Brian McAllister:

TÚLÉLŐK

Hungarian editon Copyright © 1995 Makó Katalin

Első borító illusztráció © 1995 Szügyi Gábor

Hátsó borító illusztráció © 1995 Kohl Attila

ISSN 963 85285 6 6 ö

ISBN 963 85285 7 4

Kiadja a Beholder Bt. Levélcím: 1680Budapest, Pf. 134.

Felelős kiadó: Mazán Zsolt ügyvezető igazgató.

Felelős szerkesztő: Tihor Miklós.

Lektorálás: Tóth László, Tóth Zoltán, Mazán Zsolt.

Tördelés: Prekop László. A nyomdai munkálatok a Franklin Nyomda és

Kiadó Kft-nél készültek. Felelős vezető: Győri Géza ügyvezető igazgató.

Készült Budapesten, 1995-ben.

A Túlélők Földje a Beholder Bt. bejegyzett védjegye

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A nap izzó korongjába sötét féreg rágta be magát, és fényes nappal csillagtalan éjszaka borult Ghallára.

Az öt mágus órák óta állt a pentagramma csúcsain, várták a megfelelő pillanatot. Mozdulatlan testükben felgyülemlett az energia.

A csillag közepén magas, fehér hajú, hidegkék szemű férfi állt, kortalannak tetsző arcán feszültség tükröződött. Tekintetét a levegőben lebegő Ghalla térképre szegezte, és magasba emelte a Zant.

Az alaktalan ragyogás gömbbé sűrűsödött, majd pulzálni kezdett, egymást váltották a színek és a formák. A lüktetésből piros, kék, sárga sugarak röpködtek szerteszét, megégetve, megcsonkítva Dornodon tanítványait. Ám ha ki is folyt a szemük, ha húsuk viaszként olvadt is le csontjaikról, ha bőrük összes pórusából sötétvörös vér serkent is ki, a varázslók rendíthetetlenül álltak helyükön, vigyázták mesterüket.

A ritmus egyre gyorsult, a ciklikus váltakozás másodpercek alatt követhetetlenné vált, a színek összeolvadtak, a három dimenziós formák a határokat áttörve kifordultak magukból… a Zan felrobbant.

Ugyanekkor az anyagi sík burka megrepedt, bíborszín örvénylés formájában tiszta energia tört be a védtelen világba. A hurrikán szétrombolta a Sötét Kupolát, felszippantotta a pentagramma csúcsain álló mágusokat, majd kilökte magából élettelen testüket. Ám az ötágú csillag belsejében álló Dornodonnak hiába feszült neki, a férfi varázsigéket mormolva benyúlt a tölcsér közepébe és a következő pillanatban a forgószél megszelídülve a tenyerén táncolt. Tenyerét, ujjait mozgatva, Dornodon megsokszorozta a tölcsért, majd körbeforogva elküldte az energiaviharokat a kontinens miniden vidékére.

Dornodon ügyet sem vetett a körülötte heverő holttestekre, egykori tanítványaira, a nyakában függő fekete amulettet markolva Ghalla térképét figyelte. A vastag papír egyszerre több helyen is izzani kezdett, majd lángra lobbant, a mágus vékony szája mosolyra torzult, ahogy a tűz terjedését nézte. Elméjét jóleső borzongással töltötték be az amulett közvetítette halálsikolyok, kínok és szenvedések, egyre hatalmasabbnak érezte magát, ahogy nőttön nőtt a foglyul ejtett lelkek száma.

Aztán eljött egy pillanat, amikor már ez sem számított; az erő, amit a pusztuló életektől kapott, túlemelte a halandó ember korlátain. Elszakadva fizikai testétől Dornodon elhagyta az anyagi világot, hogy az istenek közé költözzön…

Ghalla térképe még hosszú percekig lángolt, hogy végül sötét, halotti pernyévé omoljon szét. Ám csodák csodája, a térkép egy kis darabja, egy félsziget Ghalla keleti részén - érintetlenül a tűztől - a levegőben maradt…

 

Namír királyság, cIrTIg tartomány, hanthern

 

- Hagyd abba, amit csinálsz Nil, és eredj ki! Tod kezd teljesen kimerülni.

A magas, szőke férfi lassú mozdulatokkal állt fel az oltártól. Meghajolt az oltár fölött függő hatalmas, aranyfényű nap előtt, és megfordult.

- Megyek, főapát uram.

Nil Abiondi végiglépdelt a templomon, kezével meg-megsimította az ódon, faragott padsorok simára csiszolt fáját.

- Furcsa ilyen üresnek, szegényesnek látni Raia felszentelt otthonát.

A sötétkék szemek pillantása végigsöpört a lecsupaszított falak fehér foltjain, az üres szobortalapzatokon, a karcsú, mégis erős oszlopok itt-ott meghagyott, lekaparhatatlan aranyozásán. A szabálytalan, sima és fiatal arcon bánat honolt. Szemei és szája sarkában nevetőráncok utaltak a férfi valamikori vidárn természetére, de a szomorúság már oly mélyen meggyökerezett benne, hogy az ajkak már csak fájdalmas fintorra voltak képesek, mosolyra nem. Az apát szomorkásán figyelte tanítványát, aztán a napszimbólumra mutatott, majd a templom üvegmennyezetén beragyogó napra.

- Ami a legfontosabb, az megmaradt nekünk. És miénk a hit is, hogy ha egyszer véget ér a háború, visszavásárolhatjuk eladott szent tárgyainkat, nemsokára a hantherni Raia templom ismét a régi fényében fog tündökölni!

Az ősz főpap leengedte lelkesedésében magasba emelt, aszott karjait.

- De most menj, a porleani aranykehelyért sikerült egy nagyobb adag kenyeret és sajtot szereznünk, először azt kell szétosztanod.

Bár Hanthern nem tartozott a Namír királyságok legnagyobb városai közé, főtere büszkén vetélkedhetett volna akár a fővároséval is. Most mégis kicsinek tűnt a tér - több száz ember üldögélt vagy feküdt a földön, szegényes motyójukat szorongatták. Néhányukban mintha nem is lett volna élet, a reménytelenség szürke hályogot vont szemükre, vakon meredtek a tündöklő égre. Mások feszülten figyelték a Raia templomot: majd tíz órája nem ettek, és csak onnan várhattak segítséget. Voltak olyanok is, akik nem bírták tovább a tétlenséget, átkozódtak, fegyvert emeltek társaikra vagy épp önmagukra - szerencsére mindig akadtak hidegfejűek, akik lefegyverezték a félőrülteket. Néhány napszimbólumos Raia pap megpróbált reményt önteni a csüggedőkbe, de szürke, sovány arcukon csak fáradtság látszott, hit nem.

A tömeg keltette halk zümmögés zúgássá erősödött, ahogy a templom kapujában megjelent Nil Abiondi, háta mögött néhány szolgálóval, akik nagy kosarakban ennivalót hoztak. Senki sem mozdult helyéről, az elmúlt hetek megszokása kialakította az élelmiszerosztás ritmusát. Az emberek önkéntelenül sorokba rendeződtek, helyet adtak Nil Abiondinak. Egy fél kenyér, és egy kis darab sajt, épp csak annyi, hogy egy pillanatra érezni lehessen az ízét - ennyi jutott egy menekültnek.

Nil Abiondi halántékán verejtékcseppek futottak le, ahogy az élelmet osztotta - saját adagját odaadta néhány csillogó szemű gyereknek. Alig volt már a kosarakban étel, amikor száraz bőrű, lesoványodott kéz markolta még ruhaujját és rántotta vissza. Abiondi megtántorodott, egy pillanatra elvesztette egyensúlyát.

- Hé, te pap!

Abiondi az őt szólító asszonyra nézett. A nő barna haja kócosan hullott keskeny vállaira, kiszáradt, piszkos bőre járomcsontjaira tapadt - mégis, lázasan ragyogó szemei megmutatták hajdani szépségét.

- Adj tejet, te pap!

- Sajnálom asszony, nincsen - felelte Abiondi, és már ment is volna tovább, de a nő nem engedte el.

- Nem tudom táplálni a kicsimet. - A férfi zavartan meredt a lemeztelenített, sovány mellekre és a feléje nyújtott csecsemőre. - Ha nem segítesz, meg fog halni, el fogom veszteni a legdrágább kincsemet, és senki sem adhatja nekem vissza többé… Nem vagyok még se csúnya - kétségbeesett igyekezettel próbálta rendbeszedni magát -, se öreg, bármit megteszek neked. Jó vagyok ám, sok örömet tudnék okozni, a férjem is mindig mondta… -Az asszony összezavarodott. -A férjem meghalt… Csak egy kis tejet, uram! Térden állva könyörgök egy kis tejért! Abiondi áldó mozdulattal helyezte tenyerét a nő fejére.

- Kérem Raiát, a végtelen fényesség és jóság istenét, hogy segítsen neked…

Az asszony felpattant, és ellökte a férfi kezét.

- Köpök az istenedre, pap! Nekem tej kell, nem pedig áldás!

- Nincs tej.

- Ó hogy gyűlöllek benneteket! Milyen ostobák vagytok! Végtelen jóságot mertek emlegetni egy emberi szemétdomb kellős közepén? Ámítjátok magatokat! Ha jó lenne az istened, megengedné a sok szörnyűséget, a hónapok óta zajló véres, kegyetlen háborút, az őrült Dornodon varkaudarjainak rémtetteit? El kellett hagynunk otthonainkat, végig kellett néznünk szeretteink halálát. Éhezünk, fázunk, mocskosak vagyunk! Engedné ezt egy jó isten? Engedné, hogy az én ártatlan fiacskám meghaljon?

Az asszony ököllel esett a papnak, dühödt erővel csapkodta a mellkasát. Nil Abiondi nem védekezett, szótlanul tűrte az egyre gyengülő csapásokat. A nő végül összesett, zokogva ölelte magához felsíró csecsemőjét. Abiondi intett a szolgáknak: osszák ki ők a maradékot, és némán a templom felé indult. A kapuban álló főapát megpróbálta megállítani, de Abiondi sértő nemtörődömséggel söpörte le válláról mestere kezét, és eltűnt a szentélyben.

- Miért Uram, miért hagyod? Valóban nem számít neked semmit a nyomorúságunk? A gonosz erős, erősebb, mintsem mi el tudnánk bánni vele, miért nem segítesz?

Beszéd közben Abiondi egyre közelebb ment a napszimbólumhoz, végül egészen alatta, az oltár előtt állt.

- Az a gyerek… az a gyerek meg fog halni, pedig te segíthetnél, csodát tehetnél… De nem teszel semmit! Nem tudok hinni, Uram a jóságodban, ha nem mutatsz nekem jelet…

A pap letérdelt az oltárhoz, kezeit a térítőre helyezte, majd fejét is melléjük fektette. Néhány percig mozdulatlanul maradt, feszültségtől ráncos arca lassanként kisimult, összeszorított, merev ajkai mosolyra húzódtak.

- Igen Uram, érzem a melegséget, amit felém sugárzol, kihűlt szívem felenged, megingott hitem helyreáll… Hisz annyi minden történhet még! Nem győzött a gonosz, s ha úgy véled szenvednünk kell, mielőtt megvilágítod előttünk az utat, hát legyen! Te tudod, Uram, mit csinálsz, mi halandók nem ismerhetjük meg terveidet!

Nil Abiondi felállt, ujjaival végigsimított az oltár fölött függő arany napon. Ebben a pillanatban fülsiketítő dübörgéssel eltűnt feje fölül a templom. Nem dőltek össze a tartóoszlopok, nem omlottak le a falak, nem szakadt le az üvegmennyezet, az egész épületet felszippantotta egy hatalmas, bíborszínű örvény. A Raia oltár és a napszimbólum épségben maradt, ragyogásuk vakítóbb volt, mint a valódi napé. A hatalom, ami megvédte Raia szent tárgyait, menedéket nyújtott Abiondinak, de minden mást elért a pusztulás.

A bíbor örvényből vörös cseppek hullottak szerteszét, és ahová estek, tűzfalak lángoltak fel. A vihar végigsöpört az egész városon, Hanthern épületei egyetlen rőt lobogásba olvadtak össze. Hihetetlen gyorsasággal terjedt a tűz, senki sem menekülhetett meg a lángok közül, az emberek többségének arra sem volt ideje, hogy egyáltalán felfogja a borzalmas katasztrófát.

A főtéri menekültek ugyanúgy végignézték a pusztítást, mint Abiondi, a forgatag csak a templomot rombolta le, megkímélte a körülötte állókat. A kiéhezett emberek megbabonázva nézték a tűz tombolását, csillogó szemükben tükröződtek a lángnyelvek. Túl későn vették észre, hogy csapdába estek, a főtér körül mindenhol lángokban álltak a házak, és a tűzfal egyre közeledett…

Abiondi képtelen volt lecsukni vagy eltakarni a szemét, az utolsó másodpercig a haldokló emberek szenvedését bámulta.

Néhányan, akik nem akarták végignézni, ahogy a lángok egyre közelebb érnek, inkább az égő házak közé rohantak, mások a lassú tűzhaláltól félve szétverték fejüket a köveken. A legtöbben feladták, sikoltozva vagy éppen néma apátiába süllyedve a megsemmisülést várták.

A tűz közeledett, a Raia oltárt kikerülve felemésztette a főtér fáit, felperzselte a kiszáradt gyepet, egyre tömöttebb sorokba kényszerítette a menekülteket. Nem volt számukra kiút, a lángok pillanatok alatt felfalták testüket.

Nil Abiondi a folt nélkül tündöklő napszimbólum alatt állt, nézte a parázsló hamuvá szétomló testeket, orrát csavarta az égő emberekből áradó bűz. Bénultsága csak hosszú idő múltán engedett fel, és egy óra is beletelt, mire el mert távolodni az oltártól.

A napot sűrű füstfelhők takarták el, a pap alig látott a városra telepedő félhomályban. Végigjárta a teret, széthányta az egymásra halmozódott csontokat, túlélők után kutatott. Gépiesen cselekedett, hisz jól tudta, senki sem menekülhetett meg a tűzvészből. Egy halom alján elszenesedett női csontvázra bukkant, fekete bordacsontjai alatt jól látszott egy aprócska csecsemőtest. A babának csak végtagjai égtek meg, nyitott, égszínkék szemei mérhetetlen kínról beszéltek, megváltás lehetett számára a halál.

- Raia!

- A kiáltás határtalan gyűlöletről árulkodott. Abiondi, aki eddig óvatosan kerülgette a hamukupacokat, nehogy meggyalázza a halottakat, egyenesen átvágott rajtuk, az oltár felé tartott. Megállt előtte, letépte nyakából az apró, napot ábrázoló medált, és a földbe taposta.

- Hittem benned, te átkozott isten, pedig csak játszottál velünk! Semmit sem számítunk neked, ostoba bábok vagyunk a kezedben, élvezed, hogy dróton rángathatsz minket! Hagytad, hogy Dornodon ártatlan embereket gyilkoljon le, pedig te, aki istennek nevezed magad, te tehettél volna valamit! Gyűlöllek; és soha többé nem szolgállak téged!

Abiondi rugdosni kezdte az oltárt, a faragott kövek szétcsúsztak, a domborművek megsemmisültek. A megszentségtelenített oltár köveivel azonban hiába dobálta meg az arany napot, Raia jelképe sértetlenül ragyogott. A napot két vékony, hajlított oszlop tartotta, Abiondi elkeseredésében puszta kézzel kezdte kiásni a talapzatukat. Őrült erővel kapart, már-már kiszedte az egyik rúd alapját, amikor mélyen zengő hang szólalt meg a háta mögött:

- A helyedben nem tenném, halandó!

Nil Abiondi egy hosszú pillanatig azt hitte, valaki mégis túlélte a mészárlást, ám amikor megfordult, reménye szétfoszlott. Az előtte álló teremtmény ember formájú volt ugyan, de majd három méter magas. Áttetsző, fehéres bőre alatt vastag zöld erek tekeregtek, csupasz koponyájából pirosan izzó szemek meredtek rá. Vastag, izmoktól duzzadó karjait keresztbe fonta széles mellkasa előtt, oszlopnyi lábaival szilárdan állt a földön.

Abiondi visszafordult a napszimbólumot tartó rudakhoz, és elszántan folytatta munkáját. Hátán ott érezte a teremtmény égető pillantását, de nem zavartatta magát, talán nem is bánta volna, ha eléri a gyors halál.

- Hagyd abba!

Abiondi nem engedelmeskedett, sőt meggyorsította mozdulatait. Hirtelen varázsszavak hangzottak fel mögötte, és néhány méterrel arrébb találta magát.

- Raia megvédett téged, érthetetlen a haragod ellene.

- Érthetetlen? Nézz körül! Ezrek haláláért felelős!

- Dornodon gyilkolta meg őket, és ő ember volt. Nektek kellett volna összefogni ellene, amikor még megtehettétek volna! De mindegyikőtök ült a maga kis biztonságos vackában egészen addig, míg késő nem lett. Nem Raia a felelős, hanem ti, halandók!

- Mit csinálhattunk volna mi, ha Raia sem tehetett semmit! Ha pedig képes lett volna megakadályozni a katasztrófát, kötelessége lett volna megtenni, nem pedig ránkbízni mindent! Különben is, miért vitázol velem, végezd el azt, amiért jöttél! Hiszen egy praglonc vagy, Raia küldött, hogy megbüntess hitetlenségemért! Tedd hát, amit tenned kell!

A praglonc megcsóválta á fejét.

- Ki érthet meg benneteket, halandókat?

Hatalmas mancsát Abiondi halántékára tette, mire a hitehagyott pap iszonyú kínokban görnyedt össze. A hatalmas karmok mintha közvetlenül az agyába vájtak volna, és úgy tépték ki a Raiától kapott varázslatokat. Abiondi érezte, hogy ürül ki az elméje, már-már azt hitte, nem marad semmi a koponyájában. A büntető praglonc azonban elengedte, mielőtt ez az érzés beteljesedhetett volna, Abiondi pedig megpróbálta büszkén kiegyenesíteni meggyötört testét.

- Most már elmehetsz szörnyeteg, visszatérhetsz uradhoz.

- Nem hiszem, hogy helyesen cselekszel halandó, de magad irányítod a sorsod.

Abiondi összeszorított ajkakkal nézte, hogyan válik semmivé a praglonc teste, feszültsége még ezután is lassan engedett fel.

- Most már semmi közöm hozzád, azt teszek, amit akarok. És mivel úgy látom, a másik oldalon kifizetődőbb lenni, eztán gazember leszek!

Az aranynap nem válaszolt Abiondinak, a volt pap pedig fütyörészve elindult kelet felé.

 

Phirrion királyság, Derron falu

 

Az ablakban ülő nő meztelen volt ugyan, de testét nagyjából eltakarta hosszú fekete haja. Arcát kifelé fordította, a hatalmas, kör alakú udvaron zajló sürgölődést figyelte.

- Jaj, Panthar, ne légy már annyira morcos! Igazán örülhetnél egy kicsit a húgocskád boldogságának.

A nő összerezzent, pedig az édes, vékony hangocska igazán nem volt fenyegető.

- Na, Panthar! Legalább nézd meg a menyasszonyi ruhámat! Olyan csodálatos, csupa habkönnyű selyem és muszlin! Erről jut eszembe, apánk azt üzeni, ne merészelj meztelenül megjelenni a vendégek előtt. Küldött is neked egy ruhát, nézd csak!

- Úgy látszik apánk már elfelejtette, hogy néhány évtizede még ő sem viselt semmit.

- Régen volt az már, és akkor nem az emberek között éltünk. Ha azt akarjuk, hogy elfogadjanak bennünket, úgy kell viselkednünk, mint ők. Különben is, nekem tetszenek az emberek színes, csillogó ruhái!

Panthar nagyot sóhajtott, és leugrott az ablakból, középtermetű, karcsú teste ruganyosan mozgott.

- Deana…

- Igen nővérkém?

Panthar végignézett az aprócska, mézszőke hajú lányon. Válaszul a vizsgálódásra Deana szemtelenül magasba emelte fitos orrocskáját. Az emberek sosem hitték el, hogy a szőke, kék szemű Deana és a fekete hajú, zöld szemű Panthar ikertestvérek, mindig valami nagy titkot kerestek a háttérben. Pedig egyszerű volt a magyarázat, az alakváltók növekedésük során bizonyos mértékig önmaguk irányítják testalkatuk, arcvonásaik fejlődését. Az ember férfiak épp ezért választottak előszeretettel alakváltó nőket, saját fajtájuk között sokkal kevesebb harmonikus szépséget találtak. És most Deana is…

- Jól meggondoltad húgocskám? Ők mégiscsak mások!

- Szeretem Wealyt, és biztos, hogy jó sorom lesz mellette. És Wealy olyan szép…

Panthar összeráncolta szemöldökét. Eddig talán háromszor látta Deana jövendőbelijét, és úgy maradt meg benne, mint egy nyakigláb kamasz, alig túl a pattanásos korszakán.

- Hol van az a ruha?

Deana megkönnyebbülten nyugtázta a megadó sóhajt, és gyorsan nővére kezébe nyomta a váll nélküli vörös ruhát. Panthar belebújt, húga pedig behozott egy tükröt, hogy megnézhesse magát.

- Nem tudom, szerintem jobb lenne visszatérni a hagyományokhoz. Annak idején egyetlen alakváltó sem viselt ruhát, nem volt rá szükség, hisz mindannyian tudták, nem a forma a fontos…

- Tudom, tudom, már annyiszor elmesélted. - Deana elképzelte bigott anyósát, amikor megpillantja a meztelen Panthart a násznép között. - De szerintem nagyon jól áll, remekül megy a hajadhoz és a szemedhez. És a formás alakodat is kiemeli… - Deana elharapta a nyélvét. Az utolsó mondat nem éppen a ruhaviselet mellett szólt..

Panthar elmosolyodott, látva húga igyekezetét, hogy meggyőzze őt, de szíve összeszorult. Deana már nem annyira hozzájuk tartozott, sokkal inkább a másik, embercsaládjához.

- Ez már az esküvői ruhád?

- Dehogyis, ebben nem esküdhetnék meg! Gyere csak, úgyis fel kell már öltöznöm! - Deana a régi vehemenciával húzta magával a nővérét.

- Segíts! Egyedül nehéz, félek hogy elszakad az anyag.

Panthar óvatosan Deanára segítette a habos, kivágott, fehér ruhát.

- Gyönyörű vagy. Wealy meg fog őrülni érted!

- Wealy már most is megőrül értem - kacagott gyöngyözően Deana.

A testvérek beszélgetését mély hangú harangkongás szakította félbe.

- Mennünk kell! Ugye minden rendben van rajtam? Nem gyűrődött meg a ruhám, a hajam nem kócolódott össze?

- Nagyon szép vagy, nyugodtan lemehetsz.

- Gyere te is, kezdődik a ceremónia!

- Menjél csak, ott leszek én is mindjárt.

Deana izgatottan szaladt le a lépcsőn, kezével térde fölé emelte ruháját. Panthar viszament a szobájába, az ablakmélyedésből zöld palackot húzott elő, és jót kortyolt belőle. A pálinka nem segített rajta, most se lett annyi bátorsága, hogy megmondja apjának, elmegy, megkeresi azokat az alakváltókat, akiket még nem rontott meg az ember közelsége. Az üvegből kifogyott a szesz, de Panthar úgy emlékezett, a pincében még akad jó néhány palack.

Már a lépcsőfordulóból hallotta az esküvői vendégek beszélgetését, a zenekar halk zümmögését, mire a földszintre ért, már a pap kenetteljes mormolása is hallható volt.

Az esküvő az emberi szokások szerint zajlott. A vőlegény és a menyasszony egy felvirágozott fa alatt álltak, előttük állt a tiszteletes, épp egy hímzett stólát tekert kinyújtott kezükre. Panthar agyán átfutott, Deana talán haragudni fog, ha észreveszi, nincs jelen a szertartáson, de elég volt egy pillantás húga örömtől ragyogó arcára: Deana azt sem venné most észre, ha csillageső hullna a égből.

A pince hűvös levegője eloszlatta Panthar kezdődő fejfájását. A polcok üres helyei azt mutatták, szülei minden üveget felvitték már, amit az esküvői lakomára szántak, nem valószínű, hogy Panthart bárki is megzavarná italozásában. Dorini óbort választott, kellemes változatosságot jelentett a pálinka fanyar íze után. Nagyokat kortyolva a palackból a szavakat tervezgette, amelyekkel közli apjával távozását. Minél kevesebb bor maradt azonban az üveg alján, annál biztosabb volt: sohasem lesz elég ereje elhagyni családját. Elméje mind ködösebb lett, feje le-lecsuklott mellére, ruháját borfoltok tették még vörösebbé.

Robbanás hangja élesztette fel féleszméletlenségéből: valahonnan fölülről jött a zaj. Azonnal föl akart szaladni a lépcsőn, de lábai nem engedelmeskedtek, összecsuklottak alatta. Ahelyett, hogy kiment volna, begurult a pince legmélyére, és ez volt, ami megmentette az életét. A vastag tölgyfaajtót tűzfolyam égette hamuvá, narancssárga lángok csapdostak be a pincébe, de az ajtó közelében nem tároltak semmi éghetőt, a tűz nem kapott újabb tápot.

Panthar a pince hátsó felébe húzódott a füst elől, tüdejét égette a felforrósodott levegő.

Hirtelen egész közel érezte magához Deanát, majd éles fájdalom hasított koponyájába, és tudata egyesült húgáéval. Máskor is előfordult, hogy ugyanarra gondoltak, ugyanúgy cselekedtek mindketten, de most Panthar ugyanazt látta, érezte, mint Deana.

Az elfeketedett égből vörös tűzcseppek hullottak a földre, mindent lángra lobbantva. Otthonuk, ahol születésüktől kezdve éltek, rőt lobogásban roppant össze, maga alá temetve tizenkilenc év minden emlékét. Sikoltozó emberek rohangáltak az udvaron, de nem találtak menedéket a forróság elől. Panthar látta, ahogy Wealyt eltalálja egy tűzcsepp, a fiú eleven fáklyaként még lépett néhányat, majd összeesett. Érezte húga tehetetlen fájdalmát, kétségbeesett próbálkozását, hogy segítsen már halott szerelmén. Az ő arcán is végiggördültek húga könnycseppei, amikor apjukat látta, ahogy anyjuk összetört testét hozza ki a házból, az ő torkából is feltört a sikoly, amikor a szeretett apára rázuhant az istálló parázsló gerendája. Hallotta szülője kegyelemért könyörgő rekedt suttogását, és az ő keze is mozgatta a tört, amely megszabadította a szenvedéstől a haldokló férfit.

Panthar hirtelen a lábához kapott, Deanára rázuhant az udvar végén álló odvas tölgy. Húga mozdulatlanul feküdt, dermedten figyelte a közeledő lobogást. A fű leégett körülötte, és a tűz belekapott habos selyemruhájába. Deana hadonászni kezdett, Panthar ujjai elzsibbadtak az égető fájdalomtól, húga kezével próbálta eloltani a lángokat. A ruha beégett Deana testébe, a forróság leolvasztotta bőrét, leszopogatta a húst csontjairól…

Panthar összehúzott testtel hevert, kezével átfogta fejét, éles hangon sikoltozott, a halált hívta. Deana tudata lassan kialudt. Panthar egy darabig követte a sötétségbe húgát, de élni akarása győzött, és mély, egészséges álomba merült.

Ébredése nyugodt volt, talán azért, mert nem emlékezett a lezajlott eseményekre. Emlékei fokozatosan tértek vissza. Panthar szája elé kapta a kezét, hogy visszafojtsa az ajkára toluló kiáltást. Egy-két percnyi tétovázás után elindult kifelé a pincéből. A lépcső tetejére érve szétnézett az udvaron, de hiába látta a szörnyű pusztítást, nem tudott sírni. Lassú mozdulatokkal levetette ruháját, és táncolni kezdett. Az alakváltók ősi gyásztáncát járta, az egyre gyorsuló, bonyolult lépések szédült pörgéshez vezettek, végül Panthar nem bírta tovább, és a földre rogyott. Fátyolos zöld szemeiből végre eleredtek a könnyek.

 

NAMÍR KIRÁLYSÁG, NIMWAIN TARTOMÁNY,

MIR HEGYSÉG

CHIRIEN KOBUDERA KOLOSTOR

 

Shiu’rin szeretettel simította végig a Dong fóliáns töredezett gerincét, de mielőtt túl sok időt töltött volna kedvence dédelgetésével, megszaporázta lépteit. Hosszú, színes szálakból varrott stólát vitt a kezében. Tien Pen biztos le fogja szidni, ha elkésik vele.

A Kódexteremből hosszú csigalépcső vezetett felfelé a napfényes Tanácsterembe. A ferde szemű, hegyes fülű kobudera futva tette meg ugyan az utat, de Tien Pen, a ceremóniamester szigorú arcán látta, hogy minden igyekezete hiábavaló volt, ezúttal is megbukott.

- Túl sokat álmodozol Shiu’rin! Húszéves vagy, benőhetne már a fejed lágya! Ki foglak tiltani a Kódexteremből, ha…

- Hagyd csak Tien, én nagyon örültem volna, ha Shiu’rin annyira elkésik ezzel a vacakkal, hogy egyáltalán nem kell felvennem. -Aceremóniamester mellett álló hajlott hátú öreg huncutul rámosolygott Tien Penre. -Biztos, hogy most is viselnem kell? Szerintem semmit se számít, ha így megyek- felcsippentette kopottas, szürke csuháját - vagy ha ebben -vette át a stólát Shiu’-rintől.

- De igenis számít! Az emberek nem látnak a ruha mögé, kell nekik a csillogó felszín, hogy tekintélyed legyen, elfogadják a döntéseidet.

- Azért jönnek ide, hogy a véleményemet kérjék. Gondolod, hogy nem hinnének nekem, ha nem viselném a stólát?

- Én elismerem a bölcsességedet, ahogy itt a kolostorban mindenki, de az emberek olyan furcsák…

A Tanácsterem ajtajában sötét bőrű szerzetes jelent meg, és meghajolt.

- Már mindenki itt van, csak rád várunk, Jhoden Mester.

Az öreg kobudera nagyot sóhajtott, és ügyetlenül a vállára terítette a széles sálat.

- Legalább segíts eligazgatni! Nekem sehogyse sikerül!

Tien Pen gondosan elrendezte a kendőt, a Mester elnyűtt ruhája eltűnt a csillogás alatt.

Shiu’rin követte az udvarra igyekvő öregebb szerzeteseket, de nem vegyült bele a tömegbe, az ajtóban állva figyelte az emberek reakcióját a kolostor vezetőjének megjelenésére. A fenntartás nélküli tisztelet jele, a mély meghajlás büszkeséggel töltötte el a fiú szívét. Minden kobuderának fiatalsága egy részét kolostorban kell töltenie, hogy megtanulják az egyensúly törvényeit és bevezessék őket a harcművészetek alapjaiba. De nem minden rendház egyforma, a tanító szerzetesek bölcsessége, tudása rangsorolta őket. A Chirien kolostor az egyik leghíresebb iskola volt, nem utolsósorban vezetője, Jhoden Mester miatt. Senki sem tudta, honnan származik - amikor a monostorba érkezett, már túl volt élete delén. Kiérlelt bölcsességét talán éppen annak köszönhette, hogy alaposan megtapasztalta a világot, mielőtt önkéntesen bezárkózott volna Chirien vastag kőfalai közé. A Mester hírnevét az is mutatta, hogy mennyien gyűltek össze a Törvénynapon - talán egyetlen más klastromba sem látogattak el ennyien.

Shiu’rin figyelme megint elkalandozott - Tien Pen bírálatában volt némi igazság -, és az emberek sokaságát nézte ahelyett, hogy Mesterének szavait leste volna. Az első ügy már le is zárult, a két peres fél arcából ítélve mindenki megelégedésére.

Másodikként két házaspár lépett Jhoden Mester elé, a férfiak egyívású, zömök, kurtanyakú parasztok voltak, feleségeik sokszoknyás, nagy mellű, iruló-piruló menyecskék.

- Nos, szóljatok, miért léptetek Jhoden Mester ítélőszéke elé?

A Ceremóniamester felszólítására az egyik paraszt - fekete hajú, harcsabajuszú, nagyorrú férfi - beszélni kezdett.

- Arról lenne szó - izgatottan forgatta kezében zsíros kalapját -, hogy a szomszédom - bökött a másik, vörhenyes arcú földműves felé - a hátam mögött összeszűrte a levet az asszonnyal. Aztán amikor kiderült a dolog, akkor én elégtételt kértem.

A paraszt elhallgatott, Tien Pen segítőleg hajolt felé.

- Mit akartál tőle?

- Azt mondtam, vagy fizet száz birrhát - az emberek felhördültek, száz birrha sok pénznek számított, ha nem is egy vagyonnak -, vagy én is meggyömöckölöm az ő oldalbordáját. A pénz arra kellett volna, hogy elköltözzem, nem élhettem volna ilyen szégyennel a faluban.

- No és mi lett?

- A komám azt mondta, pénzt azt nem ád, inkább háljak az asszonyával. Ez meg is történt, mindkettőnk nagy gyönyörűségére. Igaz, Rosi? - A címzett parasztasszony elpirult, de helyeslően bólogatott.

- Mi akkor a baj?

- Hát az, hogy a Rosi jobban szeretne eztán velem élni, mert nagyon megtetszettem neki, de az ura nem engedi el, mert akkor ki kellene adni a hozományát.

- De neked akkor már két feleséged lenne?

- Én mondtam, hogy cseréljünk asszonyt, a koma bele is egyezne, hiszen a hozományuk körülbelül egyforma volt, de Matta is ragaszkodik hozzám. Azt mondja, össze se lehet hasonlítani az én férfierőmet a szomszédéval - a parasztember büszkén kihúzta magát -, esze ágában sincs otthagyni engem.

A felcsattanó nevetést az előrehajló Jhoden Mester kérdése szakította meg.

- Tiltja azt nálatok a hagyomány, hogy egy férfi fedele alatt két asszony éljen?

- Hát éppenséggel nem tiltja semmi…

- Nos akkor azt tanácsolom, fizess száz birrhát a komádnak, hiszen ennyiért adta el neked a feleségét, te pedig fogadd magadhoz Rosit is, Mattát is, és reménykedj, hogy bírja majd a férfierőd!

A parasztok lassan leballagtak az emelvényről. Shiu’rin, aki követte őket a tekintetével még láthatta, hogy a parasztok megegyezésük jeléül egymás tenyerébe csapnak.

Shiu’rin nem figyelte tovább Jhoden Mestert, inkább visszament a Tanácsterembe, és lefutott a csigalépcsőn a Kódexterembe. Kevés olyan óra volt, amikor nem zavarták meg az olvasásban, de most biztos lehetett benne, hogy senki se néz feléje, hiszen az összes szerzetes az udvaron állt, és a Mester szavait hallgatta. Shiu’rin enyhe lelkiismeret-furdalást érzett, hogy ő nincs közöttük, de nagyon vonzották a Dong fóliáns színes képei és hihetetlen történetei.

Shiu’rin belemerült az olvasásba, gyorsan múltak a percek. Az egyik legizgalmasabb kaland közepén járt, amikor távoli morgás ütötte meg a fülét. A zúgás erősödött, a polcok remegni, majd tántorogni kezdtek. Shiu’rin megpróbált kijutni a Kódexteremből, de mielőtt a lépcsőhöz érhetett volna, ráborult egy könyvesszekrény, és elvesztette az eszméletét.

Amikor órák múlva magához tért, és kitornázta magát a polc alól, azonnal a lépcsőhöz rohant. A csigalépcső a semmibe vezetett, a kolostor eltűnt, mindent vastag szürke hamuréteg borított. Shiu’rin-nak elképzelése sem volt, milyen katasztrófa játszódhatott le, amíg ő a Kódexteremben feküdt, de nem is kereste a nyomokat.

Csendesen elkönyvelte magában, hogy otthona, barátai, fogadott családja - az árva Shiu’rinre hároméves korában bukkant rá Jhoden Mester - elpusztultak, és ha élni akar, új helyet kell keresnie magának. Lement a Kódexterembe, felállította a polcokat, elrendezte rajtuk a könyveket. Hosszasan nézte a Dong Fóliáns fényes fedőlapját, aztán visszarakta a helyére. Jhoden Mester sem vihette ki a könyveket innen, és Shiu’rin még mindig kötelezőnek érezte magára a kolostor törvényeit. Visszatérve a felszínre a kobudera kelet felé indult, a kelő nap felé..

 

KÖZJÁTÉK

 

A létsík közepén úszó, egymáshoz tapadt hatalmas buborékok meg-megremegtek. Az istenek haragudtak, és érzelmeik energialökése megreszkettette otthonuk törékenynek tűnő, de valójában igen erős falait.

A buborékokon kívül, a semmiben csiszolt kvazárasztal lebegett, körülötte hét üres szék állt. Elsőnek Sheran érkezett, a hirtelen megjelenő fáról leszaladó mókus képében. Raia, mint fényes napkorong, az asztal felett lebegett. Leah sűrű homályba burkolta a saját helyét, Elenios mint félmeztelen driád ült az asztalra, a mellette álló székbe csillogó élű fejsze állt bele. Fairlight kékes villámlással jött, de rögtön emberalakot öltött. - Nem akarok mókussal meg baltával beszélgetni, mutassátok az arcotokat!

Egy másodperc múlva két nő és három férfi ült a asztalnál, a fejszéből lett szakállas, zömök testalkatú, nehéz páncélt viselő Tharr az asztal körül járkált, nem az ő vérmérsékletének való volt a nyugodt üldögélés.

- Úgy viselkedtek, mint a szopós kisbabák, pedig csak oda kell csapni egyet, és elkergetni a betolakodót! - Tharr szavai demonstrálásaként odacsapott baltájával az asztalra, darabokra törve a mágikusan edzett anyagot.

- Ez nem ilyen egyszerű, Tharr. Ha egyáltalán le tudjuk győzni, akkor az csakis összefogással és valami trükkel történhet, puszta erőszakkal nem érünk semmit. - Fairlight hátratolta szürke köpenyének csuklyáját, kék szemének jeges hidegétől elfordították arcukat a többiek. - Különben is, vannak előnyei is a dolognak.

- Milyen előnyei lehetnek több millió értelmes lény halálának?

- És az elpusztult állatok, növények? Te nem tudod, mit beszélsz, Fairlight!

A mágia istene mosolyogva állta Raia és Sheran, a természet istennőjének szigorú pillantását.

- Az igaz, hogy Ghallán elpusztult az élővilág nagy része, és ez nyilvánvalóan fáj neked, Sheran, hiszen ők mind téged szolgáltak. Raiának is igaza van, voltaképp iázonyú gonoszság volt elpusztítani annyi ártatlan teremtményt…

- Az volt a gonoszság, hogy ellopta előlem a lelküket! Azok a lelkek engem illettek, nem használhatta volna fel őket ocsmány céljaira! - Leah aszott, kopasz koponyájából tűzgolyóként világítottak ki haragos, vörös szemei. - Egyébként jó lecke volt ez a hitetlen halandóknak, talán most inkább fognak hinni bennünk!

- Dornodon a Zannal megnövelte a mágia erejét Ghallán! Sokkal könnyebb varázsolni, mint régen, könnyebben el tudjuk érni a papjainkat…

- Túl nagy volt az áldozat érte, Fairlight, nem hiszem, hogy megérte.

- Ráadásul bármikor megjelenhet köztünk Dornodon, és ha nem teszünk semmit ellene…

-Azt reméled, Sheran, hogy a Dornodon elleni harcban meggyöngülve nem tudok majd ellenállni a támadásodnak?

Leah szavait Elenios, a fátyolruhás, kis termetű nő gyöngyöző kacagása szakította félbe.

- Nem tudom, mit kell annyit tanácskozni. Elbűvölöm, Dornodont, és attól kezdve szolgánk lesz. Már úgyis olyan unalmas volt itt azélet!

- Elenios!

- Azt hiszem elkéstünk, Dornodon már a közelben van, érzem a változást a mágia erővonalaiban… - Fairlight utolsó szavait már senki sem hallotta, az istenek hazateleportáltak saját buborékjukba. -Ostobák! Attól félnek, Dornodon elveszi az otthonukat, pedig… -Fairlight tett egy apró mozdulatot, a romjaiban heverő kvazárasztal újra teljes épségében állt előtte. - Tharr után mindig takarítani kell -morogta az isten, és ő is elteleportált.

Dornodon már valóban az istenek lakóhelye előtt állt. Megtartotta a halandó formáját, a fehér hajú férfi mosolyogva nézte a buborékok színeváltozását, az istenek készülődését a támadás kivédésére.

Dornodont hirtelen hideg, mocsárszagú sötétség lepte meg, megpróbálta elszívni életenergiáját. Az új isten mosolyogva és sértetlenül bukkant ki a homályból, a fekete felhő lassan elenyészett. Karvastagságú zöld indák nőttek ki a fehér hajú férfi lábánál, rátekeredtek testére, felkúsztak a nyakáig, és fojtogatták. Dornodon úgy tépte le magáról őket, mint egy gyereknyakláncot. Csalogató szirénhang szólalt meg a bal füle mellett, tökéletes alakú asszony bontakozott ki a gomolygó, fehér ködből, de csak megvető nevetés volt a válasz a csábító szavakra. A teljes létsíkot betöltő ragyogó fényesség robbant a férfi szemébe, de Dornodon bántatlanul nézett a tündöklésbe. Váratlanul két magától mozgó kard jelent meg Dornodon feje mellett, de nem tudtak kárt tenni az új isten testében. A betolakodó várt egy kicsit, majd felkiáltott.

- Hé, Fairlight! Te nem próbálkozol?

Válasz nem érkezett, a mágia istene a saját buborékjában sakkozott önmagával és nagy dohogások közepette széthúzó, ostoba isteneket emlegetett.

Dornodon néhány perc tétlenség után intett a kezével, és szorosan a többi isten otthonához tapadva új buborék nőtt ki. Ghalla elpusztítója átlépett a hártyavékony falon, és véglegesen beköltözött az istenek közé.

 

II.

 

A Yaurr királyság fővárosa, Alanor

 

A fekete griffszobrok ugrásra készen álltak a Királyi Palota külső falának tetején. Rubinszemeikkel a közeledő embereket figyelték, ám ők ügyet sem vetettek rájuk, sietős léptekkel haladtak át a felhúzott rostélyú kapun. A bejáratot vigyázó gárdisták egyiküket sem állították meg, mivel az Udvari Tanács tagjai bármikor meglátogathatlak a királyt. Fegyverüket markolva, meredten néztek előre, karjukat csak akkor lendítették tisztelgésre, amikor egy medve termetű, barna hajú, Tharr szimbólumot viselő férfi haladt el előttük. Connor Wartause lemaradt a többiektől, vizslató szemekkel mérte végig az őröket. Bár sem ruhájukon, sem viselkedésükben nem talált kivetnivalót, az őszülő halántékú és szakállú hadfi békeidőben eltunyuló katonákról morgott valamit. Wartause társai után sietett, hatalmas lépteivel nem volt nehéz utolérnie őket. Bár a palota gondozott parkjának széles útjain bőven elfért volna bármilyen hintó, csak a király és kísérete hajthatott be kocsival ide. A tanácstagoknak majd egy mérföldet kellett gyalogolniuk, mire elértek a palotához. A világossárgára meszelt óriási épületben akár egy nagyobb falu is elfért volna. A többszáz szoba csillogó üvegablakai az uralkodó mérhetetlen gazdagságáról árulkodtak.

A külső, kettős lépcsősor obszidián padlójú előcsarnokba vezetett. A falakon elhelyezett tükrök megnagyították a teret, és megsokszorozták az öt tanácstag alakját.

A Tanácsterem közvetlenül innen nyílt, berendezését egy ovális asztal, hat egyszerűbb és egy díszesebb, trónszerű szék alkotta. A falakat Yaurr nemesi családjainak festett címere ékesítette. A trón feletti freskó fekete griffen lovagló harcost ábrázolt, ez volt Borax családjának választott címere. A szörny Yaurrt jelképezte, a lovag pedig a Keleti félszigetre érkező első, Keménykezűnek nevezett Boraxot, aki oly könnyedén szerezte meg száz évvel ezelőtt a trónt. A madár fölfelé szállt, ahogy Yaurr is mind gazdagabb lett a Boraxok uralkodása alatt.

Az érkező tanácsadók sorban elfoglalták a székeket, Connor Wartause a trón jobboldalára ült, fegyverét -valódi, harcra tervezett csatabárd - az asztalhoz támasztotta. Tiber Fertonux került a hadvezér mellé. A főkincstárnok aranyszálakkal átszőtt sötétkék bársonyruhájának kitűnő szabása jó ízlésről és tömött erszényről árulkodott. Nyakában vastag aranyláncon kék ékkövekkel kirakott, cikcakkos aranyvillám függött, jelezve, hogy viselője Fairlight követője. Fertonux hörcsögszerű arcából kicsi, barna szemek villogtak ide-oda, pár pillanatnyi fészkelődés után apró abakuszt húzott elő buggyos nadrágja zsebéből, és számolni kezdett vele. Fertonux mellett Shelma páter ült, fehér csuháján Raia jelképét, az aranynapot viselte. Az őszhajú, borotvált arcú pap összekulcsolta kezét az ölében és hangtalanul imádkozott. Lamiel Kirentya a polgárságot képviselte a Tanácsban. A hirtelenszőke, nagyorrú férfi szürke ruháján sem ékszer, sem díszítés nem látszott. Tyrion Zaks sem viselt szimbólumot, a rossz nyelvek szerint sohasem tudott megtanulni még egy mondókát sem, nemhogy varázslatokat. A Zaks család hagyományos színeibe öltözött, narancssárga, testhezálló nadrágjához mentazöld zekét öltött. Barna, váll alá érő csavart hajfonatát két ujjnyi vastag ezüstgyűrű fogta össze - csak a főrendek viselhettek ilyen ékszert. Hosszúkás, éles arcvonású fejét kissé megemelve tartotta.

Hosszú percek teltek el, a tanácstagok mind türelmetlenebbek lettek.

-Borax sürgősen idehívat bennünket, aztán megvárakoztat. Még egy uralkodónak sincs joga…

Tyrion Zaks elhallgatott, amikor meglátta az ajtóban álló királyt és az ezüstköpenyes Symulfot. Borax durva vonású arcán gúnyos mosoly játszott. Öntudatlanul a kopasz fejéből kiálló, tüskés dudorokat simogatta, miközben megvetően Tyrion Zaksot méregette.

- Mire nincs jogom, Tyrion? Egészen kíváncsivá tettél.

A főnemes hebegni kezdett, sárgás bőrű arcát még sápadtabbá tette az ijedtség.

- Én csak … azt akartam mondani… Tulajdonképpen nem is érdekes.

A zömök, átlagosnál kisebb termetű Borax a trónhoz sétált, az ezüstmágus komor képpel követte.

- Mindjárt gondoltam. Nos, az amit vártunk, és amitől tartottunk, bekövetkezett. Dornodon felhasználta a Zant, és felégette Ghallát.

Az arcokon a rettenet és a megkönnyebbülés furcsa keveréke látszott.

- Minden elpusztult?

- Megmenekültünk, Raia megóvott bennünket!

- Úgy látszik, a határokra szétvitt Naptemplom alapkövek megóvtákYaurrt.

- Igen, Shelma atya, a kritikus időpontban mágikus védőhálót feszítettek ki. Ez felfogta a ránk zúduló energiacsapást, megmentette Yaurrt.

- Ez nagyszerű felség, csak azt nem értem, miért késlekedtél a bejelentéssel majdnem egy hétig. - Shelma páter kérdően nézett a királyra.

Borax összenézett Symulffal, mire a fehérhajú mágus alig észrevehetően intett a fejével.

- Egyszerűen csak így tartottam helyesnek. Honnan tudod, hogy már korábban megtörtént a katasztrófa?

Shelma atya végisimította a mellkasán ragyogó napkorongot.

- Elfelejtetted uram, hogy kit szolgálok- Megéreztem Raia egész Yaurra kiterjedő gondoskodó erejét, amivel meghátrálásra késztette Dornodon energiaviharát. Ennyi az egész.

- Igazad van páter, számíthattam volna arra, hogy te is hamar megtudod. - A király felállt, jelezve, hogy vége a tanácskozásnak. -Elmehettek uraim, csak ennyit akartam közölni veletek.

- Mi van az elhagyatott földekkel? Most, hogy senki sem lakja Ghallát rajtunk kívül, ki lehetne tolni Yaurr határait.

- Nincs ott semmi, Connor! Symulf a kristárygömbjével végigpásztázta egész Ghallát, Dornodon teljes mértékben kiirtotta az életet. Nincs értelme terméketlen sivatagot elfoglalni. Túlélők persze vannak, több tízezren, de kérdés, hogy el tudnak-e jutni olyan területre, amely elegendő élelmet nyújt számukra.

- Hányan vannak? Egy egész siserehad fog megrohanni bennünket? Már most kijelenthetem, hogy a polgárok nem hajlandók elfogadni az adók növelését. Nem azért dolgozunk, hogy idegeneket etessünk!

- Nyugodj meg Larniel, nem szándékozom beengedni őket Yaurr-ba. Nagy részük különben is meghal, mielőtt elérne ide.

- Kötelességünk segíteni rajtuk! Nem hagyhatjuk, hogy elpusztuljanak!

- Tiltakozom! - Tiber Fertonux felállt, vadul tologatta abakuszának golyócskáit. - Számításaim szerint… egy pillanat… a kutatóexpedíciókhoz kétszer annyi pénz kellene, mint amennyit most az államkincstár tartalmaz. Shelma páter ismét ábrándokat kerget!

- A pénz nem lehet akadály!

- De igen, a pénz akadály! - Lamiel Kirentya és a főkincstárnok egyszerre kiáltott fel.

- Tibernek és Lamielnek igaza van. Nincs értelme felkutatni a túlélőket.

Borax hangjából érződött, lezártnak tartja a vitát ebben az ügyben, menni készült, de most Shelma páter hangja állította meg.

-A határra kiküldött papjaim szerint nem pusztult el minden.

Borax megfordult, visszaült a trónra.

- Sok mindenről tudsz, atyám. - A Raia pap meghajolt, bóknak véve a király szavait. - Néha már azt gondolom, talán túl sok mindenről.

Shelma páter figyelmét nem kerülte el Borax dühös szemvillanása, ami komollyá tette mosollyal kiejtett szavait.

- Hiszen te is tudsz mindenről, ami birodalmadban történik.

- De én a királyod vagyok, Shelma, és ugye nem akarod hozzám hasonlítani magad? - Borax arcáról eltűnt a mosoly, összehúzott szemöldökkel meredt a papra.

- Eszembe se jut, uram…

- Felség!

- Eszembe se jut, felség. – A Raia pap ismét meghajolt, ezúttal jóval alázatosabban.

Borax kis biccentésel vette tudomásul az atya meghátrálását.

- Symulf, mutasd a térképet!

A mágus néhány mozdulatára a barnás foltokkal, kék csíkokkal tarkított, zölden ragyogó, 1500 kilométer hosszú Keleti félsziget megjelent a levegőben. A középső terűletet, Yaurrt fekete vonalak határolták.

- A túlélők, ha egyáltalán lesznek ilyenek, a nyugati részre érkeznek. Symulf azt tanácsolja, építsünk egy mély csatornát a királyság határára, ezzel megakadályozhatjuk az idegenek betörését…

Borax szavait golyócsattogás szakította félbe.

- Igen, azt hiszem megoldható különadó kivetése nélkül.

- Egyszóval a túlélők Erdauinon rekednek. Nagyon helyes -Lyrion Zaks gőgösen biggyesztette le ajkát. — Semmi szükségünk a jöttmentekre.

- Lehet, hogy megharagszol rám, felség, de…

- Halljuk Shelma páter, úgyis tudom, hogy nem szabadulok meg tőlled, amíg meg nem ismered a választ minden kérdésedre..

- Tőlünk nyugatra Erdauin, keletre pedig a Halott Föld, mindkettő érintetlen maradt a pusztítástól. Tudjátok az okát? Talán te, Symulf, a kristálygömböddel láthattál valamit, ami magyarázatot adhat.

Borax kérdően nézett az Ezüstmágusra.

- Nem atya, semmit se láttam. Talán Raia oda is kiterjesztette pártfogását… Lehet, nem? - Symulf hangja mélyen, erősen zengett, de nem minden él nélkül.

- Persze, lehet. - A Raia pap elbizonytalanodott. Ha tovább firtatja a kérdést, kétségbe vonja istene hatalmát, ellenkező esetben pedig nem kap igazi választ. Shelma az utóbbi mellett döntött.

- Igen, azt hiszem ez történhetett. Köszönöm mágus, hogy felnyitottad a szemem.

- Boldog vagyok, hogy segíthettem.

Connor Wartause szakította félbe a varázsló és a Raia pap beszélgetését.

- Miért nem foglaljuk el Erdauint? Az a föld nem terméketlen, bármi megteremhet, lehet ott szén, nemesfém, mindenféle, amit érdemes lenne megszerezni. Nem kellene sok katona hozzá, hiszen nincs ott semmi. Fertonux, neked mi a véleményed?

A főkincstárnok felállt, tett néhány lépést, erősen dörzsölte a homlokát.

- Pontos adatok nélkül nehéz becslést adnom, de ha csak a földterület ötven százaléka művelhető és ha ásványkincseket nem is találunk… Mindenképp megérné megpróbálni.

- És kinek a tulajdonába kerülnek az elfoglalt földek? A nemesség nevében ragaszkodom hozzá…

-Állj, állj! Még azt sem döntöttem el, hogy meghódítsuk-e Erdauint. Erdauin teljesen műveletlen vidék, istentelen teremtmények, szörnyetegek otthona. Évekbe és rengeteg emberéletbe kerülhet, amíg teljesen megtisztítjuk.

Fertonux összeráncolta a homlokát.

- Ez megváltoztatja a leányzó fekvését…

- Hagyd Tiber, felesleges számolgatnod. Én már eldöntöttem, nem indítunk hadjáratot. - Borax elhallgattatta a dühösen morgó Wartausé-t. - A kalandozók majd elvégzik a piszkos munkát, mi csak felügyeljük őket. Ezért kisebb városokat telepítünk Erdauinra. Lamiel Kirentya, szervezz önkénteseket, akik ellátják a településeket áruval, kenyérrel, borral, fém- és bőrholmikkal, tudod te jól, hogy mi kell egy városhoz. Connor, szervezd meg a városok és a kereskedő karavánok védelmét! Ne kezdeményezz harcot, még szörnyekkel sem. Felesleges az áldozat, majd a kalandozónak állt menekültek kiirtják őket. Symulf, állíttass fel néhány varázstornyot! A városokba feltétlenül kerüljön belőlük. Tiber, gondoskodj a gazdasági háttérről! Jogod van dönteni a települések számáról, nagyságáról, de ne emeld fel az adókat! Azt hiszem, ennyi épp elég mára.

A király felállt, és széles karmozdulattal elbocsátotta a tanácstagokat. Borax már az ajtónál járt, amikor Shelma páter hangja megállította.

- Nekem nem szabtál feladatot felség, pedig szívesen szolgálnálak Erdauinon.

- Te elsősorban nem engem szolgálsz, atyám, hanem Raiát! És nem hiszem, hogy külön figyelmeztetni kellene téged, enélkül is elhelyezed kémeidet minden új városban.

- És én? Nekem sem mondtál semmit.

Borax végignézett Tyrion Zaks rikító öltözékén, kegyetlen mosoly suhant végig arcán.

- Rád, Tyrion, azt az igen kényes feladatot bízom...

- Igen, uram?

- Közöld a főnemesekkel: a holnapi bál elmarad!

Az Ezüstmágus a legkülönbözőbb holmikkal tömte zsúfolásig a laboratóriumát. Lombikok, szárított növények, szörnyekből kioperált, gyakran bűzös testrészek, papírtekercsek, vastag fóliánsok hevertek kusza össze-visszaságban a polcokon és a középen álló, négyszögletes üvegasztalon. Az egyik sarokban álló kristálygömbön kívül mindent vékony porréteg fedett.

A szoba üres volt, amikor Symulf és Borax egy félrecsúszó székrény mögül beléptek.

- Itt nyugodtan beszélgethetünk, nem fognak zavarni.

- Nem hiszem, hogy bárki bemerészkedne ide - simított végig Borax egy sóhajtó doronytüdőn. A mozdulat után alig győzte,lesöpörni az ujjaira tapadt port. - Úgy látom, takarítani se igen járnak be.

- Nem értem rá mostanában, de ha akarod…

A varázsló csettintett egyet, és a porszemek táncra keltek a levegőben. A király köhögve ült le az asztal mellé. Egy percen belül minden ragyogó tiszta lett.

- Ha arra gondolok, hogy másképp is történhetett volna! Ha az országok összefogtak volna, ha az Ezüstmágusok már a kezdeti időkben komolyan veszik Dornodont… talán nem én maradtam volna csak életben közülük.

Symulf arcán elmélyültek a keserű ráncok.

- Biztos, hogy mindegyik meghalt? - kérdezte Borax.

- Teljesen. Sokféle szál kötött össze bennünket, tudnám, ha élne még valamelyikük.

- Nincs okod lelkiismeret-furdalásra. Te figyelmeztetted őket!

- És amikor nem hallgattak rám, háttérbe húzódtam, hagytam, hogy a vesztükbe rohanjanak! Ki tudja, ha ott maradtam volna…

- Akkor te is meghaltál volna, éppúgy, mint azok az ostobák! Bocsáss meg, Symulf, nem akartam megsérteni az emlékeidet. - Borax-nak fájt látni öreg barátja szenvedését, más témát keresett, amivel elterelheti a varázsló figyelmét. - Egyiküknek se jutott eszébe, megfigyelted? Még Connornak sem, pedig ő rögtön el akarta foglalni Erdauint. Ő sem töprengett el, hogy miért nem kebeleztük be korábban azt a hatalmas, gazdátlan területet.

- A varázslat utóhatása. Hosszú időbe is beletelhet, míg elkezdenek ezen gondolkodni. Az is lehet, sosem lesz annyira fontos számukra, hogy gondolnának erre.

Borax a kristálygömböz lépett.

- Felfedeztél valamit, Symulf? Ha éveken keresztül működött egy ilyen erős mágia, kell, hogy legyen valami nyoma Erdauinon. Egy tárgy, ami árasztotta magából a varázst, vagy egy személy, aki újra meg újra megújította… Kell, hogy legyen valami!

Symulf ingatta a fejét.

- Semmit sem találtam. Öt napig néztem a kristálygömböt, végigpásztáztam vele Erdauint, végül elteleportáltam oda, hátha személyesen. De semmi.

- Még mindig nem tudom elhinni! Létezett egy varázslat, ami Ghalla minden értelemmel bíró lakójának gúzsba kötötte az elméjét, meggátolta, hogy Erdauinra lépjen, akár csak egy pillanatra is. Symulf, iszonyatos hatalom kellene ehhez!

Symulf lassan bólogatott.

- És még vedd hozzá, hogy valami ugyanúgy megvédte a katasztrófától Erdauint, mint a Yaurr királyságot. Valaminek, vagy inkább valakinek kell lennie Erdauinon. És az ég óvjon bennünket, ha gonosz szándékai vannak!

Tyrion Zaks dühösen csörtetett ki a Királyi Palotából, hosszú hajfonata lebegett utána. Borax ismét megalázta, és ami még bosszantóbb, ő maga adott neki alkalmat rá. Még jobban meggyorsította lépteit, amikor észrevette, a többi tanácstag közvetlenül mögötte jön. Zaks nem akart megszégyenítésének tanúival beszélni.

A Zaks család alanori rezidenciája nem messze állt a Királyi Palotától. Zaks gyűlölte ezt a házat. Száz évvel ezelőtt családja még a királyi palotában lakott, s ő még most is csak azt tartotta méltó lakhelynek. Bemenekült a narancssárga épület zöldre festett kapuján, felvágtatott az emeletre vezető lépcsőn. Nem viszonozta szolgáinak köszöntését, nem törődött felesége ebédhez hívó szavaival sem, eltűnt a saját lakosztályában. A szép, szőke, kissé meggyötört arcú asszony elkeseredetten nézett utána, aztán visszatért hétköznapi dolgai közé.

Zaks fel-alá járkált a hálószobájában, és magában beszélt.

- Hiába kerültem be a tanácsba, a trónbitorló még mindig nem vesz komolyan! Semmi fontosat nem bíz rám, nem tudok belelátni az ország ügyeibe! De én akkor is győzni fogok, esküszöm, nemsokára újra a Zaks család egy tagjának fejére kerül a korona!

Tyrion Zaks abbahagyta a járkálást, öklével a tenyerébe csapott, felfelé fordította elszántságot tükröző arcát. Lehiggadva nyitott ki egy rejtekajtót - a zároldó varázsszót suttogva ejtette ki -, és belépett egy apró szobába.

A szobát szinte teljesen betöltötte egy kőből faragott oltár, csak egy térdeplőnek és egy lefelé vezető lépcsőnek jutott hely mellette.

Zaks leborult az oltár előtt, szeme egy vonalba került a faragott koponyákkal. Imádkozásra kulcsolta a kezét, a halkan mormolt szövegben sűrűn fordult elő a halál szó, és Leah-nak, a pusztulás istenének a neve. A nemes hirtelen felállt, három koppanást hallott a lépcső felől. Zaks befejezte az imát, és lefutott a mélybe. A lépcső nagyon hosszú volt, többször is elkanyarodott, hogy végül egy fémajtóba torkolljon. Az ajtón függő vastag lakatot egy aprócska aranykulcs nyitotta, a férfi egy rejtett zsebből húzta elő. A sálétromos falú teremben, ahová az ajtó nyílott, több, mint ötven férfi várakozott. Tyrion Zaksot meglátva üdvrivalgásban törtek ki, a főnemes azonban csendre intette őket. A hosszúkás alakú helyiség egyik vegében kisebb emelvény állt, a férfi felkapaszkodott rá. .

- Mindannyian azért jöttünk ma ide, mert elegünk van VI. Borax, zsarnok trónbitorló uralmából! Száz éve már, hogy egy messziről jött idegen letaszította a trónról a Zaks családból származó IV. Sheldamot és megkoronáztatta magát, mint II. Boraxot. Azóta uralja a Yaurr birodalmat ez az átkozott família. Kiszipolyozza és tönkreteszi az országot, semmibe veszi a főrendek akaratát! Senkire sem hallgat, egyedül Symulfra, az idegen, senkiházi varázslóra.

- Le Boraxszal!

Zaks nem törődött a közbeszólással, folytatta a szónoklatát.

- Eljött az idő, elég erősek vagyunk, hogy végre cselekedjünk! Most, hogy lezajlott a világégés - a tömeg felzúgott, ők most hallottak erről először, de Zaks kézmozdulatára gyorsan elcsendesedtek -, Boraxnak sok dolga lesz, nem fog foglalkozni az általa lenézett, veszélytelennek tartott szerveződésekkel. Sok hűséges emberét lesz kénytelen Erdauinra küldeni. Itt az alkalom, hogy beszivárogjunk Borax legbelsőbb udvartartásába. És ha eljön a megfelelő pillanat…

Zaks helyett hallgatói fejezték be a mondatot:

- Halál Boraxra!

A kaszárnya a város szélén helyezkedett el, a vörös téglaépület előtt állandó őrség állt. Connor Wartause elgondolkozva lépett be a kapun, szinte észre sem véve az őrök tisztelgését. Pár lépés után azonban visszafordult, és szigorúan végigmérte a bejáratnál álló katonákat.

- Nem kértétek a jelszót. Az a parancs, hogy mindenkitől, mondom, mindenkitől kérjétek a jelszót! Három nap fogda!

Az őrök rezzenéstelenül néztek előre, nem látszott rajtuk, hogy megrázta volna őket a fenyítés.

A hadvezér a parancsnokság felé tartott, az ajtón belépve utasította az asztalnál ülő fiatal tisztet.

-Állíts össze egy öt névből álló listát a legtehetségesebb fiatal tisztekből! Edzettek legyenek, nőtlenek és hűségesek! Inkább legyenek tízen, tudjak válogatni. Meg tudod csinálni? Wartause azonnal továbbment a saját szobájába, nem várta meg a hadseregírnok válaszát.

Wartause a Yaurrt modellező terepasztalhoz lépett, és szokása szerint kezdte volna felrakni a katonafigurákat. Mielőtt azonban minden bábú a helyére került volna, türelmetlenül lesöpörte őket a földre. Belenézett a falon függő tükörbe, de nem volt elégedett a látvánnyal. Egy morgós öreg katonát látott, aki mindent tud a háborúról, kitűnően bánik a fegyverrel, de néhány ostoba, rosszul szervezett rablóbandát leszámítva nem találkozott igazi ellenséggel.

- És ha így megy tovább- simította végig deres szakállát Wartause -, nem is fogok. Borax nem akar háborút, még azt sem hagyja, hogy Erdauint elfoglaljam. Amikorra pedig más kerül a trónra, én túl vén leszek már a katonásdira.

- Nem olyan biztos az, Wartause. - A férfi megpördült a mély, suttogó hang hallatán. Reflexszerűen megragadta csatabárdja nyelét, de szinte azonnal el is engedte.

Alacsony termetű, fekete köpenyes alak állt mellette, széles csukja borult az idegen fejére, homályban tartva arcát. Wartause abban biztos volt, hogy a férfi - erre vallott mély hangja, ami halványan még ismerősnek is tűnt a hadvezérnek -, de sem az előző alkalommal, sem most nem sikerült az arcát megpillantania. Az ismeretlen Éjmágusnak nevezte magát, de ez a név semmit se jelentett Wartausenak.

- Hogyan jutottál be? Hagyd csak, a magadfajta mágusok sokféle trükköt ismernek. Mit akarsz tőlem? Ha megint arra akarsz rávenni, hogy forduljak Borax ellen, hát… Az ismeretlen megadóan emelte fel a kezét.

- Már akkor is mondtam, félreértettél.

Éjmágus kiterjesztette tudatát, megpróbálta letapogatni Connor Wartause elméjét. Nem mert túl mélyre hatolni, nehogy a katona gyanút fogjon, de ez a felületes érintés is elég volt ahhoz, hogy érezze a feltétlen hűséget az uralkodócsaládhoz - a családhoz, nem pedig magához VI. Boraxhoz. Mielőtt visszavonult volna beszélgetőtársa tudatából, még elkapott egy érzést, ami nagyon hirtelen került a felszínre: erős vágyat a harcra, egy győztes hadjárat vezetésére; a dicsőségre.

- Békeidőben kevés elismerést kap egy hadvezér.

- Még Erdauint sem foglalhatom el! Városokat telepíteni, védelmezni őket a rablóktól, kiszolgálni a menekülőket… eh, nem hadvezérnek való feladat.

- Borax nem méltó elődeihez, elsatnyult tagja dicső családjának.

- Ha IV. Borax idején lettem volna a sereg vezetője... Akkoriban nem kockázással töltötték az időt a katonák, hanem valódi harccal.

- Talán, ha valaki más kerül trónra…

- Ha még egyszer Borax meggyilkolására célzol, nem jutsz ki élve innen - markolta meg Wartause a csatabárdját - Különben is, Borax egyetlen élő tagja az uralkodócsaládnak.

- Ez nem igaz, Wartause. Nézz csak az arcomba. - Éjmágus nem vette le fejéről, csupán szétnyitotta a csuklyáját.

A hadvezér döbbenten bámult a kopasz, dudoros koponyájú, kajánul vigyorgó arcra.

- Borax! - Wartause térdre borult. - Bocsásd meg felség, hogy törvénytelen gondolatokat forgattam fejemben, és kérlek, fogadd el érdemtelen szolgád lemondását.

- Állj fel Wartause, én nem vagyok Borax. A testi egyezőség csupán azt mutatja, hogy ugyanabból a vérből szármázunk mindketten. Borax az ikertestvérem, apánk, hogy elkerülje a későbbi bonyodalmakat, engem eltüntetett, elküldött a háztól.

- Ha te is az uralkodócsalád tagja vagy, le lehetne mondatni Boraxot…

- Ha én kerülök a trónra, nem maradnak tétlenül a katonák, a kardok nem rozsdálnak hüvelyükben.

Connor Wartause már látta magában az eljövendő csatákat, a hadrendbe állított csapatokat, a győztes hadvezérnek járó díszmenetet. Éjmágus elégedetten figyelte a férfi elábrándozott arcát, de nem maradt közben tétlen. Újra behatolva lágyan elsimítgatta a kétkedés éles kitüremkedéseit, szétbontotta a gátlások szoros csomóit. Wartause most már az övé, Éjmágus ebben biztos volt.

Ebben a tudatban hagyta magára a hadvezért, és tért vissza a saját szállására. A rosszul karbantartott épületet messze elkerülték a környéken lakók, kísértetjárta háznak tartották. A félelmet megerősítették az újonnan feltűnt nyomok, amelyek egy ismeretlen lakóra utaltak, akit azonban soha senki sem látott. Éjmágus mindig teleportálással jött-ment, az utcára nem tette ki a lábát. A szoba, ahová érkezett, és ahol általában tartózkodni szokott, egy ócska, félhomályos lyuk volt, de a varázslónak megfelelt. Most azonban egy hosszú folyosón átment egy másik terembe, az egyetlenbe, ahol tükör volt. Leemelte a fejéről a csuklyát, és szembenézett önmagával.

- Az az ostoba Wartause! Ha figyelmesen megnézett volna…

Éjmágus rávigyorgott a tükörre. A cinikus, gúnyosan mosolygó arcon átderengett a szemközti fal málló tapétája, és az átlátszó szellemfej felkacagott.

 

III.

 

Nil Abiondi nehezen szokott hozzá a páncélviselethez, de az Erdauinon eltöltött néhány hónap alatt megtanulta: ha életben akar maradni, nem válogathat az eszközökben. Bőrsisakja eltakarta rövidre nyírt szőke haját, de megnagyította hideg, acélkék szemét. Szöges páncélján nyíltan hordta Leah jelképét, a vigyorgó koponyát, nem törődött a gyakori elborzadó tekintetekkel. Bakkuracsizmáját belepte a por, a férfi nem sok időt fordított a tisztálkodásra, ezt mutatták a ruhájára száradt vérnyomok is.

Mielőtt belépett volna Libertanba_, Abiondi alaposan átnézte hátizsákját. Erdauinon, és különösen a városokban hemzsegtek a tolvajok, és ő biztos akart lenni abban, hogy észreveszi, ha elcsennek tőle valamit. Miközben holmiját rendezgette, gondolatai elkalandoztak. Az élet annyira más volt Erdauinon, mint azelőtt Ghallán… Egy-két kivételtől eltekintve nem léteztek többé igazi közösségek, mindenki csak a saját boldogulásával törődött. A civilizáció elpusztult, hiába maradt épen az immár Túlélők Földjének nevezett Keleti félsziget. Yaurr volt az egyedüli hely, ahol úgy éltek, mint régen, de a királyság elzárkózott a menekültektől. A legtöbb túlélőhöz hasonlóan Abiondi is abból élt, hogy az Erdauint benépesítő szörnyetegek ellen harcolt. Néhánynak a húsát is megkóstolta, a többiekből fegyvereket, ruhát, páncélt készített. Elfeledett időkból ittmaradt kincsek után kutatott, hogy azok eladásából egészíthesse ki élelmét és öltözékét.

A fegyverein és a használati tárgyain kívül rengeteg, első pillantásra értéktelen kacatot hordott magánál - pirkitet, gyöngymangót, a smirglibokor levelét, szögletes alakú követ, krómkaktuszból készített tükröt -, de egyiktől se vált volna meg szívesen. A Világégéssel rengeteg tudás veszett oda, vagy vált nehezen hozzáférhetővé, és a túlélőknek sok mindent kellett újra feltalálniuk. Az alapanyagok is elpusztultak - ma már senki se gondol a híres, kordováni cserzett bőrre -, és a földönfutóknak abból kellett gazdálkodniuk, amit útközben találtak. Sosem lehetett tudni, hogy mire lesz jó később egy kaktusztüske vagy egy mákrózsa virág, bizonyos esetekben az életét menthette meg egy ilyen kis vacak... Abiondi mélyet sóhajtva mindent visszapakolt, és újra a vállára vette zsákját, elindult Libertan felé.

A városba vezető földúton nem ő bandukolt egyedül, sunyi járású árnymanók, apró termetű gnómok, vaskos, buta tekintetű trollok -vagyis kalandozók mindenféle fajból - érkeztek fáradtan Libertanba, vagy hagyták el kalandra éhesen a várost. Nil Abiondi ügyet se vetett rájuk, egykedvűen sétált a polgármester háza felé. Libertan nem volt igazi nagyváros, erdauini viszonyok között azonban tekintélyes méretűnek számított. Alig kétszáz lakóház, jónéhány bolt, kocsma, a városszéli varázslótorony, Fairlight bank és a polgármesteri hivatal - ez volt Libertan. Nem vette körül kőfal, mint Yaurr legtöbb városát, nem volt külön laktanyája a katonaságnak, majdnem minden ideiglenesnek, átmenetinek látszott. A polgármester otthona - időjárással dacoló, magas, barna kőház - a legjelentősebb épület volt a városban, két emeletével a többi fölé magasodott. Mielőtt még Abiondi odaért volna, elrakta páncélja alá a koponyamedált, mert a yaurri katonák és hivatalnokok nem álltak szóba Leah híveivel.

A bejáratot nagydarab, bőrpáncélos harcos őrizte, az előtte megálló Abiondi láttán még jobban kihúzta magát, megpróbált úgy tenni, mintha észre se vette volna az elhanyagolt külsejű kalandozót. Arcára utálkozó fintor rögzült.

- Van valami munka a számomra?

Az őr csak egy befelé mutató mozdulattal felelt. Abiondi benyitott volna az ajtón, de a katona elé rakta az alabárdját.

- A fegyvereidet kinn kell hagynod.

Nil Abiondi csigalassúsággal rakta le a csontszablyáját, lándzsáját, harcikalapácsát, valamennyi sebzésre alkalmas eszközét.

- Aztán nehogy eltűnjön valamelyik holmim! - A szándékosan kihívó hangra az őr csak egy kiadós köpéssel felelt, magában pedig elátkozta a tisztjét, aki parancsba adta: ne ugorjanak be a kalandorok provokációjának.

A polgármester lakásának berendezése szedett-vedett volt, mintha , egy sokkal nagyobb, fényűzőbb ház bútorai közül véletlenszerűen válogattak volna ki néhányat. A polgármester maga is olyan benyomást keltett, mint akit egy forgószél röpített ide. Gyérülő haját borzolva, köntösben viharzott le a lépcsőn, majdnem fellökve az érkező Abiondit.

- Ó, te vagy az! Hallottam hírét, hogy sikerült kipusztítanod a város melletti orkfészket. Itt a jutalmad érte - a város ura vászonzacskót hajított Abiondi felé. Az erszény zsinórjára egy papírdarab tekeredett.

- Ez mi?

- Élőhalottak tanyáznak a környéken, a térkép jelzi, hogy hol. Nagy szolgálatot tennél Libertannak, ha elpusztítanád őket.

- A díj?

- Annyi, mint az orkokért.

A Leah pap kinyitotta a zacskót és megbecsülte az aranyak számát.

- Rendben van. Nemsokára visszatérek.

A polgármester csak intett válaszul, Abiondi pedig kilépett az utcára. Összeszedte az őrnél hagyott fegyvereit, és a katona undorodó pillantásától kísérve elhagyta Libertant.

A térkép szerint délre kellett mennie, a Süllyesztő mocsár felé. Abiondi megállt a láp szélénél, bizalmatlanul nézegette az ingoványos felszínt. Tett néhány bátortalan lépést, de amikor térdig merült a sárba, visszamenekült a szilárd talajra. Letelepedett, levette hátizsákját, és egy biztonságos átkelési módszeren törte a fejét. Háttal ült a lápnak, s ez nagy hiba volt. A mocsár egy sással sűrűn benőtt részéről gyíkember ugrott elő, s mielőtt Abiondi feleszmélhetett volna, éles fogak mélyedtek a vállába. A Leah pap felpattant, lerázta magáról támadóját. Kirántva csontszablyáját szembenézett a pikkelyes testű, elkorcsosodott láb helyett vastag farkán támaszkodó hüllővel. A lapos, kinyújtott nyelvű fej oldalra csapott, a férfi sebét akarta még mélyebben feltépni. Abiondi kivédte a támadást, és mégsebesítette a gyíkember nyakát. A szörny karmos mancsával végigszántotta a pap mellkasát, de ennél mélyebb és súlyosabb volt a seb, amit ő kapott: a könyökénél ejtett metszés elvágta az inat. A gyíkember testéhez szorította karját, és a mocsár felé menekült. Abiondinak elég volt egy pillantás, hogy lássa: támadója épp arra szalad, amerre neki is mennie kellett. Felkapta a hátizsákját, és követte a zsombékról zsombékra ugráló gyíkembert, de vigyázott, csak a menekülő lábnyomába lépjen. A teremtmény csak pár méterrel az élőhalottak rejtekhelye előtt váltott irányt, a Leah pap a hátralevő úton lándzsájával tapogatta ki a szilárdabb részeket. Ahol a térkép szerint az elpusztítandó szörnyfészek rejlett, Nil Abiondi először semmit sem látott, ami bejáratra utalt volna. A férfi letérdelt, és benyúlt a mocsár felszíne alá. Percekig keresgélt, s már-már feladta a reményt, hogy rábukkan a fészekre, amikor egy gömbölyű, sima felületű kő akadt a kezébe. Nekiveselkedett, hogy kiemelje, de nem bírt vele. Iszaptól mocskos keze megcsúszott a kövön, de ennyi elég volt a gömbnek, hogy elforduljon. Abiondinak nem maradt ideje, hogy örüljön a felfedezésének, a következő pillanatban a mélybe zuhant. A zuhanás felkavarta a gyomrát, Abiondi csak nagy erőfeszítéssel fojtotta vissza hányingerét. A járat, amibe beleesett nem volt teljesen függőleges, néhány méter után nekiütődött a falnak, és esés helyett immár csak csúszott, igaz, a síkos felület miatt veszett gyorsan. A mindvégig meredek lejtésű üreget fal zárta le, és Abiondi – bár megpróbálta lefékezni magát, amikor az egyre sűrűbb homályban felderengett előtte - egyenesén belerohant.

A Leah pap utólag nem tudta megállapítani, meddig hevert eszméletlenül a járat alján, de mire magához tért, az eddigi félhomály teljes sötétséggé változott. Abiondi felállt, végigtapogatta testét, de csak könnyű zúzódásokat talált, komolyabb sebeket nem. Hátizsákjából fáklyának használt tűzbokor ágat húzott elő, és meggyújtotta. A tűznek nem hatolt messzire a fénye, jóformán csak saját magát világította meg. A mágikus sötétség használhatatlanná tette a tűzbotot. Abiondi a földhöz nyomkodva eloltotta, és visszarakta a csomagjába. Ezután vaktában kezdett tapogatózni, a falat kereste, aminek nekirohant. A fal azonban eltűnt, mintha sose lett volna ott. A férfi óvatos lépésekkel haladt előre, jó néhány méteren keresztül szilárd talajt érzett lába alatt, de aztán bokáig belemerült valami büdös, sűrű folyadékba. Szitkozódva rántotta vissza lábát és vette le a csizmáját. A bakkurabőr sisteregve omlott pernyévé a sav marásától, Abiondi azonban megúszta, lábbelije megóvta a sebesüléstől. A Leah pap megfordult, hátha ki tud jutni ott, ahol bejött. A járat meredek, csúszós falán azonban nem tudott felkapaszkodni. Szívesen feladta volna tervét, a szörnyfészek megtisztítását, de nem volt más választása, mint előre menni, felderíteni a föld alatti labirintust.

Bár sajnálta feláldozni, előhúzta a lándzsáját, és megpróbálta megállapítani a savmedence méretét. A folyosó átjárhatatlannak tetszett, a gödör egyik faltól a másikig terjedt. Abiondi káromkodott, és dühösen a savtóba dobta a lándzsa csonkját. A fa keményen koppant, a férfi odakapta a fejét.

- Híd lenne? - morfondírozott, és a hang után próbálta megtalálni az átvezető utat. A tóba dobott kövek először loccsantak, de aztán kettő is - hangjából ítélve - fára esett.

Abiondi elindult a koppanások után, meztelen talpa szálkás deszkán csattant. Súlya alatt meghajlott a falap, és kissé meglendült.

- Leahra, ez nem híd, csak egy palló! - A megtántorodott pap visszaugrott a partra.

Másodjára óvatosabban lépett a deszkára, lassan araszolt á sötétben. Homlokáról kövér izzadságcseppek peregtek szemébe. Ha a palló nem elég erős, hogy elbírja, és eltörik, vagy belecsúszik a savas medencébe… Hangos imával próbálta kirekeszteni a gyászos gondolatokat agyából, mégis minden egyes reccsenésre nagyobbat dobbant a szíve. Lassan, meg-megingva, de az utolsó pillanatban mindig visszanyerve az egyensúlyát, végighaladt a gödör felett. A falak tapogatásával hamar megtalálta a folyosót, amellyel beljebb juthatott a labirintusba. Fokozatosan szétoszlott a sötétség, a mennyezet előbb halványan, majd egyre erősebben derengett. Abiondi szemügyre vette a falak mintázatát. A rengeteg koponya, csontváz motívum alapján akár egy Leah templomban is járhatott volna, de az éles csőrű drónkeselyűk sohasem fordultak elő a halál istenének szentélyében. Abiondi több helyen látott egy formátlan, végtagok nélküli masszát, amelynek egyetlen jellegzetessége hatalmasra tátott szája volt. Az egyik képen élőholtak meztelen alakváltó nőt hoztak elé, a hústömeg ajkak nélküli szájából nyál csöpögött. Abiondi megrázkódott, beleborzongott a látványba. Leahhoz fohászkodott, remélte, hogy nem egy ilyen szörnyeteggel kell megharcolnia. A harcra nem sokat kellett várnia, a folyosóról két csontváz tartott felé. Abiondi fegyvert váltott, úgy látta, csontszablyával nehezen tudna sebezni a hús nélküli testeken. A kőkalapács valóban nagyot csattant az elsőnek érkező csontváz bordáin, és bezúzta a csontokat. Az élőholt megroggyant ugyan, de vfsszatámadott, társával együtt. Négy csontos kéz sújtott a férfira, de csak alig vérző karcolásokat okoztak. Abiondi következő csapása azonban összetörte a sebesült csontváz medencéjét. Nem volt ideje kiélvezni győzelmét, a még élő ellenfele hatalmas ütést vitt be gyomorszájára. Abiondi összegörnyedt, torkára savas gyomortartalom tolult. A csontváz rávágott a meghajolt férfi vállára, majd belerúgott a földön heverő testbe. Láthatóan a halálos sújtásra készült, de mielőtt lecsaphatott volna, a Leah pap visszanyerte erejét, és felpattant. A kőkalapács bezúzta az üres koponyát, az élőhalott kusza csonthalomként omlott össze.

Abiondi falnak dőlve lihegett, zúzódásai kegyetlenül gyötörték. Minél előbb kikellett jutnia a felszínre, a föld alatt nem találhatott gyógynövényeket, amik begyógyíthatták volna sebeit. Nem vesztegette hát az idejét, és belépett a terembe, ahonnan a csontvázak jöttek. A sűrű oszloperdőtől először nem is látta a terem kijáratát, de ahogy beljebb ment, a túlsó oldalon előtűnt egy folyosó. Abiondi óvatosan lépkedett a cseppkőnek tűnő oszlopok között. Némelyikük alig volt gyerekkar vastagságú, másikba akár egy troll is belefért volna. A Leah pap óvakodott hozzáérni a nedves, csillogó felületükhöz, próbálta megtalálni a legszélesebb ösvényt. Az oszlopok néhol olyan közel voltak egymáshoz, hogy csak oldalazva fért át közöttük. Már majdnem kiért a teremből, amikor egy nyakára hullott hideg vízcsepp megzavarta. Tarkójához rántotta bal kezét, könyöke egy pillanatra hozzáért a legközelebbi oszlophoz. Hullámzás indult meg a göröngyös felszínen, amellyel a cseppkő anyaga átterjedt Abiondi bőrére. A férfi keze azonnal az óriási cseppkőhöz csapódott, a kezére került anyag mintha vissza akart volna térni a többihez. Mielőtt észbekaphatott volna, a pap fél kezét nyálkás, kemény kőréteg fedte. Abiondinak testét megfeszítve minden erejét be kellett vetnie, hogy el tudjon szakadni az oszloptól, és kimenekülhessen a teremből. Karja azonban továbbra is zsibbadt, egyre nagyobb területet borított el a cseppkőszerű matéria. Abiondi dermedten figyelte a bőrét elpusztító, válla felé terjedő kövesedést. Néhány pillanatnyi feszült töprengés után szétnyitotta a hátizsákját, és mindent kihányt belőle, míg rá nem talált a smirglibokor rendkívül érdes felületű leveleire. Elkezdte csiszolni a karját, s nem hagyta abba, amíg a kőréteg helyén fel nem tűnt a vérző hús. Nem törődött a fájdalommal, gyorsan dörzsölte magát, gyorsabban, mint a kővesedés terjedt. Így is fél karjáról eltűnt a bőr, mire megszabadult a parazitától. Néhány percig még figyelte magát, nem támad-e fel az élősködő, mely a halálát okozhatta volna, csak ezután adta át magát a kínzó fájdalomnak. Lerogyott a hátizsákja mellé, bal kezét mereven eltartotta testétől. Jobbjával táskájában kotorászottt, és egy apró, barna zacskót húzott elő. Mélyen belélegezte a mákrózsa virágporából készített esszenciát, a karjában érzett sajgás csökkent. Abiondi nehéz szívvel tette vissza a por maradékát, hiszen tudta, egy nagyobb adag teljesen megszabadítaná a kíntól. Azonban azzal is tisztában volt, hogy könnyen eufórikus állapotba kerülhet tőle, belesétálhat csapdákba, elvesztheti fegyverforgatási képességét.

A folyosó hatalmas terembe vezetett, a falait díszítő, különböző jeleneteket ábrázoló domborművek mindegyikén szerepelt a korábban már látott formátlan szörnyeteg. Középen nagy oltár állt, talapzatát vasból öntött drónkeselyűk alkották, csőrükkel jókora vízszintes fémlapot tartottak… Abiondi összevetette a képen szereplő húsmassza méreteit a körülötte álló csontvázakéval és az oltár vízszintes felületével. Végig futott hátán a hideg, amikor felfedezte, a minden ízében gonosznak látszó, falánk teremtmény pontosan elférne a fémasztalon. Abiondi összerezzent, zörejt hallott a terem hátsó feléből. Két zombi bukkant elő, oszló testükről cafatokban lógott a zöldessárga hús, meggörbült, karmos kezeikkel vadul hadonásztak. Abiondi megkönnyebbült, hogy nem a falon látható monstrummal kell megküzdenie, és előkapta csontszablyáját. Az élőhalottak közelebb jöttek, minden mozdulatukra jóllakott, kövér férgek hullottak testükből a földre. Leah kővetője támadott először, kettévágta egyik ellenfele koponyáját. Bár feltárult rothadó agyveleje, a zombi nem

halt meg, karmai végigszántották Abiondi mellkasát. Társa hiába támadott, a Leah pap ügyesen félrehajolt mancsa elől. Abiondi újra a sebesült zombira sújtott, s a csapás, amely majdnem kettészelte a bűzös testet, ezúttal halálos volt. A másik élőhalott csak zúzódásokat okozott a férfin, és a következő ütés őt is a halálba küldte. A Leah pap levágta a fejeket, és becsomagolta őket. Bármennyire is undorodott ettől a munkától, bizonyítékra volt szüksége, különben nem kaphatja meg a polgármester aranyait. Miután jó mélyre eltemette hátizsákjában a koponyákat, körbesétálta a termet. Első pillantásra zsákutcába jutott, de alaposabb vizsgálódás után egy rejtekajtóra talált. Kinyitotta, s orrát megcsapta a friss levegő. Az ajtó egy meredeken emelkedő, szabadba vezető folyosóra nyílott. Abiondi visszatért a terembe, és felkapta ledobott hátizsákját. Mielőtt azonban elhagyta volna az élőhalottak megtiszított fészkét, szeme sarkából villanást vett észre. A hirtelen fény az oltárról jött, Abiondi, aki eddig kerülte a fémalkotmányt, most közelebb ment, hogy megfejtse a titokzatos jelenséget. A vízszintes lap közepén egy kártya hevert. Zöld keret osztotta két részre, egyik felén ismeretlen nyelvű szöveg állt, a másikon pedig egy zöldellő fa rajza. Kis gondolkodás után Abiondi felkapta a lapot, és sietve elhagyta a földalatti járatot. A folyosóról lágyan dombos síkságra jutott, a mocsár széle alig néhány méterre húzódott tőle. Abiondinak első dolga volt rókapáfrányt és zagmóziumgombát keresni. Szétmorzsolta a két növényt, és keverékükkel bedörzsölte sebeit. Lenyúzott karján szinte azonnal rózsaszín bőrkezdemény jelent meg. A gyorsaság meglepte a papot. Mindkét gyógynövényt használta már korábban is, de akkor nem tapasztalt ilyen rohamos javulást. Abiondi fejét csóválva indult el Libertan felé. Séta közben előhúzta csomagjából a kártyát, és töprengve nézegette, forgatta.

A füves térséget ritkás erdő váltotta fel, ezzel egy időben Abiondi nyöszörgésre lett figyelmes. Meztelen kobuderát kötöztek ki egy fához, amelynek egyik ágán jókora darázsfészek lógott, az aranylóan csillogó testű férfinak be volt ugyan tömve a szája, de azért ki tudott adni néhány elhaló hangot. Abiondi közelebb lépett, s így meg tudta állapítani a csillogás okát: a kobuderát vastagon bekenték mézzel. Leah követője kivette a piszkos rongyot a fogoly szájából, mire az rekedten suttogni kezdett.

- Oldozz ki, kérlek! Le kell mosnom magamról a mézet, a darazsak bármikor támadhatnak.

- Előbb arra felelj, ismered ezt? - dugta a kártyát Abiondi a kobudera orra alá.

- Nem, de ez nem is fontos…

- Sejtettem - vakarta meg a fejét Abiondi, és visszatömte a rongyot.

Néhány lépéssel eltávolodott a fától, aztán megdobta a fészket egy ubuk dobónyíllal. A darazsak felajzva özönlöttek ki, és megtámadták a tehetetlen kobuderát. Abiondi egy darabig mosolyogva szemlélte művét, majd odébbállt.

 

Rin völgyében igen jó volt a föld, bármi megtermett rajta, ami csak ezen a kontinentális, némileg száraz éghajlaton egyáltalán megteremhetett. A Világégés után sokan telepedtek le itt azok közül, akik nem akarták vállalni a kalandozók kockázatos életét. A földművesek, akik túlélték a katasztrófát, sokféle magot megmentettek, és hoztak magukkal. Először olyan növényeket ültettek, amelyek nagyon rövid idő alatt dús termést hoztak, hiszen nem volt lehetőségük sok élelmet magukkal hozni. Néhány hónap alatt a dombokon kenyérfa ültetvények alakultak ki, a parasztok karámokat építettek a megszelidített, jól tejelő vadteheneknek, úgy éltek, mintha sose hallottak volna Domodonról és a tűzvészről, amely elpusztította Ghallát. Rinnek volt még egy előnye, ami elősegítette a viszonylag nyugodt életet: közel volt Libertan, s a városok környékén ritkábban fordultak elő szörnyek, mint Erdauin elhagyatottabb területein.

Panthar egy ilyen névtelen falu felé tartott, jókedvűen, már-már kislányosan szaladt le a lejtőkön. A faluba nemrég néhány alakváltó család költözött, Panthar előre örült, hogy újra az övéi között lehet.. Bőrpáncélján sárgaréz napszimbólum ugrált ide-oda, hosszú fekete haja rengeteg apró fonatban röpdösött utána. Gyorsan haladt, ragyogó zöld szeme a szervezett élet jelét, a tűzhelyekből előgomolygó füstöt kereste. A dombok közül felszálló füstoszlop azonban túl vastag volt, aligha származhatott egy falusi ház kéményéből. Panthar megszaporázta lépteit, aggodalommal töltötte el barátainak sorsa. Az alakváltó közelebb ért, kibukkantak a fából épített, szalmatetős kunyhók. A házak sértetlennek tűntek, de amikor Panthar közéjük ért, meglátta a füstfelleg okát: az egyik telken még ott parázslottak egy leégett kunyhó maradványai. Panthar óvatosan beletúrt a kihűlő hamuba, szétkotorta a parázsló fadarabokat, de nem talált egyetlen holttestet sem.

- Hahó! Gyertek elő! Mi történt, miért bújtatok el?

Hiába szólítgatta őket, sem emberek, sem alakváltók nem mutatkoztak, egészen addig, míg Panthar be nem nyitott az egyik ajtón. A házban élő alakváltó család a hátsó szobában szorongott, az ajtónyitásra ijedten húzódtak még közelebb egymáshoz.

- Mi történt? Ne féljetek tőlem, én vagyok az, Panthar! Nem emlékeztek rám?

Egy alacsony, de keménykötésű férfi előrébb jött, és mentegetőzni kezdett.

- Bocsásd meg bizalmatlanságunkat, de csak nemrég hagyták el a falut az ork banditák. Talán láttad is pusztításukat.

- Észrevettem a leégett házat, de sehol se láttam halottat. Senki se halt meg, vagy már eltemettétek őket?

- Nem, az orkok nem öltek meg senkit, ennél sokkal rosszabb történt. De ülj le, Panthar, biztos elfáradtál, és megéheztél.

Bár kíváncsi lett volna a történtek magyarázatára, a nő nem utasította vissza a kínálást, megsértette volna vele a házigazdát. A szobában terítettek meg neki, csiszolt fatányért, és egy tálban kenyeret és sajtot raktak elé. Míg falatozott, egyre többen gyűltek köré, nemcsak alakváltók, hanem emberek is.

- No, mostmár kipihentem magam, elmesélhetnéd, hogy mit akartak az orkok, mi az, ami rosszabb a halálnál is.

-Azok a szörnyűséges teremtmények azt akarják… Kimondani is nehéz. Egy falubelit akarnak minden hónapban, akit feláldozhatnak különös, vérszomjas istenüknek.

- Feláldozzák?

- A még élő testből kimetszik a szívet, és megeszik. Azt mondják, az áldozat nem hal meg rögtön, végignézi a rítust, sőt érzi a fájdalmat, amit az orkok hatalmas agyarainak harapása okoz…

- És a falutanács beleegyezett ebbe a szörnyűségbe?

- Nem volt sok választásunk.

- Miért nem költöztök el?

- Aratás előtt? Az összes magunkat elvetettük, alig három havi tartalékunk maradt. Ha most itt kell hagynunk a félig megérett termést, az egész falu éhenhal. Várnunk kell, és addig néhánynak közülünk meg kell halnia. Panthar felállt az asztaltól, és az ablakhoz sétált.

- Mikor kell kiválasztanotok az első áldozatot?

- Az orkok azt mondták, két nap múlva visszajönnek, addigra válasszunk ki valakit, különben felégetik a falut. A tanács bármikor betoppanhat akármelyik házba, és közölheti: a család egy tagjának az életét kell adnia a többiekért.

- Furcsa, hogy közvetlenül Libertan mellett ilyen merészek és követelőzőek az orkok. Panthar az üvegezetlen ablakon keresztül figyelte a lassan megélénkülő falut.

- Igen, most már nem tartja vissza őket a város közelsége. Attól félek, hamarosan újra földönfutók leszünk, és nehéz lesz megint megtelepednünk valahol.

Az egyik házból egymással vitatkozó férfiak léptek ki. Megálltak az ajtó előtt, arcuk mind vörösebb lett a dühtől. Majdnem ökölre mentek, de egy odafutó asszony szétválasztotta őket. Panthar nem hallotta, mit mondott a férfiaknak, de a szégyenlősen lehajfott fejekből, a meggörnyedt vállakból nem volt nehéz kitalálnia.

Panthar visszafordult házigazdájához. A férfi - de nemcsak ő, hanem egész családja - várakozva függesztette rá a szemét. A Raia pap végignézett rajtuk, szeme megakadt egy alig kétéves, kíváncsian előfurakodó apróságon.

- Hol telepedtek meg az orkok? - Az afeletti megkönnyebbülése hogy Panthar önként ajánlotta fel segítégét, kérni sem kellett, világosan leolvasható volt az alakváltó férfi arcáról.

-Nem kell messzire menned…

Panthar egy órán belül úton volt. A falusiak útmutatása szerint nyugat felé haladt, az ültetvények lassan elmaradtak mögötte. Hrák erdejének határa egész közel húzódott a faluhoz, a sűrű tölgyes olyan kevés fényt eresztett be, hogy gombákon, és alacsony növésű fűféléken kívül szinte semmilyen aljnövényzet nem élt meg benne. Ez volt, ami egyáltalán lehetővé tette a bejutást, mert sem út, sem ösvény nem vezetett a rengeteg belsejébe. Panthar belépett a fák közé, az erős homályban szemét erőltetve fürkészte az erdőt. Nem látott mozgást, de azért lassan, óvatosan haladt. Hrák erdejéről sok furcsa szóbeszéd terjedt a kalandozók között, a Raia pap nem akarta egy újabb rémisztő történet főszereplőjeként végezni.

A durva, erős szálú fű surrogott a lába alatt, a nő remélte, hogy senki sem figyel fel a zajra. Egyetlen vadállat sem mutatkozott, viszont megjelent egy szivárványszínekben ragyogó dözmöng. A képlékeny testű, hol gömböt, hol vízcseppet formázó kis lény néhányszor körberepülte Panthart, mintha alaposan meg akarná vizsgálni. A Raia pap kinyújtotta a kezét, hátha rászáll az aprócska teremtmény - hite szerint áldást jelent barátságos érintése -, de a dözmöng alighanem megriadt valamitől, mert pörögve eltűnt a fák törzsei között. Panthar utánabámult, tett néhány tétova lépést felé, de beleakadt valamibe. Csalódásában, hogy nem gyönyörködhet tovább a dözmöngben, rántott egyet a lábán. A következő pillanatban szoros hurokkal a bokáján, fejjel lefelé himbálózott a levegőben. Hátizsákja nagyot puffant a földön, fegyverei repülés közben kiestek a kezéből. Panthar tehetetlenül nézte az elérhetetlen távolságban - majd két méternyire - heverő kését. A kötél vége eltűnt a lombkoronák között, túl magasra volt erősítve, túl sűrűek voltak az ágak, hogy a nő átférjen köztük, felmásszon és kiszabadíthassa magát. Ide-oda himbálta magát, nagy lendületet véve elkapta a kötél lábfeje feletti részét. Kétrét görnyedve, fél kézzel próbálta kibogozni a hurok ismeretlen módszerrel kötött csomóját, de nem boldogult vele. Izzadó keze megcsúszott, Panthar visszazuhant a mélybe. Állkapcsát összeszorítva próbálta visszatartani a fájdalomktáltást, az újra megfeszülő kötél kegyetlenül megrántotta a lábát. A hangoskodás idecsalhatott volna valamilyen ragadozót, s Panthar jelenlegi helyzetében bárki számára könnyű préda lett volna.

Az alakváltó lehunyta a szemét, karját keresztbe tette melle előtt, összpontosított. Bal bokája, amelyet fogva tartott a béklyó, hirtelen elvékonyodott, és kezdett kicsúszni a csapdából. A súly azonban meghúzta a kötelet, a hurok szorosabbra húzódott, és kevéssel a sarok felett újra foglyul ejtette Panthar lábát. A nő Raia paptól szokatlan módon, igen cifrán káromkodott. Jobbra-balra lengetve testét, ismét feltornázta magát a csomóhoz. Megragadta a kötelet, így most már saját keze tartotta súlyát. Bár ebben a képtelen testhelyzetben nagyon nehéz volt, mégis összeszedte erejét, és mégpróbálta újra átalakítani testét. A sarok belapult, a lábfej kicsusszant a hurokból, Panthar kiszabadult. A kötelet elengedve leugrott a földre, vigyázva, hogy ne terhelje fájós lábát. Összepakolta szétszórt holmiját, s indult volna tovább, de pár lépés után nyilvánvalóvá vált, duplájára dagadt bal bokája megakadályozza a vánszorgásnál gyorsabb haladásban. Panthar leült, halk imát mormolt Raiához, és kezével erősen dörzsölgette a fájós testrészt. Raia ezúttal is megsegítette hű követőjét, a fájdalom elcsendesedett, s bár a horzsolások még látszottak a bőrön, a dagadtságnak már nyoma sem maradt. A pap fürgén felpattant, s most már nemcsak a fákat kémlelve, hanem időnként a lába elé is nézve, mélyebbre hatolt Hrák sűrű erdejében.

A hatalmas tisztás, amit egy órányi gyaloglás után elért, nem illett az erdőbe. Édeskés, de mérgező illatot árasztó bilborchideák, mérgezett tüskéjű vapárcserjék nőtték be szinte a teljes területét, még a középen álló, romosnak látszó vár fekete kövei közé is befészkelték magukat. A tisztást körülvevő tölgyek betegnek tűntek, leveleik sárgultak, ágaik ernyedten lógtak, törzsükön repedések tátongtak.

Panthar benedvesített kendőt kötött szája elé, és kiválasztott egy útvonalat, ahol a bilborchideák virágai elég magasan nőttek ahhoz, hogy kúszva bántatlanul bejuthasson. Már félúton járt, mikor meghallotta a Baar-orkok csörtetését. Szerencsére másik irányba indultak, mint ahol az alakváltó lapult, nem vették észre a behatolót. Az alacsony termetű, disznó pofájú, humanoid teremtmények egyenesen átvágtak a bilborchideák között, szemlátomást nem zavarta őket a virágok mérgező lehellete. Egyikük - szájából kilógó sárga agyarairól sűrű nyál csöpögött - még bele is szagolt az egyikbe, visszafordulva társaihoz röhögve röfögött feléjük valamit. Panthar kicsit felegyenesedett, hogy jobban lássa őket, arca épp egy bimbó elé került. Bár rögtön észrevette a veszélyt, amint abbahagyta az orkok figyelését, elkésett, a bimbó kipattant, s egyenesen a nő arcába bocsátotta mérgező illatfelhőjét. Panthar elszédült, de volt annyi ereje, hogy arrébb kússzon, kikerüljön az orchidea hatósugarából. Hosszú percek teltek el, amíg Panthar magához tért, elméje még ekkor is kábult volt a méregtől. Nem várta meg, míg agya teljesen kitisztul, továbbkúszott, hiszen bármikor kinyílhatott egy másik virág. A várba nem volt nehéz bejutnia, a falak alig értek a melléig, a bástyák már régen leomlottak, őröket nem látott. Középen egy kastély állt, Panthar nem tudta elképzelni, miért nem dőlt még össze az épület. Hatalmas lyukakon keresztül lehetett belátni a pókhálós szobákba, némelyik fal olyan ferde volt, hogy egyetlen érintésre ledőlhetett, ennek ellenére még egy emeletet is megtartottak. Ezen a roggyant palotán kívül nem látott számottevő épületet a várfalon belül.

Mielőtt közelebb ment volna, Raiához imádkozott, hogy erősebb legyen, szerencsésebb a harcban. Érezte a testében szétáradó áldást, hálásan gondolt istenére. Újra használta fajának testformáló képességét: feje háromszögletűvé alakult, meztelen talpán szőrpamacsok nőttek, háta meggörnyedt, izmai megnyúltak. Mozgása ruganyosabbá, macskásabbá, s ami fontosabb, csendesebbé vált. Hangtalanul lopózott a kastélyhoz, s egy résen keresztül befurakodott. A szobák többségébe hetek óta nem léptek be, legalábbis erről árulkodtak a méteres pókhálók és a vastag porréteg a padlón. Egy teremben öt szalmazsákot talált, a belőlük áradó iszonyú bűz megakadályozta Panthart abban, hogy alaposan átkutassa őket. A következő szobát alighanem konyhának használták. Középen, egy kövekkel kirakott tűzhelyen lefedett agyagedény állt, az alakváltó óvakodott attól, hogy közelebbről is megvizsgálja tartalmát. Az egyik sarokban csontok hevertek, egy gnómkoponya szemüregéből aprócska pók bámulta Panthart kíváncsian.

Az emeletre vezető lépcső fülsértően felnyikordult, amikor a nő rálépett. Panthar azonnal megdermedt, de hiába, a hang már elárulta. A lépcső tetején egy Duer-ork ocsmány pofája jelent meg, amikor meglátta Panthart, elkapta fejét, és hátraszólt valamit. Az alakváltó előkészített egy ubuk dobónyilat, s amikor az ork újra megjelent a feljáró tetején, elhajította felé. A nyíl a szörny szemébe hatolt. Panthar gyorsan felrohant, hogy kihasználja előnyét. Az emeleten azonban két Duer-orkkal került egyszerre szembe, és a terem másik végében egy Tugt-ork is szorgoskodott egy különös szerkezeten. A Duer-orkok magasabbak voltak, mint a várat elhagyó Baar-orkok, de így sem értek fel Panthar válláig. Csontszablyájukkal támadtak Pantharra, aki csak az egyik ütés elől tudott elhajolni, a másik eltalálta, és belevágott a karjába. Panthar csapása igen szerencsés volt, a szöges bunkó szétzúzta a sebesült ork gégéjét. Másik ellenfele annál dühödtebben támadott, a csontszablya átvágta az alakváltó bőrpáncélját, mély sebet ejtett mellkasán. Panthar megtántorodott, mellére szorította bal kezét, de jobbjával az orkra sújtott. A szörny – bár megrendítette az ütés - nem hátrált meg: a lépcső felé kényszerítette Panthart. A nő hátranézett a jó öt méternyi mélységbe. Hirtelen előrelépett, mindkét kezével megragadta a Duer-orkot, és ledobta. A disznóarcú teremtmény legurult a lépcső aljára, kicsi, tágra nyitott szemével üvegesen bámult a levegőbe.

Panthar a Tugt-orkot nézte. Remélte, hátha megfutamodik társai halálát látva, de nem, a hatalmas, bőrpáncélos ork megragadta kardját, és közelebb jött.

- Vélem nem bánc el olya könnye’, itthatyod a fogad, a bisztos! -Az ork a közös nyelven beszélt, amelyet minden értelmes faj megértett Ghallán, de akcentusa csaknem érthetetlenné tette szavait.

A Tugt-ork valóban jobban vívott, mint Panthar eddigi ellenfelei, és a nő figyelmét az sem kerülte el, hogy a pengéjéről fekete folyadék csöpögött a földre… Panthar inkább csak védekezett, mindenképp el akarta elkerülni a csontszablya érintését. Hiába volt azonban testének minden hajlékonysága, a kard megsebezte a jobb karját.‘Keze egy-két másodpercen belül annyira megbénult, hogy elejtette a bunkót. Lehajolt érte, de az ork röhögve arrébb rúgta, és egy végső, halálos csapásra készült. Panthar a földre vetette magát, és fegyvere felé gurult. Aztán hirtelen elhatározással inkább kőkalapácsát kapta ki az övéből és azt hajította ellenfele felé. A Tugt-ork koponyája beszakadt a fegyver erejétől, a szörnyeteg egy pillanatig még dermedten állt, majd összerogyott. Panthar nehézkesen feltápászkodott, összeszedte az orkok fegyvereit, majd szétnézett a teremben. A szerkezet, amit a Tugt-ork vizsgált, egy embert formázó ketrec volt, valószínűleg ide zárták volna az áldozatukat. A hátsó részben üvegből készített, kerek asztal és szekrény állt. A zöld asztalra ismeretlen módszerrel képeket véstek. A szélén kitárt szányú drónkeselyűk röpködtek, csőrükből húscafatok lógták ki. Középen idomtalan húsmassza terpeszkedett egy hatalmas trónon, egyetlen, pillák nélküli szemét egy húsdarabokkal teli tálcára függesztette. A szíveket -Panthar a trón előtt álló nyitott mellkasú, eltorzult arcú emberekből következtetett a húsdarabok eredetére - Tugt-orkok szolgálták fel a szörnyetegnek. Panthar undorodva fordította el szemét az asztaltól és a szekrényt kezdte vizsgálgatni. Polcok nem voltak benne, csupán egyetlen kártya lebegett középen. Az alakváltó kelepcére gyanakodott ugyan, de kinyitotta az üvegajtót, és megfogta a kártyalapot. Ha őrizte is valaha csapda a kártyát, már nem működött, a nő sértetlenül húzhatta ki a kézét. Ahogy kiemelte a lapot, a szekrény sziszegő zajjal porrá omlott. Panthar egy darabig meredten bámulta a fehér porhalmot, aztán a kártyát kezdte tanulmányozni. A lapnak kettős kerete volt, a külső fehér, a belső fekete. Az egyik felére érthetetlen szöveget írtak, a másik felére egy tőrt rajzoltak. A tőr hegyéről méreg csöpögött egy kis edénybe, amelybe egy fehér kéz zöld füveket szórt. A nő nemigen tudta, mire való a kártyalap, de azt sejtette, hogy valami köze lehet a várat körülvevő bilborchideákhoz, és a mérgező növényeken sértetlenül átsétáló őrkökhöz. Elgondolkozva pakolta hátizsákja legmélyére a kártyát.

Panthar bunkójával széttörte az áldozatnak szánt ketrecet, majd egy hirtelen ötlettel az asztalhoz lépett, és arra is ráütött. A fegyver úgy pattant vissza, mintha gumira csapott volna. A nő döbbenten nézett előbb a fegyverére, aztán az asztalra. Végigsimította a sima üvegfelületet - sokkal melegebb volt, mint várta. Hirtelen ötlettel a hátizsákjában kezdett kotorászni, és egy kelyhet húzott elő. Nem volt ugyan az övé, sem a serleg, sem az isteni könnycsepp, amit tartalmazott, de úgy gondolta, Flavius barátja megbocsátja a használatát. Néhány csepp az asztalra, és az üveg olvadni kezdett, mintha borzasztó forróság égette volna. A Raia pap felujjongott a siker láttán, de a következő pillanatban az emelet megindult a földszint felé. Korhadó gerendák zúgtak el Panthar füle mellett, és beszakadt lába alatt a padló. Egy kő eltalálta a bal vállát, s ez felélesztette dermedtségéből. Villámgyorsan lefutott az ingatag lépcsőn, de a fokok lépése nyomán kiszakadtak az alapzatból, és megindultak utána. A deszkák leütötték Panthart a lábáról, fejét keményen beverte egy kiálló kőbe. Vérző halántékkal állt fel, és kiszaladt a kastély ajtaján. Mögötte lassan összedőlt minden, néhány perc múva csak egy nagy porfelhő emlékeztetett az eseményekre. A romos várfal megmaradt olyannak, mint volt, a bilborchideák és a vapárcserjék azonban kipusztultak, mintha megfosztották volna őket a tápláló erőtől.

Panthar belépett az erdőbe, s ezúttal kitérők nélkül, egyenesen átjuthatott rajta, mintha a fák utat engedtek volna neki.

 

Shiu’rin felnézett a majd háromszáz méter magas sziklára. A kolostort nem látta, eltakarta előle a visszahajló, meredek szirtfal. A kobudera felsóhajtott. Bár nem vonta kétségbe az alapítók bölcsességét, nem ártott volna több gyakorlatiasság, amikor meghatározták a Mordeca kolostor helyét. Shiu’rin minden nélkülözhetőt kipakolt hátizsákjából, hogy ne terhelje a mászáskor. Tárgyait megpróbálta minél jobban elrejteni, nehogy elorozza egy arra járó kalandozó. Jobb kezét beakasztotta egy résbe, felhúzta testét, lábát megtámasztotta egy kiszögellésben. A következő kapaszkodót kezével tapogatta ki, mivel fejét nem tudta egyensúlya elvesztése nélkül annyira hátrahajtani, hogy lássa, merre menjen tovább. A kobudera izmai megfeszültek, hátán izzadság csorgott. Több mint egy óráig tartott, míg a férfi felért, foltozott vászoninge, kopott nadrágja vizesen tapadt testére. Még busa szemöldöke is csatakosan lógott ferde vágású szemébe, rosszul borotvált fejéről minden verejték az arcára folyt.

A kolostor jókora kőház volt, kicsiny, lőrésszerű ablakokkal. Kapuját vastag gerendákból ácsolták össze, sokáig ellenállt volna bármilyen támadásnak. Shiu’rin megrántotta a kapu mellett lógó kötelet, mire mély hangú kolompolás hallatszott a ház mélyéről. Az. egyik ablakban férfifej jelent meg, végigmérte Shiu’rint, majd visszavonult. A kapu kinyílt, az előcsarnokban ősz hajú, magas homlokú, szürke köpenybe burkolózott kobudera várta a fáradt kalandozót.

- Rég láttalak, Shiu’rin.

- Fő, hogy újra itt lehetek, Mester. - A kalandozó nem tudta elrejteni a megdöbbenését. A kolostor vezetője mintha éveket öregedett volna utolsó látogatása óta.

- Nagyon megváltoztam, ugye? Ne próbálj hazudni, sohasem ment.

- Huddens Mester! - Shiu’rin mélyen, majdnem a földig meghajolt..

- Fáradok fiam, lassan meg kellene találnom az utódomat. De olyan kevesen maradtunk a régiek közül. Ha idősebb és tapasztaltabb lennél…

- Én nem hiszem, hogy valaha is…

- Igazad van, Shiu’rin. Túl nagy benned a kalandvágy ahhoz, hogy megtelepedj egy csendes, unalmas kolostorban. Így van? - bökött Shiu’rin bordái közé Huddens Mester. A kalandozó testén ideges, kellemetlen borzongás futott végig. Ha a hüvelykujj kicsit mélyebben vagy erősebben mélyed hátába, örökre megbénulhatott voma.

Shiu’rin megrázta magát. Huddens Mesternek különös humora van, gondolta.

- Azért ne gyászolj Shiu’rin, eltartok még egy darabig. Gondolom gyakorolni jöttél, mostanában mindenki ezért látogat ide.

- Szívesen jönnék máskor is, de…

- Ne mentegetőzz, az udvaron vár már a tanítód. Mindig szívesen látunk, Shiu’rin, és ha elunod a kalandokat, itt otthonra lelhetsz.

- Köszönöm, Mester.

A kolostort vezető kobudera búcsút intett Shiu’rinnak, és felbaktatott a jobb oldali lépcsőn. Baloldalon ajtók sorakoztak, szemben pedig a bejárathoz hasonló, de nyitott kapu állt, látszott mögötte az udvar gyepének zöldje. Shiu’rin kilépett a szabadba, és egy pillanatra megállt egy ötfős tanulócsoport mellett. Tanítójuk az alapokat magyarázta nekik.

- Ti mindannyian azért jöttetek, hogy eredményesebben tudjatok harcolni. Ne tiltakozzatok, egyikőtök se azért mászta meg a sziklafalat, hogy lelkét tökéletesítse. De ne higgyétek, hogy egyik a másik nélkül menni fog. El kell mélyednetek magatokban, meg kell találnotok saját gyenge pontotokat ahhoz, hogy kihasználhassátok az ellenfelekét. Hozzátok egységbe a szellemet és a testet, a kí energiátokat csak így tudjátok helyesen felhasználni.

Shiu’rin továbbsétált, az udvar egyik sarkában mozdulatlanul meditáló kobudera felé. A férfi meztelen mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, csukott szeme a kalandozó közeledtére sem rebbent. Shiu’rin egyik lábáról a másikra állt, majd letelepedett a tanítóval szemben.

- Már megint a régi hibád, Shiu’rin!

A kalandozó jól megnézte a szerzetes arcát, de a szemhéjak továbbra is csukva naradtak.

- Túlságosan türelmetlen vagy, úgy érzed, mindig csinálnod kell valamit. Mikor meditáltál utoljára?

Shiu’rin elgondolkozott.

- Talán két napja.

- Gyakrabban kellene kitisztítani az elmédet.

- Lehet, de…

Shiu’rinnak nem volt ideje befejezni a mondatát. A szerzetes felpattant, szinte követhetetlen mozdulattal felugrott, talpa Shiu’rin vállán csattant. A kobudera megtántorodott, jobb oldala annyira elzsibbadt, hogy csak erőtlenül tudta viszonozni a támadást. Öklét félrecsapta a szerzetes karja, egy lábcsel és a kalandozó kábultan hevert a fűben. A szerzetes felsegítette Shiu’rint, és meghajolt.

- Laa’rent vagyok, Huddens Mester engem bízott meg tanításoddal.

- Shiu’rin a nevem, azért jöttem, hogy tanuljak. - A köszönés után kíváncsian végigmérte a szerzetest. - Honnan tudtad, hogy én álltam meg előtted? Csukva volt a szemed…

- Hát ez nagyon bonyolult. - Laa’rent komolyan végigsimította az állát, majd elnevette magát. - Kukucskáltam. Láttam, amikor beléptél az udvarra, és miután senki más nincs itt, akit tanítónak nézhettél… - Laa’rentet mulattatta Shiu’rin megnyúlt arca. - Csalódtál bennem, valami különlegeset vártál, igaz? Megígérem, mint tanító nem okozok csalódást. Kezdhetjük?

Shiu’rin bólintásával kemény edzés vette kezdetét. A nap még nem kelt fel, de Shiu’rin már tízszer körbefutotta a kolostort. A Bíborhold még az udvaron találta a kobuderát, lehunyt szemhéja mögött elvonult a világ, meditációjában a dolgok mélyére hatolt. Az unalomig ismételt gyakorlatok, a többórás elmélkedések, a végkimerülésig végzett izomerősítő edzések próbára tették Shiu’rin testét és lelkét. A rövid, ájulásszerű éjszakai alvások nem voltak elegendők ahhoz, hogy a kobudera kipihenje magát, a harmadik nap végén elkeseredetten fordult tanítójához.

- Lassan letelik az időm, és semmi újat nem tanultam! Csak elvesztegettük ezt a három napot, és nekem mennem kell már!

Laa’rent somolygott.

- Mondtam az elején, túlságosan türelmetlen vagy. Várj csak!

A kobudera eltűnt a házban, egy perc múlva két ujjnyi vastag fadeszkával tért vissza.

- Próbáld meg eltörni!

- Nem fog menni, az Acélököl alkalmazásával sem…

- Próbáld csak meg!

Shiu’rin hátrább lépett, leoldotta szellemi korlátjait, hogy az energiák szabadon áramolhassanak testében. Amikor úgy érezte, elég erő gyülemlett fel benne, az egészet jobb öklébe összpontosította. A csapása a deszka közepét találta el, a fa hangos reccsenéssel eltört.

- Még most is azt állítod, hogy nem tanultál semmit?

- Nem, Laa’rent.. Igazad volt, megint türelmetlen voltam. Köszönöm tanításodat.

- Nincs mit, Shiu’rin. Valójában nem adtam neked semmit. Az erő már megvolt benned a Sziklaökölhöz, én csak azt mutattam meg, hogyan kell használni. Menj be Huddens mesterhez, valamit akar neked mondani.

A két kobudera meghajlással búcsúzott egymástól. Shiu’rinnak nem volt nehéz megtalálni a kolostor szellemi vezetőjét, az öregember az előcsarnokban várta.

- Gondolom, most sem akarsz ittmaradni.

- Sajnálom, Mester.

- Úgy látom, véglegesen a kinti életet választod. Eldöntötted már, hogy melyik istent követed?

- Nem, nem tartottam eddig fontosnak.

- Ha adhatok egy tanácsot, fiam: válassz ki egyet, s légy annak következetes híve.

- A te nyakadban sem látok szent szimbólumot, Mester.

- Nekünk itt a világ végén nincs szükségünk ilyesmire. De a Túlélők Földje más, mint Ghalla a Világégés előtt. A mágia erősebb, az istenek közelebb vannak hozzánk, mint régen. Nézd csak! - Huddens Mester az égen ragyogó hatalmas vörös holdra. - A Bíborhold sem volt ilyen közel Ghallához a régi időkben.

- De én nem ismerem az isteneket, nem tudom, melyiket válasszam.

- Ezt neked kell eldöntened, Shiu’rin.

- Köszönöm a tanácsot, és ígérem, megfogadom. És most megmászom azt az átkozott sziklát, ezúttal lefelé.

- Már a múltkor is akartam mondani. A kolostor háta mögött van egy rejtett, szelíden lejtős út, akár arra is mehetsz.

- Dehát mindenki a sziklafalon mászik fel hozzátok, miért nem építitek ki azt a másik utat?

- Jegyezd meg, fiam, nem mindig a könnyebb út a jobb. És most menj, várnak rád az annyira áhított kalandok.

Shiu’rin meghajolt, Huddens Mester csak intett viszonzásul. A kalandozó a sziklafalhoz sétált, lenézett a mélybe. Rövid töprengés után hátat fordított a szirtnek, és megkereste a Huddens említette utat. Keskeny, de jól karbantartott ösvény vezetett a hegyekből a síkságra, csak a végén kellett átvágnia magát a csapás bejáratát álcázó bozótoson. Mire leért, Erdauinra ráterült a sötétség. Shiu’rin visszament elrejtett tárgyaiért, aztán letelepedett egy kisebb dombtetőre néhány krómkaktusz szomszédságába. Összehúzta inas testét, hogy minél kevesebb teret engedjen a Szürkehegység tövében oly gyakori, jeges hidegnek. Nem tudott elaludni, álmatlanságát azonban nem a zord időjárás okozta, hanem Huddens Mester szavai az istenekről.

Másnap zúgó fejjel ébredt, éjszakai álmáról csak halvány emlékképei maradtak. Fekete köpenyes papokkal harcolt egy vulkán kráterének közvetlen közelében, de felébredt, mielőtt eldőlt volna, kié lesz a győzelem. Az álomképek elgondolkoztatták, megerősítették elhatározását, hogy egy isten követőjéül szegődik.

Északra, Rin völgye felé vette útját, úgy emlékezett, arrafelé látott néhány rúnakövet. Amikor arra járt, nem fordított rájuk figyelmet, de most érdekelte volna, milyen isteneknek állították őket.

Az első rúnakőre félnapi gyaloglás után bukkant rá. A kövekből összerakott, alig térdig érő építmény nagyon régi lehetett. A faragványok majdnem teljesen lekoptak róla, Shiu’rin mindössze egy kiterjesztett szárnyú, gonosznak látszó madarat ismert fel. Mindkét tenyerét a rúnakő tetejére tapasztotta, várt, de hosszú pillanatokig nem történt semmi. Már majdnem elvette a kezét, amikor éles fájdalom hasított agya elülső részébe, és a kő beszélni kezdett hozzá. Nem értette a szavakat, de a mély, reszelős hang hideget és gonoszságot árasztott magából. Kísérlete, hogy elszakítsa tenyerét a rúnakőtől, sikertelenül végződött, végig kellett hallgatnia az ismeretlen isten mondandóját. Amikor a hang megszűnt, és Shiu’rin el tudta venni tenyerét, a kobudera leült néhány percre. Az első próbálkozása rosszul sikerült, még a nyelvet sem ismerte, amin szóltak hozzá. Shiu’rin kedve alaposan megcsappant, de nem adta fel teljesen tervét, továbbment észak felé.

A napnyugta Tündérerdőnél érte. Mielőtt lefeküdt volna, még levadászott egy lebegő gombát. Bár a teremtmény vadul csapkodott csápjaival, Shiu’rinnek nem volt nehéz legyőznie. Meghámozta a gombát, és kalapjának egy részét megette, a többit elrakta hátizsákjába. A másnap rögtön bujkálással kezdődött, hajnalban ugyanis arra vetődött egy ongóliant. A négy méter magas, vastag és rücskös bőrű teremtmény szemei vérben forogtak. Amikor kitátotta borzalmas pofáját, a bokrok között lapuló Shiu^’rin is megérezte a hőmérséklet növekedését. Szerencsére az ongóliant nem volt éppen éhes. Bár észlelte Shiu’rin közelségét, és meg is eresztett egy tűzfuvallatot irányában, nem tartotta érdemesnek felkutatni. A szörnyeteg döngő léptekkel elvonult, de a kobudera még egy darabig rejtekhelyén maradt.

Amikor előmerészkedett, még mindig nem tudta teljesen elhinni, hogy megmenekült az ongóliant támadásától. Minél gyorsabban el akart távolodni a találkozás helyétől, és a nagy rohanásban átbucskázott egy rúnakövön. A rúnakő fényesen csillogott, tarkára festett pillangók és türkizkék, nyitott szemek díszítették. Shiu’rin tétovázott, az előző rossz tapasztalat visszatartotta. Végül óvatosan odaérintette ujjait a kőhöz, és feszültsége szinte azonnal feloldódott, vidámság, jókedv lett úrrá rajta. Fejében csilingelő hangocska szólalt meg, de hiába nézett körül, senkit sem látott.

- Ne keresd a rúnatündért, halandó, láthatatlan vagyok, az ám! Azért jöttél, hogy Eleniost szolgáld, ugye? A papjai vihart kavarhatnak, bűvölhetnek, csábíthatnak, belenézhetnek mások agyába… Jó szórakozás, gondolhatod! De vigyázz, Elenios követői nem térhetnek le a jóság útjáról, nem használhatják hatalmukat gonosz célokra! Ha eldöntötted, hogy a szerelem és a szél istennőjét akarod szolgálni, áldozz fel egy mákrózsát, egy vízionár szemét és egy csepp ragasztót, amelyet ragacsbogárból nyerhetsz ki. Csatlakozz Elenios híveihez halandó, nem fogod megbánni!

Shiu’rin még percekig elbűvölve nézte a rúnakövet, elméjét csak nehezen tudta kiszakítani az erős vonzásból. Amikor azonban kiszabadult, rögtön tudta, sohasem lesz a szerelem istennő papja. Túl egyszerű, túl puritán az efféle csillogó dolgokhoz, amit Elenios kínál. Agyában végigfutott a képsor, amint bájitalt főz, és megpróbál elcsábítani vele valakit. A kobudera felkacagott, annyira mulatságosnak taláha az elképzelt helyzetet.

Magához térve folytatta útját. Ha még nem is talált neki való istenre, arról meggyőződhetett, hogy nem mindegyik okoz fájdalmat. Visszatért kedvvel látott neki újra a keresgélésnek, de egy denevérekkel díszített rúnakövön kívül - ezt messzire elkerülte, hiszen a gyűlölt Dornodont semmiképp sem akarta szolgálni - sokáig nem talált rá egyetlen másikra sem. Libertan közelsége azonban azzal a felbecsülhetetlen előnnyel járt, hogy alig tehetett néhány lépést anélkül, hogy bele ne ütközzön egy kalandozóba. Shiu’rin máskor ügyet sem vetett az idegenekre, most azonban leste őket, nem lát-e köztük egy papot. Az elfet, akinek nyakában egy egyszerű, virágot formázó medál lógott, végülis nem ő szólította meg, a férfi lépett oda hozzá.

- Gondoltál már arra, kinek köszönhetjük azt az ezernyi csodát, ami körülvesz bennünket? - kezdte a kalandozó bemutatkozás nélkül. - Nézz körül, lásd meg, milyen kecsesen mozognak az állatok, fedezd fel a virágok és a körülöttük rajzó bogarak misztikus táncát! Mik vagyunk mi a sokmillió porszemből álló sivataghoz, vagy a több kilométernyi magasságú, szélességű hegyvonulatokhoz képest? - A Sheran pap rövid szünetet tartott, de inkább csak a hatás kedvéért, nem azért, hogy választ kapjon kérdésére. - Mit számítanak a mi önző érzéseink, törekvéseink, kicsinyes céljaink a világmindenség teljességéhez képest? Férgek vagyunk egy gyönyörű testen, ez az igazság, barátom! Egyre beljebb fúrjuk magunkat, egyre nagyobb károkat okozunk, s még ahhoz is túl ostobák vagyunk, hogy felmérjük tetteink következményeit! Vagy te nem így gondolod, barátom?

Shiu’rin valósággal elkábult a rázúduló szózuhatagtól, így csak - némileg kábán - helyeselni tudott.

- Persze, persze…

- Igazad van barátom, semmik vagyunk a természethez képest! Egyetlen dolgot tehetünk csak: a földanya szolgálatába lépünk, megpróbáljuk kijavítani a hibákat, amiket őseink és elvetemült kortársaink okoztak. Ne törődjünk többé az emberi lények örökös háborúzásával, felejtsük el a kitalált, nemesnek gondolt, de valójában silány eszméket! Ehelyett minden körülmények között, mindennel szemben védjük meg a természetet, úgy, ahogy Sheran óhajtja!

Az elf megragadta Shiu’rin karját, és közelebb húzta magához.

- Úgy látom, van benned valami, ami jó Sheran pappá tehet! Ha a druidák közé lépsz, felhasználhatod a természet rejtett erejét, hatalmat kapsz az állatok felett, vizet teremthetsz, megnövesztheted a növényeket…

Az elf néhány lépésre eltávolodott a kobuderától, aztán visszafordult.

- Ha kelet felé indulsz, a domb mögött találsz egy Sheran rúnakövet. De ne felejtsd el a jetszót, ennek kell vezetnie egész életedben: a természet mindenek felett!

Shiu’rin addig bámult a Sheran pap után, amíg el nem tűnt egy kisebb ligetben. A földanya az elf közvetítésével olyasmit kínált, amire mindig is vágyott: egy célt, amiért egész életében harcolhat. Azonban lelke legmélyén Shiu’rin tisztában volt azzal, hogy sosem tudna teljes erővel küzdeni a természet védelmében. Sosem áldozna fel egy fa életéért még egy árnymanót sem, az értelemmel bíró lények feltétlen elsőbbséget élveztek értékrendjében.

A kobudera kezdett kételkedni abban, hogy valaha is találni fog olyan istent, akit feltétel nélkül követni tud. Az esetleges sikertelenség nem keserítette el, hiszen eddig is megvolt szellemi vezető nélkül, s ha Huddens Mester nem figyelmezteti, talán sose jut eszébe rúnaköveket keresni. Félig-meddig már le is mondott elhatározásáról, amikor egy kardokkal ékesített követ pillantott meg.

Egy utolsó próba. Futott át agyán a gondolat, és megérintette a rúnakövet.

- Egy arrthon, árnyékharcos szól hozzád, halandó. Tharrt, a harc és a föld istenét szolgálom, s gondolom; te is az ő kővetője akarsz lenni. Tharr hívei igazi harcosok, becsületesek és méltóságteljesek, sosem futamodnak meg az ellenség elől. Nem hazudnak, és nem gyilkolnak le ártatlanokat, pontosan megtartják az uruk által adott törvényeket. Tharr gyűlöli a káoszt! A sötétlelkűek képtelenek a törvények értelmének felfogására, az úgynevezett jók pedig túl lágyszívűek a a valódi harc keménységéhez. Mindig tarts egyensúlyt! Ahhoz, hogy Uram papja lehess, ki kell állnod a bátorság és erő próbáját: egy rézdarabot, egy sallank karmát és egy fáklyát kell áldoznod. Cserébe Tharr megsegít a harcban, s ha nagy bajban vagy, a földet magát is segítségül hívhatod.

Shiu’rin szinte ujjongott örömében. Nem is gondolkozott azon, hogy valóban Tharrt akarja-e szolgálni, inkább azon törte a fejét, merre találhat gyilkos sallankot. Rézdarabja és fáklyája ott lapult valahol a hátizsákja mélyén, ezek nem okoztak gondot.

Shiu’rin küzdött már sallankkal, úgy gondolta, nem fog nehézséget okozni neki a letérítése. Ám mintha a bálszerencse szegődött volna társul vadászatában, hiába járta napokig a Libertan és a Szürke hegyek közti sík vidéket, egyetlen gyilkos sallankot sem talált. A kobudera azonban nem adta fel, letáborozott egy dombocskán, ahonnan viszonylag messze ellátott, s egész nap azt fürkészte, nem jelenik-e meg a környéken a szörny…

Egy éjszaka Shiu’rin reccsenésre ébredt, s mire teljesen magához tért, tűhegyes fogak mélyedtek nyakába. A kobudera ökle pörölyként csapott le ellenfele fejére, a gyilkos sallank - mert az volt az éjszakai támadó - nyüszítve vonult vissza. A harcot azonban nem adta fel a medve termetű ragadozó. Lapos, macskaszerű fejét jobbra-balra himbálva, két lábra állva, mancsaival Shiu’rin felé csapott. Karmai mély barázdákat szántottak a kobudera mellkasába, feltépték a vékony bőrpáncélt. Shiu’rin meglepve ugrott hátra, még sosem találkozott ilyen erős sallankkal. Előre pattant, és bevitt egy rúgást a teremtmény gyomorszája fölé, a kí energiák központjába. A Kabal-sújtásnak azonnal megmutatkozott az eredménye, a sallank lelassult, mozgása kissé összezavarodott. A kobudera kihasználta a kedvező pillanatot, többször egymás után megütötte a szörnyet. A sallank fel se vette a csapásokat, állkapcsát csattogtatva átölelte Shiu’rint, fogaival válla felé kapott, mancsai mély sebeket ejtettek hátán. A szorítás erősödött, és ilyen közel a kobudera nem tudott alkalmazni egyetlen harcművészeti fogást sem. Minden izmát megfeszítette, hogy szétbontsa a sallank karjait, hátralökje a ragadozót. A kísérlet sikerrel járt, a szörny hátratántorodott, a kobudera nyert annyi teret, hogy alkalmazza a frissen tanult technikát. Ökölbe zárt kezével a sallank mellkasára sújtott, a bordák recsegve roppantak össze. A gyilkos sallank még ezután is életben maradt, de koordinálatlanul csapkodó mancsait Shiu’rin könnyedén kikerülte, és bevitte neki a halálos ütést.

Shiu’rin lemetszette a hegyes karmait, és átvizsgálta a kihűlő tetemet. Kíváncsi volt, vajon mitől volt olyan erős és kitartó az ellenfele, de a sallank szemre teljesen normálisnak látszott. A boncolás során azonban a szörny gyomrából egy kártya került elő. A papírnak szemlátomást nem ártott a mostoha környezet, miután Shiu’rin letörölte róla a lucskot, teljesen épnek tűnt. Az alsó rész szövegét Shiu’rin’ nem tudta elolvasni - sosem látott még efféle betűket -, a barna keret kivételével a többi helyet kitöltő rajz azonban egyértelmű volt. Rendkívül izmos férfit ábrázolt, akinek vállából kettő helyett négy kar nőtt ki. Shiu’rin rápillantott a halott sallankra, majd elrakta a kártyát: biztos volt benne, hogy valamikor még hasznát veszi.

Hajnalban visszaindult Tharr rúnakövéhez, és áhítattal a tetejére helyezte a rezet, a fáklyát és a gyilkos sallank karmát. Füst csapott fel, az áldozati tárgyak eltűntek, Shiu’rin fejében pedig ismét megszólalt egy hang.

- Méltónak találtattál arra, hogy híveim közé lépj, eztán nyomon követem sorsodat. Légy hűséges és kitartó szolgálatomban, jutalmad nem marad el. De ne felejtsd el, mindig a középutat kell választanod, nem térhetsz le róla sem a fény, sem a sötétség felé, lépteidet vezessék az isteni törvények!

Tharr elhallgatott, és Shiu’rin különös érzést tapasztalt elméjében. Először nem tudta mire vélni a bizsergést, de megvizsgálva önmagát megértette: istene egy varázslatot ültetett el a fejében, amellyel megerősítheti magát a harcban.

A kobudera felnevetett, hosszú idő után most érezte először, hogy hazaérkezett.

 

Közjáték

 

Erdauin elég nagy volt ahhoz, hogy kényelmes börtön lehessen, de túl könnyű lett volna kitörni belőle. Ezért a valódi börtön, ahová Chara-dint bezárták, mélyen a föld alatt volt, s bár kiterjedt Erdauin határáig, erős mágia állta útját Chara-din minden felszín felé irányuló törekvésének.

A hosszú és unalmas évezredek alatt az isten ellustult, egyre többet aludt, egyre rikábban öltött szilárd, látható alakot, nem nyújtogatta már csápjait Ghalla felé. Chara-din lassan feladta a reményt, hogy valaha is kiszabadul láthatatlan börtönéből.

Ám változtak az idők, különös dolgok történtek Ghallán, olyan jelentőségűek, amelyek a fogoly figyelmét is felkeltették. A régi, eltávozott istenek helyébe újak léptek, s Chara-din minden egyes alkalommal abban reménykedett, megváltozik a helyzete. Mindig csalódnia kellett, nem kínálkozott lehetőség a szabadulásra. Az új istenek nem ismerték Erdauin titkát, hatalmuk alig volt mérhető a régiekéhez, akik közé ő is tartozott.

Hosszú szünet után azonban egy hetedik isten is csatlakozott az eddigiekhez. Dornodon akaratlanul is meggyengítette börtönének zárjait, eltörölte a varázst, ami Erdauin néptelenségét okozta. Bár Chara-din még nem szabadult ki, de biztos volt benne, hogy ez csak idő kérdése. És ideje bőven volt, hisz mit számít egy istennek néhány év? A lény türelmes volt, hisz másképp ki se bírta volna hosszúra nyúlt rabságát. Hideg, észrevehetetlen csápokat nyújtott ki a felszín felé, figyelt, várta a kedvező alkalmat.

 

IV.

 

Panthar táncolt. Karcsú, meztelen teste meghajolt, hosszú, fekete haja és hátranyújtott keze a földet söpörte. Gyors pörgése közben köröket rajzolt a porba, az egymást metsző vonalak bonyolult ábrává sokasodtak. A kiegyenesedő nő nagy szökellésekkel repülte körbe a tisztást, egyenes, kinyújtott lába valószínűtlenül hosszúnak tűnt. Hirtelen, egy mozdulat közepén merevedett szoborrá, egyik karját a magasba emelve, lábát a levegőben tartva. A figyelmes szemlélő -márpedig Abiondi az volt - is nehezen vehette észre az apró moccanásokat, az ujjak, a lábfej rezzenéseit. Az alakváltó lassan változtatta testhelyzetét, letette lábát, és előregörnyedt. Abiondi megcsodálta a bőrön áttetsző izmok játékos mozgását, a nő láthatóan minden erőfeszítés nélkül táncolt. Amikor Panthar újra megtorpant, a férfi azt hitte, ez is csak a bonyolult koreográfia része, de a hűvös hang kijózanította.

- Gyere elő, felesleges leskelődnöd.

Panthar nyugodtan kivárta, hogy Abiondi előbújjon, nem kapott sem fegyvere, sem ruhája után. A Leah papot zavarba hozta a nő meztelensége. Megkísérelt egyenesen a nagy, zöld szemekbe nézni, de tekintetét vonzották a hetykén előrecsúcsosodó mellek, a vékony derék, a gömbölyű csípő. Az alakváltó alaposan szemügyre vette a férfit. A hosszúkás arcot keretező, rövidre nyírt szőke haj, a tengerkék szemek jó benyomást tettek rá, de az orr körüli éles, keserű ráncok elbizonytalanították. Megfordult, ruháihoz lépett.

- Zavar, hogy nézlek? - Abiondi megpróbált sértő élt vinni hangjába, de Panthar csak nevetett a kísérletre. Kis késéssel válaszolt, előbb még befejezte megkezdett mozdulatát: áthúzta tunikáját a fején.

- Arról, hogy kit zavar a meztelenség, inkább ne beszéljünk. - A nő nyakába akasztotta Raia napkorongját, és szembefordult Abiondival.

- Ti emberek elképzelhetetlenül prűdek vagytok. Nemcsak a testeket, hanem a lelkeket is felöltöztetitek, álarc mögé bújtok. Honnan származik ez a merevség, elzárkózás?

Abiondi nem felelt, meredten nézte a Panthar nyakában himbálózó napkorongot. Erősen megmarkolta fegyverét, agyán átfutott a gondolat: addig kellene megtámadnia a Raia papot, amíg az nincs teljesen felkészülve. Panthar észrevette a habozást tétlenség és cselekvés között, s kihasználta a pillanatot. Jobb kezébe csontszablyáját, bal kezébe kalapácsát kapta fel. A két kalandozó szemben állt egymással, mindketten a másik mozdulatára vártak. Abiondi szeme sarkából fehér-fekete csillogást látott Panthar hátizsákjának irányából. Az egyik oldalzsebből papírlap kandikált ki, alakja kísértetiesen hasonlított a kártyára, amit az élőhalottaknál talált. Abiondi leeresztette fegyverét, elmosolyodott.

- Csak nem gondolod, hogy megtámadok… -Abiondi megakadt, hirtelen nem talált megfelelő indokot - egy gyenge nőt. Csak tréfáltam.

Panthar elnevette magát.

- Nagyon rosszul hazudsz, idegen. Miért gondoltad meg magad, hiszen már majdnem rámrontottál.

A Leah papnak elege lett a színlelésből, rámutatott az alakváltó csomagjára.

- Hol találtad azt a kártyát, és mit tudsz róla?

Panthar először nem értette a kérdést, hiszen a kártyáját eltemette hátizsákja mélyére. Hátranézett, és meglepve látta csomagja tetején a papírdarabot.

- Miért érdekel, talán neked is van egy?

A Leah pap sose bízott az alakváltókban, sunyinak tartotta őket.

A nő sem változtatta meg a véleményét, de nyilvánvaló volt, hogy csak akkor kap információt a kártyákról, ha cserébe ő is elárul valamit.

- Én is találtam egy ilyet egy közeli labirintusban - némi habozás után elővette a zöldellő fát ábrázoló kártyáját, a nő elé tartotta, de nem engedte el.

- Az enyém egy ork várban hevert. Alighanem megóv a mérgezéstől, legalábbis az orkok erre használták.

- Ha esetleg el akarnád adni - Panthar elutasító arca láttán Abiondi vadul kotorászni kezdett a zsákjában -, vagy ha azt nem, elcserélhetnénk. Nos mit szólsz mondjuk ehhez?

Abiondi különböző tárgyakat halmozott egymásra: gyöngymangókat, antilopbőrt, vaskulcsot, acélpengéket, de Panthar mosolyogva intett a fejével minden egyes újabb felkínált cserealapra.

- Azt hiszem, ez az üzlet most nem jön össze, barátom. Jobb ha búcsút intünk egymásnak.

Abiondi szeme dühösen felizzott, amikor a nő nevetve hátat fordított neki. Csontszablyáját elejtve kőkést kapott elő, hátulról átkarolta a lány vállát, és ütőeréhez illesztette a pengét.

- Abbahagyhatod a kacagást! Dobd el a fegyvereidet, és vedd ki a kártyát a zsákodból! Nincs csapda rajta? - A lány szótlanul nemet intett. - Akkor lépj néhány lépést előre, és ajánlom, ne moccanj! -Az alakváltó engedelmeskedett, a férfi pedig átkutatta hátizsákját, minden értékesebb tárgyat kivett belőle, és felhalmozta mellette.

- Tudhattam volna, hogy nem szabad megbíznom benned! Óriási hibát követtem el, amikor hátat fordítottam egy embernek! - Panthar elkeseredetten nézte a férfit.

- Azt hiszem, meg kellene ölnöm téged. Amilyen megátalkodottnak látszol, képes lennél megkeresni, és bosszút állni. Jobban teszem, ha megelőzöm a dolgot. Különben is, igazán nagy örömömre szolgál egy Raia papot átküldeni a másvilágra. Feküdj le a földre, kezedet tedd a tarkódra!— Az alakváltó nem látta értelmét a menekülésnek, engedelmeskedett, de felkészült arra, hogy foggal-körörmmel harcoljon az életéért. Abiondi az alakváltó mellé lépett, és a hátára térdelt. Kését ismét a nő nyakához illesztette, de mielőtt akárcsak megsebesíthette volna, dobónyíl fúródott kezébe. A Leah pap dühös szisszenéssel elejtette a fegyvert. Panthar hátrarúgott, a férfi lependerült testéről, és elterült a földön. Az alakváltó Abiondi mellkasára ült, és elkábította egy erős balhoroggal. Felpattant a mozgásképtelenné tett férfiről, és összeszedte szétszórt holmiját.

A bokrok mögül sovány, bőrpáncélos kobudera lépett elő. Hosszúkás fejéhez hegyes fülek tapadtak, ferde vágású szeméből nem lehetett érzelmeket kiolvasni. Apró orra szemmel láthatóan tágult és összehúzódott lélegzetvétele nyomán. Kopasz, rosszul borotvált koponyáján itt-ott rövid hajszálak meredtek az égnek.

- Úgy láttam, egyenlőtlen a küzdelem. Egyébként Shiu’rinnak hívnak, ha érdekel.

Panthar csak a kobudera megszólalása után kapott észbe.

- Panthar vagyok, és köszönöm, hogy segítettél. Lehet, hogy nélküled is megúsztam volna, de azért köszönöm.

- Min tört ki a vita? - A kobudera megbökte csizmájával a fekvő férfit. Abiondi páncélja alól kicsúszott a láncra fűzött, rézlapra festett koponya. - Nocsak, egy Leah pap! Így már érthetőbb, a szokásos civakodás Raia és Leah hívei között. Ostobaság!

- Nem egészen, Shiu’rin. - Panthar összehúzta a zsák száját, és a kobuderához fordult. -Az a fickó el akart venni tőlem valamit.

- Mármint az életeden kívül?

Az alakváltó habozott. Nem sokat tudott a kobuderákról, de az idegen végülis megmentette az életét. A nyakában lógó, két egymásra fektetett kardot ábrázoló medál is megnyugtatta, Tharr isten hívei nem szoktak ok nélkül támadni.

- Mindkettőnknek van egy furcsa kártyája, és meg akarta kaparintani az enyémet.

Shiu’rin elgondolkodott.

- Hasonlít ehhez a kártyátok?

Az alakváltó alaposan megnézte a kobudera kezében tartott barna papírdarabot, de nem ért hozzá.

- Igen, a mérete egyezik, de a színe, a rajz, és azt hiszem a szöveg is más.

Az időközben magához tért Nil Abiondi fekve maradt, és a másik kettőt figyelte.

- Azt hiszed, véletlen...

- Nem furcsa, hogy…

- Három kártya…

Mindhárman egyszerre szólaltak meg, de azonnal el is hallgattak, amikor rájöttek, a többieknek is ugyanaz járt a fejében.

- Nem akarod eladni a kártyádat?

Az alakváltó csak most vette észre, hogy támadója kábultsága elmúlt.

- Vigyázz vele Shiu’rin, nálam is így kezdte, aztán láttad, mi lett belőle!

A kobudera mintha egyiküket sem hallotta volna, álmodozón bámult a levegőbe.

- A Dong fóliánsban volt egy ilyen történet. Csak ott nem kártyák voltak, hanem valakinek a csontjai…

-Adok érte tíz aranyat és egy csontszuronyt! Jó ajánlat egy semmi kis papírlapért.

- Ugyan, Abiondi, te sem gondolod komolyan. Csak azért próbálkozol ezzel, mert semmi jobb nem jut eszedbe.

- Honnan ismersz engem, kobudera? Én nem láttalak még, bár nekem minden ferdeszemű egyforma.

- Libertan, Tondo kocsmája. Megpróbáltál ellopni tőlem valamit, de nem sikerült. Nem mutatkoztál ugyan be, de nem került sok időbe megtudni a neved. Az arcodra én sem emlékeztem ugyan, de a koponyáról beugrott a név.

Abiondi felhúzta a szemöldökét, és a fülét vakargatta.

- Azt hiszem, jobb, ha megyek, senki sem lát itt szívesen.

- Nem tudom, nem lenne-e jobb most kitekerni a nyakadat, amíg még könnyedén megtehetem.

- Képes lennél megölni egy fegyvertelen embert? - A Leah pap széttárta üres kezét. - Nem hiszem, hogy ezt Raia nagyon pártolná.

- Ott vannak a fegyvereid, harcoljunk meg tisztességesen!

- Eszem ágában sincs ezt tenni! Hiszen ha győznék - az alakváltó felhorkant -, itt van a kedves kobudera barátod, aki befejezhetné amit te elkezdtél, elnyisszanthatná a torkomot. Nem, alakváltó, én ebbe nem megyek bele! - Abiondi oldalazva haladt hátizsákja felé. Akkor sem fordított hátat, amikor felkapta csomagját, és távolodni kezdett a kobuderától és az alakváltótól. Csak jó száz méterrel arrébb érezte magát annyira biztonságban, hogy futásnak eredjen.

Panthar és Shiu’rin egymásra néztek, és elmosolyodtak.

- Azt hiszem, nekem is mennem kell.

- Talán még találkozunk, Erdauin nem olyan nagy. - Panthar intett, és elindult Libertan felé, a kobudera pedig Maad felé vette az irányt.

 

Suttyogó Setye éhes volt. Nem volt szokatlan számára az érzés, mióta az eszét tudta, állandó kísérője volt az éhség. Legkisebb gyerek volt egy falusi árnymanó családban, csak az jutott neki, amit a többiek meghagytak, vagy amit sikerült ellopnia. A kényszer kiélesítette érzékeit, megügyesítette kezét, mégis sokszor járt pórul. Ha elkapták, amint az éléskamrából elcsen valamit, napokig nem bírt leülni, anyjának erős, kemény keze volt. Családját nem a lopás ténye háborította fel, sokkal inkább az, hogy kiket lopott meg, hiszen ők maguk is rendszeresen kirabolták a gyengébben védett karavánokat. Suttyogó Setye nem tartotta hát élete legszomorúbb napjának azt, amikor Dornodon felégette Ghallát, és a számtalan ártatlan áldozat között összes rokonát is elpusztította. Suttyogó Setye egy barlang mélyén - egy újabb kiadós verés elől bújt oda - aludta át a katasztrófát. Szabad árnymanóként ébredt, és a kiégett falura egy pillantást sem vetve indult el Erdauin felé.

Az itt töltött hónapok alatt tovább fejlesztette tolvajlási képességeit, de hamar rájött, hogy pusztán ebből nem tud megélni. Kénytelen volt elsajátítani a fegyverforgatás, a vadászat, a harc különféle fortélyait, de legkedvesebb mulatsága továbbra is a lopás maradt. Suttyogó Setyének - éppúgy, mint a többi árnymanónak - nem pusztán szórakozás volt a mások tárgyainak eltulajdonítása, hanem fizikai kényszer: nehezebben vette a levegőt, remegett a keze, ha egy ideig nem nyúlhatott idegen holmihoz. A szigorú tekintetű kobuderák, a magas intelligenciájukkal eltelt gnómok vagy a minden más fajjal szemben bizalmatlan emberek képtelenek voltak megérteni azt a kínzó birtoklásvágyat, ami az árnymanókat hajtotta.

Az alacsony termetű, púposságig görnyedt hátú, nagy fejű, ritkás hajú Suttyogó Setye - méltó példánya fajának - már egy hete nem lopott el semmit, kezének reszketését dörzsölgetéssel próbálta elmulasztani. Attól nem félt, hogy a remegés akadályozza a lopásban, -tapasztalata szerint mire a legkényesebb pillanatig, a tárgy kiemeléséig jutott, mindig elmúlt -, mégis, valahogy idegesítette. Duzzadt szemhéjú barna szeme ide-oda pillantgatott, miközben a bokrok között lopózott. Egy magasabb dombtetőről vette észre a tábortűz halvány pislákolását, és reménykedett benne, elég óvatlan utazóra akadt ahhoz, hogy ellophasson valamit. Az alvó kalandozó mélyen beburkolózott egy meleg takaróba. Suttyogó Setye nagyon sajnálta, hogy nem tudja leemelni róla a szőrmét, jól jött volna az erdauini hideg éjszakákon. Az alakváltó lány - az árnymanó elég közel ment hozzá, hogy láthassa arcát - szorosan magához ölelte hátizsákját, de alvás közben lecsúszott róla a karja. Suttyogó Setye széthúzta a zsákot lezáró kötelet, és könyékig belemerült. Nem talált ennivalót, és más használható dolog sem akadt a kezébe, végül egy csonthegyű nyílvesszőt és egy keményebb papírdarabot húzott ki. A parázsló tűzhöz hajolt, hogy lássa mi van rajta, de a lány épp akkor horkantott fel álmában, így inkább sietve odébbállt. Néhány percnyi rohanás után megállt, hogy megnézze, mit is zsákmányolt. Sosem látott még ilyen kártyát, de az ösztönei azt súgták, szerencsésen választott. Jókedvűen ment nyugat felé, s örömét csak növelte, hogy további próbálkozásai - egy kobudera és egy Leah pap volt az áldozat - szintén sikeresen végződtek.

Panthar kipihenten ébredt annak ellenére, hogy álmában az ork várban látott húsmasszaszerű szörnyeteg kergette egy tekervényes labirintus félhomályos folyosóin. Ébredés után a lány azonnal felpattant, nem szerette a céltalan lustálkodást. Minden reggel tornával kezdte a napot, a gyakorlatok felfrissítették testét, elmulasztották hajnali tompultságát.

Mióta az orkoktól elhozta a kártyát, szokásává vált minden nap nézegetni, és a szövegén gondolkozni, annyira foglalkoztatta a titokzatos írás, hogy még edzés közben is ezen töprengett. Azt észrevette már, hogy a hátoldalon is van valami írás, de eddig nem volt ötlete ennek megfejtésére sem. Ahogy azonban egymás után ugyanazokat a mozdulatokat csinálta újra meg újra, eszébe villant egy lehetséges megoldás. Azonnal abbahagyta a gyakorlatozást, hogy ellenőrizze elgondolását, és elkezdte keresni a kártyát. Ám hiába kutatta át a csomagját teljesen, hiába szórta ki a földre az összes holmiját, nem találta meg a kis fehér-fekete papírlapot.

Panthar akkurátusan összecsomagolta a zsákját, mindent pontosan a megszokott helyére tett. Csak miután ezt befejezte, kezdett azon gondolkozni, hová lett a kártya. Körülnézett a táborhelyén, de semmitsem talált, ami arra utalt volna, hogy járt ott valaki az éjszaka. Hátára vette zsákját, kezébe vette csontszablyáját, közben halkan szitkozódott. Elhatározta, megkeresi azt az átkozott Leah papot, és ha nála találja a kártyáját, heréinél fogva akasztja fel egy fára. Panthar olyan gyorsant ment, ahogy csak tudott, struccszerűen megnyúlt lábaival hatalmasakat lépett. Arra a rétre igyekezett, ahol Abiondival találkozott. Ott a férfinek nem volt ideje eltűntetni nyomait, talán talál valami használhatót. Ha mégsem… Erdauin elég nagy ahhoz, hogy Abiondi örökre eltűnjön előle. Messziről elhagyatottnak tűnt a tisztás, de alig másodpercekkel Panthar érkezése előtt egy kobudera lépett ki a bokrok közül. Kopasz koponyáján itt-ott virító hajszigeteiről nem volt nehéz felismernie: Shiu’rin keresgélt valamit lehajtott fejjel.

- Elvesztettél valamit, kobudera?

Shiu’rin felnézett Pantharra, majd vissza a földre.

- Ne gyere ide, összezavarod a nyomokat.

- Azt kutatod, merre ment a Leah pap?

- Ellopott tőlem valamit.

- A kártyád tűnt el, igaz?

- Igen, de…

- Ma éjjel látogatóm volt, s reggelre csak hűlt helyét találtam a kártyalapomnak. Én is azért jöttem ide, amiért te: Abiondit keresem.

- Akkor mindketten hiába jöttünk. Nem tudom felismerni a nyomait.

- Nem akarom lebecsülni a nyomolvasási képességeidet, Shiu’rin.

- Nocsak, mégis emlékszel a nevemre? Már azt hittem, mindig kobuderának fogsz szólítani.

- Szóval nem akarom lebecsülni képességeidet, de… - Panthar lehajolt, de az éjszakai gyenge eső minden nyomot eltakarított. - Nos, elismerem, nincs itt semmi.

- Én Libertanban találkoztam vele korábban. Odamegyek, hátha megtalálom az egyik kocsmában. - Shiu’rin röpke szünet után hozzátette: - Akár együtt is mehetünk.

- Akár. - Panthar vállat vont. - Olyan mindegy.

Libertan másfél napnyi gyaloglásra volt a tisztástól. Shiu’rin az első egy-két órában még megpróbált beszélgetni, de az a néhány felmordulás, amit a nőtől válaszul kapott, elbátortalanította. Később már csak azért sem kísérletezett kérdésekkel, mert időnként rohannia kellett a gyorsléptű alakváltó után, ami a nap végére teljesen kifullasztotta. Erdauinra leszállt a sötétség, de Pantharon nem látszott, hogy le akarna táborozni.

- Hé, Panthar! Álljunk meg pihenni, éjszaka nem lehet menetelni. - Shiu’rin megállt, kezét derekára támasztva, meghajolva lihegett.

- Dehogynem, kobudera, a Bíborhold mutatja az utat - mutatott fel a lány a közelinek és hatalmasnak tűnő égitestre.

- No jó, akkor bevallom, nem bírom tovább az iramot. Ha velem együtt akarsz beérni Libertanba, és elkapni azt a gazembert, akkor táborozzunk le. - Shiu’rin az utolsó szavakat már kiabálta, Panthar olyan messzire jutott tőle, hogy másképp már nem hallotta volna meg. Shiu’rin lemondóan legyintett, amikor látta eltűnni Panthart egy domb mögött. Akkurátusan, lassú és pontos mozdulatokkal látott neki hálóhelye előkészítéséhez. Épp bebújni készült, amikor női hang szólalt meg a füle mellett.

- Azt hittem, a kobudera szerzetesek kitartóbbak.

- Ha én is gólyalábakat tudnék növeszteni magamnak, mint te, már hetedhét határon túl járnék.

Panthar is letelepedett a szélvédett kis völgyecskében, egészen közel feküdt Shiu’rinhez.

- Alszol? A tompa nyögésből arra következett, hogy társa még ébren van.

- Te szoktál gondolni a régi időkre? Amikor még Ghalla virult, és békésen élhettél a családoddal… Szoktál gondolni rájuk? Én mindig róluk álmodom… Puha ágyamból anyám lágy hangja kelt ki, foszlós kalácsot és forró kakaót ígérve. Reggeli közben apánk vaskos tréfákat ereszt meg anyánk számlájára, amikért cserébe erősnek tűnő, de valójában gyöngéd legyintés jár… Mi ketten Deanával cinkosan összenevetünk, hisz tudjuk, a szeretet erősen összeköt bennünket. Azt hisszük, semmi sem választhat el bennünket, de aztán jön egy nagy robbanás, és én a falnak támaszkodva végignézem, ahogy elemészti őket a tűz… A valóságban nem így történt, de annyiszor álmodom ezt, hogy sokszor ezt hiszem igaznak. - Panthar hangja elfúlt, most először beszélt a tragédiájáról.

Shiu’rin nyitott szemmel hallgatta a lányt, álmossága tovatűnt.

- Nekem sosem volt igazi családom. Jhoden Mester, egy kolostor vezetője szedett össze gyerekkoromban, őt tekintettem apámnak. Rajtam kívül az összes szerzetes hamuvá égett.

Shiu’rin azon töprengett, vajon szerették-e őt a kolostorban. Ő tisztelte tanítóit, de ennél mélyebb érzelem nem kötötte hozzájuk. Talán nem veszített annyit, mint Panthar, viszont nem is volt annyira boldog az élete.

Gondolatai közül halk szipogás szakította ki, a magát erősnek, kiegyensúlyozottnak mutató alakváltó alig titkoltan sírdogált. A kobudera közelebb húzódott Pantharhoz, átölelte, és csitítani kezdte. A nő lassan elhallgatott, elaludt, Shiu’rin még sokáig bámulta a holdat.

 

Libertan most még nyüzsgőbb volt, mint egyébkánt. Az utakon néhány fős csoportokban álltak a kalandozók, tárgyakra alkudoztak, vagy legutóbbi hőstettüket mesélték. Néhány árnymanó szeretett volna csatlakozni ezekhez a társaságokhoz, de a bizalmatlan tekintetek és a nyílt fenyegetések hatottak: magányosan álldogáltak, messzebb a többiektől. A fegyverbolt ajtaja előtt csak néhány troll nézelődött, de a polgármesteri hivatal előtt hosszú sor kígyózott.

- Mi van itt, nagygyűlés?

Panthar megállt, és körülnézett, szeme megakadt egy felbőszült trollon, aki páncéljánál fogva épp egy szakállas gnómot ragadott meg, és emelt a magasba.

- Hát az biztos, hogy a város környékén mostanában elszaporodtak a támadó kedvű szörnyek. Talán a polgármester hívására jött ennyi harcos Libertanba.

- Hol találkoztál korábban Abiondival?

- Tondo kocsmájában, de nem biztos, hogy most is ott van. Elég nagy botrány volt, amikor lopni akart, nem hiszem, hogy oda merné tolni még egyszer a képét.

- Egy ilyen gazembernek semmi sem számít. Menjünk, Shiu’rin, szeretném mielőbb kitekerni a nyakát!

Az utcában, ahová betértek, egymást érték a cégérek, mindegyik egy kisebb-nagyobb kocsmát jelzett. Tondo fogadója - ilyen nagyot mondó felirat állt a bejárat fölött – átlagosnak tűnt, csak a kiakasztott rézmedve volt nagyobb a többiek jelképénél. A városon belül igen kevés, kivételezett helyzetű kalandozó maradhatott csak.

Libertan - Erdauin többi városához hasonlóan - ettől remélte a közbiztonság szinten tartását. Számításuk többé-kevésbé be is jött, s bár a kocsmárosok időről időre megpróbálták kiharcolni vendégszobák fenntartásának jogát, eleddig nem sikerült nekik. A fogadó tehát inkább csak Tondo vágyálmára utalt, nem a valóságra.

Az ajtó feletti csengők dallamosan megcsendültek, amikor az alakváltó és a kobudera belépett, de a kocsmároson kívül senki sem figyelt fel a zajra. Az asztalok között egyetlen felszolgáló szorgoskodott. Szinte mindenhová csak kancsókat cipelt, ételt alig kértek tőle. Tondo a pult mögött állt, a hatalmas termetű, pocakos férfi alig fért be a pult mögé, vaskos karjával barátságosan intett feléjük.

- Gyertek csak, a szépséges hölgy még nem járt nálam, vendégem egy italra. - Mély, vastag hangja áthatolt a zsivajon, kedves invitálására a kalandozók átvágtak az asztalok között, és a pult mellé álltak. - Megkóstolod a specialitásomat? Ne is válaszolj, máris itt van előtted.

Az aranyló folyadék ínycsiklandóan nézett ki, de mielőtt a kupa Panthar ajkához ért volna, Shiu’rin megbökte az oldalát. Az alakváltó megfordult, pár lépésnyire Nil Abiondit pillantotta meg. A magas, szőke férfi most nyíltan viselte istenének szimbólumát, a kocsmákban hagyományosan mindenféle népség megfért egymással. A Leah pap az egyetlen üres asztal mellett álllva egy trollal beszélgetett. Időről időre szétnézett a helyiségben, tekintete épp akkor esett Pantharra, amikor a nő megindult felé.

- Szóval együtt terveltétek ki! Gondolhattam volna, hogy egy Raia pap még arra is képtelen, hogy egyedül ellopjon valamit. Add vissza a kártyámat, ne akard, hogy erőszakkal vegyem vissza!

- Még van képed engem vádolni? Shiu’rinnak és nekem is eltűnt a kártyánk! Hiába próbálod magad védeni azzal, hogya tiédet is ellopták, nem vagyunk ennyire ostobák!

- Hé, Tondo kocsmája nem csatatér. Ha valami elintéznivalótok van, menjetek ki az utcára, de még jobb, ha elhagyjátok Libertant.-A kocsmáros szétválasztotta a harcra készülődő Panthart és Abiondit.

- Rendben van, kimegyünk. Igaz? – kérdezte kihívóan az alakváltó a tétovázó Leah papot. A férfi bólintott, a három kalandozó elhagyta az ivót. A nap lement már, Libertan utcáinak sötétjét csak egy-egy sietős járókelő imbolygó fényű fáklyája törte meg.

- Pakold ki a zsákodat, ember! Ha nincs nálad a kártyánk, talán hajlandóak leszünk elengedni.

- Miért pont én? Az enyém is elveszett, ti is ellophattátok. Csak akkor rakok ki mindent, ha ti is megteszitek ugyanezt!

Panthar az alsó ajkát rágta és Shiu’rinra nézett. A kobudera vállat vont, és leemelte válláról a csomagját.

- El kell ismerni, van igazság a szavaiban.

A késői óra dacára számos nézője akadt a kirakodásnak. A bámészkodók fel-felhorkantak egyes tárgyak láttán, néhányan csereajánlatot is tettek.

Egyik kalandozó sem pakolt ki kártyát, s bár Panthar némi civakodás után Abiondi hátizsákját is átkutatta titkos zsebet keresve, a Leah pap is ártatlannak látszott.

- Elrejthetted valahol Libertanban, esetleg, a városon kívül -mondta Panthar visszarakodás közben.

Nil Abiondi élesen felkacagott.

- Meg is ehettem, és leöblíthettem Tondo pocsék sörével! Higgyétek el, ha mondom, nem nyúltam a kártyátokhoz!

- De akkor hová lettek?

- Egyszerű. Valaki valóban ellopta, csak éppen nem én.

A bámészkodók a látványosság múltával szétszéledtek, de egy suhanc továbbra is körülöttük lődörgött. Némi habozás után hozzájuk lépett.

- Kártyákról beszéltetek?

- Mi közöd hozzá? Abiondi durvaságát Panthar próbálta enyhíteni.

- Igen, kártyákat keresünk. Egy fehér-feketét, egy barnát, és egy…

- Zöldet. Ugye zöld volt a harmadik?

- Igen, de honnan tudod?

- Csak nem te csented el?

Panthar és Shiu’rin alig tudták lerángatni a fiatal fiúról Abiondit. A suhanc a nyakát dörzsölgette, a dühös Leah pap ugyancsak megszorongatta.

- Nem akarok árulkodni.

- Ez butaság, az igazat megmondani egy tolvajról, az nem árulás.

- Egy árnymanónál láttam ilyen kártyákat. Tegnap este az egyik kocsmában nézegette őket. Amiker észrevette, hogy figyelem, összepakolt, és elment, de addigra én már megláttam a kártyákat.

- Tudod a nevét, vagy le tudod írni a kinézetét?

- Kicsi volt, görnyedt, kopaszodott…

- Minden árnymanó így néz ki!

- Van egy nagy fekete szemölcs a bal szeme alatt. Azt hiszem, ez nem mindegyikre jellemző. A fiú diadalmasan nézett Abiondira, a Leah pap megvetően elfintorodott.

- Köszönöm, fiam. - A szó mókásan hatott, a kobudera alig volt néhány évvel idősebb.

- Menjünk, keressük meg azt a fattyút, aki meglopott bennünket! A három kalandozó elindult a kocsmák felé, de a suhanc még visszatartotta Panthart.

- Raia papjává akarok válni, de nem tudom, hogyan fogjak hozzá.

- Keress egy Raia rúnakövet, és a többi már magától megy. Ha Raia úgy gondolja, méltó vagy rá, szolgálatába fogad. Ennek hasznát fogod venni. - A nő egy kőkést adott a fiúnak, és mosolyogva búcsút intett.

Abiondi, Shiu’rin és Panthar a város majd összes kocsmáját bejárta, de a leírásnak megfelelő árnymanónak nem akadt nyomára.

- Hagyjuk abba! Késő éjszaka van, a tolvaj már biztos alszik valahol Libertanon kívül.

- Tegyünk mi is így, és holnap folytatjuk a keresést!

A Leah pap és az alakváltó morogva látták be Shiu’rin igazát. Elhagyták Libertant, és nem messze a szélső házaktól letáboroztak A tábortüzet nagy gondoskodással Shiu’rin állította fel, a száraz ágakat Panthar hozta hozzá. Abiondi csak ült szótlanul, nézte, hogyan csapnak magasra a lángok, majd a nagyobb fadarabok kihúzásaival hogyan csendesülnek el.

- Nem szeretem a tüzet. Túlságosan vonzó. Jó érzés lenne beledugni az ujjaimat, érezni, ahogy a melegség egyre feljebb, egyre beljebb kúszik a testemben.

Panthar és Shiu’rin összenézett. Abiondi révült tekintete ugyanazt juttatta eszükbe.

- Te honnan származol? A Leah papokat nem szerették Namírban, messzebbről kellett, hogy jöjj. - Panthar megpróbálta elterelni az ember gondolatait az öngyilkosságról. Nem mintha nagyon bánkódott volna a férfi halálán, de egy élet elvesztegetése mindenképp bűn. Abiondi élesen felkacagott.

- Nem szolgáltam mindíg a halál istenét. Valamikor, nem is olyan régen, olyan napkorong lógott a nyakamban, mint amilyen most a te hetyke melleid között himbálózik.

Panthar összezavarodott.

- Raia papja voltál azelőtt?

Nil Abiondi lefeküdt, úgy tett, mintha máris aludna. Aztán meggondolta magát, és mégis válaszolt.

- Jól mondod, alakváltó: AZ előtt Raia követője voltam.

 

Suttyogó Setye Tondo kocsmájában üldögélt, nagy kupa sör állt előtte. A kocsmáros előre kifizettette vele, de az árnymanót ez sem zavarta, a szokásostól eltérően ugyanis jó néhány arany dagasztotta erszényét. Az ivó majdnem üres volt, a kalandozók vagy még nem értek be a városba, vagy elhagyták már új kalandokat keresve. Suttyogó Setye ezt sem bánta. Bár máskor inkább tömegben szeretett lebzselni, mert ott könnyebben lehet elcsenni dolgokat, most erre sem vágyott.

Csilingelve nyílt ki az ajtó, de Suttyogó Setye egészen addig nem figyelt fel az újonan érkezettekre, amíg azok mellé nem telepedtek. Az árnymanó el akarta küldeni őket, mondván, számos üres asztal van még körülötte, de megpillantva az arcokat, torkán akadt a szó.

- Azt hiszem, mennem kell. Most jutott eszembe, vár a polgármester, fontos megbeszélnivalónk van.

- Nocsak, talán rád akarja bízni a városi kincstárat? Abiondi gúnyolódására Panthar kontrázott.

- Én inkább azt hiszem, le akar mondani a javadra. Így van?

Suttyogó Setye idegesen pillantgatott egyikről a másikra.

- Tényleg dolgom van… Különben is, nem tudom, mit akartok tőlem!

- Sunyi tekintet, görnyedt hát, ritkás haj, nagy fekete szemölcs… Minden stimmel.

- Add vissza a kártyáinkat önszántadból, kellemetlen lesz, ha mi vesszük el!

- Nem tudom, miről beszéltek. Hagyjatok elmenni!

Suttyogó megpróbált eljutni az ajtóig, de Abiondi visszatartotta. A kocsmáros kimászott a pult mögül és eléjük állt.

- Már tegnap is mondtam: Tondónál nincs verekedés. Intézzétek el békésen, vagy menjetek ki!

- Minden rendben van, Tondo. Megígérem, nem lesz verekedés. Leülünk szépen az egyik asztalhoz, és nyugodtan megbeszélünk mindent.

Shiu’rin átkarolta az árnymanót, és visszavezette az asztalhoz. Ő és Abiondi fogta közre a tolvajt, Panthar szemben velük ült le. Suttyogó tiltakozása ellenére elszedték a zsákját, és minden holmiját kirakták az asztalra. Shiu’rin undorodva hajított félre egy fekete kristálydenevért, Dornodon isten jelképét.

- Látjátok, nincs nálam kártya. Most már elmehetek? Suttyogó Setye elkezdte visszapakolni tárgyait, a meglopott kalandozók tanácstalanul figyelték.

- Én azt mondom, a biztonság kedvéért öljük meg. Semmit sem veszthetünk. Ha ő a tolvaj, megbosszuljuk tettét, ha mégsem… senki sem fog sírni egy árnymanó után.

- Ostobaság! Nem ölhetünk meg egy ártatlant!

- Nem olyan nehéz az, elég egy nyisszantás.

Suttyogó Setyét kirázta a hideg a penge csiklandozásától. Segélykérően kereste előbb Tondo, majd miután az nem látszott törődni vele, Panthar tekintetét. A nő azonban elmélyülten vizsgálgatott egy nyílvesszőt. Észre sem véve az árnymanó szorult helyzetét, szenvtelenül kérdezte.

- Nem láttam nálad íjat. Mire használod akkor a nyilat?

- Most akartam nekilátni az íj elkészítésének.

- Látom belefaragtad a vessző szárába a kezdőbetűidet. Hogy is hívnak?

- Suttyogó Setye, de…

- Érdekes, én ezeket a jeleket PE-nek olvasom. Az én nevem Panthar Ey, és ez a nyílvessző kísértetiesen hasonlít ahoz, amit elloptak tőlem azon az éjszakán, amikor a kártyám is eltűnt.

- Mit szólsz ehhez, árnymanó?

Suttyogó Setye agyán átfutott a gondolat, hogy továbbra is tagadhatna, de nem látta értelmét. Fogvatartói bizonyítottnak vélik bűnösségét, ez tisztán látszott arcukon, ha nem vall, habozás nélkül megölik. Míg tétovázott, Abiondi odahajolt az alakváltóhoz.

- Azt mondtad, Pantharnak hívnak, a másik nevet nem említetted.

- Ey a törzsi nevem, nem szoktam használni. Nem hazudok, ne próbálj rajtakapni.

A Leah pap kiegyenesedett, összeráncolta homlokát. Élesen figyelte a nőt, Panthar nyugodtan nézett vissza a hidegkék szemekbe, végül a férfi volt kénytelen elfordítani a tekintetét.

Suttyogó Setye észrevette, hogy a figyelem elterelődött róla, s már-már sértve érezte magát emiatt.

- Igen, én loptam el! - A három kalandozó egyszerre nézett az árnymanó eltökélt arcára. - De már nincsenek nálam. Eladtam őket egy varázslónak. Itt van a tornya Libertanban, a város szélén.

- Eladtad egy varázslónak… Nagyszerű! Hogy a pokolba fogjuk visszaszerezni? Mert hogy önként nem fogja visszaadni, az biztos!

- Ne légy olyan kishitű, ember! Megoldjuk. - Kérdő tekintetek szegeződtek Pantharra, mire a nő széttárta a karját. - Valahogy majd megoldjuk.

A kalandozók megvárták az éj közepét, amikorra egész Libertan elcsendesült. A Bíborhold is lenyugodott, a csillagok pedig oly kevés fényt adtak, hogy a városra, s a kicsiny társaságra jótékony sötétség borult. A terv egyszerű volt: behatolnak a toronyba, megkeresik és visszaszerzik a kártyákat. A megvalósítás azonban sokkal nehezebbnek, szinte lehetetlennek tűnt. Suttyogó Setye - magukkal hozták az árnymanót, segítsen nekik, ha már ebbe a képtelen helyzetbe sodorta őket - bevetette minden trükkjét, de nem boldogult az ajtóval. A magas, szürke, kör alaprajzú épület falába csak egyetlen pici ablakot vágtak. A fejmagasságban elhelyezett nyíláson csak egy gyerek férhetett volna be, felnőtt nem.

- Nem tudsz bemászni? Már most is elég vékony vagy, ha felhasználnád az alakváltó képességeidet, talán sikerülne bejutnod.

Shiu’rin Panthar alakját méricskélte tekintetével.

- Lehetetlen. Bár össze tudom húzni magam, nem vagyok gumiból. - Az alakváltó ujjai megérintették a kobudera karizmait. - Talán bezúzhatnád az ajtót! Mi másra valók ezek az izmok?

- Törjem be ezt? - Shiu’rin megtapogatta a vasalt tölgyfaajtót. - Az öklöm biztos szétrepedne, más eredménye nem lenne a próbálkozásnak!

- Márpedig akkor nem fogunk bejutni. Az ajtót betörni nem lehet, az ablak túl kicsi, ezen a sima falon felmászni sem lehet. Szerintem mindenki menjen a maga dolgára! -Az árnymanó a pillanatnyi hallgatást beleegyezésnek vette, s már ment volna. A kobudera grabancánál fogva húzta vissza.

- Maradj, még nem adtuk fel.

- Mit kell ezen annyit gondolkodni? Ha nem sikerül, hát nem sikerül.

A Leah pap végigmérte az árnymanót.

- Szerintem te vagy köztünk a legkönnyebb. Igazam van? - A férfi Pantharra nézett, aki fülig pirult.

- Khm, az alakváltók általában nehezebbek, mint amennyinek kinéznek. Talán a másfajta anyag miatt…

- Felesleges mentegetőznöd, nem azt mondtam, hogy kövér vagy. Panthar nyelt egy nagyot, és nem szólt semmit.

- Nem tudom, mit tervezel, de én nem akarok…

Abiondi ügyet sem vetett Suttyogó Setye tiltakozására, egy közeli fához lépett.

- Ha jól látom, ez egy gumifa. - Egy késsel bemetszette a kérget, a sebből azonnal nyúlós, fehér folyadék csordult ki.

- Shiu’rin, vágd meg még néhány helyen!

Abiondi a tenyerében fogta fel a gyorsan szilárduló nedvet, úgy nyújtotta, alakította, rnintha rétest készített volna. Félórás munkájának eredménye egy jókora, vékony gumilepedő lett. Késével lyukakat vágott rajta, s közvetlenül a torony melletti földbe dugdosott faágak segítségével kifeszítette.

- Figyelmeztetlek, mindjárt itt a hajnal, nem érünk rá játszadozni!

- Te - Abiondi megragadta Suttyogó Setye vállát - ezzel a gumiasztallal felugrasz a tetőre. Odaerősíted ennek a kötélnek az egyik végét, a másikat pedig ledobod nekünk. Mi felmászunk, és felülről bejutunk Érted?

- Persze hogy értem. De ez az izé nem fog leszakadni alattam?

- Ne légy már olyan gyáva! Jól megerősítettem, kétszer ennyi súlyt is elbírna.

- Akkor miért nem megy inkább ő? - mutatott az árnymanó Shiu’rinra.

- Nincs kedvem vitatkozni - húzott elő egy kést a Leah pap. -Mész vagy sem?

Pantharnak és Shiu’rinnak nem igazán tetszett Abiondi meggyőzési módszere, de nem szóltak közbe. Hajtotta őket a vágy, hogy visszaszerezzék a kártyájukat.

- Jól van, na. Megyek már.

Suttyogó elkeseredett képet vágva mászott fel a gumilepedőre, és kelletlenül ugrálni kezdett. Az első huppanások után megtetszett neki a játék, s egyre magasabbra szökkent. Néhány perc alatt eljutott a tető magasságáig, de úgy látszott, nincs kedve abbahagyni az ugrándozást.

A Leah pap halkan sziszegve fenyegetőzött - hangosabban nem mert, bárki meghallhatta -, mire az egyik ugrás után Suttyogó Setye eltűnt a torony tetején. Hamarosan kötél tekeredett eléjük, előbb Panthar, majd Shiu’rin és Abiondi mászott fel a tetőre.

- Pont, ahogy gondoltam. Van itt egy csapóajtó, ami gyengébb szerkezetnek néz ki, mint a lenti. Suttyogó, boldogulsz vele?

- Hát, megpróbálhatom.

Nem telt sok időbe, hogy az árnymanó eltávolítsa a lejáratot védő lakatot és kinyissa az ajtót. Suttyogó benézett a toronyba, majd visszafordult a többiekhez.

- Menjetek le nyugodtan, én ráérek. Panthar gyanakodva nézett az árnymanóra.

- Mi van odalenn, mitől ijedtél meg?

- Semmi, semmi, csak egy sárkány.

- Te meg vagy őrülve, sárkányok nincsenek! - Szavat nyomatékául az alakváltó nagy lendülettel felcsapta az ajtót, és bedugta a fejét a terembe. Először balra nézett, de egy ajtón kívül nem látott semmit. Azonban amikor elfordította a fejét, egy tátott pofájú, előreálló szemfogú, hatalmas hüllővel találta szembe magát. A vörös pikkelyes, csökevényes szárnyú teremtmény mély lélegzetet vett, s mielőtt Panthar visszahúzhatta volna magát, égető forróságú lehellet érte el. Az alakváltó visszakapta a fejét, és lecsapta az ajtót. Fájdalmasan sziszegve simította végig felhólyagzott, nedvedző bőrét. Rosszkedvűen megjegyezte:

- Lehet, hogy tévedtem, és mégis vannak sárkányok. Még szerencse, hogy lecsuktam a szemhéjam. Kifolyhatott volna a szemem.

Tompa dobbanások hallatszottak a lábuk alatt, s a feltépett tető helyén tarajos fej jelent meg. A kalandozók egészen a torony széléig hátráltak, de nem menekülhettek. Ha levetik magukat a magasból, biztosan elpusztulnak. A kígyófej forogva kereste áldozatait, s mikor meglátta a kényes helyzetű kalandozókat, a vörös szemek felizzottak.

Shiu’rinon esztelen bátorság vett erőt. Bár semmi esélye nem lehetett egy sárkánnyal szemben, harci testhelyzetet vett fel, és összpontosított. Összegyűjtötte minden kí energiáját, tudta hogy speciális ütést kell alkalmaznia, ha át akar törni a kemény bőrön. Ugy csapott le mint a sas, kinyújtott keze azonban átsuhant a szörny testén. A kobudera döbbenete csak egy pillanatig tartott, mielőtt a bestia újra köphetett volna, felkiáltott.

- Csak illúzió, nem bánthat minket! Nézzzétek csak! - Shiu’rin átdugta kezét a sárkányon.

- Fáj, nagyon fáj! Elégek, elhamvadok! Deana!- Panthar felsikoltott, a sárkány felől újabb forró fuvallat érkezett.

Abiondinak és Suttyogónak szemmel láthatóan nem esett baja, de Panthar iszonyú kínok között fetrengett. Társai pontosan látták, hogy bőre pontosan olyan márványsíma, mint azelőtt, se szemöldöke, se haja nem perzselődött le, az alakváltó mégis tébolyultan nyöszörgött, és nem létező sebeit tapogatta. Abiondi letérdelt mellé, és lefeszítette a tenyerét az arcáról.

- Semmi se történt, csak álmodtad az egészet! Nyugodj meg, nincs semmi baj! Nem sebesültél meg, a sárkány nem létezik, nem égetett meg. - A férfi duruzsoló hangja hatásosnak bizonyult, Panthar kinyitotta szemét, és végignézett magán.

- Látod, mi sem sérültünk még - folytatta a nyugtatgatást Abiondi. Kézen fogta a lányt, s odavezette a csapóajtóhoz. - Érintsd meg, látod, nincs ott semmi.

A lány képzelt kínjai azonnal elmúltak, amikor elhitte Abiondinak az igazságot. Megkönnyebbülten fellélegzett, amint kezei végigfutottak puha bőrén.

Shiu’rin csodálkozva nézett a Leah papra, nem várt tőle ennyi gyengédséget. Abiondi hidegen viszonozta tekintetét.

- Még szűkségünk lehet rá.

A kobudera bólintott, látszólag elfogadta a furcsa viselkedés magyarázatát.

- Erre a nagy zajra, amit csaptunk, biztosan felfigyelt a varázsló. Fellármázhatja az egész várost. - Az árnymanó morogva mászott be a torony belsejébe.

- Én inkább attól félek, hogy ő egymagában is elbír velünk. - felelte a kobudera.

A fentről látott ajtó egy laboratóriumba nyílt. Az árnymanó izgatottan szaglászott a lombikok és a különféle porok, növények között, de amikor el akart emelni valamit, Shiu’rin a kezére csapott.

- Csak a kártyákért jöttünk, nem veszünk el semmi mást.

A laboratóriumból csigalépcső vezetett lefelé, a könyvtárba. A mennyezetig érő polcokon, szekrényekben rengeteg könyv állt. Shiu’rinnak eszébe jutott a Kódexterem, belesajdult a szíve a kolostor hiányába. A többiekből másféle érzelmeket váltott ki a sok fóliáns.

- Sose fogjuk megtalálni a kártyákat. Bárhol elrejthette őket.

- Szerintem nincs is itthon, és akkor el is vihette őket. Szép kilátások! - Ne beszéljetek annyit, inkább kutassatok. - Bár titkolni akarta, Panthar is pont olyan ideges volt, mint a többiek.

A mennyezetről vékony szál ereszkedett le, egy pillanat múlva óriási pók csúszott le a kalandozók közé. Mielőtt akár egy lépést is tehettek volna, a pók belemélyesztette csáprágóját Shiu’rin nyakába. A kobudera vérébe erős méreg keveredett, a férfi szinte azonnal elkábult. Míg Shiu’rin bódultan tántorgott, Panthar és Abiondi nekiestek a póknak, és kaszabolni kezdték. Suttyogó Setye elbújt egy íróasztal mögé, onnan figyelte a harcot. Az alakváltó kalapácsával szétzúzta a szemeket, a pók ettől fogva csak vakon csapkodott. A harc nem tartott sokáig, a két pap szétvágta a szőrös testet. Mire a szörnyeteggel végeztek, Shiu’rin eszméletlenül hevert a padlón. Az álakváltó a fiérfi mellé térdelt, de bárhogy is igyekezett, minden élesztési kísérlete kudarcba fulladt. Felpattant az ájult kobudera mellől, és szétdobálta a bútorokat. Felborította az íróasztalt, kihúzogatta a fiókokat, leszórta a könyveket a polcokról, végigkopogtatta a falakat.

- Mit csinálsz? - Abiondi értetlenül nézte a tomboló alakváltót.

- Keresd a kártyákat, ne kérdezősködj!

- A kobudera meg fog halni, te meg a kártyákat keresed? Ejnye, nem Raia paphoz méltó magatartás.

Panthar mintha nem is hallotta volna a gúnyolódást, kitépte a polcokat a sarokszekrényből. Belülről keskenyebbnek tűnt a szekrény, mint kívülről, ezért a nő végigtapogatta a hátsó falat, de nem talált nyitószerkezetet. Kívül azonban ráakadt egy elforgatható gömbdíszre, azt megcsavarva előtárult a rejtekhely, benne a kártyák. A nő Shiu’rinhoz rohant a sajátjával, és beleerőszakolta a kezébe.

A kihagyó, alig hallható légzés megerősödött, egyenletessé vált. Néhány perc múlva Shiu’rin kinyitotta a szemét, de beszélni még nem tudott, csak hálás tekintetével tudta megköszönni a segítséget.

Panthar annyira, amennyire tudta, helyreállította a dolgozószoba rendjét, de társai sürgették, nem tudta befejezni a munkát. Shiu’rin már támogatás nélkül, de csak lassan tudott menni, így mindannyian lassan értek le a földszintre. Belülről könnyedén kinyitották az ajtót, és kiléptek a szabadba.

Abiondi az alakváltó mellé lépett.

- Érdekes dolgokat tud a kártyád, a kobuderát a halálból hozta vissza.

- Biztos a tied is értékes.

- Nem akarod elcserélni? - Panthar messzebb húzódott az embertől. Amikor legutóbb ezt kérdezte tőle, utána egy majdnem végzetes támadás következett. Abiondi észrevette Panthar bizalmatlanságát, és felemelte a kezét. - Odaadnám érte a sajátomat. Szerintem tisztességes üzlet lenne.

- Jobb, ha mindenkinek megmarad a saját kártyalapja. Azt hiszem, megvolt annak a jó oka, hogy hozzánk kerültek.

 

Közjáték

 

Fairlight dühösen söpörte le a figurákat a sakkasztalról, már megint vesztett. Fairlight diadalmas örömmel dőlt hátra, az utóbbi időben mindig túljárt a másik eszén. A vigyor azonban lefagyott arcáról, amikor észrevette, hogy az isten mire készül, ám mielőtt tiltakozhatott volna, szétoszlott a semmiben. Fairlightot nem nyugtatta meg hasonmása eltüntetése, bár gondolatai elterelődtek a sakkról.

Erdauinon furcsa dolgok történtek mostanában, olyanok, amelyekre nem volt befolyása az isteneknek. Például a kártyák: Fairlight erős, de különös, ismeretlen típusú varázst érzett belőlük. Nem készíthette őket halandó, ehhez nem lett volna elég tudása, de a mágia istene nem tudott róla, hogy bármelyik társa efféle dolgokat csinált volna. Elkiáltotta magát, szavai végigzengtek a létsíkon.

- Raia, Leah, Sheran, Elenios, Tharr! Fairlight hív benneteket, gyertek!

Az istenek csak sokára, és kelletlenül érkeztek meg. Ezúttal felszólítás nélkül is emberi alakukat öltötték magukra, mogorván ültek le a szépen faragott asztal köré.

- Mi van már megint? Mit találtál ki megint?

- Azért hívtam ide az összes istent…

- Az összeset? Nem felejtettél ki valakit, Fairlight?

Fairlight összeráncolta a homlokát. Hívás nélkül betörni egy isten lakóhelyére - eddig ez nem volt szokásban. Mégis, kisimította ráncait, és negédes kedvességgel invitálta közelebb Dornodont.

- Gyere csak, természetesen csak kifelejtettelek. Tudod, olyan régen vagyok már isten, úgy látszik romlik az emlékezetem.

Dornodon nem vett tudomást az oldalvágásról, ami újdonsült istenségére utalt. Fairlight papírdarabokat varázsolt a kezébe.

- Láttátok valaha ezeket a kártyákat? Esetleg valamelyikőtök készítette?

Az istenek egymás után intettek nemet.

- Miért olyan fontos ez? Mi van ezekkel a lapokkal?

Fairlight megszüntette az illúziót, megüresedett kezével az állát dörzsölgette.

- Nem tudom pontosan. Ghallán nem készíthették őket, s ha nem ti csináltátok őket, akkor kicsoda?

- Veszélyesek? Nagyon érős varázstárgyak? Ezért aggódsz?

- Nem Raia, nem emiatt. Inkább azért, mert nem tudom megállapítani, pontosan mit tudnak. Ha legalább azt tudnánk, ki hozta őket létre.

Dornodon legyintett.

- Tehetetlenek vagytok, mint a szopós csecsemők! Tüntesd el a kártyákat Ghalláról. Hozd fel ide, itt azt csinálhatunk vele, amit akarunk!

- Majd ha te is annyit tapasztaltál, mint mi, annyi bölcsesség rakódik le benned, mint bennünk, talán akkor helyesen meg tudod ítélni a helyzetet. - Leah méltóságteljesen felállt, majd Fairlighthoz fordult. - Nem lehetne közelebbről megvizsgálni a kártyákat? Könnyebb lenne talán, ha idehoznánk őket.

- Amennyit meg lehetett tudni róluk, azt én már megtudtam. A mágia istene sértődötten húzta fel az orrát. - Én csak értek hozzá.

- Lehet, hogy a te fejedben is megfordult, de… Nem elképzelhető, hogy nem is érnek semmit?

-Azokból a kártyákból jóval erősebb mágia árad, mint amennyit a felderíthető tulajdonságaik indokolnak. Nem hiszem, hogy ez véletlen lenne.

- Rendben van Fairlight, elhisszük. De tőlünk mit akarsz?

- Azért akarom a halandóknál hagyni őket, hogy kiderüljön, mik is valójában. Tőletek csak azt kérem, kísérjétek figyelmmel sorsukat.

Az istenek beleegyezően bólintottak, majd eltűntek a semmiben. Sheran maradt utoljára, aki nagyon eltöprengett valamin. - Mondd csak, mi lesz, ha túl későn derül ki a kártyák ereje, akkor, amikor már működésbe léptek?

Fairiight vállat vont.

- Ki tudja?

 

V.

 

A varázsló a laboratóriumban materializálódott, és rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben az otthonában. A csukva hagyott ajtó most tárva-nyitva állt, házőrző pókja sem jelentkezett hívására. A férfi lesietett a lépcsőn, dolgozószobájába érve földhöz csapta széles karimájú kalapját, és káromkodott egy nagyot. Összeborzolta hófehér üstökét, és a pókjához lépett. Az állaton már nem tudott segíteni, hát elkezdte rendbe szedni a berendezést. Láthatóan semmi értékesebb nem tűnt el, sőt, mintha valaki sietősen rendet próbált volna rakni a szobában. Mielőtt a könyveket visszapakolta volna a szekrénybe, ellenőrizte a titkos rekeszt. A fedőlap félreugrott, a mágus visszahőkölt.