Tizenegyedik fejezet

A lejtő felső részét szanaszét heverő testek borították. Némelyük mozdulatlan volt, másokban ott reszketett még az élet maradványa. Egy felföldi vért okádott, majd ráhanyatlott egy sírkőre, melyet olyannyira felszaggatott a rengeteg repesz és lövedék, hogy a régen eltemetett holttestek medence- és csuklócsontjai ott hevertek a földön. Egy francia dobos fiú ült az út mellett, kezeivel fogva vissza kiomlott beleit. Dobverője még mindig az övébe tűzve. Szótlanul meredt az elrohanó Sharpe-ra, majd sírva fakadt. Egy zöld zubbonyos halott hevert még ott, a legelső támadás mementójaként. Elgörbült francia bajonett állt ki a bordái közül a felpüffedt, elfeketült has fölött, amely nyüzsgött a legyektől. Repesz csattant a test közvetlen közelében, darabkái fütyülve húztak el Sharpe feje mellett. Az egyik gárdistát el is találta, aki felbukott, s magával rántott két másik embert. Harper odaüvöltötte nekik, hogy hagyják ott azt a férfit.
– Futás tovább! – kiáltotta nyersen. – Futás tovább! A tetvek csak vigyázzanak magukra! Gyerünk!
Félúton a falu felé az út élesen jobbra kanyarodott. Sharpe itt letért az útról, leugorva egy kis töltésen a bozótos egy foltjára. Láthatta Loup alakulatát, ott voltak nem messze előttük. A szürke gyalogság északról vetette be magát a faluba, és most azzal fenyegetett, hogy két részre szakítja a 88-asokat. Loup támadása először visszafogta a brit ellentámadás lendületét, majd feltartotta azt, és Sharpe jobb felől láthatta a faluból visszavonuló vörös kabátosokat, amint fedezéket keresnek a temető falának maradványai mögött. Franciák egy nyüzsgő csapata tört felfelé a falu lejjebb lévő házaiból, hogy Loup dandárjának példáját követve elszánják magukat egy végső, bátor támadásra.
De Loup dandárjának megvolt a maga ellensége; kicsiny ellenség ugyan, de egyiküknek volt mit bizonyítania. Sharpe keresztülvezette a Real Compania Irlandesa seregét a cserjésen, át egy földdarabon, melyen fonnyadt bab kornyadozott, aztán átszökkent egy újabb alacsony töltésen, és szélsebesen rohanni kezdett a legközelebbi szürke gyalogoszászlóalj szárnyának irányába.
– Öljétek meg őket! – üvöltötte Sharpe. – Öljétek meg mind egy szálig!
Ez egy vad és barbár, mindazonáltal teljesen helyénvaló csatakiáltás volt a számbeli kisebbségben lévő Real Compania Irlandesa számára, amelyet, hacsak nem esik neki a franciáknak mohó vadsággal, megtörtek és visszaszorítottak volna. Ez a csata tulajdonképpen a kegyetlen vadságon múlott.
– Öljétek meg a szarháziakat! – bömbölte Sharpe. Félt, és egyre növekvő félelme tette hangját érdessé és elkeseredetté. Rémület rántotta össze gyomrát, de hosszú időn át tanulta, hogy a franciákat pontosan ugyanez a rettegés tölti el, és engedni neki annyit jelentett, mint tárt karokkal fogadni a katasztrófát. A mostani harc megnyerésének kulcsa az volt, hogy gyorsan a másik csapat közelébe kerülhessenek, majd átvágva a nyílt terepen, ott puskáik a leghatásosabban folyamatosan tüzeljenek, és ezután katonái egyenesen az ellenség oldalába kerülhetnek, ahol a küzdelem már véres közelharcba torkollik.
És így üvöltötte őrült buzdítását, még úgy is, hogy közben azon tűnődött, kitart-e vajon bátorsága vagy megtörik, s ő fejvesztve keres inkább menedéket az egyik leomlott fal mögött. Ezzel egyidejűleg azonban már a francia csapaton volt a szeme. Kis sikátor tűnt fel, mindjárt Sharpe előtt, telezsúfolva ellenséges katonákkal, attól balra pedig egy alacsony fal zárt el egy kertet. Loup néhány embere átmászott a ledőlt fal omladékán át a kertbe, de legtöbbjük a sikátoron át nyomult előre, egy nagyobb összecsapás irányába, mely a falu központjában tombolt. Sharpe a sikátor felé indult. Franciák fordultak meg, és riadót kiáltottak. Puskatűz vonta fehér füstlepelbe a sikátor bejáratát, aztán Sharpe belevágódott a leghátulsó szürke sorok közé, kardját mereven előreszegezte. Az összecsapás óriási megkönnyebbülést hozott, szörnyű adag energiát szabadítván fel, melyet ő gonoszul kiélezett kardjának pengéjébe árasztott. Mindkét oldalára bajonettes katonák érkeztek. Ordítottak és döftek; az emberekben ugyanúgy ott fészkelő rettegés már vandál őrjöngésbe kezdett átcsapni. Más gárdisták a kert megtisztítására indultak, míg Donaju kapitány másik sikátorban tört utat magának a lejtőn lefelé.
Hentesmunka volt, és ha Sharpe embereinek az első néhány pillanatban úgy is tűnt, könnyebb dolguk van, mint remélték, az csak azért történhetett, mert Loup sorainak csak a leghátsó részét rohanták le, egy olyan helyen, ahol az emberek a lehető legkisebb lelkesedéssel vetik bele magukat egy állatias küzdelembe, ilyen egyenes utcákon inkább menedéket keresnek. Minél tovább küzdöttek Sharpe emberei, annál közelebb kerültek Loup legjobb harcosaihoz, és annál keményebb küzdelemben kellett helytállniuk. Sharpe látott egy nagy bajuszú őrmestert, aki a sorokon át visszafelé igyekezett, s elhaladtában maga köré gyűjtötte az embereket. Az őrmester üvöltött és az embereket ütlegelte, a gyávákat arra kényszerítve, hogy megforduljanak, és használják szuronyaikat az új támadók ellen, de aztán feje hátrabicsaklott és egy pillanatra vörös kis cseppek köde övezte, ahogy egy puskagolyó megölte. Hagman és Cooper talált egy alkalmasnak látszó háztetőt, ahonnan hathatós segítséget tudtak nyújtani, mint mesterlövészek.
Sharpe testeken gázolt át, melyek közt tönkrement muskéták hevertek, s kardjával szúrt aztán. Nem volt elég hely oldalvágásokra, csak egy keskeny kis rés, ahol döfhetett és csavarhatta a pengét. Az egyetlen parancsnoki feladat, amit most elvártak tőle, az volt, hogy verekedni lássák, és a Real Compania Irlandesa szolgálatkészen kövesse őt. Mintha láncaiktól szabadultak volna, démonokként küzdöttek, ahogy egyik sikátort a másik után tisztították meg. A franciák meghátráltak a kegyetlen támadás elől, s egy könnyebben védhető hely után néztek. Donaju, akinek arcát és egyenruháját vér fröcskölte be, ismét csatlakozott Sharpe-hoz egy kicsiny, háromszögletű téren, a sikátorok találkozásánál. Egy halott francia hevert a trágyadombon, egy másik az ajtót torlaszolta el. Hullák hevertek ott kifordult belekkel, halomba hordva a házakban, még a falakat is hullák támasztották. A testek kupacai jelezték a csata haladását, az első nap előfutárait franciák borították, rajtuk felföldiek, majd francia gránátosok súlyos medveszőr sapkáikban, köztük még több vörös kabátos, s végül Loup szürkéinek friss rétege vitt új színt a látképbe. A holtak bűze vastag ködként ült a környéken. A holttestek alól néha kivillanó agyagos föld nyomait beterítette a vér. Az utcákat elárasztotta a halál, s az élők is csak újabb halált akartak osztani.
Hagman és Cooper egyik romos háztetőről a másikra ugrált.
– Kurafiak közelednek balról, uram! – kiáltott ki Cooper tüzelőállásából, egy szűk kis köz felé mutatva, mely alattomosan kanyargott lefelé a kis háromszegletű tértől. A franciák elég messzire vonultak vissza Sharpe-tól, hogy szusszanásnyi idejük legyen újratölteni, vagy éppen ruháikból tépett mocskos csíkokkal kötözzék be összeszabdalt kezüket és karjukat. Néhányan összekuporgatott rumadagjukból kortyoltak egyet. Páran teljesen lerészegedtek, de Sharpe nem bánta, hisz csak annál jobban harcoltak.
– Jönnek a rohadékok, uram! – riadóztatott Cooper.
– Szuronyokat! – kiáltotta Sharpe. – Gyerünk!
Az utolsó szót már aközben kiáltotta, hogy embereit az alig hat láb széles sikátor felé vezette, ahol annyi hely sem akadt, hogy az ember lendületet vehessen egy becsületes csapáshoz. Az első kanyar csupán tízlábnyira volt tőlük, és Sharpe az embereivel pont a francia rohammal egy időben ért oda. A kapitány érezte, hogy egy szurony végigszántja a zubbonyát, hallotta a szövet reccsenését, aztán kardjának vasmarkolatával egy bajszos arcába öklelt. Egy véres ajkakkal vicsorgó gránátossal küzdött, aki sárgán rothadó fogait villogtatta, miközben megpróbálta Sharpe-ot ágyékon rúgni. Sharpe pörölyként sújtott le a karddal, de a csapás elakadt a vastag medvebunda fekete, zsíros prémjében. Érezte az arcán a férfi bűzös leheletét. A férfi inkább veszni hagyta muskétáját, és megpróbálta Sharpe torkát szorongatni, de Sharpe megragadta baljában fogott kardjának felső élét, jobbjával szorosan fogta a markolatot, és a pengét keményen a francia torkába döfte. Olyan messze lökte vissza a férfi fejét, hogy láthatta a szeme fehérjét, s az még mindig nem eresztette el az ő nyakát, így Sharpe csak jobbra rántotta kardját, s e rántástól a szeme előtt vörösbe fordult minden, ahogy átvágta az ellenséges katona nyaki vénáját.
Átmászott a halott gránátos rángatózó testén. Rumtól elborult agyú gárdisták vagdalkoztak bajonettjeikkel, csapkodtak puskatusaikkal, üvöltve rugdalták az ellenséget, akik tehetetlennek bizonyultak ekkora vadsággal szemben. Rourke gárdista eltörte muskétáját, ezért felkapott egy elszenesedett tetőgerendát, s most ezzel a szálfával rontott a franciákra, akár valamiféle valami faltörő kos. Az ellenség hátrálni kezdett. Loup dandárjának egy tisztje megpróbálta ugyan összegyűjteni őket, de Hagman leszedte őt az egyik háztetőről, s így az ellenség kelletlen visszavonulása fejvesztett menekülésbe csapott. Egy francia bevette magát egy házba, de elveszítette a hidegvérét, és tüzelni kezdett az ablakból az előrenyomuló gárdistákra. Erre írek egy viharzó csapata rontott be a házba, és megölt minden francia túlélőt, akit odabent találtak.
– Isten óvja Írországot! – Harper épp Sharpe mellett huppant le. – Jézus, ez volt aztán a kemény munka – mondta rekedten. – Krisztusom, uram, végignézett magán? Merő vér, azt kell hogy mondjam.
– Nem az enyém, Pat – felelte Sharpe, majd zubbonya ujjával kitörölte a vért a szeméből. Elérte annak az utcának a sarkát, amely a falu szívébe vezetett. Az utca közepén egy halott francia tiszt hevert, nyitott szájában csak úgy nyüzsögtek a legyek. Valaki már felvagdosta a zsebeit, ruhája varrásait és erszényeit, és félredobott egy durván megmunkált, elnagyolt sakk-készletet, melynek táblája csupán egy festett vászondarab volt, a jelentősebb bábukat fából faragták, a parasztokat pedig puskagolyók jelezték. Sharpe érezte a hulla bűzét, miközben lekuporodott az utcasarkon, és megpróbálta megjósolni a csata kimenetelét a zaj és a füst kusza összevisszaságából. Úgy érzékelte, most az ellenség mögött van, és ha csak jobbról meg tudná támadni, már elszakítással fenyegetné Loup szürke gyalogosait a medvebőrös gránátosoktól, akik most kibogozhatatlanul össze voltak keveredve. Ha az ellenség azt gondolja, bekerítik, minden bizonnyal meghátrál, és ez a meghátrálás a teljes francia kivonulást hozhatná magával. Győzelemre vezethetne.
Harper körbekémlelt a sarkon.
– Ezerszám nyüzsögnek a rohadékok! – mondta. Egy vadkanlándzsát cipelt, amit egy halott connaughti őrmester mellől vett fel. Lenyisszantott vagy négylábnyit a végéből, hogy alkalmasabb fegyverré tegye az ilyen szűkös helyen való ádáz öldökléshez. A kifosztott francia tisztre nézett az utcán.
– Nincs pénz abban a sakk-készletben – szólt gyászosan. – Emlékszik arra az őrmesterre Busacónál, aki azokat az ezüst sakkfigurákat találta? – az ég felé emelte a vadkanlándzsát.
– Csak egy gazdag tiszti hullát, azt küldj nekem, Uram!
– Rajtam ugyan senki nem fog meggazdagodni – felelt Sharpe sötéten, aztán kikukucskált a sarkon, hogy láthassa az utcát barikádként eltorlaszoló halott gránátosokat, mely mögött francia gyalogosok tömege várakozott.
– Kinél van töltött fegyver? – kérdezte Sharpe a mellette guggoló katonáktól. – Menjetek előre – adta parancsba a fél tucat férfinek, akik felemelték a kezüket.
– Siessetek! Mi megkerüljük a sarkot – mondta nekik. – Vártok a parancsomra, letérdeltek, tüzet nyittok, aztán rohamoztok, mint a veszett fene. Pat, maga öt lépéssel távolabbról kövessen a többiekkel. – Sharpe igencsak vegyes társaságnak osztogatta parancsait: voltak ott lövészek, connaughti felderítők, felföldiek, gárdisták és caçadorok.
– Készen vagytok, fiúk? – az ellenség vérétől maszatos arccal vigyorgott rájuk.
– Akkor gyerünk!
Az utolsó szót már úgy üvöltötte, hogy embereit a sarok körül vezette előre. A barikád mögötti franciákra Sharpe nyílegyenesen volt kénytelen tüzelni, azok meg a támadók szörnyű ordításától megrémülve túl hamar és túl magasra lőttek.
– Állj! Térdre! – Sharpe a térdelő emberek mögé állt.
– Felkészülni!
– Harper már kivezette a második egységet a sikátorból.
– Tűz! – kiáltott Sharpe, és a sortűz átsöpört a halott gránátosokon, ahogy emberei kitörtek a füstből és átküzdötték magukat a még mindig meleg, véres holttestek tömegén. A franciák kétségbeesetten próbáltak újratölteni Sharpe előtt, de rögzített szuronyaik minduntalan akadályozták puskavesszőiket, így még mindig csak a töltéssel küszködtek, mikor Sharpe mindent elsöprő rohama teljes erővel beléjük csapódott, és ismét kezdetét vette az öldöklés. Sharpe kardforgató karja elfáradt, torka berekedt az ordibálástól, szemét kicsípte a lőporfüst, az izzadság és a vér, de pihenésre nem volt idő. Lesújtott kardjával, megcsavarta, kihúzta, majd ismét előreszúrt vele. Egy francia ráemelte muskétáját és meghúzta a ravaszt, de jutalma csak egy utórobbanás lett, ahogy a lőpor lángra kapott a serpenyőben, de a csőben lévő golyó kilövéséhez ez már nem volt elég. Sikoltott, ahogy Sharpe kardja a túlvilágra küldte. A kapitány már annyira kimerült a mészárlásban, hogy hosszú kardját két kézre fogta, jobbja a markolaton, balja a penge tövét markolta, így keményen meg tudta suhintani, hogy aztán az emberekbe nyomja. A testek préselése néha olyan erős volt, hogy időnként csak nehezen mozdulhatott, így belekarmolt a legközelebbi arcába, rúgta, harapta és fejelte, míg az átkozott francia arrébb nem ment, el nem zuhant vagy meg nem halt, és ő át tudott mászni egy újabb testen, hogy vértől csöpögő kardjával a kezében továbbhaladjon.
Harper utolérte. A vadkanlándzsa lábnyi hosszú, kiélezett acélhegyének volt egy kis keresztvasa a tövénél, megakadályozandó, hogy a penge túlontúl mélyre hatoljon az ellenséges lovak vagy katonák testébe, s Harper újra meg újra egészen a keresztvasig tolta a pengét ellenfeleibe, aztán rúgott és csavart rajta egyet, hogy kiszabadítsa a fegyvert, mielőtt újra előredöfne vele. Egyszer, mikor egy francia őrmester megpróbált összeszedni pár embert, Harper felemelt egy haldoklót megcsonkított lándzsája végén, és a hánykolódó testet, mint egy vérző és sikoltozó faltörő kost, az ellenség sorai közé vágta. Egypár véres képű connaughti felderítő csatlakozott Harperhez, és immár hármasban kántálni kezdtek egy ír csatakiáltást.
Egy csapat felföldi tört elő az utcából Sharpe jobb felén. Érezte, hogy a csata megfordul. Most lefelé támadtak, nem felfelé védekeztek, Loup dandárjának szürke gyalogosai pedig visszavonulóban voltak a maradék franciákkal együtt. Baljával eleresztette a kardja pengéjének alsó részét, és látta, hogy az teljesen szétvágta tenyerét. Muskéta lobbant fel egy ablakban balról, s egy gárdista hörögve összeroskadt. Donaju kapitány rohamot vezényelt a tetejét vesztett ház ellen, amely visszhangzott a francia szökevények üvöltésétől, ahogy áthajszolták őket a kicsiny szobákon, majd vissza a disznóólba. Szörnyű diadalüvöltés hallatszott jobbról, ahogy a connaughtiak egy százada csapdába ejtett két francia századot egy zsákutcában. Az írek véres utat kezdtek vágni a sikátor vége felé, és nem volt tiszt, aki megálljt mert volna parancsolni mészárlásuknak. Lent, Poco Velhától északra, a füves területen úgy tűnt, a csatában a kiképzés során elsajátított legpompásabb manőverek mentik meg a könnyűhadtestet, most pedig az bizonyosodott be, hogy a leghajmeresztőbb rémálomba illő primitív, vad küzdelem az, ami talán elhozza a teljes hadsereg megmenekülését.
– Balról! – kiáltott figyelmeztetően Harper, Sharpe így megfordult, s látta, szürke egyenruhás franciák törnek át egy sikátoron. A gárdistákat nem kellett már ellentámadásra vezényelni, beözönlöttek a közbe, s vad csatakiáltásokat rikoltva gyilkolni kezdték a franciákat. A Real Compania Irlandesat magával ragadta a győzedelmes és öldöklő küzdelem vérgőzös mámora. Az egyik embert mellkasán érte egy lövés, de fel se vette, csak ment tovább a puskáját lóbálva és bajonettjével döfködve. Donaju hosszú időre beszüntette a folyamatos irányítást, helyette inkább úgy harcolt, mint az emberei: vértől, füsttől, izzadságtól és a megterheléstől eltorzult arcból kivillantott szörnyű vigyorral a fején.
– Látta Runcimant? – kérdezte tőle Sharpe. – Nem.
– Túléli – felelte erre Sharpe. – Nem az a fajta, aki csatában hal meg.
– Na és mi? – kérdezte Donaju.
– Azt csak a jóisten tudja – mondta Sharpe, majd megpihent egy pillanatra egy falszegletben. Nagy kortyokban szedte a levegőt.
– Loup-t látta? – kérdezte most Harpert.
– Semmi jele a nyavalyásnak, uram, de az bizonyos, hogy ezt neki tartom fent – felelte Harper, azzal megpaskolta hátán lógó hétcsövű puskáját.
– Az a fattyú az enyém – mondta Sharpe.
Üdvrivalgás jelzett újabb előretörést valahol a faluban. A franciák mindenütt hátráltak, és Sharpe tudta, itt az ideje, hogy megakadályozzák, hogy az ellenség ellenálljon vagy újraegyesítse csapatait. Egy osztagot átvezetett a házon, átlépve két francia hullán és egy felföldi testén, hogy egy kis hátsó udvaron bukkanjanak ki. Kirúgta az udvar kapuját, és meglátta a franciákat, mindössze néhány lábnyira tőlük.
– Gyerünk! – üvöltötte, ahogy az utcára rohant és embereit egy barikád maradványai felé vezényelte. Muskéták torkolattüzei lobbantak fel, valami nekicsapódott Sharpe szíjon lógó fegyvere tusájának, aztán kardjával a barikádra vágott, a gárdisták dobálták szét a kordékat, lócákat és lángoló szalmabálákat. Nem messze egy ház lángokban állt, füstje megköhögtette Sharpe-ot, ahogy átküzdötte magát az utolsó akadályon is, és kivédte egy kicsi, de szívós francia őrmester őfelé irányzott szuronydöfését. Harper felnyársalta a fickót vadkanlándzsájával. A patak csak néhány lábnyira volt. Egy francia ágyú tüzelt, kartáccsal szórva be a főutat, és szétugrasztva vagy tucatnyi felföldit, aztán a francia tüzéreket eltakarta a bosszúszomjas szövetséges ellentámadás elől rohanó francia gyalogosok áradata, amint a Dos Casas patakon át menekültek visszafelé.
Sharpe bömbölő hangot hallott jobb felől, s mikor odanézett, meglátta Loup-t magát, amint épp próbálja maga köré gyűjteni a franciákat. A dandártábornok a régi kőhíd maradványain állt, ahonnan a menekülő franciákat káromolta, és megpróbálta kardjával visszafordítani őket. Harper felemelte hétcsövű fegyverét, de Sharpe lecsapta a csövet.
– A fattyú az enyém, Pat, megmondtam! – Néhány vörös kabátos a folyón hajszolta át a franciákat, ahogy Sharpe a híd felé rohant. – Loup, te rohadék! Loup! – üvöltött. – Loup!
A tábornok megfordult, és annyit látott, hogy egy vérrel borított lövész rohan felé. Leugrott a hídról, ahogy Sharpe a folyóba vetette magát, s a két férfi középúton találkozott, combig merülve a vértől vöröslő vízbe, amelyet a felhalmozott holttestek duzzasztottak fel. A kardok összecsaptak, Loup döfött, Sharpe hárított és megpördült, de a másik kivédte csapását. Megpróbálta térden rúgni Loup-t, de a víz mélysége akadályozta a mozgásban, így kis híján maga esett el. Loup egyenes kardjának kaszáló vágása nyílt utat kapott felé, de Sharpe az utolsó pillanatban talpra ugrott, és eltérítette a csapást kardjának markolatával, majd a markolatkosárral egyenesen Loup szeme felé sújtott. A tábornok sietve hátralépett, megbotlott, de visszanyerte az egyensúlyát és gigászi csapásra lendítette kardját. A csata még mindig zajlott, de mind a britek, mind a franciák magukra hagyták a két kardforgatót. A franciák bebújtak a falak mögött és a folyó keleti partján fekvő kertekben lévő fedezékeikbe, ahol a mai első támadásuk kezdődött, míg a britek és a portugálok az utolsó ellenséges katonákat űzték ki a falu területéről. Mindeközben a folyóban a két harci lázban égő férfi furkósbotként lengette otromba kardjait.
Méltó ellenfelei voltak egymásnak. Loup jobb vívó volt, de alacsonyabb, mint Sharpe, így közelebb kellett mennie hozzá, ha meg akarta sebezni, ezen kívül sokkal inkább a lóhátról való küzdelemhez volt hozzászokva, mint a gyalogoshoz. A két férfi a vívás nemes művészetének groteszk paródiájaként lendítette kardját, döfött és hárított. Mozdulataikat lelassította a víz áramlása és tulajdon fáradtságuk, míg a kardvívás fortélyai kárba vesztek a súlyos lovassági kardok hossza és ormótlansága miatt. A kardok hangja egy kovácsműhelyből kiszűrődő zajra emlékeztetett.
– Rohadék! – mondta Sharpe, és vágott. – Kurafi! – mondta, és egyenesen előredöfótt.
Loup kivédte a szúrást.
– Ezt a két meggyilkolt emberemért! – szólt, és felrántotta kardját, esetlen hárításra kényszerítve Sharpe-ot. Loup sértést fröcsögve döfött kardjával Sharpe arca felé, oldalra tántorítva ezzel a lövészt. Sharpe viszonozta a szúrást, és diadalittasan felüvöltött, ahogy pengéje beleszaladt Loup oldalába, de csupán a francia kardhüvelyét sikerült keresztüldöfnie, amelybe azonnal be is szorult kardjának hegye, eközben pedig Loup nekihuzakodhatott gyilkos csapásának. Sharpe, amennyire tudott, előrelépett, csökkentve ezzel a köztük lévő távolságot, hogy megállítsa a döfést, és fejével előreöklelt, amint közel került. A francia elkerülte a fejelést, majd felrántotta térdét. Sharpe kiosztott neki egy balhorgot, majd kiszabadította pengéjét, s Loup-ra sújtott a markolattal, épp, mikor a dandártábornok markolatkosarával fájdalmas ütést mért fejének bal oldalára.
A két férfi széttántorodott. Egymásra meredtek, de tovább már nem sértegették egymást, hiszen minden erejükre szükségük volt a küzdelemhez. Puskagolyók repkedtek a folyón át, de egyik sem zavarta meg a párbajozókat, felismervén, hogy itt most a becsületért folyik a harc, és ez csak rájuk tartozik. Egy csapat szürke egyenruhás figyelte őket a folyó keleti partjáról, míg a nyugati oldalról lövészek, gárdisták és felföldiek vegyes csoportja bátorította Sharpe-ot.
Sharpe vizet mert bal kezébe és a szájára lötykölte. Megnyalta ajkait.
– Ideje, hogy végezzek veled! – szólt rekedten, és előregázolt. Loup felemelte kardját, ahogy Sharpe meglendítette a sajátját, hárított, majd hárított újra. Sharpe-ot új, elkeseredett energia kezdte fűteni, s csapást csapás után szórt a franciára, melyek elsöpörték Loup védelmét, és olyan gyorsan záporoztak egymás után, hogy a franciának nem maradt ideje kiszakadni ebből, és saját kardját támadásra fordítani. Sharpe erejétől hátrált, s védelme minden vágással egyre gyengült, ahogy Sharpe fogát csikorgatva előretört. Egy utolsó ütés csendült Loup feltartott kardján, s a szürke uniformisba bújt francia térdre esett a vízben, Sharpe pedig győzedelmes üvöltéssel lendítette kardját a végső, szörnyű vágásra.
– Vigyázzon, uram! – kiáltott Harper kétségbeesetten. Sharpe balra pillantott, s egy szürke ló nyergében ülő szürke egyenruhás dragonyost látott, akinek fényes, fekete prémes forgódísz lógott sisakjáról egészen a derekáig. Rövid csövű karabélyt tartott, halálpontosan Sharpe-ra célozva. Sharpe hátrált egy lépést, visszafogta a gyilkos csapást, és látta, hogy az a fekete hajszerűség egyáltalában nem is forgó-dísz a sisakon.
– Juanita! – kiáltotta. A nő megmentette volna Loup-t, ahogy egyszer életben hagyta Lord Kielyt is; csakhogy amíg Kielyt azért kímélte meg, hogy megőrizhessen egy ürügyet, amiért a brit vonalak mögött maradhat, Loup-t viszont szerelemből tartaná életben.
– Juanita! – üvöltött Sharpe, annak a szürke hajnalnak az emlékre hivatkozva egy szürke farkas vackán a magas hegyek közt.
A nő mosolygott. És lőtt. Megfordult, hogy meneküljön, de Harper ott lapult az árnyékok közt hétcsövű fegyverével, és lövése vérfelhőt robbantva sodorta le Juanitát a lováról. Halálsikolya már azelőtt véget ért, hogy a teste becsapódott volna a földbe.
Sharpe szintén zuhant. Óriási ütés érte a jobb vállát, s a fájdalom hirtelen máris tűzként gyulladt fel elerőtlenedett kezében. Megtántorodott, fél térdre esett, és Loup máris ott volt, kardja magasan a levegőben. Egy lángoló ház füstjét sodorta a szél a folyó fölé, ahogy Loup diadalittas ordítással sújtott le kardjával.
Sharpe bal kezével a francia jobb bokájához kapott, és rántott rajta egyet. Loup üvöltve felbukott. Sharpe vicsorogva lebukott a vízbe az elmerülő kard után, aztán saját kardpengéjét vértől mocskos baljába kapta, így a három láb hosszú pengét botként fogva keményen ellensége nyakára sújtott vele. Vállából vér csorgott a folyóba, ahogy a dandártábornokot a víz alá nyomta, egészen a kavicsos meder aljáig, s ott tartotta a karddal. Szilárdan és egyenesen tartotta jobbját, bal kezében a kard vége, és fogait csikorgatta a karját átjáró fájdalomtól, ahogy teljes testsúlyával azon erőlködött, hogy a kisebb embert a háborgó folyó mélyén tartsa. Buborékok szálltak fel a vízből, és pattantak szét. Loup rugdalózott és hánykolta magát, de Sharpe ott tartotta őt a folyóban térdelve, hogy csak feje és véres válla volt a vízszint fölött, s kardját keményen a haldokló torkának szegezte, úgy fogva ezzel a franciát, ahogy az emberek fognak egy veszetten tomboló kutyát.
Karabélyok és muskéták lövedékei hasították a levegőt a folyó felett, ahogy Sharpe emberei tüzet nyitottak Loup gyalogosaira a keleti parton. A szürke gyalogosok előretörtek, hogy megmentsék tábornokukat, de Loup haldoklott, víztől és acéltól fulladozott, lassan elveszítve eszméletét a folyó mélyén. Egy golyó csattant a vízbe Sharpe közelében, de ő maradt, ahol volt, tudomást sem véve a fájdalomról, csak tartotta a kardot ellensége torkán. És lassan-lassan az utolsó buborék is szétpattant, és lassan-lassan a rángatózás is elcsitult Sharpe alatt, és lassan-lassan megértette, hogy megsebezte a szörnyet, és Loup, gyűlölt ellensége halott, és lassan-lassan Sharpe is megnyugodva fordult el a testtől, amely most felúszott a víz színére. Véresen és sebesülten arrébb támolygott, vissza a nyugati partra, ahol Harper utolérte, és visszasietett vele a golyó szaggatta fal menedékébe.
– Isten óvja Írországot! – mondta Harper, ahogy gyengéden kifeszegette a nedves kardot Sharpe kezéből. – Hát maga mi a fenét művelt, uram?
– Győztem, Pat, és rohadt jól csináltam – felelte a kapitány, majd a fájdalommal mit sem törődve elvigyorodott.
Katona volt, aki győzelmet aratott.
– Maradjon már nyugton, ember, az isten szerelmére! A katonaorvos hangja borgőzös volt, lehelete brandytől bűzlött. Fintorgott, ahogy a Sharpe vállába mélyedő szondát mozgatta. A doktor még egy kis csipeszt is tartott a kezében, amivel – vegytiszta agóniát okozva ezzel – állandóan a nyílt sebben matatott.
– Ez az átkozott golyó magával vitte az egyenruhája cafatjait is – morogta. – Mi a fenéért nem hord selyemgúnyát? Az nem esne darabokra.
– Nem telik nekem selyemre – felelte Sharpe. A templom vértől, gennytől, ürüléktől és vizelettől szaglott. Éjszaka volt, és a Fuentes de Onoro templomát két hadsereg sebesültjei töltötték meg. Füstölgő gyertyák fényében fekve vártak a sorukra valamelyik orvosnál, akik éjhosszat tüsténkedtek a kampóikkal, fűrészeikkel és szikéikkel.
– Isten a tudója, megmarad-e – mondta a doktor, miközben újabb darabka véres gyapjúcafatot rántott ki a sebből, azután csipesze szárait foltos köpenyébe törölgette. Böffentett egy brandyszagút Sharpe felé, aztán ernyedten megrázta a fejét.
– A seb valószínűleg el fog fertőződni. Ez a szokásuk az efféléknek. Maga meg úgy fog bűzleni, mint egy leprás pöcegödre, a karja leesik, és úgy tíz napon belül megdöglik. De mindezek előtt még alaposan felmegy a láza, összevissza gagyog majd, mint valami elmebeteg, és izzadni fog, mint egy ló, de idehaza hős lesz magából. Persze hogy fáj, ember. Krisztus szerelmére, ne nyafogjon már, mint egy átkozott kölyök! Sosem állhattam a rohadék kis vinnyogó taknyosokat. És üljön nyugton a hátsóján, ember!
Sharpe nyugton maradt. A szonda okozta gyötrő kín olyan volt, mintha fehéren izzó hústűket szurkálnának és csavargatnának a vállízületében. Behunyta a szemét, és próbált nem odafigyelni arra a nyiszorgó hangra, amit az orvos csontokhoz dörzsölődő szondája okozott, miközben a karabély lövedéke után kutakodott.
– Megvan a kis szemét. Tartson ki még egy kicsit! – mondta, majd keskeny végű fogót vett elő és kitágította vele a sebet.
– Szóval azt mondja, egy asszony tette ezt?
– Egy asszony, igen – felelte amaz továbbra is csukott szemmel. Egy fogoly Loup dandárjából megerősítette, hogy Juanita tényleg a dragonyosokkal tartott. Senki sem gondolta volna közülük, hogy a franciákat kiűzik a faluból és visszaverik őket a folyamon túlra, és senki sem beszélt Juanitának a veszélyről, bár úgyse hallgatott volna senkire. Kalandor volt, aki imádta a küzdelem szagát – és most halott.
Hogy Loup is meghalt, Valverde tábornoknak többé esélye sem maradt arra, hogy találjon egy szemtanút, aki alátámasztaná Sharpe vallomását, miszerint megölte a francia foglyokat, így leplezve a San Isidró-i fiaskót. Már csak egy tanú volt életben, Runciman, aki alkonyatkor érkezett a templomba, éppen akkor, amikor Sharpe a doktort várta.
– Kikérdeztek! – közölte vele izgatottan.
Runciman az egész csata alatt a faluban volt, és bár senki nem követelte meg, hogy mint hajdanán szállítmányozó tiszt vállaljon vezető feladatot a harcban, az tagadhatatlan volt, hogy Runciman ezredes a legveszélyesebb helyen volt, mégsem hátrált vagy riadt meg az összecsapástól.
– Ki kérdezett és mit, tábornok úr? – érdeklődött Sharpe.
– Wellington és az a nyamvadt spanyol generális – mondta Runciman, aki izgatottságában hadarni kezdett.
– Egyenesen nekem szegezték a kérdést. Bele az arcomba. Beismerte, hogy megölt két franciát? Ezt kérdezték.
Sharpe megrándult, ahogy egy férfi felüvöltött a sebész kése alatt. A levágott karok és lábak hátborzongató kupacot alkottak a műtőasztalként szolgáló oltár mellett.
– Szóval ezt kérdezték – mondta. – Ön pedig soha nem hazudik.
– Már hogy tettem volna ilyesmit! – méltatlankodott Runciman. – Megmondtam nekik, hogy ez egy abszurd kérdés. Egy úriember sohasem tenne effélét, ön pedig tiszt, tehát úriember, és őlordsága iránt érzett legnagyobb tiszteletem mellett sértőnek találom ezt a kérdést. – Runcimanben túlbuzgott a vidámság. – És Wellington támogatott engem! Megmondta Valverde-nek, hogy nem akar több brit tiszt ellen irányuló állítást hallani. És nem lesz hadbírósági tárgyalás sem, Sharpe! A mai magatartásunk, mondták nekem, szükségtelenné tesz minden, a San Isidró-i sajnálatos eseményekkel kapcsolatos kérdést. Ez is nagyon jó hír!
Sharpe elmosolyodott. Tudta, hogy abban a pillanatban felmentették, mihelyt Wellington – közvetlenül a Real Compania Irlandesa ellentámadásakor a faluban – megdorgálta őt a két francia fogoly lelövéséért, de Runciman izgatott hírei örvendetesen alátámasztották ezt a mentesítést.
– Gratulálok, tábornok úr – mondta. – És most mi legyen?
– Hazamegyünk, gondolom. Haza. Végre-valahára! – Runciman arcára mosolyt csalt a gondolat.
– Csinálhatnék valami hasznosat a hampshire-i milíciában esetleg. Javasoltam is Wellingtonnak, és ő volt olyan kedves, hogy egyetértsen. Azt mondta, hogy a milíciának szüksége van harcedzett férfiakra, éleslátású, tapasztalt vezetőkre, és jóindulatúan utalt rá, hogy én rendelkezem mindezen tulajdonságokkal. Wellington egy rendkívül szívélyes ember, Sharpe, ön nem vette még észre?
– Igazán szívélyes, uram, valóban – felelte Sharpe szárazon, figyelve, ahogy a felcsersegédek épp lefognak egy férfit, akinek remegett a lába, míg a sebészek a combját vagdosták.
– Szóval, nekem irány Anglia! – szólt Runciman derűsen. – Drága Anglia, az a sok finom étel és józan vallás! És ön, Sharpe kapitány? Mihez kezd a jövőben?
– Megyek békazabálókat ölni, tábornok. Másra úgysem vagyok jó. – Egy pillantást vetett a doktorra, s látta, hogy az már majdnem végzett az előző páciensével, így megerősítette magát lélekben, hogy felkészülten fogadja a fájdalom érkeztét.
– És a Real Companía Irlandesa? Velük mi történik?
– Cádizba mennek, de már hősökként! Az ütközetet megnyertük! Almeida még mindig bekerítve, és Masséna Ciudad Rodrigóig futott vissza. Szavamra mondom, Sharpe, mind hősökké lettünk!
– Az édesanyja és az édesapja biztosan megmondták önnek, hogy egy szép napon hős lesz önből, tábornok.
Runciman megrázta a fejét.
– Nem, Sharpe, sosem mondtak ilyesmit. Belém helyezték minden reményüket, nem tagadom, ami nem is csoda, lévén, hogy csak egyetlen gyermekkel áldotta meg őket az ég, s én voltam az a szerencsés áldás, és nagyszerű, nagyszerű ajándékokat kaptam tőlük, de hősiességet, azt soha, azt gondolom.
– Nos, ön mégis az, uram – felelte a kapitány. – Ha pedig bárki kérdezi, elárulhatja, hogy én mondtam – jelentette ki Sharpe, majd kinyújtotta a jobb karját, és fájdalmát legyűrve kezet rázott Runcimannel. Harper épp akkor tűnt fel a templom ajtajában, feltartott kezében egy üveggel, mutatván, hogy némi vigasz is vár rájuk, ha kiszedték belőle a golyót.
– Találkozunk majd odakint, uram – mondta Sharpe Runcimannek. – Feltéve persze, ha nem akarja végignézni, míg az orvos kipiszkálja ezt a lövedéket.
– Az ég szerelmére, dehogy! Drága szüleim sem gondolták soha, hogy lenne gyomrom orvoslást tanulni, és attól tartok, igazuk volt – sápadt el Runciman. – Hagyom inkább, hadd szenvedjen nyugodtan egyedül – mondta, és zsebkendőt szorítva a szája elé sietősen elhátrált, nehogy a kórház veszedelmes kipárolgásaitól rosszul legyen.
A doktor tehát kiszabadította a golyót a sebből, mielőtt egy koszos rongydarabot szorított volna a kapitány vállára, hogy útját állja a vérzésnek.
– Nem tört csontja – szólt kissé csalódottnak tűnő hangon. – Van azonban itt pár kicsorbult borda, ami néhány napig még okozhat fájdalmat. Talán örökké is, ha megéri. Megtartja a golyót? – kérdezte Sharpe-tól.
– Nem, uram.
– Emlékbe se, a hölgyek számára? – kérdezte a doktor, majd egy üveg brandyt szedett elő vérfoltos köténye egyik zsebéből. Nagyot húzott belőle, majd véres köpenye csücskébe törölgette a csipesze szárait.
– Ismertem egy fickót a tüzérségnél, aki tucatnyi kilőtt töltényt hordott aranyba foglalva egy láncon – mesélte az orvos. – Azt állította, hogy az egyik a szívéhez egész közel fúródott belé. Volt rajta egy sebhely, tudja, amivel bizonygatta. És megmutatta a golyót minden nőnek, akit meg akart tömni, és elmondta az összes hülye ribancnak, hogy egy pontosan olyan nőről álmodott, mint ő, mikor azt hitte, haldoklik. Működött, mesélte. Ronda disznó egy csibész volt, de arra számított, így az asszonyok alig győzik kivárni, hogy letéphessék róla a bricseszt. – Újra odakínálta a lövedéket Sharpe-nak. – Biztosan nem akarja hát ezt az átkozott vacakot?
– Egészen biztosan.
A doktor félrehajította a golyót.
– Bekötözöm magát – mondta. – Óvja a kötést a nyirkosságtól, ha életben akar maradni, és ne engem okoljon, ha mégis feldobja a talpát.
Bizonytalanul elcsoszogott, egy felcsersegédet keresve, hogy bekötözzék Sharpe vállát.
– Hogy rühellem ezeket a rohadt orvosokat! – szólt a kapitány, mikor csatlakozott Harperhez a templom előtt.
– Az öregapám is ezt mondta – válaszolta az ír, miközben odakínálta Sharpe-nak a zsákmányolt brandysüveget.
– Egész életében csak egyszer látott orvost, és egy hétre rá meghalt. Na nem mintha nem lett volna nyolcvanhat éves már akkor.
Sharpe elmosolyodott.
– Ugyanaz, akinek az ökre leesett a szikláról?
– Az, és végig bőgött estében lefelé. Mint mikor Grogan disznója beleesett a kútba. Egy hétig abba se bírtuk hagyni a röhögést, de azon az átkozott disznón egy karcolás se esett! Csak csuromvíz lett.
– El kell hogy mesélje ezt egyszer, Pat.
– Ezek szerint velünk marad?
– Nem indul vizsgálat – felelte Sharpe. – Runciman elmondta nekem.
– Nem kellett volna az első helyről kipécézniük valakit – szólt Harper gúnyosan, majd elvette a másik elől az üveget, és a szájához billentette.
Átsétáltak a táboron, tábortüzek füstjétől borítva, és a harcmezőn hagyott sebesültek jajgatásától kísérve. A lárma elhalkult, ahogy Sharpe és Harper egyre távolodott a falutól. A tüzek körül ülő emberek messzi hazáik dalait énekelgették. Az énekszó elég érzelmes volt ahhoz, hogy Sharpe-ban kínzó honvágy ébredjen, bár tudta, az ő otthona nem Angliában van, hanem itt, a seregben, és el sem tudta volna képzelni, hogy elhagyja ezt az otthont. Katona volt: ment, amerre parancsolták, és megölte a király ellenségeit, ha megérkezett. Ez volt a dolga, a sereg volt az otthona, és ő mindkettőt szerette, noha tisztában volt vele, hogy az előléptetés minden egyes lépcsőfokáért, ami másnak oly könnyed természetességgel megadatott, neki nyomorult senkiházi fattyúként erővel kell megküzdenie. És tudta, hogy sem születéséért, sem elmésségéért, sem vagyonáért nem jár jutalom, mindig csak annyira tartják jónak, amilyen a legutóbbi küzdelme volt, de a gondolat megmosolyogtatta. Mert az ő utolsó harca Franciaország legjobb katonája ellen zajlott, és bizony megfojtotta a korcsot, mint egy patkányt. Sharpe győzött, Loup meghalt, és ezzel végre véget ért Sharpe csatája.

TÖRTÉNELMI ÁTTEKINTÉS

A spanyol királyi gárda a napóleoni időkben négy csoportból állt: spanyol, amerikai, itáliai és flamand századokból, de sajnos a Real Companía Irlandesa valójában nem létezett. Mindamellett volt három ír ezred spanyol szolgálatban (név szerint de Irlanda, de Hibernia és de Ultonia), mindegyiket ír számkivetettek és leszármazottaik alkották. A brit hadseregben szintén sok ír szolgált; néhány angol grófság ezredében a létszám egyharmadát írek tették ki az Ibériai-félszigeten vívott háborúk idején. Ha a franciák valóban képesek lettek volna befolyásolni ezeket az embereket, a hadsereg reménytelen helyzetbe került volna.
Máskülönben tényleg meglehetősen reménytelen helyzetet hozott az az 1811-es tavasz, nem is a lázadás, hanem pusztán a számok miatt. A brit kormány még nem ébredt rá, hogy Wellingtonban végre olyan tábornokot fedeztek fel, aki tudja, hogyan kell harcolni, s még így is fukarul bántak a neki küldött csapatokkal. A hiányt csak részben orvosolták a Wellington parancsnoksága alatt álló kiváló portugál zászlóaljak. Némely hadtestben, mint például a 7.-ben, több portugál volt, mint brit katona, és a háború minden számvetésében külön tiszteletet érdemel ezen szövetségeseknek a harcban való jártassága. A spanyolokkal való kapcsolat soha nem volt egyszerű vagy eredményes, még azután sem, miután Alava tábornok lett Wellington összekötő tisztje. Alava közeli baráti viszonyba került Wellingtonnal ez idő alatt, és a Waterlooi csatában is részt vett. A spanyolok végül is kinevezték Wellingtont hadseregük generalissimójává, de vártak, míg a salamancai csata után 1812-ben a franciákat kiverték Madridból és Közép-Spanyolországból.
Ám 1811-ben a franciák még mindig túl közel voltak Portugáliához, amelyét az előző három évben már kétszer elfoglaltak. Ciudad Rodrigo és Badajoz megakadályozták Wellington előrenyomulását Spanyolországba, s míg ezek az ikererődítmények el nem estek (1812 elején), senki sem lehetett biztos abban, hogy a franciák nem fognak megkísérelni még egy inváziót Portugália ellen. Egy ilyen invázió sokkal kevésbé lett volna hihető a Fuentes de Onorónál zajlott csatánál, de nem is lett volna lehetetlen.
A Fuentes de Onoró-i sosem tartozott Wellington „kedvenc” csatái közé, melyeket szívesen idézett fel tábornoki pályafutása alatt. Talán az Assaye-nál, Indiában vívott volt az a ütközet, amelyikre a legbüszkébb lehetett és a Fuentes de Onoró-i az, amelyikre talán a legkevésbé. Ritkán előforduló hibáinak egyikét követte el azzal, mikor a 7. hadtestet olyan messzire engedte menetelni a sereg többi részétől, de a Craufurd parancsnoksága alatt álló könnyűhadtest briliáns fellépése megmentette őt azon a szombat reggelen.
Ez olyan megnyilvánulása volt a taktikai zsenialitásnak, mely mindenkit lenyűgözött, aki csak szemtanúja volt: a hadtest messze volt a segítségtől, és körbezárták, mégis biztonságban visszavonultak, és csupán maroknyi veszteséget szenvedtek. A falubeli küzdelem már jóval rosszabb volt ennél. A több mint mészárszékbe illő csetepaté után halottak és haldoklók borították el az utcákat, és mikor végül – a franciák bátorsága és dicsőséges pillanatuk ellenére – sikerült elfoglalniuk a templomot és a dombhátat, a britek és szövetségeseik megtartották a gerincet, és megakadályozták, hogy Masséna elérje az Almeidába vezető utat. Masséna kiábrándultságában azt az élelmiszer-szállítmányt, amit Almeida helyőrsége számára vitt, felosztotta tulajdon éhes serege közt, majd visszavonult Ciudad Rodrigóba.
Így Wellington hiába hibázott, mégis győzedelmesen távozott, de Erskine elmebaja egyre akadályozta tevékenységében. Még egy nagy szégyent volt kénytelen elviselni: Almedia védőinek kivétel nélkül fogságba kellett volna esniük, de ehelyett megszöktek a gyatra ostromzár alól, és mentek, hogy tovább erősítsék a roppant francia sereget Spanyolországban.
Wellington később az egész hadjárat legszégyenteljesebb eseményének nevezte.
Ε seregek legtöbbje guerrillerosokkal harcolt, nem brit katonákkal, és a következő évben néhányukra még szörnyűbb ellenség várt: az orosz tél. A briteknek szintén nehézségeik támadtak a közeledéssel, olyan nehézségek, amilyeneket Sharpe-nak és Harpernek kell majd megosztani, elviselni, és amelyeket szerencsére túlélnek.

TÉRKÉP