11
Az ötödik kerék

– Akkor most megöljük a gyereket? – kérdezi Peter, akin látszik, hogy ideges, a két karját dörzsölgeti, szeme tág, hatalmas hasa kilóg a BRYAN METRO feliratú trikó alól, ahogy ott ül a tévé előtt a kilógó belű zöld fotelben, és rajzfilmeket néz.

Mary a matracon fekszik a szomszéd szobában kinyúlva, totál kikészült, és Rick Springfieldet vagy valami más seggfejet hallgat, aki a rádióból szól, és én is nagyon szarul érzem magam, megpróbálok sodorni magamnak egy marihuánás cigit, miközben igyekszem úgy tenni, mintha Peter nem is kérdezett volna semmit, Peter azonban megismétli.

– Te, én nem tudom, hogy kitől kérdezed, tőlem, Mary-től vagy a Kőkorszaki Szakitól abban a kurva tévében, de meg ne kérdezd még egyszer – mondom neki.

– Szóval, akkor most megöljük a gyereket? – kérdezi.

Abbahagyom a próbálkozást, hogy cigit sodorjak – olyan nedves a cigarettapapír, hogy elolvad és rákenődik az ujjamra, Mary meg valami nevet ismételget nyögdécselve. A gyerek most már negyedik napja fekszik a fürdőkádban összekötözve, és a helyzet kezd mindenkinek az idegeire menni.

– Fogy a türelmem – mondja Peter.

– Azt mondtad, minden sima lesz – mondom. – Te mondtad, hogy minden menni fog. Hogy nem lesz semmi baj.

– Hát, elbasztam. – Vállat von. – Tudom. – Elfordítja a tekintetét a rajzfilmről. – És tudom, hogy ti is tudjátok.

– Ezért kitüntetést érdemelsz.

– Mary nem ért semmit – mondja Peter sóhajtva. – Soha nem is értett semmit az egészből.

– Szóval azt mondod, hogy te tudod, hogy én tudom, hogy te basztad el, de nagyon? – kérdezem. – Erről van szó… mi?

Felröhög. – Na, akkor most megöljük a gyereket? – És Mary is vele vihog, én meg csak a cigarettapapírt törülgetem a kezemről, és hallgatom a röhögésüket.

Peter egy kábítószerárus útján talál rám, akinek azelőtt én is árultam, és aki Barstow-ból hív fel. Peter ugyanis Barstowban van egy indiánnal, akit Renóban szedett fel egy játékautomata mellett. Megad egy telefonszámot, egy szálloda számát, ami kinn van a sivatagban, én meg fel is tárcsázom Petert, és akkor ő azt mondja, hogy úgyis be fog jönni L. A.-be, de kellene neki valami hely, ahol egy vagy két napig ellehetne az indiánnal. Három éve már, hogy nem találkoztam vele, azóta, hogy nagy tűzvész keletkezett egy kis gyújtogatásból, amiben mind a ketten benne voltunk. Azt súgom neki a telefonba: – Tudom ám, hogy szarban vagy, haver – ő meg azt feleli: – Persze, de azért beengedhetnél.

– Te, én nem akarom, hogy megcsináld, amit szerintem csinálni akarsz – mondom, és az arcom a tenyerembe temetem. – Egy éjszakát maradhatsz, aztán tűnés.

– Mondjak valamit? – kérdezi.

Nem jön ki hang a számon.

– Nem addig van az, haver – mondja.

Peter és Mary, aki nem is igaz, hogy indián, éjfél felé talál rám a kéglimben, kinn a Van Nuyson. Peter belép az ajtón, odajön hozzám, megmarkolja a ruhámat, és azt mondja: – Tommy, öreg haver, na mi van? – én meg csak állok, és reszket az egész testem, és azt mondom neki: – Helló, Peter; olyan dagadt, hogy legalább száz vagy kétszáz kiló lehet, a haja hosszú, szőke és zsíros, zöld pólóban van, kokainpor tapad a pofájára, a karján végig tűszúrások nyoma, és nekem egyből elegem van belőle.

– Peter? – kérdem. – Mi a szart akarsz csinálni?

– Nyugalom, haver – mondja. – Minden a legnagyobb rendben. – A szeme tág az anyagtól és furcsán csillog, és a hideg futkos tőle a hátamon.

– A tyúk hol van? – kérdezem.

– Kinn, a furgonban – feleli.

Még várok valamit, Peter meg csak áll; nem szól. – Szóval, kinn a furgonban? Azt mondod?

– Igen – mondja Peter. – Kinn, a furgonban.

– Mozdulj már vagy valami – mondom. – Például, hozd be a tyúkot.

Nem mozdul. Csak áll.

– Kinn van a furgonban?

– Kinn – mondja.

Kezd elegem lenni belőle. – Miért nem hozod már be azt a hülye picsát mi, te hülye fasz?

Nem mozdul.

– Na, jól van – sóhajtom. – Lássuk azt a tyúkot.

– Kit? – kérdezi. – Kit, te hülye?

– Na, mit gondolsz, kit?

Nagy sokára felel: – Ja, persze. A Maryt. Hát persze.

A lány ájultan hever a furgonban, amúgy szépen le van sülve, hosszú, szőke haja van, kicsit sovány a kábítószertől, de szinte jól áll neki, és tulajdonképpen egész csinos. Az első éjjel a padlóra dobott matracon alszik az én szobámban, én a kanapén alszom, Peter meg a karosszékben ülve éjjeli tévéműsorokat néz egész éjszaka, és azt hiszem, csak kajáért megy ki egyszer vagy kétszer, de olyan fáradt vagyok és annyira haragszom rájuk, hogy nem is vagyok hajlandó tudomást venni a helyzetről.

Másnap reggel Peter pénzt kér tőlem.

– Az nagyon sok – mondom én.

– Hogyhogy sok? – kérdi ő.

– Úgyhogy te nem vagy eszednél – mondom neki. – Meg úgy, hogy nincs pénzem.

– Semmi? – kérdi. Kuncog.

– Milyen jókedved van – mutatok rá a tényekre.

– Van egy szivar, akinek tartozom, és meg kell adni neki.

– Sajnálom, öreg – mondom. – Ha nincs, akkor nincs.

Nem válaszol, csak visszamegy az elsötétített szobába Maryhez, én meg kimegyek Resedába, az autómosóba, ahol dolgozom, ha éppen nem valami mást csinálok.

Elég szar napom volt, és amikor hazaérek, Petert a karosszékben találom, Mary meg azóta is az elsötétített szobában rádiózik, és akkor egyszer csak azt veszem észre, hogy az asztalon, a tévé mellett egy pár gyerekcipő áll, és erre felteszem a kérdést Peternek: – Te, hogy kerül ide az a gyerekcipő?

Peter seggrészeg, gügye és rémisztő vigyor ül a luftballon pofáján, meredten nézi a rajzfilmet, én nem bírom levenni a szemem a gyerekcipőről, és akkor valahonnan messziről gyereksírást hallok, tompa puffanásokat és valami zúgást a bezárt ajtajú fürdőszobából.

– Mi ez itt… valami vicc? – kérdem Petert. – Én ismerlek téged, tudom, milyen kibaszott egy baromállat vagy, és tudom, hogy ez nem vicc, a kurva anyádat, te hülye állat.

Benyitok a fürdőszobába, és meglátom a gyereket, aki tíz-tizenegy éves, szőke, fehér kisfiú, lovacskamintás ingben, napszítta farmerben van, a keze hátrakötve, a lábán is kötél, és Peter valamivel betömte a száját, aztán szigetelőszalaggal le is ragasztotta neki, a gyerek kidülledt szemmel sír, és a kád oldalát rugdossa, ahová Peter berakta, én meg bevágom magam mögött a fürdőszobaajtót, odarohanok Peterhez, megragadom a vállát, és beleüvöltöm a pofájába: – Mit képzelsz, te baromállat, mi a faszt műveltél, mi, te pöcsfej, mit csináltál már megint, a kurva anyádat, te állat?

Peter csak nézi a tévét rendületlenül.

– Pénzt ér az a gyerek – motyogja, és megpróbál eltolni maga elől.

Én viszont csak annál erősebben szorítom a kövér vállát, és egyre csak azt üvöltözöm, „Miért?”, és teljesen elfog a pánik, és ökölbe szorítom a kezem, és idegességemben az arcába ütök, de Peter meg se moccan erre sem. Fölnevet, és értelmetlen hangsorok törnek fel a torkából, nem hasonlítanak semmihez, amit eddig hallottam.

Még erősebben csépelem a fejét, mígnem valamikor a hatodik ütés után megragadja a karom és megcsavarja, de olyan erővel, hogy azt hiszem, mindjárt eltörik, lassan a padlóra kényszerít, előbb csak fél térdre, de egyre csak csavarja még, hatalmas erővel, és már egyáltalában nem mosolyog, hanem hörögve, mély torokhangon ismételget lassan három szót: – Fogd… be… a pofád.

Megrántja a karom, csavarint rajta még egy nagyot, én meg hanyatt esem, és a karomat fogom, mert fáj, és sokáig csak ülök ott, a padlón, míg végül is lassacskán föl nem tápászkodom, és megpróbálok ledönteni egy sört, aztán lefekszem a kanapéra, kurvára fáj a karom, és kisvártatva a gyerek is abbahagyja a zajozást.

Megtudom, hogy a gyerek a Galleria parkolójában gördeszkázik, hogy Peter és Mary egész délelőtt figyeli, és Peter azt mondja, „vigyáztam, amikor senki se néz oda”, Mary pedig (ezt a részt tudom a legnehezebben magam elé képzelni, mert el se tudom képzelni Maryt, amint csinál valamit) odahajt a gyerek mellé a zárt furgonnal, éppen amikor lehajol megkötni a cipőfűzőjét, Peter meg kinyitja a furgon hátsó ajtaját, és minden további nélkül, egyszerűen csak beemeli a kocsiba, Mary meg visszahozza a furgont ide, és Peter azt mondja, hogy bár eredetileg a gyereket egy ismerős vámpírnak akarta eladni, aki odaát lakik Nyugat-Hollywoodban, most már úgy gondolja, hogy inkább a szülőkkel egyezkednék, és hogy a pénzből részben megfizeti az adósságát, amivel egy Spin nevű buzinak tartozik, a többivel meg elmegyünk Las Vegasba vagy Wyomingba. Én közben annyira ki vagyok már borulva ettől az egésztől, hogy meg se tudok szólalni, de különben se tudom, hol a francba van az a Wyoming, Peternek kell megmutatnia egy könyvben, ahol lila a térképen, és úgy nézem, nagyon messze lehet.

– Csak végül mindig másképp szokott lenni – mondom neki.

– Az a te bajod haver, hogy nem tudsz lazítani.

– Azt mondod?

– Pedig az árt. Neked is meg fog ártani, haver – mondja Peter. – Meg kell tanulnod lebegni. Egy kicsit kilazulni.

Eltelik majd három nap, ami alatt Peter megállás nélkül rajzfilmeket fog nézni a tévében, és közben tökéletesen megfeledkezik a fürdőkádban heverő gyerekről, és akkor majd Maryvel együtt úgy tesznek, mintha soha nem is lett volna semmiféle gyerek, én meg majd igyekszem uralkodni magamon, és úgy teszek, mintha tudnám, hogy mit akarnak csinálni, hogy most mi következik, pedig sejtelmem sincsen róla, hogy mi fog most történni.

Kimegyek az autómosóba, mert felébredek, Peter pedig biztosan kanalat melegít az anyagnak a tévé előtt ülve, Mary meg majd betámolyog, soványan, de barnára sülve, Peter pedig vicceket mesél, mialatt belövi Maryt, aztán magát is, én meg elszívok egy kis füvet az autómosó előtt, nézem én is a rajzfilmeket a tévében Peterrel, Mary meg visszamegy a matracára, és néha hallom, hogy a gyerek a kád falát rugdalja, mert be van dilizve. Fölhangosítjuk a rádiót, azt kívánjuk, bárcsak hagyná már abba, addig is a konyhai mosogatóba hugyozok, és a szemközti Mobil-benzinkúthoz járok át szarni, és nem teszem fel a kérdést Peternek és Marynek, hogy enni adnak-e a gyereknek. Amikor hazajövök az autómosóból, üres Winchell-dobozokat látok meg McDonald’s-zacskókat, de nem tudom, hogy ők ették-e meg a kaját vagy a gyereknek adták, aki késő éjszaka megint mocorogni kezd a kádban, és hiába megy a tévé meg a rádió is egyszerre, mégis hallani, annyira, hogy már-már azt remélem, az utcán is meghallja valaki, de amikor kimegyek, megállapítom, hogy nem hallatszik ki semmi.

– Csak te – mondja Peter. – Csak te, haver.

– Bazmeg, mi az, hogy csak én?

– Az, hogy én nem hallok semmit – mondja Peter.

– Nem igaz… hazudsz – mondom neki.

– Hé, Mary! – kiáltja el magát. – Te hallasz valamit?

– Minek kérded Maryt? – mondom. – Totál… készen van.

– Na látod, hát ezért kéne, hogy most már csináljál vele valamit – mondja.

– Ó, istenem – nyögöm. – De hát te vagy az oka az egésznek.

– Talán tehetek én arról, hogy L. A.-be kellett jönnöm? – kérdezi.

– Hanem hogy csak úgy elkaptad a gyereket.

– Hát, pont ezért kéne, hogy most már valamit csináljál vele.

A negyedik napon Peter felfog valamit.

– Nem tudom, mire gondolsz, amikor ezt mondod – felelem neki szinte könnyek között, miután előadja a tervét.

– Akkor most megöljük a gyereket? – ismétli megint, de már nem is kérdésként, tulajdonképpen.

Másnap későn kelek, Peter és Mary a hátsó szobában a matracon, totál kiütve, és megy a tévé, és a képernyőn kék, kócos labdák kergetőznek, arcuk is van, nagy kalapácsokkal meg csákányokkal, a hang levéve, az ember csak gondolja, hogy miket mondhatnak egymásnak, aztán kimegyek a konyhába és kinyitok egy sört meg belehugyozok a mosogatóba, és a maradék Big Macet, ami ott hever a pulton, a számhoz emelem és rágni kezdem, kínlódva lenyelem, aztán fölveszem az új overallom, és épp indulnék már, amikor észreveszem, hogy résnyire nyitva a fürdőszobaajtó, mire óvatosan odamegyek, mert közben rettegek, nem csinált-e Peter megint valamit a gyerekkel az éjjel, de végül még bekukkantani se merek, csak gyorsan becsukom az ajtót, és kimegyek a kocsival Resedába, az autómosóba, ugyanis amikor két napja is bementem a fürdőszobába, kicsit beszíva, a gyerek hason feküdt, a nadrágja az összekötözött bokájára legyűrve, és a feneke meg csupa vér volt, úgyhogy mindjárt ki is fordultam, aztán amikor legközelebb bementem hozzá, a gyerek már meg volt tisztogatva, fel volt öltöztetve, valaki még meg is fésülte, de ugyanúgy összekötözve feküdt a kádban, zokni a szájába tömve, az arcán téboly, a szeme meg még az enyémnél is vörösebb.

Késve érek ki az autómosóba, és valami zsidó rám förmed, de nem szólok vissza, csak bemegyek a hosszú, sötét alagútba, aztán a másik végén meg ki, mert ott törölgetem szárazra a kocsikat egy Dilis nevű pasassal, aki nagyon odavan magától, és persze egész L. A. pont ma akarja lemosatni a kocsiját, én meg törölgetem róluk a vizet, nem érdekel a hőség, nem nézek senkire, nem is beszélek senkivel, csak a Dilissel.

– Engem most már nem is idegesít – mondom neki. – Érted? Meg nem is gyanakszom meg semmi.

– Szarol bele, mi? – kérdezi a Dilis. – Úgy, ahogy mondom?

– Úgy – felelem. – Egyszerűen nem érdekel.

Befejezem a kezem alatt lévő kocsi törölgetését, és várom a következőt az alagútból, amikor egyszer csak azt veszem észre, hogy egy kisfiú áll mellettem. Iskolai egyenruhában van, és a kocsikat nézi, ahogy jönnek kifelé sorban, engem pedig lassan hatalmába kerít a téboly. Lejön a szalagról a következő kocsi, és a Dilis felém irányítja.

– Ez a mamám kocsija – mondja a gyerek.

– Igazán? – mondom. – És akkor mi van?

Nekiállok, hogy letöröljem a Volvót, a gyerek meg néz.

– Most már kezdek dühös lenni – mondom. – Nem szeretem, hogy nézel.

– Miért? – kérdezi.

– Mert kedvem lenne, hogy fejbe rúgjalak vagy valami, világos? – mondom, és fölsandítok a szmogra.

– Miért? – kérdezi.

– Mostantól fogva meg se hallom, amit mondasz – mondom, és azt remélem, hogy ettől elmegy.

– Miért?

– Mert te egy hülye kis pöcs vagy, és hülyeségeket kérdezel, mintha fontos volna – mondom határozott hangon.

– Miért, szerinted nem fontos? – kérdezi a gyerek.

– Hozzám beszélsz? – kérdezem a gyerektől.

Bólint, kevélyen.

– Nem tudom, minek köll neked ilyeneket kérdezni tőlem, egyszerűen nem tudom. – Felsóhajtok. – Hülye kérdés. – Mi az, hogy köll? – kérdezi a gyerek.

– Hülyeség, hülyeség, hülyeség – motyogom magam elé.

– Miért hülyeség?

– Mert fölösleges, te kis idióta.

– Mi az, hogy fölösleges?

Egyszerre elegem van a gyerekből, és úgy teszek, mintha meg akarnám ütni. – Elmész innen a francba, te kis hülye pöcs. – A gyerek elneveti magát, és odamegy egy nőhöz, aki Tabet iszik, a Gucci retiküljét nézegeti, én meg tovább törölgetem a Volvót, a Dilis pedig közben arról a lányról mesél, akivel tegnap este kefélt, és aki úgy nézett ki, mintha egy denevért meg egy nagy pókot kereszteztek volna, aztán kinyitom az ajtót a nőnek, aki a Tabet issza, meg a gyereknek, és akkor hirtelen úgy rám tör a hőség, hogy muszáj letörölnöm az arcomról a verejtéket a büdös kezemmel, a gyerek meg egyre csak engem bámul, ahogy az anyja elhajt a kocsival.

Körülbelül tíz óra tájt Peter elmegy elintézni valamit, és azt mondja, éjfélre itt lesz. Megpróbálom, hogy tévézéssel üssem agyon az időt, de megint mocorogni kezd a gyerek, aztán meg egyenesen őrjöng, úgyhogy be is megyek a belső szobába, ahol Mary alszik a matracon a sötétben, nyitott ablaknál, de attól még nagyon meleg van, és látom, hogy Mary nem alszik, megkérdezem tőle, nem szívna-e el velem egy kis füvet.

Nem szól semmit, csak lassan ingatja a fejét.

Kifelé indulok már, amikor Mary utánam szól: – Hé, te… maradjál… mért nem akarsz… maradni?

Ránézek. – Akarod tudni, hogy mit gondolok? Mozog a szája, a szeme fennakadva. – Nem.

– Azt gondolom, hogy te már szarrá vagy menve – mondom neki. – Szerintem, aki összeadja magát Peterrel, szarrá van menve.

– És még mi mást gondolsz? – kérdezi suttogva.

– Nem tudom. – Vállat vonok. – Azt mondom, jó lenne… dugni. – Szünet. – Peter nem jön vissza… meddig is? Éjfélig?

– És… aztán?

– Na, jó, akkor maradok, meglátjuk, kialakul-e valami.

– Te… – nyel. – Inkább… ne… akarjad.

Leülök melléje a matracra, ő megpróbál felülni, de aztán beéri azzal, hogy a falnak támaszkodik, és megkérdi, hogyan telt a napom a munkahelyemen.

– Mit beszélsz? – kérdem. – Azt kérded, hogy mi volt ma az autómosóban?

– Szóval… mi volt ma? – Mély lélegzetet vesz.

– Szóval, az autómosó – kezdem. – Volt ott egy dilis kisgyerek. Az egész nagyon érdekes volt. Lehet, hogy ez a mai volt az életem legérdekesebb napja. – Fáradt vagyok, a marihuánás cigi meg nagyon hamar kialszik, ezért átnyúlok Maryn, és elveszem a gyufát a matrac mellől, a kanala meg egy piszkos nejlonzacskó közül, és újra meggyújtom a füvet, aztán megkérdezem tőle, hogyan találkozott Peterrel.

Sokáig nem szól semmit, ami nem mondhatom, hogy meglepne. Amikor aztán megszólal, olyan halk és olyan pici a hangja, hogy alig is hallom, erre közelebb hajolok, megint motyog valamit, de muszáj megkérdeznem tőle, hogy mit is mond, és a leheletének szinte halotti szaga van. A rádióban a „Ne szívd mellre” megy az Eaglestől, én pedig megpróbálom velük dúdolni a számot.

– Peter csúnya dolgokat… csinált… a sivatagban…

– Igen? – kérdem. – El is hiszem róla. – Szívok egyet a marihuánás cigarettából, aztán megkérdem: – Például micsodát?

Mary némán bólint, és hálás, hogy megkérdeztem.

– Carsonban összeismerkedtünk egy pasassal… és olyan erős anyagot kaptunk tőle, hogy… baromi. – Az ajkát szívja, engem meg elfog a szomorúság. – És akkor… egy darabig… együtt lötyögtünk vele… és baromi rendes volt meg minden, és amikor egyszer Peter elment fánkot venni… és kettesben maradtunk… akkor egy kicsit összemutyiztunk vele. Jó volt… – Mary közben messze jár, annyi benne az anyag, hogy egészen begerjedek tőle, akkor elhallgat és rám néz, hogy ott vagyok-e még és hallgatom-e. Akkor megjött Peter…

A kezem a térdére teszem, és úgy látom, nem bánja. Megint bólintok neki..

– És akkor tudod, mit csinált? – kérdezi.

– Ki? Peter? – kérdem. – Mit?

– Találd ki. – Vihog.

Hosszan hallgatok, aztán mondok valamit. – Megette… a fánkot?

– Kivitte a srácot a sivatagba.

– Tényleg? – Följebb csúsztatom a kezem a combjára, csontos, ösztövér és porzik a bőre, simogatom, és közben lesöpröm róla a hámló bőrt.

– Igen… és aztán szemen lőtte.

– Hú – mondom én. – Tudom, hogy Peter máskor is csinált már ilyen szar dolgokat. Úgyhogy nem is vagyok nagyon meglepve rajta meg minden.

– Aztán üvöltözni kezdett velem, lerángatta a srác nadrágját, aztán elővette a kését, és levágta neki… a micsodáját és… – Mary elhallgat, kuncogni kezd, és énrám is átragad. – És akkor hozzám vágta, és azt mondta, „Ez kell neked, te büdös kurva, ez?” – Mary hisztérikusan nevet, és én is vele nevetek, és azt hiszem, nagyon sokáig nevetünk, aztán amikor abbahagyja, mindjárt sírva fakad, rázza a zokogás, fojtogatja, és felköhög mindenféle ocsmányságot, úgyhogy elveszem a kezem a combjáról.

– Ezentúl most már mindig csak erről fogunk beszélni – mondja szipogva.

Azért végül mégiscsak megpróbálom megdugni, de nagyon szűk meg száraz is neki, úgyhogy bele is fájdul a farkam, és erre abbahagyom egy kicsit. De még mindig nagyon be vagyok gerjedve, megpróbálom rávenni, hogy csinálja szájjal, de elalszik közben, és akkor megpróbálom a falnak támasztani és szájba kúrni, de az se megy, és a végén aztán én verem ki magamnak, de még az se sikerül.

Arra ébredek, hogy valaki dörömböl az ajtón. Késő van, a nap már magasan áll, és dől be a fény az ablakon, egyenesen a pofámba, akkor fölkelek, körülnézek a szobában, de nem látom se Maryt, se Petert, és arra gondolok, hogy talán ők zörgetik az ajtót, úgyhogy odamegyek és kinyitom, fáradtan, rogyadozó léptekkel, de egy fiatal, barnára sült srác áll az ajtóban, szőke, és látszik rajta, hogy hajszárítóval szárították neki, és nincs is lerobbanva, ujjatlan trikó, vászoncipő, bő szárú sort és úgy néz rám, mintha tudnom kellene, hogy ki ő.

– Mit akarsz? – kérdem.

– Keresek valakit – mondja, majd hozzáteszi még, hogy haver.

– Valaki itt nincsen – felelem, és már csukom is be az ajtót. – Én már szarok mindenre.

– Haver – mondja a pasas.

– Azt mondom neked, menj el – mondom neki.

A srác belöki az ajtót, és bemegy mellettem a házba. – Mi a szart akarsz?

– Hol van Peter? – kérdezi. – Petert keresem.

– Peter… nincs itt.

Körülnéz a lakásban, mindenhova bekukkant. Végül is rátámaszkodik a kanapé támlájára, végigmér, és megkérdezi: – Mi a szart bámulsz rajtam?

– Nézd, én nem haragszom – mondom neki. – Csak nagyon fáradt vagyok, és csak azt akarom, hogy legyen vége mindennek, mert már nem bírom.

– Akkor azt mondd meg nekem, hogy hol a picsában van Peter! – kérdezi.

– Honnan tudjam?

– Hát, haver – felnevet –, pedig jobb lenne, ha eszedbe jutna. – Megint rám néz, és megkérdi: – És tudod, hogy miért? 

– Nem. Miért?

– Tényleg tudni akarod?

– Most mondtam, nem? – felelem neki. – Na, mondjad már, ne szarozzál, nehéz hetem volt. Legyél olyan haver és…

– Megmondom, hogy miért. – Elhallgat, aztán színpadiasan lehalkítva a hangját: – Mert nyakig – elhallgat, majd –, nyakig – megint elhallgat, aztán –, nyakig ül a szarban.

– Tényleg? Igazán? – kérdem közömbösen.

– Úgy, ahogy mondom – feleli a barnára sült srác. – Senor.

– Jó, majd megmondom neki, hogy itt jártál meg minden. – Kitárom neki az ajtót, és ő indul is. – Mellesleg, nem vagyok mexikói.

– Az üzenet a következő – mondja: – Nemsokára visszajövök, és ha addigra nem lesz meg, ti itt mind ki lesztek nyírva. – Hosszan néz rám, tizennyolc éves lehet vagy talán tizenkilenc, az ajka duzzadt, szépen rajzolt, szenvtelen vonásai olyan szabványosak, hogy képtelen is leszek megjegyezni őket, és már öt perc múlva se leszek képes bármi jellegzetességet is megemlíteni róluk Peternek.

– Na, ne mondd – vakkantom utána, ahogy becsukom az ajtót. – És mit fogsz csinálni velünk? Talán majd halálra napoztatsz?

Mosolyog, tulajdonképpen kedvesen, ahogy becsapom előtte az ajtót.

Otthon maradok, és nem megyek el az autómosóba, mert várom, hogy előkerüljön Mary vagy Peter, de abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalában visszajönnek-e, és fogalmam sincs róla, hogy mi lehet az a micsoda, amiről a fiatalember beszélt, úgyhogy csak ülök a kanapén, és csak bámulok az ablakon kifelé céltalanul. Még arra se vagyok képes, hogy végiggondoljam legalább, hogyan is történt, hogy Peter beállított és mindent elszart nekem, mert tulajdonképpen az az igazság, hogy eleve el volt szarva ez az egész, és ha Peter nem jön most, ezen a héten, akkor jött volna a jövő héten vagy jövőre, és úgyis tudja az ember, hogy a végén nincsen nagy különbség, mert mindig is tudta, hogy előbb vagy utóbb ez lesz belőle, ezért az ember csak ül az ablaknál és bámul rajta kifelé, várja, hogy megjöjjön Peter és Mary, és végre megadhassa magát nekik.

Beszámolok nekik a fiatalemberről.

Peter idegesen járkál fel és alá. – Beszarás – mondja –, beszarás.

Mary ráförmed: – Nem megmondtam?

– Szedjétek össze a cuccot! – utasít mindkettőnket Peter. – Azonnal lelépünk innen.

Mary zokog.

– Nekem nincs mit magammal hoznom – mondom Peternek. Aztán elnézem, ahogy idegesen járkál föl-alá. Mary bemegy a hátsó szobába, leveti magát a matracra, öklét a szájába nyomja és vadul rágja.

– Mi a szart csinálsz? – kiált be neki Peter.

– Összeszedem a cuccot – mondja szipogva, de közben a matracon hányja-veti magát.

Peter odajön hozzám, benyúl a farzsebébe, és odanyújt nekem egy rugós kést, én meg megkérdem: – Minek ez nekem?

– A gyereknek.

A gyerekről teljesen elfeledkeztem, a fürdőszobaajtóra nézek, és fáradtság fog el.

– Ha itt hagyjuk – mondja Peter –, valaki megtalálja, a gyerek meg beszélni fog, mi pedig szarban leszünk.

– Hagyjuk éhen halni – suttogom a késre meredve.

– Nem, öregem, az nem megy – mondja Peter, és erőszakkal a kezembe nyomja a kést.

Megfogom, mire kattanva kiugrik a pengéje. Hosszú, nehéz, rémisztő látvány.

– Kurva éles – mondom a pengét nézegetve, aztán Peterre nézek tanácskérőn, ő meg rám.

– Nincs más hátra – mondja.

Aztán csak állunk egymással szemben, nem is tudom, milyen sokáig, amikor kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, Peter közbevág: – Csináld meg!

Vállon ragadom Petert, és kifakadok: – Hát, mondtam én egy szóval is, hogy nem?

Odamegyek a fürdőszobaajtóhoz, Mary észreveszi, és oda akar szaladni hozzám, de biceg, és Peter is utánanyúl, és megüti egyszer-kétszer, visszatántorodik, én pedig belépek a fürdőszobába.

A gyerek sápadt, de helyes, csak kicsit gyengének látszik, és amikor meglátja a kést, sírva fakad, hányja-veti magát, menekülne, én meg nem akarom világosban csinálni, úgyhogy eloltom a villanyt, és megpróbálom leszúrni a sötétben, de aztán olyan ideges leszek attól, hogy a sötétben kellene leszúrni, hogy mégis inkább felgyújtom a villanyt, letérdelek a kád mellé, és belebököm a hasába a kést, de nem elég erősen, aztán megint, most már nagyobb erővel, erre hátrafeszül a teste, én megint beledöföm és megpróbálom felrántani, hogy kinyíljon, de a gyerek folyvást fel-fellöki magát, bele a késbe, mint aki nem bírja abbahagyni, én meg csak döfködöm a hasát, aztán mellbe szúrom, de a kés megakad valami csontban, a gyerek meg csak nem akar meghalni, akkor megpróbálom elvágni a torkát, ő meg erre leszorítja az állát, úgyhogy a végén csak az állát döfködöm, fel is metszem, míg bele nem markolok a hajába, hogy hátrafeszítsem a fejét, ő meg annyira sír, és olyan erősen hátrafeszíti magát, hogy kiszabaduljon, hogy összevérezi az egész kádat, pedig csak könnyű sebeket ejtettem rajta, a nappaliban meg közben Mary sikoltozik, akkor aztán belevágom a kést a torkába és elhúzom keresztben, mire majd kiugrik a szeme, ahogy megérti, mi történik, és egyszer csak forró vér sugara lövell az arcomba, a számba is jut, és a nyelvemen érzem az ízét, a kést tartó kezemmel törülgetem a szememből, közben meg csak egyre ömlik a vér és mindent összeken, a gyerek meg még nagyon sokáig rángatózik, én ott térdeplek mellette, csupa vér vagyok, helyenként egészen mélyvörös, sokkal sötétebb színű, mint máshol, közben ritkulnak már a gyerek görcsös rángásai, és a szobából se hallok már hangokat, csak a lefolyón lecsurgó vér gurgulázás át, aztán kicsivel később bejön Peter, letörölget, és azt súgja "Minden oké, haver, kimegyünk a sivatagba, és minden oké lesz, csak pssszt”, aztán valahogy bekászálódunk a kocsiba és otthagyjuk a lakást, Van Nuyst, és Peter nem akarja elhinni, hogy teljesen rendben vagyok, alig is bírom meggyőzni.

Peter egy Taco Bell étterem parkolójában állítja le a kocsit, már messze, kinn a völgyben, és Mary ott marad a kocsiban hátul, mert nem bírja abbahagyni a reszketést, pedig Peter már berekedt, annyiszor mondta neki, hogy hallgasson már, de ő csak fekszik összegömbölyödve, mint egy csecsemő, és az arcát markolássza.

– Be van dilizve – mondja Peter, közben meg odavág neki még egyet-kettőt, hogy elhallgattassa.

– Lehet mondani – mondom neki én.

Kis, négyszögletes asztalnál ülünk egy szárnyaszegett napernyő alatt, nagyon meleg van, az overallom meg teljesen át van itatva vérrel, és valahányszor leülök meg felállok vagy a karomat mozdítom, hangosan recseg a megalvadt vér.

– Mondd, éreztél valamit? – kérdezi Peter.

– Mire gondolsz?

Peter rám néz, látom rajta, hogy gondolkodik, de aztán csak megvonja a vállát.

– Szerintem egyáltalán nem kellett volna kinyírni a gyereket – motyogom.

– Nem. Tényleg nem kellett volna, hogy kinyírjad – mondja Peter.

– Hallom, haver, hogy mindenféle szarságokat csináltál a sivatagban.

Peter burritót eszik, és közben azt mondja: – Las Vegasba kéne menni. – Aztán megvonja a vállát – Mi az, hogy szarság?

Én csak nézem a tacót, amit nekem rendelt.

– Ott aztán senki se talál meg – mondja teli szájjal.

– Szóval, hogy mindenféle szarságokat csináltál a sivatagban – mondom megint – Marytől hallottam.

– Hogy szarságokat? – kérdi kissé zavarodottan, és tényleg nem érti.

– Mary azt mondta. – Megborzongok.

– Mondd meg nekem, mi az, hogy szarság – mondja, és sietősen befalja a burrito maradékát, aztán megint azt mondja: – Vegas.

Megfogom a tacót, és éppen bele akarok harapni, amikor észreveszem, hogy véres a kezem, erre leteszem a tacót, letörlöm a vért, Peter is harap egyet a tacómból, meg én is, aztán ő megeszi a maradékot, beszállunk a kocsiba, és nekivágunk a sivatagnak.