Robert SHECKLEY:
KI­RÁ­LYI PA­RANCS­RA

Bob Grind­jar mi­után két órán át ku­cor­gott az edé­nyes­pult alatt, úgy érez­te, hogy a lába el­zsib­badt. Mo­co­rog­ni kez­dett, mert ész­re­vét­le­nül, de vál­toz­tat­ni akart a hely­ze­tén, mire tér­dé­ről a sú­lyos golf­ütő dü­bö­rög­ve a föld­re hul­lott.

– Pszt – sut­tog­ta Ja­nis, s ke­mé­nyen meg­mar­kol­ta a vas­do­ron­got.

– Nem gon­do­lom, hogy meg­je­le­nik – je­gyez­te meg Bob.

– Ülj csönd­ben, drá­gám – fe­lel­te még min­dig sut­tog­va Ja­nis, fe­szül­ten für­kész­ve a sö­té­tet.

Még sem­mi sem je­lez­te a tol­vaj ér­ke­zé­sét, pe­dig az egész hé­ten, min­den éj­jel meg­je­lent, ti­tok­za­tos ügyes­ség­gel el­lo­pott ge­ne­rá­to­ro­kat, hű­tő­szek­ré­nye­ket, sőt lég­kon­di­ci­o­ná­ló be­ren­de­zést is. Rej­té­lyes volt a his­tó­ria, mi­vel nem tör­te fel a zá­rat, nem vág­ta ki a ki­ra­kat­üve­get, nem ha­gyott maga után nyo­mo­kat. De azért va­la­mi cso­da foly­tán nap nap után be­ha­tolt a bolt­ba, és min­den lá­to­ga­tá­sá­val je­len­tő­sen meg­cson­kí­tot­ta a va­gyo­nu­kat.

– Alig­ha lesz hasz­na en­nek a vál­lal­ko­zá­sunk­nak – sut­tog­ta Bob. – Vé­gül is, ha egy em­ber ké­pes egy né­hány száz fon­tot nyo­mó ge­ne­rá­tort el­vin­ni a há­tán…

– Akár­ho­gyan is, meg­bir­kó­zunk vele – til­ta­ko­zott Ja­nis, az­zal az ön­bi­za­lom­mal, ami­nek nagy ré­sze volt ab­ban, hogy ma­gá­é­nak mond­hat­ta a női gép­ko­csi­zó gya­lo­gos had­test fő­törzs­őr­mes­te­ri rang­ját – Egyéb­ként már csak azért is meg kell is­mer­nünk, mi­vel mi­at­ta kell el­ha­lasz­ta­nunk az es­kü­vőn­ket.

Bob bó­lin­tott. A had­se­reg­ben össze­gyűj­tött va­gyo­nu­kon egy ve­gyes­ke­res­ke­dést nyi­tot­tak Ja­nisszal és arra ké­szül­tek, hogy össze­há­za­sod­nak, amint a jö­ve­del­mük ezt meg­en­ge­di. De ha el­tűn­nek a hű­tő­szek­ré­nyek és a lég­kon­di­ci­o­ná­lók…

– Úgy tű­nik, mint­ha hal­la­nék va­la­mit – je­gyez­te meg Ja­nis, és ké­nyel­me­sebb fo­gást vett a vas­bo­ton.

Az üz­let­ben szin­te nem is hall­ha­tó ne­sze­zés kez­dő­dött va­la­hol. A lé­leg­ze­tü­ket is vissza­foj­tot­ták.

Majd lép­tek hal­lat­szot­tak tom­pán – va­la­ki járt a li­nó­le­u­mon.

– Ami­kor az üz­let kö­ze­pé­re ér – sut­tog­ta Ja­nis –, gyújtsd fel a lám­pát.

Vé­gül a sö­tét üz­let­he­lyi­ség­ben egy még sö­té­tebb fol­tot vet­tek ész­re. Bob be­kap­csol­ta a vi­lá­gí­tást, és fel­ki­ál­tott: Állj!!!

– Ez le­he­tet­len! – há­po­gott Ja­nis, majd­nem ki­ejt­ve a bo­tot. Bob meg­for­dult, és gör­csö­sen kez­dett le­ve­gő után kap­kod­ni.

Egy jó há­rom­mé­te­res le­gény állt előt­tük. Hom­lo­kán ha­tá­ro­zott kis szar­vacs­kák üt­köz­tek ki, a há­tán pa­rá­nyi szár­nyacs­kák csap­kod­tak. Dur­va in­di­ai pa­mut­szö­vet­ből varrt sa­ro­vá­rit vi­selt, és fe­hér sport­pu­ló­vert, a mel­lén vö­rös­lő be­tűk­kel ez állt „Ib­lis Po­li­tech­ni­kum”. Ha­tal­mas lá­bán vá­sott fe­hér szar­vas­bőr ba­kancs ékes­ke­dett, hir­te­len­sző­ke ha­ját ke­fef­rizu­rá­ban vi­sel­te.

– Át­ko­zot­tak! – mor­mog­ta a hí­vat­lan ven­dég, meg­pil­lant­va Bo­bot és Ja­nist – Tud­tam én, jól tud­tam, hogy vé­gig kel­lett vol­na jár­nom az egye­te­men a lát­ha­tat­lan­sá­gi kurzust is.

A kar­já­val át­fog­ta ha­sát, és fel­fúj­ta a po­fá­ját. A lába pil­la­nat alatt el­tűnt. Az óri­ás úgy fújt, hogy majd’ szét­re­pedt, vé­gül a hasa is lát­ha­tat­lan­ná nem vált, de to­vább se­ho­gyan sem ju­tott.

– Nem tu­dom – mo­tyog­ta bűn­bá­nó­an, és mé­lyet só­haj­tott. – Nem elég a gya­kor­la­tom. Át­ko­zot­tak!

– Mi kel­le­ne? – kér­dez­te Ja­nis, fe­nye­ge­tő­en ki­húz­va alig más­fél mé­te­res ap­rócs­ka ter­me­tét.

– Mi kel­le­ne? Mind­járt vé­gig­gon­do­lom. Ah, igen, ven­ti­lá­tor – át­szel­te az üz­le­tet, és könnye­dén fel­kap­ta a pad­ló­ról a nagy ven­ti­lá­tort.

– Meg­állj! – ki­ál­tot­ta Bob. Oda­lé­pett az óri­ás­hoz, fe­nye­ge­tő­en szo­ron­gat­va a golf­ütőt. Ja­nis a fiú háta mö­gül kan­di­kált elő. – Ér­de­kel­ne, hogy hová is szán­dé­ko­zol men­ni vele?

– Ale­ri­a­nus ki­rály­hoz – fe­lel­te az óri­ás. – Meg­áhí­tot­ta a ven­ti­lá­tort.

– Meg­áhí­tot­ta? Ezt ni! – húz­ta ki ma­gát Ja­nis. – No csak rakd a he­lyé­re für­gén. – Meg­ló­bál­ta a vas­bo­tot.

– Ár­tat­lan va­gyok eb­ben a do­log­ban – til­ta­ko­zott a fi­a­tal gi­gász, ide­ge­sen csap­kod­va szár­nyacs­ká­i­val. – A ki­rály áhí­tot­ta meg.

– Ma­gad­ra vess! – szi­szeg­te foga kö­zött Ja­nis.

A had­se­reg­ben el­töl­tött szol­gá­la­ti évek nyo­mán Ja­nis ki­vá­ló for­má­ba len­dült, s hi­á­ba volt ap­rócs­ka lány az egy­ko­ri ka­to­nai dzsip­sze­re­lő, ala­po­san el­tán­gál­ta az óri­ást a vas­bot­tal. Vi­lá­gos fürt­jei ren­det­le­nül röp­köd­tek, mi­köz­ben keze úgy dol­go­zott, mint­ha csép­ha­da­rót for­gat­na.

– Uh! – ki­ál­tott fel Ja­nis. A vas­bot vissza­pat­tant a kü­lö­nös lény fe­jé­ről, és majd­nem a lányt ma­gát ver­te le a lá­bá­ról. Bob eb­ben a pil­la­nat­ban meg­ló­bál­ta az ütőt, a bor­dái közé sze­re­tett vol­na vág­ni az óri­ás­nak.

Az ütő át­su­hant az óri­ás tes­tén, és Bob ke­zé­ből ki­re­pül­ve, a pad­ló­ra zu­hant.

– Erő­vel nem le­het hat­ni a fer­rák­ra – ma­gya­ráz­ta bűn­bá­nó­an az óri­ás.

– Kik­re? – kér­dez­te ér­tet­le­nül Bob.

– A fer­rák­ra. Má­sod­uno­ka­test­vé­rek va­gyunk a dzsin­nek­kel, míg anyai ágon a de­vek­kel ál­lunk ro­kon­ság­ban. – Is­mét az üz­let kö­ze­pe felé tar­tott, ha­tal­mas man­csá­ban tart­va a ven­ti­lá­tort. – Most pe­dig en­ge­del­mük­kel…

– Ez dé­mon? – Ja­nis­nak meg­le­pő­dé­sé­ben még a szá­ja is tát­va ma­radt. A szü­lei kis­gyer­mek ko­rá­ban meg­til­tot­ták, hogy a kí­sér­te­tek­ről és a dé­mo­nok­ról me­sél­je­nek neki, ezért Ja­nis jó­zan ma­te­ri­a­lis­tá­nak nőtt fel. Ügye­sen rend­be ho­zott bár­mi­lyen gé­pe­ze­tet – és ilyen volt az üz­le­ti ügyek­ben is. Min­den né­mi­leg is cso­dá­la­tos­nak tűnő dol­got Bob­nak adott át.

Bob, aki ka­zal­nyi Bur­roughs-on meg az „Óz, a cso­dák cso­dá­ján” nőtt fel, sok­kal hi­szé­ke­nyebb­nek bi­zo­nyult. – Azt akar­ja mon­da­ni, hogy az „Ezer­egyéj­sza­ká­ból” jött? – kér­dez­te.

– Nem, nem, ugyan ké­rem… – fin­tor­gott a fer­ra. – Az arab dzsin­nek a má­sod­uno­ka­test­vé­re­im. A ro­kon­ság kö­te­lé­kei kap­csol­nak össze va­la­mennyi dé­mont, de én fer­ra va­gyok, a ferr nem­zet­ség­ből szár­ma­zom.

– Len­ne olyan szí­ves, ké­rem, és meg­mon­da­ná – for­dult tisz­te­let­tel­je­sen a ven­dég­hez Bob –, mi­ért van ön­nek ge­ne­rá­tor­ra, hű­tő­szek­ré­nyek­re és lég­kon­di­ci­o­ná­ló­ra szük­sé­ge?

– Szí­ves öröm­mel – vá­la­szol­ta a fer­ra, a ven­ti­lá­tort le­ál­lít­va a föld­re. A ke­zé­vel ta­po­ga­tódz­ni kez­dett a le­ve­gő­ben, és meg­ta­lál­ta, amit ke­re­sett, majd le­ült az üres­ség­be. Az­u­tán ke­reszt­be ve­tet­te a lá­bát, s szo­ro­sabb­ra fűz­te egyik ba­kan­csá­nak zsi­nór­ját.

– Há­rom hete, hogy be­fe­jez­tem az Ib­lis­ről el­ne­ve­zett po­li­tech­ni­ku­mot – kezd­te el­be­szé­lé­sét. – És ter­mé­sze­te­sen nyom­ban kér­vé­nyez­tem az ál­la­mi szol­gá­la­tot. Az őse­im időt­len idők óta min­dig ál­la­mi hi­va­tal­no­kok vol­tak, ez már nem­zet­sé­günk ha­gyo­má­nya. De hát, mint min­dig, kér­vény­ből egész ha­lom akadt, így hát én…

– Pol­gá­ri ál­la­mi szol­gá­lat­ba akart lép­ni? – kér­dez­te Bob.

– Igen, per­sze. De hi­szen ezek min­dig ál­la­mi ál­lá­sok vol­tak, még Alad­din cso­da­lám­pá­já­nak dzsinn­je is kor­mány­za­ti hi­va­tal­nok volt. Lát­ja ké­rem, a ma­gam­faj­tá­nak spe­ci­á­lis pró­bá­kon kell át­men­nie…

– Ne ka­lan­doz­zon el! – sza­kí­tot­ta fél­be Bob.

– Ahogy kí­ván­ja… Es­küd­jön meg, hogy köz­tünk ma­rad… Is­me­ret­sé­gi ala­pon kap­tam mun­kát. – A ven­dég szé­gyen­ke­zé­sé­ben el­pi­rult, or­cái na­rancs­szín­ben ját­szot­tak. – Atyám – a Po­kol Ta­ná­csá­nak tag­ja – egész te­kin­té­lyét lat­ba ve­tet­te. Ki­ne­vez­tek a Ki­rá­lyi Ser­leg fer­rá­já­nak, 4000 tu­do­má­nyos fo­ko­za­tú fer­rát hagy­tam ma­gam mö­gött. Tud­ja ké­rem, ez nagy meg­tisz­tel­te­tés­nek szá­mít.

Mind­hár­man hall­gat­tak, majd a fer­ra is­mét be­szél­ni kez­dett.

– El­kép­zel­he­ti, hogy nem vol­tam úgy fel­ké­szít­ve, amennyi­re eh­hez szük­sé­ges lett vol­na – je­len­tet­te ki ke­se­rű­en. – A Ser­leg fer­rá­já­nak a dé­mo­no­ló­gia min­den te­rü­le­tén jár­tas­nak, iga­zi mes­ter­nek kell len­nie. Én pe­dig alig­hogy ott­hagy­tam az is­ko­la­pa­dot, rá­adá­sul igen kö­ze­pes je­gyek­kel vé­gez­tem. De kép­zel­he­tik, hogy szen­tül hit­tem: min­den­nel meg­bir­kó­zom majd.

A fer­ra egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott, és ké­nyel­me­seb­ben el­fész­ke­lő­dött a le­ve­gő­ben.

– Azon­ban mi­nek ter­hel­jem önö­ket az én gond­ja­im­mal – ocsú­dott fel hir­te­len, és a le­ve­gő­ről le­ug­rott a pad­ló­ra.

– Még egy­szer bo­csá­na­tot ké­rek…

Fel­emel­te a föld­ről a ven­ti­lá­tort.

– Egy pil­la­nat­ra – ál­lí­tot­ta meg Ja­nis. – Ez a ki­rály azt pa­ran­csol­ta ne­ked, hogy ép­pen a mi ven­ti­lá­to­run­kat vidd el?

– Rész­ben – fe­lel­te a fer­ra, s arca is­mét na­rancs­színt öl­tött.

– Mondd csak – ér­dek­lő­dött Ja­nis –, és a te ki­rá­lyod gaz­dag? – Úgy ha­tá­ro­zott, hogy úgy tár­gyal ez­zel a ter­mé­szet­fö­löt­ti je­len­ség­gel is, mint a kö­zön­sé­ges em­ber­rel.

– Na­gyon te­he­tős mo­nar­chosz.

– Eb­ben az eset­ben, mi­ért nem fi­zet ezért a va­ca­kért? – ké­pedt el Ja­nis. – Mi­ért ép­pen lo­pott por­té­ká­ra van szük­sé­ge?

– Szük­sé­ge, szük­sé­ge – mo­tyog­ta a fer­ra. – Egy­sze­rű­en nincs hol meg­ven­nie.

„Va­la­me­lyik el­ma­ra­dott ke­le­ti or­szág le­het” – gon­dol­ta Ja­nis.

– Hát mi­ért nem ho­zat be kül­föld­ről elekt­ro­mos árut? Bár­mely cég szí­ve­sen ál­la­na a szol­gá­la­tá­ra – je­len­tet­te ki fönn­han­gon.

– Mind­ez bor­zal­ma­san ké­nyel­met­len – tért ki a fe­le­let elől a fer­ra, s egyik ba­kan­csát a má­sik­hoz csi­szol­ta. – Kár, hogy nem tu­dok lát­ha­tat­lan­ná vál­ni.

– Pa­kolj csak ki – sür­get­te Bob.

– Ha tud­ni akar­ják – fe­lel­te mo­gor­ván a fer­ra –, Ale­ri­a­nus ki­rály ab­ban az idő­ben él, ame­lyet önök idő­szá­mí­tá­suk előtt két­ezer­nek mon­da­nak.

– Ak­kor mi mó­don?

– Vár­ja­nak csak – fa­kadt ki ha­ra­go­san a fi­a­tal fer­ra. – Min­dent meg­ma­gya­rá­zok. – Iz­zadt man­csát be­le­tö­röl­te fe­hér szvet­te­ré­be.

– Amint már el­mon­dot­tam önök­nek, a Ki­rá­lyi Ser­leg fer­rá­já­nak tisz­tét kap­tam meg. Ter­mé­sze­te­sen azt vár­tam, hogy a ki­rály drá­ga­kö­ve­ket és gyö­nyö­rű asszo­nyo­kat kö­ve­tel majd – ezt is, azt is min­den ne­héz­ség nél­kül szál­lít­hat­tam vol­na. A va­rázs­lat­nak ezen ága az első fél­év anya­ga. Ámde a ki­rály­nak drá­ga­kö­ve több is volt, mint elég, és asszony­ból is töb­bet bir­to­kolt, mint ahány­ra szük­sé­ge volt – egy­sze­rű­en nem is tud­ta, hogy mit kezd­jen ve­lük. Vé­gül is, mit gon­dol­nak, mit pa­ran­csolt ne­kem? „Fer­ra, a pa­lo­tám­ban nyá­ron el­vi­sel­he­tet­len a hő­ség. Te­remts va­la­mi olyat, ami eny­het hoz a pa­lo­tá­ba.”

Ak­kor azon­nal tud­tam, hogy el­vesz­tem. A fer­rák spec­kol­lé­gi­um­ban ta­nul­ják az ég­haj­lat-át­ala­kí­tást. Ter­mé­sze­tes, hogy sok időt fe­csé­rel­tem el. Ahogy mon­da­ni szo­kás, lép­re men­tem.

Si­et­ve fel­ütöt­tem a Nagy má­gi­kus en­cik­lo­pé­di­át és meg­néz­tem az ég­haj­lat cím­szót. A va­rázs­ige szá­mom­ra túl­sá­go­san is bo­nyo­lult­nak bi­zo­nyult. Arra pe­dig, hogy se­gít­sé­get kér­jek, gon­dol­ni sem le­he­tett. Ez egyet je­len­tett vol­na az­zal, hogy a sa­ját ke­zem­mel írom alá az al­kal­mat­lan­sá­gi bi­zo­nyít­vá­nyo­mat. Ámde azt is ol­vas­tam a le­xi­kon­ban, hogy a hu­sza­dik szá­zad­ban már lé­tez­nek mes­ter­sé­ges klí­ma­sza­bá­lyo­zók. Ak­kor egy szűk ös­vé­nyen be­ha­tol­tam a jö­vő­be, és el­vit­tem az egyik kon­di­ci­o­ná­ló be­ren­de­zé­sü­ket. Majd a ki­rály an­nak biz­to­sí­tá­sát pa­ran­csol­ta, hogy a cse­me­géi, az ínyenc­fa­lat­jai ne ro­mol­ja­nak el. Ek­kor tér­tem vissza a jég­szek­ré­nyért. Az­u­tán…

– És mind­ezt a ge­ne­rá­tor­ra kap­csol­tad? – kér­dez­te Ja­nis, akit a kér­dés tech­ni­kai ol­da­la ér­de­kelt.

– Igen. Az le­het­sé­ges, hogy az igé­zés­ben és a va­rázs­igék­ben nem va­gyok va­la­mi erős, de a tech­ni­ká­hoz ko­nyí­tok va­la­mit.

„De hi­szen vé­gül is min­den stim­mel” – tű­nő­dött Bob. Va­ló­ban, idő­szá­mí­tá­sunk kez­de­te előtt 2000-ben ki tu­dott vol­na a pa­lo­tá­ban hű­vö­set te­rem­te­ni? A vi­lág összes kin­csé­ért sem vá­sá­rol­ha­tott va­la­ki egy lég­kon­di­ci­o­ná­ló­ból ára­dó hi­deg fu­val­la­tot vagy hű­tő­szek­rényt, amely az éte­lek fris­se­sé­gét biz­to­sít­ja. Ámde egy gon­do­lat nem ha­gyott nyug­tot Bob­nak: mi­lyen ná­ci­ó­ba való ez a dé­mon? Asszír­ra nem ha­son­lít. De nem is egyip­to­mi – az vi­lá­gos…

– Nem, nem ér­tem – mor­mog­ta Ja­nis. – A múlt­ban? Tudsz utaz­ni az idő­ben?

– Tu­dok. Ép­pen az idő­ben váló uta­zás­ra sza­ko­sod­tam a kol­lé­gi­um­ban – erő­sít­get­te kö­lyö­kö­sen büsz­ke vi­gyor­ral a fer­ra.

„Le­het, hogy az­ték – gon­dol­ta eköz­ben Bob –, bár ez alig­ha hi­he­tő…”

– Hát majd – ta­ná­csol­ta Ja­nis – nézz be va­la­ho­vá más­ho­vá. – Pél­dá­ul mi­ért nem ra­bolsz ki egy nagy fő­vá­ro­si áru­há­zat?

– Az önök üz­le­te az egyet­len, aho­vá az a bi­zo­nyos ös­vény ve­zet – ma­gya­ráz­ta a fer­ra.

Fel­kap­ta a ven­ti­lá­tort. „Az igaz­ság az, hogy iga­zán kel­le­met­len ez ne­kem, de ha nem si­ke­rül elő­lép­te­tést el­ér­nem Ale­ri­a­nus ki­rály­nál, ak­kor soha töb­bé nem ka­pok má­sik ki­ne­ve­zést. A ne­ve­met át­ad­ják a fe­le­dés­nek”.

Ez­zel el­tűnt.

– Egyet­len sza­vát sem hi­szem! – he­ves­ke­dett Ja­nis, akit is­mét el­fo­gott ter­mé­sze­tes szkep­ti­ciz­mu­sa. – Dé­mo­nok, fer­rák!

– Hin­ned kell ben­ne – vá­la­szol­ta fá­rad­tan Bob. – Hi­szen a sa­ját sze­med­del lát­tad.

– Nem kell min­dent el­hin­nünk, amit lá­tunk – vá­la­szol­ta ha­tá­ro­zot­tan a lány. S nyom­ban eszé­be ju­tot­tak az el­vesz­tett áruk, az el­röp­pent jö­ve­del­mek és a la­ko­da­lom, ame­lyet új­ból ha­lasz­ta­ni kell, s megint csak ha­lo­gat­ni kell. – Nos, rend­ben van – só­haj­tot­ta. – Oh drá­gám, mit te­he­tünk?

– Má­gia el­len má­gi­á­val kell har­col­ni – je­len­tet­te ki ok­ta­tó hang­nem­ben Bob. – Hol­nap éj­jel vissza fog tér­ni. Arra már fel­ké­szül­he­tünk.

– Én is így szá­mí­tom – he­lye­selt Ja­nis is. – Azt is tu­dom, hogy hol le­het egy win­ches­tert köl­csön­ven­ni…

Bob a fe­jét csó­vál­ta: a go­lyó le­pat­tan róla vagy át­megy raj­ta, anél­kül, hogy kárt ten­ne ben­ne. A jó, ki­pró­bált má­gia az, ami­re szük­sé­günk van. Az éles pen­gét pen­gé­vel kell ki­csor­bí­ta­ni.

– De még­is, mi­lyen má­gi­á­val? – kér­dez­te Ja­nis.

– Hogy biz­to­san has­son – fe­lel­te Bob –, a leg­jobb, ha a má­gia min­den is­mert vál­fa­ját be­vet­jük. Mi­lyen kár, hogy nem tud­tam meg, hon­nan is való. Hogy a kí­vá­na­tos ha­tást el­ér­jük, a má­gi­á­nak kel­le­ne…

– Még egy ká­vét? – kér­dez­te a ki­szol­gá­ló, aki vá­rat­la­nul előt­tük ter­mett.

Bob bűn­tu­da­to­san né­zett rá, míg Ja­nis el­vö­rö­sö­dött.

– Gye­rünk in­nen – ja­va­sol­ta. – Ha va­la­ki meg­hall­ja, amit be­szé­lünk, ak­kor raj­tunk rö­hög majd az egész vi­lág, tán még a vá­ros­ká­ból is el kell me­ne­kül­nünk.

Este az üz­let­ben ta­lál­koz­tak. Bob az egész na­pot a könyv­tár­ban töl­töt­te, anya­got gyűj­tött. Tö­rek­vé­sé­nek, gyü­möl­cse: 25, mind­két ol­da­lán te­le­fir­kált lap volt.

– Azért még­is­csak kár, hogy nincs win­ches­te­rünk – je­gyez­te meg Ja­nis, ki­vé­ve egy au­tó­eme­lőt a fém al­kat­ré­szek rész­le­gé­ből.

23.45-kor a fer­ra meg­je­lent.

– Üdv – kezd­te. – Hol tart­ják a vil­la­mos hő­kan­dal­ló­kat? A ki­rály­nak va­la­mi­re szük­sé­ge len­ne tél­víz ide­jé­re. Na­gyon rá­unt már a nyi­tott tűz­hely­re. Túl­sá­go­san is erős a hu­zat.

– Krisz­tus ne­vé­ben fel­szó­lí­ta­lak, tá­voz­zál! – kezd­te ün­ne­pé­lye­sen Bob, és fel­mu­tat­ta a fer­rá­nak a ke­resz­tet.

– Bo­csá­na­tu­kat ké­rem – ki­ál­tot­ta ba­rát­sá­go­san a ven­dég. – A fer­rák­nak nin­csen kö­zük a ke­resz­tény­ség­hez.

– Tá­vozz Nam­tar és Ti­a­mat ne­vé­ben! – foly­tat­ta Bob, mi­vel a fo­gal­maz­vá­nyá­ban leg­elő­ször is Me­zo­po­tá­mi­á­ra ta­lált. – Sa­mas si­va­ta­ga la­kó­i­nak ne­vé­ben, Tel­al és En­lil ne­vé­ben…

– No, meg­van­nak – mor­mog­ta a fer­ra. – Mi­ért van az, hogy min­dig kel­le­met­len­sé­gek­be ke­ve­re­dem? Ez vil­la­mos mo­dell, és nem gá­zos ugye? A kan­dal­lók nem tűn­nek na­gyon tar­tó­sak­nak.

– Hí­vom a csó­nak al­ko­tó­ját, Ra­tát – foly­tat­ta meg­sza­kí­tás nél­kül Bob, át­kap­csol­va a po­li­né­zi­ai va­rázs­lás­ra – és Hi­nát, a fű­kö­té­nyek ural­ko­dó­nő­jét.

– Még, hogy nem tar­tó­sak? – fu­tot­ta el a mé­reg Ja­nist, aki­nek lel­ké­ben fe­lül­ke­re­ked­tek a ke­res­ke­dő­ösz­tö­nök. – Éves ga­ran­cia. Fel­té­tel nél­kü­li ga­ran­cia.

– Az Égi Far­kas­hoz for­du­lok – tért át kí­nai va­rázs­lás­ra Bob, mi­után Po­li­né­zia is ha­tás­ta­lan ma­radt. – San-ti fő­is­ten ka­pu­it őrző far­kas­hoz for­du­lok. Li-kunt, a vil­lám is­te­nét idé­zem…

– Áll­junk csak meg, hi­szen ez inf­ra­ke­men­ce – mon­dot­ta a fer­ra, mint­ha mi sem tör­tén­ne. – Erre is szük­sé­gem van. Meg még für­dő­kád­ra is. Van für­dő­kád­juk?

– Hí­vom Ba­alt, Jan­mot, Ma­tat. Im­gu­dot, As­tar­tét…

– Ugye itt van a für­dő­kád? – kér­dez­te a fer­ra Ja­nis­től, mire az aka­rat­la­nul is bó­lin­tott. – A leg­na­gyob­bat vi­szem ké­rem, a ki­rály meg­le­he­tő­sen ter­me­tes fér­fiú.

– Egy­szar­vú, Fö­ti­da, As­mo­daj és In­ku­ba! – fe­jez­te be Bob. A fer­ra meg­le­he­tős nagy­ra­be­csü­lés­sel san­dí­tott rá.

Bob dü­höng­ve idéz­te a per­zsa fény urát – Ahu­ra Ma­dzát és utá­na az am­mo­ni­ták is­te­nét, Mo­lo­chot, majd a régi fi­lisz­te­u­sok is­ten­sé­gét, Da­gónt.

– Töb­bet alig­ha tu­dok el­vin­ni – tű­nő­dött fenn­han­gon a fer­ra.

Bob meg­em­lí­tet­te Dam­bal­lát, az­u­tán az arab is­ten­sé­gek­hez fo­hász­ko­dott. Ki­pró­bál­ta a thesszá­li­ai má­gi­át és Kis­ázsia va­rázs­igé­it. Meg­kí­sé­rel­te, hogy meg­has­sa a ma­láj szel­le­me­ket, és moz­gás­ba hoz­za az az­ték bál­vá­nyo­kat. Harc­ba vit­te Af­ri­kát, Ma­da­gasz­kárt, In­di­át, Ír­or­szá­got, Ma­la­yát, Skan­di­ná­vi­át és Ja­pánt.

– Ez iga­zán im­po­ná­ló – je­len­tet­te ki a fer­ra –, de az egész­nek sem­mi hasz­na. – És ez­zel fel­kap­ta a für­dő­ká­dat, a sü­tőt és a hő­kan­dal­lót.

– De mi­ért? – fa­kadt ki a meg­le­pő­dött Bob, aki ed­dig­re tö­ké­le­te­sen ki­me­rült.

– Azért, mert a fer­rák­ra csak szü­lő­ha­zá­juk igé­zé­sei hat­nak. Ugyan­úgy, aho­gyan a dzsin­nek is csak Ará­bia má­gi­kus tör­vé­nye­i­nek en­ge­del­mes­ked­nek. Azon­kí­vül nem tu­dod a ne­vem; biz­to­sít­hat­lak, hogy nem sok­ra mész egy olyan dé­mon exor­cio­já­val, aki­nek még a ne­vét sem tu­dod.

– Még­is me­lyik or­szág­ból való vagy? – kér­dez­te Bob, meg­tö­röl­ve ve­rej­té­kes hom­lo­kát.

– Azt már nem – til­ta­ko­zott a fer­ra. – Az or­szá­got is­mer­ve még ki­ke­res­he­ted azt a va­rázs­igét, amely va­ló­ban hat reám. És amúgy is annyi a dol­gom, hogy ki sem lát­szik a fe­jem.

– Ide hall­gass – avat­ko­zott az ügy­let­be Ja­nis. – Ha a ki­rá­lyod olyan gaz­dag, ak­kor mi­ért nem fi­zet ne­künk az áru­ért?

– A ki­rály so­ha­sem fi­zet azért, amit in­gyen meg­kap­hat – fe­lel­te a fer­ra. – Azért gaz­dag.

Bob és Ja­nis dü­hödt pil­lan­tás­sal me­red­tek rá, meg­ért­ve, hogy a la­ko­dal­muk a meg­ha­tá­roz­ha­tat­la­nul tá­vo­li jö­vő­be tűnt.

– Hol­nap éj­jel ta­lál­kozunk – bú­csúz­ko­dott a fer­ra ba­rát­sá­go­san int­ve, és el­tűnt.

– Ejha – nyö­gött fel Ja­nis, ami­kor a fer­ra el­tűnt. – És most mit te­gyünk? Van még va­la­mi re­mek öt­le­ted?

– Vég­képp sem­mi – fe­lel­te Bob, le­rogy­va a ke­re­vet­re.

– Tán még egy­szer meg­pró­bál­koz­hat­nánk a má­gi­á­val? – kér­dez­te s ta­ná­csol­ta meg­le­he­tős gúnnyal Ja­nis.

– Fal­ra hányt bor­só – til­ta­ko­zott Bob. – Fer­ra vagy Ale­ri­a­nus ki­rály cím­szó egyet­len le­xi­kon­ban sincs. Biz­to­san olyan vi­dék­re va­lók, amely­ről sem­mit sem hal­lot­tunk. Le­het­sé­ges, hogy va­la­me­lyik in­di­ai tör­pe­fe­je­de­lem­ség­ből lá­to­gat ide.

– Ak­ko­ra sze­ren­csénk van, mint a víz­be fúl­tak­nak – je­gyez­te meg le­tar­gi­ku­san Ja­nis, fél­re­té­ve a gu­nyo­ros han­got. – Most az­tán mit te­gyünk? A kö­vet­ke­ző al­ka­lom­mal úgy hi­szem, por­szí­vó­ra meg mag­ne­to­fon­ra lesz szük­sé­ge.

Be­huny­ta a sze­mét, és fe­szül­ten töp­ren­gett.

– Még a bő­ré­ből is ki­mász­na, csak­hogy elő­me­ne­telt ér­jen el – je­gyez­te meg Bob.

– Azt hi­szem, hogy ki­gon­dol­tam, amit még­is te­he­tünk – je­len­tet­te ki Ja­nis, s a fi­ú­ra né­zett.

– És­pe­dig?

– A szá­munk­ra a ke­res­ke­dé­sünk­nek és a la­ko­dal­munk­nak kell az első he­lyen áll­nia. Igaz?

– Igaz – he­lye­selt Bob.

– Rend­ben van. Az le­het, hogy is­ten tud­ja, de nem va­gyok va­la­mi nagy­me­nő az igé­zé­sek te­rén – ve­tet­te oda Ja­nis, fel­tűr­ve a blú­za uj­ját – ám a tech­ni­ká­ban ala­po­san ki­is­me­rem ma­gam. Gye­rünk mun­ká­ra.

A fer­ra há­rom­ne­gyed ti­zen­egy­kor lá­to­gat­ta meg őket a kö­vet­ke­ző na­pon. A ven­dég még min­dig a régi szvet­tert hord­ta, de a fe­hér szar­vas­bőr ba­kan­csot át­cse­rél­te vö­rös-bar­na mo­ka­szin­ra.

– A ki­rály most még sok­kal job­ban kö­ve­te­lő­dzik, mint bár­mi­kor – pa­na­szol­ta. – A lel­két is ki­haj­szol­ja az új fe­le­sé­ge. Ki­de­rült, min­den mo­sás­kor ca­fa­to­kat kap vissza ruha he­lyett. A rab­szol­gák a kö­ve­ken suly­kol­ják a pók­há­ló­fi­nom kel­mé­ket.

– Így már ért­he­tő – mon­dot­ta mély együtt­ér­zés­sel Bob.

– Vidd csak, ne szé­gyen­kezz – un­szol­ta Ja­nis is.

– Önök iga­zán ked­ve­sek – je­len­tet­te ki me­leg han­gon a fer­ra. – Higgyék el, hogy én tu­dom ér­té­kel­ni az önök ál­do­za­tát. – Ki­vá­lasz­tot­ta a mo­só­gé­pet. – A ki­rály­nő vár. – És a fer­ra el­tűnt.

Bob ci­ga­ret­tá­val kí­nál­ta Ja­nist. Le­ül­tek az ülő­ké­re, és vár­tak. Egy fél­óra el­tel­té­vel is­mét meg­je­lent a fer­ra.

– Mit mű­vel­tek? – kér­dez­te.

– De hát, mi tör­tént? – kér­dez­te nagy ár­tat­la­nul Ja­nis.

– A mo­só­gép! Ami­kor a ki­rály­né be­kap­csol­ta, bű­zös füst­fel­hő tört elő be­lő­le. Az­tán va­la­mi fur­csa hang hal­lat­szott, és a gép meg­állt.

– A mi nyel­vün­kön – ma­gya­ráz­ta Ja­nis szé­pen for­mált füst­ka­ri­ká­kat ere­get­ve – az ilyen gé­pet úgy ne­ve­zik, hogy „bű­vész­gép”.

– Bű­vé­szet­tel szol­gál?

– „Rá­adás­sal”. Meg­le­pe­tés­sel. Hi­bá­val. És min­den gép ilyen, ami az üz­le­tünk­ben ta­lál­ha­tó.

– De hi­szen erre nin­csen jo­guk! – ki­ál­tott fel a fer­ra. – Ez nem tisz­tes­sé­ges el­já­rás.

– Ön olyan te­het­sé­ges a tech­ni­ká­ban – fe­lel­te Ja­nis epé­sen. – No­sza, ja­vít­sa meg!

– Hen­ceg­tem – je­len­tet­te ki meg­hu­nyász­kod­va a fer­ra. – Egy­ál­ta­lá­ban is a sport sok­kal erő­sebb ol­da­lam.

Ja­nis el­vi­gyo­ro­dott, és ásí­tott.

– Hagy­ják abba – kö­nyör­gött a fer­ra, ide­ge­sen rán­gat­va szár­nyacs­ká­it.

– Na­gyon saj­ná­lom, de sem­mi­vel sem tu­dunk se­gí­te­ni önön – mon­dot­ta Bob.

– Bor­zal­mas hely­zet­be hoz­tak – nya­kas­ko­dott a fer­ra –, le­fo­koz­nak, ala­cso­nyabb tiszt­ség­be tesz­nek, ki­vág­nak az ál­la­mi szol­gá­lat­ból.

– Hát mi meg­en­ged­het­jük a sa­ját tönk­re­té­te­lün­ket? – kér­dez­te Ja­nis.

Bob egy pil­la­na­tig töp­ren­gett, majd így szólt:

– Fi­gyelj rám – szólt a fer­rá­hoz. – Hát mi­ért nem je­len­ted a ki­rály­nak, hogy nagy ere­jű an­ti­má­gi­á­val üt­köz­tél össze? Mondd meg neki, hogy ha szük­sé­ge van ezek­re az áruk­ra, ak­kor meg kell fi­zet­nie a vá­mot a po­kol dé­mo­na­i­nak.

– Ez alig­ha lesz tet­szé­sé­re – mon­dot­ta két­ke­dő­en a fer­ra.

– Min­den­eset­re kí­sé­reld meg – ja­va­sol­ta Bob.

– Meg­kí­sér­lem – egye­zett bele a fer­ra, és el­tűnt.

– Vé­le­mé­nyed sze­rint mennyit kell kér­ni? – tör­te meg a csön­det Ja­nis.

– Szá­mold fel a hi­va­ta­los árat. Vé­gül is tisz­tes­sé­ges ke­res­ke­dés­re ala­pí­tot­tuk az üz­le­tet. És nem szán­dé­kozunk meg­kü­lön­böz­te­tést ten­ni. De azért, még­is sze­ret­ném tud­ni, hogy hová való.

– A ki­rály olyan gaz­dag – je­gyez­te meg ál­mo­doz­va Ja­nis. – Vé­le­mé­nyem sze­rint, egy­sze­rű­en bűn len­ne nem…

– Várj csak! – ki­ál­tott fel Bob. – Ez le­he­tet­len! Va­jon az idő­szá­mí­tá­sunk előtt ki gon­dol­ha­tott vol­na hű­tő­szek­rény­re? Vagy lég­kon­di­ci­o­ná­ló­ra?

– Mire akarsz ki­lyu­kad­ni?

– A tör­té­ne­lem egész me­ne­tét meg­vál­toz­tat­hat­ja ez a his­tó­ria! – ma­gya­ráz­ta Bob. – Ha va­la­me­lyik agya­fúrt fic­kó rá­néz­ve ezek­re a hol­mik­ra, ki­süt­né, hogy mint mű­köd­nek. Ak­kor egé­szé­ben meg­vál­toz­na a tör­té­ne­lem.

– No de ho­gyan? – kér­dez­te a gya­kor­la­ti­as Ja­nis.

– Ez azt je­len­te­né, hogy a tu­do­má­nyos ku­ta­tás más útra tért vol­na. A je­len meg­vál­toz­na.

– Azt aka­rod mon­da­ni, hogy ez le­he­tet­len?

– Igen!

– De hát egész idő alatt ép­pen ezt mon­do­gat­tam – je­gyez­te meg di­a­dal­mas­kod­va Ja­nis.

– Ezt hagy­juk – sér­tő­dött meg Bob. – Jó elő­re kell gon­dol­ni min­den­re. Akár­ho­vá való ez a fer­ra, egé­szen bi­zo­nyos, hogy ha­tás­sal lesz a jö­vő­re va­la­mennyi ma­ni­pu­lá­ci­ó­ja. Nincs jo­gunk pa­ra­dox hely­ze­tet te­rem­te­ni.

– Mi­ért? – kér­dez­te Ja­nis, de eb­ben a pil­la­nat­ban a fer­ra is­mét meg­je­lent.

– A ki­rály be­le­egye­zett – je­len­tet­te. – Va­jon fe­de­zi-e ez mind­an­nak az árát, amit el­vit­tem? – És egy zsá­kocs­kát nyúj­tott át.

Bob, ami­kor ki­ön­töt­te a zsá­kocs­ka tar­tal­mát, vagy két tu­cat ha­tal­mas ru­bint, sma­rag­dot és gyé­mán­tot pil­lan­tott meg.

– Ezt nem fo­gad­hat­juk el – je­len­tet­te ki Bob. – Nem köt­he­tünk ve­led ügy­le­tet.

– Ne légy ba­bo­nás! – si­kí­tott fel Ja­nis, aki csak annyit lá­tott, hogy is­mét el­úszik az es­kü­vő.

– De tu­laj­don­kép­pen mi­ért nem? – kér­dez­te a fer­ra.

– Nem sza­bad mo­dern dol­go­kat kül­de­ni a múlt­ba – ma­gya­ráz­ta Bob. – Kü­lön­ben a je­len meg­vál­to­zik. Vagy fe­ne­kes­tül fel­for­dul a vi­lág, vagy va­la­mi sze­ren­csét­len­ség tör­té­nik.

– Emi­att nem kell nyug­ta­lan­kod­nod –, ma­gya­ráz­ta bé­kí­tő­leg a fer­ra. – Ga­ran­tá­lom, hogy sem­mi sem tör­té­nik a jö­vő­vel.

– Hogy le­het­sé­ges ez? Ha mo­só­gé­pet vi­szel az an­tik Ró­má­ba…

– Saj­nos – ma­kacs­ko­dott a fer­ra – Ale­ri­a­nus ki­rály bi­ro­dal­má­nak nincs jö­vő­je.

– Meg­ma­gya­ráz­hat­nád, hogy mire is gon­dolsz?

– Egy­sze­rű­en. – A fer­ra le­te­le­pe­dett a le­ve­gő­be. – A ter­mé­szet erői há­rom év múl­va vég­le­ge­sen és vissza­von­ha­tat­la­nul el­tör­lik a Föld szí­né­ről Ale­ri­a­nus ki­rályt bi­ro­dal­mas­tul. Egyet­len em­ber sem me­ne­kül meg. Nem ma­rad meg egyet­len cse­rép sem.

– Re­mek – ál­la­pí­tot­ta meg Ja­nis, a ru­bint a fény­hez tart­va. – Oko­sabb, ha ki­ra­ko­dunk, amíg Bob be­fe­je­zi a nyo­mo­zást.

– Ak­kor a hely­zet ké­rem egé­szen más – je­len­tet­te ki Bob. – Az üz­le­tünk meg­me­ne­kült. Akár hol­nap össze­há­za­sod­ha­tunk. – És ve­led mi lesz? – kér­dez­te a fer­rá­tól.

– Nézd csak, iga­zán elő­nyös ol­da­lam­ról mu­tat­koz­tam be eb­ben a mun­ká­ban – vá­la­szol­ta a fer­ra. – A leg­va­ló­szí­nűbb, hogy kül­föl­di ki­kül­de­tés­re ké­rem ma­gam. Azt hal­lot­tam, hogy el­kép­zel­he­tet­len le­he­tő­sé­gek nyíl­nak meg a kö­zel­jö­vő­ben az arab va­rázs­lók előtt.

Ke­dé­lye­sen vé­gig­si­mí­tott rö­vid­re nyírt sző­ke ha­ján. „Majd be­kuk­kan­tok” – fi­gyel­mez­tet­te a párt, és kez­dett el­tűn­ni.

– Egy pil­la­nat­ra – ug­rott fel Bob. – Nem mon­da­nád meg, hogy me­lyik or­szág­ból je­len­tél meg? És hol ural­ko­dik Ale­ri­a­nus ki­rály?

– Mi­ért is ne – vá­la­szol­ta a fer­ra, aki­nek már csak a feje lát­szott. – Azt gon­dol­tam, hogy köz­ben már ki­ta­lál­ta. A fer­rák – At­lan­tisz dé­mon­jai.

És ez­zel el­tűnt.

(Ro­bert Sheck­ley írá­sa nyo­mán:
„Ki­rá­lyi pa­rancs­ra”)