Lev
SZTYEKOLNYIKOV:
A „MERKÚR-I.” FIGYELMEZTET
1. A katasztrófa után
„Itt a »Zárja« bolygóközi űrhajó! A »Zárja« bolygóközi űrhajó beszél!
Ismeretlen égitesttel ütköztünk össze, csak a hajó elülső része maradt meg, a kormányos fülkéjével. Két ember él: Rouald Petersen, a »Zárja« navigátora, és Alekszej Doncov utas. A legénység többi tagjának és az utasoknak sorsa ismeretlen.
A szerencsétlenség földi (moszkvai) idő szerint 2065. július 20-án, 14 órakor történt, 70 millió kilométerre a Földtől, 25 millió kilométerre a Marstól.
Azonnali segítséget kérek! Vételre kapcsolok!…”
A navigátor hátradőlt a karosszékben, és feszülten fülelt. Egy perc, második, harmadik… csönd. Vajon dolgozik az adókészülék?
Petersen a vezérlőtáblára nézett. Az ismerős, parányit villódzó, színes fényecskék azt bizonygatták, hogy a katasztrófa-automatáik dolgoznak: a mesterséges gravitáció a normák megszabta határok között továbbra is megvan, az elülső rész levegőt, hőt, világítást kap, de a hajótöredék ismeretlen irányban száguld, lassan pörögve. De hova vágtat?
A körképernyők nem dolgoztak: tompán csillanó oválisaik csak a vezérlőtábla zöld, kék, sárga és vörös fényeit tükrözték.
A rádió hallgatott. Ez meglepő! A Föld-Mars útvonalon naponta startolnak űrhajók, személyszállítók és teherhajók egyaránt benépesítik az útvonalat.
A navigátor felsóhajtott, és ismét magához húzta a mikrofont:
„Itt a »Zárja« bolygóközi űrhajó! A »Zárja« bolygóközi űrhajó beszél!…”
Aljosa felnyitotta szemét, egész erejét megfeszítette, lázasan gondolkodott, hol is van.
Különös, furcsa egy szoba. A padló ügy hajlik, mintha tál lenne, a falak összefutnak a feje fölött. Mintha egy piramis belsejében feküdne. A hordozható lámpából gyenge, kékes fény áradt. A készülékekkel borított asztal mögött magas, sovány öregember ül a kozmoflotta dolgozóinak egyenruhájában. A fekete ruhaujján ezüstszínű Saturnus villog – a hajó navigátorának jelzése. Kimért, nyugodt hang hallatszott:
– Azonnali segítséget várok! Átkapcsolok vételre!…
Szeme káprázott, füle csöngött. Petersen hangját is csak úgy hallotta, mintha a hang valahonnan a mozdulatlan öregember közeléből hangzana, és nem úgy érzékelte, hogy az öreg maga beszél. Különös!
Gondolatai elkalandoztak. Sehogyan sem tudott egyetlen gondolatra koncentrálni. Ugyanilyen rosszul érezte magát akkor, amikor Szasa Petrov a futball-labdát a fejére rúgta a kapu helyett. Hogy megijedtek akkor valamennyien! Szveta rohant, hogy hívja a mentőket, de Aljosa azt követelte: vigyék haza… A mama rémüldözött… Aljosa szeme előtt felmerült a mama arca.
– Mama! – halkan, alig rebbenő ajakkal hívta az anyját.
Ha nehéz helyzetbe került, akkor mindig az anyját hívta. A mama gyakran utazott el, kiküldetésben volt, pedig tudta, hogy Aljosa nagyon vágyódik utána. És ezek a kiküldetések mindig nyáron voltak. Ezen a nyáron a mama a Marsra repült. A papával együtt dolgozik ott az öntöző állomáson. Aljosa pedig elhatározta, hogy a nyári szünetben meglátogatja a szüleit, de különösen a mamát.
Ez volt az első űrutazása, összebarátkozott a „Zárja” navigátorával. Az öreg gyakran kísérgette a hajóban, és megmagyarázta a fiúnak a kozmikus vonalűrhajó felépítését. És milyen érdekes volt Petersen kajütjében üldögélve nézegetni a „Világűratlaszt”.
Végre emlékezett. Eszébe jutott! – A térképet éppen kiterítette a díványra, és ekkor hirtelen – lökés! Valaminek nekiütközött, és nyomban elvesztette az eszméletét.
– Magadhoz tértél? – a navigátor mély ráncokkal barázdált arca a fiú felé fordult. Oroszul beszélt, de idegen akcentussal.
– Mi volt ez?
– Ha tudnám, fiú! Összeütközés. Lehet, hogy meteorit. Az automaták cserbenhagytak, de hogy miért – azt meg nem fejthetem. Csak az elülső rész maradt meg… Épségben maradtál?
– Épen. – Aljosa a fejéhez kapott – Csak a fejem zúg és hányingerem van.
– Könnyen megúsztad. Ez hamarosan elmúlik.
– És a többiek? – kérdezte halkan Aljosa.
Petersen lehorgasztotta fejét:
– Nagyon-nagyon fáj. Pompás emberek… voltak.
Elhallgattak. Csak az óra egyenletes ketyegése és az automaták finom zúgása, csengése hallatszott.
– Nincs összeköttetésünk – mondotta a navigátor, odalépve az asztalhoz. – Ha nem tudjuk megjavítani az összeköttetést, akkor baj lesz.
– Keresni fognak bennünket! – Aljosát hideg rázta, de a feje kitisztult. Felkelt a díványról, és odalépett az öregemberhez.
– Úgy elveszhetünk, mint a tű egy kazal szalmában! Fiú, te bátor vagy?
Aljosa nem tudta, mit feleljen a váratlan kérdésre: azt mondani, hogy „bátor vagyok”, szokatlanul különös, kényelmetlen érzést keltett.
– Azt hiszem, nem vagyok gyáva.
– Nagyon bátraknak kell lennünk – folytatta Petersen. – Azt akarom tudni, hogy mellettem, az öregember mellett egy fiatal férfi van-e, akire támaszkodhatom. Hány éves vagy?
– Tizenhat.
– Oh, ez nem kevés. – Petersen elhallgatott, összegörnyedt, melléhez kapott:
– Itt valami, bent, nincsen rendben… nem, semmi. Figyelj fiú, egy hónapra van élelmünk, de vizünk nincs. A vízszintetizáló a középső rekeszben volt. Csak két termoszunk maradt.
Aljosa azonnal úgy érezte, hogy menten szomjan hal. De csak megnyalta az ajkát, és némán kezdett segédkezni a navigátornak a hajóablak fedelének kinyitásában. Ez bonyolult munkának bizonyult: a csapás minden reteszt elferdített, eltorzított. Együttes erőfeszítéssel mégis sikerült leszedniük a tetőt, a szigetelő réteget, és végül az acélredőnyt is elmozdították…
A kajüt belsejébe kibírhatatlanul erős, kékes fénynyaláb tűzött be. Aljosa felkiáltott, tenyerével elfödte szemét, s hátratántorodott. És már abban a pillanatban érezte, hogy a navigátor száraz, érdes keze szemüveget illeszt az arcára.
– Túlságosan is siettünk, fiú, így megvakulhat az ember.
Amikor most már a sötét üveg védelmében ismét a hajóablakba tekintettek, csodálatos látvány tárult eléjük.
A palaszürke égben ezer meg ezer gyémántfehér tömb árasztott magából szivárványszín sugárzást. A tér minden irányát keresztül-kasul szántották e tömbök. Egyesek egészen a »Zárja« mellett repültek, mások pedig a láthatóság határán villogtak. Ha valaki e hatalmas gyémántokra fantasztikus erejű pöröllyel csapott volna, akkor valószínűleg esőként fröccsentek volna szét mindenfelé a törmelékek.
– Mi ez? – kérdezte Aljosa. Ismét szédülni kezdett. – Miért száguldanak ilyen gyorsan ezek a különös csillagok?
– Azért, mert nem csillagok. És valószínű, hogy nem is ők mozognak, hanem mi forgunk. És nem találod úgy, hogy a távolból zöldes fény árad?
– Igen, egy kicsit – felelte vontatottan Aljosa. – De hol vagyunk? Hol a Föld? Hol a Nap?
– A Föld ott van, ahol a Nap. De ebben a nagy ragyogásban nem lehet egykönnyen megtalálni a Napot. Pedig látnunk kellene. És a Mars is közel van. Csak egyszerűen a kilátásunk kicsiny.
– De mégis hol vagyunk? – ismételte meg Aljosa.
– Kezdem tudni, hogy hol vagyunk. Űrhajósok még sohasem kerültek ilyen helyzetbe… légy bátor, légy igazi férfi, fiacskám. Azt hiszem, egy üstökös fogságába kerültünk. A fejében. Sőt még inkább a magjában vagyunk!
2. Vízvadászat
Az üstökösben! Egy üstökös fogságába estek! Lehetséges ez? De ha ez így van, akkor ez a zöldes füst – az üstökös farka. És vajon ezek a gyémánttömbök ugyan miből lehetnek?
– Navigátor elvtárs, és ha azok ott jégtömbök? – Aljosa a hajóablakra mutatott.
– Már én is gondoltam erre –felelte lassan Petersen – lehetséges, hogy Whipple-nak, annak az amerikai csillagásznak mégis igaza van. Ő hajdanában úgy vélte, hogy az üstökös magja szennyezett jégdarabokból áll… Kockáztatnunk kell. Szkafanderünk van, és a vészkijáratunk is működik… – a navigátor arcát hirtelen eltorzította a fájdalom, és ajkát összeharapva, a bal oldalához kapott. Aljosa odarohant.
– Semmi, semmi – mormolta Petersen, s letörölte homlokáról a verejtéket. – Azonnal elmúlik. – Kiegyenesedett, és bágyadtan mosolygott: – Megijedtél? Ez nekem szokott… – zúzódás. Gyerünk, készítsük elő a szkafandert.
És ekkor meglepő dolog történt, hirtelen rekedtes basszus hang árasztotta el a kajütöt.
„Itt a »Zárja« bolygóközi űrhajó! A »Zárja« bolygóközi űrhajó beszél! Ismeretlen égitesttel ütköztünk össze, csak…” És szóról szóra újra hallották a navigátor jelentését, amelyet a „Zárja” katasztrófájáról közölt…
– Ez is az üstökös kunsztja – jegyezte meg mogorván Petersen. – Nem tudtak áttörni! Teljesen visszaverődtek a rádióhullámok… De azért mégiscsak megpróbáljuk még egyszer.
És odaült az adóhoz, egy fél percig figyelmesen gondolkodott, és egyenletes hangon mondani kezdte:
„A »Zárja« vonalhajó beszél. Második jelentés. Földi idő (moszkvai) szerint tizenhat óra. Leszereltük a hajóablak fedelét. Egy üstökös fejében vagyunk, kő- és jégtömbok hatalmas rajában. A szerencsétlenségről küldött első jelentésünk visszaverődött egy rétegről, amely a rádióhullámok számára átjárhatatlan. Megismétlem, a hajónak csak az elülső része maradt meg, a navigátor fülkéje.
Vételre kapcsolok. Vételre kapcsolok.
Rouald Petersen, navigátor.”
Az öreg felállt, és kinyitott egy szekrénykét. Aljosának háttal állva, titokban, hogy a gyerek ne lássa, kinyitott egy orvosságos fiolát, majd lenyelt egy tablettát.
– A Földet is körülveszi egy olyan réteg, amelyen nem tudnak áthatolni a rádióhullámok – jegyezte meg Aljosa.
– Igen. Az ionoszféra. És becsülettel szolgál minket. Ha nem lenne – lehetetlen lenne a rövidhullámú rádió-összeköttetést megteremteni. Ezt még az iskolában megtanultad. De ez a mi üstökösünk, mintha páncéllal venne bennünket körül – semmilyen hullámot nem enged át.
– De hiszen már bizonyára felfedezték az üstökösünket?
– Lehetséges, fiú, lehetséges – a navigátor ismét az adóhoz ült, és lassan, figyelmes aprólékossággal kezdte újból ellenőrizni a készüléket.
– Te jó vagy – mormogta, átnézvén az adó alkatrészeit –, és ti is jól dolgoztok, de ti, ti, igen, a normálisan… hm… – Petersen lehorgasztotta a fejét, gondolkodott.
Aljosa ismét az ablakhoz ült. Igen, a Nap mégiscsak látható, bár a korongja valamivel kisebb, mint ahogyan megszokta, amilyen a „földi” Napé. A ragyogó jégtömbök folytatták forgásukat, keringésüket, és Aljosa sötét tömböket is észrevett közöttük. Ezek lehet, hogy olyan közönséges kőmeteoritok, amelyek nagy ritkán a Földre is lezuhannak.
Néhány pillanat telt el így, és a kajütöt zavaros hangok fülsiketítő áradata öntötte el: a navigátor mindkét jelentése visszaverődött, és a szavak recsegtek, dübörögtek, átverték és átfedték egymást. Az első adás némileg halkabb volt, a második a természet különös szeszélye folytán egész idő alatt változtatta a hangszínt. A fütyülő, hadaró beszédben nehéz volt felismerni Petersen nyugodt basszusát.
– Zagyvaság! – mormogta csöndesen a navigátor.
Aljosa hallgatott. A fülét akarta befogni, és legszívesebben behunyta volna a szemét is…
– Fiú – Petersen váratlan mozdulattal kikapcsolta a rádiót –, úsztál már az űrben?
– Nem. De tudom, hogy ez nem is olyan bonyolult.
– Így is mondják. – A navigátor megtörölte hosszúkás arcát. – El akarlak küldeni vadászatra. Nem ijedtél meg?
Aljosa csak a fejét rázta. És ha félne is, akkor is csak amiatt, hogy félénkséggel gyanúsítják.
Petersen némán nyitotta ki a faliszekrényt, és kihúzta az űrruhát. Fekete-fehér kockás kezes-lábas volt, a talpakon és a kesztyűn mágneses szívókorongokkal, átlátszó, szarvas sisakkal (a két antenna szarvakra hasonlít) és a hátizsákjában kis ballonok. A hátán aranyos kerekecske fénylett. A széles tüszőben két rakétapisztoly függött.
– Kötélen engedlek ki – mondotta Petersen, legombolyítva a hajlékony zsinórt. – Kimászol a zsilipkamrába, és a hátadra fekszel. Én pedig kinyitom a nyílást, és megnyomom ezt a két gombot. Egy lökés kitaszít a hajóból. És bukfencezni kezdesz, úgy, ahogyan az első űrhajósok tették. De ne ijedj meg. Hajdan nem volt ilyen felszerelés – stabilizátor. Megnyomod ezt a gombot, és a forgás nyomban megszűnik.
A navigátor figyelmesen ellenőrizte az őrruha légmentes zárását.
– Az iskolában tanultuk ezt a szkafandert – jegyezte meg Aljosa. – Az űrhajózási kabinetben még fel is vettük. Ez – úgy hiszem – egy napra számított.
– Igen – Petersen Aljosa elé tette a ruhát. – Egy kicsit nagy lesz neked, de ez nem olyan borzasztó. Alapjában nekem kellett volna kimennem, de… értsd meg, ha a kijárati kamra elromlott, akkor… akkor veszélyesebb itt tartózkodni a kajütben és nem a kozmoszban. Értsd meg: ha enned kell – akkor vedd a szádba a jobb oldali csutorát, a táplálékvezetőt. Ha fojtó a levegő, akkor – akkor szívjál oxigént a bal oldaliból… a mikrofon az állad alatt van. Minden világos?
– Világos, navigátor elvtárs!
– Amikor elérsz a legközelebbi jégtömbhöz, erősítsd hozzá magad, és a rakétapisztolyt a hajóval pontosan ellentétes irányban süsd el. A reakcióerő azután a jégtömbbel együtt idetaszít hozzám. No, öltözz!
Az űrruhába belebújni meglehetősen bonyolult műveletnek bizonyult, de Petersen segítségével Aljosa már tíz perc múlva teljesen felöltözve állt. A navigátor gondosan ellenőrizte a ruha minden varratát, minden ízületét, és csak akkor tuszkolta a fiút a kijárati nyíláshoz. A becsavarozható, légmentesen záró ajtó tompa döndüléssel zárult be a fiú mögött. Aljosa a hátára feküdt.
– Készen vagy? – hallotta Petersen hangját.
– Készen!
– Figyelem! – Indíts!
Éles fény vakította el. A fiú sietve leengedte a fényszűrőt.
– Bátrabban, bátrabban – hallotta a navigátor hangját –, válaszd ki a legközelebbi jégtömböt – és indulj felé! A kötelet engedem.
A hátán levő aranyos kerekecskéhez erősített kötél megmozdult Aljosa behunyta a szemét, és ellökte magát a hajótól.
Elsőnek a „Zárja” orrát látta, amint az űrben úszott. Hatalmas halfejre emlékeztetett És hogy a hasonlatosság még pontosabb legyen, mint hatalmas kerek szem, fényesen ragyogott a navigációs kajüt fedetlen hajóablaka.
A kötél lassan letekeredett Aljosa már tízméternyire távolodott a hajótöredéktől.
Vajon hol lehet a Nap? – tűnődött a fiú. Körös-körül minden ragyogott és szikrázott, de a „Zárjá”-tól valamivel jobbra egy pontban különösen erős volt a ragyogás – ott ragyogott naprendszerünk központi csillaga. A fiú még a fényszűrőn át is érezte melegét.
Lélegezni könnyen lélegzett, és majdnem megnyugodott. Az igaz, hogy időnként újra meg újra pörögni kezdett, de a stabilizátor segítségével hamarosan sikerült megnyugtatóan rendeznie a helyzetét.
A kötél megfeszült, Aljosa most majdnem mozdulatlanul lebegett, kezével, lábával úszó mozdulatokat tett…
– Hogy mennek a dolgok, fiú?
– Minden rendben, de a jégtömbtől még távol vagyok.
– A kötél száz méterre elegendő. Közelebb semmi sem látható?
– Semmi.
Néhány pillanatig egyikük sem szólt. A navigátor bizonyára gondolkodott.
– Navigátor elvtárs!
– Igen!
– Kioldom a kötelet, és megpróbálom úgy elérni a jégtömböt, hogy a rakétával hozzálövöm magam.
– Nem. Térj vissza. Ezt a manővert majd én magam hajtom végre.
– De hát miért is ne? Íme, már ki is tapintottam a gyűrűt… Megvan.
– Ah!
A kötél kikapcsolódott, és Aljosa oldalt úszott tőle. Érdekes, hogy a megfeszült kötél úgy maradt továbbra is kifeszülten az űrben, mintha vonalzóval húzták volna meg a vonalát.
– Nyugodtan, nyugodtan – tanácsolta Petersen –, ha már így történt, akkor vegyél irányt a legközelebbi jéghegyre.
Aljosa hátat fordított a legközelebbi jégtömbnek, és a pisztolyt tartó kezét kinyújtva, megnyomta a kakast.
És nyomban ellenállhatatlan erő taszította el a hajótól, egyre távolabb. Aljosa az első pillanatban megrémült, és akaratlanul is kézzel-lábbal kapálódzott, hogy tartsa magát…
– Minden rendben, csak ne ijedj meg, fiacskám – bátorította a navigátor.
Nem, nem volt minden egész rendben. Aljosa elszáguldott a célpont mellett. Vagy ötméternyire úszott el mellette a jégtömb. Egész jégszikla volt, és a körvonalai a leningrádi érclovas szobrának talapzatára emlékeztették.
– Semmi baj, semmi baj – vigasztalta a fiút Petersen –, célozd meg, és tüzelj újra.
Próbálj célozni! Hiszen hátat kell fordítani a célnak, miközben a rakétapisztoly dolgozik. Aljosa kinyitotta kezét, megértette… Puff!…
De ez alkalommal úgy tűnt, hogy szerencsésebben célzott. A szikla nőtt, és közeledett. Közelebb, közelebb… A fiú kinyújtotta kezét, és – hurrá! – megkapaszkodott a jégszikla éles peremében. Igen, ez igazi jég!
No, ez sikerült! A sziklában bemélyedést is talált, egy kis barlangot. Aljosa bemászott a barlangba, és a „Zárja” távoli roncsát jól bemérve, újra bekapcsolta a rakétapisztolyt…
A következményt azonban egyáltalán nem várta: a szikla forogni kezdett, és meglehetősen gyorsan pergett.
– Navigátor elvtárs! Mit tegyek?! Nem felénk repül, hanem forog! – kiáltotta Aljosa.
– Ne heveskedj. A legfontosabb most – összpontosítani. Gondold meg jól, hogy mikor add le a lövést. A legfontosabb az, hogy a reakcióerő merőlegesen érje a szikla felületét. Megértettél?
Aljosa mindent megértett, de hogyan találja meg az ember a merőlegest, amikor a sziklának olyan fantasztikus formája van?!
Végül mégiscsak sikerült a sziklát a „Zárjá”-hoz irányítania. A „halfej” észrevehetően közeledett. És mi lesz, ha váratlanul úgy vágódik a hajóroncshoz, mint a faltörő kos? Az izgalom görcsbe rántotta a gyomrát.
A hajóablak sárga szeme egyre közelebb és közelebb került… még egy perc – és a két tömb – az acél és a jég – összekoccant.
3. Új próbatétel
Egymással szemben feküdtek a keskeny díványocskákon, mindketten virrasztottak. Aljosa a fáradságtól nem tudott elaludni, a navigátort pedig az aggasztó gondok tartották ébren.
A csöndet csak az automatikus berendezések ketyegése és a „Zárja” páncélzatának csendes recsegése törte meg. Ezt a recsegést az okozta, hogy a jégtömb, időnként parányit mozdulva, nekidörgölődött oldalával a hajónak.
– Navigátor elvtárs – a fiú felkönyökölt –. nem alszik?
– Nem, fiú. Azon gondolkodom, hogy hova visz minket az üstökös: a Nap felé, vagy pedig eltávolít tőle, ellipszis vagy parabola pályán haladunk-e. – Petersen felállt, nyújtózott egyet: – Próbáljunk csak szót érteni a tanácsadónkkal.
– Tanácsadó? – Aljosa felugrott a díványról.
– Van egy kiber-tanácsosunk. Az igaz, hogy kevés adata van, de megpróbálom – és Petersen belemerült a számításokba. Kihúzta a hajónaplót, és kiírta az utolsó adatokat, azután a szögmérővel leült a hajóablakhoz, és sokáig próbálkozott a legfényesebb pont helyzetének meghatározásával…
A kiber-tanácsos régimódi faliórára emlékeztetett. Nem volt ugyan ingája, ezzel szemben a széles számlapon hat különböző színű mutató világított. Petersen óvatosan a megfelelő osztásra állította őket, és bekapcsolta az áramot.
A kiber-tanácsos felzúgott, kattant néhányat, és fémcsengésű hangon megszólalt:
– A sebesség másodpercenként körülbelül 40 kilométer. A Naptól való távolság mintegy 180 millió kilométer.
Petersen megdörzsölte borostás állát:
– A Nap felé száguldunk. Sebességünk még növekedni fog. Hamarosan elszáguldunk a Föld mellett. Hát valóban nem vesznek bennünket észre?
– Akarom mondani, hát lehetséges, hogy egyetlen földi csillagász figyelmét sem hívja fel magára az üstökösünk?
A navigátor felállt, és nekifogott, hogy kirakja a konzerveket, a sűrítményes zacskókat és a tápszerpasztás tubusokat – az űrhajósok hagyományos „vésztartalékát”.
– Ez az egész – motyogta az Öregember –, kevés.
– De hiszen azt mondotta, hogy az élelmünk egy hónapig is elég! – csodálkozott Aljosa.
– Csak azért mondtam, hogy bátorítsalak. Az élelem tizenöt napra elég. Kiporciózzuk. Először a konzerveket fogyasztjuk el, a tubusokat a végére hagyjuk.
Aljosának összefacsarodott a szíve. A rémület és a védtelenség keserűsége ragadta meg. De mégis elfehéredő szájjal arra kényszerítette magát, hogy vigasztalni próbálja mindkettőjüket.
– Néhány nap múlva biztosan megtalálnak minket.
A fiú szavai, mintha csalódást okoztak volna Petersennek. Szomorú, kifakult, tompa fényű öreg szemével ránézett Aljosára, és azt gondolta „Bár én hinnék ebben ilyen hittel!” De hangosan csak zsémbelt.
– Ez a mai fiatalság: mindig olyan nyugodtak, minden olyan minden napinak tűnik előttük. De hát miért is ne! Gyermekkoruktól mindig csak ezt hallják: tízmilllárd ember gondol rád! Körös-körül automaták. Kívánj – és megkapod…
Az órák egyhangú végtelenséggel nyúltak. A legsúlyosabb nem is az élelem korlátozottsága volt, hanem az, hogy semmittevésre kényszerültek, hogy nem tudtak aktívan harcolni a szerencsétlenségük ellen.
Átszelték a Föld pályáját, és hiába hívták a szülőbolygót. Válaszként, mintha csak a természet is nevetne rajtuk, borzalmas kakofónia harsant fel. Adásuk ismét visszaverődött, de eltorzulva.
Aljosa néhány ízben arra kérte Petersent, hogy engedje ki, hadd ússzon egyet a kozmoszban, de a navigátor nem egyezett bele:
– Őrizd meg, Aljosa, az űrruhát. Ha az automatáink felmondanák a szolgálatot, és lehetetlenné válna a kajütben az élet, az űrruha akkor megment téged.
– És önt? Hiszen csak egyetlen űrruhánk van.
– Mi vagyok én? Én aggastyán vagyok. Leéltem az életet. De te még csak most kezded.
…Az elgyötört fiú mélyen aludt, és nem ébredt fel, amint Petersen óvatosan felkelt a díványról. Az öreg arca hamuszürke és sápadt volt, és hosszan álldogált ingadozva, vállával a falnak támaszkodva. Azután lábát nehezen emelve odament az élelmiszeres ládához, és néhány percig tűnődve, átrakosgatta a tubusokat, a sűrítményes zacskókat. Végül, nyilván döntött, kihúzta a dívány alól a sugárvédő köpenyt, és a hangosan zizegő, durva szövetet magára terítette. Odament az alvó Aljosához, megállt fölötte, és valamit suttogva, kinyitotta az ajtót, amely fölött vörös felirat állt a falon:
„Védőruha nélkül belépni tilos! Sugárzás!”
A navigátor hosszú ideig nem is tért vissza. Az ajtócska mögül különös hangok hallatszottak: sziszegés, fütyülés, szaggatott mondatok. Vagy két óra telt el így…
Aljasa kinyitotta a szemét. Petersen sárga színű, szúrós szagú palástban állt előtte.
– Felébredtél, fiú?… Rossz hírt kell közölnöm veled: az automatánkat fel kell töltenünk, különben elveszünk. Egy időre el kell válnunk… Csak nem ijedtél meg? Egy időre, de a hangomat hallani fogod. Elmegyek – az öregember a piros feliratú ajtóra mutatott –, és feltöltöm őket. Ez hosszú ideig tart. Viszek magammal konzerveket és vizet. Ne aggódj miattam. Ez a munka néhány napot is megkövetel. Te továbbra is a kajütben maradsz, én pedig ott, az ajtó mögött fogok dolgozni. Mondtam, néhány napba is beletart ez a munka. Éjjel-nappal ott leszek. Viszontlátásra, fiú.
– Várjon! – kiáltott fel Aljosa. – Hogyan? Még nem értem: miért nem dolgozhatunk együtt?! Nem akarok egyedül maradni! Én… Én meg fogok őrülni! Ne menjen el!…
Petersen arca elkomorodott, és szigorúvá lett:
– Hallgass el, és teljesítsd a parancsot! Azt ígérted nekem, hogy merész leszel, igazi férfi leszel, de már az első bonyodalomra elveszted a fejed. Szokj hozzá! Az űrhajósnak nem szabad félnie az egyedülléttől. De te… Közel leszek, az ajtó mögött. – Petersen hirtelen sarkon fordult. – Ég veled!
Az ajtó csendült, és becsapódott. Aljosa egyedül maradt.
„Keményszívű, gonosz öreg” – dohogott magában sértődötten Aljosa.
„Én meg hogy hozzákötődtem, sajnáltam, ő pedig nem is törődik velem. Bizonyára megunt, és most bezárkózik az automatáival. Hogy bosszantsam, nem fogok vele beszélgetni. Hadd üljön ott, és csak dolgozzon.”
A döntést még csak könnyű volt meghoznia, de nehéz volt a teljesítése. Mindössze két nap telt el, és Aljosa máris kibírhatatlannak érezte a magányosságot. Sokat aludt, evett és ivott, ügyet sem vetett a navigátor által szigorúan kiszabott porciókra, heverészett a díványon, és kedvenc dalait fütyörészte. Sok dalt ismert, de ezt az elfoglaltságot is hamarosan megunta. Füzetet vett elő, és nekikezdett a naplóírásnak. De az íráshoz valami élmény is kellett volna. Ám attól a naptól kezdve, hogy Petersen elrejtőzött az automaták rekeszében, semmi sem történt. A vörös feliratú ajtó mögül időnként sóhajok, köhécselés és rekedtes felkiáltások hangzottak el. Néha pedig Petersen halálra unt tanácsai áradtak a kajütbe: ezek egyetlen dologban csúcsosodtak ki: meg kell őriznie a nyugalmát, és ha a kajütben már lehetetlenné válik az élet, akkor vegye fel a szkafandert…
Aljosa azon kapta magát, hogy mindig ugyanazt a mondatot írja le: „Mit tegyek? Mit tegyek? Bárcsak a navigátor gyorsabban befejezné a javítást…”
Így teltek el a napok, egyik a másik után…
– A Naphoz közeledünk – szólalt meg váratlanul az ajtó mögül hangosan Petersen –, ne izgulj, fiú. Az automaták csökkentik a hőséget. Most 25 fok van. Folytatom a munkát. Még sok, nagyon sok munkám van. Ne bánkódj.
– Navigátor elvtárs! – üvöltött fel Aljosa, és az ajtócskához ugrott, öklével dobolva a hideg acélon. – Engedjen be.
– Ne izgasd magad, fiú – hördült Petersen felelete –, nem nyithatom ki az ajtót. Sugárzás. Nincs palástod. Értsd meg. A Naphoz közeledünk. Ha nagyon meleg lesz, ha elviselhetetlenül meleg lesz, vedd fel a szkafandert.
Igen, és valóban a hőség egyre nőtt. Aljosa ránézett a hőmérőre. 32 fok! Levetette a felsőruháját, lefeküdt a padlóra. Ivott egy pohár vizet.
No, ezt nem tanácsos megismételni. A szemébe verejték csorgott. Még melegebbe lett.
– Nyugodtan, fiú – szólalt meg ismét Petersen –, ha hőség lesz, ha elviselhetetlen a hőség, vedd fel az űrruhát. Én folytatom a munkát. Még sok, nagyon sok munkám van.
A hőmérő 40 fokot mutatott!
Aljosa elbágyadt. Úgy érezte, hogy még csak egy icipicit kell nőnie a melegnek, és a vére is felforr…
– Nem bírom tovább! – kiáltotta, és odakúszott az ajtócskához, arcával az acéllemeznek támaszkodott.
Azt várta, hogy hűvöset érez majd, de az acél ajtócska már maga is olyan forrón égetett, mint valami kályha.
– Nyugalom, fiú – hangzott a navigátor rekedt hangja a kabinból –, ha nagyon meleg lesz, ha elviselhetetlen meleg lesz, vedd fel a szkafandert Én folytatom a munkát. Még sok, nagyon sok munkám van.
Aljosa, izzadságban fürödve, elgyengült kézzel lassan magára húzta az űrruhát. A gumírozott szövet kicsúszott a kezéből.
A hőmérő 55 fokot mutatott!…
Uff! Milyen megkönnyebbülést érzett Aljosa! A pompás ruha remekül szabályozta a hőmérsékletet. Aljosa feléledt, és mohón ivott a tápkeverékből néhány kortyot.
A hermetikusan zárt sisak, nem engedte át a hangokat. Petersennel megszakadt a kapcsolata. Hogyan bírhatja el ezt a hőséget az automaták szűk kabinjában?!
Gyorsan ki!
Aljosa bemászott a zsilipkamrába. Becsapta maga után az ajtót. Nem volt, aki katapulttal kivesse, ezért a külső nyílást „kézzel” kellett kinyitnia. Ezzel a feladattal azonban megbirkózott, és az, amit a „Zárja” körül megpillantott, egy pillanatra arra késztette, hogy mindent elfelejtsen: Petersen eltávozását és a saját kétségbeejtő helyzetét is.
4. A Nap közelében
Hatalmas, legalább ötször akkora a Nap, mint a megszokott! Fehér-sárga korongját hatalmas, vérvörös protuberanciák nőtték be, mint kolosszális fáklyák, és kékes-fekete foltok borították. Megrémült, ahogy rápillantott, de lehetetlen volt nem néznie a fenséges látványt.
A tűzben és a fényben minden elmerült. Aljosa úgy érezte, hogy az űrruhán át is érzi az izzó sugarak hatalmas nyomását. Aljosa elfordult a Naptól, és felkiáltott meglepetésében: hová lettek azok a jégsziklák, amelyek még nemrégen ott úszkáltak, bukdácsoltak az űrben a „Zárja” körül? Nincsenek! Sehol nincsenek!
Hol van a zöldes füst?
A zöld fény intenzívebbé lett, és a fél eget elborította. A fénylő szürke térben a jégtömbök helyett vöröses-sárga korong lebegett, telve gyűrűs kráterekkel.
A Hold? Dehogy is járhatna a Hold a Nap közelében…
A Merkur! Igen, természetesen ez a Merkur!
De hiszen ha ez a Merkur, akkor (ezt Aljosa tudta) emberek is élnek itt.
Már két éve dolgozik a tudományos állomás az Északi Sarkon. Fő feladata a Nap tanulmányozása. Egy kisebb bolygóközi űrhajójuk is van, arra az eshetőségre, ha az állomást hirtelen ki kellene üríteni. Ha hírt adhatna magáról valahogyan!…
Hosszan nézte a Merkur ráncok barázdálta, kopár arcát. Hogy hasonlít a Holdhoz! Nem véletlen, hogy az állomás vezetőjének Jean Lecoqot nevezték ki, a híres szelenográfust…
Aljosa később rájött arra, ha a jégtömbök és jéghegyek el is tűntek, de a kőmeteorítok továbbra is keringtek közös súlypontjuk körül.
Igen, az üstökös továbbra is létezett, noha kincseit nagyrészt elvesztette.
Megkerüli a Napot, és ahogyan közismert, ismét messzire távozik az izzó központi világító testtől, és az is lehetséges, hogy útközben a jégtömegei ismét megszaporodnak.
A hatalmas, üstökös-bozontos Napra nézni elviselhetetlen volt. Még az erős fényszűrő mögött is be kellett hunynia a szemét. Átmászott a „Zárja” árnyékos oldalára, de a hajóroncs forgott, és Aljosának hamarosan ismét menekülnie kellett a gyilkos hőség és fény elől.
Így telt el néhány gyötrő óra. A sok nyomasztó élménytől, a növekvő veszély tudatától és a szokatlan látványtól, amely eléje tárult, a fiú szédülni kezdett. Inkább az ösztönének és nem az értelmének engedelmeskedve, néhányszor átmászott az árnyékos oldalra, hogy oda rejtőzzön a Nap elől.
Azután – sehogyan sem tudott később visszaemlékezni arra, hogyan is történt – felemelte a kijárati nyílás fedelét, és úgy kúszott be az előtérbe, mintha gyík lenne. Hosszú-hosszú ideig hevert ott. Végül feleszmélt.
„A szkafanderben csak egy napra való élelem és levegő van” – jutott a fiú eszébe.
Elhatározta, hogy megkockáztatja a visszatérést a navigátor kajütjébe. Ha az automaták még dolgoznak, akkor ott majdnem korlátlan mennyiségű levegő áll rendelkezésére. Igaz, hogy ez a levegő izzó, de az is igaz, hogy az üstökös sem száguld örökké a Nap közelében.
Félve bár, de levetette a sisakot. Minden csöndes. Petersen hallgat. Csak a készülékék ketyegnek. A hőmérséklet esett. – 40 fok. Ez sok ugyan, de azért elviselhető.
– Navigátor elvtárs! – kiáltotta Aljosa, odalépve a vörös feliratú ajtócskához. – Él?
– Minden rendben, Aljosa. Nyugodtan – hangzott Petersen rekedt hangja. – Én folytatom a munkát.
Aljosa sajnált kimászni az űrruhából, és undorodva szívta magába a gumi- és a bőrszagú levegőt.
– Mikorra fejezi be a munkát? – kérdezte a fiú, leheveredve a padlóra. – Megőrjít az unalom.
– Ne izgasd magad, Aljosa – ismételte meg újból a navigátor –, sok a munka. Ha az automaták elromlanák, vedd fel a szkafandert…
Aljosa elszunnyadt, és arra ébredt, hogy vacog, reszket a hidegtől. Felugrott, de nem értette meg azonnal, hogy az irányítótáblán miért gyulladtak ki a piros lámpácskák. A lélegzés megnehezedett. A lámpák pislákoltak.
– Navigátor elvtárs! Navigátor elvtárs! – kiáltott fel kétségbeesetten Aljosa, öklével verve az acél ajtócskát. – Mi történt? Miért hallgat?
– Ne izgasd magad, Aljosa – szólalt meg lassú, rekedt suttogással a navigátor –, sok a munka. Ha az automaták el-rom-la-nak… a hang alig hallható sóhajba fulladt, és elhallgatott…
– Az automaták elromlottak! – Aljosa a szkafanderhoz rohant, és remegő kézzel húzta, cibálta magára a nehéz és jeges szkafandert. Ösztönösen tudta, hogy most már nem a hőség, hanem a kozmikus fagy fenyegeti pusztulással.
Az üstökös megkerülte a Napot, és most már eltávolodik tőle, a sötét és a hideg világba tart.
A lámpáik váratlanul felszikráztak. A navigátori kajüt zúzmara borította falai felragyogtak. De ez volt az energia utolsó kisülése.
Néhány másodperc – és a jeges sötétség elborította Aljosát.
5. „Merkur I.”
A közeli hegyormok csipkézte horizont fölött a fekete-lilás égen hatalmas sárga Nap függött. A Merkur magasra meredő, vörös repedések szabdalta hegyeit izzó sugarakkal verte a Nap.
Különös világ! Az egyik félteke a pokoli hőségtől és fénytől szenvedett, a másik pedig örök sötétségben és fagyban aludt. Levegő nincsen. Idegenből jövő gázok kölcsönzik a ritka atmoszférát, az ég is ezek miatt lilás árnyalatú.
A vörös hegység egyik széles szakadékéban közvetlenül a terminátornál, vagyis az éjszaka és a nappal, a fagy és a hőség határán ezüstösen fehérlik a tudományos kutatóállomás: a „Merkur I.”. Magas kupola koronázta széles henger. A hengert egyharmadáig a sziklába vájták. A hat kajütszektor egy-egy világító ablakkal néz a komor tájra. És, mintha csak vastag szemhéjak borulnának a ház szemére, az ablakokat hatalmas fényszűrők védték.
Ez a tudományos állomás már két éve dolgozik. A Naphoz legközelebb eső emberlakta pont. A tudósok nehéz munkát kaptak: fő feladatuk – megtanulni a napkitörések megjóslását.
Egyetlen űrhajós sem lehet addig biztos abban, aki a naprendszer határai között vándorol, hogy nem éri-e váratlan sugárterhelés – különösen, ha a földtípusú bolygók közelében jár, amíg a prognózis nem megbízható. Ha a kitörésről eleve tudnak, akkor védekezni is lehet. Éppen ezért kapták ezt a Merkuron dolgozók első feladatként. Még a Merkur feltérképezése is a második helyre szorult.
E hat különböző természetű és szokású ember, akik rokonaiktól és barátaiktól hosszú időre elszakadtak, összehangoltan, baráti egyetértésben dolgozott.
És hogyan is értették meg egymást?
Saját anyanyelvén kívül mindegyik legalább még két másik nyelvet is beszélt. A kutatók gyakran tréfálkoztak: Mi mind a saját anyanyelvünkön üdvözöljük egymást, így szitkozódunk és így búcsúzunk el. Egyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy a barátság nyelvét beszélték.
Az állomás vezetőjének asztalán ott hevert a „Merkur I.” állományának névsora:
1. Jean Lecoq – vezető, planetológus;
2. Hans Günter – a vezető helyettese, csillagász;
3. Robert Jackson – fizikus, kibernetikus;
4. Anti Timonen – űrhajós-pilóta, távközlési szakember;
5. Pjotr Orljankin – biológus, orvos;
6. Giacomo Troiani – gépész, szakács.
Két terepjáró áll a tudósok rendelkezésére. Egyik a bolygó fagyos zónájába tett kirándulásokra alkalmas, a másik a forró féltekén végrehajtandó utazásokhoz. Az egyiknek hatalmas melegítő felszerelése volt, a másiknak még erőteljesebb hűtőberendezése.
Szerencsétlenség, gyors kiürítés esetére egy kisebb bolygójáró űrhajót vehettek igénybe, a „Hermész”-t.
A kozmodrom, a fűtőanyag-raktárak, az élelemraktár, a tartalék felszerelések és végül az atomerőmű – mind-mind a Merkur hideg féltekéjén helyezkedett el.
A hideggel könnyebb a küzdelem, mint a hőséggel!
6. Mindenkinek! Mindenkinek! Mindenkinek!
Jean Lecoqnak kellemetlen és buta álma volt: a Kozmikus Fizikai Intézet fehér előadótermében állott, és arra készült, hogy a Merkur működő vulkánjairól tartson előadást. A terem telve – közönséggel! Mind mereven nézik, és ő sehogyan sem tudja kinyögni az első mondatot. Mindenki nevet Az elnök csönget. Ismét hahotázik mindenki. A csöngetés egyre hangosabb…
Ekkor Lecoq végre kinyitotta a szemét. A videofon jelzett.
– Ki az? – kérdezte álmosan, rekedten.
– Guten Morgen, Jean. – Hans Günter pufók, kék szemű arca tűnt fel a képernyő matt üvegén.
– Bon jour!… Egy órával korábban keltettél fel, mint ahogy ideje lett volna. Történt valami?
– Rossz újság, Jean. Odaadtam Robert-nek az éves megfigyeléseimet analizálásra…
– Ezt tudom.
– Most kapta meg a választ… egyébként hadd mondja el ő neked. – Günter arca háttérbe vonult, és Lecoq megpillantotta Jackson erős állú, hosszúkás arcát.
– Salut, chef! – zúgott fel a fizikus basszusa. – Íme, rendkívüli erejű kromoszféra-kitörést várhatunk.
– Nem hazudnak a kiberjeid?
– Kétszer is analizáltuk. Az eredmények megegyeznek.
– És mikorra várható a kitörés?
– Száz- és hétszáz órás határ között.
– Hm! – Lecoq megmarkolta hatalmas sasorra nyergét, és összehúzta vastag fekete szemöldökét – ez a mozdulat jellemző volt rá, ha erősen koncentráltan gondolkodott, mindig így tett. – Hívj mindenkit! Azonnal sürgős figyelmeztetést kell küldeni.
Az állomás valamennyi dolgozója hamarosan a központi teremben, az étkezőben gyülekezett.
– Tim – fordult Lecoq a zöld szemű, vörös hajú óriáshoz – sürgős adás! – És hangosan felolvasta a rádiógramot, gondosan hangsúlyozva minden szót: „Mindenkinek! Mindenkinek! Mindenkinek! A »Merkur I.« figyelmeztet! A »Merkur I.« figyelmeztet! A »Merkur I.« figyelmeztet!
Minden űrhajósnak, minden űrállomás-építőnek és minden olyan bolygó kutatójának, amelynek nincs természetes védelme (légköre).
Kromoszféra-kitörés várható, rendkívüli erejű kitörés. Azonnal végre kell hajtani minden óvintézkedést. Az űrhajók térjenek vissza a bázisukra. A kitörés nem következik be száz óránál korábban, de hétszáz óránál később sem.
A » Merkur I.« figyelmeztet! A »Merkur I.« figyelmeztet! A »Merkur I.« figyelmeztet!”
Mindenki egyetért a szöveggel?
– Bene, bene, maestro! – jegyezte meg egy zömök termetű emberke, akinek arca kékes-fekete volt, noha mindennap gondosan borotválkozott. Giacomo Troiani volt, a mechanikus-szakács.
7. A különös rádiógram
– Hát azért ez mégis remek! – kiáltott fel „a bolygó legfiatalabb embere”, ahogyan bajtársai a huszonöt éves Petya Orljankint becézgették.
Lecoq összeráncolta homlokát:
– Remek?!
– Természetesen csodálatos! A Föld életének egész történetében első ízben! Értitek? Első ízben! Az ember megjósolja a napkitörést! Aj, mi aztán! Büszke vagyok az állomásunkra!
– Azt hiszem, ez még egy kicsit korai – hűtötte le a lelkesedést Lecoq. – Lehetséges, hogy még nem lesz pontos a prognózisunk. És még rosszabb, ha a figyelmeztetésünk elkésett. Ki tudja, lehet, hogy a Nap ebben a pillanatban… Puff.
Orljankin elhallgatott, de csak kis időre.
– Már látom is, hogy a figyelmeztetésünk után miként néptelenedik el az űr. A Holdra, a Marsra, a Venusra induló járatokat külön rendelkezésig megszüntetik. Mennyi előre nem látott elválásnak lesz ez az oka!…
– Csak a mi teherhajónkat ne tartsák vissza – aggályoskodott Troiani –. a húsnak már a végén járunk. Sehogy sem fűlik a fogam a tubusos kosztra.
– Egyébként itt az ideje, hogy reggelizzünk – térítette vissza a jelenhez az összegyűlteket Jackson. – Remélem, hogy ma nem makaróni lesz.
– Nem, ó, te bősz ausztráliai, neked „steak” lesz hagymával – és Troiani nekikezdett a terítésnek, tálalásnak…
Már a vége felé jártak a reggelinek, és egyre jobban csodálkoztak, hogy Timonen még késik.
– Csak tán nem adta le buzgalmában ötször-hatszor a figyelmeztetésünket? – tűnődött Lecoq. – Hívtad, Giacomo?
– Hívtam. És válaszul csak ennyit hallottam – mit is? Perkele! Finnül nem tudok, de ezt a szót azóta ismerem, amióta Timmel találkoztam.
Mindannyian kacagtak.
– A mi rádiómaestrónk valamit kihalászott az éterből – folytatta Troiani –, olyan különös kifejezést öltött az arca! Bizonyára a Centaurus Alfájáról sikerült megismerkednie egy szépséges leányzóval.
– S. O. S. jelzés! – szakította félbe a kis olaszt Timonen, és Lecoq elé tette a nyitott állomásnaplót.
– „A »Zárja« vonalhajó beszél. Második jelentés. – Földi idő (moszkvai) szerint tizenhat óra. Leszereltük a hajóablak fedelét…”
Először halkan, majd hangosabban olvasta Lecoq.
– „Egy üstökös fejében vagyunk, kő- és jégtömbök hatalmas rajában. A szerencsétlenségről küldött első jelentésünk visszaverődött egy rétegről amely a rádióhullámok számára átjárhatatlan. Megismétlem, a hajónak csak az elülső része maradt meg… a navigátor fülkéje.” Lecoq végigolvasta, és Timonenra nézett: – Feleltél?
– Igen. De nem válaszolt. Lehet… elpusztult?
– Milyen szörnyűség!
– Szerencsétlenség!
– Meg kell kérdezni a Földet!
– Ismertem Petersent. Szegény öreg! – vágtak egymás szavába a tudósok. Csodálkozásukra Lecoq szenvtelen maradt.
– Elvtársak, nyugodjatok meg! Ez misztifikáció. Egy elborult, buta rádiós tréfája, aki beleőrült a hosszú kozmikus őrségbe. Nem figyeltetek fel a dátumra? Július 20. Ha ennek hihetünk, akkor a rádiógram éppen húsz napig utazott, amíg elért hozzánk! Honnan küldték? A transzplutonáris térségekből? A szomszédos galaktikáikból?…
– Várj csak, Jean – szólalt meg Günter –, a dátumot a vétel során el is téveszthettük. Tim, jók voltak a vételi lehetőségek?
– Nagyon rosszul hallottam. Sok zaj és torzulás volt. De a dátumot jól hallottam – mondotta határozottan Timonen.
– A rádióhullámok nem húsfélék és nem is zöldségfélék – kiáltotta most már ingerülten Lecoq –, ezeket nem lehet húsz napra konzerválni! A soron következő beszélgetés három óra múlva lesz. Kezeskedem, hogy azt mondják majd, a „Zárja” sikeresen megérkezett a Marsra.
– De nem várhatunk három órát! – kiáltott fel Orljankin.
– Ez különleges eset! Azonnal hívni kell a Földet – kaptak a javaslaton egyhangúlag.
Lecoq végignézett a tudósokon.
– Ez a véleményetek?… Rendben van. Megkérdezzük. Gyerünk, Tim! – és a rádióssal együtt eltűnt a távközlési szobában.
– Én meg megyek az obszervatóriumba – állt fel Günter.
A csigalépcsőn felkapaszkodott a kupolába. Ott volt a dolgozószobája.
– A koordinátái, hol őrzöm a koordinátáit? – mormogta a csillagász, miközben feltúrta íróasztala fiókját.
Néhány perccel később a távcső csöve zúgás kíséretében lágy mozdulattal a kupola középpontja felé emelkedett. A kupola könnyed csengéssel kinyílt, és ismét összezárult, a csövet bebocsátva az obszervatórium felső részébe, amely csak a megfigyelésekre szolgált.
Günter pedig leült az asztalhoz, időnként megnyomott egy-egy gombot. Ott fenn, az automata-megfigyelő pedig szorgalmasan kereste a nemrégen felfedezett üstököst, amely a „Günter 2065. üstökös” elnevezést kapta.
A szám a felfedezés évét jelöli.
8. Mit tegyünk?
– No, mi van?
– No, hogyan?
– Mi mond a Föld?
Orljankin, Troiani és Jackson körülfogták Lecoqot, az pedig homlokát ráncolva késlekedett a válasszal: nem szívesen keserítette el munkatársait, barátait.
– A Föld csakúgy vette a „Zárja” rádióadását, mint mi – szólalt meg lassan, szinte akarata ellenére Lecoq. – A Föld úgy véli, hogy a „Zárja” valóban elpusztult, és nem repült a Marsig. A hajót keresték, de nem találták. Kihúzták az űrflotta állományából.
– De Petersen és Doncov? – kérdezte Orljankin.
– A Föld ismét ugyanúgy, ahogyan mi nem értjük a dolgot, nem tudja megmagyarázni, hogy a „Zárja” rádiógramja miért utazott húsz napot. „Ez megmagyarázhatatlan – mondották nekem –, de a navigátor és az utasa, ha a katasztrófa után közvetlenül még éltek is, akkor most már biztosan elpusztultak, hiszen az üstökös a Naphoz hurcolta őket”.
– És a Föld nem küldött hajót felkutatásukra? – kérdezte rémült hangon Orljankin.
– A Föld nem küldött hajót a kutatásukra.
– De miért? Ez embertelenség!
– Azért, mert mi magunk küldtünk, sugároztunk figyelmeztetést. Elfeledtétek? A kitörés! Az embereket nem szabad kockára tenni abban a ködös reményben, hogy valahol a Nap körzetében megtalálhatnak egy hajóroncsot két hullával a fedélzetén. Igen, és hol keressék?
– A pokolba is! – torzult keserű vigyorra Jackson arca. – A mi öreg földanyánk borzalmasan logikus nőszemély. Valóban, hát ki is tudna felelni arra, hogy ez az üstökös hol volt? Hol van?
– Én! – hangzott a magasból.
Felemelték fejüket. Günter állt a lépcsőn.
– Az én üstökösöm volt – folytatta, megnyomva az „én” szócskát – A „Günter 2065. üstökös”. A magját a legerősebb elektromágneses tér veszi körül. Olyan erős ez a mágneses tér, hogy Petersen egyetlen jelzése sem tudott áttörni rajta, és ezért nem vettük.
– De hát végtére mégiscsak meghallottuk – tett ellenvetést Orljankin.
– Igen, azért, mert az üstökös, megkerülve a Napot, elvesztette a páncélzatát, és egyébként is sok változáson ment át. Így történt ez a Biela-üstökössel 1872-ben, és a híres Encke-üstökössel is, amely a Taurida meteoráramot szülte…
– Hans, ne csapongj, csak a tárgyhoz szólj! – kiáltotta Lecoq.
– Éppenséggel a tárgyról beszélek. Az üstökösöm elvesztette elektromágneses páncélzatát, de pompás csóvát fejlesztett ki – és ezzel Günter az asztalra dobta felvételeit.
– Hogyan, ez a csóvás szépség lenne az a bizonyos üstökös? – csodálkozott Troiani.
– Igen, igen. A felfedezése pillanatában egy elmosódott foltot figyeltem meg, egy ragyogó ponttal – a maggal. Most már nem is lehet ráismerni.
– No, ha az a páncélzata már nincs meg – szólalt meg Orljankin –, és ha Petersen és Doncov élnek, akkor kapcsolatba is léphetünk velük.
A csillagász bólintott:
– Egyet azért sehogyan sem értek – a dátum harmóniátlansága. A rádióhullámokat valóban nem lehet konzerválni. Rejtély! Jó lenne elrepülni az üstökösbe. Most viszonylag nincs is távol – tízmillió kilométerre. És ezt a távolságot néhány napig meg is őrzi. A pályája és a Merkur pályája most közeledik egymáshoz. De ezután elhagy bennünket, és messze eltávolodik.
– És a sebessége? – kérdezi Orljankin.
– Másodpercenként körülbelül 40 kilométer.
– Lehetséges lenne a hajót felgyorsítani, azonos sebességre, és… – kezdte volna Jackson, de Timonen kiáltása megzavarta:
– Megvan a „Zárja”! A „Zárja” válaszolt!
9. A becsületes emberek lázadása
– Tim, ki felelt neked? A navigátor?
– Igen. Olyan rekedt basszus hang. Csak azt tudta mondani: „A Zárja beszél, átkapcsolok vételre…” és azonnal megszakadt.
Összenéztek.
– Valami ismét történt ott – Lecoq körüljárta az asztalt –, ez a szerencsétlen hajó!
– Lehet, hogy nincs levegőjük?
– Talán éhen haltak? – szakadt ki belőlük egyszerre.
– Jean! – Günter megállította a vezetőt. – Miért hallgatsz? Azonnal indulnunk kell, segítséget vinni. Repülnünk kell. Jelöld ki, hogy kinek kell indulnia.
Lecoq mogorván és elkeseredetten nézett Günterre.
– Senki sem repül, – felelte – egy kissé elfordulva társaitól – tompa hangon.
– Miért? – kérdezték valamennyien egyszerre.
– A kitörés! Elfeledkeztetek a kitörésről. A repülőút oda-vissza az üstököshöz száz óránál hosszabb. Nem küldhetlek benneteket a halálba.
– De miért a halálba? – ellenkezett Günter. – Kockázatos, de az űrrepülés mindig kockázatos dolog. Lehetséges, hogy a kitörés csak hétszáz óra múlva következik be.
– Azt mondtam, nem! – Lecoq sarkon fordult.
– Akkor főnök – kezdte Timonen, és elhallgatott, ám az olasz fürgén folytatta, amit a finn elkezdett:
– Az engedélyed nélkül repülünk.
– Hogyan? – húzta fel a szemöldökét Lecoq.
Timonen határozott léptekkel indult a kijárat felé.
– Timonen, állj! – kiáltott fel Lecoq. – Mi ez? Hol vagyok? Kalózhajón vagy a huszonegyedik század közepén egy tudományos állomáson? Önök mind velük értenek egyet?
– Értsd meg, Jean – állította meg gyengéden Günter –, ha nem repülünk, hogy segítsünk nekik… hogyan élhetünk tovább? Nincs jogod arra, hogy megtiltsd nekünk az emberséges magatartást.
– A kozmodromot blokkolni fogom! – Lecoq az irányzóasztalhoz rohant, de Jacksonba ütközött.
– Remélem, nem akarsz velem megverekedni? – kérdezte mosolyogva az ausztráliai.
– De értsétek meg – kiáltotta kétségbeesetten Lecoq –, én értetek is felelős vagyok! Ez a kötelességem! A kötelesség teljesítése – ugyancsak az emberiesség kifejezése. Hogyan állhatok majd a Föld népei elé? Mind a tízmilliárd így szól majd: elpusztította a tudósait! Tudatosan küldte őket a halálba!
– De mit mond nekünk ez a tízmilliárd ember? – szólt közbe Orljakin. – Mit mondanak nekünk, ha meg sem kíséreljük, hogy megmentsük e két ember életét?
– Utolszor kérdem – szólalt meg rekedten Günter –, elengedsz?
– Nem, nem és még egyszer nem!… Vagy… cselekedjetek az engedelmem és beleegyezésem nélkül! – és Lecoq kiment a szobából, becsapva maga után az ajtót.
– Akkor… – Günter vállat vont –, mindent magamra vállalok… Íme az első parancsom: Timonen repül, hogy segítséget vigyen a „Zárjá”-nak. Ki repül vele? A rendelkezések nem engedélyezik a magányos repülést.
– Én – felelték karban.
– Én azt gondolom – mosolygott Günter –, a hajó parancsnokának magának kell kiválasztania az útitársát.
Ezzel mindannyian egyetértettek, és amikor Timonen már az űrhajósok munkaruhájába öltözve bejött, Günter felszólította, hogy válasszon magának bajtársat, Timonen zöld szeme végigfutott a tudósok feszültséget sugárzó arcán, és az olaszon állapodott meg a tekintete.
– Oh, grazia, grazia radiomaestro! – ugrált örömétben Troiani.
– Tim – Günter a zsebéből apró betűkkel teleírt lapokat húzott elő –, az utat én fogom korrigálni. De amikor megközelíted az üstököst, magadnak kell az irányítást átvenned. Úgy gondolom, a helyzet ott bonyolult lesz. Úgy cselekedj, ahogyan szükségesnek látod…
Mindannyian – Lecoq kivételével, aki a szobájába vonult vissza – Günter mögött tömörültek. A fehér képernyő mélyén látták a fényszórók fénykévéitől ragyogó kozmodromot. A két kis alakot, amint fürgén felemelkedtek a keskeny lépcsőn a bejárati nyíláshoz. A képernyő váltott, és Timonent és Troianit máris a gyorsulástompító karosszékekben fekve látták…
– Milyen a kapcsolat, Tim? – Günter fürkészően nézegette a képernyőt, mormogva zsémbelt – Homályos… de most, jobb.
– Minden rendben, Hans. Adj parancsot! – mondotta Timonen.
– Engedélyezem az indulást – vezényelt Günter komolyan, kissé mégis megszokott hétköznapiságával.
Timonen ujja a gombon pihent…
Az asztalon megcsörrentek az edények. A hengerház megremegett. A padlót határozottan érezték a talpuk alatt. Günter halkan számolta a másodperceket:
– Eins… zwei… drei… minden rendben. Repülnek.
10. A „Hermész” utoléri az üstököst
A „Hermész” – kicsiny űrhajó, amelyet csupán hatszemélyes legénységre számítottak. Egyetlen hiányossága volt, vagy pontosabban, kényelmetlenségről beszelhetünk: nem volt mesterséges gravitációja. Ezt a bonyolult felszerelést még alig hogy bevezették. Csak a hatalmas személyszállító vonalhajókat látták el vele. Az elpusztult „Zárja” is közéjük tartozott.
Azonban a „Hermész”-nek sok automatája volt: vízszintetizálója, levegő regenerálója és tisztítója, melegítő berendezései, világítása – mindent a hajó atomszíve táplált.
A navigátorfülkében előkelő helyen egy kisebb kiber-gép állott. Troiani szeretett tréfálkozni vele, arra kényszerítve a gépet, hogy butábbnál butább feladatokat oldjon meg. Például: milyen név illik jobban az űrhajósnak: Jean, Robert, Hans, Pjotr, Anti vagy Giacomo?
A szegény gép sokáig zúgott, csattogott, jóindulatúan igyekezett valami értelmet találni a felsorolt nevekben, és végül fémesen csengő hangon felelt: „Kevés az adat!”
Amikor a „Hermész” elérte az ötven kilométeres másodpercenkénti sebességet, kikapcsolták a hajtóműveket, mert az űrhajósoknak hozzá kellett szokniuk a súlytalansághoz.
– Egy nap alatt 4 300 000 kilométert hagyunk magunk mögött – Timonen megdörgölte rőt borostával benőtt arcát –, ez kevés ahhoz, hogy az üstököst néhány nap alatt utolérjük.
– Akkor növeljük meg a sebességet – javasolta Troiani a pilóta karosszéke fölött lebegve.
– Kockázatos.
– Számunkra?
– Az üzemanyag számára. Sok üzemanyag kell a fékezéshez és a manőverekre is, amikor majd a „Zárjá”-t kell keresnünk.
– No… Tim, ám lassan repülni még kockázatosabb. Elfeledkeztél a kitörésről?
– Igaz. – Timonen a gombra tette a kezét. – Készülj fel! Rázni fog.
A „Hermész” megremegett, és Giacomo, akinek még nem sikerült odaszíjaznia magát a székhez, káromkodva repült a levegőbe, lábbal felfelé.
– Oda se – mosolygott Timonen –, legalább hatvan kilométert nyomunk ki belőle másodpercenként. Most napi utunk: 5 184 000 kilométer. Holnap bejutunk az üstökösbe.
A következő napon ez a beszélgetés zajlott le a „Merkur I.” és a „Hermész” között.
– Guten Tag, Tim! Milyen az összeköttetés?
– Terve, Hans. A kapcsolat kitűnő, szilárd.
– Látom, hogy borotválatlan vagy. Megfeddlek… No, mi van, utolértétek?
– A megadott pontban vagyunk, de a „Zárjá”-t nem találjuk.
– De kerestétek?
– A körlátó képernyőket bekapcsoltuk. Giacomo nem tágít mellőlük, de a „Zárja” nincs.
– De mi van?
– Itt-ott kősziklákat, kőtömböket látunk. A legkülönbözőbbek: van, amely zsömlényi, a másik jól megtermett, sziklányi. Nehéz a manőverezés. Már csak félve bízom magam az automatákra.
Günter egy keveset gondolkodott, majd újból megszólalt:
– Vártam is, hogy nem lesz könnyű megtalálni a „Zárja”-t. Az üstökös – a látható semmi, a múlt században így nevezték ezeket. De ez az üstökös már elvesztette a magját – lényegében csak porraj. Az persze remek, hogy az elektromágneses páncélzatát ugyancsak elvesztette, különben nem tudnánk összeköttetést teremteni… Figyelj csak Tim, mondd, nem tévesztettétek össze a „Zárja” roncsát holmi sziklával?
– No, az már – lázongott Troiani.
– Rendben van – mondotta Timonen –, ki fogunk menni. De nálatok mi van?… Jeannal?
– Ül a szobájában, és dühöng.
– Világos. Mindenkinek üdvözlet. Folytatjuk a kutatást. – A képernyő kialudt.
Troiani magában morogva ellenőrizte a körlátó ernyőit… Semmi! Csak a végtelen és feneketlen űr, a borzas Nappal és a csillagok égő pontjaival. A Merkur korongja olyannak látszott, mintha régi rézpénz úszna a sötétben, a Venus sarlója pedig vakító fehértükrös fénnyel villogott…
Troiani szeme könnybelábadt.
– És ha valóban eltévesztjük a „Zárja” roncsát, ha csak a képernyőben bizakodunk? – morfondírozott. – A szemem úgy kifáradt, hogy… Ej, ej, ott messze valami van, még éppen látható…
– Gyerünk a szkafanderral – fordult a pilótához.
Egy negyed óra múlva az olasz fürgén, mintha csak hal lenne, besiklott a zsilipkamrába.
– Készen állok! – hallotta Timonen, aki közben fülhallgatót öltött…
Troiani összeszorította szemét, és egész testével a „Hermész” kékes-fekete burkolatához tapadt. Hányinger kínozta. Már régen nem volt magányosan a kozmoszban.
– No, hogy vagy ott? – kérdezte Timonen. – Miért hallgatsz?
– Szokogatom – hangzott a bizonytalan felelet.
11.Troiani megtalálja a „Zárjá”-t
Troiani, miután a gyengeségi rohamot leküzdötte, feltérdelt, azután hálálkodva annak az embernek, aki a mágneses szívókorongokat kitalálta, és a cipő talpára, valamint a kesztyűre rászerelte, meglehetősen gyorsan haladt a gépen – négykézláb. Egy perc múlva már a hajót körülvevő végtelenséget kutatta.
– Na, mi van? – kérdezte ismét Timonen.
– Miért hajszolsz? Hadd nézelődjek.
„Érdekes – gondolta –, valóban az üstökös belsejében vagyunk. Valamilyen zöldes dicsfény és valami sápadt fénylése van, különösen ott, abban az irányban, amely a Nappal ellentétes… Ej, mi az, ami ott ragyog?”
– Tim!
– Igen!
– Csökkentsd a sebességet. Úgy tűnik, hogy az üstökös lassabban repül, mint mi. Valamilyen dolgot észrevettem, de elmaradt tőlünk.
– Akkor mássz vissza.
– Miért?
– A tehetetlenség előrehajít, és elrepülsz.
Troiani magát is meglepte, hogy milyen fürgén kapaszkodott be a zsilipkamrába, és milyen gyorsan csapta be az ajtaját.
A hajó megremegett. A keskeny orrfúvókából zöldes láng csapott ki. Néhány perc telt el.
– Mássz ki! – adta ki a vezényszót Timonen.
– Várjál, ne sürgess!
Troiani szuszogva, ismét kimászott. Hol van az a holmi? Aha, ott van! Egy halra hasonlít, de a fejét letépték… Szűzanyám! Madonna mia! Igen, ez az!!!… Igen, a „Zárja” volt. A borzalmas csapás úgy szelte ketté a hajót, mint a bárd a halat. Troianit a hideg rázta rémületében. Azt nyomban tudta, hogy a „Zárja” legénységét és utasait villámcsapásként érte a halál. Az emberek kiszáradt, megfagyott múmiái örökre abban a pózban merevedtek meg, amelyben a katasztrófa érte őket. Ketten sakkoztak, egy ember olvasott, kényelmesen elfészkelődve a díványon. Valaki a legénység közül éppen a vízszintetizáló csapjára tette a kezét…
– Tim! – nyögte rekedten Troiani – nézz ki a bal ablakon, látod?
Igen, Timonen mindent látott. A „Hermész” és a „Zárja” sebessége most egyenlő volt, és az űrhajósok szeme előtt hosszú-hosszú ideig ott lebegett ez a kegyetlenül komor kép.
– Nem bírom tovább – suttogta az olasz.
A keze remegett, és csak kínnal tuszkolódott be a fedélzeti nyíláson. Néhány perc múlva hívták a „Merkur I.”-et.
Günter meghallgatta Timonen rövid jelentését, és elkeseredetten csóválta a fejét.
– Tudom és megértem, hogy milyen nehéz a helyzetetek, de… meg kell keresni a „Zárja” orrát. Nem lehet messze… keressétek.
– Otthon mi újság? – kérdezte Timonen.
– Egy sor új megfigyelést hajtottam végre a Napon. Lehet, hogy Robertnak és kiberjeinek sikerül pontosan megjelölniük a kitörés időpontját.
– De mi van Jeannal?
– Jean ellenőrzi a számításokat. Készül a kitörésre.
– Viszontlátásra, Hans!
– Viszontlátásra, Tim. Viszontlátásra, Giacomo!
12. Megtalálták
A „Hermész” manőverezni kezdett, és eltávolodott az elpusztult „Zárjá”-tól. Egyre gyakrabban találkoztak kőtömbökkel, a legfantasztikusabb alakú sziklákkal. Hatalmas zöldes-fekete ugorkára emlékeztettek, bibircsókkal telt ugorkákra; mások a déli tengerek rózsaszínes csigaházaira. Mind fényesen ragyogtak, és az űrhajósok néhányszor már-már azt hitték, hogy megtalálták a „Zárja” orrát, de az ellenőrzés során kiderült, hogy megint csak hatalmas meteorra bukkantak.
Sok üzemanyagot emésztettek fel a manőverek és sok időt. Ez nyugtalanította leginkább Timonent, és elhatározta, hogy tanácskozni fog a „Merkur I.”-gyel.
– Tim, térjetek vissza – adta ki a parancsot Günter –, megtettetek mindent, amit lehetett Térjetek vissza. A kiberek analizálták az új adatokat, és azt a választ adták, hogy a kitörés – a csillagász az órájára nézett – ötvenöt óra múlva következik be.
Ebben a pillanatban Troiani, aki szinte a képernyőhöz tapadt, gyors mozdulatot tett, és felkiáltott: – Megvan! Megtaláltam! A heves mozdulatra a levegőbe repült, és ügyetlenül kapálódzott.
Timonen futó pillantást vetett az ablakba… Igen, valóban egy kicsit elhagyva a „Hermész”-t, ott úszott mellettük a bolygóközi űrhajó roncsának másik része, ez pedig gigászi halfejre emlékeztetett.
– Nem zavarunk tovább benneteket – búcsúzott a csillagász, és sikert kívánva, kikapcsolta az összeköttetést…
– Most kötélen engedlek ki – jelentette ki a pilóta, miközben segített az olasznak felvenni az űrruhát. – A hajót nem tudom közelebb vinni. Miért húzod össze magad?
– Az utolsó napokban kifejlődött egy betegségem… hogy is nevezik? Tériszony – magyarázta Troiani.
– Mikor fertőzhetett meg egy ilyen ritka betegség? – csodálkozott Timonen. – Magam mennék ki, de nem merem rád hagyni a „Hermész”-t.
– Ah, már rendben vagyok! – Troiani sietve a fejére erősítette a sisakot. A pilóta pedig féltő gondossággal ellenőrizte a szkafandert.
– Sok szerencsét. Azt tanácsolom, hogy beszéd közben a kozmoszban ne gesztikulálj. Ez káros szokás. Felejtsd el.
Timonen bezárta a zsilipkaput barátja mögött, és az ablakhoz ült.
– Uff! – hallotta. Az olasz ezzel ellökte magát a hajótól, és elindult a „Zárja” roncsa felé. Eleinte minden rendben ment, de Troiani elfelejtette bekapcsolni a stabilizátorát, és forogni kezdett, magára tekerve a kötelet. Azután az ellenkező irányban kezdett pörögni, megszabadult, és a rakétapisztoly segítségével végre a célja felé száguldott…
– Ej! – kiáltott fel, elfeledve azt is, hogy sisakban van. – Van itt valaki élő?
– Ne üvölts, hanem nézz be a hajóablakon át – tanácsolta a pilóta.
– Az ablak zárva van… megkísérlem a behatolást a vészkijáraton át.
Néhány perc telt el így. Timonen csak az olasz lihegését hallotta. Nem volt könnyű dolog behatolni a roncsba.
– No, mi van ott?
Troiani nem válaszolt. A kis ajtó engedett az erőfeszítésének. A kötelet maga után húzva az olasz bemászott a zsiliptérbe.
A navigátor kabinjában valósággal kozmikus hideg uralkodott. A rádiókészülék széttört maradványai mellett egy űrruhás ember hevert. Troiani a hátára fordította és megnézte arcát a leeresztett fényszűrőn át.
– Tim! Megtaláltam Doncovot!
– Él?
– Él vagy halott, nem tudom. Keresem Petersent.
Ismét néhány perces csönd.
– Gyorsan hozd át Doncovot! – adta ki a parancsot Timonen – Mit kaparászol ott?
– Viszem! Felkészülök…
Amikor Timonen óvatosan levette a megmentettről az űrruhát, kékes-fehér arcú, lesoványodott, tizenhat éves fiúcskát látott maga előtt.
– A szíve ver – mondta Timonen.
– Doktor Orljankin utasításai szerint kell eljárnunk – felelte az olasz, és a legerősebb szíverősítő szert szívta fel a fecskendőbe, majd gyorsan és határozottan beadta az injekciót.
Aljosa kinyitotta a szemét.
– Hol van Petersen? Hallasz minket? Hol van Petersen? – kérdezte Troiani.
– A navigátor… az ajtócska mögött – suttogta Aljosa.
– Milyen ajtócska mögött?
– Az automaták… sugárzás… – nyöszörögte a gyermek.
Timonen az órára nézett, ötven órájuk maradt a kitörésig. Minden hiába elvesztegetett pillanat őket magukat is elpusztíthatja. Az olaszra nézett – és Troiani mindent megértett. Megértette, és sóhajtva ismét felöltötte a sisakot…
Egy fél óra múlva tért vissza:
– Halott – csak ennyit mondott Timonennak.
Azután megrázta Aljosa űrruhájának majdnem üres ballonjait.
– De itt még éppen idejében értünk ide.
A kitörésig negyvenkilenc óra és tizenöt perc maradt.
13. Sikerül vagy nem sikerül?
Timonen leült a vezérlőpulthoz, majd hátrahanyatlott a gyorsulástompítóban. Mellette a másik karosszékben Doncov feküdt.
– Még mindig nem tért magához teljesen – jegyezte meg Troiani.
– Ez még jó is. A túlterhelés kegyetlenül súlyos lesz. Feküdj le te is.
– A túlterhelést még mindig jobbnak vélem, mint a súlytalanságot – felelte a levegőben kapálódzó olasz.
– Ezt csak azért mondod, mert még hiányzik az élményeid közül az igazi túlterhelés… Tartsd magad!
A jobb orrfúvókából zöld lángnyelvek törtek elő. A „Hermész” lassan megfordulva irányt vett a Merkur felé!
– Kezdem a gyorsítást!
A hajó előreszáguldott. Giacomo a padlóhoz préselődött. A pilótaülés rugói recsegve nyomódták össze a legvégső határig. Aljosa felnyögött.
– Vajon hamarosan lesz-e? – nyögte ki keservesen Troiani. – Gyorsan lesz-e? Diabolo!…
A pilóta szeme előtt vörös ködben táncolt minden, de tekintetét mégsem vette le a gyorsulásmérőről, figyelte a hajtóanyag-fogyasztást, és az óra számlapját. Aljosa ismét felnyögött…
És váratlan gyorsasággal újra minden könnyűvé vált. Troiani a pulthoz „repült”:
– No, hogyan sikerült?
Timonen nem felelt, csak ránézett, és Troiani megértette, hogy a veszély nem múlt el…
A „Merkur I.” étkező-társalgójában zajos volt az élet ezekben a percekben.
– Megmentették! Megmentették! – ismételgette boldogan Günter.
– Hipp-hipp-hipp-hurrá! – üvöltött Jackson.
– Hurrá! Éljenek a mieink! – Kapcsolódott az ujjongásba Orljankin is.
– Megmentették?… Korai még az örvendezés – morgott Lecoq.
– Jean – szólalt meg Günter –, a jó hírt jelenteni kell a Földnek, de lehet, hogy még korábban – a Marsnak. Hiszen Doncov szülei a Marson dolgoznak. Halottnak hiszik. Biztosan megtörte őket a bánat.
– De hát még egyszer meg akarod ölni őket?
– Az örömtől senki sem hal meg.
– Értsd meg, amikor ez a fiú már itt lesz, köztünk lesz és biztonságban, akkor majd először a Marsot hívom. De most… hát éppen önnek kell magyaráznom? Megmentették Doncovot… de csak azért, hogy, sugárbetegségben pusztuljon el.
Mind elhallgattak.
– A sugárbetegségből ki lehet gyógyítani az embereket – jegyezte meg Orljankin.
– De nem ilyen arányú sérülésből.
Günter az órára nézett:
– Hiszem, hogy sikerül nekik.
– Miért ez az öncsalás? – kiáltott fel Lecoq. – Kevés a hajtóanyaguk. A fékezéshez kell azt tartalékolniuk, ők… ők… elpusztultak! – fejezte be makacsul, és kisietett a teremből.
…Orljankin a rádiósszobába ment ügyeletesnek, míg Günter és Jackson űrruhát öltve kisiettek az állomásból. Készülniük kellett a kitörésre.
A „Merkur I.” különös képet öltött. A számtalan csillagászati távcső és antenna szinte olyanná változtatta, mintha – tüskés páncélja lenne. A rádióteleszkópok áttört tányérjai kicsit ingadoztak, mintha hatalmas, fantasztikus virágok nyíltak volna ki a bolygón.
– Hans, tudod-e, hogy az állomásunk ma mire emlékeztet engem? – kérdezte Jackson. – A régi filmekben láttam a határőrségeket. Természetesen, csak hasonló.
– Igen, ha a teleszkópokat felcseréljük az ágyúkkal, a rádióteleszkópokat pedig fülelőkészüléknek és fényszórónak képzeljük – felelte Günter. – Egyébként igazad van. Ez a közös védelmi határunk, és a támadások határa is ez.
14. A kitörés
A rádiósszobában a következő napon Jackson volt az ügyeletes. Orljankint bízták meg a „Hermész” fogadásával, míg Lecoq és Günter az obszervatóriumban dolgoztak.
…Timonen a bolygó körüli pályára vezérelte a hajót, az orrfúvókákból kitörő kis robbanásokkal emésztve a sebességet. Mindenről elfeledkezett, még a napkitörésről is. Ezekben a pillanatokban csak egyre tudott koncentrálni: elég lesz-e a hajtóanyag a leszálláshoz? Rásandított a vörös nyílra, amely lassan, de könyörtelenül kúszott a nulla felé.
A hajó elvesztette sebességét, fékeződött. Timonen megparancsolta Troianinak, hogy öltöztesse fel űrruhába Aljosát. Azután egymásnak segítve, ők is felöltöztek.
Még egy perc, még… elég!
Az elülső oldalfúvókákból zöld lángnyelvek törtek elő. A hajó lassan emelni kezdte orrát, és fokozatosan függőleges helyzetet vett fel.
A gigászi szivar kezdett álló helyzetben esni a ragyogóan kivilágított kozmodrom körébe. Az alsó széles fúvókából vastag zöld tűzoszlop tört elő, és a sziklás talajba verődött. A három támaszték, a sas karmos lábaihoz hasonlóan szétterpedt, és arra készülődött, hogy magára vegye az egész súlyt.
Lejjebb, lejjebb… íme már egészen kevés maradt, tizenöt, tíz méter…
E pillanatban a vörös nyíl elérte a nullát – a hajtóanyag kifogyott. És a meghajló támaszokra hatalmas súllyal rázuhanva a hajó megremegett, és mozdulatlanná dermedt…
Orljankin az óvatosságról elfeledkezve odarohant a leszállás helyére, noha a köves talaj még körös-körül füstölt a „Hermész” körül. A bolygóközi űrhajó mozdulatlan és csöndes volt. Úgy tűnt, mintha nehéz út után megpihent volna.
De ekkor már hangtalanul megnyílt az alsó kijárati nyílás, és egy könnyű, de szilárd hágcsó ereszkedett alá. Két alakocska bújt ki, hadonásztak és Orljankin sisakjában Troiani hangja csendült fel.
– Ki fogad minket?
– Nem tudom megállapítani. Éjjel minden tehén fekete, űrruhában minden ember egyforma.
– Én vagyok! – Orljankin a hajóhoz taszította a hordágyakkal megrakott kocsit, – Á! Orljankin doktor úr és a „Mentő” – kacagott az olasz.
Timonen óvatosan támogatva Aljosát, szinte a karján vive úgy ereszkedett le…
Amikor már mind beleptek az állomás első zsilipjébe, Timonen megkérdezte.
– És a kitörés? Megvolt?
– Várjuk – felelte Orljankin. És ebben a pillanatban a lilás-fekete égbe szivárványos tű hasított, rózsás szalagok táncoltak, örvénylettek. A Merkur szegényes légkörébe hatalmas erejű kozmikus napsugárzás zúdult.
– Mégiscsak sikerült! – és Orljankin szorosan becsavarozta a második zsilip vastag ajtaját.
15. Befejezés
Lecoq az ajtaja mögül hallgatta bajtársai vidám beszélgetését, néha Aljosa bágyadt hangját is kivette. Már néhány nap telt el a „Hermész” visszatérése után. Minden újra a rendes kerékvágásban folyt, de Lecoq és a többi „Merkur-lakó” viszonya feszült maradt.
És mennyire szerette volna, hogy minden ismét a régi legyen! Az állomás most ünnepelte Doncov megmenekülését, és ma fogják közölni az örömteli hírt a Marssal. Hogy szeretett volna részt venni az általános boldogságban, tréfálkozni Troianival, követelni, hogy adjon egy üveg pezsgőt a „birodalmából”…
Nem, valami zavarta abban, hogy most kilépjen a barátaihoz mosolyogva és derűs lélekkel. Hogyan is nevezhetné ezt a „valamit”?
Megsértett hiúság? – Nem, a hiúsága nem sérült meg olyan erősen. Akkor ez valami más?
A tudós presztízse?… Ugyancsak nem. Tudósi tekintélye érintetlen.
És ekkor egy váratlan gondolatra elvörösödött, és arcát tenyerébe temette vajon nem gyávaság volt, amit tett?
Formálisan nézve a dolgokat, igaza volt. A vezető a beosztottjait nem küldheti a majdnem biztos pusztulásba, annál is inkább nem tehette ezt, mert a Föld meghatározatlan időre megtiltotta a kozmoszba való repülést, de… vajon emögött nem rejtőzött éppen az, hogy félt vállalni a felelősséget?
Ő, Jean Lecoq, ez a határozott, erős, bátor, merész ember gyengébbnek bizonyult a lágy szívű, félénk Günternél. Igen, és nemcsak nála. Gyengébbnek, mint az érdesen férfias Jackson, a lelkes Orljankin, a vidám Troianinál és a lassú mozgású, hallgatag Timonennál is gyengébb volt. Mind készen álltak arra, hogy magukra vegyék a felelősséget, és arra is, hogy nemcsak a saját életüket, de a bajtársaik életét is kockára tegyék, így ítélte el magát Jean Lecoq.
…Amint Aljosa magához tért, Orljankin kijelentette a bajtársainak, hogy a fiúnak elmesélhetik a „Zárja” pusztulását, nem fog kárt okozni az egészségében.
– Mit gondolsz, hogy miért húsz nap alatt jutott el hozzánk a segélykérés? – kérdezte Günter. – Láttad, amikor Petersen rádiózott?
Aljosa elgondolkodott:
– Láttam. A katasztrófa napján volt. Minden rádiógramot kétszer adott le. Amikor egyedül maradtam… időnként úgy tűnt, hogy a navigátor továbbra is beszél a mikrofonba. Természetesen csak a lázálmomban hallhattam.
– Te, Aljosa, természetesen összebarátkoztál a navigátorral? – folytatta a kérdezősködést Günter. – Hogyan történt mégis, hogy hosszú időre magadra hagyott? Szegény öreg űrhajós ott halt meg.
– Azt mondta nekem, hogy az automatákat kell újratöltenie.
– Ez ostobaság – mordult Jackson –, azokkal az erőkkel, ami a rendelkezésére állt, nem tölthette fel újra az automatákat. Ez… kifogás. De a fő oka?… Vigyen el engem az ördög, ha tudom az igazi okát!
– Bajtársak! – kapcsolódott a beszélgetésbe Troiani. – Ideje, ahogyan mondani szokták, hogy rátegyük az i-re a pontot is. Aljosa, tudod, hogy miért hagyott magadra Petersen?
– Nem hagyott teljesen magamra. Sőt még beszélt is velem. Tanácsokat adott.
Troiani a fejét csóválta.
– A navigátor azon a napon halt meg, amikor elbúcsúzott tőled. Tudta, hogy meghal, és bizonyára úgy döntött, megkímél ettől a borzalmas látványtól.
– De hiszen beszéltem vele! – kiáltott fel Aljosa. – Hallottam a hangját!
– Automataberendezés beszélt. Petersen a magnetofonon rögzítette a tanácsait. Íme, a szalagok. Ezeket az automaták szobájában találtam. És a segélykérést is az automata küldte nekünk, és nem a navigátor.
Aljosa visszaemlékezett a haragjára, a bosszúságára, amikor a navigátor bezárkózott a kabinba, és elvörösödve horgasztotta le a fejét.
Orljankin, aki a beszélgetés idején hallgatott, megvárta, amíg Aljosa kiment a szobából, és magához intette a barátait:
– Aljosa előtt nem akartam mondani. De arra gondoltam: és ha Petersen nem egyszerűen halt meg, hanem… öngyilkos lett?
– Hihetetlen! – ellenkezett Günter. – Ő harcos ember volt, egyike korunk legbátrabb űrhajósainak. Ez nem rá vallana!
– Értsétek meg… ha ketten maradtak volna, éhen halnak. Az élelmiszerük igen kevés volt. Petersen a fiúcskát mentette meg a saját halálával. És a jó öreg Rouald erre képes is volt!
(Lev Sztyekolnyikov novellája
nyomán:
„Planyeta Tumanov”)