A SZEGÉNY HONTI PAP

Melyik faluban történt? Nem tudná azt senki megmondani! Való igaz azonban, hogy a régi Hont megyében is nemegyszer megfordult Vidróczki. Az egyik őszi este valahogy elmaradt társaitól, és az erdei úton egy fiatal, sovány kis- pappal találkozott.

– Hát kegyelmed hová igyekszik? – kérdezte.
– Én bizony ebbe s ebbe a faluba, a plébániára.
– Hát pap-é kigyelmed? – csodálkozott Vidróczki, mert bizony elég kopott volt az illető ruhája.
– Az volnék, de csak most kezdtem a hivatásom. Özvegy édesanyám van, Egerben tanultam.
– Akkor földik vagyunk, merthogy én is arra a vidékre való vagyok. Hanem hol járt tisztelendőséged?
– A szomszéd faluban voltam, utolsó kenetet adtam fel egy haldoklónak.
– És miért gyalogol pap létére ily késő este? Talán nincs a gazdájának, a főtisztelendő úrnak fogata?
– Van bizony annak, szép sárga hintóval.

Marci elgondolkodott. – Akkor nagyon fösvény ember lehet.

A kis káplán azonban nem nyilatkozott, nehogy még visszakerüljön a szava az esperes úr fülébe.
– Aztán milyen a fizetség? – tudakozódott a betyár. (Ekkor még nem fedte fel kilétét.) A sovány kispap, a szegény özvegyasszony káplán fia, sorra elmondta, hogy mennyi is az ő jövedelme.
– És ebből kigyelmed küld-é az anyjának?
– Küldök biz én, mert még két neveletlen húgom van, s azokat is az anyám tartja, varrásból.
– Ugyan tudja-é ezt a főtisztelendő esperes úr?
– Tudja bizony, hiszen el kellett mondanom neki a családi helyzetemet.
– És mit válaszolt reá?
– Ha jól emlékszem, valami ilyesmit: „Jó az Úr, és ő gondot visel mindenkire. Imádkozzunk hozzá, s majd jő tőle a segedelem.”
Marci dühösen morogta a fogai között:
– Adta teremtette vén képmutatója! No, én megnézem magamnak.
– Hát kicsoda kegyelmed?
– Én bizony ama híres betyár vagyok, Vidróczki Marci, akitől rettegnek a gazdagok, de szeretik a szegények!
Mondanom se kell, hogy se holt, se eleven nem volt a szegény kispap. Ebben az időben
– elsősorban az urak – rengeteg rémhírt meséltek a betyárokról. Menten el is mondott a kispap ott a helyszínen egy miatyánkot és egy üdvözlégyet.
– Kegyelmed, tisztelendő uram, ne féljen tőlem, hiszen szegény ember – nyugtatta meg Marci.
– De … de most mit tesz … az esperes úrral,?
– Semmi különöset, csak egy kicsit meglátogatom. No, adja kölcsön kigyelmed a reverendáját.
– Micsodát? – képedt el a káplán. – A reverendám?
– Azt, kedves fiatal atyám. Nem kívánom ingyen, busásan megfizetek érte.
A szegény kispap egyet-kettőt dadogott még, de félve a betyártól, nem mert mást tenni, mint ruhát cserélt vele.
– No, most kigyelmed lemarad – fordult a káplánhoz. – Csak egy jó óra múlva gyöhet be a plébániára, de nem mondhatja meg a gazdájának, hogy mi történt. Nem szeretem a fölösleges erőszakot, de ha elárul, a halál fiá.
– Dehogy teszem, dehogy teszem! – erősítgette a megijedt kispap.
Ezután Vidróczki beballagott a falu közepén levő nyolcablakos, nagy plébániára.
Az esperes úrnál még égett a lámpa – valamit olvasgatott.
Kissé meglepődött a nem várt jövevénytől, de Marci olyan jól adta a bankot, kitűnően játszotta a papot. Azt lódította a fösvény esperesnek, hogy Putnokról igyekszik Nyitrába, ahol meghalt az apja, s most temetésre megyen. Említette volt még, hogy némi örökség is néz reá, amellyel nem tudja, mit kezdjen.
Az esperes különféle jó tanácsokat adott neki, s a végén kirukkolt a dologgal:
– Kedves tisztelendő öcsém, én megbízható ember vagyok. Szegénynek ugyan szegény, mert az erre való nép nem szívesen fizeti a párbért meg az egyházi adót. De azért jól tudnám hasznosítani a pénzed. Disznókat vennék rajta, s a feleseimmel meghizlaltatnám.
– Jaj, de van nékem még egy igen nagy bajom is – állt elő a mesével az álpap. – Elfogyott a pénzem, nem tudok továbbutazni. Adjon főtisztelendőséged nekem, s majd az örökségemből kifizetem.
Nagy sóhajtásba kezdett erre a kövér főtisztelendő úr.
– Adnék én neked, kedves amice, ha lenne. Említém, hogy itt nem fizet a nép, aztán meg ráadásul marha- és sertésvész is pusztított a nyáron. Elhullott vagy tíz darab jószágom!
– Hát, ha nincs főtisztelendőségének pénze, akkor adja kölcsön a lovát meg a szekerét.
Újabb sopánkodásba kezdett a hon ti esperes úr.
– Nem tagadom, van egy-két lovam, de nemrég vasaltattam a falu kovácsánál, és ez az átkozott mester a jószágok elevenébe szegelt.
Szomorú, bánatos képet vágott erre az álpap. De a jóságos esperes úr most is a segítségére sietett.
– Van itt a falu bírájának egy mafla deák fia. A gimnáziumban többször megbukott már Losoncon. Vállald el, tisztelendő öcsém, pár napi oktatásra. Bartók bíró urunk gavallér ember, ő bizonyára kölcsönadja a kocsiját.
– Nagyon megköszönöm a főtisztelendő uramnak a hozzám való szívességét, de most már fáradt vagyok, s nyugovóra térnék.
– Jaj, majdnem elfelejtettem vacsorát adni. Sajnos, most a gazdasszonyom a nagynénjéhez utazott, és a káplánom még nem tért haza. Ő szokta néhakorba a vacsorát is felszolgálni. De kint a konyhában van még egy bögre aludttej. Könnyű, jóízű vacsora, az ember nem terheli meg vele a gyomrát.
(A szegény, sovány kis káplán a parókia legvégében lakott, egy kis kamrában. Bizony, ki sem mert mozdulni a kuckójából.) A könnyű, jóízű vacsora után az álkáplán és az esperes űr nyugovóra tértek.
Hanem hajnal felé furcsa mocorgásra lett figyelmes az esperes úr. A zaj a szomszéd szobából szűrődött ki, ahol a vendég pap aludt.
A házigazda kíváncsian ült föl ágyában, de e pillanatban rettenetes meglepetés érte: két nagy forgópisztoly csöve „nyomult” befelé az ajtón.
– Mária, segíts! Rablók! – kiáltotta el magát az esperes úr.
– Nem rablók biz ezek, csak betyárok – hangzott rá a válasz.
Még nagyobb volt azonban ámulása, amikor a bejövő pisztolyos idegen nem volt más, mint az esti plébános.
– Hiszen kigyelmed az este még pap volt! – hebegte az öreg.
– Persze hogy az voltam, de csak tréfából. Kíváncsi lettem kigyelmedre, mivel hallottam, milyen gazdag.
– Ó, édes gyermekem, nincs nekem semmim – ájtatoskodott az esperes úr. – Kutasd át az egész házat, bizony nem sok mindent találsz itt.
– Vigyázzon esperes uram, mert a szaván fogjuk! – vetette oda Vidróczki. – És akkor jaj lesz kigyelmednek!
– Hát nem tagadom, van egy kis bankópénzem a ládafiában. Az csak elég lesz.
– Az nekünk kevés. Nagy a banda létszáma, no meg az óriási szárazság miatt sok a szegény ember. Megnézhetjük a pincét?
– Jaj, oda, édes gyerrríekem, ne menjetek! Víz fakadt fel benne, tele van békával, sárral.
– No, azért csak megnézzük. Legények! Menjetek le!
(Az esperes úr úgy megijedt, hogy nem is vette észre: valójában a betyár magában van, s kifelé, a sötétnek beszél.)
– Jaj, ne törjétek fel, mert drága zárat vettem a múltkor a rimaszombati vásáron! Inkább odaadom a kulcsát. – Ezzel átnyújtotta Vidróczkinak.
Az öreg esperes lódítása hamar kiderült: a pince teljesen száraz volt, de Marci nem talált benne semmit.
Mérgesen jött föl, majd e szavakkal fordult a paphoz:
– No, amice, te engemet most jól felültettél, de ha tíz percen belül nem hozod ide az aranyakat, a sípomba fújok, aztán a banda felégeti a plébániát.
Erre aztán nagyon megijedt a hímező-hámozó vén pap. S bizony őkelme saját lábán ballagott le a pincébe.
Nem telt bele egy fertályóra sem, amikor a titkos rejtekhelyről felhozott kétezer aranyat.
– Csak ennyi van. Ez is az örökségem – lódította bánatos képpel.
– Akkor miért tartotta a pincében? Ám mindegy. Tudjuk, van még ott tisztelendőségének több is, de nekünk most ez is elég.
Azzal térült-fordult a betyár, s meg sem állt a honti esperes úr istállójáig. Ott valóban hat pompás csikó tapodta a hídlást. Ki is vezetett közülük azon nyomban négyet, majd egy szép sárga hintóba rögvest befogta.
A szegény kis káplán erre már felébredt, de szólni nem mert. A hajnali derengésben azonban jól látta, amint Vidróczki az ő reverendájában kikocsikázott a plébániáról.
A kis káplán jámbor, szelíd fiú volt, csak harmadnapig merte titkolni a dolgot, s akkor mindent meggyónt a felettesének.
A fösvény, dúsgazdag esperes el is helyeztette őt hamarosan onnan, méghozzá jó messzi vidékre.
Mielőtt azonban elutazott volna a kispap, meglátogatta özvegy édesanyját meg a két eladósorba szökkent lányhúgát.
Bizony sanyarú ábrázattal nyitott be hozzájuk, de azok kitörő örömmel fogadták.
– Csak nem valami gazdag kérő került? – tréfált fanyar humorral a sovány kis káplán.
– Ugyan, édes fiam, mit szerénykedsz? – simogatta meg arcát özvegy édesanyja. – Hát már elfelejtetted a küldeményt?
– Miféle küldeményt? – csudálkozott a kis káplán, hiszen több hónapja egy árva garast sem tudott küldeni az övéinek.
– Hát a pénzküldeményt – erősítette az anya.
– Azt az ezer aranyat, amit a mi stafírungunkra küldtél egy sárga hintós emberrel – csicseregte a két leánytestvér, majd jobbról-balról arcon csókolták tisztelendő bátyjukat.
– Hát én hát én… – hebegte a kis káplán. De aztán nem merte tovább mondani, mert eszébe jutott a honti álpap meg a reverenda.

A SZILVÁSI KASTÉLY VENDÉGE

A kastélyt övező nagy kert fái már régen lehullatták levelüket. A kopár ágak között sírdogált a késő őszi szél.
Esténként korán lefeküdtek a kicsiny bükkháti falvak lakói. Mindenütt csend és sötétség honolt ezen az estén is, csupán a kastélyban zajongtak, s töméntelen gyertyavilág ontotta a fényt.
Miért ez a nagy vigalom ily késő ősszel, jóval szüret után s messzi a farsang előtt?
A szilvási bárókisasszony születésnapját ünnepli három vármegye előkelősége. Épp a mai nap lett tizennyolc esztendős!
Micsoda szép kor! Micsoda gyönyörű kor! Olyan ilyenkor a leány, mint a nyíló rózsa: kedves is, üde is, vidám is. És a bárókisasszony még ezeknél is különb. Ragyogó, tündöklő gyöngyvirág.
Teszik is neki ugyancsak a szépet! Valahány házasulandó gazdag úrfi, aki grófi vagy bárói címen előkelő, mindmind itt lebzsel körülötte.
Egy egész falka lakkcipőben, bécsi ruhában! Mert újra ez lett a divat, amióta kiegyeztek az osztrákokkal a magyar urak. És persze visszatértek a régi, fényes vigalmak.
Itt, a szilvási kastély nagytermében is csillog-villog minden.
Az asztalokon hófehér porcelán edények, melyekben számtalan finom étel illatozik. Kristályüvegekben gyöngyözik a tízfajta bor. Lehet enni-inni rogyásig!
Az urak, a dámák, a kisasszonyok élnek is az alkalommal. Mert bár a ruha bécsi, de az étvágy magyar, s itt az úrnak bőségesen szokás enni. Nem csoda hát, ha arcukról a jólét és a megelégedettség sugárzik.
Köztük van természetesen Szarvassy Gazsi is, az újonnan kinevezett egri csendbiztos. Nem báró ugyan, de még csak nem is komoly birtokosivadék, csupán elkorcsosult nemesek hétszilvafás, léha sarja. Mégis ő a belügyi kormányzat teljhatalmú embere, akivel azért igyekeznek jóban lenni a megye urai.
Harminchét év körüli agglegény már őkelme, s egyetlen titkolt álma: gazdagon nősülni! Most kissé felöntött a garatra, s Evelina bárókisasszonynak egymás után mondja a bókokat.
– Csak lassabban, csendbiztos öcsém – inti fontoskodón a nógrádi származású Bereczky báró, a három vármegyében ismert élcelődő.
– No, ugyan miért, Bandi bátyám?
Bereczky suttogva szól, miközben nagyot sodorint hatalmas harcsabajuszán.
– Ha az udvarlásba belemerülsz, elfeledkezel a betyárokról. Márpedig az igazi csendbiztosnak mindig rajtuk jár az esze. Fránya, büdös fattyúk! Hem, he, he!
A gőgös Szarvassy fitymálóan legyintett.
– Csürhe banda! Nem adok neki két hónapot, mind lakat alá teszem!
Harsány hahota támadt erre, mert mindenki jól tudta, hogy ez nem olyan egyszerű dolog. Egypár csendbiztosnak beletört már a bicskája.
Szarvassy jól tudta, miért nevetnek, hetykén hozzátette hát:
– No, majd meglátják uraimék!
– Ha te mondod, öcsém, akkor úgy is lesz! – helyeselt neki a vén, ravaszdi Bereczky.
És a vidám társaság megint csak nevetett. Hogyne. Hiszen olyan mulatságos ez a kék mentés, hétszilvafás csendbiztos. Még ha valami báró vagy gróf lenne, annak nyomósabb a szava.
És csak a Teremtő tudná megmondani, meddig nevetnének így őkelmék, ha váratlanul egy furcsa dolog nem történne.
Mintha csak valami forgószél támadt volna, oly gyorsan felpattannak az ablaktáblák, s rajtuk – uram bocsá'! hát lehet egyáltalán hinni a szemnek? – legalább húszig való, szűrösgubás paraszt ugrik be! Persze fegyverük, pisztolyuk is van.
– Szűzanyám! Segítség! – sikoltanak fel a hölgyek, s igyekeznek a legközelebbi férfi oldalán védelmet keresni.
– Jó estét kendteknek! – kiáltja el magát egy középtermetű, kicsit őszülő, markáns arcú férfi. – Már ne haragudjanak, hogy megzavartuk a vigasságot, de hát mink is idegyöttünk egy kicsint.
– Vidróczki! – kiáltotta el magát meglepetten Evelina bárókisasszony. Csodálatos, de valahonnan ismeri? Vagy nem is oly csudálatos? (Látta már máskor is?) Az urak mindenesetre nagyot néztek.
Ám töprengésre nem sok idejük maradt, mert a betyárvezér rendelkezett:
– Legények! Az urakat kísérjétek át a szomszédos termekbe. Mi majd elszórakoztatjuk a dámákat. Igaz-e, Evelina kisasszony?
A ragyogó bárókisasszony fülig pirulva nyelt egyet. A jelenlevő urak pedig halálsápadtan engedelmeskedtek a fegyveres betyároknak.
Persze a csendbiztos is menni akart.
– Hohó, csendbiztos uram! – állította meg Vidróczki. – Kelmed csak maradjon itt. Kendnek ellenőriznie kell a betyárokat, nehogy valami rosszat tegyenek. Igaz?
Szarvassy – elgondolhatjuk, micsoda ábrázattal hallgatta mindezt – titkon pisztolyára gondolt, és csak az alkalmas pillanatot várta. És ez hamarosan el is következett.
Mert micsoda feledékenység! A betyárok nem vették el a pisztolyát.
Az úri dámák pedig, akik eleinte igen tartózkodóan fogadták a betyárokat, az előkerülő cigányok muzsikájára a nyalka legényekkel táncba mentek. Vidróczki természetesen a bárókisasszonnyal táncolt. A tündöklő Evelina meg csak irult-pirult.
– Miért tetted ezt, Marci? – suttogta korholva. – Hát nem megígérted a múltkor, hogy nem jössz többé a kastélyba?
– Csakugyan megígértem – súgta vissza a betyárvezér. – De ki állhatná meg, hogy ne köszöntsön téged, szépséges kisasszony, emez emlékezetes születésnapon. No meg aztán hallám, hogy ez a szemtelen Szarvassy is idetolta a képét.
– Atyám akarta – mentegetőzött Evelina.
– Dirr-durr! – dörrent bele hirtelen a muzsikába egy pisztolylövés.
Marci meglepetten kapta el a fejét, mert a golyó az ő füle mellett fütyült. A csendbiztos
– mert ő volt az – újra lőni akart. De erről már elkésett. Mert Tatár Pista, az alvezér, vadul kiütötte a kezéből a forgópisztolyt.
– Kötözzétek meg az alávalót! – kiáltotta oda Marci, majd mintha mi sem történt volna, tovább táncolt Evelinával.
Bizony, a bárókisasszony el is ámult ezen a bátorságon, s ott, a három vármegye híres dámáinak szeme láttára, csókkal jutalmazta Vidróczkit.
A betyár boldogsága határtalan volt, s örömében az akkori kedves nótáját húzatta a híres-nevezetes csernelyi cigányokkal.

Híres betyár vagyok!
Vidróczki a nevem, Vidróczki a nevem!
Tizenkét vármegye sírva keres engem,
tizenkét vármegye sírva keres engem!

De mindig ott járok,
ahol nem gondolják, ahol nem gondolják!
Szép asszonyok, lányok arcomat csókolják!
Szép asszonyok, lányok arcomat csókolják.

Borsod vármegyének
Szilvás falujában, Szilvás falujában,
ott mulatom magam a rózsám karjában.
Ott mulatom magam a rózsám karjában.

És Szólt a nóta, állt a tánc kivilágos-ki virradtig. A csendbiztos űr, ki arról ábrándozott, hogy kósza golyójával leteríti a híres betyárt, már holtfáradtan aludt az egyik fotelban, s nehéz álmát két betyár őrizte.

Amikor pedig elérkezett a késő őszi reggel, Marci imigyen ébresztette a horkoló Szarvassyt:
– Szép jó reggelt, kedves csendbiztos úr!
Az alvó Szarvassy ijedten ébredt, s ugyancsak nagyot nézett, mikor Vidróczkit látta, s a maga sanyarú állapotját fölfogta.
– Van-e valami jó plajbásza? – okvetetlenkedett Marci.
A dámák – hát nem furcsa? – bár egész éjjel táncoltak, mégis nagyot nevettek ezen.
– Csak azért mondom, mer levelet kell írnia Pestre, a minisztériomba.
A csendbiztos rémülten dadogni kezdett.
– De de…. de akkor elcsapnak!
– Nem számít az, gyerünk az írással! Legalább megtanulja kend is, azok is, hogy Vidróczkival nem lehet kukoricázni.
És a gőgös Szarvassynak bizony nem volt más választása, mint reszkető kézzel bár, de meg kellett írnia a minisztériumba, hogy együtt mulatott a betyárokkal.
– Majd mi postára adjuk – mosolygott Vidróczki, miután gondosan elrakta a levelet. – Most már kelmed is átmehet a többi urakhoz.
Szarvassy Gáspár kész örömmel szaladt át a szomszédos terembe, ahol az urak nagy fáradtan virrasztottak.
Már jó délidő volt, mikor végre a nagyterembe merészkedtek. A dámák pedig, akik egész éjjel a betyárokkal táncoltak, nevetve mesélgették egymásnak a történteket.
De Vidróczki Marci és emberei – Evelina kisasszony nagy bánatára – már túl voltak akkor a hetedik határon is.

A CSERNELYI NAGY BÜKKFA

Gyermekkoromban, a bükk-háti Csernely faluban még megvolt a savanyúvízforrás, a csevice vagy csevize. Magam is jártam ott mázas cserépkorsóval, mivel Balogh nagyapám igen szerette a vizét, s mikor már betegeskedett, gyakran megkívánta.

Ott a csevizeforrás körül, a csernelyi gyerekektől hallottam először Vidróczki bükkfájáról.
Egy alkalommal – gyermeki kíváncsiságtól hajtva – fel is kerestem. Nagy, hatalmas, odvas faderék volt, bizony már eléggé elromlott állapotban.
– Ebben tanyáztak Vidróczkiék! – dicsekedett egy csernelyi gyerek, de őszintén szólva megmosolyogtam.
– Vidróczki mély barlangban tanyázott, hékás! – vágtam oda a komának. Eleget hallottam róla a szilvási rokonoktól.
Kis híján csaknem összeverekedtem a lurkóval, aki csak állította a maga igazát.
Mindez még falusi elemista koromban történt. Nem is hallottam a csernelyi bükkfáról jó ideig semmit.
Elkerülvén bükkháti szülőfalumból, csak a nyári szünetekre tértem haza. Az egyik augusztus végi napon – már mint siheder diák – a Papokhatára nevű dűlőben szántottam a tarlót.
Ez a határrész a kismezei papi uradalom közvetlen szomszédságában terült el. Itt legeltetett a közeli hatalmas tar- lúlálil.in egy öreg juhász.
Az ebédidő alatt – amíg a lovak a szekérderékból harapdálták a szénát – beszédbe elegyedtem a vén pásztorral. Hogy, hogy nem, de Vidróczkira is ráterelődött a szó. (A bükkháti juhászok különben is mindig szívesen beszéltek róla.)
– Hej, az a Marci gyerek ügyes ember vót ám! – kezdte az öreg bacsó. – Tán itt, a magok tanyáján, a Kétágúban is megfordult. Abban az idő tájban lehetett, mikor a csernelyi nagy bükkfában tanyázott.
– A csernelyi bükkfában? – kételkedtem.
– Abban bizony. Nagy, hatalmas, sudár fa volt ám az! Legalább öt-hat méteres lehetett a dereka. Egy nagy lyukon másztak be, osztég kötelvel ereszkedtek alá a mélyibe. Az én első bacsó gazdám még arra is emlékezett, hogy oldalszalonnák lógtak benne. Persze a pandúrok erre is rágyöttek. Bemenni azonban nem mertek, hanem meggyújtották a fát. Ekkor történt az, hogy kétségbeesett ajvékolás hallatszott a mélyéről, méghozzá cigány nyelven. Azt hitték, móka az egész, a betyárok részéről.
– Nem baj, kutya Vidróczki, most megsülsz! – hetykélkedett a pandúrkáplár, és hagyta, hogy égjen a fa.
De egyszer csak legalább tíz oláhcigány mászott ki belőle, már fuldokolva a füsttől.
– Hogy a devla rúgja meg kendteket! – átkozódtak. – Hát már itt se hagynak nyugodtan bennőnket!
A pandúrok bizony nagyot néztek.
– Hát ti hogy kerültök Vidróczki bükkfájába? – kérdezték a szegény cigány kovácsokat.
– Instállom, kedves kapitány uram – szíveskedett az egyik ragyás képű dádé. – Mink nagyon szeretjük az erdei mézet. Ez meg telé van avval. Mindjárt gyönnek is kifelé ezek a csípős bogarak, mert biza nem szeretik a füstöt.
A derék pandúr urak hiába voltak puskás emberek, a darazsak, méhek csípésétől mégis féltek. Uzsgyi, vesd el magad, el is iszkoltak őkelmék!
A füstös népség pedig visszament az erdei tisztásra, ahol a sátorban már javában főtt a finom birkagulyás.
– No, mórék, egyetek, bizony megérdemlitek – fordult feléjük Marci, méghozzá cigány vajda-maskarában. – Remélem, hagytatok még a szalonnából.
– Valami keveset, tekintetes betyár úr – alázaloskodott egy vén fekete apó. – Nagy a család, osztég a roma ritkán jut szalonnához.
– No, sebaj, váljék egészségtekre. Úgyis talán megég a többi, hacsak az embereim nem tudják eloltani. Hanem aztán tartsátok a szátokat!
– Mink, kérem alázattal olyanok vágyónk, mint a sír – magyarázkodott egy fogatlan vén anyóka, miközben hosszúkat szívott a cseréppipájából.
… Mert ugye, azt nem is kell mondanom, hogy az egészet Marci eszelte ki a pandúrok félrevezetésére? – fejezte be beszédét a vén kismezei bacsó, majd komótos léptekkel elindult Daróc irányába, mivel a pulija már arrafelé terelte a nyáját.

MARCI A KÉMÉNYBEN

Hej, de sokat üldözték Vidróczkit!
Három vármegye: Borsod, Heves, Nógrád pandúrja, zsandárja hajszolta, kergette. Ám Marci nagyon furfangos ember volt. Mindig arra járt, amerre nem is gondolták.

Volt persze úgy is – igaz-e, nem-e? ki tudná ezt igazában megmondani –, hogy nem is járt ott, ahol híresztelték. Sokszor maga Vidróczki vezette félre a hatalom puskás fogdmegjeit. Ám úgy is volt, hogy biztosra mentek a pandúrok. Az erdővidéki szegénység között is akadt áruló, besúgó, aki jó pénzért nyomra vezette volna a hatóságot. De olykor bosszúból is megtették.

Így esett az egyik szilvási farsangi bál alkalmával is.

Mindez pedig a régi, hosszú uradalmi mosóházban történt, ahol máskor az uraság ruháit, zsákjait mosogatták a szilvási asszonyok.
Három banda cigány felváltva húzta a farsangi vigalomban. A környék fiataljai ott szorongtak a hosszú épületben, és persze nem hiányoztak a maskarák sem. Kutyafejű tatár, pohos-potrohos török basa, drótostót, részeg kefekötő – meg még ki tudná felsorolni, milyen csodabogarak ugráltak, táncoltak a bálban.
Hiányozhat ilyen helyről a betyár? Szó sincs róla!
Vidróczki is ott volt, hetedmagával. Jolsvai, osgyáni drótostótoktól szereztek gúnyát, és úgy ropták a táncot a farsangi vigalomban.
Éjféltájban azonban törtérit egy kis csetepaté. Egy apát falvi meg egy nagyvisnyai legény összeakaszkodott. Vidróczkiék természetesen a földijüknek, az apátfalvinak foglak pártját.
– Kutya Vidróczki-fajta! – kiabálta a visnyai az apátfalvinak.
No, csak ez kellett Marcinak! Sebesen odaugrott, s a nagy visnyait mellen kapta, majd szinte a levegőbe emelve, ki penderítette a teremből.
– Itt rendesen kell mulatni, hé! – kiáltotta utána. – Menj kötekedni az erdőbe!
Zúgó taps, kitörő éljenzés fogadta az ismeretlen legény rendcsinálását. Még a zenészek is tust húztak rá, majd a fiatalság tovább ropta a táncot. Ám a visnyai legény nem nyugodott bele csúfos kudarcába. Törte, törte a fejét: miként állhatna bosszút? Hirtelen eszébe jutott vadőr ismerőse.
„No, elkérem tőle a puskát, oszt majd megijesztem ezeket” – gondolta italos fejjel, majd sebes léptekkel a Szalajka-völgyben lakó öreg vadőrhöz indult.
Bizony beletelt egy óra is, mire odaért. Bár késő éj volt, de a kicsiny lakban égett a világ.
A kecskelábú asztalnál két puskás pandúr pálinkázott Lovász Gábor vadőrrel.
– Jó estét! – köszönt be meglepődve a fiú. (A pandúrokra nem számított.) – Aggyék isten – fogadta a vadőr. – Hát te hogy kerülsz ide, Andris öcsém?
– Hát, hát… – kezdte akadozva a legény. – A bálba vótam.
– No, az derék – folytatta az öreg. – Fiatalnak ott a helye. De ülj le már; miért olyan dúlt a képed?
Andris leült, de már bánta, hogy eljött. A pandúrok miatt. Nem jó azokkal egy tálból cseresznyézni.
– Hát csak elgyöttem – szólott a fiú később –, merthogy régen láttam már kigyelmedet. A vén Lovász erre csak ravaszul hunyorított. Megsejtette, hogy a legény mellébeszél.
– No, igyunk egyet – szólott vidáman. – Ne félj, Andris, a biztos urak jó barátaim – s feléjük kacsintott.
András nem kérette magát, jól meghúzta a pálinkáspoharat. A két pandúr is koccintott vele.
– No, fiú, hogy mulatnak a mosóházban? – kérdezte az egyik hatósági ember.
– Hát, hát – dadogta. – Nem vóna éppen semmi baj. Szépen mulat a nép. Csak az
apátfalviak okvetetlenkednek.
– Vidróczki-fajták!
– Azok, azok – bizonygatta a legény. – Egy köpcös, közepes fiú meg csak nekem gyött. Persze többen vótak vele. Oszt kitett.
Az egyik pandúr sietve fordult a fiúhoz.
– Mi? Köpcös, barna legény?
– Hát olyanforma.
A két pandúr összenézett.
– Isten az atyám, ha ez nem a betyár! – kiáltott fel a magas, szöszke hajú, puskás ember.
A vén vadőr ravaszul, tartózkodón szólott.
– Nem hinném, hogy ő. A múltkorában, nem is olyan régen, én legalábbis a vásárosoktól hallottam, hogy a Mátrában okvetetlenkedett.
A magas pandúr bosszúsan legyintett.
– Olyan az, mint az ördög! Hol itt van, hol ott van. No, Gáspár, mit tegyünk?
A másik vállat vont.
– Várjuk meg a többieket, nemsokára úgyis itt lesznek. – Es alighogy kimondta, négy puskás pandúr lépett a szobába.
– Őrmester úr! Alássan jelentem! – ugrott fel a puskás szőke. – Ez a legény azt állítja, hogy Vidróczki a szilvási bálban van.
Az őrmester nagy bajuszú, kövér, tömzsi ember volt. Meglepetten nézett a káplárra.
– Vidróczki? No, az nem lenne rossz fogás. A vármegye ötezer aranyat tűzött ki a fejére.
A másik három sürgetve szólt az őrmesterhez:
– Hát akkor ne tétovázzunk!
A vadőr, ki titokban Vidróczkival tartott, próbálta lebeszélni őket. Hiába.
Az őrmesternek már a fülébe tették a bogarat.
– Kicsit megmelegszünk – szólott, kezét a tűzhely lángja felé tartva. – De aztán elnézünk abba a bálba. Hátha hurokra kerül a jómadár! Ötezer arany rémítően nagy pénz, emberek! – S vigyorgott.
– Nagy az, nagy! – zúgták helyeselve a többiek, és már szinte a markukban érezték a fényes tallérokat.
A vadőr pálinkával kínálta őket, s az volt a számítása, hogy berúgatja valahányat. Ám a terve nem sikerült, mert az őrmester hajthatatlan ember volt.
– Egy pohárnál többet nem iszunk, köszönjük a kend ti szívességét. No, legény – fordult a visnyaihoz –, vezess hát a bálba!
András hátán végigfutott a hideg. No, csak ez hiányzott! Ha nem lesz ott Vidróczki, ezek még meg is talpalják mérgükben. Ha meg ott lesz, akkor kutya világ következhet. Vidróczkiékkal nem jó ujjat húzni.
De most már mennie kellett, mert hat pandúr járt a nyomában.
„Nem valami szép kíséret!” – gondolta, s szeretett volna a föld süllyedni. No hiszen, mit mondanak otthon, hogy hat pandúrt vitt Vidróczki ellen!
Mit volt mit lennie? – elvezette őket a mosóházba.
Ott pedig javában állott a tánc. A három banda cigány egyszerre húzta, s a csizmaszárat ugyancsak verdesték a legények. Mind a három ajtóhoz két-két pandúr állt. Még csak figyeltek, néztek.
– Melyik volt az? – fordult a fiúhoz az őrmester.
– Nem látom má sehol – hazudta a legény fogvacogva.
Az őrmester dühösen harapta meg a szája szélét.
– Héj, banda, állj! – kiáltott a muzsikusoknak.
A cigányok, meglátva a pandúrokat, ijedten hagyták abba a muzsikálást. A táncospárok meglepetten meredtek az ajtókra.
– Mindenki maradjon a helyén! – kiáltott újból az őrmester, puskáját magasba emelve. – Vidróczki jöjjön ide!
Ijedt csend lett, majd pusmogás-susmogás.
– Vidróczkit keresik, Vidróczkit keresik – hallatszott innen is, onnan is.
De a felszólításra nem jött elő senki. Az őrmester dühösen ragadta galléron a visnyait.
– Mondd meg hát, melyik az a Vidróczki! – üvöltözte feléje. – Mondd meg, mert keresztüllőlek, te bitang!
A legény rémülten dadogta:
– Én nem … én nem …!
De a szavát már nem tudta befejezni, mert három lövés dördült el gyors egymásutánban, s a termet megvilágító olajos lámpák a földre zuhantak.
Sűrű, koromsötét lett a hosszú teremben. Kimondhatatlan nagy zúgás, sikongás támadt egyszerre.
A pandúrok kiáltoztak, hogy ne merjen senki mozdulni. A mulatozók azonban nem tágítottak, rohantak neki az ajtóknak.
Közben a visnyai megugrott, s úgy elszaladt, hogy talán meg se állt a falujáig.
Hanem a betyárok sem voltak restek! Mindenki ment, amerre látott. Az ajtót persze kerülték a pandúrok miatt, hanem az ablak jó menekülést nyújtott.
Ki is jutottak valahányan, szerencsésen. Kivéve Marcit.
Ő a sötétben a mosóház végébe futott, ahol szintén volt egy ablak.
Igen ám, csakhogy ez az ablak üveg nélküli lyuk volt, s egy lakott, kis szobába vezetett. Özvegy Kakas Matyiné mosósszony lakott ott, aki ugyan a mulatság miatt ronggyal bedugaszolta a nyílást, de most Marci bizony kisodorta azt.
A vénasszony felriadt álmából a nagy huppanásra.
– Ki az? – sipákolta.
Vidróczki nem tudta, mit mondjon hirtelenében. Félt, hogy az öreg mama lármát csinál, s akkor ráakadnak a pandúrok. Rögtön az igazsággal kezdte hát.
– Vidróczki vagyok – suttogta. – Üldöznek a pandúrok.
– Jaj, boldog isten! – sikított fel a vénasszony. – Ilyen csapást!
De Marci kérlelni kezdte:
– Az ég áldja meg, kedves nene! Bújtasson el! Nem bántom én kigyelmedet.
Kakasné reszketve gyújtott mécsest, s azonmód a jövevény arcába világított. A betyár alatt valósággal égett már a föld.
– Csakugyan avvagy, fiam. Hasonlítasz anyádra, jól ismerem szegényt. – Majd suttogva fordult Marcihoz: – Menj, lelkem, fiam, a pitarba. Ott van a létra, mássz fel rajta a kéménybe. Ott lóg egy hamvas a szalonnán. Borítsd magadra, oszt ülj fel a tartófára. Majd én elveszem a létrát. Ne félj, ott nem akadnak rád a pandúrok! – És öregesen, gyermekesen kuncogni kezdett. Már tetszett is neki a játék.
Vidróczkinak se kellett kétszer mondani! Azon nyomban felmászott a létrán, ráült a nyitott kémény vastag tartófájára a szalonna mellé, és a szürke terítő-hamvasba beleburkolódzott.
Kakasné szépen, csöndesen elhúzta a létrát, majd az ágy alá tette, s még zsákokkal is szépen leterítette. Aztán gyorsan visszafeküdt az ágyába, és elfújta a mécsest.
Az ablaknyi nyíláson tisztán hallatszott a terem zaja, s némi világosság is beszűrődött. Ezt látva a nene felkelt, és begyömöszölte ruhával a nyílást.
Ezt bizony rosszul tette!
Mert abban a pillanatban éppen egy pandúr vizsgálta azt erősen, s észrevette a falon a sáros csizmanyomokat. A rongyot látva pedig odakapott, majd átrántotta a terembe.
– Itt szöktek meg a betyárok! – kiáltotta, aztán puskástul kezdett bemászni a nyíláson.
A derék Kakas mamának alig volt ideje félreugrani.
A többi pandúr ezután lámpással világított be a nyílásba, majd ketten is bemásztak rajta.
A vén nene meglepetten s reszketve állott a kamra közepén.
– Hol vannak a betyárok? – szegezték a vénasszonynak & kérdést.
A mama úgy tett, mintha nem hallotta volna.
Az egyik pandúr melléje lépett, és a fülébe ordította:
– Hol vannak a betyárok?
– Nem őrölök én mákot – felelte ártatlan képpel.
– Eh! – köpött egyet a lámpás pandúr. – Olyan süket ez, mint a fekete főd! Gyertek, kutassuk át a házat!
A többiek ezután megtalálták az öregasszony lakásába vezető rendes, ajtós bejáratot, s most már mindnyájan hozzákezdtek a betyárok kereséséhez. Felforgatták az ágyat, felnyitották a tulipános láda tetejét, kihúzták komód fiókjait, felszakították a sifon ajtaját, de egy árva betyárt se találtak sehol. Az egyik pandúr még a nyitott kéménybe is felvilágított, de a homályban csak szürke vászonterítőbe burkolt szalonnát látott.
– Huncut kend! – fenyegette meg az őrmester bosszúsan a vén mamát. – Megszöktette a betyárokat!
A nene csudálkozó képet vágott.
– Adok én friss vizet, az este hoztam.
– Hagyja, őrmester uram – fordult oda a káplár. – Süket az istenadta!
A bajszos őrmester dühösen káromkodott. Majd megunva a céltalan keresést, kitakarodtak a pandúrok Kakas mama házából.
Mikor már jó idő eltelt, s közeledett a hajnal, a vén mama felszólt a kéménybe:
– Gyere le, lelkem! Elmentek má a kutyaütők!
Marci meggémberedett tagokkal, de boldogan mászott le az odatámasztott létrán.
– Köszönöm, nene – suttogta, majd a homlokán megcsókolta az öreg nénit.
– Hagyjad, fiam, szóra sem érdemes. Ismerem anyádat. A múlt őszön együtt törettük a kendert az apátfalvi malomban. Panaszolta nekem szegény a te szerencsétlen sorsodat.
Eközben teljesen megvirradt. Vidróczki azon tanakodott, hogy mit is tegyen, hogy is tegyen. Menjen, vagy ne menjen? Attól tartott, hogy nappal még felismerik.
– Feküdj az ágyamba, lelkem. Ne félj, nem lesz bajod, aludj nyugodtan, vigyázok én rád. Ha meg gyönni tanálnának a pandúrok, majd felmégy megint a kéménybe, hehehe! – És nevetett vidáman, önfeledten.
Vidróczki örömmel elfogadta a jóságos mosóasszony szívességét, s jót aludt a dunyhásszalmazsákos ágyban.
A pandúrok pedig még álmukban sem merték gondolni, hogy a betyár a kéményben keresett menedéket.

A CSENDBIZTOS PUTTONYOSA

Új csendbiztos került Egerbe. Úgy beszélték, azért küldték, hogy Vidróczkit és bandáját füstölje ki a hegyek közül.
– No, emlékezzék rá, főispán uram, hogy mához egy évre Vidróczkiéknak csak a hírük lesz – hetykélkedett.
– Nono, csendbiztos uram, kedves öcsém, ne siessünk annyira – hűtötte le a főispán.
A csendbiztos hökkenten nézett a pocakos öregre. „Csak nem tart ez is a betyárokkal?”
– gondolta meglepődve.
Az egri főispán érezte, hogy itt magyaráznia kell, így szólt hát:
– Sokat locsognak, hogy a betyárokkal némelyik úr összejátszik. Ezt én nem hiszem. De azt igenis tudom, hogy ez a hegyvidéki szegénység mind vélök tart. Éppen ezért csak lassan, megfontoltan, körültekintően. Nem kell elhamarkodni, kedves öcsém.
A csendbiztos gúnyosan kacagott föl:
– Majd elvesszük a kedvüket a betyárbarátságtól!
– Úgy legyen! – mondta rá az áment a főispán.
De nem úgy lett! Vidróczki nem került hurokra …
Hej, pedig mi mindent meg nem tett a csendbiztos! Kémeket, besúgókat tartott. Maga járta lóháton az erdőt.
Volt ugyan, hogy Vidróczki egy-két emberét elcsípték, de az mind néma volt, mint a hal. Nem vallott semmit.
Végül a csendbiztos kénytelen volt belenyugodni tehetetlenségébe. Szerencsétlen parasztokon, útszéli, rongyos vándorokon töltötte ki a bosszúját.
Ám az idő nem állt meg. Két-három esztendő oly könnyen elszaladt, hogy a csendbiztos úr is alig vette észre. De a pandúrok eme lisztes főnöke nem tétlenkedett. A három eltelt esztendőnek is meglett a gyümölcse. Szép kertes ház a hegyoldalban és jó darab szőlő az egri hegyen.
Mondta is a főispán a barátainak:
– Három évvel ezelőtt hogy hetvenkedett, hogy ő majd elbánik Vulróczkival! Ahelyett azonban vagyont szerzett, házat, szőlőt. Most éppen szüreti mulatságra vagyunk hozzá hivatalosak.
Nagy készülődés előzte meg a csendbiztos szüretjét. Markos pandúrok cipelték a présház elé a hosszú lócákat, a kecskelábú asztalokat. Henteslegények szabdalták, metélték a disznóhúst, a birkacombot, a nyúlgerincet, a malacoldalast. Három nagy kontyú néne kavarta, főzte a finom, aranyszínű csigalevest.
A nevezetes napon a több holdas szőlőben megkezdődött a szüret. Egri és környékbeli napszámosok szedték a fürtöket, hordták a telitömött puttonyokat.
Az urak élükön a csendbiztossal, fél tíz tájban érkeztek meg. Mindjárt azzal kezdték, hogy nekiláttak enni. A vinecellér nagy tüzet rakott nekik a birsbokrok mellett, fent a szőlő fejében.
Pirítottak hát a szalonnát a vadászruhás uraságok. Néha nagyokat haraptak, de nagyokat is kacagtak, mert volt közöttük olyan balkezes, aki minduntalan a tűzbe ejtette a szalonnáját.
Az evés után természetesen jót ittak, hiszen azért voltak Egerben. Aztán végigjárták a szőlőket, nézelődtek, itt-ott, még szóba is álltak a szedőkkel. A szüretelésre, puttonyozásra persze nem is gondoltak. Nem uraknak való mesterség az! A szedő fehércselédek pedig egyik vidám nótát a másik után dalolták. A puttonyosok játszottak, feleseltek a leányokkal. Így érkezett el az ebéd ideje.
A munkálkodó népség a gyepen kapott ételt, míg a lustálkodásba belefáradt urak a présház előtt, a hosszú asztaloknál.
De erre – majd elfelejtettem mondani – már az úri asszonyságok meg a kényes-bényes kisasszonykák is megérkeztek. Hajlongás, üdvrivalgás és kézcsók köszöntötte őket.
Fehér kötényes felszolgálóleányok hordozták körül a porcelán tálakat, melyek telis-tele voltak mindenféle jóval.
Eltartott az ebéd talán két óra hosszat is… de csak az uraknak.
A parasztnépnek csupán fél óra volt az ebédidő. Azalatt kellett bekapkodni a falatokat, aztán uzsgyi, vesd el magad, nekidőlni ismét a tőkéknek.
Alkonyatra megteltek a présház hatalmas kádjai, s erős legények sajtolni, „sutulni” kezdték a szőlőt. Jött az édes must csilingelve, csobogva, csurogva. A kisasszonykák pajkoskodva szaladtak oda, és poharukat a cső alá tartva, felfogták a finom nedűt.
Az úri vendégek vidáman voltak. Semmivel sem törődve ittak, mulatoztak: A csendbiztos annyira tűzbe jött, hogy levetette világoskék atilláját. De hát nem is csoda! Sötétbíbor óbort, több éves bikavért ittak. A vén főispán most, hogy már jól felöntött a garatra, nagy nótázásba kezdett. Szerette volna felbosszantani kicsit a csendbiztost.
– A Vidróczki rozmaringos kalapja… – kezdte a híres betyárnótát.
A csendbiztos először azt hitte, rosszul hall, még meg is piszkálta a fülét. Ám a vármegye első embere csak énekelte tovább:
… leesett a rozsdaveres harasztba.
Gyere, rózsám, add ide a kalapot,
adok érte három ropogós csókot.

– Főispán uram, kedves bátyám, az istenért! – kérlelte a csendbiztos. – Éppen nálam, az én szüretemen énekel Vidróczkiról?
A vén főispán, aki hajdanában nagy 48-as volt, most már csupán a betyárnótában volt ellenzéki.
– Nem számít az, csendbiztos uram, kedves öcsém – legyintett a főispán. – Tudja tán ezeket Ferenc Jóska is.
Aztán folytatta:

Nem messze van ide Apátfalva, ott mulatgat Vidróczki magába'. S zép baltáját gerendába vágta, csárda előtt a rózsája várja. Gyere haza, te Vidróczki Marci. Kilenc zsandár a Nagy-Bikkből gyön ki Nem menek én, nem félek én tőlök. Kilenc zsandárt egyszerre leütök.

És a végén már nem egyedül énekelt a főispán. A többi őr, acsendbiztos kivételével, mind belekapcsolódott a daltikózásba. De mindez még nem volt elég!
A szüretelő egriek, hallván az urak ilyfajta nótázását, szintén rázendítettek… Zengett, zúgott az egész Nagy-Eged.

Szépen legel a Vidróczki nyája, kolomp, csengő a birkák nyakába'. Mind azt szólja, mind azt csilingeli, katonának kellene elmenni…

Nem menek én soha katonának, nem szolgálok az osztrák császárnak.
Inkább menek sűrű rengetegbe, bujdosónak a szilvási Bikkbe!

– Hát ez már sok! – ugrott fel dühösen a csendbiztos. – Hallja kend, Károly bácsi! – fordult a közelben levő vincellérhez. – Azonnal mondja meg a szüretelőknek, hogy hagyják abba a Vidróczki-nótát!
– Igenis, kérem, igenis – hajlongott az öreg, és máris ment a hírrel.
– Iszen az urak is énekelték! – vágta vissza egy nyelves menyecske.
– Az más – legyintett Károly bácsi. – Azoknak lehet.

Morgás, méltatlankodás volt a válasz, és amikor a vincellér otthagyta őket, újra rázendítettek. A csendbiztos méregbe gurult:
– Csend legyen! – ordította, s hogy a szavainak nagyobb nyomatékot adjon, atillájába nyúlt a pisztolyáért, de elképedve tapasztalta, hogy a pisztoly eltűnt.
– Hű, az árgyélusát, hát hová tűnhetett?! – morogta, és végigforgatta, sorra kutatta a zsebeit.
A finom bécsi pisztoly nem volt sehol.
– Csak nem lopták el? – hitetlenkedett, és átkutatta újra a zsebeket. A pisztoly helyett másvalamit talált. Egy paklisdohány gyűrött papírjára valami paraszti ákombákom volt írva. A vármegyei zsandárok nagyura kíváncsian vitte a cédulát a világosságra. Ez állott rajta:

Tiszteltetem a csendbiztos urat, megnéztem már közelebbről kigyelmedet, itt puttonyoztam egy kicsit a szüreten. Nem kértem fizetséget érte, gondoltam, jó lesz nekem a pisztoly is. Szolgalatjára: Vidróczki Marci juhász

– Átkozottja! – sziszegte vadul a csendbiztos, és darabokra tépte a levelet. – Micsoda merészség! – Aztán lopva körülnézett, nem látta-e meg valaki. Szerencséjére mindenki mulatott. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Kocka uram! – szólt az egyik hejehujázó hadnagyához. – Kísérjen haza, rosszul érzem magam.

Mondanom sem kell, hogy a csendbiztos igen-igen titkolta a dolgot – de hiába. A betyárok hamar elhíresztelték széltében - hosszában. Mindenki nevette, gúnyolta. Végtére is nem volt egyéb választása, máshová helyeztette magát, s örökre békén hagyta Vidróczkit, még a nevét is igyekezett elfelejteni.

A SZUCSI BÁL

Ősszel történt de hogy melyiken? Nem emlékszik már arra senki. Alkonyat volt éppen, a Cege-hegy fölött még sütött a nap, de a Leskó-patak két partja már árnyékba borult.
A Szucsi-torok erdejében röfögtek a disznók, és virgonc betyárok iszogattak körülöttük, őrizték a kondát.
Pelyhes állú legény érkezett a tisztásra, s egyenesen Vidróczkit, a vezért kereste.
– Marci bátya – kezdte a fiú –, azt izenték a fehérnépek, hogy mindjárt gyönnek.
– Az jó lesz – helyeselt a betyár, és pipára gyújtott. Alig hangzott el a szava, már sárga lángú tüzek lobbantak a tisztás szélén. Valaki egy búsongó juhásznótát furulyázott.
Hamarosan szekérzörgés zaja visszhangzott az erdőben. A betyárok gyorsan baltára kaptak, de Marci leintette őket:
– Gyönnek a fejirnépek porgolni. – S nevetett.
Valóban, Szűcsről, a szomszéd faluból érkeztek meg az emberek, főként fehérnépek, lányok, fiatalasszonyok.
– Héj, Marci! – hangzott a kiáltás.
– Erre, erre! – válaszolták a szegénylegények.
Ami ezután történt, nyugodtan nevezhetjük szörnyű „mészárlásnak”, ötven vagy hatvan, erdei makkon hízott, pompás malac halála teljesedett be a Szűcsi-torokban.
Húszig való betyár s tán ugyanannyi szűcsi férfiember egymás után szúrta le az egri papok disznóit…
Lopott holmi volt biz ez, mi tűrés-tagadás, de az erdő legényeinek vendégségre kellett.
Mire sötét este lett, már Bocsról is, Bátorról is, Szutorról is, meg tán Mikófalváról is odaballagtak a pásztoremberek, Vidróczki cimborái.
Ezek valahányan csobolyó borral, kulacs pálinkákkal érkeztek, mert ugye, mégsem illik az ingyenvendégségbe üres kézzel jönni. Szó, ami szó, késő estére már sült, fortyogott a finom malacpecsenye a kampós fákon csüngő kondérokban.
A környékbeli cigányok vizslaorra hamar megérezte a finom malac-sült illatát. Egyszerre több faluból is megindultak, nehogy a másik banda megelőzze őket. Azt beszélik, hogy még Sátáról is jöttek, pedig az messzi van Szucstól.
Így történt aztán, hogy hét banda cigány is összefutott a Szucsi-torokba. A betyárok természetesen szívesen fogadták őket, s ételt-italt adtak nekik. Mikor aztán rogyásig ettek a zenészek (úgyis ritkán laktak jól szegények), hát bizony akkor már muzsikálni kellett!
A hatalmas tűz körül duhaj táncokat jártak a betyárok meg az ingyenbálba érkezett szegény népek.
– Egy egész disznót kaptok – gavalléroskodott Vidróczki.
Na, erre aztán csillogni kezdett a muzsikusok szeme. Jól tudták, hogy Vidróczki nem beszél világba. Úgy húzták hát, hogy majd beleszakadtak.
Az éji erdő visszhangzott a mulatozók vidám zajától. A dalok, a nóták messzire elhallatszottak, s még éjfél sem volt, mire az egész környék fiatalsága odasereglett. Annyi szép, fiatal palóc lány volt ott, hogy nincs annyi s oly szép virág a réten.
A tüzek pedig hatalmas lángokkal lobogtak, fényt, világosságot adva a mulatozó népnek, akik az ingyenbálban sokszor megéljenezték a híres Vidróczki Marcit.
Több napig tartott a vidám mulatozás, úgyhogy az egri papok disznói mind egy szálig elfogytak. Ám Vidróczki nem feledkezett meg ígéretéről. Minden muzsikus cigánynak egy egész disznót adott.
A derék füstösök alig bírták hazacipelni a keresetet. Mondta is az egyik sátai dádé a másiknak:
– Áldja meg az isten ezt a Vidróczki tekintetes betyár urat! Ez sokkal gavallérabb, mint akármelyik geróf.
Így aztán nemcsak a környékbeli fiatalok emlegették sokáig a szűcsi ingyenbált, hanem a zenészek is. Bizony egész életükben emlékeztek erre, mert a szegény cigánynak egy mulatságban se adtak még egy egész disznót…

A MÓNOSBÉLI CSÁRDA

„Zöld vásár”' volt Egerben. A völgyi úton szekéren, gyalog hullámzott haza a hegyvidéki nép. Az Eger-patak két oldalán álldogáló füzek levelei fuldokoltak a porban.
Még csupán tavasz volt, de a hőség szinte kibírhatatlan. Forrásokon, útszéli kutakon oltotta szomját a vásáros nép, no meg a megvett vagy eladott barom.
Ám nemcsak a források, kutak adtak csillapítást, hanem a hűvös csárdák hideg borai is.
A mónosbéli is tömve utasemberekkel. Zúgás, füst és pohárcsengés keveredik egymással. Emitt kacagnak a villám barkó asszonyok, amott már nóta csendül fel búsan, borosan a férfiajkon.
„Sej, eladtam a kis pej lovam” – énekli egy ományi ember.
És nem is mond valótlant, mert éppen eladta. Pompás csikó volt! Tudnak azt nevelni a csernely-völgyiek: a daróciak, a csokvaiak, az ományiak. Persze áldomást is isznak, magyarosat, ha éppen úgy hozza a sors. És most úgy hozta.
– Tavaly az ökröm felpukkadt a lucernába – újságolta bánhorváti ismerősének egy szilvási atyafi.
ÉS folyik a vidám poharazás, beszélgetés, mulatozás.
Nincs a Bükk-hátnak olyan faluja, ahonnan ne volna itt valaki a mónosbéli csárdában.
Lám, most is ködmönös juhászok érkeztek. Vannak tán hatan is. Egyik domaházi, másik hangonyi, de talán még sikátori is van közöttük. Komótosan leülnek, cifra, ólmos végű botjukat maguk elé teszik. Zsebeikből kosbőr dohányzacskót húznak elő, s rápipálnak.
– Héj, Borcsa lelkem! – fordul a kármentő felé egy fiatal juhász. – Egy korsó egri pirosat.
A rács mögött szorgoskodó szolgáló meglepetten fordul az ismerős hang irányába. Tekintete megtorpan, majd rátapad az iménti hang tulajdonosára.
„Ő az… tisztára ő!” – gondolja fülig vörösödve. Mármint Vidróczki Marci, az ő kedvese.
Szinte remegő kézzel tölti tele jó egri piros borral az ötliteres korsót. Még mellé is megy egy kicsi.
Suha Sári néni, a vén csárdásné, rosszallólag néz a lányra.
– Vigyázz, te jány, vigyázz! Minden cseppért kár!
De Borcsa most nem szól erre, nem is menti magát, csak siet a korsó borral Marciék asztalához.
– Isten hozta kendteket – csicsereg kedvesen. És nagy, dióbarna szemével mélyen Marcira néz.
A híres betyár örömmel viszonozza a tekintetet, s csak ennyit szól:
– Igyekeztőnk.
A helyre szolgáló boldogan elmosolyodik, de sokáig nem maradhat ott, hiszen sok a vendég, tengernyi a dolga.
A korsó pedig hamarosan elfogy. Száradtak a gégék, csúszik hát az egri piros.
Borcsa fél szeme mindig az egyik juhászon, vagyis Marcin van. Nem is hagyja sem őt, sem társait szomjazni.
– Ennének-é kendtek valamit? – kérdi tőlük a harmadik korsó után.
A juhászok furcsán néznek reá.Minek nekik eleség? Tele van a szőrtarisznya kenyérrel, szalonnával.
De aztán hamarosan megértik a dolgot. Marci miatt hangzott a kérdés. Az erdő emberének, a járó-kelő, lappangó betyárnak mindig jó egy kis ennivaló.
– Hát ha hozol, lelkem – szól Marci –, elfogadjuk.
És már röppen is Borcsa. Nagy, tarka barkó szoknyája úgy libben utána, mint egy színes madár cifra szárnya.
Térül-fordul a takaros leányzó, s hát uramfia, kicsiny idő múltával egy nagy tányér illatozó, szép sárga rántottával tér vissza. No persze nem kell mondani, ki elé tegye. Marci kapja, azt egyenest.
A többi juhász elmosolyodik. Van, aki elejt egy tréfás megjegyzést.
Vidróczki bizony egy cseppet sem törődik ezzel. Mohón kapdossa befelé a finom, zsíros falatokat.
– Váljék egészségére – szól hozzá az evés befejeztével Borcsa. – Ha kell még valami…
Marci tagadólag rázza a fejét.
– Köszönöm, kedves virágszálam, már úgy jóllaktam, mint a duda.
Korcsa vidáman hagyja ott az ő „emberét”.
– Ki fizet ezért a rántottáért? – kérdi tőle Sára néni a kármentőben.
A leány fülig vörösödik.
– Hát… hát aki a borért – dadogja.
A vén csárdásné bosszúsan morogja.
– A többi juhász, annak van keresetyi, de Marcinak nincs.
Mintha megcsípték volna Borcsát.
– Van Vidróczkinak pézi – nyelvel vissza gazdaasszonyának.
A nene legyint.
– Kódus. Csavargó. Nem tudom, hova tetted az eszed, hogy belehabarodtál. Jóképű jány vónál, rendesen férjhe’ mehetnél. De Marci? Aj, jaj, az ugyan sose veszen el téged. Van annak szeretője máshol is.
Borcsa bosszankodva harapdálja a szája szélét.
– Marci nem olyan, ő csak engem szeret.
– Hehehe! – nevet csúfondárosan a vénasszony. – Csak álmodozz, kis golyhó!
Váratlanul muzsikusok érkeznek a csárdába. Isten tudja, hová való cigányok. Négyen vannak mindössze.
A füstös helyiségben rögtön munkához látnak, elkezdenek muzsikálni.

Mónosbéli csárda alatt folyik el az Eger-patak.

Kezdi énekelni egy erős, basszus hang.
Utána tízen-tizenketten is rázendítik. Rezeg a hitvány ablak, brummog a bőgő kegyetlenül. Némelyek öklükkel verik a taktust a kecskelábú asztalokon. Táncolnak a poharak, dülöngélnek a korsók, kancsók ide-oda.
Kinek ne forrósodna fel a vére?
Marci se sokáig várat magára. Elkapja Borcsa fehér keze szárát, s hopp, már viszi is a táncba.
A mulatozók vidám kurjongatással kísérik.
Vidróczki meg forgatja, sürgeti, repíti kedves kis madarát, Erős-Virág Borcsát. Röpköd a szoknya, hajlik a pompás derék, s a lábak szilajon dobognak.
– Kik ezek? – kérdik egymástól a vendégeskedő vásárosok.
– Vidróczki meg a Borcsa – suttogják elismeréssel az emberek.
– Vidróczki, Vidróczki! – mondogatják némelyek csodálkozva. – Hát ez a legény lenne az? Az a híres?
A messzire valók, akik még sosem látták őt, nagynak, szálfamagasnak képzelték.
– Hát nem fél ez az ember?! – hüledezik egy nagyvisnyói vénasszony a sarokban. – Iszen fényes nappal van!
Sára csárdásné bosszankodva rámol a kármentőben.
– Nem szégyellik magokat! Fényes nappal, dologidőben bandéroznak..
Borcsa pihegve, égő arccal tér vissza a kármentőbe.
– Jaj, engedelmet nemzetes asszonyom! – hebegi.
Suháné lesújtóan néz rá, de nem mer szólni, mert Marci is a lánnyal van.
– Mit? Engedelmet? – néz rá a betyár. – Ugyan miért? Fiatal vagy, táncolj, mulass. Éppen eleget dolgoztál már Suha uraméknak.
Borcsa megszeppenve néz rá. Marci megérti, hogy kedvesének ragaszkodni kell a helyéhez, a kenyeréhez. Csendesebben szól hát.
– No, nem akarom én megbántani csárdás uramékat. De hát most olyan irbontalan kutya kedvem van Héj, emberek! – fordul a vásáros nép felé. – Most mindenki a Vidróczki vendége!
Az utasnép először meglepetve néz a betyárra, majd itt is , ott is megéljenzik.
– Héj, muzsikusok! – kiált a cigányokra. – Gyertek ide!
Azok csak tétováznak, tanakodnak. De Marci nem tétlenkedik! Nagy forgópisztolyt ránt elő zsebéből, és ráfogja a cigányokra.
– No, gyerünk, mer lövök!
Mint a nyíl, futnak Vidróczki mellé a bátor zenészek.
– Gyüvünk, naccságos betyár úr, gyüvünk, instállom – dadogják ijedten.
– Ti pedig – fordul Marci Borcsához – hozzatok ide annyi bort, amennyi csak kell. Mulat itt máma az árva gyerek is!
A vén Sára néni nem hagyta szó nélkül:
– Hát oszt van-e rá pézed?
Vidróczki dühös sértődöttséggel néz a fösvény csárdásnéra. Aztán sebes mozdulattal zsebébe nyúl, és egy zacskó aranyforintot dob a kármentő asztalára.
– No, vén boszorkány, ez elég lesz?
– Elég… elég, lelkem – hebegi a meglepett vénasszony, és reszketve szorongatja a zacskót.
Aztán a szolga, no meg Borcsa meg még négy utas hat hatalmas, kétakós hordót gurít fel a pincéből.
– Állj ki az útra! – parancsolja Marci a csárdás szolgájának. – Oszt küldj be mindenkit, aki erre megy!
Erre Pali, a szolga, kiáll az útra, s elkezdi kiabálni:
– Emberek, utasok, befelé a csárdába! Ott mulat Vidróczki, ne legyék magába! Nem is volt a betyár magában. Éjfélfelé már talán kétszázan szorongtak a csárdában.
– Gyerünk az udvarba! – parancsolta ekkor Marci.
És a mulatozó nép kurjongatva lódult ki a csárda tágas udvarába.
Folyt a bor, szólt a nóta, állt a tánc. Jött a piros hajnal, majd az illatos, tavaszi reggel, de a csárda udvarán még mindig javában állt a mulatság.
Mondják, hogy talán három napig is eltartott a vidámság.
Bezzeg kitáncolhatta magát Erős-Virág Borcsa!
Suha uramék is jól jártak. Annyi bor hónapokig se fogyott el, mint akkor. , A Bükk vidéki nép pedig még máig is emlegeti, hogy milyen jót mulatott Vidróczkival egy tavaszi, egri „ződ vásár” alkalmával a híres-nevezetes mónosbéli csárdában.

A SZENTMÁRTONI LÁNY SZERENCSÉJE

Élt régen egy szentmártoni lány, akit egyszer nagy szerencse ért. Ez az eladó egy ősszel az apátfalvi erdőn öreg édesanyjával gallyat szedett. Hűvös volt már az idő, kegyetlenül fújt az éles szél, s a magas fák ágairól hullt a sok levél.

A fiatal, lány igen szegény, félárva gyerek volt. Valaki lel le ugyan neki a szépet, de egybekelni nem tudtak, mert nem volt kelengyére pénze.
Most, a hűvös őszi erdőn a leánykának mindez eszébe jutott, s bánatos szívvel hulló könnyeket pergetett a kora őszi avarba.
Szedte, szedte szomorúan az ágakat, s arra gondolt, hogy a szegénynek milyen nehéz a sorsa, élete.
Míg így töprengett, jó messzire elkerült ősz édesanyjától.
Eközben lehullott a szürkéskék alkonyat, s a leány meglepetten tapasztalta, hogy egyedül van. Nem volt ugyan ijedős természetű, az erdős-völgyes bükkösöket sokszor megjárta már, most mégis elszorult a szíve.
– Édesanyám! Édesanyám! – kiáltozta a kopaszodó erdő fái közé. Éles, riadt hangját elnyelte az őszi rengeteg. Nem felelt rá senki. Összegyűjtött gallyait sietősen hóna alá fogta, s megindult arrafelé, amerre édesanyját sejtette.
Már jó óra hosszat mehetett, amikorra egészen kifulladt. Megállott hát, hogy kipihenje magát.
– Édesanyám! Édesanyám! – kiáltozott újból.
Ám e szavaira se jött semmi válasz. És megindult újból, elkeseredetten. A girbegurba erdei útnak azonban egyszer csak vége szakadt.
„No, most merre?” – töprengett.
Végre jobb kéz felé tartott, arra gondolván a legközelebbi falut.
De a hűvös, nedves, őszi este hamar leszállt, s a rengeteg komor, mély sötétségbe borult. A szegény szentmártoni lány meg csak ment, ment, és az erdő nem akart elfogyni. Tizenhét esztendős korával még félig-meddig gyermek volt, hamarosan sírásba fulladt hát reménytelen vándorlása.
– Eltévedtem, eltévedtem! – zokogta. - Itt pusztulok az erdőn! – És gyermekkorában hallott régi mesék jutottak eszébe, amelyekben farkasok eszik meg az eltévedt gyermekeket.
Minden megzörrenő bokorban ezer veszélyt sejtett. Minden ízében reszketve, remegő lábakkal botorkált előre. A sok tüske megsebezte kezét, megtépdeste ruháját. És amikor a végső kétségbeesés, a rettenetes, őrlő félelem félájulttá tette, akkor messzi, nagyon messzi a mélysötét vadonban egy parányi vérpiros fényt fedezett fel.
– Jaj, Istenkém! – suttogta. – Végre faluhoz közeledek.
A talaj egyszerre lejtős lett, s a zörgő avar helyett puha füvet taposott durva bocskorba bújtatott kicsi lába.
A fény meg egyre nőtt, de házat nem látott. A kicsi rét végében, földbe vájt kunyhó előtt lobogott a tűz vörös lángja.
„Vajon kik lehetnek? – töprengett a leány. – Rablók vagy békés szándékú emberek?” Újabb félelem fogta el, s bár nem akart a láng felé közeledni, valami mégiscsak húzta arra. Reszketve ért a tűz mellé, és hangosan köszönt.
A tűz körül guggoló alakok meglepetten álltak föl. Nem akartak hinni a szemüknek. Egy ismeretlen fiatal lány állott előttük, s a hóna alatt gallyat szorongatott.
Dermedt csend telepedett a tűz köré. A leány riadtan hordozta körül tekintetét. A baltás férfiak tanácstalanul fordultak egy középtermetű ember felé, aki tompa hangon szólt a jövevényhez:
– Mi járatban vagy, te jány?
– Eltévedtem – felelte fátyolos hangon. – Gallyat szedtem az erdőn.
– Aztán hová valósi vagy? – szólott újra a középtermetű.
– Szentmártoni vagyok.
– Hát jó messzire elgyöttél – morogta a kérdező. – Ugyancsak hajnal lesz, mire hazaérsz.
– De nem tudom ám az utat! – kiáltott kétségbeesetten a leány.
A baltás férfiak furcsán összenevettek.
A szentmártoni leány bosszúsan nézett a marcona alakokra. Bánta már, hogy idejött. Ezek még el is veszejthetik. E gondolatának azonnal hangot is adott, hiszen olyan volt, hogy ami a szívén, az a száján.
– Hallják emberek, mifélék magok? Olyan félelmetesek!
A baltások erre még jobban, még vidámabban felnevetlek. A sok kacagás már a középtermetűnek sem tetszett. Biztatólag szólt hát a lányhoz:
– Te ne félj tőlünk, nem bántunk mink téged! Gyere, melegedj fel a tűznél. Nemsokára itt a hajnal, oszt még előtte haza kell érned.
A lány szívében a félelem és a reménység váltogatta egymást. Bátortalanul lépett a lobogó láng mellé, amely jólesően melengette tagjait.
– Ismered-é Tatár Pistát? – fordult feléje az egyik baltás férfi.
A lány egyszerűen, gyorsan kivágta:
– Hogyne ismerném, hiszen falumbeli. A Vidróczki cimborája.
No, lett erre kacagás. De a középtermetű férfi hamarosan így szólott a lányhoz: – No, gyere utánam, mert ránk virrad. Téged meg már azóta ugyancsak keresnek. Gyere utánam, hazavezetlek.
A szentmártoni leány szó nélkül megindult az ismeretlen férfi után, aki útközben kedves, meleg szavakkal beszélt hozzá, s érdeklődött a sorsa felől.
Eközben megvirradt, s a lány meglepetten látta, hogy a tegnapi úton jár. Sőt, a fák ágai között már látható volt a szentmártoni templomtorony is.
– Ugye, már hazatalálsz? – kérdezte az ismeretlen férfi.
– Haza, bátya, köszönöm a szívességét.
– Semmi az egész – szólott a középtermetű. – Hanem megkérnélek valamire. Ma estve, amikor má' jó setét van, menj anyáddal a Tatár Pisla feleségéhez. Mondd meg néki, hogy szombat estére lesz bárány.
A lány most aztán csakugyan meglepődött.
– Csak nem a … Vidróczki kend? – hüledezett.
– Az vagyok én, jányom, az bizony – mosolyodott el a hegyi betyár, s azzal egy vászonzacskót nyomott a csudálkozó lány kezébe. – Jó lesz kelengyére – folytatta halkan, majd egy szempillantás alatt eltűnt a hajnali erdőn.
A lány ámuldozva nézett utána, s görcsösen szorongatta a zacskót. Aztán futó lépésekkel hazament a falujába. Otthon az édesanyja kisírt szemmel fogadta. Azt hitte szegény, hogy egyetlen gyermeke elveszett.
– Nézze csak, mit kaptam! – szólt lázas szemmel a lány. Majd a vászonzacskót az asztal közepére tette.
Éppen kerek száz aranyforint lapult benne, ami bizony igen nagy pénz volt abban az időben!
Vett is belőle a lány szép kelengyét: tulipános ládát, sifont, komódot, és egész álló életében áldotta Vidróczkit, aki őt szerencséssé tette. Pár esztendő leforgása alatt vőlegény is került, s olyan hét országra szóló lakodalmat csaptak, amilyen csak a mesékben van.

A SZABADÍTÓ SZIKLA

Hogy esett, mint esett? Ki tudna arról számot adni? Való volt azonban, hogy Vidróczki Marci a pandúrok karmai közé került. Nem egyedül volt most, három társa jutott hasonló sorsra.

Mondják, hogy a mikófalvi bírótól vitték őket szekéren, tizenkét pandúr kíséretében. Kora reggel indultak el a szekerek, s a pandúr őrmester vígan fütyörészett kesely lova hátán.

A négy betyár nagyon szomorú volt, komoran nézett maga elé.
Most az egyszer azt hitték, hogy nem tudják elkerülni a tömlöc sötétségét. A bámész nép kíváncsiskodva nézte a menetet, s mire az Mónosbél alá ért, már feketéllett tőlük a rét.

A pandúr őrmester riasztólövéseket adatott le embereivel, mert attól tartott, hogy ez a fránya barkó nép – aki nagyrészt Marci mellett állott – még megtámadja őket.
„Volt már ilyen eset” – gondolta az őrmester, s ő nem akart hasonló helyzetbe kerülni.
Kár volt pedig rettegnie, mert nem történt semmi. Csupán a két szekér ment a négy betyárral az egri börtön felé, a bitófa alá.
Mikófalva nincs mesze Egertől. Talán két óra hossza sem kell, már bent is van a szekér.
De a szekeresek nem siettek. Ráér még a betyár a tömlöcben ülni! A lovak, mintha megértették volna gazdáik gondolatát, ugyancsak lassan poroszkáltak a poros úton.
Kétoldalt a tölgyek levelei már sápadoztak, s a kicsi sombokrok ernyedten nyújtogatták az út fölé vékony ágaikat; „Ugyan eszek-e még somot?” – mélázott fanyaran Vidróczki, s ahogy megmozdult, megcsikordult, megzörrent kezén a nehéz rabbilincs.
Közben kis fahídra kapaszkodott fel az országút szalagja. A híd alatt kicsiny őzgida riadt szemmel, mozgó füllel figyelt.
– Lődd le! – súgta szomszédjának a Vidróczki szekerén őrködő egyik pandúr.
– Kár lenne érte – dörmögte az egykedvűen. – Olyan fiatal.
De mégis váratlanul erős dörgés rázta meg a szeptemberi levegőt! A kis őzike eszeveszett futással menekült a sárguló lombok közé.
A pandúrok meglepetten néztek körül.
Fölocsúdni sem volt idejük!
A szűk völgyben kanyargó országútra hirtelen egy hatalmas sziklatömb zuhant le, s utána irtózatos remegés rázta meg a földet.
A hátaslovak, szekeres lovak rémülten horkantottak, majd prüszkölve ágaskodtak.
– Hó! Hó! – kiáltozták a pandúrok elkeseredetten.
De a lovak csak ágaskodtak, ugráltak, s a szekeres parasztok is káromkodva küzdöttek a gyeplőkkel.
A nagy sziklatömb pedig teljesen elzárta az utat..
A pandúr őrmester tajtékozva üvöltözött a lován. De nem sokáig! A pillanatnyi csöndben puskalövés dörrent, s a bajszos, nagy szál férfi lebukott lováról.
A pandúrok ijedten kaptak puskájukhoz, majd vaktában lövöldözni kezdtek. A szekeres parasztok, no meg a betyárok meglepetten hasaltak le a szekerek fenekére. „Tatárék!” – reménykedett magában Vidróczki.
– Átkozottak! – rikoltozott egy pandúrkáplár.

Az erdőből újabb lövések hallatszottak.
A parasztlovak erre aztán végképp elvesztették fejüket. Éleset horkantottak, majd nagyot rántva a szekéren, elszakították istrángjaikat. Futottak most már eszeveszettén, s ügyet sem vetettek a felboruló szekerekre.
A két kocsi utasai a betyárokkal együtt az árokba kerüllek.
Nagy szerencséjükre nem hídon történt az eset, mert akkor mindahány a nyakát törte volna.
De a lövöldözés nem szűnt meg.
A pandúrok voltak elegen, de a betyárok sem kevesen.
– Csak ettől az átkozott lánctól szabadulhatnék meg! – suttogta Vidróczki a szomszéd betyárnak, a fiatal Vincének.
– Türelem, Marci bátya – lihegte a legény. – Mindjárt itt lesznek Tatár Pistáék.
Úgy is lett.
A sűrű erdőből legalább húszig való, szűrös-gubás gyalogbetyár került elő, akik egymás után lőtték ki a pandúrok alól a megriadt lovakat.
A vármegye emberei most már nem vették tréfára a dolgot. Egyet-kettőt lőttek még, de aztán ki gyalog, ki lovon, de eszeveszetten menekültek a közeli erdőbe.
A mikófalvi bíró meg a két hitesember – kik az első szekér utasai voltak – szintén hamarosan kereket oldottak. Csupán a négy megbilincselt betyár meg a két szekeres paraszt maradt az árokban.
– Héj, Marci, hol vagy? – kiáltott vidáman a szekér felé Tatár Pisla.
– Hát az árokba! – kacagott Vidróczki.
– Talán sóskázol? – élcelődött Tatár, az alvezér, és már ott is termett cimborája mellett.
Aztán nagy nehezen, kővel, fejszével leverték a betyárokról a láncot, a szorító bilincset. Vidróczki, a vezér, pedig hálásan nézett végig emberein.
– Derék legények vagytok – szólott dörmögve.
– Jaj, hol tanálom meg a lovaimat? – jajveszékelt az egyik szekeres.
– Adjatok neki pénzt! – rendelkezett Vidróczki.
Erre Tatár a lajbija zsebéből nagy maréknyi ezüstöt vett elő, s így szólt a paraszthoz:
– Osztozzanak rajta kendtek! Ez talán elég lesz.
A két paraszt vidáman összenézett, s úgy gondolták: ez bizony jóval több, mint a vármegye fuvarja lelt volna.
De még ha a lovaikat nem találják meg, akkor sem éri őket károsodás. Aztán a betyárok mindkettővel nagyot paroláztak, majd lassan, komótosan, mintha mi sem történt volna, nekiindultak a fakuló őszi rengetegnek.

A KIRÁLYNÉ ERSZÉNYE

Az 1870. esztendőben, annak is a tavaszán, Ferenc József osztrák császár és magyar király feleségével, Erzsébettel, Magyarországon tartózkodott. Lakóhelyük a budai Várpalota volt.

Itt a kiegyezés után pompás lakosztályt rendeztek be részükre.
Alig jött azonban a király Budára, máris híre futott, hogy hamarosan visszatér Bécsbe. Egyedül…
Sokan csodálkoztak ezen, sokan nem. Az utóbbiak tudták ama nagy titkot (ami lassan

már nem is volt az), hogy a nagyon szép Erzsébet királyné boldogtalan asszony.

Hiába oly hatalmas, híres-neves császár és király az ő férje. Hiába uralkodik számtalan ország felett. De nem szereti őt. A gyönyörű Erzsébetet.
Ne is mondjam, hogy nagyon titkolták ezt az udvari emberek. Ám a cselédség, a szolgák, a strázsák bizony mind-mind látták, hogy biza igen foghegyről beszél a felséges úr a felséges úrasszonnyal.
– Pedig megérdemelné, hogy megbecsüljék – beszélte széltében-hosszában a budai nép
–, mert nemcsak szép, hanem jó asszony is. Szíves, kedves mindenkihez, nem úgy, mint az ura, aki nem régen is úgy elszelelt Budáról, hogy szegény Erzsébet talán nem is tudott róla.
Való igaz, hogy a király gyorsan távozott.
Még arról is megfeledkezett, hogy másnap délelőttre magához rendelte Rajner Pál belügyminiszter urat.
Várt, várt sokáig a nagyúr. De egyszer csak elunta a dolgot. Gondterhelten fordult a közelben álldogáló testőrhöz.
– Nem hallotta, fiam, beteg a felséges úr?
– Jelentem alázattal – kapta össze magát a díszruhás katona, – azt én nem tudom.
A belügyminiszter úr bosszúsan harapott a szája szélébe. Hogyne, hiszen sok az elfoglaltsága. Többek között gróf Ráday Gedeon kormánybiztosi várja ma délelőtt, aki jelentést tesz neki az alföldi betyárság ügyében.
E percben felpattant a királyi fogadószoba udvar felőli ajtaja, és egy fiatal rendőrtiszt kemény tisztelgés közepette fontos iratot adott át a kegyelmes úrnak.
A pecsétes levelet a Heves megyei pandúrkapitány írta.
– No, egy újabb jómadár megint hurokra került – morogta elégedetten a belügyminiszter úr, amikor elolvasta a jelentést. – Köszönöm, fiam – fordult a jövevényhez, majd intett, hogy távozhat.
Alig ment el a tiszt, amikor a palota felőli tapétás ajtó váratlanul kinyílott, és a felséges asszony lépett be azon, sugárzó szépségével betöltve az egész termet.
A kegyelmes úr meglepetten fordult oda, majd szinte a földig hajolva köszöntötte a magyarok királynéját.
A nagyasszony hosszú selyemruhában volt, jobb kezével kisfiát, Rudolf trónörököst vezette.
Mögötte délceg, kemény tartással állt Ferenczy Ida kisasszony, a császárné felolvasónője.
– Ön, kegyelmes uram, ugye, őfelségét, a királyt várja? – kérdezte fanyar mosollyal a nagyasszony.
– Én igen, felséges asszonyom.
– Sajnos, sürgősen Bécsbe kellett mennie. Talán valami fontos ügy?
– Igen. Jelentést kellett volna tennem. Ma délelőttre iderendelt.
Erzsébet enyhén elmosolyodott.
– Ha a dolog halaszthatatlan, még itt van a budai Várpalotában Andrássy gróf külügyminiszter úr. Vele beszélhet, ő elviszi az üzenetei.
Rajner Béla tétovázott.
„Mit tartozhatik az ország belügye a közös külügyminiszterre? – gondolta hirtelen. – Micsoda női logika?…”.
– Nem annyira sürgős dolog – hárította el, mivel a Kegyelmes úr nemigen szívlelte az egykori magyar miniszterelnököt, aki egy újabb nagy lépést tett a hatalmi ranglétrán, s úgy hírlik, már nemcsak a király, hanem a királyné bizalmasa is.
– Mi hír van a betyárokról? – kérdezte a felséges asszony szinte gyermekes kíváncsisággal s valami különös, romantikus fénnyel a szemében.
A belügyminiszter – noha jól tudta: a császár nem szereti, ha feleségét bármily csekély államügybe is beavatják, most mégis fontos személynek akart látszani, így hát szinte diadalmasan jelentette ki a királynénak:
– Ezen írás, felséges asszonyom, amit a kezemben tartok, egy veszélyes hegyi betyár elfogatásáról szól.
– Hogy hívják?
– Vidróczki Marci a neve – közölte a belügyminiszter. – Többször megszökött már a katonaságtól. A komáromi vár falát felbontotta, átúszott a Dunán, úgy lógott meg. Tizenöt esztendei kemény börtönre ítélték. Ám Theresienstadtban, ahol raboskodott, leütötte az őrt, majd annak ruhájában újra megszökött. Alávaló gézengúz! Kirabolja a grófokat meg a papokat.
– És hol tartják most fogva?
– Jelenleg Egerben, de Pestre hozzák a jövő héten. Miután több vármegyében garázdálkodott, így ügyét országos bíróság tárgyalja.
– Talán fel is akasztják? – riadozott a felséges asszony.
– Könnyen meglehet. Bár azt hallottam: Vidróczki kezéhez még nem tapadt embervér.
– Ó – könnyebbült meg Erzsébet. – Szerencsétlen ember.
– Szolgálatára felségednek. Nem szerencsétlenek ezek, hanem gazemberek. Micsoda gyalázat az, hogy nem akarnak őfelsége seregében szolgálni?!
Erzsébet arcán furcsa, kifürkészhetetlen mosoly suhant át.
– Volna önhöz, miniszter uram, egy nagy kérésem.
– Felségednek mindent megteszek – hajolt meg a szép Erzsébet királyné előtt szinte gavalléroskodva Rajner Béla.
– Nagyon szeretném látni ezt a Vidróczkit.
A belügyminiszter úr azt hitte, rosszul hall.
– Ezt a … ezt a betyárt?
– Igen, miniszter úr! Én még soha életemben nem láttam egy igazi, élő betyárt. Ugye, megteszi nekem, hogy felhozza ide, a Várba? Természetesen vasban, fegyveres kísérettel. Én nem akarok semmi törvénytelenséget. A dolog hétpecsétes titok marad.
No, szegény miniszter úr! Ilyen fanyar almába se harapott még őkegyelmessége.
Vidróczkinak veszett híre volt. Többször megszökött már, s mi lesz, ha ezt a várbeli „látogatást” is erre használja fel? Ez az ő állásába fog kerülni!
Ám a szépséges királyné ragyogó tekintetének nem lehetett ellenállni.
És hiába nem ő a császár. De mit lehet tudni? Ha nem teljesíti kérését, még kegyvesztett lehet az udvarban.
Izzadó homlokkal nyögte ki hát:
– Boldogan, felséges asszony, mihelyt Pestre ér. Az egyik este majd felhozzák ide, a Várba.
– Köszönöm – mosolyodott el Erzsébet, majd kecses mozdulattal intett, hogy a belügyminiszter távozhat.
Rajner látogatása után Erzsébet királyné egyébről sem beszélt társalkodónőjével, mint a betyárokról. Ida kisasszony színes, romantikus történeteket mesélt Rózsa Sándorról, Sobri Jóskáról, Zöld Marciról.
– És ez a Vidróczki?
– Még nem sokat tudok róla, de úgy hallottam, igen szép férfi. Középtermetnél magasabb, szép, göndör haja van s csillogó, kék szeme. A lányok, asszonyok bolondulnak utána. Állítólag az egyik bárókisasszony a kedvese.
Mindezek után a királyné nagy izgalommal várta a betyárral való találkozást.
Nyár végi, csendes, augusztusi este volt, amikor a dolog megesett. Buda fölött milliárdnyi csillag tündökölt.
Vidróczkit a belügyminiszter kívánságára új ruhába öltöztették. (A börtön miatt a régi gúnyája bizony már elpiszkolódott a betyárnak.)
– Ha már a királyné elejbe menek, akkor kedvemre való holmit hozzanak – kérte Marci is.
És valóban úgy is lett. A felséges asszony egy élő, igazi betyárt akar látni? Akkor ne lássa azt toprongyosan, szőrösen, megviselten. Mit tartana akkor a belügyi kormányzatról?
Így történt, hogy Marci ragyogó, rámás csizmát, fehér rojtos bő gatyát, piros pruszlikot, gombáros fekete kalapot kapott, nagy, hosszú, lobogós árvalány hajjal.
Mi tagadás, ugyancsak élvezte a dolgot.
– De aztán illedelmesen viselkedj, mert a felséges császárné és királyné előtt fogsz állni! Amit kérdez, arra tisztességes módon felelj, ha ugyan tudsz. Erről a találkozóról pedig jobban teszed, ha hallgatsz, mert ha bárkinek is elmondod, elevenen nyúzatlak meg, te címeres gazember! – „oktatta ki” személyesen maga a belügyminiszter úr.
– Csak bízza rám, kegyelmes uram – nyugtatta meg fölényes hangon Vidróczki. – Nem fog velem szégyent vallani!
– Nem is ajánlom, mert ha szemtelen vagy orcátlan leszel, egész életedben megemlegeted, te lator!
Ilyen és ehhez hasonló „jó tanácsok” után, az augusztusi csendes estén egy zárt hintóban, a legnagyobb titokban, a Várba vitték Vidróczkit.
A batárban csupán két fegyveres őr ült, de a kocsit elől- hátul fegyveres lovasok kísérték.
– Valami nagyúr jöhetett a Várba – terjedi el a cselédség között a hír.
A betyárt természetesen maga a belügyminiszter úr is elkísérte. Egy ilyen nagy alkalmat csak nem mulaszt el, ha a szép felséges asszony kéri. No meg aztán biztos, ami biztos, akkor lesz csak nyugodt, ha már a betyár odaát van Pesten, újra a rács mögött.
Vidróczki, mikor belépett, csalódottan tekintett széjjel. Azt hitte, a királyné majd valami nagy teremben várja őt, fényes trónuson ülve. Igaz, a szoba nagyon szép volt. De mégis. Királynéhoz, aki még ráadásul császárné is, különb terem illene.
– Letérdelni – kommandírozott hátul Rajner miniszter úr. A bőgatyás, pörge kalapos betyár letérdelt a felséges asszony előtt, miközben kezén-lábán megcsörrent a bilincs.
– Álljon fel, és üljön le egy székre – fordult Erzsébet Ida kisasszonyhoz, aki a tolmács szerepét töltötte be.
– Oldják le a láncait – fordult a belügyminiszterhez a királyné.
A kegyelmes úr homlokát megint kiverte a veríték, mint először. Ám mit tehetett? Ha már belement ebbe a veszélyes játékba, végig kellelt csinálnia.
– Nyugodjék meg, miniszter uram, nem fogok megszökni – fordult hetyke tekintettel Vidróczki Rajner felé, majd jobb keze ujjaival nagyot csettintett, miközben hozzátette: – Hát hallottam, hogy a felséges asszony szép, de hogy ilyen gyönyörű legyen, még álmomban sem gondoltam.
– Hallgass, te! – förmedt rá dühösen a miniszter. – Mit orcátlankodsz? Nem emlékszel, hogy mit ígértél?
– Nem mondtam én mást, kérem, csak az igazat – húzta fel a vállát Marci.
A királyné ekkor még nem sokat tudott magyarul, de a különös jelenet feltűnt neki.
– Mit mondott a rab? – kérdezte Ida kisasszonyt.
– Megmondjam? – mosolyodott el a társalkodónő.
– Természetesen.
– Azt mondja a betyár, hogy hallotta, mily szép asszony felséged, de hogy ilyen gyönyörű, még álmában sem hitte.
– Ach – nyelt el egy csendes sóhajt a felséges asszony, és selymes bőrű, finom arcán jóleső mosoly suhant át.
Rajner belügyminiszter feszengve köhécselt.
És e pillanatban Marci felemelte a fejét, s a királyné ugyancsak.
Két szempár találkozott egymással.
Csak a vak nem látta, hogy megtetszettek egymásnak …
Mi tagadás, Erzsébet nagy zavarban volt. Pedig már előre elhatározta, mennyi mindent kérdez majd a betyártól. Miért lett betyár? Él-e még az anyja? Van-e kedvese? Térjen jó útra, majd ő kegyelmet kér számára a felséges urától.
És most… most meg sem tud szólalni.
A helyzet valóban furcsa volt, maga a belügyminiszter úr sem tudta, mit tegyen. Ám a leleményes, ügyes Ida kisasszony feltalálta magát.
– A felséges nagyasszony köszöni, hogy idefáradtál, Vidróczki – kezdte.
Rajner minisztert az ámulat környékezte.
„A végén még estélyt adnak ennek a gézengúznak! – bosszankodott magában. – Még hogy a királyné megköszöni neki… Micsoda furcsák ezek az asszonynépek!”
– És azt kérdezi általam – szólalt meg újra Ida kisasszony –, hogy van-e valami kívánságod? – (Az utóbbit Ida németül is elismételte Erzsébetnek.) A királyné helyeslően bólintott.
A teremben álló fegyveres őrök és a miniszter is azt hitték, hogy a betyár kegyelmet kér.
De nem ez történt.
– Hát, kedves kisasszony – állott fel helyéről a betyár – Mondja meg a szépséges királynénak, hogy engedjen vissza engem Egerbe. Én ott szeretek raboskodni. És ha lehetne, nagyon szeretnék szekéren utazni. A vaspálya kocsija nagyon összerázott, míg Abonyból Pestre értem.
– Így lesz – felelt rá a tolmácsoló kisasszony, miután elmondta a dolgot Erzsébetnek.
A királyné a beszélgetés alatt előbbi zavarát leküzdötte majd nagy selyemsuhogás közepette felállott székéről, és a betyár felé indult.
A két fegyveres őr gyorsan a felséges asszony mellett termett, nehogy valami baj legyen. De ő hátraintette őket. A betyár erre felállt, hogy letérdeljen a feléje tartó királyné előtt, de ő nemet intett kezével.
Amikor pedig egészen a betyár elé ért, egy „szörnyű' esemény történt…
– Hát Isten éltesse felségedet sokáig! – szólalt meg ünnepélyes hangon Marci, majd kezét a felséges asszony felé nyújtotta.
Rajner miniszter úr azt hitte, menten leesik a székről meglepetésében. Ám Erzsébet, ahelyett hogy rendre utasította volna a merénylőt, elfogadta Vidróczki kezét, és mosolyogya megrázta azt.
– Milyen nagy kár, hogy ilyen férj ura van kegyelmednek! – folytatta sajnálkozva a betyár.
(De ezt már nem merte lefordítani Ida kisasszony.) Ám a különös dolgoknak még mindig nem volt vége!
Erzsébet kecsesen a keblébe nyúlt, majd aranyhímzéses gyöngyös pénztárcát nyújtott ál a betyárnak.
Marci mélyen meghajolva köszönte meg, de az erszény tartalmát a közeli asztalra öntötte.
– Ezt a pénzt úgyis elvennék tőlem a börtönben – mondotta. – De az erszényt megtartom. Elteszem örök emléknek.
Erzsébet királyné nagyon meglepődött a nem várt fordulaton. Ida kisasszony pontosan tolmácsolt.
– Akkor küldjék el a pénzt az édesanyjának – ajánlotta a királyné.
– Azt megteheti felséged, előre is köszönöm. Bizony ráfér szegényre – hajolt meg a betyár.
– Ida kisasszony, gondoskodjék róla …
Eme utolsó mondat után a királyné útjukra bocsátotta a „vendégeket”.
A belügyminiszter úr őkegyelmessége bizony nagy lélegzetet vett, amikor végre az augusztusi éjszakába kiértek.
„Csakhogy ennek is vége!” – gondolta megkönnyebbülten.
– Szó, ami szó, miniszter úr – fordult a betyár Rajner felé. – Takaros egy menyecske a felséges asszony!
– No de most már elég a cirkuszból! – förmedt rá az excellenciás úr dühösen. – Dupla vasat erre a latorra – parancsolta.
Ám hiába volt a több napi dupla vas, Erzsébet nem hagyta annyiban a dolgot.
Harmadnap újra érdeklődött, elvitték-e már Vidróczkit Egerbe. Ahogy megígérte neki.
A belügyminiszter úr alig tudta mentegetni magát, így történt aztán, hogy Marcit szekéren, tizenkét pandúr kíséretében elindították Egerbe. Ám az aszódi csárda elé érve a pandúr őrmester – ki a fogolyszállítmányt parancsolta – megszomjazott, és betért az ivóba egy ital borra. Ott az aszódi csárdásné Mári nevű lánya, mikor megtudta, hogy Vidróczkit, az ő kedvesét viszik, az őrmester borába álomport kevert.
Még délután sem volt, amikor a potrohos embert elnyomta a buzgóság. Az ügyes, csalafinta Mári ezután az udvaron rostokoló pandúrokat egyenként becsalogatta az ivóba, ahol egytől egyig leitatta őket.
Mire ennek vége lett, leszállott az este. Marci és Mári boldogan ölelték meg egymást, hiszen már régen találkoztak... Vidróczki természetesen nem várta meg, míg a pandúrok kijózanodnak. Még azon éjjel kiválasztotta a pandúrok legjobb lovát, felpattant rá, s meg sem állt a Mátra rengetegéig.
Egy-két nap múlva a betyárcsapat tagjai kitörő örömmel köszöntötték a megszabadult Vidróczkit.
Hát Rajner belügyminiszter úr vajon hogyan heverte ki a dolgot? Bizony csak úgy, hogy őkelmének le kellett mondania.
Hiába, semmi sem marad titokban.
Ferenc József, a császár, mikor meghallotta, a szakállát tépte mérgében, hogy neki ilyen miniszterei vannak, akik királynéi audienciára viszik a betyárokat a budai Várpalotába.
Szegény kegyelmes úr hiába hajtogatta, hogy a felséges asszony kívánságára történt!
Vidróczki pedig legféltettebb kincsei között őrizte a szépséges királyné aranyosgyöngyös erszényét…

SZOMBATON VIRRADÓRA

Vidróczki egyszer hírét vette, hogy édesanyja nagyon beteg. Egy apátfalvi juhászlegény vitte neki a szomorú hírt.

Augusztus vége volt akkor, borongós, esős idő járt a hegyek között. A betyár nyakába kanyarintotta ócska szűrét, és menten hazafelé indult. Árkon-bokron, hegyen-völgyön át ment, hogy minél hamarább édesanyja betegágyához érjen.

Harmadnap, egy késő éji órán lépte át a szülői ház küszöbét. Édesanyja arcán lázrózsák égtek, és sovány, kicsiny ajka cserepesen izzott.
– Jó estét, anyám – köszönt megilletődve a betyár.
Egy rokon vénasszony fogadta Marci köszöntését, s az ágy szélén ülve intett, hogy csendesen, mert alszik a beteg.
A betyár óvatosan ült le az egyik székre, és kérdezősködni kezdett anyja állapota felől.
– Nagyon odáig van a lelkem – suttogta a vénasszony. – Nem tudjuk, meddig bírja.
Vidróczki elszorult szívvel hallgatta.
– Vót már itt doktor? – kérdezte.
– Doktor? – nézett rá nagy szemekkel a néne. Micsoda ember lett ez a Marci, hogy holmi praktikás doktorokban bízik? Kissé meglepetten folytatta hát: – Csak az egri javasasszony látta, az elég.
– Eh, javasasszony! – legyintett mérgesen a betyár. – Tudós doktor kell!
– Doktor, doktor – mormogta maga elé a vén néne. – Csak hát ahhoz pénz is kell ám.
– Igen, a pénz… hm... bizony – morogta Marci. – No de mért nem izentek értem?
A néne halkan válaszolt:
– Hát van neked is elég bajod.
– Ez szent igaz – dörmögte a betyár. – De anyám az más, arra pénznek lenni kell. De tán még nem késő. – S azzal se szó, se beszéd, magára kanyarította a subát, s meg sem állott Szilvás falujáig.
Lehetett már éjjel fél három is, mikor Marci kopogtatott a doktor ablakán.
– Ki az, mit akar? – kiáltott egy riadt, vékony leányhang.
– A doktor urat keresem, egy mónosbéli beteghez hívom.
– Gyöjjék reggel – sipákolt az előbbi hang. – Éjjel egy órakor feküdt le a doktor úr.
Marci nem nyugodott bele a feleletbe. Ismét kiabálni kezdett, s verte az ablakot, és követelte a doktort. Az éktelen zajra felpattant az ablak, és egy borzas leányfej hajolt ki rajta.
– Nem érti kend, hogy most feküdt le a doktor úr? Hát süket maga?
– Az Isten szerelmére – könyörgött a betyár ,- költse fel a doktor urat! Nagyon beteg az anyám!
– Hát ki maga? – kíváncsiskodott a cselédlány, mert azzal beszélt.
– Ki vagyok? – akadt Marci torkán a szó. – Hát... nem fontos az … Nagybeteg az anyám!
– No, várjék hát, no, szólok neki – szánta meg végre a lány, és sebtiben becsukta az ablakot.
Magára maradt a betyár, s öröm szállta meg a szívét. Jön az orvos, meggyógyítja az anyját. Míg így örvendezett, nem is sejtette, hogy veszély fenyegeti. Az orvos szomszédságában volt ugyanis a zsandárpihenő. És ezen a nevezetes éjszakán éppen két zsandár aludt ott. Mondanom sem kell, hogy a zörgésre, kiabálásra fölébredtek.
– Nem hagyják nyugodni az embert – dörmögte a káplár.
– Az orvost hívják – szólott a közzsandár.
– Költsék halkabban – hetykélkedett az öreg. – Mocskos parasztoknak minek a doktor?
Ekkor ismét erősen megverték az ablakot. Szegény Marci türelmetlenkedett.
– Hát ez már tűrhetetlen! – ugrott ki ágyából az öreg káplár. – Áristomba vettetem a csendháborítókat! Gyere, tanítsuk meg móresre őket.
A másik kelletlenül kelt ki az ágyból, mert a nyár végi bükki éjszakák már elég hűvösek. Dideregve borított köpenyt a hátára, s úgy akasztotta magára a karabélyt.
Az udvarra érve látták, hogy valaki a doktor ablakát zörgeti.
– Takarodj onnan! – ordított rá a káplár. – Ne zavard az alvókat!
Marci megrezzent, de azért keményen szólott vissza:
– Beteg az anyám!
A káplár csúnyán káromkodott.
– Ne szidják az anyámat, hallják-e! – kiáltott rájuk Marci.
– Nézd, még neki áll feljebb! – dühöngött a káplár. – Ki vagy, mi a neved?
Vidróczki most látta csak a szürke hajnali derengésben, hogy zsandárokkal van dolga. Elkeseredés, düh és félelem váltogatta egymást a szívében, de azért nyugalmat színlelt. Várta a doktort, és úgy tett, mintha nem hallotta volna jól a zsandárok kérdését.
E pillanatban azonban kinyílott az ablak, s a vén doktorné kíváncsi, ősz feje jelent meg a nyílásban. A zörgető idegen atyafit vette szemügyre.
– Nem hagyják pihenni szegény uramat! – méltatlankodott.
– Édesanyám nagyon beteg – mentegetődzött Marci.
A vén doktorné megértően bólintott, de fürkészően nézegette Marcit. Mintha valahol már látta volna, ismerősnek tűnt neki… Igen, igen … A vénasszony arca eltorzult.
– Segítség! – sikoltozta. – Vidróczki ki akar rabolni! – Azzal eltűnt az ablakból.
A két zsandár, aki már elmenőben volt, a sikoltozásra hirtelen visszafordult.
– Hallod? Vidróczkit kiabálják?! – lökte oldalba a káplár a beosztottját.
„Futni, futni” – szökött át a betyár agyán a hirtelen gondolat, s menekülni próbált.
Ekkor azonban hatalmas dörrenés rázta meg a levegőt, s Vidróczki a bal lábában erős fájdalmat érzett. Előbb futni akart, majd pisztolyából a zsandárok felé lőtt. Két dörrenés volt erre a felelet, s mindkettő a bal lábát érte.
Lerogyott a doktorház ablaka alá. A két zsandár diadalittasan futott oda. A káplár leteperte Marcit a földre.
– Megvagy, jómadár! – lihegte.
– El ne pusztítsa kend! – kiáltotta a társa. – Tudhatja, hogy élő betyárért több jutalmat adnak!
Az öreg doktor ijedten szaladt az ablak alá.
– Mi történt? Mi történt? – hebegte.
– Elfogtuk Vidróczkit! – ragyogott a káplár arca.
– Elvérzik – szólt a doktor.
De ekkorra már megvirradt, s a fél falu kíváncsi népe fogta körül a zsandárokat.
– Haldoklik az anyám, menjen hozzá, doktor uram! – könyörgött Vidróczki.
Az öreg doktor eleinte nem hitt Vidróczki szavainak, de a betyár kétségbeesett tekintete hamarosan meggyőzte az igazságról.

– Be kell kötözni! – mondotta határozottan, és korát meghazudtoló gyorsasággal futott kötszerért.
Marci hálásan nézett az öregre, s közben egyre kérlelte:
– Menjen át az anyámhoz, nagyon odavan szegény!
– Hazudsz, kutya! – ordított rá a káplár, s durván belerúgott.
A bámészkodó nép méltatlankodva morajlott fel. Az öreg doktor is rosszallóan csóválta a fejét. Marci szótlan tűrte a rúgást is meg a kötözést is.
– Hát kicsoda kend? – kérdezte tőle suttogva a doktor.
– Vidróczkinéhoz menjen, doktor uram. Nagyon beteg. Itt van a pénz a zsebemben.
A vén doktor megdöbbenten nézte a meglőtt ember vergődését, és szívében részvét támadt iránta.
– Nem kell pénz – szólott, s közben befejezte a kötést.
Ezalatt a zsandár láncot hozott, és megbilincselte a betyárt. Marci fogcsikorgatva tűrte. Magát ugyan egy cseppet sem sajnálta, hiszen mi más vége lehet egy üldözött szegénylegénynek? Csak a börtön vagy a bitó! De az édesanyja, jaj, vele mi lesz?
Végül is nagy nehezen talpra állították, és a két zsandár durva szitkok kíséretében a faluházára lökdöste. A nótárius uram óriási örömmel fogadta a „zsákmányt”, s megveregette a zsandárok vállát.
– Kendtek derék, bátor emberek. A végén még kapitányok lesznek!
Magában pedig ezt gondolta: „Azonnal jelentést írok az alispán úrnak. Nem kis dolog az, hogy éppen az én falumban fogták meg a betyárt… Talán még én is kapok valami kitüntetést.” És az üldözött, meglőtt Marcit a faluháza dohos, piszkos pincéjébe zárták.
Az erdőkerülő meg az éjjeliőr kapott egy-egy ócska mordályt, s a zsandárlegény parancsnoksága alatt őrizték az ajtót. A nótárius és a káplár örömükben pálinkázni kezdtek. Hamarosan üzentek a bíróért is, hogy az is velük örüljön.
A szilvási bíró azonban a szomszéd faluban volt lakodalomban, mivel ez az eset, mármint Vidróczki elfogatása, szombaton virradóra történt, s e tájon szombat a lagzik napja.
Egész álló nap iszogatott a nótárius meg a káplár. Estére mindkettő olyan lett, mint a csap. A községi kisbíró cserépkancsóban hordta nekik a szilvóriumot. A zsandárlegény, ki ezt látta, sárga lett az irigységtől.
– Hallja kend, Berecz bátya – szólt oda a kisbírónak –, mivelünk senki sem törődik?
A jókedvű községi ember nevetve kínálta meg az őrség tagjait: a zsandárlegényt, az erdőkerülőt meg az éjjeliőrt. S mire leszállott a csillagos augusztusi este, már minden puskás embernek keresztbe állott a szeme, és akadozott a nyelve.
Vidróczki elfogásának híre futótűzként terjedt el a vidéken. Bandájának tagjai puskásán, baltásan gyülekeztek az apátfalvi erdőn.
– Meg kell meríteni Marcit – mondotta fojtott hangon Tatár István, szentmártoni ember, Vidróczki jó komája. És amikor eljött a holdfényes éjszaka, húsz fegyveres lopakodott a szilvási községháza felé. Pár perc sem telt belé, a betyárok megszállták az épületet.
A nótárius meg a káplár a belső szoba egyik lócáján tökrészegen horkolt.
– No, a jómadarak betyárbőrre ittak – morogta Tatár Pista, majd parancsot adott a szegénylegényeknek, hogy kötözzék meg a két fogdmeget. Azok nem is teketóriáztak sokat.
– Kössük őket a kapufélfához – kajánkodott az egyik betyár.
– Nem bánom – egyezett bele Tatár.
Aztán a két hatósági embert a faluháza egy-egy kapufélfájához kötözték.
De ez sem volt elég! Egy-egy cédulát tűztek a lajbijuk gomblyukába ezzel a felírással: Előre ittak a betyár bőrére
Marci, a bandavezér, igen hálás volt embereinek, főként Tatárnak, aki kiszabadította. A faluháza udvaráról természetesen nem mentek el üres kézzel. Hiszen csak nem gyalogol a betyár, ha négy pompás ló tapodja a hídlást a nótárius istállójában! Két hintóba be is fogtak menten, s a holdfényes éjszakán, mintha kedélyes rokoni látogatásra indulnának, kihajtottak Szilvásról.
Mondanom sem kell, hogy útjuk Marciék háza felé vezetett. És legnagyobb örömükre ott találták az öreg doktort. Marcit támogatva vezették be édesanyja betegágyához.
– Köszönöm, doktor úr, köszönöm, hogy elgyött! – suttogta hálásan a betyár.
– Szóra sem érdemes – legyintett az öreg orvos. – Anyja gyengén van, de majd figyelemmel kísérem, többször átjövök hozzá. De ugye, csak este, csak éjjel – restelkedett az öreg doktor –, mert a hatósággal nem jó ujjat húzni.
Közben Szilváson is virradt. A vasárnapi járókelők nagy meglepetéssel látták a kikötözött nótáriust meg a káplárt.
– Kellett ez nekik! – mondogatták. – Meglövették Vidróczkit, pedig csak az anyjához hívta az orvost.
Vidróczki pedig meghálálta a doktor jóságát. Nem múlt el hónap, hogy egy hordó egri vagy gyöngyösi bor ne lett volna ott reggelre az udvarán.

IGAZSÁGTÉTEL KRAKKÓBAN

A múlt század hetvenes éveiben még élénk kapcsolat volt a magyar és a lengyel borkereskedők között. Nagy ponyvás . szekerek, több kocsiból álló karavánok szállították a tokaji aszút vagy az édeskés szamorodnit.

Valóságos „borutak” voltak, amelyek a Hegyaljáról, a Kárpátokon át egészen Krakkóig vezettek. Nem egy borkereskedő szabályos kis „hadsereget” tartott, amely mindig csőre töltött puskával kísérte a boros szekereket.

A fegyveres őrizetre igen nagy szükség volt, mert a hetvenes években erősen megromlott hazánk közbiztonsága. Megszaporodtak a közönséges útonállók, és a betyárvilág utolsó virágkorát élte.

A hetvenes évek valamelyikén – talán az elején – történt, hogy egy Taddeusz Mityinszky nevezetű krakkói borkereskedő karavánját valahol a Szádellői-völgyben haramiák támadták meg. Az elvadult legények mindenkit legyilkoltak, még a lovakat sem kímélték.

A bort pedig ott a helyszínen megitták, vagy a közeli patakba folyatták.

A kegyetlenkedések híre felkavarta az egész Felföldet. A kassai és a miskolci hatóságok is foglalkoztak az üggyel.'
– Csak Vidróczkiék lehettek! – erősködtek az urak. – Azoktól minden kitelik!
– Marci nem tenne ilyen alávalóságot – állította a nép.
A hír természetesen Vidróczki fülébe is eljutott.
Ő is nagyon felháborodott, de különösen az hozta ki a sodrából, hogy rá és bandájára akarják kenni a gaztettet.
Haragja csak nőttön-nőtt, mikor megtudta, hogy már nem is egy emberét kínozzák Kassán vagy Miskolcon a börtönben. Azt is meghallotta – hiszen sokfelé volt neki jó embere –, hogy a lengyel borkereskedő már Pestre, a Belügyminisztériumba is feljelentette. Éktelen méregre lobbant, s elhatározta, hogy bosszút áll a lengyel pánon, aki őt és társait ártatlanul bevádolta. Ráadásul a gönci csárdában arról is értesült, hogy ez a pán Mityinszky nemcsak fösvény ember, hanem olyan gonosz is, hogy a mádi szegény kapások napszámját se fizette ki.
„Nagy kár ért engem – üzente ispánjával a Hegyaljára. – Boromat elfolyatták, a karavánomat kirabolták Vidróczkiék. Kérjétek tőlük a napszámotokat.” Mert – majdnem elfelejtettem – a lengyel borkereskedőnek sok hold szőlőbirtoka is volt a Hegyalján.
– Hát aztán, Marci, mi lesz a napszámmal? – fordultak Vidróczkihoz egyes szegények, amikor felismerték a betyárt. – Pán Mityinszky miattatok nem adja meg a járandóságunkat.
– Üsse meg a guta a vén fukarját! – kiáltott fel dühösen Vidróczki. – Én és az embereim ártatlanok vagyunk … De ígérem nektek, hogy nem múlik el egy hónap sem, amikorra megleckéztetem a kedves pánt, és háromszorosan kapjátok meg a járandóságtokat!
Akik hallották, hitték is, nem is a dolgot. Hogyne, hiszen Taddeusz Mityinszky a távoli Lengyelországban, a messzi Krakkóban lakott, s oda bizony nem érhet el Vidróczki keze.
Egy kora őszi napon mégis az a hír terjedt el az erdős-völgyes Abaúj megyében, hogy három szekérrel s tizenketted magával Krakkóba indult az akkor már hét vármegyében ismert betyár.
A lengyel királyok hajdani székvárosa ez időben a Monarchiához tartozott, így minden különösebb akadály nélkül haladhatott Marciék „karavánja”.
Ám óvatosságból mégis elsősorban éjjel szekereztek. Utazó borkereskedőnek öltözött Vidróczki, akit számos fegyveres kísér.
Még az utat is tudták. Volt ugyanis közöttük egy mádi legény, aki nem is egyszer megjárta már Krakkót boros szekerén.
Hosszabb pihenőt először Eperjesen, a város melletti kis erdőben tartottak. Innen ment be a közeli csárdába Marci és a mádi legény. Ám alig itták meg a borukat, ették meg ételüket, amikor két fegyveres pandúr lépett az ivóba. Az egyik valamikor Miskolcon szolgált, rögtön felismerte Vidróczkit.
– No, te híres Marci! – kiáltott oda hetykén. – Most kelepcébe estél! Sáros vármegyében nincs ugyan vérdíj a fejedre tűzve, de Borsod és Heves szívesen megadja nekem! – Azzal máris a betyárvezérre fogta fegyverét.
Marci erre úgy tett, mintha valóban megadná magát.
– Jól van, pajtás – szólott letörten. – Legyen úgy, ahogy mondtad. Engem kötözz meg, azt nem bánom. De ez a mádi legény teljesen ártatlan. Sosem volt ez betyár. Véletlenül kerültünk össze. Engedd őt útjára.
Az egykori borsodi pandúr elgondolkodva nézett a fiúra. De aztán gyorsan kivágta.
– No jó, egye fene – nagylelkűsködött. – Menj hát utadra! És máskor jobban vigyázz, kivel kötsz cimboraságot!
Kétszer sem kellett mondani a mádi legénynek. Uccu, meg sem állt a kis erdőig.
– Emberek! – lihegte. – Marci veszélybe került! – Azzal sebesen elhadarta nekik a dolgot.
Tatár Pista, az alvezér, menten parancsot adott az indulásra.
Vidróczki és a két pandúr ezalatt az ivóban tartózkodott.
Az egykori borsodi pandúr hangos hetykeséggel dicsekedett a kocsmárosnak.
– Tudja, Herr Kellner, micsoda madarat fogtam én? Hét vármegye üldözi ezt a sunyi képű, barna fickót. Ezt a többszörös katonaszökevényt. Nemcsak háromszáz pompás aranyat kapok érte, hanem még őrmesteri sarzsit is. Adhat hát bort hitelbe, rogyásig…
A szepességi kövér, vörös képű kocsmáros hitetlenkedve nézte a megkötözött Vidróczkit. Egyáltalán nem hitte a pandúr úr meséjét.
Ám alighogy ez a párbeszéd befejeződött, csak felpattan hirtelen az ajtó, s tizenegy fegyveres férfi lép be rajta.
– No, te koszos pandúr, most pedig vedd le rólam a bilincset, ha kedves az életed! – kiáltott az elfogójára Marci.
A pandúr és társa halálra váltan engedelmeskedtek. Az egykori kutyaütő, hatósági ember úgy reszketett félelmében, mint ama bizonyos Potyka Kati miskolci kocsonyájában a nevezetes béka.
„Ördög ez, tisztára!” – gondolta kétségbeesetten, majd keserves, szinte vinnyogó hangon kérdezte:
– Most mi lesz?
Marci elmosolyodott.
– Mostan mink igazságot tenni megyünk Krakkóba. Pán Mityinszkyt akarjuk megtanítani a móresra. És ebben, komám, te is segítesz!
– No de hogyan? – képedt el az egykori borsodi pandúr.
– Mi sem egyszerűbb ennél, cimbora – válaszolt nem titkolt kajánsággal Vidróczki. – Ti itt mindketten önként felajánljátok fegyveres szolgálataitokat minekünk. Vagyis velünk gyöttök Krakkóba. Bizonyára tudjátok a legrövidebb utat. De ha nem, az se baj. Majd megkérditek. Előttünk mentek, csináljátok a szállást, a helyet… Persze nem egyedül! Még négy legényem segít nektek.
– És ha megtudják a vármegyénél? – jajongott a másik pandúr.
– Az a ti bajotok lesz, cimbora – könyörtelenkedett Mar- 11. – Azért van azonban eszetek, hogy használjátok. Nektek ezen a vidéken szavatok van, hiszen ismernek benneteket. Ám jó előre figyelmeztetlek mindkettőtöket, hogy szökésre még álmotokban se gondoljatok. Hacsak nem akartok hamarosan a pokolba kerülni. Mert ugyan hová máshová is juthat egy pandúr?
A két fegyveres embernek nem volt más választása, mint „szót fogadni” Vidróczkinak. (Lett is belőlük olyan nagyszerű kísérő és szálláscsináló, hogy a végén Marci gazdagon megjutalmazta őket.) Ezek után nagy evészet-ivászat kezdődött az eperjesi kocsmában. A szász vendéglős és családja nem győzte hordani a bort és a sült húst.
És ami különösen tetszett a csárda tulajdonosának: a jövevények csengő aranyakkal, s nem papírbankókkal fizettek …

Alkonyat volt éppen, s a kék Visztulán utolsót aranylott a kora őszi nap lebukó fénye. Az ősi Wawel bástyái közé lassú óvatossággal kúszott be a szürke homály. Az Óváros ódon házaiban ilyenkor már begyújtottak a kandallókba vagy a kályhákba.

Taddeusz Mityinszky emeletes palotájában is ropogtak már a tátrai fenyőhasábok.

A potrohos borkereskedő a szobája ablakánál – ült, és a folyam habjain táncoló arany sugarakat nézte.
A békés, alkonyi szemlélődést váratlan, erős kopogás zavarta meg.
A libériás inas – akit Bécsből hozatott az öreg – németül jelentette, hogy pán Mityinszkynek vendégei érkeztek Magyarországból.
– Ugyan kit hozott már ide az ördög? – dörmögte a zsugori kalmár.
– Elnézést, nagyságos uram, de nem tudtam kivenni a szavából. Arra emlékszem, hogy lengyeles neve van. Valami Vidrovszky- vagy Vikorovszky-féle.
– Micsoda?! – ugrott föl a bársonyfotelból a dúsgazdag borkereskedő. – Csak nem Vidróczki?
A libériás inas arcán öröm futott át, mivel a gazdája eltalálta a mondott nevet. Nem így tett azonban pán Mityinszky. Hájas képén a meglepetés, a méreg és a csodálkozás váltotta egymást.
– De … de… de… – hebegte. – Hogyan kerül ide?
– Elnézést, uram – hajolt meg az inas – de erre nem tudok feleletet adni… A kapus simán beengedte, hiszen Magyarországból jött.
– Magyarországból! – ismételte dohogva az ősz kalmár. – Nem mindegy ám, hogy ki jön onnan! Tudod te, hogy ki ez az ember?
Az inas tiszteletteljes, de várakozó képet vágott.
– Ez egy lókötő, egy pernahajder, egy haramia … Egy „betyár”, ahogy a magyarok mondják! – kiabált pán Mityinszky magából kikelve.
Hans urat, az inast, rettenetes ijedség szállta meg. A titkon félrerakott pénzeire, ékszereire gondolt, amiket ezek a haramiák majd elvisznek.
– Riasszam a fegyveres szolgákat? – kérdezte ijedten.
– Már régen kellelt volna, te málészájú! – dühöngött a kalmár, és mérgesen rángatta a csengőzsinórt.
– Elnézést, de én még nem hallottam erről a Vidróczkiról! – méltatlankodott az inas, majd bosszúsan ki akart sietni a tágas szobából.
Elkésett!
A középső nagy ajtón, ahol előbb ő is bejött, most három fegyveres kíséretében, lengyel borkereskedőnek öltözve, mosolygó képpel belépett Vidróczki.
– Jó estét, uram! – köszönt.
– Aggyon isten – felelt vissza a lengyel kalmár elfogódot hangon, de szintén magyarul.
A betyárvezér erre egy nagy lépést előrement. Szorosan mellette állott a mádi legény, aki a tolmácsolást vállalta.
– Kérdezd meg, Andris, hogy tud-e jól magyarul – fordult feléje Marci.
A mádi legény azonnal megtette.
– Nem! – hangzott magyarul pán Mityinszky indulatos válasza. – De sok beszédünk nekünk úgysincs egymással – tette hozzá lengyelül a kalmár.
A mádi legény szorgalmasan tolmácsolt.
– Dehogyisnem! – fakadt ki Vidróczki. – Mondd csak neki rögtön: ha kedves az élete, menten vegyen elő egy árkus papírt, s azonnal vonja vissza az ellenem és cimboráim ellen lett feljelentését.
A lengyel borkereskedőnek leesett az álla meglepetésében: hogyan, hát ez még ezt is tudja?
– No, gyorsan! – sürgette Marci. – Minekünk nincs sok időnk. Pihenni akarunk, hiszen napok óta szekerezünk hegyen-völgyön át.
Mityinszky megpróbált tiltakozni. Előbb a rendőrséget, majd a katonaságot emlegette, akik majd egykettőre elfogjak Vidróczkit.
– Mondd csak neki, pajtás, hogy ebből a házból, míg mink itt leszünk, csak a sóhajtás mehet ki… Embereim megszállva tartják az egész épületet, se ki, se be! És ha jót akar a nagyságos úr magának, mihamarabb tegye, amit mondtam.
A ravasz kalmár, mint a ketrecbe zárt vadállat, le s fel rohangált szobájában, majd az egyik ajtón menekülni próbált.
Legnagyobb meglepetésére zárva találta.
Ezután a szoba mindhárom ajtajával kísérletezett. Ám teljesen eredménytelenül. Ráadásul a csengőzsinórt is hiába ráncigálta: egyetlen szolga sem adott életjelt magáról.
– Kár az időért, nagyságos uram – mosolyodott el kaján képpel Vidróczki, majd újra megsürgette a magyar Belügyminisztériumba szóló levelet. Pán Mityinszky fogcsikorgatva bár, de íróasztalához ült, és a mádi legény által tolmácsolt levelet megírta.
Ez állt benne:

Mélyen tisztelt Belügyminiszter Úr!
Ezennel visszavonom a Vidróczki Márton szegénylegény és csapata elleni feljelentésemet. Megbizonyosodtam ugyanis afelől, hogy a Szádellői-völgyben történt gyalázatos rablást nem ők követték el. Arra kérem ezért méltóságodat, hogy mind a miskolci, mind a kassai börtönben ártatlanul szenvedő embereket mihamarabb kiengedni szíveskedjenek.

Mély tisztelettel Taddeusz Mityinszky borkereskedő és mádi szőlőbirtokos Krakkó városában, szeptember 29-én, az 1870. esztendőben.

– Kész vagyok – morogta a kalmár. – Majd holnap postára adom.
– Nem addig van az, nagyságos uram – mosolyodott el Vidróczki. – Ne fárassza ezzel kigyelmed magát. Majd mi postára adjuk, legyen nyugodt felőle.

A lengyel kalmár mérgesen harapott húsos ajkába. Jól látta már, hogy nem akármilyen emberrel áll szemben, akit egyszerűen félre lehet vezetni.
– Mennyi pénzt akartok? – fakadt ki keserűen.
Marci arca erre elkomorodott, mikor a mádi legény lefordította.
– Mondd meg neki, hogy mi nem kirabolni, hanem csupán igazságot tenni jöttünk. Nekünk más nem kell, csak az útiköltség … Hozd tudomására, mennyi pénzt fizettünk az útban ételért, italért, szállásért.
Andris, a mádi legény, egy árkus papírt húzott elő a lajbija zsebéből, majd a kalmár asztalára helyezte.
– Ennyi kiadásunk volt idáig, s ugyanennyi lesz vissza is szólott a fiú.
Pán Mityinszky kíváncsian tette fel szemüvegét, aztán a lajstromot végigfutotta.
– Micsoda?! – hördült fel. – Ezer arany? Hiszen ennyit még Ferenc Jóska sem költ el ennyi idő alatt? Hallatlan!
– Nekünk pedig ennyibe van ez az út! – könyörtelenkedett Vidróczki. – Mondd meg neki, Andris, hogy siessen!
Bizony, a vén kalmár homlokát elöntötte a verejték.
– Ezt a ravaszságot, ezt a furfangosságot! – hajtogatta szörnyű méreggel. Ám végül nem tehetett mást, mint kifizette Marci kezébe a kétezer aranyat. Hans, az inas, nem sokat értett ugyan a beszélgetésből, de a kétezer arany hamarosan meggyőzte, hogy itt nem babra megy a játék.
– Remélem, most már szeditek a sátorfátokat, és meg nem álltok hazáig! – morogta mérgesen pán Mityinszky.
– Ó, kedves jó uram, nem addig van az – emelte fel az ujját Vidróczki. – És a mádi szegény kapások bére?
– Az nem rátok tartozik, lókötők! – ordított magából kikelve a kalmár, amikor megtudta az újabb követelést. – Majd azt én megfizetem nekik.
– Ne fáradjon avval a nagyságos úr – közölte vele Andris. – Azt mondja Marci, hogy ő úgyis Magyarországra megy, és magával viszi. Biztosabb lesz az.
– Ebre a hájat! – dohogta pán Mityinszky. – Nem látnak azok abból egy fityinget se! Marci ezt hallva, éktelen méregre lobbant, majd haragtól szikrázó szemmel így kiáltott:
– Mondd meg ennek az átkozott vén zsugorinak, hogy Vidróczki Marci még egyetlen szegény embertől sem vett el egy krajcárt sem! Inkább adott nekik! De ha nem hiszi, amit mondok, akkor magunkkal is vihetjük, és ott személyesen meggyőződhet róla.
– Isten őrizzen attól! – tiltakozott halálra váltan a vén kalmár. – Hogy agyonkínozzatok az úton! Hanem, ha tudni akarjátok csakugyan a mádi kapások bérének összegét, akkor engedjétek meg, hogy idehívassam a számtartómat, aki ezeket nyilvántartja.
Marci gondolkodni látszott, majd gyors szavakkal szólott:
– Rendben van, pán Mityinszky, meglesz a dolog. Ám szerintem fölösleges a számtartó úrnak idefáradnia. Írjon neki kegyelmed, és sürgősen kérje tőle írásban a dolgot.
A vén kalmár arcát erre csalódás öntötte el, mert az a terve, hogy a számtartóval a
rendőrséget odacsődítse, dugába dőlt.
– Addig azonban nem lehetünk tétlenül. Fáradtak is, éhesek is, szomjasak is vagyunk. Adja parancsba kegyelmed az inasnak, hogy lásson bennünket vendégül.
Pán Mityinszky savanyú ábrázattal bár, de recsegő német szavakkal kiadta Hans úrnak az utasítást, hogy a konyhán süssenek-főzzenek.
– De magyar módra készítsenek – rendelkezett a betyárvezér, majd két fegyveres legénye a konyhára kísérte az inast.

Elmúlt már éjfél is, de a Mityinszky-palotában még fényesek voltak az ablakok …

Pompásan megterített nagy asztaloknál vidáman lakomáztak a magyar betyárok, no meg a gazdag kalmár lengyel szolganépe.
Mert Vidróczki őket is az asztalhoz ültette. Az csak természetes, hogy a gazdag kalmárnak is velük kellett tartania. Az is igaz azonban, hogy őkelmének nem sok falat ment le a torkán. Végre hajnal felé két fegyveres betyár kíséretében megérkezett a küldönc, aki magával hozta a számtartó kimutatását.
Bizony közel kétezer koronáról volt szó! Csakhogy Marci a háromszorosát ígérte a kapásoknak, így pán Mityinszky- nek kerek hatezret kellett átadnia.
Könnyen elgondolhatjuk a fösvény kalmár elkeseredését, amikor ilyen busásan kellett megfizetnie a magyar kapások napszámát…
Az éjjeli mulatást a kora reggeli borkimérés tetőzte be.
Vidróczki Marci ugyanis parancsot adott, hogy ötven hordó bort vigyenek ki az Óváros főterére, s ott a szegény népnek ingyen osszák szét.
No, erre a kalmár már se holt, se eleven nem volt. Félájultan rogyott egy heverőre, s magában százszorosan elátkozta azt a pillanatot, amikor ujjat húzott Vidróczkival.
De ezzel már senki sem törődött.
A magyar betyárok és a lengyel szolgák vidám nótázása közepette kigurították a főtérre a borral teli hordókat, s aztán az arra járó szegényeknek pán Mityinszky nevében ingyen kimérték.
Azt mondják, hogy a közeli Mária-templom kispapjai is jókat kortyoltak a finom magyar borokból, és soha ilyen szépen nem énekeltek még a délelőtti miséken.
Vidróczki pedig győztes mosollyal szedte össze embereit, hogy a gyors lovak vontatta szekereken meg se álljon a Magas-Tátra rengetegéig.
Nem telt bele talán két hét sem, amikor a mádi csárdában minden kapás kézhez kapta a háromszoros napszámbért.
Mondanom sem kell, hogy hatalmasan megéljenezték Vidróczkit.
Pán Mityinszky pedig a következő évben eladta magyarországi szőlőbirtokát...

PALICZA PISTA PIPÁJA

Sok jó embere volt Vidróczkinak a mátrai szegénység között. Különösen a pásztorok cimboráskodtak vele. Egyik ilyen pajtása volt Palicza Pista, a tiribesi tanya juhásza.
Ez a bacsó fiatal ember létére nagyon kedvelte a pipázást. Olyan szép cseréppipája volt, hogy hét faluba is elment a híre. Amikor azonban Marci bandájába került, így szólt hozzá a betyárvezér:
– Hanem, testvér, evvel a pipázással hagyj fel!
Palicza Pista szólni sem tudott a meglepetéstől.
– Hát aztán miért, kedves komám? – nyögte ki később.
– Csak azért, cimborám – magyarázta Vidróczki –, mert a te híres pipádat mindenki ösmeri. Arról aztán egykönnyen feltalálnak.
– Vigyázok én arra, Marcikám – nyugtatta meg vezérét a tiribesi bacsó.
– Úgy legyen – helyeselt Vidróczki. – Ám nehogy szavadon fogjalak!
– Úgy lesz, Marcikám.
De nem úgy lett!
Történt pedig, hogy egy kora tavaszi napon Vidróczki fülébe jutott a nagy hír: tízezer aranyat küldenek egy bécsi bankból a mizserfai pusztára, az uraság részére.
– Héj, cimborák, ezt meg kell fogni! – magyarázta társainak, amikor összegyűjtötte őket a hasznosi erdőn.
Amint megbeszélték, úgy is cselekedtek.
Marci, Palicza, Pintér Pista meg Piros Palya felöltöztek papnak, és sürgönyt akartak feladni Egerbe a mizserfai postáról.
A pápaszemes, vén postáskisasszony azonban elutasította őket.
– Várjanak, tisztelendő atyáim, mert most gyön egy különkocsi.
– Várunk mi, kedves kisasszony, hogyne várnánk! – Így Vidróczki.
Hamarosan nagy, vaspantos ládát emeltek le a gyöngyösi postakocsiról.
Ebben volt a tízezer arany.
Erre már megérkezett a mizserfai uraság is, tíz fegyveres szolgája kíséretében.
Szó, ami szó, nagyon meglepődtek a betyárok, mert erre nem számítottak. Ráadásul ők csak négyen voltak.
Ám Marci nem esett a feje lágyára. Azonmód odament az urasághoz, és bemutatkozott, hogy ő Kelemen kanonok Egerből.
– Dicsértessék az Úrjézus – köszönt illedelmesen az uraság, aztán megkérdezte: mi járatban vannak errefelé? Marci, az álpap, összehordott hetet-havat, csak hogy teljen az idő. Végül az uraság meghívta ebédre a papi „sereget”.
– Szívesen elfogadnánk, de sürgönyt kell feladnunk – hangzott a válasz.
Amíg Marci így nyájaskodott az urasággal, addig a három álpap eltűnt, hogy „segítséget” hozzon.
Nem is lelt bele egy bő félóra sem, amikor lóháton is, gyalog is megérkezett valami ötven betyár.
Nagy rémület támadt, a mizserfai szolgák eldobták fegyvereiket, gyorsan kereket oldottak. A postáskisasszony elájult. A mizserfai uraság is csak bámészkodott ijedtében, meglepetésében.
Szó, ami szó, a betyárok annak „rendje s módja” szerint elvitték a bécsi bank tízezer aranyát.
Beletelt jó két óra hossza is, mire a kisasszony is, az uraság is észhez tért. De az egri „kanonoknak” hűlt helye volt.
A postáskisasszony és az uraság aztán egymást okolták, amiért így túljártak az eszükön.
Már éppen hazafelé tartott az uraság, amikor a postahivatal folyosóján egy cseréppipát fedezett fel.
– Micsoda szép darab! – szólott elismeréssel, majd felemelte a földről.
Ő is, mint a legtöbb uraság, szép pipalóriummal rendelkezett. Haza is vitte a tízezer arany helyett a cseréppipát.
A rablást még aznap jelentették a gyöngyösi csendbiztosnak, aki több legényével azon percben megkezdte a nyomozást.
– Alighanem Vidróczki keze van a dologban – magyarázta a kárvallott uraságnak. – Nem maradt valami nyom?
– Csupán egy pipát találtam.
– Mutassa nagyságod.
Ezután az uraság elővette a szép cseréppipát.
– Vajon kié lehet? – töprengett a csendbiztos. – Vidróczki inkább szivarozik.
– Én úgy hallám, hogy valamék embere pipázik – fordult oda az egyik pandúr. – Tán Paliczának híjják, oszt a tiribesi pusztán juhász.
– Akkor odamegyünk – így a csendbiztos, majd legalább öt legénye kíséretében meg sem állt a tiribesi tanyáig.
Nagy kutyaugatás fogadta a járás fegyveres embereit, de a bacsó nem volt otthon.
– Merre jár a gazda? – kezdte a csendbiztos.
Felesége – egy fiatal, nagy szoknyás menyecske – vállat vont.
– Mit tudom? Nem köti az orromra. Tán Tarjánba ment, de az is lehet, hogy Gyöngyösre, bekecsre való gombot vennyi.
– Úgy? Szóval nem pipát?
– Pipát? Minők az? Van neki olyan szép cseréppipája, hogy az egész környíken nincs olyan.
– Ugye, ilyesforma? – szólott a csendbiztos, majd előhúzta atillája zsebéből a csibukot.
– Szakasztott olyan. Akarom mondani: ugyanaz.
– Nem ugyanaz ez, lelkem! Káprázik a maga szeme!
– Már hogyan káprázna? – csattant fel a menyecske. – Nem ittam én pályinkát, még vizet se nagyon. Különben is rá van vésve két P betű a szárára.
– Igen? – helyeselt a csendbiztos. – Hát akkor jó helyen járunk. No, Isten áldja, lelkem. – S azzal azon nyomban felállt az asztaltól, és legényeivel együtt eltávozott a tiribesi tanyáról.
A bacsóné csak ezután döbbent rá, hogy akaratlanul is elárulta férjét.
Napnál világosabb volt most már, hogy a mizserfai postát Vidróczkiék rabolták ki, hiszen Palicza Pista pipája ott maradt.
Ne is mondjam, hogy micsoda nagy hajtóvadászat indult meg ellenük!
Ám ők akkor már a Bükkben, a sólyomkúti barlangban tanyáztak. Velük volt persze Palicza Pista is.
– Hát a pipád megvan-e még? – kérdi egyszer váratlan feléje fordulva Vidróczki.
– Az bizony elveszett, Marcikám.
– Csak nem Mizserfán?
– De bizony ott, Marcikám.
– Hát akkor, Pista pajtás, szedd a lábad, oszt menj érte, s keresd meg, mert különben bajba kerülünk miatta!
Mit volt mit tennie szegény Palicza Pistának? Marcinak szót kellett fogadnia, ha már a szolgálatába állott.
Pár napi gyaloglás után ért haza a tiribesi tanyára a juhász. A felesége kétségbeesetten fogadta:
– Minek gyöttél haza? Vesztedre? Menj azonnal, halálra keresnek a pandúrok! Elhagytad azt az átkozott pipádat!
– Azt bizony el… És most meg kell keresnem.
– A pandúroknál van, te szerencsétlen!
– Pedig ez a Marci parancsa.
– Ott üsse meg a guta a csavargóját, ahol van! – csattant fel a menyecske. – Minek kellett neked véle cimboraságba kerülnöd?
Alighogy ezt kimondotta az asszony, veszett ugatásba kezdtek a komondorok.
– Itt vannak a pandúrok! Menekülj!
Palicza Pista erre azonmód kiugrott az ajtón, majd a szénakazlak irányába távozott, s meg sem állt a Mátrabércig.
Igen ám, csakhogy a lovas pandúrok jól látták, merre ment. Rögvest utána is eredtek, Paliczát azonban egykettőre elnyelte a rengeteg.
Másnap azonban egy csomó pandúr meg vagy száz gyöngyösi gyalogos katona hajtotta meg az erdőséget.
Bizony, szegény Palicza Pista bármerre ment, mindenütt azok közeledtek már feléje.
Nem volt más választása, mint megadnia magát.
Kiabálták is már feléje a gyöngyösi gyalogos katonák:
– Add meg magad, pajtás, nem akarunk agyonlőni!
(Szegény magyar fiúk voltak azok is, sajnálták a betyárt.) De Palicza Pista nem adta meg magát! Puskája, pisztolya használhatatlan volt már, mivel minden tölténye elfogyott. Más módját kellett hát a halálnak keresnie.
Talált is hamarosan …
Egy nagy cserfa kiálló ágára csendben felakasztotta magát … Még meleg volt a teste, mikor rátaláltak az üldözők.
Ám a Vidróczkinak tett betyáresküt, hogy magát élve nem adja meg, hűségesen megtartotta.
Így okozta keserves vesztét Palicza Pistának a szép cseréppipája.

KÉVÉS ANDRÁS BALLADÁJA

Pompás parádi legény volt Kévés András. Nyurga, szép szál és göndör hajú. Bolondultak is utána a fehérnépek.
Sokáig katona volt, méghozzá nyalka huszár.
Egyszer-azonban ennek is vége lett, s a hetyke palóc legény megkapta a2 obsitot.
Éppen aranyló ősz járt akkor, amikor gyalogszerrel hazaindult Egerből.
Már jócskán alkonyodott, mikor a siroki erdőbe ért. Itt a gyalogúton csak eléje állt egy középtermetű, szűrös, puskás ember.
– Hová s merre igyekszel, atyafi?
– Én biza haza, Parádra.
– Csak nem te vagy ama híres huszár, ki Egerben oly szép lovasmutatványokat végeztél?
– De bizony, én.
– No, ha te vagy, akkor jól figyelmezz rám. Én meg Vidróczki Marci vagyok …
– Aztán mit akarsz tőlem? – lepődött meg az obsitos huszár.
– Én csak azt, pajtás, hogy minékőnk ilyen nagyszerű legényre lenne szükségünk. Kapnál tőlünk egy jó lovat, s aztán te lennél a mi hírvivőnk.
– Én dolgos ember akarok lenni, nem csavargó! – tiltakozott András.
– Attól dolgozhatsz rendesen. Meg is házasodhatsz, tisztességgel. Csak amikor nekönk kellesz, ott kell lenned. Mi majd híradással leszünk. Annyit mondok, hogy nem bánod meg. Nesze, itt egy zacskó ezüst, foglalónak! Ráfér az egy obsitos katonára.
Kévés András nézte, nézte a pénzt, de nem nyúlt érte. „Betyároktól pénzt? – villant át agyán a gondolat. – Ára lehet ennek!”
– No, hékás, hát nem kell? – kérdezte elkomorodva Vidróczki. – De így is jó. Nem erőszakolom. – Azzal a zacskó pénzt a tarisznyájába visszatette, majd mielőtt belépett volna a sűrűbe, még így szólt Kévéshez: – Ne felejtsd, András, amit mondtam! Vidróczkira mindig számíthatsz.
No, ez akkor ennyiben maradt… Jó estére hazaért András Parádra, ahol szülei s testvérei nagy örömmel fogadták. Hamarosan összefutottak a rokonok, a barátok, hogy üdvözöljék a hazatért, híres obsitos huszárt.
Bizony a harmatos-deres hajnal vetett véget a kedves összejövetelnek.
Pár napig pihent még András, de aztán neki kellett látnia a munkának. Nem henyélhet sokáig a paraszt…
Ő is felszántotta, bevetette szülei kevéske, sovány földjét, s esténként a szomszédos legénnyel azt tervezték, hogy télre beállnak favágónak a Mátrába. Mert a sovány, kevés föld terméséből nem lehet újig megélni.
Nagy, kemény, hosszú tél szakadt akkor az erdős-völgyes Mátrára. A parádi szegény fiúk egész álló héten kint a földbe vájt, favágókunyhóban fagyoskodtak, kucorogtak, s csak a szombati napon tértek haza szüleik házába.
Az egyik ilyen téli, szombat délutánon Kévés András is megmosakodott, tiszta ruhát vett, majd a falu csárdájába ment, ahol már várták a cimborák. Bizony nem sok pénzük volt szegényeknek, így csak olcsó pálinkát ittak. Ám a szegény embernek ettől is jókedve kerekedett. Jött is az egyik nóta a másik után.
Már jó éjfél lehetett – s a parádi legények elég kapatosak voltak, amikor belépett Arató Jóska járási pandúr.
Hetyke, gőgös legény volt őkigyelme, a közeli Bodony községben látta meg a napvilágot.
– Héj, drága Rebeka néni! – fordult kevélyen a csárdásnéhoz. – Szellőztesse ki kigyelmed ezt a büdös, olcsó pálinkaszagot!
A szép, vörös hajú csárdásné méltatlankodva csóválta a fejét.
– Te Jóska, te Jóska! Megjárod te még egyszer! Nem jó a parádi legényekkel kötekedni!
– Nem-e? – vette elő a forgópisztolyát Arató Jóska. – Ha kedvem tartja, akár mindnek kilyukasztom a bőrét!
– No, abba még mi is beleszólunk! – állt fel hirtelen Kévés András.
– Kuss, mocskos parasztja! Akkor szólj, ha kérdezlek!
– Téged se kérdezett senki!
– Így mersz velem, a hatóság emberével beszélni? Csak nem a Vidróczki bandájába tartozol te is?
– Én nem tartozom senki bandájába, én dolgos, szegény ember vagyok, aki becsületes munkával kereste meg az olcsó pálinkára valót… Míg te dologkerülő, katonaságtól menekvő senki vagy, aki csak azért lettél pandúr, mert büdös a katonamundér!
No, egyéb se kellett Arató Jóskának! Kévés András jól az „elevenére” tapintott.
Szó szót követett, s egyszer csak Arató Jóska rálőtt Kévés Andrásra. A fiú az utolsó pillanatban ugrott el a lövés elöl, de a golyó az ujjasa szélét találta, amitől az rögtön lángba borult.
Nagy kavarodás támadt a csárdában!
A parádi fiúk közül valaki leverte a lámpát, és a sötétben alaposan elagyabugyálták a kötekedő pandúrt.
Másnap délelőtt dunyhás szekéren, lepedőbe csavarva vitték haza Arató Jóskát Bodonyba, ahol pár hét múltával eltávozott az árnyékvilágból.
Nemsokára megyei és járási pandúrok szállták meg Parádot, és a mulatozó legényeket megkötözve elvitték Egerbe …
Hosszú-hosszú hónapokon át egyik tárgyalás a másikat követte. Ám a tudós egri bírák
– bárhogy is akarták – sehogy sem tudták kideríteni az igazságot.
Nem volt mit tenniük, Kévés Andrást vették elő.
A többi legény aztán hazakerült, csak Kévés András maradt az egri börtön rabja.
Ám alig telt el egy kemény esztendő, a fiú ismét szabad lett.
– A megyei urak ugyancsak melléfoglak! – beszélte nagy büszkén András a parádi csárdában, ahová ezután gyakran járogatott.
Honnan volt pénze, honnan nem, senki sem tudta, pedig se a földjét nem dolgozta, se sehová nem járt el munkára.
– Vidróczki embere lett! – suttogták egyesek.
– Marsó Gyuri csendbiztos besúgója – mondották mások.
Senki sem tudta, mi az igazság…
Való, ami való, ezután nemegyszer látták őt Vidróczki társaságában. Szegény, öreg édesanyja csak kérlelte:
– Házasodj meg, fiam! Élj rendes életet!
De ő csak a fejét rázta.
– Hagyjon, anyám, nekem kötelességem van… Elébb azt kell elvégeznem, aztán gazdag ember leszek, s akár a falu legmódosabb lányát is elvehetem.
Telt-múlt az idő, s egyszer Kévés András unokatestvérének volt a lakodalma.
Kívés Bangyi – ahogy őt a helybeli palócok nevezték – meghívta erre Vidróczkit is …
Marci szívesen elment, hiszen a mulatságért, a táncért a hetedik határba is elgyalogolt.
Hatalmas, pompás lakodalom volt, a fél falu ott táncolt a ponyvasátoros udvaron. Kévés András meg ugyancsak itatta Marcit. Ám a betyárok híres vezérének jó feje volt, nem ártott meg neki az ital.
Már jóval a menyasszonytánc után, úgy hajnal felé, amikor már széledezni kezdett a lagzis nép, pandúrok rohanták meg a lakodalmas házat.
Marcit azonban nem kellett félteni! Gyorsan leütötte az egyetlen lámpát, s koromsötétben, a kerten át kiszökött a Mátrába.
Ezután Marci gyanút fogott, s egy ideig kerülte Kévést.
Abban az időben Vidróczki egyik legkedvesebb embere egy Siroki András nevezetű pásztorember volt, ki szintén a bandájába tartozott.
– Hallod-e, Marci! – fordult egyszer hozzá Siroki. – Mit hallottam én az egri vásáron?
– Ha megmondod, pajtás, meghallom.
– Kévés András azzal dicsekszik Párádon, hogy te félsz tőle, merthogy ő téged előbbutóbb a Marsó Gyuri csendbiztos kezébe juttat.
– Gonosz, kétszínű ember az, már én is gyanakszom rája! De hogy félnék tőle?! – méltatlankodott Vidróczki.
– A rossz nyelvek még azt is beszélik, hogy azért engedték ki a börtönből, mert ígéretet tett a te fejedre!
– No, abba még én is beleszólok.
– Én is úgy gondolom … Ám azt tanácsolom, hogy jó messzire kerüld el Parádot. Kévés Andrásnak a fél falu rokona, és ha te egy ujjal hozzáérsz, szomorú sorsra jutsz.
– Pedig elmegyek hozzá, hogy lássa, nem félek tőle. No meg elintézem vele az adóságom.
És bárhogy óvta is ettől Siroki, Marci mégis megjelent Parádon.
Az 1873-as esztendő januárjában – talán éppen búcsú volt a mátrai faluban –, Vidróczki teljes díszében, cifraszűrben, rézgombos juhászujjasban, gombáros fekete kalapban megjelent a helység kocsmájában, ahol éppen táncmulatság volt.
Kévés András mint „cigánybíró” működött, vagyis a báli rendező bizottság elnökeként ő kommendírozta, milyen nótákat húzzanak a muzsikusok.
Éjfél után éppen egy új nótát akart parancsolni, amikor az ajtóban megjelent Vidróczki.
Kévés András menten elsápadt, és torkán akadt a szó.
Gyorsan körülnézett, hogy kit hívhatna segítségül, de rokonai és barátai ekkorra már mind lerészegedtek, vagy otthon horkoltak, vagy a szomszédos ivóban szundítottak.
Marci ekkor magához intette, és Kévés András nem mert ellenállni. A bálozók – akik szinte egytől egyig ismerték Vidróczkit, mivel gyakran megfordult Párádon – most moccanni sem mertek.
A holdvilágos, hideg téli éjszakában elöl ment Kévés, utána Vidróczki…
– Van-e neked pisztolyod, Bangyikám?
– Nekem nincs, pajtás, minek lenne?
– No, akkor fogd ezt! – És Vidróczki átnyújtott neki egy rövid csövűt.
– Aztán golyó is van benne? – kérdezte remegve Kévés.
– Van bizony, pajtás, éppen három.
– És … és minek ez nekem?
– Majd megtudod, ha a legközelebbi tisztásra érünk!
Aztán továbbmentek a csikorgó, holdfényes éjben …
Jó félórai gyaloglás után egy behavazott, nagy tisztásra értek, ahol három ember várta őket.
Marci egyet füttyentett, mire azok ugyancsak füttyel válaszoltak.
– Törvény elé idéztünk, Kévés András! – kezdte Vidróczki emelt hangon. – A szegénylegények törvényszéke elé. Az a vád ellened, hogy Marsó Gyuri csendbiztos besúgója vagy.
– Nem igaz! Dehogy igaz! – kiáltott rémülten Kévés.
– Mivel tudod szavadat bizonyítani?
– Menjünk Marsó elé!
Marci nagyot kacagott.
– Jó, hogy nem a belügyminisztert ajánlod! – Majd elkomorodva hozzátette: – Mink most téged lelőhetnénk, mint egy kutyát! Meg is érdemelnéd. De mi ezt nem tesszük! Te katona voltál, méghozzá huszár. Értesz a pisztolyhoz is. Ezért adtam neked. Állj ki vélem párbajra! Ha tudsz, védekezz!
Megremegett Kévés, mert tudta, hogy Marci kitűnő lövő. De bízott a szerencséjében. Váratlan azonban eszébe jutott, hogy hátha kelepcébe csalják – ijedten kérdezte:
– Hátha az én pisztolyomban nincs is golyó?
– Minek nézel te engem?! – kiáltott felháborodva Vidróczki. – De hogy megbizonyosodjál, lőj elébb egyet a levegőbe!
Kévés láthatóan megkönnyebbült, de karja hirtelen remegni kezdett, majd a pisztollyal egyet lőtt. Ám nem a levegőbe, hanem Vidróczkira…
Kis híján csaknem a betyár fejét találta a golyó.
Vidróczki „válaszolni” akart…
De már elkésett!
Két éles pisztolylövés hasította fel a hideg, téli csendet és Kévés András holtan bukott a tisztás havára.
Vidróczkit megelőzték a társai.
– Nem így akartam – szólalt meg komoran Marci. – De már így is jó. Fonjatok a fejéhez fenyőfából koszorút…
Így végződött a téli Mátrában, 1373 januárjában a pompás parádi legény balladája.

HEJ, TIRIBESI PUSZTA!

Maconka és Nagybátony közelében, a Zagyva folyócska völgyében csendesen lapult meg a tiribesi puszta. Nem olyan igazi „puszta” volt ez, mint amilyen a Dunántúlon vagy főként az Alföldön található. Csupán egyszerű tanyaféle.

A Mátra bércei sötétlettek a háta megett.

A téli, havas úton járók eleget látták e tájat, e völgyeket, e csúcsokat, s nem is igen figyelmeztek rá.
Noha gyönyörűséges, ezüstös holdfény csillogott a vakító havon.
– Tudjátok-e, hogy ma estve vacsorával vár Almássy gróf Bodonyban? – szólott a legelöl lépkedő puskás-baltás férfi, akinek a legszebb cifraszűr pihent a vállán.
A három baltás-puskás ember, ki őt kísérte, hirtelen megállt.
– Tudjuk bizony, de elég baj az, Marci – jelentette ki rosszallóan egy hórihorgas, sovány férfi, kinek Lőrincz Pista volt a neve.
– Ugyan már miért? – torpant meg az első férfi. – Hiszen nem először leckéztetjük meg a grófokat!
– Igen, igen – morogta az előbb szóló. – Csak az a dolog bibéje, hogy reggel üzentél neki. Egy nap alatt pedig akár az egész Nógrád meg Heves pandúrjait odacsődítheti.
– Micsoda gyáva emberek lettetek! – kiáltott rájuk keményen Vidróczki, mert ő volt az elöl haladó.
– Ha te bennünket gyávának nevezel, akkor te áruló vagy! Mert ezt akár árulásnak is vehetjük – szúrta feléje a másik Pista, ama bizonyos Pintér Pisla, ki titkon a betyárcsapat vezérségére vágyott.
– Engem tartasz te árulónak, te szökött kondás?! – kiáltotta bosszúsan Marci. – Csaló pásztorember voltál, aki nem az uraktól, hanem a szegény emberektől loptál. Kegyelemből vettelek bé a bandába. Vagy tán már nem emlékszel?
– Te sem vagy különb a Deákné vásznánál! – helykélkedett Pintér. – Bagoly mondja verébnek!
E kötekedő, fölényes szavakra Vidróczki oly méregre lobbant, hogy bal kezével hatalmas pofont csavarintott le a nála fejjel nagyobb Pintérnek.
– Elhallgass, te kutya kondás! Én vagyok a vezér! – támasztotta alá tettét, mintegy indoklásképpen.
Pintér Pistát e váratlan pofon úgy meglepte, hogy eszébe sem jutott visszaadni. (De az is lehet, hogy nem merte.)
– No, ha engem így pofon vágtak vóna – morogta Lőrincz Pista én a fejét is levágnám az illetőnek.
Ne is mondjam, hogy micsoda hatalmasat kacagott erre Vidróczki Marci! Kacagott, nevetett, szinte könnyes lett a szeme.
– Még ilyet! És éppen ő! Kár, hogy nem hallja Tatár Pista.
– Csak aztán őt ne emlegesd előttem – sziszegte feléje Pintér. – Parasztembert hogy tehettél meg alvezérnek?
– Ugyan, testvérek, mire való ez a vita? – próbált békíteni a harmadik betyár, bizonyos Sajó Péter.
– Nagy szerencsétek, hogy Borulás Jankó, Kaba Laci meg Kancsal Karcsi nincs itt, most tudomisten, meghányatnálak velek bennetöket! – kacagott még mindig Vid-' róczki.
Amíg azonban a betyárvezér tiszta szívből nevelett a tündöklő, de vad hideg éjben, a háta mögött a két Pista; Lőrincz és Pintér, összesúgtak.
– Hát aztán mit pusmogtok, ti jómadarak? – fordult feléjük Marci. – Ugyan meg mernétek-e mondani?
– Mi bizony csak arról beszéltünk, pajtás, hogy ma éccaka meghal valaki, és az te leszel!
– kiáltotta feléje Pintér, de nyomban hátrahúzódott.
– Abba még én is beleszólok, hékás! – ordította el magát a betyárvezér.
– Csakhogy mi többen vagyunk ám! – vágta feléje Lőrincz.
– Vagy úgy, öcsém?! Szóval te is e szökött kondással tartasz? És te, Sajó Péter?
– Ugyan, cimborák, hát micsoda dolog ez?! – méltatlankodott a harmadik betyár. – Mindnyájan egyforma sanyarú kenyéren élünk! Ostobaság így civakodni. Béküljetek meg már!
– Én soha! – kiáltotta Pintér Pista mérgesen, és a pofon járt az eszében.

– Akkor, ha így van, álljatok ki egymás ellen – szólott a vészterhes csendben Sajó Peti.
– Rendben van hát – dörögte kemény hangon Vidróczki. – Kapjunk baltára, meglátjuk, ki lesz a legény! No, gyere hát. Pintér Pesta, veled kezdem.
– Ki is állok én, nem félek tőled! – hangzott a sértett betyár válasza.

Ezután a holdfényes, csikorgó hidegben Sajó Péter kilépte a megfelelő távolságot. S nem telt bele öt perc sem, mikor Pintér Pista és Vidróczki Marci egymással szemközt felálltak, és megkezdődött a baltás párviadal.

Lőrincz Pista Pintér, Sajó Péter Marci közelében állott.
Vad és kegyetlen tusa kezdődött!

Hol ide, hol oda suhintott a két betyár a hosszú nyelű baltával. Mindketten ügyes baltázók voltak, s bizony gyakran találkozott a két csillogó acél éle … Nagy szikrák röppentek ilyenkor a levegőbe, de szó nélkül, csendben folyt a drámai küzdelem.

– Elég vót már! Egyforma erősek vagytok! – kiáltotta feléjük Sajó Péter. – Fogjatok kezet!
– Vérig, halálig megyünk! – lihegte vad elszántsággal az egykori kanász.
– Rögvest meg is kapod! – sziszegte feléje Marci, majd egy ügyes oldalütéssel eltalálta Pintér jobb vállát.

A vállra vetett cifraszűr erre a porhóba esett..:
– Ne mondd, hogy nem vagyunk egyenlőek, te kutya kondás! – kiáltotta feléje Vidróczki, majd ő is a hóra dobta szűrét.

De ekkor Pintér Pista felszakadt ujjasán és ingén át folyni kezdett a piros vér. Lőrincz Pistát, Pintér barátját, erre oly nagy ijedség lepte meg, hogy minden ízében reszketni kezdett. Most már világosan látta, hogy Marci győz, s ezután rá kerül a sor. Csakhogy ő nem volt oly jó baltázó, mint Pintér. Addig térült-fordult, s jobbra-balra somfordált hát, míg egy óvatlan pillanatban Marci háta mögé került, s a puskatussal orvul fejbe vágta.

Vidróczki az ütéstől menten orra bukott, mire Pintér gyors baltacsapással levágta a fejét…

Másnap reggel, 1873. február 8-án az úttól nem messze akadtak rá a híres betyár holttestére …
A hír gyorsan szétfutott a vidéken, a pandúrok most már oda mertek menni a halott Vidróczkihoz.
Még ugyanaznap, számtalan pandúr kíséretében, egy ponyvás szekéren Eger városába, a vármegyeházára vitték.
Itt terítették ki Vidróczki Marcit egy hátsó kis kamrában.
Másnap délben, talpig gyászba öltözötten, pandúrok kíséretében megérkezett özvegy édesanyja, Vidróczki Andrásné született Kormos Anna.
El-elcsukló zokogásai közepette szereztek bizonyságot a tekintetes vármegye pandúrjai
– kik számtalanszor hiába üldözték Vidróczkit, hogy valóban a hét vármegyében ismert híres betyár holtteste fekszik előttük.
A szegény juhásznénak nem volt annyi pénze, hogy hazavitesse a fiát. De a vármegye urai nem is adták volna ki neki.
Február 10-én az egri Rókus-temetőben jeltelen sírba temették a Bükk és a Mátra legendás hírű, utolsó betyárját.
A temetés időpontját ugyan nagyon titkolták, másnap valahogy mégiscsak híre ment.
Azt beszélik, hogy egyedül Apátfalván engedte meg a plébános, hogy harangozzanak neki. Ám a nagyfokú s szigorú tilalom ellenére is több mátrai, bükki és nógrádi faluban – a papok és a grófok nem kis bosszúságára – ha rövid időre is, de meghúzták a harangokat.

Ennek az emlékét őrzi a régi búsongó nóta: Harangoznak, harangoznak, talán bizony Vidróczkinak?

Annak, annak, Vidróczkinak! Annak a híres betyárnak!
Egy másik népdal is ezt az időt idézi:
A Vidróczki sírhalmára gyöngy hull a koporsójára.

.. .A temetés utáni harmadnapon egy ismeretlen leány, mikor senki sem látta, belopózott a Rókus-temetőbe, és virággal halmozta el a híres betyár fejfa nélküli, friss sírhalmát…