelezettségei alól. Amikor aztán a démon rájuk támadt, Tobias Herondale, legyen a neve átkozott az idők végezetéig, sarkon fordult, és elfutott. – Megismételte az utolsó szót, közben öklével irtózatosat csapott az asztalra. – Elfutott!

      Könyörtelen, fájdalmas részletességgel ecsetelte, mi történt ezután. A démon hárommal végzett a megmaradt árnyvadászok közül: az elsőt kibelezte, a másodikat élve elégette, a harmadikat savas vérével fröcskölte le, ami porrá marta. A negyedik csak azért maradhatott életben – soha nem múló égésnyomokkal az arcán –, mert a boszorkánymesterek közbeavatkoztak, és visszavitték az övéihez figyelmeztetésül, nehogy ismét próbálkozni merjenek.

       Természetesen ezek után komolyabb erőkkel támadtunk rájuk, és a boszorkánymesterek tízszeresen is megfizettek azért, amit a falusiakkal tettek. De Tobias Herondale ennél is nagyobb bűne nem maradhatott megtorlatlanul.

       Nagyobb bűn? Annál is nagyobb, mint egy csapat árnyvadász meggyilkolása? – kérdezte Simon, mielőtt vissza tudta volna fogni magát.

       A démonok és a boszorkánymesterek nem bújhatnak ki a bőrükből – felelte komoran Balogh. – Az árnyvadászokkal szemben magasabbak az elvárások. Annak a három embernek a halála Tobias Herondale lelkén szárad. Meg is kapta volna érte a méltó büntetését, de volt annyi magához való esze, hogy soha többé ne mutatkozzék. Mindazonáltal az adósságot törleszteni kellett. A távollétében elítélték, és a büntetést végre is hajtották.

       De hát nem azt mondta, hogy nem mutatkozott többé? – szólt közbe Julie.

       De igen. Ezért a büntetést a feleségén hajtották végre helyette.

       Aki éppen terhes volt? – Marisol úgy festett, mint aki rögtön elhányja magát.

       Sed lex, dura lex – mondta Balogh. A latin mondatot az Akadémián töltött első napjuk óta igyekeztek beléjük sulykolni. Simon már a hangzását is mélységesen gyűlölte, annyiszor mentegettek vele valakit, aki szörnyetegként viselkedett. Balogh összeillesztette az ujjbegyeit, körbenézett a diákokon, és elégedetten konstatálta, hogy sikerült célba juttatnia a mondanivalóját. Így bánik el a Klávé azzal, aki gyávának bizonyul a csatamezőn. Így működik a nephilimek igazságszolgáltatása. – A törvény szigorú – fordította le a férfi a döbbenten hallgató diákoknak. – De a törvény az törvény.

*

 

       Bölcsen válasszatok! – figyelmeztette Scarsbury a diákokat, akik éppen a fegyverszobában található számos hegyes tárgy között igyekeztek számukra megfelelőt találni.

      Hogyan válasszunk bölcsen, ha még azt sem hajlandó elárulni nekünk, mivel állunk szemben? – panaszkodott Jon.

      Azt tudjátok, hogy vámpírról van szó – közölte Scarsbury. – Amint megérkezünk, többet is megtudtok róla.

Simon átvetett a vállán egy íjat, és kiválasztott egy tőrt közelharc esetére. Úgy érezte, ezzel a fegyverrel fogja a legkisebb valószínűséggel megszűrni magát. Az árnyvadászok az erő és az agilitás rúnáit rajzolták magukra, boszorkányfényeket gyömöszöltek a zsebükbe, Simon pedig vékony zseblámpát akasztott az egyik övére és egy hordozható lángszórót a másikra. Megérintette a Jordan medálja mellett ugyanazon a láncon lógó Dávid-csillgot a nyakában. A talizmán nem segített sokat, hacsak a vámpír nem zsidó, de Simon egy egészen kicsikét jobban érezte magát a gesztustól. Olyan volt, mintha vigyázna rá valaki.

A levegőt megtöltötte a várakozás feszültsége. Simonnak eszébe jutott, milyen volt, amikor kisgyerekként osztálykirándulásra készült. Persze a bronxi állatkertbe meg a szennyvíztelepre tett látogatás során lényegesen kevesebb volt az esélye, hogy kibelezik.

Iskolabusz helyett ezúttal egy mágikus portál előtt álltak sorba, ami egy szemvillanás alatt képes volt akár több ezer kilométernyire is elrepíteni a diákokat.

      Felkészültél? – kérdezte mosolyogva George. Teljes harci öltözetet viselt a vállán átvetett hosszú pengéjű karddal. Simon szobatársának minden porcikájáról sütött, hogy igazi harcos.

Simon egy kurta pillanatra elképzelte, milyen lenne, ha nemet mondana. Ha felemelné a kezét, és engedélyt kérne a távozásra. Be kellett vallania, fogalma sincsen, hogyan került ide, hogy minden elsajátított harci taktika elillant a fejéből, hogy legszívesebben bepakolná a bőröndjét, hazamenne egy portálon keresztül, és úgy tenne, mintha ez az egész soha meg sem történt volna.

      Fel én – válaszolta, és átlépett a portálon.

Simon emlékei szerint a mindig mocskos, rettenetes szagokkal, nyálas papírgalacsinokkal és a pár felfordult gyomor visszaöklendezett tartalmával teli iskolabusszal utazni nem volt éppen kellemes kaland.

Portállal utazni viszont sokkal rosszabb volt.

Miután visszanyerte az egyensúlyát, és megint levegőhöz jutott, Simon körülnézett – és fennakadt a szeme. Azt senki sem mondta, hová viszi őket a portál, de Simon azonnal felismerte a környéket. Hazatért New Yorkba. Nem is csak New Yorkba, hanem egyenesen Brooklynba. Egészen pontosan Gowanusba, egy szennyezett vizű csatorna partján kiépült, ipari parkokból és raktárakból álló környékre, ahonnan alig tíz perc alatt elsétálhatott volna az anyjához.

Hazatért.

A hely pontosan olyan volt, mint amilyennek emlékezett rá – mégis teljesen más. Vagy talán csak ő változott meg. Alig két hónapot töltött Idrisben, de máris elfelejtette, milyenek a modern világ zajai és szagai: a mély, elektromos zümmögés, az autók kipufogógázának sűrű köde, a dudáló furgonok, a galambszar meg a szemétdombok, amik tizenhat éven át hozzátartoztak a mindennapjaihoz.

Másfelől viszont most már átlátott az álcavarázslatokon, és nem maradtak rejtve előle a Gowanusban úszó sellők.

Otthon volt, de közben mégsem. Ugyanolyan elveszettnek érezte magát, mint a hegyekben lévő táborban töltött nyár után, amikor képtelen volt elaludni a kabócák ciripelése meg a felső ágyon alvó Jake Grossberg horkolása nélkül. Talán, gondolta, az ember nem is tudhatja, mennyire változtatta meg a távoliét, amíg haza nem ér.

      Ide figyeljetek, fiúk! – kiáltotta Scarsbury, miután az utolsó diák is átjutott a portálon. Egy elhagyatott gyárépület előtt gyűltek össze, a falakat graffitik borították, az ablakokat bedeszkázták. Marisol hangosan megköszörülte a torkát, mire Scarsbury felsóhajtott. – Ide figyeljetek, fiúk és lányok! Ebben az épületben egy vámpírnő él, aki megszegte a Szövetség törvényeit, és megölt számos mondént. A feladatotok az, hogy keressétek meg, és végezzetek vele. Azt javaslom, még napnyugta előtt essetek túl rajta.

      Nem kellene megengedni a vámpíroknak, hogy maguk között intézzék el a dolgot? – kérdezte Simon. A Kódex egyértelművé tette, hogy az alvilágiak illetékesek a saját ügyeikben. Simon kíváncsi lett volna rá, ebbe az is beletartozik-e, hogy megtárgyalják a bűnös vámpírok ügyét, mielőtt kivégzik őket.

Hogy kerültem ide? – értetlenkedett. Még csak a halálbüntetésben sem hitt.

      Nem mintha bármi közöd lenne hozzá – mondta Scarsbury –, de a klánja átadta nekünk, hogy ti, gyerekek kicsit összevérezhessétek a kezeteket. Gondoljatok rá úgy, hogy ez a vámpírok ajándéka nektek.

Csakhogy ez az ajándék nem egy kedves semmiség, gondolta Simon.

      Sed lex, dura lex – dörmögte mellette feszülten George, mintha csak győzködni próbálná magát.

      Húszan vagytok egy ellen – mondta Scarsbury –, és ha még így sem lennétek elegen, tapasztalt árnyvadászok is készenlétben fognak állni, hogy közbelépjenek, ha elszúrjátok. Ti nem látjátok majd őket, de ők látnak benneteket, így senkinek nem eshet bántódása. Valószínűleg. És ha valaki esetleg kísértést érezne, hogy menekülőre fogja, ne feledjétek, mit tanultatok. A gyávaságnak ára van.

*

 

Amikor a járdaszegélyen álltak a szikrázó napsütésben, a küldetés igencsak sportszerűtlennek hatott. Húsz állig felfegyverkezett árnyvadásztanuló indult harcba egyetlen vámpír ellen, akit az acélfalak és a napfény az épület foglyává tettek.

A régi gyár belsejét uraló sötétben, ahol minden árnyékos szegletben mozduló ellenséget, villanó fogakat sejtettek, egészen más volt a helyzet. Már nem érezték úgy, hogy tisztességtelen előnyhöz jutottak volna ebben a játékban – sőt azt sem érezték, mintha az egész csupán játék lenne.

A diákok párokat alkotva járkáltak a sötétben. Simon önként jelentkezett az egyik kapu őrzésére, és erősen remélte, hogy ez is olyan lesz, mint a testnevelésórák, amikor foci közben hosszú időt töltött a kapuban, és csak néha kellett felemelnie a kezét, hogy félreüsse a felé száguldó labdát.

A labda persze minden egyes alkalommal átszállt a feje fölött, és a hálóban kötött ki, ami általában elég volt hozzá, hogy a csapata elveszítse a meccset. Erre most azért inkább igyekezett nem gondolni.

Jon Cartwright mellette állt az ajtónál, kezében boszorkányfény ragyogott. Telt az idő, ők pedig megtettek minden tőlük telhetőt, hogy ne kelljen tudomást venniük egymásról.

      Kár, hogy te nem használhatsz ilyet – mondta végül Jon, és felemelte a rúnakövet. – Vagy ilyet. – Megütögette a derékszíjáról lefelé lógó szeráfpengét. Az Akadémián még nem tanították, hogyan kell bánni velük, de sok árnyvadász diák saját fegyvert hozott magával otthonról. – Ne aggódj, hős! Ha megjelenik a vámpír, itt leszek, és megvédelek.

      Nagyszerű! Elbújhatok majd az irdatlan egód mögé.

Jon feléje fordult.

      Vegyél vissza magadból, mondén! Ha nem vigyázol... – Elakadt a hangja. A fiú addig hátrált, amíg a falnak nem ütközött.

      Mi lesz akkor? – érdeklődött Simon.

A hang, amit Jon kiadott, gyanúsan nyüszítésnek hatott. Keze a derékszíja felé indult, ujjai a szeráfpenge markolatát keresték, de a semmiben záródtak össze. Tekintetét egy pontra szegezte Simon válla fölött.

      Csinálj valamit! – cincogta. – Kinyír bennünket!

Simon elég horrorfilmet látott ahhoz, hogy leessen neki a tantusz. Ennyi elég is volt, hogy kedve támadjon kirohanni az ajtón a napfényre, egészen hazáig futni, bezárni maga mögött az ajtót, aztán elbújni az ágy alá, ahol annak idején a képzeletbeli szörnyetegek elől rejtőzött el.

Ehelyett lassan megfordult.

Az árnyékból kibontakozó lány nagyjából vele egykorúnak tűnt. Barna haját lófarokban hátrakötötte, klasszikus stílusú sötét rózsaszín, szarukeretes szemüveget viselt, pólóján pedig egy vörös egyenruhás Star Trek-tiszt virított egy ÉLJ A MÁBAN, HALJ MEG PIROSBAN felirat kíséretében. Száz szónak is egy a vége, a lány éppen Simon esete volt – eltekintve a zseblámpa fényében megvillanó vámpírfogaktól és az emberfeletti sebességtől, amivel átsuhant a helyiségen, és fejbe rúgta Jon Cartwrightot. A fiú némán rogyott össze.

      Kettesben maradtunk hát – szólt elégedett mosollyal a vámpír. Simonban eddig fel sem merült, hogy a vámpír annyi idős lehet, mint ő, vagy legalábbis ránézésre annyinak tűnhet. – Jobb lesz, ha vigyázol azzal az izével, napjáró! Azt pletykálják, megint élsz. Felteszem, szeretnéd, ha ez így is maradna.

Simon lenézett, és rádöbbent, hogy a kezében tartja a tőrét.

      Akkor most kiengedsz, vagy mi lesz? – kérdezte a lány.

      Nem mehetsz ki.

      Nem-e?

      A napfény miatt. Tudod, hogy van ez, a vámpírok elfüstölnek tőle. – Simon hihetetlennek találta, hogy nem remeg a hangja. Igazság szerint már az is meglepte, hogy nem pisilte össze magát. Egyedül volt egy vámpírral. Egy helyes vámpírlánnyal... akit elvileg meg kellett ölnie. Valahogyan.

      Nézz rá az órádra, napjáró!

      Nem hordok órát – közölte Simon. – És már nem vagyok napjáró.

A lány egészen közel lépett, és végigsimította Simon arcát. Az ujja hideg volt, bőre sima, mint a márvány.

      Igaz, hogy nem emlékszel semmire? – kérdezte, kíváncsian méregetve a fiút. – Rám sem?

      Is... ismertelek?

A vámpír végighúzta az ujja begyét Simon ajkán.

      A kérdés az, hogy mennyire ismertél, napjáró. De soha nem árulom el.

Clary és a többiek egyáltalán nem említették, hogy Simon vámpírokkal is barátkozott – sőt talán nem is csak barátkozott. Talán puszta kíméletből nem meséltek el neki mindent életének abból a szakaszából, amikor vérre szomjazott, és árnyak között járt. Vagy talán neki volt annyira kínos az egész, hogy eleve nem is beszélt róla a többieknek.

Vagy talán csak a lány hazudott.

Simon gyűlölte a bizonytalanságot. Úgy érezte magát, mintha futóhomokon járna, és minden megválaszolatlan kérdés, a múltja minden újonnan felfedezett részlete mélyebbre rántaná.

      Engedj ki, napjáró – suttogta a lány. – Soha nem bántottad volna a saját fajtádat.

Simon azt olvasta a Kódexben, hogy a vámpírok képesek megbabonázni az embert. Tudta, hogy óvakodnia kellene, de a lány tekintete olyan volt, mint a mágnes. Képtelen volt elfordítani a fejét.

      Nem lehet – mondta. – Megszegted a törvényt. Megöltél valakit. Méghozzá sok valakit.

      Honnan tudod?

      Onnan, hogy... – Elhallgatott, amint rájött, mennyire szerencsétlenül hangzik az, hogy: mert azt mondták nekem.

A lány is kitalálta a választ.

      Te mindig azt teszed, amit mondanak neked, napjáró? Sohasem használod a saját fejedet?

Simon ujjai szorosra záródtak a tőr markolata körül. Egészen mostanáig borzasztóan félt, hogy végül gyávának bizonyul, hogy fél majd harcolni. Most viszont, ahogy szemtől szemben állt az állítólagos szörnyeteggel, nem félt. Ellenben vonakodott.

Sed lex, dura lex.

Talán nem volt a dolog ilyen egyszerű. Lehet, hogy a lány egyszerűen hibázott, vagy talán nem is ő, hanem valaki más, és Simon eleve téves információt kapott. Másfelől viszont az is lehet, hogy a lány hidegvérű gyilkos. De akkor is, ki ő, hogy megbüntesse?

A lány megpróbált elosonni mellette az ajtó felé. Simon gondolkodás nélkül az útjába állt. Tőre veszélyes ívet írt le a levegőben, közvetlenül a vámpír füle mellett fütyült el. A lány nevetve táncolt hátra, aztán az ujjait karmokká görbítette, és nevetve nekirontott a fiúnak. Simon most először érezte, amiről annyit beszéltek neki: áramlott a vérében az adrenalin, a csata hevében megfeledkezett minden másról. Nem gondolt technikákra meg trükkökre, sőt, egyáltalán semmire sem gondolt, csak cselekedett. Elugrott a támadás elől, a lány bokája felé rúgott, hogy kisöpörje alóla a lábát, tőre megkarcolta a sápadt bőrt, a mozdulat nyomán vér serkent ki. Egy lépéssel lemaradva a teste mögött Simonnak az agya is életre kelt. Csinálom. Harcolok. Nyerésre állok, gondolta.

Amíg aztán a lány vasmarokkal meg nem ragadta a csuklóját, a hátára nem dobta, mint valami kisgyereket, és terpeszben rá nem ült. Csak játszott vele, döbbent rá Simon. Úgy tett, mintha harcolna, amíg el nem unta magát.

A vámpír lehajolt, amíg az arca már majdnem Simonét érintet te. A fiú érezhette volna a lélegzetét – ha lélegzett volna.

Simonnak hirtelen eszébe jutott, milyen hideg volt a teste, ami kor ő sem élt. Eszébe jutott a mozdulatlanság a mellkasában, ahol többé nem vert a szíve.

      Mindent visszaadhatnék neked, napjáró – suttogta a lány. – Az örök életet.

Simonnak eszébe jutott az éhség és a vér íze.

      Az nem élet volt – felelte.

      De nem is halál. – A lány ajka hidegen érintette Simon nyakát. Mindene hideg volt. – Megölhetnélek, napjáró. De nem teszem. Nem vagyok szörnyeteg, bármivel is tömték tele a fejed.

      Megmondtam, hogy már nem vagyok napjáró. – Simonnak fogalma sem volt róla, miért vitatkozik a vámpírral, de fontosnak érezte hangosan is kimondani, hogy él, hogy ember, hogy megint ver a szíve. Igen, ezt most különösen fontosnak érezte.

      Valaha alvilági voltál – mondta továbbra is rajta ülve a lány. – Ez mindig a részed lesz. Még ha te el is felejtetted, ők sosem fogják.

Simon tovább vitatkozott volna, amikor csillogó ostor csapott le az árnyékból, és a lány nyakára tekeredett. A vámpír elvesztette az egyensúlyát, és eldőlt a földön, feje keményen a betonpadlóhoz csapódott.

      Isabelle? – kérdezte zavartan Simon, ahogy a Lightwood lány karddal a kezében rárontott a vámpírra.

Eddig fogalma sem volt róla, milyen rettenetes, természet elleni vétek, hogy elvesztette minden emlékét a harcoló Isabelle-ről. Nyilvánvaló volt, hogy ez a lány igazi lételeme. Egy helyben állva is gyönyörű volt; a levegőben szökellve, halált faragva a hideg húsba, nem is e világi látványt nyújtott. Fényesen izzott, mint saját arany ostora. Olyan, mint egy istennő, gondolta Simon, de aztán helyesbített magában. Olyan volt, mint egy villámsebes, halálos bosszúálló angyal. Mielőtt a fiú akár csak felkönyökölhetett volna, Isabelle átvágta a vámpír torkát. Az élőhalott szempár kifordult, és ezzel vége is lett mindennek. A lány egyszerűen elporladt.

      Szívesen. – Isabelle kinyújtotta a kezét.

Simon nem foglalkozott vele, segítség nélkül állt talpra.

      Ezt meg miért csináltad?

      Hm, talán mert éppen meg akart ölni?

      Nem, nem akart – közölte hűvösen Simon.

Isabelle tátott szájjal meredt rá.

      Ugye nem komoly, hogy haragszol rám, amiért megmentettelek?

Simon csak a kérdést hallva döbbent rá, hogy de igen, haragszik. Haragszik, amiért Isabelle megölte a vámpírlányt, haragszik, amiért feltételezte, hogy szüksége van megmentőre, és mert ez alapvetően igaz is volt, haragszik, amiért a sötétben bujkálva várta, hogy megmenthesse, pedig ő világossá tette, hogy nem lehet már közöttük semmi. Haragudott Isabelle-re, amiért olyan földöntúlian szexi, hollófekete hajú harcos istennő volt, aki a józan észnek ellentmondva továbbra is szerelmes volt belé. A jelek szerint megint szakítania kellett vele.

      Nem akart ártani nekem. Csak szeretett volna elmenni.

      És akkor? Hagynom kellett volna? Azt tervezted, hogy futni hagyod? Nem csak te vagy a világon, Simon. Gyerekeket is meg ölt. Kitépte a torkukat.

A fiú képtelen volt felelni. Nem tudta, mit érezzen vagy gondoljon. A vámpírlány gyilkos volt. Hidegvérű gyilkos, a szó minden értelmében. Mégis úgy érezte, összefűzi őket valami. Amikor odahajolt hozzá, egy hang azt súgta a fejében: együtt vagyunk elveszett gyerekek.

Nem tudta, van-e hely Isabelle életében egy elveszett embernek.

      Simon? – A lány összenyomott rugóra emlékeztetett. Simon látta rajta, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy ne remegjen a hangja. Az arcán semmiféle érzelem nem látszott.

Honnan is tudhatnám? – elmélkedett a fiú. Ha Isabelle-re nézett, úgy érezte, kettőt lát belőle egyszerre: egy idegent, akit alig ismer, meg egy másik lányt, akit a korábbi, jobb Simon annyira szeretett, hogy mindent feláldozott volna érte. Valahol a lelke mélyén az emlékekkel és a józan ésszel mit sem törődve oda akart rohanni Isabelle-hez, hogy a karjába vegye, végigsimítsa a haját, elvesszen a szeme feneketlen mélységében, az ajkában, a tüzes, védelmező, mindent elsöprő szeretetében.

      Nem csinálhatod ezt! – ordította, bár maga sem tudta, hogy a lánnyal kiabál-e vagy saját magával. – Nem feladatod, hogy dönts helyettem, hogy kitaláld, mit tegyek vagy hogyan éljek! Hogy ki legyek! Hányszor kell elmondanom, hogy meghalld? Én nem ő vagyok! Soha nem leszek ő, Isabelle! Az a Simon a tied volt, ezt értem. De én nem vagyok a tied. Tudom, ti, árnyvadászok megszoktátok, hogy az van, amit akartok, ti hozzátok a szabályokat, mert tudjátok, hogy mi a legjobb a többieknek. De ezúttal nem így lesz, világos? Nem hagyom magam!

Isabelle hűvös nyugalommal tekerte fel az ostort a csuklójára.

      Simon, azt hiszem összekeversz valakivel, akit ez érdekel.

Nem a hangjából áradó érzelmek törték össze a fiú szívét, hanem éppen ellenkezőleg: az érzelmek teljes hiánya. A szavak mögött nem volt semmi. Sem fájdalom, sem elfojtott harag, csak a semmi.

Üresség és hideg.

      Isabelle...

       Nem miattad jöttem, Simon. Ez a munkám. Azt hittem, te is ezzel akarsz foglalkozni. Ha még most is így gondolod, azt javaslom, gondolj át egy-két dolgot. Például, hogy hogyan beszélsz a feljebbvalóiddal.

       A... feljebbvalóimmal?

      És jut eszembe, ha már felhoztad. Igazad van, Simon. Egyáltalán nem ismerem ezt a verziódat. És elég biztos vagyok benne, hogy nem is akarom. – Megkerülte Simont, egy kurta pillanatra a válluk súrolta egymást, aztán kilépett az éjszakába.

Simon utánabámult, felmerült benne, hogy talán követnie kellene, de képtelen volt mozgásra bírni a lábát. Az ajtócsapódás hangjára Jon Cartwright pislogni kezdett, aztán kábán felült.

       Elkaptuk? – kérdezte Simontól, amikor megpillantotta a kis kupacra való port a vámpírlány hűlt helyén.

      El – felelte fáradtan a fiú. – Úgy is mondhatjuk.

       Igen! Ezt kapd ki, vérszopó! – Jon a levegőbe csapott az öklével, aztán az ujjaival ördögvillát mutatott. – Ha egy Cartwright-bikával kezdesz, felnyársalnak a szarvai.

– Nem azt mondom, hogy nem szegte meg a törvényt – magyarázta Simon vagy századszorra. – Csak az érdekel, hogy ha így is történt, miért kellett megölnünk? Miért nem lehetett inkább, nem is tudom, börtönbe zárni?

Mire a portál visszavitte őket az Akadémiára, a vacsora rég véget ért, de erőfeszítéseik jutalmaként Penhallow dékán megnyitotta az étkezdét meg a konyhát a húsz hazatérő diák kedvéért. Körülültek két hosszú asztalt, és éhesen falatozták az állott tojástekercseket meg a gyrost, ami ízetlenségével könyörült meg rajtuk. Az Akadémia visszatért a hagyományaihoz, és felváltva szolgálta fel különböző nemzetek ételeit, sajnos azonban mindent ugyanaz a szakács készített, aki Simon sejtése szerint boszorkánymester lehetett, ugyanis gyakorlatilag az összes fogás olyan volt, mintha kutyatápízűvé varázsolták volna.

      Mert ez a dolgunk – felelte Jon. – Ha egy vámpír, vagy bár milyen alvilági, megszegi a Szövetség szabályait, valakinek meg kell ölnie. Nem figyeltél?

      Akkor miért nincsenek alvilági börtönök? – kérdezte Simon.

       Miért nem rendeznek tárgyalásokat?

      Ez nem így működik, Simon – felelte Julie. Simon azt hitte, a minapi beszélgetésük után a lány barátságosabb lesz vele, de csak még gorombábban viselkedett, és még inkább kereste az összetűzéseket. – Ezek itt nem a ti hülye mondén törvényeitek. Ez a mi ősi törvényünk. Az Angyaltól kaptuk, és minden másnál magasabb rendű.

Jon büszkén bólintott.

      Sed lex, dura lex.

      Még akkor is, ha rosszul van így?

      Hogyan lehetne rosszul, ha ez a törvény? Baromság!

Barom, aki mondja, gondolta kissé talán gyerekesen Simon, de visszafogta magát, mielőtt hangosan is kimondta volna. Hogy Jon irdatlan nagy barom volt, ahhoz nem férhetett kétség.

– Ugye ti is érzékelitek, hogy úgy beszéltek, mintha valami szektához tartoznátok? – panaszkodott Simon. Megérintette a nyakában lógó Dávid-csillagot. A családja sosem volt különösebben vallásos, de az apja mindig szívesen segített neki, hogy megfejtse, mi tekinthető helyesnek vagy helytelennek a zsidók világnézete szerint. „Mindig van egy kis mozgástér – fejtegette. – Sok minden a belátásodra van bízva.” Megtanította Simonnak, hogyan tegyen fel kérdéseket, hogy ne hódoljon be a tekintélynek, hogyan értse meg és fogadja el a szabályokat, mielőtt követi őket. Apja szívesen beszélt arról a nemes zsidó hagyományról, hogy bárkivel vitába lehet szállni. Még Istennel is.

Simon elgondolkodott rajta, vajon mit gondolna róla az apja most, hogy egy fundamentalistáknak fenntartott iskolába jár, ahol hűséget kell esküdnie egy magasabb törvénynek. Egyáltalán mit jelent zsidónak lenni egy olyan univerzumban, ahol kardforgató, csodatevő angyalok és démonok járnak a földön? Vajon az önálló gondolkodás jobban működött abban a világban, ahol az isteni létezésnek nem volt kézzelfogható bizonyítéka?

      A törvény szigorú, de a törvény az törvény – tette hozzá undorodva Simon. – És akkor mi a franc van? Ha a törvény rossz, miért nem lehet változtatni rajta? El tudjátok képzelni, milyen lenne a világ, ha még most is mindenki a sötét középkorban hozott törvényeket követné?

      Tudod, ki beszélt még így? – kérdezte baljóslatúan Jon.

      Hadd találgassak: Valentine? – Simon elhúzta a száját. – Mert a jelek szerint az árnyvadászok hosszú története során egyetlen embernek jutott eszébe kérdéseket feltenni. Igen, pont olyan vagyok én is, egy karizmatikus gonosztevő, aki forradalmat fog kirobbantani. Jobb, ha gyorsan feljelentetek.

George figyelmeztetően rázta meg a fejét.

      Simon, nem hiszem, hogy...

      Ha annyira utálod az egészet, miért vagy itt egyáltalán? – vágott közbe Beatriz, tőle szokatlanul ellenséges hangon. – Te megválaszthatod, milyen életet akarsz élni. – Hirtelen elhallgatott, valami kimondatlanul lebegett a csendben. Simon sejtése szerint a lány legszívesebb hozzátette volna: Nem úgy, mint mi.

      Jó kérdés. – A fiú letette a villáját, és hátratolta a székét.

      Ne már, még be sem fejezted a... – George a tányér felé intett, mintha nem tudná rávenni magát, hogy ezt a valamit vacsorának nevezze.

      Elment az étvágyam.

Simon kifelé tartott a katakombából, amikor Catarina Loss megállította a folyosón.

       Simon Lewis! – szólt. – Beszélnünk kell.

       Nem beszélhetnénk inkább reggel, Ms. Loss? – kérdezte a fiú. – Hosszú volt a nap, és...

A boszorkánymesternő megrázta a fejét.

       Tudom, milyen napod volt, Simon Lewis. És most fogunk beszélni.

•

Az égbolt világos volt a csillagoktól. Catarina kék bőre ragyogott a holdfényben, haja ezüstszínben világított. A boszorkánymester váltig állította, hogy mindkettejüknek szüksége van friss levegőre, és Simonnak el kellett ismernie, hogy igaza van. Máris jobban érezte magát, elég volt beszívni a fű, a fák, az ég illatát. Idrisben is voltak évszakok, de nem olyanok, amilyeneknek Simon megszokta őket. Illetve egészen pontosan minden évszak a saját legjobb valójában mutatkozott. Minden őszi nap friss volt és napos, a levegő égetett avar és almáskertek illatával telt meg, a tél közeledtét csak a lenyűgözően tiszta égbolt meg az újonnan támadó jeges szél csípése okozta fájdalom jelezte. A hűvösség mégis kellemesnek tűnt.

       Hallottam, amit vacsoránál mondtál, Simon – szólt Catarina, miközben odakint sétáltak.

Simon meglepetten és kissé riadtan nézett a tanárra.

       Az meg hogy lehet?

       Boszorkánymester vagyok – emlékeztette a nő. – Sok mindent meg tudok tenni.

Ja igen. Varázsiskola, gondolta elkeseredetten Simon. Tartott tőle, hogy soha többé nem lesz magánélete.

      Szeretném, ha meghallgatnál egy történetet – mondta Catarina Loss. – Csak pár közeli barátomnak meséltem el eddig, és remélem, te is úgy döntesz, hogy nem adod tovább.

Különösnek tűnt, hogy a nő így megbízik egy szinte ismeretlen diákban, de persze mégiscsak boszorkánymester volt. Simon nem sejtette, mire képesek a hozzá hasonló alvilágiak, de egyre inkább úgy érezte, el tudja képzelni. Ha visszaélne Catarina Loss bizalmával, a nő biztosan megtudná.

És nem hagyná annyiban.

      Odafigyeltél órán Tobias Herondale történetére?

      Mindig figyelek órán – felelte Simon, mire a nő elnevette magát.

      Nagyon értesz hozzá, hogyan kerüld ki a választ, napjáró. Jó tündér lenne belőled.

      Gyanítom, hogy ezt nem dicséretnek szánta.

Catarina megvillantott egy titokzatos mosolyt.

      Én nem árnyvadász vagyok – emlékeztette a fiút. – Nekem van önálló véleményem a tündérekről.

      Miért nevez még mindig napjárónak? – kérdezte Simon. Tudja, hogy már nem vagyok az.

      Mind azok vagyunk, amivé a múltunk tett bennünket – felelte Catarina. – Sok ezer mindennapi döntés összessége. Megváltozhatunk, de soha nem szabadulhatunk meg attól, akik voltunk – Felemelt ujjal intette csendre Simont, pontosan tudta, milyen ellenvetésre készül a fiú. – Ha elfelejtjük ezeket a döntéseket, azzal nem csináljuk vissza őket, napjáró. Ezt nem ártana észben tartanod.

      Ezt akarta elmondani nekem? – Simonon sokkal jobban lát szott az ingerültség, mint szerette volna. Miért érezte úgy mindenki, hogy meg kell mondania neki, kicsoda, vagy kinek kellene lennie?

      Türelmetlen vagy velem – állapította meg Catarina. – Szerencsédre nem érdekel. Most elmesélek neked egy másik történetet Tobias Herondale-ről. Te döntöd el, hogy figyelsz-e vagy sem.

Simon figyelt.

      Ismertem Tobiast, sőt már az anyját is az ő születése előtt. Figyeltem, ahogy gyerekként megpróbált beilleszkedni a családjába és a helyét kereste. A Herondale-ek elég meredek egy család, mint azt már nyilván tudod. Sok köztük a hős, akad néhány áruló is, és rengeteg köztük a vad, nyers ember, akiket elemészt a saját szenvedélyük, legyen az szeretet vagy gyűlölet. Tobias... más volt. Csendes, kedves fiú, az a típus, aki azt tette, amit mondtak neki. A bátyja, William... Na ő aztán rászolgált a Herondale névre. Legalább olyan bátor és vagy kétszer olyan makacs árnyvadász volt, mint az unokája, aki később az ő nevét viselte. De Tobias nem. Nem értett különösebben az árnyvadászathoz, és kedve sem volt hozzá. Az apja kemény ember volt, az anyja egy hisztérika, bár ezért aligha lehetett hibáztatni, tekintve, hogy milyen férjet kellett elviselnie. Egy merészebb fiú talán hátat fordított volna a családnak meg a hagyományoknak, úgy döntött volna, hogy nem alkalmas az árnyvadászságra, és önálló életet kezdett volna. De Tobias? Számára ez elképzelhetetlen volt. A szülei megtanították a törvényre, és ő azt követte, mert gondolni sem tudott másra. Nem olyan szokatlan ez az emberek között, még akkor sem, ha a vérük az Angyaléval keveredik. A Herondale családban persze ritkábban fordul elő az ilyesmi, de ha valakiben fel is merült hasonló gondolat, Tobias apja gondoskodott róla, hogy az illető befogja a száját. Szóval Tobias így nőtt fel. Aztán megnősült. Mindenkit meglepett a házassága, mert Eva Blackthornt mindennek lehet nevezni, csak csendesnek nem. Igazi hollófekete hajú amazon volt, olyasmi, mint a te Isabelle-ed.

Simon megborzongott. Isabelle nem volt az övé. Már nem. Elgondolkodott rajta, az övé volt-e valaha egyáltalán. Isabelle nem olyan fajta lánynak tűnt, aki csak úgy tartozott valakihez. Éppen ez volt az egyik dolog, amit Simon annyira szeretett benne.

      Tobias mindennél jobban szerette. A családjánál, a feladatainál, még saját magánál is. Talán végül csak kiütközött rajta a Herondale-vér. Eva éppen az első gyereküket várta, amikor Tobiast elküldték Bajorországba. Hallottad, hogyan ért véget a történet.

Simon bólintott, a szíve megint elszorult a gondolatra, hogy Tobias helyett a feleségét, Evát büntették meg. És a még meg sem született gyerekét.

       Balogh László a történetnek csak azt a változatát ismeri, amit az árnyvadászok továbbadtak a generációk során. Az ő szemükben Tobias már nem ember és nem is az ősük. Nem több egy tanmesénél. Kevesen emlékszünk csak rá, milyen kedves fiú volt valójában.

      Hogyhogy ilyen jól ismerte? – kérdezte Simon. – Úgy tudom, akkoriban a boszorkánymesterek és az árnyvadászok nem voltak... hogy is mondjam... beszélő viszonyban egymással. – Ami azt illeti, Simon úgy tudta, hogy inkább gyilkoló viszonyról volt szó. A Kódexben olvasottak meg a történelemórán tanultak alapján a múlt árnyvadászai úgy üldözték a boszorkánymestereket, mint afrikai vadászok az elefántokat. Sportból, vérszomjas fesztelenséggel.

      Azt most hagyjuk – feddte meg Catarina a fiút. – Nem az én történetemet mesélem neked, hanem Tobiasét. Legyen elég annyi, hogy még az alvilágiakhoz is kedves volt, és ezt nem felejtettük el. Az árnyvadászok most már veled együtt úgy tudják, hogy Tobias gyáva volt, és magára hagyta a társait a csatában. De az igazság soha nem ilyen egyszerű, igaz? Tobias nem akarta magára hagyni a beteg, terhes feleségét, de azért elment, engedelmeskedett a parancsnak. Mélyen a bajor erdőben találkozott egy boszorkánymesterrel, aki tudta, mitől fél leginkább, és ezt fel is használta ellene. Megtalálta Tobias gyenge pontját, behatolt a gondolataiba, és sikerült meggyőznie, hogy a felesége rettenetes veszélyben van. Képeket mutatott neki a csupa vér, haldokló Eváról, amint utánakiabál, és könyörög, hogy mentse meg. Tobias teljesen kétségbeesett a varázslat hatására, és a boszorkánymester addig mutatta neki egyik képet a másik után a világ borzalmairól, amíg már nem bírta tovább. Igen, Tobias megfutamodott. Összeroppant.

Elhagyta a társait, és az erdőbe menekült. Gyötrő rémálmok vakították el. Mint minden Herondale, ő is mérhetetlenül tudott szeretni, ez pedig egyszerre bizonyult nagy áldásnak, és nagy átoknak is. Amikor azt hitte, hogy Eva meghalt, összeomlott. Tudom, kit hibáztassak Tobias Herondale szomorú végzetéért.

      Nem tudhatták, hogy megőrült – tiltakozott Simon. – Akkor senki nem büntethette volna meg.

      Tudták – közölte Catarina. – Nem számított. Csak az volt a fontos, hogy elhanyagolta a kötelességét. Eva persze egy percig sem volt veszélyben. Legalábbis addig nem, amíg Tobias meg nem futamodott a csatából. Ez volt Tobias életének utolsó kegyetlen, ironikus mozzanata. Megpecsételte annak a nőnek a sorsát, akiért akár meg is halt volna. A boszorkánymester megmutatott neki pár képet abból a jövőből, ami soha nem következett volna be, ha Tobias ellen tud állni neki. De nem tudott ellenállni. Soha nem került elő. Aztán a Klávé elment Eváért.

      És maga ott volt – tippelt Simon.

      Ott voltam – bólintott a nő.

      És nem is próbálta megállítani őket?

      Nem vesztegettem arra az időmet, hogy ilyesmivel próbálkozzam. A nephilimek rá sem hederítenek a kotnyeleskedő alvilágiakra. Bolond az, aki az árnyvadászok meg a törvényeik közé akar állni.

Volt valami fanyar bánat a nő hangjában, ami arra késztette Simont, hogy megkérdezze:

      Maga bolond, ugye?

Catarina elmosolyodott.

      Veszélyes ilyeneket mondani egy boszorkánymesternek, Simon. De... igen, megpróbáltam. Kerestem Tobias Herondale-t, olyan módszerekkel is, amikhez az árnyvadászok nem férhettek hozzá. Meg is találtam, eszét vesztve kóborolt az erdőben, még a saját nevét sem tudta. – Lehajtott a fejét. – Sem őt, sem Evát nem tudtam megmenteni. De a gyereküket igen. Ennyi legalább sikerült.

      De hogyan? Hol...?

      Némi mágia és ravaszság segítségével bejutottam az árnyvadászok börtönébe, ahol egyszer téged is fogva tartottak – bólintott a fiú felé Catarina. – Úgy intéztem, hogy a baba korán szülessen, és egy varázslattal elértem, hogy azt higgyék, Eva még mind terhes. Acélból volt aznap este. Méltósággal viselte magát a rá ereszkedett sötétségben is. Nem bizonytalanodott el, meg sem rezzent, és nem árulta el magát, ahogy a halálba ment. Az árnyvadászok, akik megölték, semmit sem gyanítottak. Utána már majdhogynem könnyű dolgom volt. A nephilimek ritkán foglalkoznak az alvilágiak viselt dolgaival, és ezt a vakságukat mi általában igen kényelmesnek találjuk. Észre sem vették, amikor elhajóztam az Újvilágba a csecsemővel. Húsz évig maradtam, aztán visszatértem a népemhez meg a munkámhoz. De felneveltem a gyereket. Hosszú évekkel ezelőtt porrá lett, de ha becsukom a szemem, ma is olyannak látom az arcát, amilyen ennyi idős korában volt, mint most te vagy. Tobias és Eva fia. Édes volt, kedves, mint az apja, és tüzes, mint az anyja. A nephilimek szigorú törvények szerint élnek, és abban hisznek, hogy mindennek meg kell fizetni az árát, de az arroganciájuk azt eredményezi, hogy nem értik, mivel jár az, amit tesznek. A nélkül a fiú nélkül szegényebb lett volna a világ. Mondén nőt szeretett, és a mondénok életét élte sok apró jó cselekedettel, ami nagyon keveset jelentett volna egy árnyvadásznak. Nem érdemelték meg őket. Ajándékul kapta őt a mondén világ.

       Azt akarja mondani, hogy valahol élhet még Herondale? Talán a Herondale-ek egész generációiról nem tud senki semmit? – Simon apja előszeretettel idézgetett egy sort a Talmudból: „Aki megment egy életet, egész világot ment meg.”

       Lehetséges – mondta Catarina. – Ügyeltem rá, hogy a fiú soha ne tudja meg, kicsoda valójában. Így volt a legbiztonságosabb. Ha a vérvonala máig fennmaradt, a leszármazottai bizonyosan mondénnak hiszik magukat. Az árnyvadászok csak most látják szívesen a nyájban az eltévelyedett fiaikat és lányaikat, miután ennyire megfogyatkoztak a soraik. És mi talán segíthetünk neki. A megfelelő időben.

       Miért mondta el ezt nekem, Ms. Loss? Miért most? De bár mikor is miért?

A nő megtorpant, Simon felé fordult, ezüstös haja lobogott a szélben.

      Annak a gyereknek a megmentése volt a legnagyobb bűn, amit valaha elkövettem. Legalábbis az árnyvadászok törvénye szerint. Ha bárki megtudná, akár ennyi idő után is... – Megrázta a fejét. – De ez volt a legmerészebb döntésem is egyben. Erre vagyok a legbüszkébb. Engem is kötnek a szabályok, Simon. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy a törvények szerint éljek. De magam hozom meg a döntéseimet. Mindig van magasabb szempont.

      Ezt úgy mondja, mintha olyan könnyű lenne kitalálni, mi az – sóhajtott Simon. – Mintha mindig olyan biztos lenne benne, hogy magának van igaza, bármit is mond a törvény.

      Nem könnyű – helyesbített Catarina. – De ezzel jár, ha az ember élni akar. Ne felejtsd el, amit mondtam, Simon. A döntéseid határoznak meg téged. Soha ne engedd, hogy mások határozzák meg, ki lesz belőled.

*

 

Amikor Simon lázasan gondolkodva visszatért a szobájába, George a folyosón ült az ajtó mellett, és a Kódexet tanulmányozta.

      Khm, George? – Simon lenézett a szobatársára. Nem lenne könnyebb ezt odabent csinálni? Ahol fény is van. És nem nyálkás a föld. Vagy legalábbis... – Felsóhajtott. – Nem ennyire nyálkás.

      Azt mondta, itt kell várnom – felelte George. – Hogy kettesben kell maradnotok.

      Ki mondta? – Persze fölösleges volt a kérdés, mert hát mégis, ki lehetett volna? Esélyt sem hagyva George-nak, hogy válaszoljon, feltépte az ajtót, és berontott. – Isabelle, nem dobhatod csak úgy ki a szobatársamat...

Olyan hirtelen torpant meg, hogy kis híján hasra esett.

      Nem Isabelle vagyok – felelte az ágyon kuporgó lány. Lángvörös haját kusza kontyba rendezte, a lábát maga alá húzta.

Láthatólag teljesen otthon érezte magát, mintha a fél életét Simon ágyán töltötte volna. Ami a saját állítása szerint pontosan így is volt.

      Hogy kerülsz ide, Clary?

      Portállal jöttem – felelte a lány.

A fiú bólintott, és várt. Örült, hogy látja a lányt, de fájt is neki egyben. Éppen, mint mindig. Jó lett volna tudni, mikor múlik el a fájdalom, és mikor érzi majd újra a barátság örömét, amiről tudta, hogy ott rejtőzik valahol a mélyben, mint növény a fagyott föld alatt, miközben arra vár, hogy újra kihajthasson.

      Hallottam, mi történt ma. A vámpírral. Meg Isabelle-lel.

Simon letelepedett George ágyára, a lánnyal szemben.

      Jól vagyok, oké? Nincs rajtam harapásnyom meg semmi. Kedves, hogy aggódsz értem, de nem állíthatsz csak úgy be, hogy...

Clary felmordult.

      Látom, az egód még a régi. Nem azért jöttem, mert érted aggódom, Simon.

      Ó! Hát akkor...?

      Isabelle miatt aggódom.

      Elég biztos vagyok benne, hogy Isabelle tud vigyázni magára.

      Te nem ismered őt, Simon. Vagyis már nem. És ha tudná, hogy itt vagyok, kinyírna, de... Megpróbálnál egy kicsit kedvesebb lenni vele? A kedvemért?

Simon meghökkent. Tudta, hogy csalódást okozott Isabelle-nek, hogy a lány már a puszta létezését is kiábrándítónak találja és hogy valaki mást akar látni a helyében. Az viszont fel sem merült benne, hogy Simon Lewis legújabb, sem nem vámpír, sem nem hősies, sem nem szexis énje fájdalmat is képes okozni neki.

      Sajnálom – bökte ki. – Mondd meg neki, hogy ne haragudjon.

      Te hülyéskedsz velem? – húzta fel a szemöldökét Clary. – Nem hallottad azt a részt, amikor megemlítettem, hogy Isabelle kinyírna, ha megtudná, hogy erről beszélgetek veled? Nem mondok meg neki semmit. Neked mondom, hogy vigyázz vele. Törékenyebb, mint látszik.

      Pedig úgy tűnik, mintha ő lenne a legerősebb lány, akivel valaha is találkoztam.

      Az is igaz – bólintott Clary. Kényelmetlenül feszengett, aztán talpra ugrott. – Azt hiszem, nekem most... Mármint nyilván nem akarod, hogy itt legyek, szóval...

      Nem erről van szó, csak...

      Nem, értem én, de...

      Ne haragudj...

      Ne haragudj...

Mindketten elnevették magukat, Simon érezte, hogy valami felenged a mellkasában, és ellazul benne egy izom, amiről addig nem is tudta, hogy görcsbe rándult.

      Nem ilyen volt ez, igaz? – kérdezte. – Nem jöttünk ennyire zavarba egymás társaságában.

      Nem. – Clary szomorúan elmosolyodott. – Sok mindent csináltunk együtt, de zavarba nem jöttünk.

El sem tudta képzelni, hogy valaha igazán felszabadultnak érezte magát a lány társaságában, főleg egy ilyen csinos, maga biztos, csupa fény lányéban.

      Lefogadom, hogy bírtam.

      Nagyon remélem, Simon.

      Clary... – Nem akarta, hogy a lány máris elmenjen, mégsem tudta, mit is mondjon neki, ha marad. – Ismered Tobias Herondale történetét?

      Azt mindenki ismeri – felelte a lány. – És Jace miatt nyilván...

Simon pislantott egyet. Csak most esett le neki, hogy Jace is Herondale volt. Az utolsó Herondale. Vagy legalábbis annak hitte magát.

Ha valahol a világban éltek még nemzedékek óta elveszett családtagjai, arról biztosan ő is szeretne tudni. Simon nem tudta, jól tenné-e, ha elárulná neki. Vagy Clarynek.

Elképzelte, milyen lehet egy elveszett Herondale. Egy aranyszemű lány vagy fiú, aki semmit sem tud az árnyvadászokról meg a véres örökségükről. Talán örülne, ha megtudná, kicsoda igazából, de az is lehet, hogy ha Clary meg Jace bekopogtatna hozzá, és angyalokról, démonokról meg a halált megvető elmebaj nemes hagyományáról kezdene mesélni neki, sikítva futna az ellenkező irányba.

Simon néha elgondolkodott rajta, mi történt volna, ha Magnus nem keríti elő, és nem ajánlja fel neki az esélyt, hogy visszatérjen az árnyvadászok világába. Hazugságban élne, annyi biztos... de boldog hazugságban. Egyetemre járna, játszana a zenekarában, olyan lányokkal flörtölne, akik cseppet sem ijesztőek, a felszínen élne, és nem is sejtené, micsoda sötétség rejlik a mélyben.

Gyanította, hogy a másik életben fel sem merült volna benne, hogy ne számoljon be Clarynek mindenről, amit tud. Olyasféle barátok lehettek, akik semmit sem hallgattak el a másik elől.

Most viszont már egyáltalán nem voltak barátok, emlékeztette magát Simon. Clary csak egy idegen volt, aki szerette őt. De ettől még idegen maradt.

      Mi a véleményed? – kérdezte. – Mármint arról, amit a Klávé tett Tobias feleségével meg a gyerekével.

      Szerinted mi a véleményem? – kérdezett vissza Clary. – Ha belegondolsz, hogy ki volt az apám. Ha belegondolsz, mi történt Jace szüleivel, és ő hogyan maradt életben. Hát nem nyilvánvaló?

Olyasvalakinek talán nyilvánvaló volt, aki ismerte Clary és Jace történetét, Simon azonban nem tartozott azok közé.

A lány elkámpicsorodott.

      Ó!

Simonon nyilván látszott, mennyire összezavarodott. Claryn pedig az, hogy mennyire csalódott, amiért megint eszébe jutott, kicsoda Simon, és kicsoda nem.

      Mindegy. Mondjuk úgy, hogy a törvény szerintem is fontos... De nem csak a törvény fontos. Ha gondolkodás nélkül betartanánk minden passzusát, te meg én sosem...

      Mi az?

A lány megrázta a fejét.

      Nem. Megfogadtam, hogy nem csinálom így tovább. Semmi szükséged rá, hogy történetekkel traktáljunk arról, hogy mi történt velünk, meg hogy ki voltál. Arra kell rájönnöd, most ki vagy, Simon. Azt szeretném, hogy megmaradjon ez a szabadságod.

Simon elképedt, milyen jól megérti a lány. Hogy milyen jól tudta, mire van szüksége, anélkül, hogy a szájába kellett volna rágni.

A fiú így már össze tudta szedni a bátorságát, hogy feltegyen egy kérdést, amire azóta szerette volna tudni a választ, hogy meg érkezett az Akadémiára.

      Clary, annak idején, amikor még barátok voltunk, mielőtt egyáltalán megtudtad, hogy kik azok az árnyvadászok meg minden... Egyformák voltunk?

      Milyen értelemben egyformák?

A fiú vállat vont.

      Hát tudod. Esetleg ugyanazokat a fura zenéket meg képregényeket szerettük, ugyanúgy rühelltük a tesiórát...

      Úgy érted, hogy mind a ketten béna kockák voltunk-e? – Clary elnevette magát. – Hát az nem is kérdés.

      De most meg... – Simon Clary teste felé intett, a feszes bicepszére, a tökéletes mozgására gondolt, meg mindenre, amit a múltjáról és a jelenéről tudott. – Egy harcos amazon lett belőled,

      Kösz. Azt hiszem, Jace jó edző. Ráadásul volt, ami ösztönözzön, hogy gyorsan összekapjam magam. Meg kell akadályoznunk az apokalipszist, vagy mi. Kétszer.

      Értem. És ez nyilván a véredben van. Mármint persze hogy jó vagy ezekben a dolgokban.

      Simon... – Clary összehúzta a szemét, láthatólag leesett neki a tantusz, hová akar kilyukadni a fiú. – Az ugye feltűnt már, hogy az árnyvadászkodás nem csak a vaskos izomkötegekről szól? Ezt a helyet sem Testépítő Akadémiának hívják.

Simon bánatosan masszírozta meg sajgó bicepszét.

      Pedig jó név lenne rá.

      Simon, nem lennél itt, ha azok, akiknek az a tisztük, hogy ezt eldöntsék, nem gondolták volna úgy, hogy alkalmas vagy rá.

      Úgy gondolták, hogy a másik Simon alkalmas rá – helyesbített a fiú. – Az a srác, akinek vámpíros szuperereje volt, meg mit tudom én, mi még, amit a vámpírok bedobnak a közösbe.

Clary közelebb hajolt, hogy megbökhesse a fiú mellkasát. Az tán meg is tette. Erősen.

      Nem, téged találtak alkalmasnak. Simon, tudod, miért sikerült olyan messzire eljutnunk abban a démondimenzióban? Hogy miért sikerült olyan közel jutnunk Sebastianhoz, hogy végezhessünk vele?

      Nem, de arra tippelnék, hogy egy rakás démont kellett lekaszabolnunk hozzá – felelte Simon.

      Nem annyit, mint vártunk, mert te előálltál egy jobb stratégiával – közölte Clary. – Valamivel, ami a Dungeons & Dragonsszal töltött hosszú évek miatt jutott eszedbe.

      Várj csak, komolyan? Azt akarod mondani, hogy az a cucc működött a való életben is?

      Pontosan ezt akarom mondani. Azt, hogy te mentettél meg bennünket, Simon. És nem is egyszer. Nem azért, mert vámpír voltál, nem azok miatt a dolgok miatt, amiket elvesztettél. Hanem azért, mert az voltál, aki. És aki még mindig vagy. – Clary hátralépett, és mély lélegzetet vett. – Megfogadtam, hogy nem csinálom ezt – szólt ingerülten. – Megfogadtam!

      Nem – rázta meg a fejét Simon. – Jól tetted. Örülök, hogy eljöttél.

      Le kéne már lépnem – mondta Clary. – De ne felejtsd el, amit Izzyről mondtam, jó? Tudom, hogy nem érted, de ahányszor csak úgy nézel rá, mint egy idegenre, az olyan... olyan, mintha valaki forró vasalóval égetné meg. Annyira fáj neki.

Olyan biztosnak tűnt a dolgában. Mint aki tudja, mit beszél.

Mintha már nem is Isabelle-ről beszélgettek volna.

Simon hirtelen már nem azt a kellemes melegséget érezte, amit általában, ha Clary rámosolygott, hanem a szeretet hullámai rohanták meg olyan elemi erővel, hogy kis híján a lány karjába szédült.

Most először fordult elő, hogy ránézett, és nem egy idegent látott, hanem azt a Claryt: a barátját. A családja tagját. A lányt, akit bármi áron hajlandó lett volna megvédeni. A lányt, akit olyan szenvedélyesen szeretett, mint önnön magát.

      Clary... – szólt. – A barátságunk idején minden zseniális volt, ugye? Mármint nem csak én képzelem, hogy így együtt lenni a világ legtermészetesebb dolga, ugye? Ott voltunk egymásnak, támogattuk egymást. Nagyok voltunk együtt, jól mondom?

A lány mosolyából eltűnt a szomorúság, és valami egészen más vette át a helyét. Valami, amiben ott ragyogott az a bizonyosság, amit Simon is érzett. A bizonyosság, hogy valami nagyon is igazit élnek át együtt. Clary szemében mintha fény gyűlt volna.

      Jaj, Simon! – mondta. – Egyszerűen óriásiak voltunk.