Mihail GLEBOV:
AZ OR­PHE­USZ VISSZA­TÉ­RÉ­SE

Va­la­mi­kor in­nen, a ka­zahsz­tá­ni sztyep­pé­ről in­dul­tak út­nak a le­gen­dás ex­pe­dí­ci­ók, és ami­kor a sok ton­na tö­me­gű csil­lag­ha­jók vissza­tér­tek, a Föld óva­to­san itt fog­ta fel őket erő­te­rek­ből épí­tett te­nye­ré­ben. De ezt csak mér­he­tet­len mennyi­sé­gű ener­gia árán tud­ta meg­ten­ni, és a Baj­ko­nur-3, ame­lyet a Ke­let-szi­bé­ri­ai Ener­ge­ti­kai Gyű­rű táp­lált, ha űr­ha­jó ér­ke­zett, né­hány pil­la­nat­ra le­ál­lít­tat­ta a te­rü­let min­den gyá­rát és üze­mét. De vagy hu­szon­öt éve az űr­re­pü­lő­te­ret Föld kö­rü­li pá­lyá­ra te­le­pí­tet­ték át, az­óta a Baj­ko­nur-3-at vé­dett te­rü­let­nek nyil­vá­ní­tot­ták, és egy­ben mú­ze­um­nak is be­ren­dez­ték.

Az űr­re­pü­lő­tér vagy hét­száz hek­tár­nyi te­rü­le­tet fog­lalt el a sztyep­pek­ből, de maga a fel­szál­ló és le­szál­ló be­ren­de­zé­sek együt­te­se nem volt túl­sá­go­san ha­tal­mas – ke­rek tál­sze­rű mé­lye­dés, ame­lyet ku­po­lák­kal el­lá­tott ma­gas­lat fo­gott kör­be. Ezek a ku­po­lák ki­kö­tő­ár­bo­cok­ként szol­gál­tak az űr­ha­jók szá­má­ra, és a csil­lag­vizs­gá­ló­ra em­lé­kez­te­tő pa­rancs­no­ki ál­lo­má­sa is meg­volt. Ezt a „gaz­da­sá­got” az Öreg ve­zet­te és gon­doz­ta hosszú éve­ken át, ő volt az egyet­len em­ber, aki eb­ben az egy­kor olyan né­pes űr­ki­kö­tő­ben élt.

Ho­gyan is töl­töt­te ezt a ti­zen­két hosszú esz­ten­dőt az is­ten háta mö­göt­ti sztyep­pen? A fél­éves ke­gyet­len fa­gyok és vi­ha­ros sze­lek ural­mát ho­gyan vi­sel­te el, és a nya­ra­kat, ami­kor az ége­tő nap gyö­ke­ré­ig le­per­zsel­te a sztyep­pe fü­vét?

Ami­kor er­ről kér­dez­get­te ön­nön­ma­gát, nem ju­tott eszé­be egyet­len pa­rá­nyi, je­len­tő­sebb ese­mény sem. A pa­rancs­no­ki ál­lás ké­nyel­mes volt, kel­le­mes mik­ro­klí­má­jú. Az épü­let egyik szo­bá­já­ban vert ma­gá­nak ta­nyát. Az épü­let le­he­tő­vé tet­te, hogy sem­mi­re be­csül­je, hogy fi­gye­lem­be se ve­gye az idő­já­rás sze­szé­lye­it. Min­den­nap hosszú ki­rán­du­lá­so­kat tett. Nyá­ron vé­dő­szí­nű mun­ka­ru­há­ban és olyan ne­mez­sap­ká­ban járt, ami­lyent az it­te­ni ál­lat­te­nyész­tők vi­sel­nek, míg té­len – könnyű és me­leg or­bi­tá­lis szka­fan­der­be bújt, sí­tal­pon szá­gul­dott, ha­tal­mas prém­sap­kát és kesz­tyű­ket vi­selt. A sap­ká­ra iga­zán büsz­ke volt. Sa­ját maga varr­ta far­kasp­rém­ből. A pré­met is maga ké­szí­tet­te ki.

Ter­mé­sze­te­sen arra gon­dol­ni sem gon­dol­ha­tott, hogy az egész te­rü­le­tet egyet­len nap alatt be­jár­ja. Né­hány ál­lan­dó út­vo­na­lat je­lölt ki ma­gá­nak az Öreg, s ezt olyan pon­to­san jár­ta be, mint­ha ő len­ne itt a pos­tás.

Ta­vasszal messzi­re ki­ment a vi­rág­zó sztyep­pé­re, hall­gat­ta a mé­hek dön­gi­csé­lé­sét, be­szív­ta a fü­vek ke­se­rű, ré­sze­gí­tő il­la­tát. A ho­mok­bá­nyát el­ke­rül­ve el­ment a tá­vo­li sza­ka­dék­hoz, ahol tisz­ta vizű és hi­deg for­rás tört elő a föld alól. A rö­vid bo­ron­gós ősz már szep­tem­ber kö­ze­pén be­kö­szön­tött, ilyen­kor már nem me­rész­ke­dett fegy­ver­te­le­nül ki­lép­ni a ház­ból. Az el­szem­te­le­ne­dett far­ka­sok túl­sá­go­san is kö­zel me­rész­ked­tek már, az ott­ho­ná­vá vált pa­rancs­no­ki ál­lás­hoz.

Te­len­te a leg­ked­ve­sebb út­vo­na­la az volt, ame­lyen ép­pen most ha­ladt. Ru­gal­mas, könnyed va­dász­já­rás­sal ment, ma­ga­biz­to­san, át­ha­lad­va sí­tal­pán a fél­kör ala­kot öl­tött hó­hal­mo­kon, de gon­do­san ki­ke­rül­te azo­kat a he­lye­ket, ahol elő­tűnt az ár­va­lány­ha­jas, ko­pasz, fa­gyott ta­laj. A sí­lé­ce­ket óvni kell – itt sí nél­kül te­he­tet­len az em­ber.

Ki­ér­ve a domb­ra el­mo­so­lyo­dott. Az ju­tott eszé­be, hogy mi­ként va­dá­szott itt a sztyep­pi róka ug­ró­ege­rek­re. Síje szin­te nyo­mot sem ha­gyott maga után: ol­vadt… Az erő­su­gár­zó tor­nyok gyű­rű­je, és ott­ho­ná­nak ku­po­lá­ja tá­vol, na­gyon tá­vol, a de­le­lő nap su­ga­ra­i­ban szik­rá­zott. A kép gyer­mek­ko­ra ki­rán­du­lá­sa­it jut­tat­ta eszé­be, azo­kat a sé­tá­kat, ami­kor a Vo­lok­alamsz­ki-ko­los­tor­nál jár­tak.

Még né­hány mé­ter – és már meg is pil­lan­tot­ta út­vo­na­lá­nak egyik fon­tos pont­ját – az „Em­lék-fe­de­zék”-et. Meg­ol­dot­ta a sí­kö­tést, a bo­to­kat is le­rak­ta a hóra, majd a kesz­tyűs ke­zé­vel le­tö­röl­te az ajtó mel­let­ti ti­tán­le­mez­ről a je­get.

Az, aho­gyan ké­nyel­me­sen elő­húz­ta zse­bé­ből a ru­gal­mas kul­csot, és meg­szo­kott moz­du­lat­tal be­tol­ta a mág­ne­ses zár­ba, az ar­ról árul­ko­dott, hogy ez a mű­ve­let szá­má­ra nem­csak meg­szo­kott, ha­nem kel­le­mes is. Ki­nyi­tot­ta az aj­tót, a zsi­lip­ben nyom­ban ki­gyul­ladt a fény, és me­leg le­ve­gő áradt a he­lyi­ség­ből. Ko­mó­to­san be­sé­tált a szo­bá­ba, le­ült, sap­ká­ját is le­ve­tet­te. Igen, a fő­konst­ruk­tőr, az em­be­ri­ség egyik leg­na­gyobb ko­po­nyá­ja in­nen fi­gyel­te szü­lött­jé­nek első start­ját. Hány esz­ten­dő telt el az­óta!? Ahány­szor csak ide el­lá­to­ga­tott Öreg, min­dig áhí­ta­tos iz­gal­mat ér­zett. Né­hány pil­la­na­tig ke­fe­ha­jú­ra nyírt ősz fe­jét vál­lá­ra hajt­va moz­du­lat­la­nul ült. A szom­szé­dos he­lyi­ség­ből felé ára­dó han­gok, úgy tűnt, nagy él­ve­ze­tet sze­rez­tek az idős em­ber­nek. A szom­széd szo­bá­ban a meg­bíz­ha­tó szi­ge­te­lés mögé rej­tett áram­ve­ze­tők úgy cir­pel­tek és züm­mög­tek, mint a nyá­ri sztyep­pen a tücs­kök és ka­bó­cák.

Eze­ket a han­go­kat Öreg meg­szok­ta már. Öt év­vel ez­előtt a he­lyi ve­ze­tés meg akar­ta vál­toz­tat­ni az áram­ve­ze­tő út­vo­na­la­kat, az in­nen száz ki­lo­mé­ter­nyi­re levő ha­tal­mas ál­lat­te­nyész­té­si együt­tes­hez kí­ván­ta irá­nyí­ta­ni az ener­gi­át. Hi­szen ez a vé­dett te­rü­let, ez az em­lék­mű­vé vált koz­mod­rom a köz­há­ló­zat­ból már csak mi­ni­má­lis ener­gi­át hasz­nált fel, és így szük­ség­te­len fé­reg­nyúl­vánnyá csö­ke­vé­nye­se­dett az ener­gia­ter­me­lő ál­lo­má­sok nagy tel­je­sít­mé­nyű há­ló­za­tá­ban. Öreg­nek ak­kor si­ke­rült meg­vé­de­nie a rá­bí­zott kin­cset. Érint­he­tet­len­sé­gét si­ke­rült meg­őriz­nie. Az ál­lat­te­nyész­tők meg­kap­tak a sa­ját áram­ve­ze­tő rend­sze­rü­ket, bár emi­att az Ener­gia Vi­lág­ta­nács­hoz kel­lett for­dul­nia.

Az ener­gia­ve­ze­tők most is tel­jes ké­szült­ség­ben vol­tak. Ki­nek és mire is kel­le­ne ez a ké­szen­lét? Öreg ezt maga sem tud­ta vol­na meg­mon­da­ni. Ki­rán­du­lók és de­le­gá­ci­ók alig-alig jöt­tek – még­is­csak na­gyon-na­gyon messze van ez a hely a nagy köz­pon­tok­tól, rá­adá­sul egyet­len ki­rán­du­ló­nak sem mu­tat­ta be, és nem is kí­ván­ta be­mu­tat­ni az erő­tér mű­kö­dé­sét. Az űr­ha­jó­zá­si kong­resszus kül­döt­te­i­nek mu­tat­ta be egy­szer-két­szer, meg az Akagy­e­mi­go­ro­dok­ban élő ba­rá­ta­i­nak kap­csol­ta be az an­ten­ná­kat és a ki­kö­tő­ár­bo­cot. A ki­rán­du­lók út­vo­na­lát rend­sze­rint csak a pa­rancs­no­ki ál­lás meg­mu­ta­tá­sá­ra kor­lá­toz­ta.

Bár a Baj­ko­nur-3-at csak ke­vés ven­dég ke­res­te fel, Öreg­nek volt mi­vel fog­lal­koz­nia. El­len­őriz­te az in­for­má­ci­ós rend­szer és az erő­su­gár­zó tor­nyocs­kák élet­ké­pes­sé­gét, ta­nul­má­nyoz­ta, hogy a fel­szál­lást és le­szál­lást irá­nyí­tó ope­rá­to­rok ho­gyan dol­goz­nak, me­te­o­ro­ló­gi­ai meg­fi­gye­lé­se­ket is vég­zett, és so­kat ol­va­sott. Ön­kén­tes re­me­tés­ke­dé­se kez­de­tén sok­szor hall­ga­tott ze­nét, de a zene idő­vel csak egy­re fá­jób­bá tet­te a vi­lág­tól való el­sza­ka­dás, il­let­ve el­sza­kí­tott­ság ér­zé­sét, és kezd­te in­ge­rel­ni, ezért im­már né­hány éve egyet­len ka­zet­tát sem kap­csolt be, Bach Já­nos-pas­siója volt csak a ki­vé­tel.

Ezt a mű­vet min­den hé­ten meg­hall­gat­ta, ami­kor sza­bad­na­pot tar­tott, ami­kor nem jár­ta be a te­re­pet. A ka­ros­szék­ben fé­lig he­ver­ve, moz­du­lat­la­nul, nagy fi­gye­lem­mel hall­gat­ta a han­gok va­rázs­la­tos pa­tak­ját, amely­ből hol ha­ra­gos ha­tá­ro­zott­ság, hol bá­nat és derű áradt, hol meg gyász­tól gyö­tör­tek vol­tak e hang­fo­lyam hul­lá­mai. Kó­ru­sok és re­ci­tat­ivók vál­ta­koz­tak, a né­me­tül ének­lő te­nor, ame­lyet fu­ka­ron mért cla­vi­cem­ba­lo­ak­kor­dok kí­sér­tek, egy­re messzebb­re, egy­re tá­vo­labb­ra vit­te Öre­get, az em­lé­kek leg­mé­lyé­re so­dor­ta. Vissza­em­lé­ke­zé­sei össze­ke­ve­red­tek, egyik a má­sik­ba fo­nó­dott, és már nem is az Öreg volt ő, ha­nem az űr­ha­jós­is­ko­la ti­zen­öt éves gya­kor­nok di­ák­ja. Az új ke­zes­lá­bast szo­kat­la­nul szűk­nek érez­te. Mel­let­te is­me­ret­len em­be­rek áll­nak, és íme a papa is ott áll vele. A ke­zét fog­ja, de se­ho­gyan sem tud­ja ki­ven­ni az ar­cát.

* * *

Az Öreg­nek sok köny­ve volt, s a kis he­li­kop­ter min­den hé­ten el­jött az éle­lem­el­lát­mánnyal. Szin­te min­dig ho­zott ma­gá­val va­la­mi új­don­sá­got, va­la­mi új­sá­got is. Kü­lö­nö­sen az űr­ha­jó­zás el­mé­le­té­ről és az űr­uta­zá­sok­ról szó­ló mun­ká­kat la­poz­gat­ta gyak­ran. Azok kö­zül, akik­nek ne­vét és ké­pét a köny­vek­ben ta­lál­ta, sok va­la­mi­ko­ri is­ko­la­tár­sa és ba­rát­ja volt, vagy az űr­ha­jó­kon dol­goz­tak vele, ame­lyek­kel va­la­ha maga is re­pült.

Va­la­mi­kor… Több mint fél év­szá­za­da. Íme, Bro­nyisz­lav La­dzins – an­nak a hí­res Mars-ex­pe­dí­ci­ó­nak a hőse, Öreg a dub­lő­re volt. Bro­nyisz­lav­nak több sze­ren­csé­je volt… John O’Bri­an – az első föl­di em­ber, aki a Ju­pi­ter fel­szí­né­re le­pett. Ez meg Sztasz Vol­nov – az is­ko­lai paj­tá­sa, a Plu­tót meg­ke­rü­lő szu­per­tá­vol­sá­gi ex­pe­dí­ció ve­ze­tő­je. Nyom­ta­la­nul el­tűnt. Vol­nov ha­jó­já­val, az Or­phe­usszal, az el­in­du­lá­suk után négy év­vel meg­sza­kadt az össze­köt­te­tés. Sztasz­nak és le­gény­sé­ge tag­ja­i­nak ne­vét fel­vés­tek a „Koz­mosz hő­sei fa­sor”-já­nak obe­liszk­jé­re. Öreg szá­má­ra azon­ban Sztasz so­ha­sem vál­to­zott. Meg­ma­radt kis­fi­ú­nak, an­nak a gye­rek­nek, aki­nek szom­ja­san ku­ta­tó szel­le­me van, és aki olyan hi­deg­vé­rű a ve­szély pil­la­na­ta­i­ban, ami­lyen nyu­godt­ság iga­zán nem jel­lem­ző a gyer­me­kek­re…

Öreg szo­bá­já­ban, a pa­rancs­no­ki ál­lás­ban, vagy az „iro­dá­ban”, ahogy el­ne­vez­te a he­lyi­sé­get, ek­kor meg­szó­lalt az in­for­má­ci­ós csa­tor­na, s köz­lé­se­ket adott. Öreg­nek szo­ká­sá­vá vált, s ezt a szo­ká­sát a hosszú ma­gány fej­lesz­tet­te ki, örök­ké be­kap­csol­va hagy­ta az in­for­má­ci­ós csa­tor­nát, így, ami­kor la­ká­sá­ba vissza­tért, min­dig la­kott­nak érez­te a ma­gá­nyos szo­bát.

A be­mon­dó ele­in­te kö­zö­nyös han­gon ol­vas­ta: „Ma, moszk­vai idő sze­rint 10.32-kor az elő­re­tolt meg­fi­gye­lő­ál­lo­más egy azo­no­sí­tat­lan tár­gyat fe­de­zett fel, amely he­lio­cent­ri­kus pá­lyán fe­lénk re­pül. Az ob­jek­tum a fi­gyel­mez­te­tő je­lek­re és a meg­ál­lí­tá­si kí­sér­le­tek­re nem re­a­gált. Az au­to­ma­ták ki­szá­mí­tot­ták pá­lyá­ját, és a meg­fi­gye­lé­se­ket kö­zöl­tek a má­so­dik lép­cső­vel.”

* * *

Öreg, egy kis időt még el­ül­dö­gélt a fe­de­zék­ben, majd is­mét ki­lé­pett a fagy­ba. Ma sé­tá­i­nak leg­tá­vo­lab­bi pont­já­ra akart el­jut­ni – az el­ha­gyott vas­úti ál­lo­más­hoz, aho­vá egy­kor az űr­re­pü­lő­tér szá­má­ra a ter­he­ket, az anya­go­kat és a be­ren­de­zé­se­ket szál­lí­tot­ták. De va­la­mi­fé­le ho­má­lyos nyug­ta­lan­ko­dás fog­ta el, úgy érez­te, mint­ha va­la­mi húz­ta vol­na vissza­fe­lé a domb mö­gül ki­tű­nő ener­gi­a­su­gár­zók felé. Öreg hitt az elő­ér­ze­tek­ben. Az „iro­dá­ig” ve­ze­tő utol­só száz mé­te­re­ken már nem lé­pés­ben ha­ladt, ha­nem sza­lad­va tet­te meg az utat, a kü­szöb­nél csak le­dob­ta a sí­lé­ce­ket, és be­ro­hant az elő­tér­be, fut­tá­ban gom­bol­ta ki űr­ru­há­ját, s va­ló­ság­gal be­lök­te a bel­ső aj­tót. Fi­gyel­mét nyom­ban ma­gá­ra von­ta a szpí­ker most már iz­ga­tott hang­ja: „…a meg­fi­gye­lő­ál­lo­má­sok jel­zé­se­i­re nem vá­la­szol­va. Az űr­ha­jó most a Hold pá­lyá­já­nak kö­ze­lé­ben ha­lad. Kör­vo­na­lai alap­ján az Or­phe­usz-szé­ri­á­hoz tar­to­zó csil­lag­ha­jók­hoz ha­son­lít, vagy­is a szá­zad ele­jé­nek ha­jó­i­hoz. Tíz perc múl­va újra je­lent­ke­zünk!”

Or­phe­usz! Öreg­nek a lé­leg­ze­te is el­állt, és szí­vét össze­szo­rí­tot­ta a hir­te­len fel­tö­rő em­lé­ke­zés iz­gal­ma, a fel­to­lu­ló ké­pek özö­ne. Et­től a perc­től kezd­ve olyan pon­to­sak és át­gon­dol­tak let­tek a cse­le­ke­de­tei, mint­ha egész éle­té­ben az Or­phe­uszra várt vol­na. Gyors lép­tek­kel ha­ladt el az irá­nyí­tó­pul­tok mel­lett és a Baj­ko­nur-3 min­den be­ren­de­zé­sét be­kap­csol­ta, a táb­lák hu­nyo­rog­tak, a kép­er­nyők fény­le­ni kezd­tek. A téli sztyep­pe meg­ele­ve­ne­dett: mo­zog­ni kezd­tek az an­ten­nák, a ki­kö­tő­ár­boc he­gyes nyi­la fel­emel­ke­dett, ké­kes fény­lés bo­rí­tot­ta el a tor­nyocs­ká­kon levő göm­bö­ket.

Fél­fül­lel az Űr­ha­jó­sok Ta­ná­csa el­nö­ké­nek hang­ját hall­gat­ta: „Most már egé­szen biz­tos, hogy Sztasz Vol­nov ex­pe­dí­ci­ó­ja tér vissza hoz­zánk, az Or­phe­usszal. Ez az ex­pe­dí­ció ar­ról hí­res, hogy öt­ven­két éve kö­rül­re­pül­te a Plu­tót! Még volt re­mé­nyünk arra, hogy az egyik or­bi­tá­lis űr­re­pü­lő­té­ren si­ke­rül le­szál­lí­ta­ni, de a ha­jó­val nem si­ke­rült kap­cso­lat­ba lép­ni, és most már meg­kezd­te a le­eresz­ke­dést a Föld fel­szí­né­re. Gya­kor­la­ti­lag kép­te­le­nek va­gyunk el­há­rí­ta­ni a reá váró ka­taszt­ró­fát. En­nek a so­ro­zat­nak va­la­me­lyik ha­jó­ját csak le­szál­lí­tó erő­tér­rel le­het­ne fel­fog­ni, de ilyen erő­tér már két év­ti­ze­de nin­csen a Föl­dön. Az Or­phe­usz tö­me­ge pe­dig ak­ko­ra, hogy sem­mi­fé­le fé­ke­ző haj­tó­mű sem len­ne ké­pes a be­csa­pó­dás eny­hí­té­sé­re! A ha­jó­tö­ré­si men­tő­egy­sé­ge­ket moz­gó­sí­tot­tuk. A le­szál­lás ki­szá­mí­tott pont­ja – az egy­ko­ri Baj­ko­nur-3 űr­re­pü­lő­tér kör­ze­te. A ha­jó­val to­vább­ra sincs kap­cso­la­tunk.”

Öre­get e pil­la­nat­tól csak egyet­len do­log fog­lal­koz­tat­ta – a le­szál­lás! Hát va­jon le­het­sé­ges len­ne, hogy hi­á­ba ta­nul­má­nyoz­ta kü­lön-kü­lön is min­den ope­rá­tor mun­ká­ját!? Most egy­ide­jű­leg hat em­ber he­lyén kell dol­goz­nia… Íme, mind a hat kép­er­nyőn meg­je­lent – az Or­phe­usz fény­lő pont­ja. A meg­fé­lem­lít­he­tet­len éne­kes, aki vissza­tért Plu­tó ko­mor bi­ro­dal­má­ból… Ide­je! A vö­rös gom­bot át­lát­szó pajzs fedi… Le­tör­ni a plom­bát, meg­húz­ni, meg­nyom­ni… Most, nyu­god­tab­ban!

Öreg, mint­ha tá­vol­ról hal­la­ná, ahogy va­la­ki szin­te ide­gen, de di­a­dal­mas­ko­dó­an ün­ne­pé­lye­sen mond­ja: „Fi­gye­lem, fi­gye­lem! Min­den­ki­nek! Min­den­ki­nek, min­den­ki­nek! A Baj­ko­nur-3 kéri az Ázsi­ai Ener­ge­ti­kai Gyű­rűt, hogy tíz per­cen át min­den ener­gi­át a le­szál­ló­együt­tes­nek biz­to­sít­son. Meg­is­mét­lem!…”

Nem volt szük­ség az is­mét­lés­re – a jel­zők meg­moz­dul­tak, mind a hat irá­nyí­tó­pul­ton kat­tan­tak a kap­cso­lók. Az ener­gia­kon­den­zá­ló mű­kö­dés­be lé­pett! Né­hány tu­cat re­ak­tor, a ha­tal­mas ir­ti­szi, an­ga­rai, amu­ri, hu­ang­hoi, euf­rá­te­szi és gan­ge­szi víz­erő­mű­vek a szik­rá­zó, kék­lő göm­bök­be árasz­tot­tak ener­gi­á­ju­kat. A mé­lye­dés fe­lett újra há­rom­ré­te­gű erő­tér­együt­tes füg­gött… Csak el ne kés­sünk!

Öreg gyors lép­tek­kel jár pult­tól pul­tig, fi­gye­li a mű­sze­re­ket, nyom­ja a gom­bo­kat.

És vé­gül itt a hajó!

Ha­tal­mas, szi­var ala­kú tes­tét rozs­da­szí­nű, pik­ke­lyes reve bo­rít­ja, az el­fo­gó­gyű­rű alsó har­ma­dá­ban alig ki­sebb az át­mé­rő­je, mint a le­szál­lá­si krá­ter. A fú­vó­kák­ból fe­hé­ren izzó plaz­ma­osz­lo­pok zú­dul­nak a föld­re, és alat­tuk apró hul­lá­mok bo­rít­ják el a ba­zalt­le­me­ze­ket, mint ahogy hul­lám­za­ni kezd a tó tük­re, ha a szél­ro­ham kap bele.

Az erő­tér fel­ső ko­rong­ja fel­fog­ta a gi­gá­szi űr­ha­jót.

A kap­cso­lót bal­ra, amíg csak le­het! A má­so­dik ré­teg szin­te nul­lá­ra csök­ken­ti a se­bes­sé­get. Öreg meg­érin­ti a ki­kö­tő­ár­boc eme­lő­jét.

Mű­köd­ni kezd a har­ma­dik erő­tér.

Az acél­kéz óva­to­san át­öle­li a ha­jót, a haj­tó­mű­vek el­hall­gat­nak.

„Ki­kap­csol­ni az ener­gi­át.”

Öreg aka­ra­ta vég­ső meg­fe­szí­té­sé­vel pa­ran­csot ad az Ázsi­ai Ener­ge­ti­kai Gyű­rű­nek a ki­kap­cso­lás­ra, s ka­ros­szé­ke há­tá­hoz zu­han, gyor­san bé­nu­ló ke­zé­vel meg igyek­szik mun­ka­ru­há­ja zse­bé­ből elő­húz­ni a kom­bi­nált tab­let­tát.

Nem is lát­ja, mi­kor je­len­nek meg a ku­ta­tó-men­tő szol­gá­lat na­rancs­szín he­li­kop­te­rei, és ho­gyan ro­han­nak be­lő­lük bol­do­gan és iz­ga­tot­tan a ház­hoz és az űr­ha­jó­hoz az em­be­rek, fu­tás köz­ben ki­a­bál­va. Öreg még nem is hi­szi el vég­le­ge­sen, hogy re­á­lis az, ami tör­tént, és csak egyet­len gon­do­lat van az agyá­ban: „Sztasz vissza­tért!”

* * *

Az Or­phe­usz sok vi­hart állt ol­da­lán ki­nyílt a fe­dél­ze­ti nyí­lás. A zsi­lip sö­tét szá­já­ban még nem je­lent meg sen­ki, de már ka­pasz­ko­dik fe­lé­je a ki­kö­tő­ár­bo­con a lift acél­ka­bin­ja…

(Mi­ha­il Gle­bov írá­sa nyo­mán:
„Fan­tasz­tyi­ka ‘85”)