Fogorvoshoz kellett mennem. Rühelltem. A gondolattól is kivert a víz. Általában is kerültem a doktorokat, és eddigi életemben jobbára meg is úsztam a velük való találkozást. Ez persze nem elhatározás kérdése, egyszerűen nem voltam beteges.

 

Éjszaka csak szórványosan aludtam a fájdalomtól, hajnalra látszott csillapodni egy kicsit, akkor elszenderedtem, de reggel hétkor ismét csak arra ébredtem, hogy lüktet a bal felső ötös. Nem volt mit tenni, el kell menni fogdoktorhoz, az ilyesmi ritkán gyógyul meg magától. Úgy véltem helyes, ha mindjárt indulok. A csigalépcsőn lementem a szobámból, a kis ajtó a boltba nyílt. Láttam, hogy a bejáratnál már ketten álldogálnak, és csak egy pillanat, meg a jólneveltség választja el őket attól, hogy akár konzervnyitóval is kinyissák az ajtót, bejutni akarván az üzletbe szomjukat oltani. A rácsot már megragadták. Valamit mondtak is, de nem hallottam az üvegen át.

Odamentem a bejárati ajtóhoz, és kialvatlan vörös szemmel rájuk bámultam és a fejemre mutogattam, hogy fáj a fogam és hagyjanak most békén. Lehet, hogy kissé félreértették, amit mutatok, de már nem volt mit tenni.

Hátul távoztam a boltból, az udvar felé. Miután több kijárat is volt az udvarról, bíztam benne, hogy nem ott megyek ki, ahol ők jönnek szembe. Belekerül majd néhány italomba, míg kiengesztelem őket. Sebaj, csak a fogfájásom múlna már el. Jobbra kerültem, és szerencsésen leléptem előlük.

A fogorvos nem volt túl messze, egy ilyen kisvárosban semmi sincs túl messze. Először, amikor idejöttem – vagy nyolc éve már –, úgy véltem, hogy ha bejárom a várost először keresztbe, másodszor hosszába, akkor a második héttől nem lesz mit csinálnom. De nem így lett. Nagyon is érdemes volt itt letelepednem, azt gondolom, és csak élveztem az előnyöket, például azt, hogy semmi sincs túl messze.

Úgy számoltam, talán negyedóra alatt oda is érek, nem siettem. Az utcán még kevesen jártak, az árnyékok élesek voltak.

Negyvenes férfi, jól menő fogorvos volt, akihez indultam, a jómód látszott is rajta, nem túl hivalkodóan ugyan, de biztos anyagi háttérről árulkodott minden körülötte. Mosolya ugyancsak nyugodt és megnyerő – a rendelőben is –, kezében gonosz kis szerszámaival képes elhitetni veled, hogy nem fog fájni, amit tenni szándékozik. Utólag már nem gondolkodsz rajta hogy esetleg becsapott. Akkor már csak a túlélésre játszol, és igyekszel, hogy ne jajgass férfiatlanul, hiszen ott van vele az asszisztensnője is, aki fiatal és csinos. Bizonyára azért választja így ki őket, hogy a sikoltozás ne zavarja a munkáját. De lehet, hogy rosszul gondolom, hiszen női páciensei is vannak, rájuk aligha lehet hatással egy csinos ápolónő, vagy mégis?

Elég régen jártam nála utoljára, lehet egy éve is, azóta akár változtathatott a szokásán az asszisztensnőket illetően, bár nem hinném, nem olyan ember.

 

Odaértem a házhoz, három emelet, az utcai fronton erkélyek sora. Előkészítettem mutatóujjamat, hogy megnyomnám akkor a kapucsengőt a doktor neve mellett, és már nyúltam, amikor a kaput belülről feltépte valaki, és kirobogott a miskolci gyors. Nekem legalábbis annak tűnt. Energikus és mindent elsöprő volt a férfi, ahogyan kivágódott a bejárati ajtón, el kellett ugranom az útjából, akármi legyek, ha nem lobogott a hajam a légvonatban, amit húzott maga mögött. Fizimiskáját nem volt időm megfigyelni, de jó erőben lévő harminc körülinek saccoltam, úgy egy fejjel alacsonyabb lehetett nálam, vagyis alig több mint egyhatvanöt. Lehet, hogy nem hatott neki a fájdalomcsillapító, azért pucolt el ily sietősen, gondoltam, nem is tudom miért.

Beléptem a nyitva hagyott ajtón, és felmentem a másodikra a félhomályos lépcsőházban. A fogorvosi rendelő ajtaja tárva-nyitva, igazán csak illemből kopogtam. A folyosón végigsettenkedtem, és benéztem a rendelő nyitott ajtaján. A doktor a földön feküdt a fogorvosi szék mellett, fölé hajolt a nővérke. Nem tett semmit. De nem is sok tennivaló volt, a doktor aligha áll fel egyhamar magától, vagy akár csak evilági segítséggel is. Senki se tudna felkelni a földről, ha a homloka közepébe egy golyó fúródik. A mellkasán terjedő két vörös foltot nem is vettem észre azonnal.

 

*

 

A hadnagy meg az emberei hamar jöttek. Sokat nem is beszéltem közben a lánnyal. A fegyver a keze ügyében volt a földön, amikor a doktor fölé hajolt. Megfogtam a vállát és kivezettem a rendelőből. Hagyta, nem ellenkezett. A folyosón egy balra nyíló szobába léptünk be. Leültettem a vörös plüss kanapéra és körülnéztem telefon után. Meg is találtam hamar, hívtam egyből Árpádot, régi ismerősömet a kapitányságról. Bár tudtam, hogy az emberhalált a magasabb szervek vizsgálják, gondoltam baráti cselekedet, ha ismerősnek szólok, legalább közvetlenül tőlem tudja meg mi volt, és ne a felettesétől. Mégis csak az ő városa. Vele beszéltem személyesen. Nem örült, hogy hallja a hangom, de nem volt mit tenni.

 

Az asszisztensnő ült a kanapén, én mellette álltam. Vártunk. Nem beszélgettünk. Gondoltam, szerzek neki egy italt, hátha akkor nem koccan össze a foga ilyen gyakran.

A helyiség a berendezése alapján egy olyan férfi szobája volt, aki szereti az extrém dolgokat, a hatásos elrendezést, és nyilvánvalóan nem olvasgatással tölti itt az idejét. Minden vörös és fekete, ébenfa és selyem. Kényelmesnek látszó kanapé, mérföld széles ágy, magazinok – nem éppen fogorvosi szaklapok, ahogy a címlapokat látom –, nagy képernyős plazma. Nem néztem fel, de szerintem a mennyezeten tükör is volt.

Élvezte az életet, a márkás italokat, a szép lányokat, a jó kocsikat. Ki vethetné a szemére, hogy így él. Bizonyára nem hitt a polgári létformában. Van, akinek nem is kell családosnak lennie. Legalább nem csap be senkit.

 

A lány a pamlagon ült egészen addig, amíg a rendőrség megérkezett. Néha belekortyolt a konyakba, amit nagy öblös pohárba töltöttem neki. A doktor nem változtatott a szokásain, az asszisztens csinos volt. Nagyon is. Reméltem, hogy nem ő lőtte le a munkaadóját.

 

 

*

 

– Mit keres itt? – kérdezte a hadnagy. A szivarka le föl mozgott a szája sarkában.

– Fogorvoshoz jöttem. Tudja a bal fölső ötös kilyukadt.

A vállam mellett benézett a rendelőbe, és arra is bökött.

– Ez a doktor már aligha fogja betömni.

– Igen, kicsit elkéstem. Bár ahogy vesszük, ha korábban jövök, lehet hogy engem is lelőttek volna.

Ezzel a gondolattal eljátszott egy kicsit. Kedvére valónak tűnt, mert a szája sarka elhúzódott. Gondoltam mosolyog. Kisvártatva összerendezte arcvonásait és a szokásos citrom ábrázattal nézett rám.

– A lány lőtte le? – ez egyáltalán nem hangzott kérdésnek.

Kicsit aggódtam – akkor elég hamar eldőlt az ügy.

– Nem tudom, én nem láttam. Nem volt a kezében a fegyver.

A hadnagy belépett a rendelőbe és megállt a holttest felett. Lábával egy helyre mutatott a csempén, majd sorban mindazon helyekre, amit említett, lefeszített lábfejjel, mintha táncolna.

– Itt találtuk meg a pisztolyt. Itt a halott, és itt lehetett a lány, ahogy maga mondja. A kezétől talán harminc centire sincs az a hely, ahol a fegyver volt. Ez elég közel van igaz?

– Én nem hallottam lövést. Gondolja, ha lelövi, képes lett volna fölé hajolni és nézni, ahogy meghal?

– Senki nem tudhatja, ki mit miért tesz. Ezt én tudom a legjobban.

– Szerintem segíteni akart. Valószínűleg szerencsés, hogy őt magát nem lőtték meg. Lehet, hogy a laborban volt.

– Vagy éppen abban a szobában, ahol most van.

A hadnagy kilépett a rendelőből, és hagyta, hogy tüsténkedjenek tovább a helyszínelők. Alig győzték már kivárni, hogy kimenjünk, vittek volna a vállukon, csak tűnjünk már el a terepükről. A szobaajtóhoz léptünk, és két oldalról nekitámaszkodtunk. A lány – akit Gabriellának hívtak, mint közben kiderült –, a pamlagon ült továbbra is, előtte egy civil ruhás nyomozó, mellette egy egyenruhás zsaru. A nyomozó kezében jegyzetfüzet, kérdezgette a lányt, az válaszolgatott, a nyomozó jegyzetelt, az egyenruhás szemmel tartotta. A feladat szemlátomást a kedvére való volt. A lány törékeny, karcsú alak, vörös hajjal és fekete szemmel, a hosszú szempillái rebegtek az izgalomtól meg a feszültségtől. A szempillái talán kicsit hosszabbak voltak, meg talán jobban ki volt sminkelve, mint ahogyan egy hétfő reggeli munkakezdés indokolta volna. Talán a köpenye is rövidebb volt egy árnyalattal, vagy kettővel, mint a rendelőintézeti szokásos köpenyek. Talán csak úgy tűnt. Az árnyékolt szoba hangulata meghatározta őt is. Ettől kihívó lett. Rendes világításban, más ruhában csinos, mint sok lány, de semmi több.  

– Szép szoba mi?

– Nekem nem tetszik, nem kedvelem a tömény vöröset meg feketét – mondtam.

– Hát nem, én sem, az én ízlésemnek kicsit... Tudja, mire hasonlít ez a hely?

– Honnan tudnám, otthonülő vagyok.

Hallgattunk egy sort. A lépcső felől határozott, katonás léptek zaja ütötte meg a fülünket, majd rekedtes férfihang, parancsoló hangnemben.

– Mi ez a fejetlenség itt? Tárva-nyitva minden, akárki bejöhet ide és elvihet bármit! Hol a helyszín parancsnoka?

– Megjött – sziszegett a hadnagy.

– Ki ez? – érdeklődtem.

– Majd meglátja. Jobb, ha összekapja magát és vigyázzba áll, különben nem éri meg a holnap reggelt. – A hadnagy ellépett az ajtótól, és indult, hogy üdvözölje az érkezőt.

– Jövök már!

Elkerülték egymást, a nagyhangú az első szobán keresztül jött, aminek ide is volt kijárata a folyosóra, a hadnagy meg az előszoba felé indult.

Nagydarab kövér férfi jött, haja tüskére vágva, leginkább azért, hogy titkolja természetes kopaszságát. Nyakán nem tudta begombolni az inget. Verítékezett erősen. A két emelet, meg a nyári meleg megtette a magáét. Egy zsebkendőt rántott elő brutális mozdulattal a zsebéből, mintha éppen a nyakát készülne kitekerni, azzal megtörölte gyöngyöző homlokát, és rám meredt.

– Na! Jelentsen!

– Én? Mit?

A hadnagy visszaért az előszobai turnéról, és elém állt.

– Őrnagy úr, ez csak az egyik tanú. Ő találta meg a holttestet.

– Igen? Civil? Mit hagyják itt lábatlankodni. Vitesse be a kapitányságra, és kezdjék el kihallgatni. Én is mindjárt jövök.

– Ismerem, nem lesz probléma – a kövér őrnagyhoz lépett, és súgott valamit a húsos fülébe. A dagadt pasi felhorkant:

– Annál inkább gyanús. Kocsival vitesse be.

A hadnagy megvakarta a homlokát.

– Megbilincseltessem?

A pufi megint megtörölte a homlokát.

– Nem, azt nem kell. Csak vitesse be.

Elfordult tőlünk, mint akinek a számára a probléma már nem probléma. A zsíros tarkója csábított egy nyaklevesre, de inkább visszafogtam magam.

– Tessék hadnagy, tájékoztasson. Gyorsan, lényegre törően, hol a halott?

Árpád mutatta az utat. Egyik egyenruhás, talán az, amelyik a lány mellett álldogált, hozzám lépett, és megérintette a könyökömet.

– Indulhatunk, András?

– Indulhatunk, persze. Ismerjük egymást?

– Még Pestről, ott voltam gépkocsivezető.

– Régi szép idők.

– Az! – ha nem bűncselekmény helyszínén lettünk volna, szerintem sercint egyet a padlóra. – Azért nem sok minden változik – biccentett a fejével az őrnagy felé.

– Menjünk, mert a fene se menti meg egy függelemsértéstől.

– Gyerünk.

Leslattyogtunk a lépcsőn. Én elől, a zsaru mögöttem, ahogyan a szabályzat írja. Soha ne hagyd, hogy a hátadba kerüljenek. Ahogy kiléptünk, hunyorogtam, olyan hirtelen csapott szemközt a vakító napsütés. Az utcán, a kapu mellett kisebb tömeg. Nem annyira sok, olyan húsz-harminc ember. Kiléptem hát a kapun, és az ácsorgók között a rendőrautóhoz léptem. Az ajtót az ismerős rendőr nyitotta ki előzékenyen. Én beültem a jobb hátsó ülésre. Az ajtó becsapódott és én ott maradtam, mint egy akváriumban a hal, terráriumban a teknős, mindenki által megtekinthetően, szemrevételezhetően, anélkül, hogy árthatnék valakinek. Kiszolgáltatottan.

– Senki se mossa le rólam, hogy én öltem meg a doktort– szóltam ki a félig lehúzott ablakon.

A kolléga rám vigyorgott.

– Sohase bánja, lehet, hogy egy kis botrány még jót is tesz a hírnevének. Jönnek majd a népek megnézni, mint a kétfejű borjút mindenfelől. Megdobja az üzletmenetet, nem gondolja?

– Hogyhogy maga még csak őrmester, elmehetne PR-menedzsernek valami reklámcéghez.

– Gondolkodom rajta, de itt az ingyenes orvosi ellátás, meg a biztos nyugdíj.

– Aha. 

Láttam, ahogyan suttognak a nézők, egy óra, és én leszek a városi rém. De rövidesen lőttek az ingyenreklámnak. Megszólalt a rádió a kísérőm oldalán, és felhívták az emeletre. Pár perc múlva jött le. Kísérte az asszisztenslányt, akinek a kezén bilincs csillant. Fejét lehajtotta, és már egészen valószerűtlenül kicsinek és törékenynek tűnt, ahogy ott állt a rendőrautó mellett a nyári nap fényében. Mint egy kösöntyű, egy csiszolt üveg.

– Mégse lesz ingyenfuvar, András. Jöjjön, szálljon ki, másnak kell a hely. Kiléptem az autóból, egy pillanatra egymás mellett álltunk Gabriellával. Ránéztem, és viszonozta a pillantásomat. A ki nem mondott kérdésre válaszolva megrázta a fejét, határozottan.

– Nem én öltem meg!

Lerobogott a dagi, mögötte a kísérete, bevágódtak a második autóba, és nem várva semmire, elindultak nyikorgó kerekekkel a kapitányság felé. A hadnagy beült a lány mellé hátra, a kísérő jobbra előre, és a másik autó után eredtek. Én meg álltam ott és néztem utánuk, amíg a sarkon be nem fordultak.

A hadnagy integetett nekem a hátsó ablakból, irány a kapitányság. Mentem. Mögöttem összesúgtak az emberek.

 

*

 

A fogam miatt muszáj volt bemennem egy másik orvoshoz. Ahogyan elmentek a rendőrök a lánnyal, ismét belesajdult a fejem a fogfájásba. Betértem hát az ügyeletre. Nem sok szót vesztegettek itt rám. Egy szigorú kinézetű doktornő néhány rövid utasítását követve nyitottam, öblítettem, összezártam, nem jajgattam, megint öblítettem. Hálásan távoztam és igen gyorsan. Kimerített ez a találkozás az orvostudománnyal.

A kis kitérő miatt beletelt vagy négy órába, mire beértem a kapitányságra. Még nem adták ki a körözést ellenem, de a kapus őrmester már tudott arról, hogy jövök. Régóta ismertem, barátságos fickó volt.

– Jó napot. Az őrnagy ura a megyétől még itt van?

– Az ám. Fenn a másodikon, és azt mondta, amíg ki nem deríti ki volt a gyilkos, addig itt is marad. Elfoglalta az Árpád szobáját. Őt meg leküldte pizzáért. Képzelje.

– Képzelem. És lement?

– Le. Azt nem tudom milyen ízesítésűt hozott. Meg azt se, hányszor ejtette le a dobozt. De hozott.

– Most hol van?

– Szerintem a fegyverszobában szomorkodik.

– Felmehetek?

– Menjen csak, már várják.

Elindultam fel a lépcsőn, a fordulónál alig bírtam félreugrani a tagbaszakadt őrnagy elől, kíséretével robogott le a kijárat felé. Amikor meglátott megállt, a mögötte loholók megtorpantak.

– Bejött?

A kérdés számonkérés volt.

– Be.

– Mindegy, akár haza is mehet, az ügy be van fejezve.

– Tudja ki ölte meg a doktort? – buggyant ki belőlem a kérdés önkéntelenül.

– Persze. Minden világos. De semmi köze hozzá. Akár haza is mehet. Na, nyomás – intett az embereinek. – Majd írásban kérem a jelentést, meg a jegyzőkönyveket hadnagy.

– Igen, uram – Árpád is ott volt, most vettem csak észre, de nem a sleppben, hanem még az első emeleten, áthajolt a korláton és onnan szólt. Miután az őrnagy nem láthatta, mutatott is valamit. Gondolom köszönt, ahogyan intett a kezével.

A dagi eldübörgött, az ajtó becsapódott utánuk, a kapus őrmester megvakarta a tarkóját, én felszóltam a hadnagyhoz.

– Feljönnék.

Bólintott.

– Jöjjön csak, jöjjön – megvárt az elsőn, együtt mentünk fel a másodikra. A hadnagy irodája a folyosó végén volt, a férfivécén túl, az utolsó ajtó.

A szobában leültünk szemben egymással, az asztal két oldalán. Hallgattunk egy ideig.

– Szóval, megoldotta?

– Meg bizony. Röviden, egyszerűen, logikusan. Végérvényesen. Már az ügyésszel is beszélt.

– A lány?

– Igen a lány. Most őrizetben van, holnap reggel átviszik a Bíróságra és letartóztatják.

– Maga szerint?

– Számít az valamit?

– Nekem számít.

Kinézett az ablakon, a parkra látott rá innen. Kinéztem én is. Az utcán emberek jártak, jöttek-mentek, a parkban családok sétáltak, fagylaltot ettek. Nem látszott senki feldúltnak vagy izgatottnak, mert ma reggel megölték a város egyik fogorvosát, és aki megölte, az asszisztense, már börtönben is van. Ha hallották is a hírt, bizonyára azt gondolják, így van ez jól.

– Lehetett a lány. Ott volt a helyszínen, a fegyver tőle alig egy fél méterre.

– A nők nem ölnek lőfegyverrel, egyáltalán kié a pisztoly?

– Nem tudjuk, de a doktornak is volt, engedélye is volt hozzá. A nők is ölnek mindenfélével, ne gyerekeskedjen.

– Miért tartott fegyvert, félt talán valamitől?

– Nem tudom, de ott találtuk a helyén a rendelőben, képzelje. Abban a szekrénykében, amelyikben a műszerei vannak. Már nem volt ideje elővenni.

– A lány beismerte?

– Nem, de ez nem probléma. Gyilkosságot ritkán ismernek be egyből.

– Mi a helyzet a férfival, akit láttam elrobogni.

– Nem azonosítottuk. Lehet, hogy nem is fogjuk.

– Mit mond a lány?

– Azt hogy nem látta ki lőtte le a doktort. Azt mondja, becsöngetett valaki, és bár nem volt bejelentve, de mivel fogfájásra panaszkodott, így beengedte. Csak a kaputelefonon beszéltek. Férfi volt, de aztán ennyi, amit tud róla. Ő maga a laborban volt, és csak a lövések hangjára jött be. Látott egy alakot elfutni, de nem tudja ki volt.

– Lehetett akkor talán az is, aki elrobbant mellettem, az is férfi volt. Miért olyan biztos az őrnagy a dolgában?

– Volt oka a lánynak, hogy lelője. Talán nem kellene elmondanom.

– Talán nem.

– Várjon, ne húzza fel mindjárt magát. Szóval abban a szobában tudja, ahol a lányt leültette. Nos, hát ott találtunk bizonyos magazinokat.

– Igen, ezeket láttam.

– Behoztuk a lapokat, és itt vettük nyilvántartásba, amikor az egyik sasszem kibökte, hogy az egyik szereplő a lány maga – elvörösödött.

Nagy csönd lett, ahogyan a hadnagy elhallgatott. Hát akkor mégsem a szoba határozta meg a lányt. Rosszul mértem volna fel? Meglehet. De attól még nem kell gyilkosnak lennie.

– Mit mond a lány? – törtem meg a csendet.

– Nem nagyon tagadja. Nincs is mit tagadni rajta.

– Maga szerint ennyi elég?

– Az őrnagy szerint elég. A fogorvos rájött, ki a lány, tudomására hozta, talán kért is tőle valamit, ezt-azt, és ez nem volt kedvére való a lánynak, ez elég lehetett ahhoz, hogy megölje.

Dörzsölgettem a bal fülcimpámat jobb kezemmel, hogy ne legyen annyira egyszerű.

– Ez nem lesz jó. Ha a lány már korábban ilyesmire adta a fejét, aligha lehet túl szégyenlős. Mit kérhetett tőle a doki, ami felháborította vagy visszariasztotta volna.

– Egyszerű a maga eszének a járása, mondhatni sematikus, meg kicsit előítéletes. Nincs most zavarban kicsit? Maga azt gondolta rendes lány, láttam magán a helyszínen, és most kiderül, hogy nem annyira.

– Talán. Talán valami másról van szó. Nem hallgat el valamit előlem?

– Dehogynem, egy csomó mindent. De lássa, kivel van dolga, elmondok még valamit, azután azt tesz vele, amit akar. A doki gazdag volt, ezt mindenki tudta róla.

– Igen?

– Igen. Nem találtunk nála a lakásban semmit, ami valóban érték lett volna, sem aranytárgyat, sem készpénzt, még egy számlaszámot se felfirkantva egy fecnire.

– Itt jönne a férfi, aki elment. Lehet, hogy a kasszával.

– Úgy valahogy. Az őrnagy úgy véli, ha létezett a férfi, akkor összejátszottak a lánnyal. Lehet, hogy nem áll meg a zsarolásos történet, de akkor meg ott lesz a rablás. A doktornak sok pénze lehetett, a lány elmondhatta valakinek, a barátjának talán, és felmerült valakiben egy jó ötlet.

– A lány így is, úgy is bűnös igaz?

– Úgy fest. Amíg meg nem találjuk a fickót, ez így is marad. Ha megtaláljuk, akkor vagy megerősödik a gyanú, vagy nem.

– És ha nem találják?

– Akkor a lány bajban van. Ott volt a helyszínen, a fegyver ott volt mellette. És az előélete is ellene szól.

– Ki az ügyvédje?

– Kövessy.

– Hallottam már róla. Megbízta?

– Hivatalból kirendelt.

– Akkor megyek– még ültem egy kicsit, nem is tudom mire vártam. Lassan felálltam és elindultam az ajtó felé.

– Várjon. Ha valamit kiás, hát ne tartsa meg. Szóljon időben. Esetleg segíthet a lányon.

– Maga nem hiszi, hogy ő volt?

– Lehetett másként is. Lehetett más is. Az én kezem meg van kötve, maga szabadabban mozog, több a lehetősége.

– Miért segítenék tisztázni a lányt?

– Nem tudom, de szerintem megteszi. Na, ég áldja, hívjon fel, ha jönne, lehet, hogy nem leszek itt.

Kifelé menet, meg még egy darabig nem tudtam szabadulni a rossz érzéstől, hogy a hadnagy így belém látott a lányt illetően. Igaza volt, valóban zavart, hogy a benyomásom talán megcsalt.

 

*

 

Ügyvédhez mentem. Ma ilyen napom van. Van, hogy eltelik egy év is, amíg orvoshoz vagy ügyvédhez megyek, van, hogy kettő is. Ma meg egyszerre mindkettő. Sok lesz a jóból. Igaz nem saját ügyemben mentem. Kövessy doktornak a belvárosban volt irodája. Hallottam már róla egy, s mást. Mindenféle ügyekkel foglalkozott, bűnügyekkel csakúgy, mint ingatlanügyekkel, némi hitelspekulációval, sok mindennel. Semmi szakosodás, mindenbe beleártotta magát. Nem haladt a korral.

Felcsengettem az irodába. Rövid ideig álltam csak a kapuban, nem tovább, mint egy félidő a kosármeccsen, nekem legalábbis úgy tűnt, azután bebocsátást nyertem. Kicsi, köpcös ember volt az ügyvéd. Egyszerre telefonált a vonalas meg a mobiltelefonján. Ahogy végzett az egyikkel, és letette a kagylót, felállt az asztala mögül, és még azon mód, telefonálás közben beljebb tessékelt.

– Szabadnapos a titkárnőm – súgta oda letakarva a mikrofont a készüléken. – Igen, … igen, … értem, … nem … De kérem én teljes erőmmel…

– Letette – barátságosan rám mosolygott. – Nos mi járatban, tessék, foglaljon helyet.

Helyet foglaltam. Az asztalon mérhetetlen rendetlenség. Jobbára iratok, de mintha feltűnt volna egy első világháborús lovassági kard is. A polcokon, egymás hegyén-hátán az akták, némelyiket csak a gondviselés mentette meg attól, hogy a mélybe zuhanjőn, és szerteszét szóródjon a tartalma a parkettán.

– Így megy ez egész nap. Látja, folyton hívják az embert – csöngött megint a mobil. – Á, kezét csókolom Irén néni, hát mi újság? ... Remélem minden rendben? … Hogy… hogyhogy lelépett, de hát az egy rendes ember … igen tudom, hogy én ajánlottam, meg voltam győződve … na de Irén néni …

Közben csöngött a másik telefon. Az ügyvéd kérőn nézett rám, hát felvettem.

– Jó napot, ez dr. Kövessy ügyvéd irodája. A doktor úr most nem tud a telefonhoz jönni. Ki keresi?

Rekedt hang a másik végen.

– Mondd meg neki öcsém, jobban teszi, ha felhívja a Paját, és nem tagadtatja magát le a telefonba, mert rossz vége lesz. Te meg ki vagy?

– A komornyik – csönd a másik végen – Átadom, hogy kereste.

– Na, azt jól teszed, tökikém – csak úgy sustorgott, ahogyan mondta.

– Minden jót – a kagylót a kezembe tartva lenyomtam a telefon gombját, és bontottam a vonalat, majd a kagylót a készülék mellé tettem. A doki még javában Irén nénivel trécselt, de most már békülékenyebb hangnemben, valami sütemény is szóba került. Néztem rá merőn. Kicsit megvonta a vállát és pár szóval lezárta a beszélgetést.

– Hálás lennék, ha rövid időre kikapcsolná a telefont.

– Na, de akkor nem találnak meg.

– Így meg nem értünk szót, ha tizenkétszer kell elkezdenem, akkor meg pláne.

Ismét csöngött a mobil. Rápillantott a kijelzőre, és kikapcsolta a készüléket.

– Mindent a kedves kuncsaftért. Miben lehetek a segítségére?

– Kirendelték ma egy ügyben. Egy gyilkossági ügyben. Itt kell lennie a faxnak – a telefonkészülékre böktem, vagy hatméteres papír lógott ki belőle.

– Aha, lehet, még nem néztem meg.

– Akkor rajta.

Előrehajolt és feltekerte a papírt. Nézegette.

– Ó, hát hogy ezt mióta várom már. Na, csak hogy megjött! – letépdeste egyenként az iratokat. Már egészen elborították az asztalt.

– Egy ügyfelem, tudja, már régen ígéri, hogy átküldi az egyezséget. Végre itt van!

– A végzés megvan?

– Igen, itt lesz valahol. Ez nem az, ez sem. Biztos benne, hogy jó helyre jött?

– A legkevésbé sem.

– Megvan, igen, Csurgó Gabriella, anyja neve, igen … Emberölés … igen. Ó!

– Micsoda fordulat, végre megtalálta.

Rendezgette a slejfniket. Nem lett rend. Csak másfajta kuszaság.

– Maga rokona?

– Nem, én találtam meg a holttestet.

– Ott volt a helyszínen?

– Kicsit később értem oda. Akkorra már be volt fejezve a dolog.

– Ki az áldozat?

Megmondtam, amit úgy is olvashatott a papíron.

– Érdekli az ügy?

– Persze, persze. Emberölés. Ez azért nem mindennapos dolog, igaz?

– Remélem.

Ajkát biggyesztette, megdörgölte orrnyergét, hátrasimította ritkás haját. Hátradőlt a széken, közben belerúgott az asztalába a térdével. Fájhatott neki. Nem sajnáltam.

– Igen, hát megölte?

– Ki tudja, esetleg megkérdezhetné tőle? Bemegy hozzá?

– Ma?

– Rögvest.

– Nem, ma már aligha, tudja, ügyfelek jönnek, nem lehet lemondani. Esetleg holnap?!

– Most, most mindjárt. Meg kellene nyugtatni.

– Nem, nem hiszem, ma már semmiképp – rám nézett rövidlátó szemével, méregetett. Azt próbálta felmérni mennyi pénz lehet az ügyben.

– Maga rokona?

– Nem, én csak éppen ott voltam a helyszínen, tudja, az imént már mondtam.

– Aha.

Csönd. A telefon csöngött. Hármat, négyet. Nem vette fel. A telefont néztük, amíg csöngött. Hallgattunk.

– Mit szeretne?

– Szeretném, ha segítene. Volt ott egy férfi. A rendőrség nem nagyon foglalkozik vele. Szerintem ő a helyzet kulcsa. Úgy vélem, nem a lány lőtte le a doktort.

– Doktort?

– Az ám a doktort. Tudja, benne van a határozatban, amit kapott faxon.

– Igen a doktort. Ismertem ám. Rendes fickó volt.

– A lány is rendes lány.

– Meglehet. Maga rokona, vagy ismerőse?

Felkeltem a székről.

– Nehezére esne, ha elmozdulna az irodájából, és utána járna a dolognak? Menne, vagy kell hozzá valami ösztönzés? Esetleg ölben vigyem el a fogdáig?

– Mire gondol?  Én csak egy ügyvéd vagyok, nincs apparátus mögöttem.

– Holnap letartóztatják.

– Nem sokat tehetek, ilyen váddal mindenkit letartóztatnak.

– Milyen ügyfél jön délután, egy végrendelet? Mári néni mindenét a macskájára hagyja, vagy mi?

– Mondhatnám, hogy semmi köze hozzá.

– Nem olyan bátor maga.

– Mit akar, én ebből élek, fog fizetni valaki?

Kedvem lett volna megcsavarni az orrát, csak hogy lássam milyen, ha igazán felindul.

– Miért választotta ezt a szép szakmát doki? Mi vitte rá?

– Hivatás. Tudja ez igazi hivatás. Be fogok menni a hölgyhöz. Holnap, esetleg holnapután. Ahogyan lesz időm, mert tudja idő a legkevesebb.

Ismét csöngött a telefon. Most felvette.

– Igen.

Elhallgatott, rám nézett. Hallgatta a vonal másik végén hozzá szólót. Ahogyan a telefonból kihallatszott férfi volt a hívó. Mást nem hallottam.

– Igen, értem… Itt van, most jött… Igen, értem. 

Kezével letakarta a kagylót.

– Ha lenne szíves. Esetleg kinn megvárhatná, amíg ezt a telefont befejezem. Megérti ugye?

– Engem keresnek?

– Dehogy. Ha lehetne… – intett, hogy mennék már el végre.

Mondtam volna még valamit, de inkább visszanyeltem. Mindenesetre nem köszöntem el. Ott hagytam a doktort, hadd intézze kisded ügyeit.

Hazabaktattam, közben azon gondolkodtam mi tévő legyek. Nem sok fogódzóm volt. A lány börtönben, a pasi köddé vált. Hogyan találjam meg? A hadnagy elmondta, amit elmondhatott, mástól aligha kapok használható információt. Bár ha meggondoljuk – adva van a lány, kissé kétes múlttal, meg egy pofa nagy pisztollyal, ebből még kijöhet valami. Azért még manapság sem mászkál mindenki fegyverrel, nyilván máskor is viseli, nem csak ma hozta magával. Ha valaki szerelemféltésből öl, vagy felindulásból, gyakran ott marad a helyszínen, és nem kezd bele bizonytalan fogócskába a rendőrséggel, és leginkább kézzel öl, vagy késsel, vagy valami olyan eszközzel, ami éppen a keze ügyébe esik. Még ha visz magával valami gyilkot, akkor sem lőfegyver az. Aki viszont fegyvert hord, nos, hát az más tészta, az számít rá, hogy a fegyver el fog sülni, és készül is rá, hogy mit tegyen, ha egyszer így lesz.

 

Jó lett volna tudni továbbá, ki volt, aki utánam érdeklődött az ügyvédnél, és jó lett volna tudni azt is, miért. Jó bizony. Izgatott a kérdés. Lehet, hogy ez a helyzet kulcsa.

 

Átvágtam a téren, befordultam a kis utcába, ahol az üzletem volt. Krepp ott támasztotta a falat a bejárati ajtó mellett. Ahogyan meglátott, ellökte magát, és a szemben lévő keleti árus boltjának kirakatát kezdte tanulmányozni nagy figyelemmel.

– Hahó. Mit akar venni Krepp, talán füstölőt?

– Jaj, de jó hogy látom, hát kiszabadult?

– Még vannak egy csomóan, akik nem tudják, úgy hogy kiabáljon csak nyugodtan.

– Á, már mindenki tudja. Azt mondják a népek, hogy remek összeköttetése lehet, hogy így elengedték egy gyilkossággal a háta mögött.

– Gyilkossággal, mi? Maga is azt hiszi, hogy megöltem valakit?

– Én, dehogy, ugyan már, én tudom, hogy maga egy rendes ember.

– Jöjjön, vendégem egy sörre.

– Mindig nagyvonalú volt. Nem lehetne kísérőnek egy rum is?

– Ebben a melegben, hát megüti itt nekem a guta.

– Nem attól üt az meg engem.

– Megjött a felesége, mi?

– Meg, alig bírtam lelépni, de megígértem neki, hogy viszek haza fagylaltot.

– Na, jöjjön, megnézzük, van-e benn valaki.

Nem volt benn senki, hogy is lett volna, hiszen most nyitottam ki. A bár üres volt, kesernyés füstszagú, de kellemesen hűvös. Úgy véltem, egy pohár sör jót tesz majd zaklatott idegeimnek. Krepp is úgy vélte, így hát csapoltam két pompásan habzó világos sört. Nagy élvezettel kortyoltunk bele, a pára lecsapódott a pohár hűvös falán. Jól esett a sör íze is, a pohár érintése is. Hálásnak kell lenni a kis dolgokért is.

– Mondja csak Krepp, ismerte maga doktort, tudja, akit megöltek?

– Persze. Sokat beszélnek róla a városban.

– És mit mondanak.

– Mindenfélét, nagy nőcsábász volt, igazi világfi.

– Maga elmaradt egy brossúrával Krepp, ma már senkit sem neveznek világfinak. Ez a szó egyszerűen kihalt. Adósságról nem beszélnek?

–Én, kérem, csak úgy hallok ezt-azt. Pontosan nem lehet tudni. De azt mondják, volt neki egy orosz grófnő szeretője, akivel tavaly elutaztak a Rivériára…

– Riviérára.

– Maga is járt már ott?

– Nem, mostanában nem. Mondja csak tovább.

– Na, kinn jártak, és a doktor ultin elveszítette a hercegnőt.

– Grófnőt.

– Ismeri?

– Nem, nem ismerem, de maga azt mondta az imént, hogy grófnő.

– Na, mindegy, grófnő, hercegnő, mindenesetre elveszítette kártyán a doktor, és csak úgy kapta volna vissza, ha kölcsönt vesz fel. De ott nem adtak neki, mégiscsak egy csóró magyar, ezért hazajött, és itthon vett fel nagyobb összeget a Kozáktól.

– Nem orosz?

– Maga mindent jobban tud, nem orosz, ez Kozák, az a neve hogy Kozák, de persze ez olyan becenév, szerintem maga is ismeri, itt van egy játékterme, fenn az állomásnál.

– Most, hogy mondja. És mi lett a hercegnővel?

– Képzelje, azt mondják, mire a doktor visszaért a Révériára, vagy hova, akkorra a hercegnő lelépett egy arab dzsigolóval Marokkóba. Képzelje én mindig azt hittem, hogy ez a Marokkó egy játék, erre kiderül, hogy egy sziget. Mik vannak.

– Az, és a doktor?

– Az megint feltette a pénzét valami játékban, és elvesztette, hazajött, de még nem tudta megadni a Kozáknak, amivel tartozik, így aztán bajban van, illetve most már csak volt, vagyis…

Ezzel még elszöszmötöl egy darabig a Krepp, úgyhogy mértem neki még egy pohár sört, és magára hagytam az asztalnál. Kíváncsi lennék, estefelé mi jönne ki ebből a történetből, szerintem még egy–két király meg néhány válogatott cigánylegény belekerülne. De annyi igaz lehet belőle, hogy a doktor kölcsönt vett fel a Kozáktól. Ez bizony nagyon is lehetséges.

 

*

 

A Kozáknak több mulatója és játékterme volt a városban és a városon kívül. Korán zártam ma, a vendégeim ennek nem örültek, de biztosítottam mindenkit, hogy holnap kárpótolom őket mindenért. Amikor egészen pontosan tudni akarták, hogy mi is lesz a kárpótlás, rövid úton kiraktam őket. Morfondírozzanak máshol ezen. Én felvettem a jobbik ruhámat és útnak vágtam a buszvégállomás felé.

Ott a pályaudvarnál, annak is a hátsó részénél volt egy hely. Amolyan zártkörű klubként működött, de a zártságot megoldhatta némi készpénz. Megkockáztattam, és a bikanyakú beengedő ember zakójának zsebében gyorsan el is tűnt az a nagyobb címletű bankó, ami a bejutást biztosítani hivatott volt.

– Szép az öltönye, hol varrat?

A fejem nem harapta le, de a nézése nem sok jót ígért. Azt már szóba se hoztam, hogy a zakója ujjáról a felfércelt márkajelzést némi térítés ellenében leszedegetném, mert így csak nevetségessé válik. Olyan fickónak tűnt, aki nem szereti a tréfát, és nem is érti azt. Így hát hallgattam.

A benti harsogó zene mellbevágott, és majdnem kipenderített az utcára. Erősen megkapaszkodtam hát a bárpultban, és elhatároztam, nem hagyom veszendőbe a belépőmet. A pincérrel barátságosan elordítoztunk egy darabig, aminek eredményeként rövidesen egy bontott üveg sör állt előttem, pohár nélkül. A sör ára majdnem sírásra késztetett. Belekortyoltam. Meleg volt.

A dübörgő zene a dobhártyámban dobolt, rövidesen az egész testemben éreztem. Mire végeztem a sörömmel, már kezdett elviselhetővé válni, megszoktam vagy mi, de megszeretni aligha fogom. A tömeg hullámzott körülöttem, kissé üveges tekintetű fiatalság, városunk színe-java rángatózott a zajra. Nekem a tánchoz hiányzott a megfelelő drog. Minden zenéhez a megfelelő kábszer kell. Extasy, speed, esetleg valami ennél is keményebb. Így megy ez. De nem táncolni jöttem, hát maradtam a sörnél. Most már csak jelbeszéddel érintkeztünk a pincérrel, de a következő ital így is eljutott hozzám, és a pénztárcám maradék tartalma a pincérhez. Itt az ideje a cselekvésnek.

– A Kozákot keresem! – üvöltöttem a csálinger felé, és közben próbáltam barátságos arcot vágni. Mindig őrizd meg a jó modorod!

– Ki keresi? – kiáltott vissza a fickó.

– Egy barát!

– Melyen barát?

– Jó barát, hírt hozok egy gyilkosságról!

– Ne ordítozzon itt jóember, árt az üzletnek.

Elhallgattam. Ittam a sörömet. Néztem a táncolókat, próbáltam nem hallani a zenét, ez nem ment, még a vesém is beleremegett a basszusba. Üldögéltem. Hosszan. Nem történt semmi. A pincérre néztem kérdően. Nem úgy festett, mint aki érti, mit akarok. Egy lilára festett hajú lány odabillegett hozzám, és sejtelmesen rám nézett félig leeresztett pillái mögül. Csábosnak akart látszani, nekem körülbelül annyira tűnt csábítónak, mint egy műanyaglavór a nagyáruház háztartási osztályán. Széles mosollyal az ölembe ült, ami, ha figyelembe vesszük, hogy a magas bárszéken tartózkodtam, nem volt kis teljesítmény. Ezt értékeltem, de a lányt elhessegettem. Zokon vette, azt hiszem, legalábbis abból következtettem erre, amit a kezével mutatott. Szerencsére a zenétől nem értettem, amit mondott. Visszahúzódott az árnyékba, de láttam, hogy engem méreget. Egy fél óra múlva elegem lett az üldögélésből, elmentem, mielőtt a lilahajú lány kieszel valami jobb módszert a megszerzésemre, mondjuk, fegyverrel kényszerít.

 

Kiléptem a helyiség elé. Az izomember még ugyanott álldogált. Nem nézett rám, én se őrá. Nem lett közöttünk barátság. Oda se neki, nem fogom könnyesre sírni a párnámat emiatt ma éjszaka. Rágyújtottam, a gyufát még égve dobtam el. Elindultam vissza városba.

A sarokig nem jutottam el, az árnyékból kilőtt egy nagy fekete autó, sötétített üvegekkel, mellém állt, és a jobb hátsó ajtaja kivágódott. Lehajoltam és bekémleltem az autóba. Szép fehér bőrülések voltak ott, meg három fickó, kiköpött, mint az izomagy a bár előtt. Gondoltam, talán rokonok. Nem tudom, mikor ért oda a kidobóember mögém, talán macskatalpakon járt, de ott volt, ott volt nagyon is. A fejemre mért ütés tőle származott. Szépen kivitelezett ütés volt, igazi szakmunka, mindig értékeltem az ilyesmit. Elájultam.

 

 

Egy kutya nyalogatta az arcomat. Érdes nyelve ott vonaglott az orrom tövében. Nem hittem el. Bizonyára csak álmodom. Volt már ilyen álmom, hogy egy kutya nyaldossa az arcomat. Nyilvánvalóan nem lehet valóság. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy valaha is ilyen helyzetbe kerüljek. Jó ideje kerülöm már a bajt, és a baj is kerül engem, és most tessék, egy kutya nyalogatja az arcom. Kinyitottam a szemem és belebámultam az orromtól alig tizenöt centiméterre lévő barátságos barna kutyatekintetbe. Ha többet lennénk együtt, vagy más körülmények között találkoztunk volna, megszeretném, azt hiszem.

Megköszörültem a torkom és kipróbáltam, hogy a lábam alkalmas-e a járásra. Elsőre nem sikerült, visszahanyatlottam a fal tövébe, ahol eddig üldögéltem. A kutya hátrahőkölt a hang és a fura mozdulat láttán, azután ő is leült velem szemben, és félrebillent fejjel figyelte mit teszek.

Sorakozóra hívtam ismét a lábaimat, és felálltam. A fejem fájt és nőtt rajta egy rendes méretű dudor is hátul, sziszegve kaptam el onnan a kezem. A dudor vérzett is. Szétnéztem kissé, hogy hová is kerültem. Panelházak között voltam, egészen pontosan egy nyitva maradt szemétledobó mellett, az alumínium szeméthordó konténer tövében heverésztem mindeddig. Egy adag háztartási hulladék célt tévesztett, így az ingem elejére egy fonnyadt káposztalevél telepedett, a fejemre meg valami lé folyt, lehetett tojás is. Ezt nyalogatta a kutya. De lehet, hogy csak fel akart ébreszteni – mégse heverjek itt méltatlanul sokáig, szégyenére fajtámnak. Kiléptem a szemetes mellől, és körülnéztem. Bár a lakótelepek jobbára egyformák, mégis úgy véltem, nem vittek messze a városomtól. Intettem a kutyának, azután elindultam arra, amerre a várost sejtettem. Nem intett vissza, csak nézett utánam. Egy kicsit sajnált, úgy vélem. Egy kirakatban halványan derengett némi kékes fény. Az üvegben megláttam magam. Meglehetősen viharvert volt az ábrázatom, és tekintetem elszánt, ezen alig rontott az, hogy a szemétbeli lé némi kávézaccot is hozott magával. Talán inkább még vadabb lett tőle a kinézetem.

Kiértem a főútra, egy lámpa alatt rendbe szedtem magam. Nem raboltak ki, megvoltak az irataim, a maradék pénzem, az órám. A hajam is összegereblyéztem a kezemmel, az ingem is begomboltam, mégis csak a harmadik taxi állt meg.

 

 

Vissza kiindulópontra: a buszpályaudvar melletti klubhoz mentem. A kidobóember úgy elálmélkodott attól, hogy ismét itt lát, hogy nem is kért belépőt. Mondjuk, nem is adtam volna neki.

Kozák ott ült a bárpultnál. Nagy volt, kövér, nyakában vaskos aranylánc, csuklóján vastag aranykarkötő, vagy három ujján hatalmas arany pecsétgyűrűk. Egészen elkábított ez a rengeteg csillogás. A szórakozóhely már kiürült, a lámpákat felkapcsolták, a zene elhallgatott. A veríték szaga rendkívül erős volt, és így megvilágítva a bár kopott volta erősen kiütközött. Egy férfi slisszolt ki az ajtón. Nem nézett rám. Nem tartozott a személyzethez, azt hiszem.

Kozák a lila hajú lánnyal foglalatoskodott, de nem volt közöttük játékos évődés, erősen szorította a lány jobb karját, a másik kezével a pénzt rántotta ki a markából. A lány nem is nagyon ellenkezett. Nem nézett a férfira. Odaléptem.

– Jól megy ma a bolt, főnök?

Rám nézett, a pénzt zsebre gyűrte.

– Húzz innen. Aztán holnap meglegyen, amit akarok, mert különben megnézheted magad.

Ez nyilvánvalóan a lánynak szólt, aki elmentében rám villantott egy gonosz pillantást, mint a sarokba szorított patkány. Éppen csak belém nem rúgott, ahogy elviharzott mellettem.

– Elég ramatyul néz ki, nekiment egy villanyoszlopnak?

– Nem sok egy kicsit az aranyból, még egyszer majd kirabolják. Sok mostanság a gengszter ebben a városban. Túl sok. Az az árnyék, aki kisurrant az ajtón, amikor bejöttem, olyan ismerős volt. Azt hiszem már láttam valahol. Talán a rendőrségen ma délután. Igazam van?

Ezt elengedte a füle mellett. Én se feszegettem tovább a kérdést. Csöngött a mobilja, felvette, hallgatott egy ideig azután egy gyors „majd hívlak”-kal zárta a beszélgetést. A mobilt letette maga elé a tükörfényes pultra és megpörgette. Néztük, ahogyan sebesen forog. Mint a rulettasztal kereke, vagy mint egy forgótáras pisztoly tára az orosz rulettnél. A forgás lelassult, majd megállt a telefon az asztalon. Kozák felnézett.

– Jól van?

– Ugyan, a fenét se érdekli magát, hogy vagyok.

– Mit akar tőlem.

– Eleinte magam sem tudtam, hogy valóban akarok-e, de a mai esti séta után egyre biztosabb vagyok benne, hogy beszédünk van egymással.

– Alkalmas lett volna holnap is, a Fő téren egy kávézóban. Nem volt ennyire sürgős.

– Vannak dolgok, amiket kár halogatni.

– Kér egy italt?

– Ki ölte meg a doktort, maga?

– Nem sokat köntörfalaz, bele a közepébe mi? Miért öltem volna meg?

– Tartozott magának.

– Azt maga nem tudhatja, és ha tartozott is, gondolja holtan majd hamarabb megadja?

– Honnan ismeri a lányt?

– Milyen lányt?

– Ne adja itt a süketet, hát a doktor asszisztensét.

Intett a pincérnek, rövidesen előttünk volt két pohár, valami szesszel, meg füst színű jégkockákkal. Tologattam magam előtt az enyémet.

Ő megragadta a magát, húsos tenyerébe fogta, és egy hajtásra kiitta a pohár tartalmát. Megszólalt.

– Ismerem magát, maga állandóan beleüti az orrát mások dolgába. Most meg aztán különösen meg is van rá minden oka, hiszen éppen az orra előtt puffantottak le egy manuszt.

–„Manusz” , néha előjön a börtön-szleng?

– Kötekedni akar?

– Én ugyan dehogy. Sokat gürcölt a hírnevéért mi? De egy gyilkosság nem ronthat azon olyan sokat, tán még javít is.

– Maga azt gondolja, nem ártana. Talán mások nem így gondolják. Tudja, én nem csak szeszt adok el, és nem csak autókkal meg ingatlanokkal üzletelek.

– Tudom, éreztem az illatot a kinti helyiségben.

– Lehet, hogy meglepi, de nincs közöm a szerhez sem, akármit is gondol.

– Nem a drogra gondoltam, a félelem szagát éreztem a maga közelében felbukkanó embereknél. Egyébiránt számít, hogy én mit gondolok?

– Nem, bizonyos kérdésekben nem számít. De más dologban igen. Én nem egyszerűen tárgyakkal kereskedek. Én másban is utazom, nekem van befolyásom, ismeretségem, összehozok embereket más emberekkel, és hagyom, hogy érvényesüljenek a nagy gondolatok, találjon egymásra pénz, ötlet és ember. Most működöm, de az egyensúly nagyon kényes. Ha rossz hírem kel, az csak bizonyos körben tesz engem vonzóvá, amit most már nem nagyon akarok. Sőt egyáltalán nem. Más emberek pedig elkerülnek majd. Egy gyilkossággal való kapcsolat nem jó reklám nekem az üzletmenet mostani szintjén.

– Az uzsora még oké?

– Kölcsön, fedezet mellett. Persze, mindannyian pénzből élünk, szükségünk van rá, mint a ruhára, mint a levegőre, hogy meg ne fulladjunk. A pénz forgása az rendben, az nagyon is rendben.

– No, igen.

Ismét megforgatta a telefont. Közben hívást jelzett a készülék. A csengőhang veszett kutyaugatás volt.

– Ha a pszichológusánál jár, a telefonját kapcsolja ki. Többet elárul magáról, mint a beszéde meg a szép ruhája.

– Keresse meg, ki lőtte le a fogorvost. Tekintse megbízásnak a részemről. Bizonyítsa be, hogy nincs hozzá közöm. Kap egy gurigát.

– Szép pénz. De én nem dolgozom magának. Tudja, én ismerem magát meg a viselt dolgait. Még régről, tudja Pestről. Még a barátait is fel tudnám sorolni, tudja a Szipa, meg a Benyó, a Göthös, a Ragyás. Mi lett velük, nyomják még a mázsát a sitten?

– Mi közöm már hozzájuk, én polgárosodtam.

– Aki zsivány volt, az zsivány is marad.

– Akkor mi a fenének jött ide mégis?

– Felkeltette az érdeklődésemet. A külváros pedig fokozta az érdeklődésemet. Gondolta, el tud riasztani?

–Nem értem miről beszél – rágyújtott. Nem hittem el neki, hogy magánakció lett volna a fejbeveretésem. Nem lett volna semmi értelme, bár így se sok volt, mondhatom. De nem szóltam.

– Mégis vállalja a melót?

– Nem magáért, a maga sorsa engem nem érdekel, a lányé viszont igen.

– Ismertem. Rendes lány. Vannak bizonyos érdekeltségeim más iparokban is, tudja. De ez rendes lány, igen.

– El ne mesélje, nem kell mégse. Már tudom, amit tudnom kell. Illetve még valami, csak egy kocsit láttam kint, ami a magáé, hogy férnek bele mind a hatan a testőreivel?

Utánaszámolt, láttam, ahogyan forognak a kerekek az agyában, annak is utána gondolt, honnan tudhatom melyik a kocsija, meg annak is, hogy lehet-e ennek bármilyen jelentősége. Rövidesen úgy döntött, nem árthat neki az én tudásom az autójáról.

– A Kacsa beteget jelentett, ő viszi a másik kocsit. Jönni kellett volna délután, de csak hívott. Miért kérdi?

– Kacsa? Nem is tudom, csak úgy eszembe jutott, hogy maga biztosan nem szereti a kényelmetlenséget, meg a kicsi zárt helyeket többedmagával. Hol lakik ez a Kacsa fiú?

– Húzzon el! Nem akarok már társalogni magával.

– Vinnék neki narancsot, tudja azt szoktunk vinni beteglátogatóba. Miért is Kacsa?

– Semmi dolga magának vele, és egyébként se tudom, hol lakik. A fene se bír figyelni minden apróságra. A járása miatt kacsa, a bokszolóknál lett ilyen, a neve is onnan van. Most már valóban mindent tud. Tünés.

Felkeltem a székről, és az asztal szélének támaszkodtam.

– Le kellene dobni néhány kilót, a maga korában már vigyázni kell a súlyára.

– Semmi baj a súlyommal, kell a tekintélyhez. Na, viszlát, és vigyázzon az orrára.

– Nem félek magától.

Gyorsan kimentem, senki nem tartott vissza, nem tett tisztességtelen ajánlatot, és nem bökött a hátamba kést. A lila hajú lány ott ült egy félreeső asztalnál, és a pillantásával gyilkolt kifelé mentemben. Most sem volt nála fegyver.

– Mi baja velem? – fordultam hozzá. Mégse hagyhattam csak annyiban a kérdést.

– Semmi, vacak nyominger.

– Maga csak tudja. Nem jönne hozzám feleségül, kimenekítem a mocsárból.

Hallottam, ahogy a pincér felröhög.

– Menjen a pokolba – köpte a lány felém, a keze céltalanul körözött az asztal lapján.

Magára hagytam. Megint egy szerencsés este, meg egy kerge birka. Mit tegyünk, ez már csak a civilizáció velejárója. A támogatott neurózis.

A beengedő embertől megkérdeztem, hol lakik a Kacsa nevű kolléga. Simán megmondta. Mondjuk, nem az eszéért fizetik, az biztos.

 

*

 

Nem sokat láttam a város esti fényeiből, a kirakatok látványosságait eltakarták előlem a gondolataim. Arra emlékszem, hogy a sarkon nekimentem egy kukának. Bocsánatot kértem, és csak vagy hat lépéssel később kaptam észbe, de végül is nem bűn az, ha az ember udvarias.

Hazamentem, a bár fölötti szobámba. Odalenn még löttyintettem magamnak egy emberes adag italt, jeget is töltöttem rá, nem sokat, nehogy túlságosan felhígítsa.

Az ablakhoz álltam, kezemben az itallal, és kibámultam az utcára. Nem járt itt senki.

Rossz kedvem lett. Valami nem úgy van, ahogyan lennie kell. Majdnem a szemem láttára lőnek le egy palit. Tisztes fogorvos, a lakása meg mint egy bordély. Letartóztatják az asszisztensét, szerény foglalkozás, de a magazinokban való szereplés már nem olyan szolid dolog. Aztán itt van ez a Kozák. Nagymenő gengszter. A pénznek tényleg nincs szaga? A hadnagy részinformációkkal etet, egy önelégült tökfej majdnem becsukat, egy pénzéhes, vacak ügyvéd bolondnak tart, alkalmasint megvernek és a szemétre dobnak, csak a teljesség kedvéért.

Nem szeretem a hatalmaskodó zsarukat, a gyáva bűnözőket, a kétszínű ügyvédeket. Nem szeretem, ha rendes lányok ócska újságokban szerepelnek. Nem szeretem, ha embereket lövöldöznek le mindenfelé körülöttem.

Az okoskodó kocsmárosokat se szeretem. Jobb, ha lefekszem.

 

*

 

Másnap reggel elmentem ahhoz a házhoz, ahol a doktor rendelt még tegnap is. A reggeli napsütés végigsiklott a homlokzaton és erős árnyékokat szabdalt a sárga vakolatra. A kapu nyitva, így hát beóvakodtam. A lépcsőházban valami csuszatolást hallottam, néhány pillanat múlva rájöttem, hogy a házmester moshatja fel a követ. Hallottam a vödör fémes hangját, ahogy a kőhöz ütődött, azután a kicsavart felmosórongy csurgatta tartalmát a vízbe. Hallottam, ahogyan egy gyufa életre kél a dobozán, majd dohányfüst csapta meg az orrom. Itt a remek alkalom. Felmentem az első fordulóig. Ott állt egy idősebb férfi kék köpenyben, szemét behunyta és átadta magát a dohány élvezetének. Megköszörültem a torkom.

– Jó reggelt.

Lassan nyitotta ki a szemét, orrlyukain rezegve távozott a füst.

– Magának is, mi járatban?

– Kérdeznék valamit, ha lehet.

– Lehet, persze, miért ne lehetne. Kérdezni mindig lehet.

– Csak a válasz nem biztos, igaz?

– Maga tudja. Mire kíváncsi. A doktorra? Láttam magát tegnap, a rendőrökkel volt, igaz? Nem sokat mondhatok. Itt csak a rendelője volt. Máshol lakik. Kinn a városból, egy nagy házban. Bár néha itt is aludt, meg amikor nem rendelt, akkor ide hozta a nőcskéit.

– Nem, nem a doktor érdekel. Inkább az asszisztensnője, tudja a Gabriella.

– Rendes lány, akármit gondol, rendes lány.

– Nem gondolom én se másként.

– Tudom, beszélnek róla mindenfélét, hogy magazinokban szerepel, meg táncolt is mulatókban, itt a városban is. De nem volt valami filléres nő. Nem hiszem, hogy élvezetből csinálta. Egyszerűen kellett a pénz. Az anyja itt él Ózdon. Képzelheti. Nyugdíjas. Ez az egy lánya van.

– Ismeri?

– Ismerem, a faterjával együtt melóztunk, amíg ment a kohó. Azután én eljöttem, a faterja meg meghalt. Gabi ott maradt az anyjával egyedül. Amikor feljött a városba, találkoztunk többször. Először a kórházban volt, de hát az se fenékig tejfel. Amikor meg itt dolgozott már a doktornál, néha bejött hozzánk délután, meg este. Csak leült a heverőre, és nézte velem a TV-t, meg a feleségemnek segített süteményt csinálni, vasárnap meg beállított egy tálca krémessel. És akkor velünk is ebédelt. Szeretett itt. Mondta is, olyan, mint otthon régen. Néha sírt is. 

– Volt vőlegénye?

Az öreg bezárult. A félig szívott cigit belevágta a vödörbe, kicsapta a felmosórongyot, összefröcskölte vele a nadrágomat.

– Nem tudom. Most már dolgoznom kell.

Láttam, nem mennék semmire, ha tovább faggatóznék. Azért volt még egy kérdés.

– Megmondaná, hol lakik az anyja?

Csapkodott a ronggyal, fel sem nézet, foghegyről vetette oda.

– Kele utca hat. Csurgó a név.

– Minden jót.

Már a kapunál jártam, amikor utánam szólt.

– Mi lesz a lánnyal?

– Nem tudom, igazán nem.

 

Ózdra indult egy busz tíz óra tizenötkor, csak húsz percet kellett várnom. Nincs autóm. Már évek óta. Hosszabb ideje nem mentem sehová a városból, ha meg mentem, mindig volt vonat. Hová is mennék itt a városban kocsival, a munkahelyem elég közel esik a lakásomhoz.

Amíg átkacskaringóztunk a hegyek között, nemigen gondoltam az ügyre. Bámultam ki az ablakon, néztem az erdőt, a falvakat, amiken átmentünk, és hallgattam a mellém letelepedett bőbeszédű asszonyság előadását a drága áramról, az alacsony bérekről, a csirkék bőre színének jelentőségéről, a káposztasavanyítás egyetlen helyes módjáról, a végtelenségig.

Lehet, hogy mégis veszek egy kocsit.

Ózdra beérve a buszvégállomáson leszálltam, elköszöntem az asszonyságtól, búcsúzóul még informálódtam tőle a Kele utca felől, úgy belelendült, hogy szerintem még akkor is mondta, amikor már két utcával arrébb jártam.

A város szürke volt. A ragyogó nyári napfény ellenére szürke. A belvárosi részen vakult kirakatüvegek, némelyik befestve belülről fehérrel, vagy beragasztva papírral. Csak minden negyedik üzlethelyiség működött. Kuncsaft azokban is kevés. Fiatal lánykák álldogáltak a boltok bejárati ajtajában, a szomszédos boltbeli lánnyal beszélgettek, festett körmökkel dohányoztak, a hasuk kilátszott a pólóból. Divatosak voltak. Szépek, ragyogók. A város még ennek ellenére is szürke maradt. Másként szürke, mint amikor még volt itt munka, és fekete füstöt ontottak a gyárak. Ez most a magára hagyott keserűség szürkéje volt, és az emberekből meg a házak falából áradt.

Ózd úgy helyezkedik el az összefutó hegyek tövében, hogy a város egyes részei behúzódnak a völgyekbe, és nincs közöttük közvetlen átjárás. Ha elrontottad a direkciót, mehetsz vissza a város központjába, és indulhatsz a remélt helyes irányba. Nekem szerencsém volt, elsőre megtaláltam a Kele utcát, ott is a hatos számot. Tízemeletes panelépület volt, összenőve másik nyolc panelházzal. A kaputelefonon hamar megtaláltam a mondott nevet. Első csengetésre beengedtek. Fellifteztem a nyolcadikra. Bekopogtam, egy idősebb nő nyitott ajtó, felismertem, nagy volt a hasonlóság, törékeny alak, fekete szemek, Gabriella anyja lehetett csak.

– Jöjjön be.

Beléptem. Ha egy panellakásban jártál, mindben jártál. Bár ez nem igaz. A lakást mindig a benne lakó teszi otthonná, és ő tölti meg személyes jelenlétével, tárgyaival, ami akkor is egyedi, ha a tárgyak ugyancsak nagy hasonlóságot mutatnak egymással minden lakásban.

A konyhában ültünk le. A szoba ajtaja csukva, a redőnyök benn lehúzva.

– A rendőrök már jártak itt. Mondták, hogy letartóztatják a lányomat, mert megölte a főnökét. Maga is rendőr?

– Nem, én csak ott jártam. Segíteni szeretnék a lányának.

– Miért?

Meghökkentett a kérdés. Azt hittem majd megörül, de inkább számonkérő volt a hangja. Tekintete fáradt és keserű. Valóban, miért is ütöm bele az orrom más dolgába.

– Szerintem nem ő ölte meg a doktort.

Elfordult, a mosogatóhoz lépett, és a poharakat törölgette tovább. Nyilván ezzel foglalatoskodott, amikor megjöttem.

– Mióta dolgozott a lánya a városban?– kérdeztem, mert jobb nem jutott eszembe, és a csönd, amit csak a poharak összekoccanása zavart meg, kezdett már nagyon kellemetlenné válni.

– Három éve. Előtte Kecskeméten tanult. Óvónő akart lenni, de nem sikerült az utolsó vizsgája.

– Miért ?

– Mi köze hozzá? – felém fordult – Mi köze magának a lányomhoz? Miért jött ide? A lányom, a lányom… – a könnyeivel küszködött.

– Mondták a rendőrök?

Csak bólintott, már nem tartotta vissza a könnyeit. El tudtam képzelni. Két fafejű őrmester, még röhögtek is, biztos, mint az éretlen kamaszok. Talán még élvezték is. Felálltam, a nőhöz léptem és átkaroltam a vállát.

– Meg kell kérdeznem, muszáj, volt a lányának valakije, vőlegénye, egy fiú, akivel komolyabban járt, tudja?

A szoba felől borízű hang harsant:

– Mari! Mari, merre vagy?! Hozzál már egy sört, mert kimegyek, aztán lesz baj!

– Menjen el, menjen. Nincs itt semmi dolga. Úgy sem segíthet, nem tehet semmit – a szoba felé szólt – jövök már, jövök.

Kifelé az előszobában megláttam a falon egy képet. Családi kép volt, afféle retusált műtermi kép. Apa, anya, szőke kislány. Mosolyogtak mind. Majdnem természetesen.

Lelifteztem és kiléptem a napra. Kellett is a meleg, borzongtam már odabenn. Tanácstalan lettem. Teljesen eredménytelen volt az út. A nő nem mondott semmit. Semmit, amit használhattam volna. És ugyan miért nem szólt sem a házmester, sem Gabriella anyja a lány barátjáról? Pedig kellett lennie. A hallgatás, az elhallgatás ezt mutatta. Valami lappangott itt.

Rágyújtottam és nekitámaszkodtam a ház falának. Kellemes meleg járta át a tagjaim. Jólesett a cigaretta is. Behunytam a szememet is, mint a házmester odahaza, és élveztem a napsütést. Amikor kinyitottam, tekintetem egy sörözőre esett. Akármi legyek, ha nem megyek be ide. Mégse legyen teljesen hiábavaló az út.

Beléptem, hűvös volt, félhomály. A falon fa lambéria, a földön linóleum, fehér csővázas székek, háromlábú asztalok. Nem sok, talán három. Több nem fért a helyiségbe. A pult mögött nagybajuszú, erőteljes férfi, kezében az előírásos törlőrongy, meg egy pohár. Még nem láttam kocsmárost, aki ne ezt csinálta volna, ha akadt egy szabad perce, és kezének más elfoglaltsága nem maradt. Odaléptem a pulthoz.

– Kérek egy sört.

– Igen – nem is kérdezte milyet, lenyúlt a pult alá, elővett egy hideg német üveges sört, felpattintotta a kupakot, elővett egy hosszú falú poharat, és beletöltötte az italt. A hab felfutott a pohár falán, és egy korty, de épp csak egy korty csurrant le a peremén átbukkanva.

– Nagyon megy, hol tanulta?

– A kohóipari szakközépben, aztán meg itt a gyárban. Elég sok sör elfogyott, gondolhatja.

– Most kamatoztatja.

– Ja, a gyerekruhák valahogy olyan bután álltak a kezembe. Ezt a terepet legalább ismerem.

– A környékbelieket is ismeri?

– Mi köze hozzá?

Elmondtam – nem mondtam el mindent, és nem említettem neveket, de elmondtam, amit akkor az ügyről gondoltam. Végighallgatott figyelmesen.

– Én is iszom egy sört – mondta.

– Rendben, a vendégem.

– Ugyan már, nem azért mondtam. Ez önköltséges ital lesz.

Töltött, hasonló szakszerűséggel, mint az imént.

– Miért kell magának a vőlegény, azt gondolja ő volt? – summázta a hallottakat.

– Nem tudom. A lány azt mondja, nem tudja ki lőtt. Ez lehet igaz, meg az is lehet, hogy hazudik. Ha igaz, akkor nem tudok vele mit kezdeni, ez nem nyom. Így hát feltételezem, hogy hazudik, és megpróbálom kitalálni miért. Bizonyára ismeri a férfit. Vagy menti. Ha igen, akkor lehet, hogy közel áll hozzá. Ezért kellene a vőlegény.

– Lehet, hogy ismeri és fél tőle, ezért nem mondja meg, ki volt. Vagy valaki mástól fél.

– Meglehet, de akkor miért nem beszél a vőlegényről az anyja, meg a házmester, aki egy csomó mindent tud a lányról, éppen ezt ne tudná?

– Nem akarják bajba keverni.

– Az is meglehet.

– Szerintem is lendítene a dolgon, ha megtalálná a fiút, legalább kizárhatná a gyanúsítottak közül. Ha meg nem, hát…

– Maga tudja ki az?

– Ki a lány?

Megmondtam ezt is.

– Ez egy kis hely, még kisebb, mint a maga városa. Innen odalátok a kapujukra, bár nem szoktam leselkedni. A fiú nevét nem tudom, de láttam mostanában többször, hogy együtt jöttek a lánnyal a mamához. Szóval van vőlegény. Megy ezzel valamire?

– Még nem tudom. Nincs rajta valami furcsa, tetoválás, vörös haj, tudja ilyesmi.

– Most hogy mondja, úgy jár, mint a bokszolók, a vállába húzza a fejét. Meg olyan furán csámpázik, ahogy megy.

– Mondjuk, mint egy kacsa?

– Éppen úgy, az ám, most hogy mondja.

 

 

Visszabuszoztam a városomba. A végállomásról gyalog lementem a belvárosba. A sör meg az utazás a melegben elbágyasztott, pedig volt ma még dolgom. Az ötórai teát lekéstem, de a félkilences kávét még elérem, már ha van egyáltalán ilyen. Ha nincs, ma lesz. A főutcán, a gyorséttermen meg a mozin is túl volt egy kávéház. Ide jártam néha kávézni, ha épp nem a sajátomat ittam. Szerettem itt. Nem hivalkodó hely, a kávé jó, a kiszolgálás gyors, az árak barátiak. Mikor beléptem volna, az ajtóban beleütköztem Kozákba. Helyet adtam a tekintélyének, hátraléptem.

– Idejár a konkurenciához, vagy ez a hely is a magáé?

– Akarja tényleg tudni. Nos, hát részben az enyém. Kicsit minden az enyém itt részben.

– Én nem.

– Maga nem is kell, maga nem tétel nekem.

– Hogy van a sofőr, tudja, a Kacsa?

– Okostojás.

Otthagyott és elvonult a kísérőivel együtt. Vagy nyolc mázsa, élő súlyban. A kopasz fejeken megcsillant a színházi reklám fénye. Ennél több kapcsolatuk a kultúrával aligha lesz ebben az évben.

Bementem. Körülnéztem, ismerőst keresve, hátha még időben leléphetek. Találtam is egyet. Ott ült dr. Kövessy. Beszélek vele, ha már itt vagyok, gondoltam. Előtte két kávéscsésze, az egyik üres. A másiknak épp a végére járt, amikor leültem az asztalához.

– A sok koffein árt, doktor.

– Mi köze hozzá, és különben is nem én ittam.

– Csak nem vendége volt?

– Én voltam a vendég, de már elment, aki meghívott.

– Mi lett a lánnyal, doki?

– Mi lett volna, bezárták. Mást várt?

– Csak egy kis megértést, de nem kaptam meg sehol. Mi lett a férfival, tudja, akit mondtam.

– Fantom, csak maga látta, lehet, hogy nem is létezik.

– Lehet. Nem tudja doktor, van már szezonja a vadkacsa-vadászatnak? Bár voltaképpen mindegy, úgy is becserkészem.

Eltátotta a száját. Ott hagytam, hadd főjön a saját levében.

Mire kiléptem a kávéházból, egészen beesteledett.

 

*

 

Irány a sofőr, a Kacsa. Beszélnem kell vele. Már csak ő maradt. Talán egy kicsit közelebb kerülök a megoldáshoz. Kell, hogy legyen összefüggés, ő a Kozák sofőrje, a lány vőlegénye. Mindenki hallgat róla. Vagy ott volt a lövésnél, vagy tud valamit róla, így vagy úgy, de beszélnem kell vele. Ha tud, segíthet a lányon. Meg ha akar.

Ha nem megyek vele semmire, akkor keresek tovább, de bíztam benne, hogy választ kapok néhány kérdésre.

Talán nem kellett volna szólnom erről az ügyvédnek, bár voltaképpen mindegy. A fickó már tegnap óta tudhatja, hogy keresem, vagy keresni fogom. Egyébként is kitalálhatta. Ha most szólnak neki, hát nem éri váratlanul, hogy jövök. Még főzhet egy kávét, vagy leszaladhat a sarki cukrászdába süteményért, vagy bezsírozhatja a géppisztolyát. Bármit tehet. Majd kiderül. Már oda is értem az elé a ház elé, amit a kidobóember mondott tegnap.

Egy sárgára festett háromemeletes ház előtt álldogáltam.  Épp, mint nemrég  –bár az egy másik ház volt. Tegnap reggel, mintha egy éve lett volna. Akkor ott megöltek valakit.

 Előbb utóbb be kellett mennem. Muszáj volt a végére járnom a dolognak. Mondanom sem kell, hogy Kacsa nevűt nem találtam a kaputelefon feliratai között, de bíztam abban, hogy az a verőember jól mondta az emeletet meg az ajtót.

Hátraléptem a kaputól, és megnéztem hol ég a villany. Gondoltam, a második emelet öt jó lesz. Becsöngettem.

– Ki az?

– Az elektromos művektől, vonalellenőrzés!

– Éppen most?!

Ennek ellenére berregett a kapu zárja és benyitottam. A lépcsőházban sötétség. Léptem kettőt és felgyulladt a lámpa, bizonyára mozgásérzékelő. A harmadikra kellett mennem, ott is a nyolcas lakáshoz. Felszaladtam, fel én. Az utolsó előtti lépcsőfordulóban megvártam, amíg végre nem csak a fülemen kapok levegőt, hanem rendesen, ahogyan szokás. Nem tartott túl sokáig. Sokat mondok, ha egy percen belül rendeződött a légzésem, meg a szívem ritmusa. Ez jó, a kondim még megvan. Körülbelül ez az egyetlen jó dolog, ami ma történt velem.

Nekitámaszkodtam a nyolcas lakás ajtófélfájának. Kopogtam, pokolba a csengővel, így mégis barátságosabb. Csönd. Semmi mozgás odabenn. Kopogtam megint, most már határozottabban. Nem hallottam semmit. Egyszer csak felpattant a zár és kinyílt az ajtó. Nem volt érkezésem megfigyelni azt, aki elkapta a galléromat és berántott a szobába. A szőnyegen feküdtem az előszobában, hason, karom hátrafeszítette az a pali, aki a hátamon térdelt. Nem sokat tehettem, éreztem, hogy a bal csuklómon bilincs kattan, azután a karom majdnem kitépte a koma, amikor a bilincs másik karikáját a radiátor csövére pattintotta. Most nem bíbelődtem a köszönéssel, az udvariasságnak is vannak határai. Az ajkam beharaptam, ahogyan a fém belemart a csuklómon a húsba. Csak kicsit vinnyogtam, de azután torokköszörüléssé finomítottam a hangot, a méltóságom maradékának megőrzése végett. Mire felocsúdtam, az ajtó becsapódott mögöttem, és hallottam, ahogyan valaki igen csak szedi a lábait a lépcsőn.

Minden bilincset egy kulcs nyit. A megfelelő kulcs itt volt a zsebemben, a kulcscsomómon. Nem is tudom, miért őriztem ennyi éven át. Most jó hasznát vettem. A kezemen lévő karikát kinyitottam, feltápászkodtam és a fickó után eredtem. Azzal, hogy elkapott, aztán elszelelt, meg is adta a választ a kérdésre, amit föltenni szándékoztam neki. Most már csak idő kérdése az egész.

Csak három emelet előnye volt. Még hallottam az ajtócsapódást, ahogyan kiszaladt az épületből. Amikor kiléptem a házból, láttam a tér másik oldalán szaladni. A sarkon befordult, én utána. Nem mondom, hogy rekordot döntöttem, de meglehetősen szedtem a lábam. Nem is tudott meglépni előlem. Néhány kanyar után a piachoz értünk. Láttam, ahogyan feltépi a bejárati ajtót, és beiszkol a piac fedett részére. Én a nyomában. Fegyvertől nem tartottam. Bíztam abban, hogy nincs két pisztolya.  Gyanítottam, hogy az egyetlen már a rendőrségen van. Ha lett volna másik, már odafenn lelő. Bizonyára látott az ablakból és várt rám. Ha nem is éppen rám, de valakire, akitől tarthat.

Elértem én is a csarnok bejáratát, beugrottam és lehajoltam az első pult mögé. Hallottam a léptek kapkodó csattogását, ahogy iparkodik eltűnni előlem. Nyilván hallotta ő is, hogy a nyomában vagyok, egyszer csak csönd lett. Itt az ideje a kezdeményezésnek. A pult, ami mellett térdeltem, egy zöldségesé volt. Halomban állt az áru mindenütt, bezsákolva szépen. Jobb híján magamhoz vettem néhány krumplit, meg céklát. Ennél több fegyvere neki sem lehet. Esetleg pár tojás, meg répa.

Kinéztem a fedezékemből, végigvizslattam az elárusító asztalok sorát, majd lehajoltam és alájuk néztem. Sehol semmi. Vártam. Figyeltem. Semmi.

Egyszerre léptek zaját hallottam a terem túlsó végéből. A rámpán szaladt fel a galériára. Jó hely az, gyakran ettem itt sült csirkét savanyú káposztával. Tőlem balra egy tűzlétra. Ha gyorsan indulok, vele együtt érek a felső szintre. Nem tétováztam, megragadtam a vaslétra első fokát és iparkodtam felfelé. A galéria U alakban vette körül a teret. Én az U betű felső szárán voltam, úgy számoltam, hogy ő tőlem balra, a kanyar mögött lehet. Amikor felértem, már nem hallottam lépteket. Reméltem, hogy nem vett észre, és most a piacteret figyeli. A kanyarnál óvatosan kidugtam az orrom.

Ott volt bizony. És ő volt az, aki tegnap reggel elrobogott mellettem a fogorvos házának kapujában. A korlát mellett lehajolva figyel. Megszólítottam:

– Csak dumálni akarok magával.

– Húzzon el a francba!

Felém fordult, nem mozdult. Végig szemmel tartottam. Folytattam:

– A lány börtönben van, és maga az oka.

– Fenét. Tűnjön el!

– Maga volt már sitten Kacsa! El tudja képzelni, mit csinálnak most ott a barátnőjével a többiek?

– Fogja be a száját, nagyokos!

– Ki lőtte le a doktort?

– Honnan a francból tudnám, ott se voltam!

– A lány védi magát, ezért hallgat, de tudja mindenki, hogy ő nem lőhette le, és rövidesen az is kiderül, hogy ismeri azt, aki lőtt.

– Én nem voltam ott.

– Na jó, ha ragaszkodik hozzá. Tudja ugye, az csak a kezdet, hogy az a sok bezártságtól bezizzent csaj megveri az újonnan jöttet. Elszedik mindenét, először a cigijét, aztán a gyufáját, aztán a ruháját. Ha nem adja, jön a füles, ha adja akkor is, nehogy elbízza magát. De hát az a néhány pofon még nem ártott meg senkinek, ugye?

– Rohadt tróger!

– Én volnék a tróger? A maga barátnője. No, szóval az első bunyó után, tudja ugye, mi jön? Kell, hogy emlékezzen még rá, nem volt az olyan régen, hogy kiszabadult a kigyúrt nagymenő. Maga is csinálta nem?

– Fogja már be! Mit akar tőlem?

– Megmenthetné a lányt, ugye tudja?

Csönd volt. Még az is lehet, hogy gondolkodott, de lehet, hogy egy zellert reszelt élesre a betonpadlaton, hogy kinyírjon vele.

– Ki fizeti az ügyvédet, a Kozák?

– Nem tudom, miről beszél.

– Nem fizet az senkinek, akármit is mondjon. Otthagyják a csaját, főjön a saját levében, a végét elgondolhatja.

– Kuss.

– A fegyveren megtalálták a lány ujjlenyomatát, helyzetben volt, és oka is volt kinyírni a főnökét. Mi mentené meg?

– Semmi közöm hozzá, nem érti ember?

– Beszari, csak elő kéne dugnia az orrát és szólni egy-két szót, de maga betojt a sittől, így sorsára hagyja a lányt. Vigye el ő a balhét. Még ha magára vallana is, se hinnének neki. Erről dumált a Kozák az ügyvéddel délután, hogy hallgasson a lány, fél, ha maga bekerül, róla is fecseg.

– Mit tud maga, nagypofájú senkiházi!

– Az meg nem lenne jó – folytattam rendületlenül. – Szegény lány, jobbat érdemelt volna, mint egy ilyen nyálas dzsigolót, mint maga.

Gondoltam ettől már csak kijön a sodrából, és lesz valami, de nem mozdult, nem is mondott semmit. Gondolkodott bizonyára, és ez nehezére esett. Mintha hallani véltem volna a fogaskerekek csikorgását az agyában.

Nem volt mire tovább várni. Dűlőre kellett vinni a dolgot, a végén még magam is zöldséggé válok itt. Kiléptem a csirkés bódé mellől, és útnak indítottam a krumplikat meg a két céklát, amit a zsebembe tömtem, mielőtt a létrának vágtam volna. Váratlanul érte a fickót a krumplieső. Mire felocsúdott, már egészen közel jutottam hozzá.

Felállt a korlát mellől, és támadásba lendült. Megelőztem. Egy valódi remekbe szabott jobb horgot tettem az állára. Gondoltam elég lesz, de nem lett. A fiú tanult bokszoló volt, ez hamar ki is derült. Megrázta a fejét, kirázta belőle az ütés okozta kábaságot, majd beroggyantotta térdeit, kezét felemelte az álla alá és az arca mellé, szép szabályos vívó-állásba helyezkedett. Arra gondoltam, ez nem lesz jó, mert a lábmunkám, az biztos nem veri az övét, mindenesetre reménykedtem magasságbeli fölényemben. Ez, meg a súlytöbblet képes lehet kiegyenlíteni az esélyeket. Mindenesetre én is felvettem a bokszoló állást, és figyeltem ki a bal öklöm mögül. Meglehetősen gyors volt a fiú, mire felocsúdtam már rátett vagy két tiszta ütést a fejemre, meg egyet a hasamra. Kissé bennakadt a levegő. Hátraugrottam, és a tekintély megőrzése végett kiszurkáltam kettőt, jobbal, minden meggyőződés nélkül. Ezt a tétovaságot ő is észrevette, és elindult felém. Megállítottam egy bal horoggal. Nem volt tankönyvbe illő, de elég hatásos volt. Megtorpant, és leengedte a jobb kezét. Kihasználtam, hogy a klasszikussal szóljak, elhelyeztem pár szép pofont az etetőjére. Neki nem tetszett annyira, mint nekem, de hát ízlések és pofonok. Most az egyszer szó szerint véve.

Kicsit kerülgettük egymás, rálépett egy céklára és kibicsaklott a lába. Fél térdre rogyott. Most éppen befejezhettem volna a dolgot, de hát első a sportszerűség, igaz? Reméltem majd értékelni fogja. Hagytam, hogy felálljon. Forgolódtunk kicsit, majd én leültem. Nem láttam pontosan honnan jött az ütés, eléggé félhomályos volt ott fenn a világ. Meg forgott is, jobb felé. Megráztam a fejem, és felpattantam, majd leültem megint. Nem lesz ennek jó vége. Elfuthatott volna, elmenekülhetett volna, volt rá ideje, de nem tette meg, már vitte őt a harc lendülete. Fogtam egy répát és hozzávágtam abból a halomból, amin üldögéltem. Nagyot döndült mögötte a zöldség, egy bezárt üzlet laza rácsán.

Vége volt az első menetnek, kezdődhet a második. Felálltam, közelebb libegtem, ő körbe táncolt, kicsit elvigyorodott, szerintem azt gondolta nem leszek neki ellenfél. Csináltam egy cselt a ballal, jött utána ő is a jobbal, ekkor bevittem egy szép egyenest a fejére. Meglepte. Ezután részemről meglehetősen tiszta bal egyenes következett. Lépett volna hátra, de nem hagytam, most jól jött, hogy vagy tíz centivel hosszabb a karom. Folyamatosan piszkáltam, jobbal, ballal. Kezdett lanyhulni, de összeszedte magát és megsorozott gyomorra. Ugrás hátra. Nevezzük ugrásnak, ő más szót használt volna.

Ami most jött, az tiszta szerencse meg vakvéletlen volt, a hátraugrás lendületével pattantam vissza, és meglendítettem a jobbost. Állcsúcsra nem lehet gyúrni. Az ütés megrázkódtatja az agyat, és rövid időre megszűnik a kapcsolat a külvilággal. Véletlen ütés, ezerből egy se sikerül így, még képzett ökölvívóknál se.

 

Nyekkent egyet, ahogyan kiment belőle a levegő, és átbillent a korláton. Alacsony korlát volt, nem verekedésre méretezték. Nem kiáltott, amíg zuhant. Akkor sem, amikor egy nagy halom zöldpaprikán landolt lenn a földszinten. Elveszítette a harciasságát, csak a keze meg a lába mozdult, ahogyan a paprikahalmon vergődött. Sajnáltam kicsit. Hívtam a rendőröket. Hamarabb odaértek, mint ahogyan vártam. Jöttek csapatostul, a hadnaggyal az élen. Vége volt. A hagymát csak otthon vettem észre a zsebemben.

 

*

 

A kricsnimben ültünk a hadnaggyal az egyik bokszban, Krepp ott sertepertélt körülöttünk. Sört ittunk. A hadnagy szólalt meg először.

– Már nyomon voltunk.

– Kész szerencse. Ki tudja mi lett volna, ha nem.

– Eleinte nem mentünk semmire a Kozákkal, tegnap éppen maga után értem oda hozzá. Ma este megint elmentem oda, akkor kitálalt. Úgy vélte, bizonyára ártana az üzletmenetnek, ha sokáig és sokszor ott lebzselnék, esetleg még hoznék magammal néhány kollégát.

– Erre magától jött rá?

– Azt hiszem, utaltam ilyesmire. Végül is nem volt köze a dologhoz.

– A fiú? Tényleg, mi az igazi neve, mégse lehet Kacsa?

– Végig gyanakodtam arra, hogy a lányhoz kapcsolható az, aki lőtt. Együtt jártak. Gyűrűs menyasszonya volt. A fiú beismerte, hogy ő lőtte le a doktort. Azt is elmondta, miért. Neve Veszelka Imre.

– A név kötelez mi? Nem leszámolás volt ugye? Féltékeny volt, nemde?

– Úgy valahogy. Szerelmes volt a lányba. Már korábban is. Nem tetszett neki, amit régebben művelt, az meg egyáltalán nem, hogy a doktor ezt kihasználta volna. Könnyűvérű nőcske, így szabad préda. Tudja, hogy van ez? A doktornak amúgy is volt más üzlete is, némi részesedése abban az újságban, amit a Kozák üzemeltet, tudja, amit találtunk.

– Megértem a srácot. Van úgy, hogy az ember nem ura annak, amit tesz, igaz?

– Úgy valahogy. Nem is fog sokat kapni, a lány mellette tanúskodik. Méltányolni fogják, hogy szerelemből ölt. A doktor meg egy tróger volt.

– Megölni mégse kellet volna.

– Nem valóban nem.

– Azt mondja, a Kozáknak nem volt köze hozzá. Tényleg így gondolja?

– Közvetlenül nem volt érintett.

– A lány az ő magazinjában szerepelt, bizonyára nem élvezetből, a srác neki dolgozott, tőle kapott fegyvert, meg valami olyan világszemléletet, amibe belefér adott esetben egy gyilkosság. Ahol az erő, vagy inkább az erőszak dönt el mindent.

– Rajta tartjuk a szemünket.

– Melyiket, amelyiket behunyva tartanak a célzás során, vagy a másikat?

– Ne legyen ostoba. A dolgok nem változnak meg egyik percről a másikra.

– Talán el kellene kezdeni a változást.

– Talán már el is kezdtük.

Kortyoltunk egyet a sörből. Van, amire nem érdemes több szót vesztegetni. Mindenki tegye a dolgát, és kész.

– Az őrnagy? – kérdeztem.

– Learatta a babérokat. Kezdettől fogva tudta. Legalábbis ezt mondja.

– És a lány?

– Szabad, elengedték. Hiszen meglett a tettes. Hogy ezután mi lesz vele, nem tudom.

– Férjhez megy a fiúhoz – szólt közbe Krepp – mi lenne, szép esküvő lesz, láttam már ilyet, a börtönlelkész adja össze őket, és a rabkórus énekli a gyászindulót. Tudja, amit az a Mandula írt.

– Mendelssohn.

– Mindegy, annak sincs sok értelme, maga mindig csak nagyzol itt nekem.