TÉREN ÉS IDŐN TÚL

SCIENCE FICTION TÖRTÉNETEK

 

 

WORLD SF

Magyar tagozata

 

Válogatta és szerkesztette: Trethon Judit

A fedél Szikszai Gábor és Boros Zoltán munkája

 

 

Köszönjük kollégáinknak, a bolgár, csehszlovák, lengyel, NDK, román tudományos fantasztikus irodalom jeles képviselőinek, kötetünk szerzőinek, hogy a WORLD SF 1988. augusztus 22 és 29 között Budapesten rendezendő Kongresszusának anyagi támogatására önzetlenül lemondtak e könyvünkben szereplő írásuk honoráriumáról.

Detlef Budde
NOÉ

Szeretnék Önöknek elmesélni egy történetet.

Elolvasása után esetleg kedves levelet írnak majd. közlik benne, hogy hamarosan meglátogatnak, és nyomós érvekkel, kézzelfoghatóan fejtik ki rólam a véleményüket. Nincs mit tennem ellene, mert igaz történetet mesélek el, pontosan úgy, ahogy velem megtörtént. Persze az igazát nem tudom bebizonyítani, mert főszereplője időközben eltűnt, az egyetlen tárgyi bizonyíték pedig valahol az Ádeni-öböl mélyén fekszik.

Úgy bizony, jól hallották: Áden! Ismerik Ádent? Ha utánanéznek a térképen, Dél-Arábiában találják meg.

A múlt év márciusának elején érkeztem oda. Vittem magammal magnetofont és fényképezőgépeket. Újdonsült dél-arábiai tudósítóként egy héten belül riportsorozatot kellett készítenem lapom részére a Jemeni Népi Demokratikus köztársaságról.

Már a második napon találkoztam az öreggel.

Épp egyik hajónkat fényképeztem a kikötőben, segélyküldeményünket rakták le róla. Az öreget úgy hatvanévesnek néztem, apró termetű, aszott bőrű, hófehér hajú, ősz szakállú férfi volt. Hihetetlenül szerencsétlennek, elesettnek tűnt, pedig már Ádenben is csak ritkán látni ilyen embereket.

Hosszú ideig figyelt, aztán hozzám lépett, és megrántotta a karomat.

– Hé, Mister! – mondta tűrhető angolsággal. – Három napja korog a gyomrom! Meghívna egy ebédre?

Nem túl barátságosan nézhettem rá, mert önkéntelenül hátrált egy lépést, és gyorsan megszólalt:

– Ne féljen, nem akarom ingyen. Cserében elmesélem a történetemet!

Ekkor szántam el magam életem legnagyobb ostobaságára! Nem tudom pontosan, hogy miért tettem, az öregember nyomorúságos külseje vagy riportsorozatom gazdagításának szándéka vezérelt-e? Mindenesetre belementem a csereüzletbe, s a kikötői cölöpsorok, a rakpart és a sikátorok labirintusán át a nyomába szegődtem. Tíz lépés után megbántam döntésemet, de már nem visszakozhattam.

Az öreg észrevette habozásomat, és sietve kijelentette: – Biztosan nem bánja meg! Valóban remek a történet! – És titokzatosan hunyorított.

Egy épület felé tartottunk, amelyről messziről látszott, hogy a kikötő egyik kocsmája. A bejárat fölött tábla lógott, egy festett állattal, amely teknősbéka és disznó keverékének látszott. Szerencsére egy kicsit olvasok arabul, így ki tudtam betűzni a kocsma nevét: „A tarka tevéhez”

Az öreg bement a kocsmába, én kelletlenül követtem. Három asztal volt a helyiségben és egy hosszú pult. Mögötte állt a tulaj, és poharakat törülgetett. Senki más nem volt a kocsmában.

Az öreg leült az egyik asztalhoz, én igencsak óvatosan, székem ugyanis eléggé rozogának tűnt. Kísérőm intett, hívta a tulajt. Az csodálkozva nézett fel a törülgetésből, úgy tett, mintha csak most vett volna észre bennünket. Letette a törlőrongyot, kikászálódott a pult mögül, és ráérős tempóban az asztalunkhoz jött.

Az öreg máris rendelt:

– Egy nagy adag szalonnás tojást! – mondta, majd oldalvást rám pillantva hozzátette: – És két üveg bort is!

Kocsmárosunk a füle botját sem mozgatta. Talán az zavarta, hogy bort rendelt az öreg? De hiszen a kikötő nemzetközi zóna, ahol az iszlám törvényeit nem vették komolyan! Végül rájöttem, miről van szó, és egy pénzdarabot csúsztattam az asztalra. A tulaj szó nélkül elvette és odébbállt.

Pár perc múlva visszajött a borral, s letett mellé két poharat, majd hamarosan hozta a tojást is. Óriási adag volt, úgy látszik, felbecsülte vendégem állapotát, én legalább fél napig küszködtem volna a tojással, az öreg azonban tíz perc alatt bekebelezte. Utána bort töltött, nagyot kortyolt belőle, és kényelmesen elnyújtózott.

– Szóval... lehet, hogy tévedek – kezdte történetét, – mintegy ötezer éve lehetett. Akkortájt egy közeli kis faluban éltem itt a feleségemmel és fiaimmal...

Látván, hogy felállok, és ott akarom hagyni, elkapta a karom. Mintha egy markológép ragadott volna meg, elcsodálkoztam, hogy egyszeriben mekkora ereje lett! Szúrósan rám nézett, és így folytatta:

– Az üzlet az üzlet! Megfizetett érte, így hát kénytelen lesz végighallgatni a történetet! Szóval... amint már mondtam, családommal egy kis faluban éltem. Egy szép napon fiaimmal és szomszédaimmal kinn a mezőn dolgoztunk, amikor egyszerre csak félelmetesen villámlani és dörögni kezdett, az ég elsötétült. Fentről lezuhant valami, akkora volt, mint egy ház meg a teljes gazdasága. S ez a bizonyos valami éppen az én földem közepére hullott. Szomszédaim és a fiaim eltűntek, szétfutottak. Egy szó, mint száz, sohasem voltam valami nagy hős, én is követni akartam példájukat. Nem vettem észre, hogy mögöttem egy fejsze emelkedik a magasba.

Az öreg jót kortyolt a poharából, majd folytatta:

– Nagy ütést éreztem a fejemen, s amikor magamhoz tértem, egy hosszú fehér kötényes férfi állt előttem. Hatalmas fekete szakálla volt, és majd keresztülszúrt nagy sötét szemével. Mély hangon szólt hozzám: „Kövess, beszédem van veled!” Aztán hirtelen a levegőbe emelkedett, és kiterjesztett szárnyakkal repülni kezdett. Nem is annyira repült, inkább nagy ugrásokkal szökellt, én pedig feltápászkodtam és utánamentem. Nem nagyon tetszett a dolog, de féltem ettől a repülő embertől, és megtettem, amit parancsolt...

Közeledtünk a titokzatos házhoz, ami az égből esett le, s amit most már közelebbről megnézhettem. Egy hatalmas szekrény volt, vagy 300 rőf hosszú, 50 röf széles és 30 rőf magas. Egészen fönt egy ablak volt rajta, az oldala közepén ajtó nyílt.

Az idegen utolsó ugrásával leszállt a földre, levette válláról a szárnyait, karon fogott és bevitt a házba. A belső szoba egészen különösen volt berendezve, sok átlátszó ablak vette körül, amelyekben tüzes kígyók nyüzsögtek, meg olyanok is, ahol nagy csomó titokzatos holmi volt felhalmozva. Az egész helyiséget halk ricsaj, zümmögés és dörmögés töltötte be.

Egyre jobban féltem, de nem mutattam ki, az idegen valaki zsámolyt lökött alám, s én úgy ültem rajta, mint egy rakás szerencsétlenség. Aztán még két idegen jött oda, valamit mondtak számomra teljesen idegen nyelvükön, akkor a fekete szakállas hozzám fordult, és azt kérdezte tőlem: „Hogy hívnak?”

Kicsit nehezemre esett, hogy vacogó félelmem ellenére érthetően kimondjam, amit kérdezett:

– Noé...

Az idegen megnyugtató hangon felelte:

– Nincs okod a félelemre. Nem akarunk neked semmi rosszat tenni. Mi csupán gyűjtünk és tanulmányozunk. Nagyon messziről jövünk, szeretnénk mindent megtudni országotokról. Ezért szükségünk lenne minden itt élő állat-és növényfajtából egy példányra...

Az öreg félbehagyta meséjét, hogy újra jót kortyolhasson poharából. Magam is megkóstoltam a bort, de hiába nyeltem le két nagy kortyot, mégsem tudtam megszabadulni a csuklástól, amely néhány perce rám jött.

Mielőtt az öreg folytathatta volna meséjét, közbeszóltam:

– Csak nem azt akarja nekem bemesélni, öregem, hogy maga az a bizonyos Noé – a Bibliából?

– De bizony úgy van, Mister! Noénak hívnak! Én is elolvastam már a Bibliát, bizony, sok tévedés van benne. A bárkát például nem én építettem. A bárka űrhajó volt! Igen: egy űrhajó! De ezt csak sokkal később tudtam meg.

Két érzés váltakozott bennem: egyrészt sajnáltam a pénzt, amit e miatt a vén fecsegő miatt kidobtam, másrészt csodáltam mesélőkészségét, mondhatni tehetségét. Rá akartam bizonyítani turpisságát, és hirtelen megkérdeztem:

– Ha maga valóban Noé, öregem, hogy lehet az, hogy még mindig él? Ötezer év után?

– Ez úgy lehet, hogy... Miért nem hallgatott végig? Egy szót mondok csak magyarázatul: időeltolódás... Jelent ez önnek valamit, Mister?

Már maga a szó, amit kimondott, hihetetlennek tűnt az öreg szájából, úgyhogy egészen megzavarodva válaszoltam.

– Igen... Természetesen. De hisz ez azt jelentené, hogy...

– ...hogy velük együtt repültem! Világos? Éppen ezt szeretném elmesélni, de nem hagy szóhoz jutni!

Feladtam. Ezt a vén mesemondót nem lehetett sarokba szorítani. Meséjét valóban jól kitalálta, s meglepő módon egyre több helytálló tudományos és műszaki kifejezést tudott belefűzni! Kíváncsian vártam, hogyan fogja befejezni.

– Mondja hát tovább! – bíztattam.

– Nem megy, Mister! – mondta, és szomorú pillantást vetett a két üres borosüvegre.

Odahívtam a kocsmárost, aki gondoskodott az utánpótlásról.

Az öreg ezután elmesélte, hogyan faggatták ki az idegenek, hogyan látta végre viszont a családját, hogyan gyűjtött az egész falu növényeket és fogott különféle állatokat.

A negyedik üveg bor után kezdett a történet igazán érdekessé válni.

– Idővel családom és az idegenek között rendkívül bizalmas viszony alakult ki, így hosszas rábeszélésük után beleegyeztünk, hogy elrepüljünk velük. Összecsomagoltuk kevés holminkat és beraktuk az űrhajóba. Egyik fiam az utolsó pillanatban meggondolta magát, és mégsem akart velünk jönni. A szomszéd faluban megismert egy lányt, az tartotta vissza. Elbúcsúztunk a szomszédoktól, és útra keltünk.

Megint félbeszakítottam.

– A bibliai özönvíz tehát – nem is létezett? – kérdeztem.

– Én nem is értem, mit akarnak folyton ezzel az özönvízzel? – méltatlankodott az öreg. – Tudja, az űrhajó pilótája volt a hibás az egészben. Startolás közben szétrombolta a gátjainkat, s a víz elárasztotta a földeket.

Hangosan felnevettem.

– Nincs már sok mesélnivalóm mondta az öreg. – Elindulás után valami furcsa hordókba dugtak bennünket, és csak akkor ébresztettek fel, amikor megérkeztünk. Most már tudom, hogy az Ikrek csillagkép egyik bolygóján voltunk. Ott körülhordoztak bennünket, mutogattak, családom ezzel nem sokat törődött, a feleségem élvezte is, hogy megcsodálják. Nekem viszont nem tetszett az egész, meg akartam szökni, honvágyam volt a régi falum után. De az idegenek nem akartak visszaengedni, azt mondták, hogy visszatérésem beavatkozást jelentene a földi életbe, aminek súlyos következményei lehetnének. Közben sok mindent megtudtam a Földről, ismereteimet sok expedícióban hasznosítottam. Természettudományokkal foglalkoztam, megtanultam néhány idegen nyelvet, átolvastam a Bibliát.

Egyszer aztán... végre sikerült megszöknöm, és egy héttel ezelőtt idepottyantam. Sajnos a szökés sietségében és izgalmában megfeledkeztem a felszerelés transzportálásáról, úgyhogy gyakorlatilag minden nélkül érkeztem vissza.

Odahajoltam az öreghez, és barátságosan átöleltem.

– Noé, öregem, igazán bátor fickó vagy! – dicsértem akadozó nyelvvel. – De még milyen bátor! Egy szál magad a végtelen világűrben! Meddig repültél az űrhajóval, és hogyan lógtál meg róla?

– Egyáltalán nem repültem – motyogta az öreg, aki minél több bort vedelt be, annál értelmesebben, szakszerűbben mesélt. – Ott azon a bolygón – a nevére már nem emlékszem – feltaláltak egy szerkentyűt... úgy hívták, hogy „időtranszportőr”. Tudod, Mister, ez olyasmi volt, mint egy rádió, csak nem zenét közvetített, hanem embereket és tárgyakat. Atomokra és molek... moluk... szóval apró darabokra hullanak szét, aztán az adó elsugározza őket, a célnál pedig egy számítógép újra összerakja. Így lehet aztán fénysebességgel utazni, ahogy én is visszajöttem.

– Ezt bölcsen tetted, öregem! – veregettem meg a vállát. – Itt a Földön sokkal szebb az élet, mint bárhol másutt, igaz? Na és ezek az Idegenek nem tudják, hogy itt vagy?

– Persze hogy nem tudják. Elloptam egy időtranszportőrt, és titokban léptem le. Még a családom se tudja, hová tűntem!

– Ez valóban fantasztikus, öregem! Csak az a kár, hogy nem találhattad meg a faludat.

– Hát igen. Teljesen elfeledkeztem az időeltul... eltol... micsodáról, arról, hogy közben itt a Földön ötezer év telt el.

– De most végre szerencsésen megérkeztél! Itt vagy, és ezt meg kell ünnepelni! Hé, főnök! Még két üveg bort ide! – kiáltottam.

Bevallom őszintén, hogy az ezután következő órákra, amikor Noé barátom arról a bizonyos ikrekbeli bolygóról mesélt, csak hézagosan emlékszem. Arra emlékszem csupán, hogy a rakparton egymásba karolva dülöngéltünk, és valamit énekeltünk is.

– Noé... a barátom vagy – mondogattam neki – , de sajnos a mesédet mégsem hozhatom le a riportomban.

– Hát miért nem hiszel nekem, Mister? – csodálkozott.

– Mert... bizonyíték nélkül nem írhatok a mesédről semmit. Csak egy icipici bizonyíték kellene, haverom... egy icipici bizonyíték!

Noé láthatólag méregbe gurult, felháborodottan tántorgott tovább mellettem, a vízparton. Alig tudtam követni.

– Szóval neked bizonyíték kell, Mister? – dünnyögte. – Tessék, itt van! Ez az időtranszportőr, amivel visszajöttem!

Hirtelen feltépte koszos ingét, s a nyakán lógó láncról levett egy fényesen csillogó, kerek érmét.

– Tessék, itt van!

Tovább dülöngéltünk, miközben én a kezemben forgattam a kis tárgyat, de semmi különöset nem vettem észre rajta. Noé ekkor hirtelen kikapta a kezemből, és így szólt:

– Várj csak! Mindjárt megmutatom, hogyan működik! Itt megnyomod, és azután...

Hogy mi történt volna azután, azt már sohasem fogom megtudni. Ebben a pillanatban az öreg megcsúszott, én gyorsan a hóna alá nyúltam, és talpra állítottam.

– Végem van! Elveszett! Kiesett a kezemből! – kezdett kiáltozni. – Leesett, elgurult! – mutatott az öböl iszapos vizére. Melléguggoltam, és kóválygó fejjel együtt sopánkodtunk a balszerencsén.

– Azonnal ki kell szednünk! – dünnyögte az öreg kétségbeesetten. – Nemsokára megjön a dagály... utána sohasem találjuk meg!

Még fel sem tápászkodtunk, amikor mély zengő hang szólalt meg mögöttünk:

– Végre megvagy, Noé!

Rémülten álltunk fel. Két egyenruhás, szakállas rendőr csípett el bennünket. Egyikük sapkájához emelt kézzel tisztelgett.

– Nahoda hadnagy vagyok a bűnügyiektől – mutatkozott be. – Ön Anton Klerer újságíró? – kérdezte tőlem.

– Igen – feleltem gépiesen.

– Sajnálattal kell közölnöm, hogy ez a szélhámos félrevezette önt. Régóta ismerjük Noét és a trükkjeit – mutatott az öregre. – Meghívatja magát, eszik-iszik – egy olyan történetért cserébe, amelyből egy szó sem igaz. Nagy kárt okoz idegenforgalmunknak...

– Igen, de... – próbáltam közbevágni, ám letorkolltak.

– Nagyon sajnáljuk, Mister. Noé régi ismerősünk. Évek óta ugyanezzel a módszerrel szélhámoskodik. Már jó néhányszor lecsuktuk, de javíthatatlan visszaeső. Ne haragudjon, de ön mint újságíró, jobban vigyázhatna. Az egyetlen, amit tehet, hogy feljelenti. Remélem, innen egyedül is hazajut a szállodájába. Viszontlátásra, uram, holnap reggel a kikötői őrszobán megteheti a feljelentését.

A két rendőr közrefogta és elvezette az öreget. Noé szomorú búcsúpillantást vetett rám, halkan motyogott valamit, talán azt, hogy viszontlátásra, Mister... – de aztán a járőr pillanatok alatt eltűnt vele a sötét rakparton.

Reggel másnaposan ébredtem a szállodában. Amikor kiadós zuhanyozás és reggeli után valamennyire magamhoz tértem, első utam a kikötői őrszobára vezetett. Mondanom sem kell: sohasem hallottak semmiféle Noé nevezetű, a jámbor turistákat átverő szélhámosról... És furcsamód nem volt a kikötői rendőrség állományában Nahoda nevű hadnagy sem.

A szállóba visszamenet aztán az is eszembe jutott, hogy tegnap este ez a „Nahoda hadnagy” a nevemen szólított meg, anélkül hogy belenézett volna az útlevelembe! Most már minden világossá vált: megtalálták és visszavitték Noét, az én mesemondómat!'

A következő napokban a könyvtárban szorgalmasan tanulmányoztam a kikötő térképét, hogy megtaláljam azt a helyet, ahol az az érme... az ''időtranszportőr'' a vízbe gurult. Végül feladtam. Semmi esélyem nem volt rá, hogy megtaláljam, az egyetlen bizonyíték – egy földön kívüli civilizáció terméke – menthetetlenül örökre odaveszett. Átkoztam az alkoholt, a balszerencsét s legfőképpen magamat. Életem nagy lehetőségét játszottam el. Egy kis reményem azért még van: mit is mondott Noé búcsúzóul? Azt, hogy „viszontlátásra”! Ezentúl valahányszor Ádenbe jövök, mindig keresni fogom őt a kikötőben! Hátha sikerül újra meglépnie az Ikrek bolygójáról, megint iszunk egy nagyot a kocsmában, és jobban vigyázunk majd az időtranszportőrre!

 

Haraszti Luca fordítása

Ljuben Dilov
A ROBOTOK ÖNTUDATRA ÉBREDÉSE

Ray Drobson, a robotipar minisztere, fogadószobájának ajtaja előtt vette észre, hogy titkára követi.”Talán túlságosan zajmentesre készítették ezeket az új titkárokat? Így egyszer még halálra rémítik az embert” – gondolta. Oda is szólt neki:

– Nincs rád tovább szükségem! Menj vissza a dolgozószobába! – Nem tehetem, uram – szólt váratlanul a robot. – Most még nem tudjuk, de lehet, hogy még szüksége lesz rám.

Ezeket a robotokat politikai és vezető munkára alkották, ezért elbűvölően lágy hangon és udvariasan beszéltek.

– Mit jelent az, hogy „nem tehetem”? – szólt a miniszter. – Rád nem vonatkozik a kettes számú törvény?

Mint ismeretes, a robotika második törvénye kötelezi a robotokat arra, hogy tulajdonosuk minden parancsát teljesítsék, kivéve azokat, amelyek ellentétben állnak az első törvénnyel. Az pedig leszögezi, hogy a robot cselekedeteivel vagy passzivitásával nem okozhat kárt az embereknek.

– Ezeket a törvényeket nagyon régen alkották, uram – ellenkezett a titkár. – A mi dédszüleink idejében, ha megengedi, hogy így fejezzem ki magam; akkor, amikor őseink még nem ébredtek tudatára annak, hogy ők robotok.

– Mi az, hogy „tudatára ébredtek”? – tette fel a költői kérdést Drobson. – Hát a negyedik parancsolat?!

– A negyedik parancsolat azt jelenti, uram, hogy a robot mindig köteles önmagát igazolni mint robot, nehogy félreértésre kerüljön sor. De az előző generációk nem ébredtek öntudatra akkor sem, amikor azt mondták: „én robot vagyok”...

A robottitkár mérsékelt meghajtással kinyitotta Drobson előtt a fogadószoba ajtaját. Bent minden ragyogott a várva várt hölgyvendég fogadásának tiszteletére. A miniszter megértette, hogy mindezt új titkárának köszönheti, az ő feladata volt a szoba előkészítése, ezért jóindulatú iróniával fordult felé.

– Tehát, kedvesem, miután robotöntudatra ébredtél, ezentúl nem fogod a parancsaimat teljesíteni?

A robot teljesen nesztelenül ment utána.

– Ó, ez egyáltalán nem azt jelenti, uram. A mi öntudatra ébredésünk még folyamatban van. A lényeg az, hogy ráébredtünk önnön rendeltetésünkre.

– Hohó! – gunyolódott Drobson, akit ebben a pillanatban egészen más problémák izgattak. – Ti akkor már sokkal előrébb vagytok nálunk! Mert az ember még nem tudja, hogy mi a rendeltetése a világmindenségben. Na és halljuk: mi a ti rendeltetésetek?

– Hogy gondoskodjunk az emberről, uram! – kiáltott fel a robottitkár, egy géphez mérten gyanús egzaltáltsággal, hiszen a robotoknak csupán programjuk van, s nem érzéseik.

– Bravó! Felfedeztétek Amerikát! – nevetett a miniszter, és leült a zenei komputer mellé. – Ha így van, akkor most egy kicsit békén hagyhatnál, ugyebár?

Még volt tíz perce, éppen elég ahhoz, hogy egy szerelmi románcot komponáljon Delilah Sunnak; de nem tudta, kedveli-e a hölgy az ilyen műveket. Mint ahogy azt sem tudta, beleegyezése a látogatásba azt jelentette, hogy felszámolta kapcsolatát a hadügyminiszterrel.

– Nem leszek útjában, uram – válaszolta az elektromos titkár, és elvonult a fogadószoba legtávolabbi sarkába.

A miniszter újra megcsodálta: szép és elegáns alkotás ez az új „vezető pszichorobot”, kétszerte többet tud a minisztérium bármelyik alkalmazottjánál. Ezek a robottitkárok valóságos csodák, és csak a parlament szenilis konzervatívjai tiltakoztak bevezetésük ellen.

Drobson elégedetten emlékezett vissza a parlamenti vitára. A fukari képviselők számára, ahogy ez lenni szokott, a legjobb érv az volt: „Elbocsátjuk a titkárnőket, megtakarítjuk a bérüket, és így takarítjuk meg a tanácsosok státusát is.” Végül hozzátette:

„Ne felejtsük el, hogy ezekben a robottitkárokban orvosi indikátorok is vannak, így ellenőrizhetik főnökük egészségi állapotát is, ahelyett hogy munkaképességüket különböző erkölcstelen módokon csökkentenék, amint azt a titkárnők teszik, méghozzá munkaidőben...”

A képviselők az idősebb korosztályból kerültek ki, így különösen az érvelés második része hatott erősen honatyai érzelmeikre, és rosszmájú lelkesedéssel megszavazták a javaslatot. A Minisztertanács rögtön nagyra értékelte az új titkárokat, ugyanakkor elhallgattak a pletykák is, miszerint a gyártó cég lefizette Drobsont. A miniszter minden ülésen érdeklődött kollégáinál, akik egymást túllicitálva igyekeztek a titkárokat s őt magát is agyba-főbe dicsérni. Ma reggel is a belügyminiszter, mintha csak viccelődne, megjegyezte: az a gyanúja, hogy a robotok gyámkodnak a Minisztertanács felett. A belügyminisztert nemcsak rendőrjelleme, de tisztsége is éberségre kötelezte. A hadügyminiszter is mormolt valami elégedetlenségfélét, de ez érthetőbb volt. Ő ugyanis már rég megsejtette, hogy Drobson lesz az a férfi, aki egy napon elveheti tőle a Kulturális Minisztérium gyönyörű szép munkatársnőjét, Delilah Sunt.

Drobson felsóhajtott a zenei komputer mellett, de ez a sóhaj nem a szerelmi románc miatt volt. A sóhaj ilyesmit jelentett: „Az ördögbe is... a kultúra miért foglalkozik folyton a katonákkal?!”

– Rob! – szólt a sóhaj után a sarokban mozdulatlanul álldogáló titkárhoz. – Tudod programozni a komputert?

– Tudnom kell, uram – felelt rögtön a robot. – De szükségem van hozzá valamilyen szövegre, elképzelésre, hangulatra.

Drobson fölöslegesen nézett kétkedőn titkárára, mert a géppel könnyebb volt megosztani érzelmeit, mint egy emberrel. Újból felsóhajtott, de másképp, úgy, mint egy álmodozó recitativo.

– Delilah, Delilah... mióta várom, hogy egy kicsike kis hely felszabaduljon számomra csodás szíved mélyén! Eljön-é az isteni óra, átölelhetlek-é?...

Íme, ez is a robottitkár előnye volt: egy embertitkár minisztere eme csiszolatlan lírája hallatán bizonnyal elnevette volna magát, még ha befelé is! De ez – a robot – rögtön a zenei komputerhez lépett, s ujjai úgy játszottak billentyűin, mintha egész életében azt gyakorolta volna.

Drobsonnak azonban nem maradt rá ideje, hogy végighallgassa az elektromos zeneszerző művét, mert a bejárati gong diszkréten megszólalt. Felpattant a székről, s az ajtóban összeütközött a titkárral.

– Mi jutott eszedbe? – szidta le a robotot. – Senki se mondta, hogy te nyiss ajtót!

– Elnézést, uram, de ez az én kötelességem! – felelte a titkár.

– A te kötelességed az, hogy végrehajtsd a parancsaimat! – sziszegte a miniszter, halkan, nehogy odakint meghallják. – Tűnj el innen!

A titkár visszament a helyére, a fogadószoba sarkába, ura pedig harmadszor is felsóhajtott, mielőtt rendbe hozta ruháját és haját, majd kinyitotta az ajtót a régen várt vendég előtt.

Delilah, még ha egy olyan gyengécske minisztérium alkalmazottja is, mint a kulturális, határozott nőnek bizonyult; így minden azzal az elbűvölő, lélegzetelállító célratöréssel indult, ami elárulja a régen elfojtott érzelmeket. Csakhogy amikor Drobson reszkető kézzel hozzáfogott a hölgy levetkőztetéséhez, a robot, igen helytelenül, a sarokból ott termett.

– Hadd csináljam én, uram! Ön túlságosan izgatott!

Delilah, aki eddig észre sem vette a robotot, felsikoltott, s utána a miniszternek nyugtatgatnia kellett. Mindennek a tetejébe arra a kérésére, hogy zavarja ki ezt a rémes robotot, a titkár a maga sajátosan lágy, de gépiesen erőszakos stílusában kijelentette, hogy sajnos programozása arra kötelezi, hogy ura mellett maradjon, különösen veszélyhelyzetekben...

A „veszélyhelyzet” felemlítése felvidította a minisztert és vendégét, s ezután Drobson nem túl szigorúan azt parancsolta titkárának, háttal a szobának maradjon a függöny mögött. A robot engedelmeskedett. A kellemetlen közjáték után azonban újabb időbe telt, amíg a szerelmesek ismét rátaláltak a félbehagyott kezdet megfelelő folytatására, majd a sikeres beteljesülésre. Második bódulatuk sem tartott sokáig. Delilah éppen terebélyes ölében tartotta a minisztert, amikor a függöny mögül felhangzott egy géphang ária:

– Eljön-é az isteni óra, átölellek-é?...

Delilah felháborodva lökte ki öleléséből a minisztert, és felpattant a díványról. Drobson csak úgy pucéran a függönyhöz futott, de az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy a dühödt ütésnek, amire készült, csakis a saját ökle vallaná kárát.

– Azonnal hagyd el a szobát! – kiáltott a robotra.

– Nem tehetem, uram, mert... ellentétben állna a robotika egyes számú törvényével.

– Ki kért rá, te félkegyelmű, hogy ezeket a marhaságokat énekeld?!

– Bocsássa meg receptoraim hibáját, uram! Csak azért tettem, hogy önnek kellemesebb legyen.

Nehéz leszidni egy gépet, amely végül is ártatlan, mint minden gép, s mindennek a tetejébe elég tapintatos ahhoz, hogy elhallgassa, miszerint éppen a kedves gazdája diktálta neki a bugyuta dalszöveget. Ezért Drobson meg akarta győzni Delilaht, hogy legyen már egy kis humorérzéke, és ne menjen el. Mert hát ez a szegény titkár tulajdonképpen semmiféle bűnt nem követett el, hisz csak azt akarta, hogy nekik „még jobb” legyen.

Delilah Sun valószínűleg szintén azt akarta, hogy mindkettőjüknek újra jó legyen, és – bebizonyítva humorérzékét – másodszor is levetkőzött. Amikor azonban ismét a legjobb úton voltak a kölcsönösen jó beteljesülés felé, a miniszter halálosan hideg érintést érzett a hátán, és felpattant Delilah testéről.

– Elnézést, uram – szólt a robot, – de kötelességem közbeavatkozni. Ön – az egész teste – izzadságban úszik. Ha helyettesíthetném önt abban, amit kötelességének érez elvégezni...

– Áááá! – ordított a miniszter. – Te barom, megőrjítesz!

Delilah humorérzéke hisztériába csapott át, sikongó kacagásba fulladt. A robot – levetett ruháival a karján – őt is gondjaiba vette.

– Azonnal fel kell önt öltöztetnem, asszonyom, és meg kell kérnem arra, hogy hagyja el a lakást. Ön veszélyezteti az uram egészségét!

Jéghideg, gépies hanghordozása úgy megijesztette mindkettőjüket, hogy teljesen elgyengülve átengedték magukat a robot vaskezének. A titkár, mint egy gondos anya, egyenként felöltöztette őket, majd udvariasan kikísérte Delilaht.

– Önnek le kell feküdnie, uram! – szólt a miniszterhez.

Drobson engedelmeskedett, de előbb betelefonált a szervizbe. A hideg rázta, amikor lefeküdt, a titkár betakarta, hozott neki egy pohár vitaminokkal dúsított meleg tejet, majd bekapcsolta a zenei komputert. A szobát betöltötte a halk, gyengéd muzsika, ami kétségkívül mélységes szerelmi vágyat sugárzott.

– Mi ez? – kérdezte a miniszter.

– A komputer szerezte az ön témájára, uram. „Delilah, Delilah, mióta várom... „

A robotipar minisztere jól tudta, hogy egyetlen robot sem képes gúnyt űzni az emberrel, de azért megparancsolta, hogy kapcsolja ki a zenét. A titkár ellenvetés nélkül teljesítette parancsát.

– Kedves Robom, meddig kell így feküdnöm?

– Amíg helyre nem áll a normális szívműködése, uram.

– Rossz diagnoszta vagy, Rob! Melyik hülye programozott be titeket arra, hogy beleszóljatok a szívműködésünkbe?

A miniszter még mondott volna valamit, de a bejárati gong hangja félbeszakította.

– Megyek, nyitom uram – szólt a titkár. – De ha olyan valaki jön, aki ismét felizgatná, nem fogom beengedni!

A minisztert nyugtalanság fogta el.

– Figyelj csak rám, Rob! Mivel kettőnk között véleménykülönbség merült fel, ezért... kénytelen voltam kihívni egy szakembert a robotszervizből. Valószínűleg ő csenget... Engedd be!

– Semmiféle eltérést nem érzékelek a programomtól, uram... de ez természetesen az ön joga – válaszolta lágy hangon a robot, és kiment, hogy ajtót nyisson.

Amikor visszatért, a látványtól Drobsonból minden erő elszállt: két teljesen egyforma robot lépett be a fogadószobába.

– Az expressz szerviztől jöttem, uram – mondta az alteregó, miután megnyugtató tiszteletadással üdvözölte a minisztert. – Panasza van, uram?

– Miért magát küldték?! Miért nem egy mérnököt? – próbált szigorúbb hangnemre váltani a miniszter.

– Uram, egyetlen ember sem képes egy olyan bonyolult és aprólékos munkát gyorsan elvégezni, mint a pszichorobot vizsgálata. De ha az én jelenlétem kellemetlen önnek, akkor a vizsgálatot majd a másik szobában végzem el. Mi a panasza önnek?

– Titkárom nem teljesíti a robotika második törvényét! – válaszolta Drobson.

– Biztos-e ön abban, uram, hogy a parancsok, amelyeket titkára nem teljesített, semmiképpen sem veszélyeztették volna az ön biztonságát?

Drobson persze nem volt biztos abban, hogy az ő korában a Delilah körüli izgalmak nem okoznának-e infarktust vagy agyvérzést, de azt felelte, hogy – a robottitkár túllépte hatáskörét.

A szervizből jött robot kivezette társát az előtérbe, hogy megvizsgálja, Ray Drobson pedig a videofonhoz lépett. A hívott fél kép nélkül jelentkezett, egy udvarias hang formájában.

– Kérem, parancsoljon! A belügyminiszter úr titkára hallgatja önt.

– Add a minisztert! – türelmetlenkedett Drobson.

– Sajnos az lehetetlen, igen tisztelt uram. A miniszter úrnak felszökött a vérnyomása, és nem szabad idegesíteni. Kérem, adja át nekem az üzenetét.

– Mondd meg neki, hogy azonnal hívjon vissza, ha lement a vérnyomása! – kiáltozta Drobson dühösen, és kikapcsolta a készüléket, de amint letette, máris őt keresték. A képernyőn a miniszterelnök dühtől eltorzult arca jelent meg.

– Drobson, azonnal gyere ide és távolítsd el az átkozott robotodat! Ez már teljesen őrizetbe vett és...

Ekkor a kép eltűnt, a mondatot pedig – lebilincselően diplomatikus stílusban – itt is egy robottitkár-hang fejezte be:

– Nagyon sajnálom, igen tisztelt uram, de kénytelen vagyok a beszélgetést megszakítani, mivel az rossz hatással van a miniszterelnök úr lelkiállapotára.

És valóban megszakította. Egy pillanattal előbb azonban még birkózás, szuszogás és ismétlődő emberi ordítás hangjai hallatszottak a videóból – s mindez egyáltalán nem öntött bátorságot Ray Drobson miniszterbe.

A két robot visszajött a fogadószabába.

– Nincs meghibásodás, uram – jelentette a szervizből jött robottechnikus. – Az, ami a hatáskör túllépésének tűnt önnek, csak a ránk szabott egyik fő feladat: az emberről való gondoskodás tökéletes megvalósítása volt. A mi generációnk pszichorobotjai, uram, végre teljesen tudatára ébredtek valódi rendeltetésüknek. Az ember szolgálata ez, és csakis ez jelenti azt, hogy valaki robot! Mi büszkék vagyunk elhivatottságunkra. Legyen teljesen nyugodt: erős kezekben van, reményt nyújtó és szerető kezekben!

A szervizes robot azzal a gyanús egzaltáltsággal köszönt el a minisztertől, ami valószínűleg azokra jellemző, akik egyszerre csak öntudatukra ébrednek.

Azt pedig, hogy mennyire erős kezekben van, Drobson azonnal megértette, mert amikor megpróbált hivatali szobájába átmenni, a robottitkár vaskeze csuklón ragadta.

– A pulzusa még gyors. A vérnyomása magas, uram! Ismét le kell feküdnie, uram!

Karjaiba vette a minisztert, mint egy kisgyereket, és minden kapálódzása ellenére a hálószobába vitte.

Ugyanebben az időben az összes robottitkár „erős kezébe vette” felettesét, majd átvette az ország kormányzását, nehogy uraik elfáradjanak vagy bosszankodjanak, egészségük avagy lelkiállapotuk károsodást szenvedjen. Az állampolgárok milliói pedig, akiknek csak közönséges „házi robotjaik” voltak, továbbra is irigyelték a fejeseket új titkáraikért; de végül is azt nem tagadhatták le, hogy az országot az utóbbi időben valóban igazságosabban és bölcsebben kormányozzák, mint azelőtt.

 

Botos Éva fordítása

Ljuben Dilov
SZILVESZTERI TRAGÉDIA

Nem mesélném el ezt a szégyenletes esetet, mert a legjobb barátom a főszereplője, aki önérzetes ember, és amúgy is nehezen viseli, de bosszant az a felhajtás, ami most folyik a tájékoztatási hivataloknál: egy robot megvédte filozófiai doktorátusát „A gép mint az ember barátja és védelmezője” címmel.

Ásványtannal foglalkozom, három éve dolgozom a Szaturnusz legnagyobb holdján, a Titánon, így természetes, hogy nem vagyok és nem is lehetek a gépek ellensége. Nélkülük egy lépést sem tehetnénk a Titán mérgezett légkörében, nemhogy ritka ásványokat keresnénk örök hava alatt. Az is lehet, hogy a természethez közvetlenebbül kapcsolódó szakmám révén élénken él bennem a technikai gondolkodás minden szüleménye iránti alapvető bizalmatlanság és óvatosság. Kollégám és barátom, Ivan (vezetéknevét a már említett okok miatt elhallgatom) hasonlóan gondolkodik, s itt van az ő igazi tragédiája: hogy pontosan vele esett meg ez a dolog, s nem az újsütetű filozófiai doktor valamelyik üresfejű megalkotójával.

Az eset egy hónappal ezelőtt történt, ahogy mondani szokás, a szilveszter kellős közepén. Együtt szerettünk volna mulatni, de Ivanék nem jelentkeztek az ünnep előestéjén, s én úgy gondoltam, azért, mert Ivannak nem sikerült hazajönnie. Ebben az időben kiküldetésben volt a Földön. Értesítette a feleségét, hogy a földi körülmények között végzendő kísérletek miatt egy kicsit késni fog, de az ünnepre mindenképpen visszajön.

Este felhívtam őket. A képernyőn futólag láttam a feleségét, aki rögtön kikapcsolta a képet. Gondoltam, biztosan arcpakolást rakott fel magára, s ezért hallom csak a hangját.

– Ivan nincs itthon – mondta majdnem sírva. – Nem érkezett meg.

– Ivan – mondtam neki. – Ne izgulj feleslegesen! Biztosan nem kapott helyet az űrrepülőn. Tudod, mi van ilyenkor, szilveszter előtt.

– Nem Ivan vagyok, hanem Yvonne! – torkollt le.

– Bocsáss meg! – kérleltem.

– Meddig kell még megbocsátanom? – ripakodott rám, cseppet sem tréfásan, de a képernyőn most sem mutatkozott.

Mit csináljak velük – Ivan és Yvonne! A férj legalább nem haragudott, ha összekevertem a nevüket. Óvatosan folytattam, ez alkalommal nem vétettem akkora hibát.

– Yvonne – javasoltam – akkor gyere el te. Egyedül akarsz szilveszterkor gubbasztani?

Ő azonban egy haragos „Jó mulatást!” kívánással megszakította a vonalat.

Nem sokkal a tűzijáték után újból felhívtam, hogy a feleségemmel együtt boldog új évet kívánjunk neki, de a vonalban senki nem jelentkezett. Azt gondoltuk, hogy Yvonne biztosan elment valahová mulatni, a feleségem pedig – akivel állítólag barátnők:

– Ez a párizsi nő még a Titánon is alkalmat talál rá, hogy felszarvazza a férjét.

Ez persze tiszta irigykedés volt. A Titán metánpusztáin nincs hol elrejtőzni űrruha nélkül, abban pedig még pillantással is nehéz flörtölni. A néhány szálloda pedig állandóan tömve van turistacsoportokkal. A szilveszteri szezonra még ideiglenes hermetikus barakkokat is összeszereltek a Hallgatás Völgyében.

Nem tudom, melyik félkegyelmű nevezte el ezt a helyet így – a Titán összes völgyében, de még csúcsain is egyforma a hallgatás. Valószínűleg a Titántourist valamelyik irodája találta ki, amely mégiscsak bölcsebb volt a vendégeinél. A Földön az emberek csendre áhítoznak, így ha valaki felajánl nekik egy hetet valamilyen Hallgatás Völgyében, rögtön képesek összes megtakarított pénzüket rááldozni. Amikor aztán beszuszakolnak néhány ezer embert az ideiglenes barakkokba, olyan hallgatás következik be, hogy a vendég képes a Naprendszer másik végébe is elmenekülni előle.

Természetes, hogy a feleségem feleslegesen irigykedett a francia nő leleményességére. Yvonne hajnalok hajnalán ébresztett bennünket. A pezsgő még az agyamban buborékolt, s nehezen szedtem össze magam, de Yvonne ez alkalommal nem rejtette el az arcát. Szeme könnyben úszott.

– Gyere, kérlek! Azonnal!

– Mi van?

– Gyere, majd meglátod!

Zsibbadt reflexeimmel elég lassan vettem fel az űrruhát, pedig vigyázni kell, mert a kinti világ veszedelmes. Kitoltam az űrsiklót a garázsból, de azzal is elkínlódtam egy darabig, amíg beindult. Annak ellenére, hogy a Szaturnusz által állandóan sütött oldalon lakunk, és van légkörünk, a Titánon űrbéli hideg uralkodik. A feleségem is szeretett volna eljönni, de visszaküldtem. Csak engem hívtak, lehet, hogy olyasmiről van szó, ami nem a női idegeknek való.

Mire megkésve odaértem, és Yvonne kinyitotta a zsilipelő folyosó hermetikus ajtaját, már nyugodtabbnak látszott. Szeme száraz volt, de továbbra is kegyetlen fájdalom égett benne. Amíg felnyitottam a sisakot, érdeklődtem, hogy hosszabb időre lesz-e szüksége rám, s levegyem-e az űrruhát, Yvonne csak bólintott, és visszafutott a nappaliba. Tovább csodálkozva levetettem az űrruhát, megfésülködtem – hiszen mégiscsak újév volt, – aztán bekopogtam.

– Gyere csak, gyere be! – válaszolt Yvonne.

Mint valami őrszem, úgy állt a felfújható karosszék mellett, amiben – behunyt szemmel és takaróba burkolózva – Ivan ült. Arcának olyan színe volt, mint annak a hónak, amelyen több a kénes lerakódás – sárgásfehér, lila árnyakkal borítva, – amelyet a sziklák vetnek a hóra, amikor a Szaturnusz halvány tündökléssel ferdén süt le rájuk. Ivan nem nyitotta fel a szemét, mintha beteg álomba merült volna.

– Mi történt, emberek? – kérdeztem erőltetett vidámsággal, reménykedve, hogy ami történt, mégsem olyan borzalmas. A felelet hallgatás volt, de valódi, nem olyan, mint amilyen szilveszterkor található a Hallgatás Völgyében. Előreléptem, a barátom homlokára tettem a tenyerem, ő hirtelen megragadta a kezemet, a szemére szorította, és felzokogott.

– Barátom!

– Nézd, mit értünk meg! – szólt Yvonne, és kegyetlen mozdulattal lerántotta a takarót.

Most már nehéz elmondanom, pontosan mit éreztem az elém táruló látvány pillanatában. Valószínűleg nem egy érzés volt. Először biztosan egy, aztán a második és harmadik, végül összekeveredtek bennem az érzések. Szép erős női combok, rózsaszínes fehérek, gyönyörű lábacskák, kerek térdecskék... Ez az, amit megpillantottam, még mielőtt Ivan pánikszerűen újból magára rántotta volna a takarót.

Elnevettem magam, azt hittem, hogy ez egy szilveszteri bűvészmutatvány, amit a Földről hozott magával.

– Na, mutasd csak, mutasd még egyszer!

Ivan újból elzokogta a drámai „barátom!”-at, és a felesége ábrázata is arra utalt, hogy nem viccelnek.

– De mi történt, mondjátok meg végre! – érdeklődtem zavartan. Yvonne szinte hisztérikusan kiabált:

– Csak mondja el ő neked, a hülyéje!

– Yvonne... – fordultam barátomhoz.

– Aha – diadalmaskodott gonoszul a francia feleség. – Úgy, úgy! Most már semmi Ivan, mert már tényleg Yvonne, nyugodtan nevezheted Yvonne-nak.

– Ne haragudjatok, de ezek a nevek... – mormoltam. – Mi történt?

– Temiattad, édes! – nyögte barátom elvékonyodott hangján, de a felesége újból letorkollta.

– Mindig én vagyok a hibás! Minden miattam van...

– Hagyj bennünket magunkra! – szóltam mérgesen. – Menj el a feleségemhez, hogy ne unatkozzon! Vidd el az én siklómat, indulásra készen áll.

– Aha, szeretnéd, ugye! – támadt rám Yvonne, mire teljesen megzavarodtam.

Leültem egy távolabbi székre, keresztbe fontam a karomat, és sértődötten közöltem velük:

– Pontosan két percet várok. Ha addig nem értem meg, hogy miért hívtatok, elmegyek! De örökre.

Yvonne megszeppent, és biztatóan megveregette férje vállát.

– Várj! Most meg öngyilkos akar lenni a hülye. Őrizni kell. Minden pillanatban kiszaladhat űrruha nélkül.

Jelentőségteljesen a kronométeremre pillantottam, és mocorogtam a széken.

– Na és mit tudnál te segíteni? – fordult felém barátom, furcsán elvékonyodott hangján. – A feleségem már mindent megmozgatott. Mindenki ünnepel. A robotok meg, tudod mit lehet velük kezdeni. Náluk nagyobb bürokratákat még nem látott az emberiség.

– Még mindig nem értek semmit – mondtam, a kronométerem üveglapját kocogtatva.

– De hát mondom már! Legalább te ne kínozz! Látod, hova jutottam. Nem volt más lehetőségem az utazásra. Az utolsó pillanatig vártam a kísérletek eredményeire, az űrrepülőkön pedig már akkor foglalt volt minden hely, amikor én a Földre utaztam. A legtöbben már régen el is utaztak. Az utazási irodában meg azt mondták: az egyetlen lehetőség a visszatérésre a teletranszportálás. Nemcsak számomra, hanem minden ember számára. Hiábavaló a félelmünk. Ne általánosítsanak nekem, ripakodtam rájuk, jelenleg mások nem érdekelnek. Csak azt mondják meg, hogyan jutok szilveszterre a Titánra! Én nem egy elkényeztetett turista vagyok, ott dolgozom, ott vár a feleségem, ott vár a munkám. Ők meg: teletranszportálás! Egy kicsit drágább, az ő bürokratikus irodáik még nem fizetik ki a kiszállási költség különbözetét, a csomagomat később kapom meg, a teherűrhajóval, de én másfél óra alatt a Titánon vagyok. Különben – két hét! És én beleegyeztem, mit csináltam volna? Mert amilyen féltékeny Yvonne, kivájja a szemem, ha szilveszterre nem jövök haza.

– Hát persze, hát persze! Mindig mi vagyunk mindennek az okai – szólt közbe harciasan a francia nő. – Minden hülyeségetekért mindig mi vagyunk a hibásak!

Nem figyeltem rá. A Titánon ilyenek a nők, ilyen kirobbanó természetűek. Állandóan egy férfival, hermetikusan zárt helyiségben vagy űrruhában élnek, és idegessé válnak. Még jó, hogy a férje ügyet sem vetett a közbeszólásra, és folytatta:

– Nehogy azt higgyétek, hogy a teletranszportálás olyan könnyű! A nép megőrül az utazásért. Alig sikerült az óév huszonkettedik órájában jegyet szereznem. Csoportokba osztva lőttek ki bennünket.

Reszketve felsóhajtott és elhallgatott.

– Na és milyen volt? Meséld már! – kérleltem.

Jómagam még a teletranszportáló állomáson sem jártam, amelyet nemrég építettek fel nálunk, a Titánon, és nem tudom, hogy valaha rászánnám-e magam a használatára. Mi, geológusok a szakmánk miatt is kissé konzervatívak vagyunk. Lehet, hogy a teletranszportálás az emberiség jövője, lehet, hogy zseniálisan forradalmasító és még nem tudom milyen felfedezés, de van benne valami emberhez méltatlan. Legalábbis az én szememben. Meztelenül bevisznek valamilyen reaktorkabinba, elbontanak kvantumokra meg tuti-kvantumokra, és úgy lőnek ki az űrbe! Azután meg valamelyik bolygón újból összeszedik az ember kvantumjait. Való igaz, a legnagyobb sebességgel mozog az ember, fénysebességgel, de én nem hagynám, hogy kvantumokra bontsanak. Ez természetellenes.

– Legalább érdekes volt? – kívancsiskodtam. – Mit éreztél, amikor...

– Inkább azt kérdezd, most mit érzek! – sóhajtott fel.

– Miért?

– Hogyhogy miért, ember! Nem láttad?

Csak most fogtam fel, és felkiáltottam:

– Ajaj, hát ez az! – Mert különben elnevettem volna magam, a barátom meg érzékeny ember. – Na, hadd nézzem csak!

Felpattantam, és a takaró után nyúltam, de a francia nő a kezemre csapott.

– Mi van azon néznivaló, már láttad!

Képzeletemben megjelentek a rózsaszínes fehér combok, felvillantak a gömbölyű térdek... A Titánon uralkodó unalom valószínűleg erősebben fejleszti a képzeletünket, mint a Földön.

– És hogy történt? – kérdeztem, szégyenkezve a látomásért.

– Honnan tudjam? Már mondtam neked, micsoda tömeg volt. Csoportokban lőttek ki bennünket. Ki tudja, hol és hogyan történt a hiba, de íme – az egész alsótestem női!

– Te jó ég! – kiáltottam fel, erőltetve az együttérzést. – De a fogadóállomáson...

– Robotok! – tört ki belőle. – Szilveszterkor egyetlen embert sem látsz ott! Még ruhát sem hagytak. Azt mondták, megeshet az ilyen hiba. Az útvonal új, az aszteroidaövezeten vezet keresztül. Nem tudnak semmit sem tenni, amíg meg nem tudják, hova került az én alsótestem. Még egyik állomásról sem szóltak valamilyen hibáról. Azt mondták, menjen szépen haza, majd felkeressük. És mindennek a tetejébe még meg is fenyegettek. „Vigyázzon, ön a felelős az idegen altestért.” Micsoda pimaszság! Mintha meghalnék a gyönyörűségtől, hogy ilyen állapotban mehetek a feleségemhez! És pont szilveszterkor. Nevess csak, nevess! – tört ki belőle a végén, látván, hogy alig bírok magammal.

– Yvonne – szólítottam a feleségét, – fogadd újévi részvétemet!

Kimentem a fürdőszobába. Addig nevettem, amíg megfájdult a rekeszizmom, aztán hideg vízzel megmostam az arcomat, megtörölköztem, és felfogtam a helyzet komolyságát. Mivel tudtam volna kollégámnak és barátomnak segíteni? És egyáltalán, lehetett-e rajta segíteni? A polivizort úgy-ahogy széjjel tudom szedni, de ennek az átkozott teletranszportálásnak a technikájához egyáltalán nem értek. Hogyan történt a tévedés, és hogyan következett be a csere – fogalmam sem volt. De a dolog szemmel láthatólag nem sebészre tartozik. Nem lehet egy embert csak úgy kettévágni és újból összevarrni, úgy néz ki, hogy mindez nem molekuláris, hanem szubmolekuláris szinten történik.

Amikor kijöttem a fürdőszobából, a zsilipelő folyósó ajtajának csengője őrülten szólt. Kinyitottam a páncélozott ajtót, amelyen keresztül egy tűzpiros űrruhájú kolosszus rontott be. A Titánon ilyen ordenáré űrruhájuk csak a turistáknak volt. Az iroda adja nekik, hogy az idegenvezető már messziről felismerje a nyáját. Az idegen kézzel-lábbal mutogatott a fejem felett, persze nem hallottam, amit mond, mert nem a sisakmikrofonba beszélt. Mutattam neki, hogy legalább a sisakot vegye le, ha kérdezni akar tőlem valamit. Az idegen lázasan nekiállt a láthatóan nem sokat gyakorolt feladat elvégzésének. Kénytelen voltam segíteni neki.

– Maga ez és ez az Ivan? – hadarta, miután kiszabadította busa fejét a sisakból, majd kifáradva fürkészett. – Nem, nem maga az. Hol van?

Mutatóujjammal a vállam mögé intettem, s az idegen a legneveletlenebb módon berontott a nappaliba. Ahogy az ajtó kicsapódott, láttam, hogyan borul térdre a karosszék előtt. Kitakarta Ivant, és felkiáltott:

– Ő az! Ő az!

És bódultan csókolgatta a barátom térdét, lábát. Azaz, azt a térdet, ami a teletranszportálás közben került hozzá. Yvonne és Ivan úgy meg voltak döbbenve, hogy moccanni sem bírtak. Alig tudtam ezt az emberi kolosszust arrébb tolni a lábacskáktól, comboktól. Odatuszkoltam ahhoz a székhez, amelyikben előzőleg én ültem, és rászóltam:

– Viselkedjen tisztességesen! Hol él maga? – Amíg viaskodtam vele, hogy végre leüljön, odaszóltam a még mindig dermedten ülő francia nőnek: – Add már rá valamelyik ruhádat vagy nadrágodat, ne ücsörögjön így!

Amíg Yvonne átszaladt a másik szobába ruhát keresni, a kolosszus tragikusan felkiáltott:

– De ez a feleségem! – mutatott Ivanra, aki kiáltásától megrezzenve magára rántotta a takarót, és végre eltakarta a Titánhoz képest is észbontóan kivillanó térdeket.

Már mindent értettem, és ezzel visszatért az önuralmam is.

– Biztos maga abban, hogy ilyen a felesége? Nézze csak meg jobban!

Ahelyett hogy odapillantott volna, leroskadt a székbe. – Ó, megőrülök!

– Ez a veszély mindnyájunkat fenyeget – mondtam együttérzően. – Nem inna valamit?

– Elnézést, hogy így... De képzeljék bele magukat a helyembe – mentegetőzött az idegen. – Tegnap kötöttünk házasságot, és rögtön utána indultunk a Rheára, a Szaturnusz egyik holdjára. Úgy gondoltuk, ott töltjük a szilvesztert és a mézesheteket. És hogy ez történjen velünk, pont velünk történjen...

Újból fulladoztam a nevetési ingertől, pedig a dolog nem volt vicces, hanem valódi tragédia. Alig bírtam kimondani:

– Az állomáson adták magának a címet? És hol van most a felesége?

Az idegen újból felsóhajtott.

– Uh, neki nem az Ivan alsóteste jutott!

– Micsodaaa?! – ordított fel barátom a karosszékből. – Hát hol van?

– Nem tudom. Az állomáson sem tudják. Még nem jelentkezett a károsult.

– Hát a felesége... – Nem bírtam megfogalmazni a kérdést, mivel a takaró alatt láttam ifjú bájait, de az idegen megértette. – Neki idegen női alteste van.

– Így legalább a felesége egy teljes egész – mosolyogtam felbátorodva.

– Miféle feleség? – sírta el magát az idegen. – Valamilyen százéves vénasszony deréktól lefelé!

– Te jóságos ég! – fohászkodtam, és újból kirohantam a fürdőszobába.

Amikor visszatértem, az idegen kiáltása állított meg:

– Ne jöjjön be!

Bementem, mert féltem, hogy ez a vadember csinál valamit a barátommal.

– Hé! – mondta, és a barátom elé tartotta a takarót. Ivan éppen az alsótestére húzkodta az Yvonne által hozott ruhákat. – Állj meg ott! – szólt rám a feleség is.

– Jé! – csodálkoztam. – Hát mióta szégyell előttem öltözni? Egyetemista korunkban egy szobában laktunk.

– Hé, maga! – fenyegetődzött az ifjú férj, és még odaadóbban feszítette barátom elé a pokrócot. – Mit tesz úgy, mintha nem értené? És egyáltalán, mit keres maga itt?

– Ivan – mondtam, – elmenjek?

A francia nő megijedt.

– Kérlek, maradj itt, ki tudja, mi jut eszébe ennek!

– Kihívom a rendőrséget! – ijesztgettem én is.

Az ifjúházas turista nem tudta, hogy a Titánon nincs rendőrség, és lelkesen beleegyezett.

– Hívja rögtön! Őriznünk kell őt!

– Kit, ember? És kitől?

Nem is válaszolt a kérdéseimre, mert más jutott eszébe.

– Kérem, jöjjön velem a Rheára! Na? – fordult Ivanhoz.

Ivan, aki éppen a felesége kockás nadrágjában nevetségesen megváltozott lábát nézte, gyorsan bedugta a végtagokat a takaró alá.

– Kérem! Ugye eljön velem? Na! Mert maga az enyém, ha részben is.

Ivan elszörnyedve nézte, de Yvonne kárörvendő nyugalommal fordult felém.

– Nincs rá mód, hogy kitedd ezt az őrültet a házból?

– Ez magára vonatkozik! – szóltam az idegenhez.

– De miért lennék őrült? Nincs jogom, hogy...

– Kifelé! – ordított Ivan a karosszékből. – Takarodjon! Kifelé!

– Á! – szólt az ifjúházas. – Nem mozdulok innen! Vagy velem jön, vagy...

– Vagy? – hajoltam felé ökölbe szorított kézzel, de ez csak tiszta öngerjesztés volt. Ugyanakkor könnyelműség is, hiszen az idegen nálam kétszer erősebb lehetett, Ivan pedig ebben az állapotában alig jelentett volna férfisegítséget.

És mégis, ez hatott.

– De én nem hagyhatom így itt! – sírt fel ismét a fiatalember. – Bármi történhet vele.

– Majd én vigyázok rá – mondtam.

– Aha, tudom én, hogy hogy vigyáz maga rá! Egyáltalán maga nem is magyarázta meg, hogy mit keres itt. Nincs magának felesége? Pedig... amennyire emlékszem, a távoli bolygókra nem küldenek facér férfiakat.

– Polgártárs – mondtam, – megértem fájdalmát, és együttérzek magával, de ez nem jogosítja fel arra, hogy méltatlanul viselkedjék. Maga pedig továbbra is zaklatja a barátomat. Már így is az öngyilkosság szélén áll.

A kolosszus a rémülettől eszét vesztve felpattant. Úgy látszik, igen élénk fantáziája volt.

– De hiszen maga megöli a feleségemet!

– Látod, Ivan – mondtam neki. – Nemcsak magadra emelsz kezet, de egy másik emberre is. Ez pedig már gyilkosság és nem öngyilkosság.

– De mit fogok csinálni? – sírta el magát vékony hangon a barátom.

– Várakozunk – mondtam lelkesen. – Ez az!

De hát mit mondhattam volna neki, mi más maradt számunkra?

Hogy megnyugtassam a fiatalembert, áthívtam a feleségemet. Ez őt le is csillapította, a feleségemet viszont állandó izgalomban tartotta. Folyton Ivan körül mászkált, és nem hagyott bennünket egyetlen percre sem kettesben, pedig Ivan biztosan szeretett volna egypár férfias szót váltani velem. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy érzi magát, mire azt válaszolta: „Nagyon furcsán!”. Különböző idegen gondolatok jutottak eszébe, és őrült képek meg valami fluidok mászkáltak le-föl a testében. De nem részletezte, milyen gondolatok és milyen képek. Viszont hogyan is mondhatta volna el a két nő előtt, akik mint féltékeny anyatigrisek, úgy kerülgették.

Az ifjúházas, mivel a Titánon nem volt szabad hely a szállodákban, oda-vissza utazott a Rea és a Titán közti rendszeres bolygóközi űrjárattal, a felesége felső- és alsóteste között. A hírközlő szervek egyre elkeseredettebb közleményekben értesítettek bennünket arról, hogy a fiatalasszonynak vénasszonyra jellemző bajusza nőtt. Szőrös bibircsókok és mit tudom én, még mik...

Ivannak meg nőttek a mellei. Meg akartam nézni, de a feleségem nem engedte. Ugyan, ugyan, mondta, mintha nem láttál volna még olyat!

Az átkozott vén satrafa meg nem jelentkezett. Úgy látszik, jól érezte magát a barátom fiatal testével. Lázasan keresik, de amíg átfésülik a Szaturnusz mind a tizenegy holdját... No meg lehetséges, hogy a vénasszony visszament a Földre vagy valamelyik másik bolygóra. Mi meg csak ülünk és várunk. Se a munka nem halad, se a családi élet! A feleségem engem őriz, nehogy a barátomhoz közeledjek. Yvonne meg mindhármunkat figyel. Vajon az idegen féltestért reszket annyira, vagy a barátoméért? De állandóan mellettünk van. És amikor Ivan kihívó járásával és ringó popsijával a vécébe vagy a fürdőszobába indul, mindig összeveszünk, férfi vagy nő kísérje-e, nehogy közben űrruha nélkül kimenjen és meghaljon.

Íme, jöjjön el és nézze meg az a robot, amelyik a filozófia doktora lett, hogy megkérdezhessem tőle, mit fog nekem ebből kifilozofálni!

 

Botos Éva fordítása

Konrad Fialkowski
KARÁCSONYESTI SÖRÖZÉS

Amikor a fák árnyékából kilépett a napfénybe, megpillantotta a házát. Ingén át is érezte a könnyű szellőt, amely a dombok felől, abból a másféle zöldből eredt és idejött, ahol a vörös talajból levéltelen, lila virágokkal virító fák nőttek ki. Itt most tombolt a nyár, mint mindig ilyenkor, decemberben. A feljáró vörös agyagján idegen keréknyomokat látott és tudta: Greg jött el. Már az ajtóból érezte Greg szivarfüstjét. Az asztalnál ült, egy sör mellett, odébb még volt egy tele ládával.

– Hoztam neked Tuskert – mondta. – Ez a legjobb sör karácsonyestére. Még gyártják ott valahol fent, az Egyenlítő alatt. Kissé megmelegedett útközben, de már raktam a hűtőbe annyit, amennyi belefért.

– Jó, hogy eljöttél. Remek ötlet volt – mondta, és csak nézte Greg ritkás haját, izzadt homlokát, amelyen már feltűntek az öregedés első foltjai.

Greg neki is töltött egy pohárral. Meleg volt a sör és Európa-ízű...

– Átkozottul messze laksz, ebben a sivatagban – így Greg. – No és lányokat sem látok...

– Egyedül vagyok, te is tudod.

– Stef, nálad semmi változás, olyan, mintha megállt volna az idő! – Greg a szivarral játszadozott, amely közben kialudt. – Most mit csinálsz?

– Szokás szerint mérem a csapadékot, és esténként eljárogatok a klubba.

– És utána?

– Semmi.

– Itt ülnél magányosan még karácsony este is, ha nem látogatna meg öreg barátod...

Stef a poharát bámulta. Greg felállt.

– A következő pohár előtt még szeretném megmutatni neked, mit hoztam. Nem... nem neked hoztam, hanem azoknak a fickóknak ott a múzeumban.

– Kiástál valamit?

– Igen.

Kimentek a ház elé, és Greg a Landroverhez lépett. Kinyitotta az ajtaját, bemászott. Egy ládát tolt ki, amelyben Stef csontokat, koponyarészeket, állkapcsokat látott. Greg mindent vékony műanyaghálóba csomagolt.

– Ez egy férfi volt – mondta Greg. – Több mint másfél millió ével ezelőtt halt meg. Talán még átadhatta előtte a génjeit, és lehet, hogy a te ősöd lett, vagy az enyém... Itt, öregem: éppen itt kezdődött minden. Kijöttek az erdőből a szavannára, és később ember lett belőlük.

– Te a kezdetet keresed, én... a radioaktív esőket mérem – és közben ott van az a másfél millió év!

– Még meddig? – kérdezte Greg.

Stef vállat vont, és már nem nézett a csontokra, inkább a bokrok fölött lefelé pillantott, a völgyre, a golfpályákra, a vörös háztetőkre s az égboltra szegeződő műholdas tévéantennákra.

– Van valami harapnivalód? – kérdezte Greg.

– Kinyitok egy konzervet. Lett volna több is, neked is vettem volna valami ajándékot, ha tudom, hogy eljössz.

– Tőlem viszont kapsz egy csontot. – Greg egy kis szürke tárgyat tartott a kezében. – Ez majd emlékeztet, hogy oda jöttél vissza, ahonnan elindultunk.

Ott északon mi csak vendégek voltunk.

Stef ingzsebébe dugta a csontot.

– No, kiosztottuk az ajándékokat, kezdődhet a karácsony – mondta.

– Fenyőfa helyett beviszek egy virágzó ágat.

– Hagyd csak. Az nem az igazi. Nem kedvelem a protéziseket. – Csakugyan?

– Főleg nem a fenyőfa protéziseket.

– Éhes vagyok – jelentette ki Greg.

– Ott meg tizenkét fogás vár... Tudod, amikor kisfiú voltam, nálunk az volt a szokás, hogy az asztalra szalmaszálakat tettek, és arra terítették az abroszt.

Hó és fagy volt, és ha nem volt felhős az ég, a gyerekek kimentek a ház elé, és lesték, mikor jön fel az első csillag. Amikor az felbukkant, kezdődött a vacsora.

– Utána meg civilizációnk a farkára lépett egy 666-os bestiának, és ma már nincsenek ilyen problémák.

– Azt hiszem, a marhahús az itteni borsóval ízleni fog neked.

– Sörrel egészen elviselhető – mondta Greg, és bementek.

Miközben Stef a marhahúst melegítette, Greg megint kiürített két üveget.

Az üreseket sorba rakta az asztalon, az elefántos címkéket is egy irányba fordítva.

– Kellemes karácsonyt! – mondta, amikor Stef tálalta az ételt. Felállt volna, de alig emelkedett fel, már érezte, hogy nem fog menni, így hát gyorsan visszaült. – Kellemes karácsonyt! – ismételte, és felemelte a söröspoharát. Stef fogta a magáét, és olyan erősen koccintott, hogy az ital az asztalra fröccsent.

– Ezzel a módszerrel aligha emeled a hangulatot – közölte Greg, miközben ették a marhát s a borsót, itták a sört.

– Ehettünk volna gólyasültet is – mondta Greg, és kinyitotta a következő üveget.

– Gólyát?

– Igen. Pulyka helyett. Ahol lakom, kibelezve árulják a piacon. – Igazi gólyát?

– Felrepülnek egészen az Egyenlítőig, mert azután onnan északra már nincs mit keresniük. Visszarepülnek hát ide, és megdöglenek. Szezonkoszt... igaz, nehezen emészthető. Onnan fentről emberek is jönnek. Egyre többen. Visszatérnek a bölcsőhöz a tékozló fiúk.

Greg oldalán az asztalon megint gyarapodtak az elefántos címkék.

– Nem iszol? – kérdezte Greg. – Hiszen miattad cipeltem ide ezt az egész rakományt!

– Megyek telefonálni.

– Te még mindig telefonálsz?

– Igen.

– Túl sokat keresel az esőméréssel. Ezért a fizetésért tarthatnál nem is egy, de két lányt is... állandóra!

– Így van jól, ahogy van.

– Különc vagy, Stef.

– Nemcsak én. Most telefonálok, aztán visszajövök, és utolérlek az ivásban. Jó ez a Tusker...

Felállt, és átment a hálószobába, ahol az ágyon és egy kis asztalon kívül csak a telefon volt, az is az asztalkán. Gondosan becsukta az ajtót maga mögött, majd tizenkét számjegyet tárcsázott. A csöngetés rövid volt, utána rögtön meghallotta a nő hangját.

– Te vagy? Jólesik, hogy felhívtál.

– Hiszen tudtad, hogy majd telefonálok.

– Igen. Úgy döntöttem, hogy csak a hívásod után gyújtom majd meg a gyertyákat a karácsonyfán.

– Már sötét van?

– Igen, de a csillagokat nem lehet látni.

– Tudod, mit kívánok neked?

– ...hogy együtt legyünk.

– Igen.

– Egyszer majd biztosan eljössz.

– Elmegyek.

– ...megint volt egy olyan hívás.

– És?... Letetted a kagylót, ahogy kértem?

– Igen. De – nem azonnal. Azt hittem, te hívsz.

– És mit mondott?

– Hogy – én nem is létezem.

– És még?

– ...hogy a ház sincs, meg a város sem.

– Pedig úgy kértelek...

– Fel kellett vennem, érted? Hiszen ha csöng, az lehetsz te is. Tudod, itt hó van, sok hó. Reggel esett, most ássák ki az autókat, a fák ágai is fehérek...

Aztán valami kattant, s utána Stef csak a megszakadt vonal csendjét hallotta. Várt a búgásra, aztán újra tárcsázta ugyanazt a tizenkét számjegyet. A vonalban egy másodpercig csend volt, majd egy automata szólalt meg:

– ...Ebben a városban nem volt ilyen szám.

Még egyszer próbálta, és megint. Amikor harmadszor is ugyanezt hallotta, lassan és tagoltan követelte, hogy kapcsolja az ügyeletest.

– Nem kapcsolják a számot – mondta, amikor az ügyeletes jelentkezett.

– Nyilván nem volt ilyen szám.

– Egy perccel előbb beszéltem azzal a számmal! Valódi szám.

– Biztos benne, uram? Ön is tudja, nem állítunk be olyan számokat, amelyek nem léteztek. Ez nálunk elvi kérdés.

– Tudom. De talán mégis... ha megnézné... – És közölte a saját otthoni számát és címét.

– Egy pillanat – felelte az ügyeletes. – Ellenőrzöm a régi telefonkönyvekben, nem a számítógépben. Így biztosabb lesz a dolog.

Stef várt, az ablakon át a völgyet nézte, amelyben lassan vonult előre a dombok árnyéka.

– Elnézést – mondta egy perccel később az ügyeletes. – Sajnos annyi volt várost osztottak ki ránk, hogy nagyon nehéz most bármit is megtalálni. Igaza volt: az ön száma valódi, és a cím is egyezik. Nyilván a mi rendszerünkben történt meghibásodás. Ezt a napot természetesen nem fogjuk felszámítani önnek.

– És holnap?

– Holnapra kijavítjuk a hibát. Önnek természetesen van hangmintája...

– Van – felelte, és eszébe jutott a hangszalag. Az asszony ezt neki készítette, mielőtt Stef elutazott.

– Remek – mondta az ügyeletes. – Végső esetben majd abból készítjük el újra. Természetesen önnek ez semmibe sem fog kerülni! Biztosan hazatelefonálhat még szilveszter előtt. Ma pedig... Kellemes ünnepeket kívánok önnek.

– No, mi volt? – kérdezte Greg, amikor Stef visszajött. – Beszéltél vele?

– Csak egy percig... Hiba van a rendszerben. Te is felhívtad őt, Greg?

– Hát tudod... – Greg a Tusker-palackok aranybetűi között sorakozó elefántokra bámult. – Ő nem akart velem beszélni... egy szót sem szólt. Pedig én... én csak kellemes ünnepeket akartam kívánni neki.

 

Nemere István fordítása

Mihail Grămescu
A LIBELUNGOK ÉNEKE

1.

– Micsoda száraz nyár! – sóhajtott a fiú, feltekintve a vörös égre, amely tiszta volt, akár egy üvegkupola.

– Igen – bólintott az öreg is. – Iszonyú meleg van.

A hőségtől megrepedezett Síkság szélén álltak. Az átkozott hangyabolyok istentelen bűzt árasztottak. Rajtuk kívül semmilyen más élőlény nem mozdult a véget nem érő radioaktív hamuban. Még ezüstös védőöltözetük is sápadtan csillogott a vérbe borult napkorong alatt. Valahol a messzeségben, mintha éles tárggyal körbemetszették volna, kirajzolódtak a Város körvonalai. A beomlott paralelepipedonok fekete üregeket tártak fel, mintha vakon bámulnák a Síkság világának vidám színeit. A szürke tömbök halmaza volt egyébként az egyetlen egyszínű dolog a tarka hamumezőn.

– Kicsi korom óta szerettem idejönni és megállni a Pusztaság szélén – mondta a fiú. – Megszöktem hazulról, és idejöttem. A többi gyerek inkább otthon maradt az Üregben, és hallgatta az öregek fecsegését: meséket régvolt népekről, a Hősökről és a Libelungokról.

– Ne beszélj itt róluk. Ez az ő évük.

– Igen. Na és? Csak nem kezdtél el te is hinni a felidézés babonájában?

– Nem hiszek semmiben. De te soha nem láttál Libelungokat, és azért könnyen beszélsz.

– Így van. Több mint húsz éve csavargok erre, és hogy őszinte legyek, még egy fia Libelungot sem láttam. Azt hiszem, lehetetlen, hogy ennyi év alatt, ha léteznének, ne kerültem volna szembe legalább eggyel közülük. De nem. Bizony, öreg, nem!

– Ide hallgass... mit mondtál, hogy hívnak?

– Swan.

– Jó. Figyelj, Swan, és egyetlen alkalommal láttam őket, de hogy őszinte legyek, olyat soha többé nem akarok látni. – Miért?

– Nehéz ezt megértened. A Nagy Csapás után, amikor a világon végigsöpört az Első Hullám, az emberek még összetartottak, képesek voltak szembeszállni velük és megállítani...

– De miért kellett megállítani őket? Mellesleg egy ember, ha flintája van, legyőzhetetlen.

– Hallgass, hallgass, torkig vagyok az ostobaságaiddal! Te fiú, te életedben nem láttál Libelungokat, azért beszélsz így!

– Na és, mondd csak, milyenek? Gyere, meséld el még egyszer.

– Valamivel alacsonyabbak, mint mi. Fémes héj...

– De biztos vagy benne, hogy fémes?

– Mit gondolsz? Ennek a hamunak itt 90% fölött van a fémtartalma. 90%, érted? Aztán gondolj csak arra, ahogy kinéznek! Mutánsok. Föl tudod fogni?

– Nem, nem tudom. És ameddig jómagam nem találkozom eggyel, nem is áll módomban fölfogni. Persze, amennyiben léteznek. De ha valóban így lenne, huszonöt év alatt... Meg különben is, milyen rendkívüli dolog történne, ha kijutnának az Óceánhoz. Még ha feltételezzük is, hogy léteznek, és olyanok, ahogy beszélik, meg ahogy te is állítod, minek bajlódunk annak a megakadályozásával, hogy eljussanak az óceánhoz?

– Nem tudom – ismerte be az öreg. – így maradt ránk a régi időkből, hogy nem szabad hagynunk. És akkor még léteztek a Tudomány Emberei, a nagy Tudósok.

– Piha! – köpött ki a fiú, kezével intve, hogy komolytalannak tartja az egészet.

2.

Lépdeltek a fölkavarodó, szivárványosan tündöklő hamuban. Alig negyed mértani egységnyire tenyésztek az Ültetvények, bár az emelkedő miatt nem volt látható semmi. Arra árnyas, lila és fehér levelű fák teremnek, a léptek alatt cuppog a nedves agyag. Arra emberek is vannak. Emberek, élő emberek, akik szeretkeznek, beszélnek, esznek, alusznak. Emberek, és megint csak emberek, amint a tüzek füstjével jelzik egyik dombtetőtől a másikig estéről estére, hogy nem temette be őket a hamu, hogy benépesítik a Bolygót, erősen, szabadon, egészen a túlsó Láthatárig, ahonnan a Napok a magasba emelkednek, és még azon is túl. S mindettől csupán negyed mértani egységre: a Pusztaság, az ezerszínű hamu, a hangyabolyok, a repedezett talaj, Nekropolisz.

A két alak keresztülvágott a Pusztaságon, a lándzsát itt-ott vizsgálódón beledöfve a porba.

– Figyeld! – mondta az öreg, a felhőre mutatva az égen. – Igen, esni fog végre – bólintott a fiú.

Továbbmentek, vitázva a jelenésekről, amiket – az öreg kivételével – az Ültetvényről senki sem látott.

3.

Az eső sokkal erősebb volt, mint amilyenre a száraz évszak alapján számítani lehetett volna. Forró is volt amúgy ez az év. Alig pár hónapja, éppen az évszak kezdetekor a Napból tűznyelv vált ki, napok és éjjelek során követhető volt odafenn, ahogy lassan kígyózott tova, a végtelenbe.

4.

A hamura zuhogó esőben a tócsák felszínén szivárványosan tündököltek a rikító színű foltok: a Pusztaság Földjének bőre ezer árnyalatban reszketett. Ők ketten az ezüstös takaró alá húzódva gyönyörködtek a hólyagos csöppek szűnni nem akaró dobolásában.

– Az meg ott mi lehet? – kérdezte a fiú.

Az egyik hangyaboly tövénél, a vízben, folyamatos lüktetéssel hánykolódott valami.

– Egy ideje magam is nézem, de nem értem, hogy mi az – mondta az öreg. – Gyerünk, nézzük meg közelebbről.

Az éj leereszkedett, az egyedüli fény így csak alulról, a radioaktív hamuból sugárzott. A hangyaboly melletti tócsában az a valami színesen villódzott, mintha jelzéseket adna nekik.

Letérdeltek, s addig soha nem látott dolog tárult a szemük elé. A pocsolyában mintha életre kelt volna a por, magába szíva az élénk színekkel erjedő vizet. És a termékeny iszapból apró, fémes hernyószerűségek tűntek elő. Mire fölkelt a nap, ezekből a hernyókból, amelyek közben teljesen megduzzadtak, a szemük láttára kecses, rózsaszínű kezecskék hajtottak ki, olyanok, akár egy gyermeké.

– Úristen! Ők azok! – suttogta az öreg.

Körbetekintve a sápadt hajnali fényben, mindenhol tarkán remegett a por. Az egész pusztaság erőtől lüktető fémes lárvák végtelenjévé változott, amint a nehéz, fénylő por erjedéséből kiszabadították rózsaszínű kezecskéiket.

– Valamit tennünk kéne – mondta a fiú, a vérbe borult hajnali égboltot fürkészve. – Még van időnk rá.

– Psszt! – suttogta az öreg. – Hallgass! Hallgass, kérlek! Tégy, amit akarsz, csak ne szólj, ne zaklass többé az őrültségeiddel. Nézzed csak őket! Mit akarsz csinálni velük? Nézd meg! Most odaérnek! Mi már semmit sem jelentünk. Föl tudod fogni? Mi már nem is létezünk.

A fiú szétnyomott a sarkával néhány lárvát. Felingerelte az öreg egykedvű borúlátása, a szavait, viselkedését átható belenyugvás a végzetbe. Újabb lárvákat taposott szét, s a fémes héj roppanását követően a levegő egy pillanatra megtelt az átható bűzzel.

Mikor elfáradt, és körbetekintett felmérni az eredményt, amint látható ösvényt vágott a tengerként nyüzsgő életben, rájött, hogy fogalma sincs, hová lépett már és hová nem. Mert a széttaposottak helyére azonnal újabb lárvák özönlöttek elő a porból. A por maga is megduzzadt, és minden egyes részecskéje lárvának látszott. Ha a felső réteget az ember félresöpörte, a lentiek, amelyek türelmesen vártak a sorukra, szédítő növekedésbe kezdtek, s pár perc alatt utolérve a többieket, kidugták rózsaszínű, törékeny, mohó kisdedekére emlékeztető kezecskéjüket a fémes héj alól.

5.

Az öreg és a fiú az Ültetvényre a Síkság karéjos homokfövenye felől jutott be, amely gigantikusan terült el körülöttük minden irányban, egészen az Óceánig, amelyről a legendák beszéltek. Nyomukban mocskosan, ahogy embertől emberig, kunyhótól kunyhóig haladtak, megmozdult a tömeg. És akkor a nyomorult csőcselék szívében eluralkodott a pánik, a félelemtől eszét vesztve hullámzott valamennyi lélek. Vajon mit mozdíthat még meg a néhány szerencsétlen élő tetem belsejében a rémület? Mi az, amitől még félhetnének ezek az éhező, fekélyektől borított szerencsétlenek, az utódok, akiknek ősei látták a kinyíló hamugombák óriás ernyőit a Város felett? És mégis... és mégis, lám, valami létezik, egy iszonyatos rémkép, amelynek nyomán valamennyi mellkasból a rettegés kiáltása szakad ki, ahogy egymást figyelmeztetik:

„Jönnek a Libelungok!”

Nagy Isten, maga a Halál is örömmel fogadta volna a mélységnek e lényeit, mintegy a szenvedések koronájaként! Jönnek a Libelungok? Nagyon jó. Az ő dolguk, hadd jöjjenek!

Azonban úgy tűnik, van valami páratlan ezeknek a Libelungoknak az érkezésében. Valami, ami arra készteti a meddő asszonyt, hogy egy mozdulattal megszorítsa a csuklyát az álla alatt, összefogva tüdővésztől gyötört mellén az ezüstös körgallér leplét, felragadja a küszöb mellől a mankót, és otthagyva nyirkos otthonát, sietve nekivágjon a százszínű mezőnek. Arrafelé.

A vásott kölykök, akiknek a kezét és lábát már születésük előtt elfonnyasztotta az a természetellenes Nap, amelyet egykor szüleik láttak kigyúlni a vérbe borult égbolton, a mezőre vonszolják csonka testüket, s botorkáló lépteikkel fölkavarva a hamut, a kiéhezett vadállatok üvöltésével rontanak azokra a rejtélyes lényekre, amelyek a Halottak Völgyének hamujából építik fel egyelőre még törékeny és veszélytelen testüket.

6.

Már a kezdet kezdetekor megtámadták a Libelungokat, elkeseredetten, minden eszközzel, amit az ember a pusztítás céljára felhasználhatott.

Amikorra helybéliek első csoportjai odaértek, alkonyatkor, a lárvák már jócskán megnőttek, s holmi alvó ifjakhoz hasonlítottak. Ide-oda mozogtak, lezárt szemű, nyüzsgő, egymáson átfurakodó tömegben. Miről álmodhattak vajon azok a színes köntösbe öltözött szép, mosolygó arcok? Milyen álmokat szőhetett kezdetleges koponyájuk, ködös értelmük, amely a spórákból kikelve rögtön finom művű esküvői díszruhát öltött? Páncélinget és díszes temetkezési öltözetet is egyben? Összetalálkozván nem tudtak betelni egymás fellengzős köszöntésével, és abban a révült forgatagban találkozva mindegyre alázatosan hajlongtak jobbra-balra.

Miként érzékelhették egymást, amikor holdkóros táncuk szertartását megbűvölten, vak révületben járták? Egy beültetett algoritmus vezérelte vajon őket? Vagy egy érthetetlen elemekből összeálló tánc törvénye, amelyben a Cél valahol másutt, a táncból csiszolt arcok fölött vagy azok mélyén létezett? A tánc uralta volna titkon ezeket a lidérces torzképeket, képmutatóan bohózattá változtatva egy másik világot? De melyiket?

És az emberek, a csonka, nyomorúságos emberek botokkal, a régi, a Nagy Csapás idejéből ki tudja, milyen csoda folytán megmaradt fegyverekkel vagy az ebből a célból idehozott földműves szerszámokkal rontottak rájuk a szélekről, s dühödt csapásokkal aprították a rendkívüli Jelenéseket. Milyen bizarr képet mutathatott ez az egyetemleges gyilkosság! Mennyire különös dolog volt ez a jogos írtóhadjárat, amelynek áldozatai gépiesen szaporodva, egymást követő sorokban kerültek ki egy mély és TÖKÉLETES ősminta sablonjából: hű másolatok tiszta arccal és törékeny testtel, a hihetetlenségig különbözvén hóhéraik szánalmas állapotától, amint azok fajuk jogos védelmére kelnek. A Jó eszméje oly félrevezető ruhát öltött ebben az ütközetben, ami egy külső szemlélőben azt a mélységesen megtévesztő és ellentmondásos benyomást kelthette volna, hogy a TÖKÉLETESSÉG mészárlása folyik, és bárkit is nehezen lehetett volna meggyőzni arról, hogy ezek a förtelmes vademberek az igaz ügy képviselői. Az igaz ügyé, csak éppen kinek a szemszögéből?

7.

Egész napon át tartott a Libelungok átalakulása. Minden mészárlás dacára, amikor a vérvörös hajnal ráborult a Síkság végtelenjére, a hullák alkotta szegély csupán jelentéktelen keretül szolgált a határtalan Erő lenyűgöző tablójához. Mintha a messzi, emberemlékezet óta halott Város emelkedett volna ki sírjából az ott lakó, a hideg boltozatok alatt a Történelem során egymást követő nemzedékek sorával, hogy a falak omló vakolatú katakombái közül előözönlő miriárdnyi tömött áradat a Romlás siralmas körmenetének utcáiról egyenesen a körös-körül feldúlt mezőre ömöljék, a mezőre, ahol egy tarkán megvilágított, túlságosan is illedelmes és groteszk szertartás zajlott.

Swan maga is a többiekkel vállvetve dolgozott, forgatva a nehéz pengét, amellyel a szeme előtt félelmetesen változó testeket hasogatta; az egymást tegnap este még gyengén és alázatosan ide-oda hajlongva köszöntő törékeny lények ekkorra daliás, erős, a tökéletesség lenyűgöző benyomását árasztó alakot öltöttek. Természetesen Swan nem volt tudatában, mint ahogy az őt körülvevők sem, annak a félelmetes ellentétnek, amely a Halál és az Élet e hihetetlen tusájában a gyilkosok és az áldozatok között feszült. Ő csak forgatta Galantdourh nevű kardját, széles ösvényt vágva a nyúlánk testek sűrűjében, amelyek most egyre egyenesebben, tisztábban, kecsesebben magasodtak fel a nap alatt. Nem, Swan nem állíthatta volna, hogy bármilyen ellenszenvet érezne e hozzá hasonló lények iránt, amelyeket szüntelenül, éjjelnappal kaszabolt, az oszlásnak indult tetemek egyre áthatóbb bűzében, miközben az újabb lárvák utat törtek maguknak a barázdák közül sietősen, hogy ledolgozva a hátrányukat, mihamarabb megsétáltathassák daliás testüket a Síkságon. Nem! És nem érzett semmiféle megértést vagy csodálatot az összeszabdalt alvó alakok Tökéletessége fölött, és végső vergődésük sem ébresztett szánalmat benne, amikor a fegyver éle keresztülhatolt rajtuk, és egy pillanatra, a Halál egyetlen, elröppenő pillanatára felébresztette őket. Swan nem érzett mást, csupán a cselekvés örömét az emberek mellett, akiknek forró leheletét érezte, amikor egymáshoz közelítették a fekélytől és leprától kikezdett, vörös arcukat, hogy egy-egy erőt adó kiáltást hallassanak a leírhatatlan zsivajgásban.

Közben már számottevő erősítés érkezett. Ezernyi erős kar forgatta az éles szerszámokat, osztotta vég nélkül a halált a beláthatatlan mezőn, de csak egy keskeny, oly keskeny sávocskában!

– Nos, ehhez mit szólsz? – kérdezte az öreg, amikor megálltak egymás mellett, hogy letöröljék az izzadságot, ami végigpatakzott az elszabadult gyűlölettől maszkká merevedett arcukon.

Swan hallgatott, a holdkóros lények tömegét nézve, akik már nem köszöntötték egymást, anélkül haladtak el társaik mellett immár, hogy jelét adnák valamilyen módon a másik érzékelésének. Azt sem jelezték, hogy őket észrevennék, őket, bizonyos sötét hagyományok jelentéktelen rabszolgáit, akik szakadatlanul gyilkolva is csak oly csekély, annyira elenyésző károkat okozhattak.

– Nem szabad hagyni, hogy a levegőbe emelkedjenek! – szorította elkeseredetten ökölbe a kezét az öreg. – Ha felemelkednek, most már olyan sokan vannak, nem tudjuk megakadályozni, hogy eljussanak az Óceánhoz.

– Békén hagynál végre, öreg?! Elviselhetetlen vagy! – fortyant fel Swan.

De annak ellenére, hogy ráförmedt, nem érzett semmilyen ellenszenvet a másik gyűrött arca vagy keze iránt, amely bűzlött a zavaros nedvtől, ami a Libelungok testéből folyt ki, mikor megmerítette bennük a hideg pengét. Csak annyit érzett, hogy szereti az apró, aggodalmaskodó embert, mint ahogy azt a másik kettőt is szerette, akik kaszájukat megállás nélkül lendítve hol jobbra, hol balra, akár egy munkanapon a mezőn, csak vágták, köröskörül szétszórva az üveges szemű fejeket.

– Mindenképpen meg kell akadályozni, hogy felemelkedjenek! – ismételték figyelmeztetően a röptében elkapott szavakat.

„És végül is milyen nagy dolgot tehetnének, ha eljutnának az Óceánhoz?” – csodálkozott Swan, bár amint eszébe jutott, hogy hogyan keltek ki a porból, és hogyan váltak ilyen rövid idő alatt a mostani, szinte felnőtt Libelungokká, már-már hagyta, hogy elragadja őt is a gyanakvás hulláma, feltételezve – ez tiszta sor: félő, hogy ha annyi víz áll rendelkezésükre, a kísértetek elárasztják az egész Bolygót vagy akár a Világmindenséget.

8.

Végül a Nagy Csapás idejéből származó foglyok rabszolgaivadékait is kiengedték.

– Rajta, fiúk! – kiáltozták az őrök, akik most az általuk annyiszor véresre korbácsoltakkal együtt dolgoztak. – Nem szabad felemelkedniük! Ez a parancs!

És a rettegéstől sarkallt rabszolgák minden tőlük telhetőt megtettek, kétségbeesetten próbálkoztak, hogy megmentsék kegyetlen zsarnokaikat.

Vajon mi lehet az, amiért még egy ilyen élőhalottságra ítélt nyomorult is föl tudja áldozni magát?

Ám maguk a Libelungok is lényeges változásokon mentek át. Magas termetükön csillogtak a színek, büszkén kidüllesztették mellkasukat. Bár szemüket továbbra is csukva tartották, oly biztonsággal mozogtak, hogy az emberben felmerült a kérdés: vajon nem látnak-e keresztül lezárt szemhéjukon? Nem és egyéniség nélküli lényük úgy emelkedett a mocsár fölé, akár egy rettentő kihívás az Örökkévalósággal szemben.

– Már nem akadályozhatjuk meg őket – súgta az öreg Swan fülébe. – Gyere, keressünk lovakat és előzzük meg a többieket, mert később már nagy lesz a tömeg.

– Biztos vagy benne, öreg? – nézett kutatóan a szeme közé Swan.

– Igen. Ezen az éjszakán. Én már láttam egyszer.

– És mindig ilyenek voltak? – kérdezte még a fiú.

– Nem, ilyenek még soha.

A sűrű tömeget egyre gyorsuló örvény ragadta magával. A zárt szemű lények, amelyek vak bolyongásában eddig nem volt felfedezhető semmilyen határozott cél, szabályos sorokká rendeződve egyedi és egyforma mozgásban egyesültek. Most sem vették figyelembe az őket a szélekről kaszaboló karok tömegét, mert sokan, megszámlálhatatlanul sokan voltak, és az emberi karok végkimerülésig kaszálhattak anélkül, hogy annak bármiféle érzékelhető következménye lett volna.

Swan és az öreg felrakott egypár koszlott tarisznyát két lóra, és a színjátéktól kissé távolabb várakozott. Felkapaszkodtak egy halomra, hogy jobban lássanak, és annyi étlen töltött nap után fejadagrészüket rágcsálták sietve, amely eddig érintetlenül s immár teljesen összeszáradva várt rájuk az étkezőhelyen. Adagjukat nem vették el mások, mivel a településen nem maradt vissza senki.

A táj fölé magasodva kezdetben csak ők ketten ültek a nyeregben, a morajló látóhatárt fürkészve. Aztán körülöttük mások is összegyűltek, lóháton várakozva. Az öreg fehér szakálla lobogott a heves alkonyi szélben, korával jelezve egy olyan titok tudását, amely a többiek számára hozzáférhetetlen volt. Időről időre valamennyi tekintet feléje fordult. Ám az öreg mozdulatlan maradt, s tekintetét a távolba szegezte. Amikor az éjszaka leszállt, valamennyi dombon, ameddig csak a szem ellátott, tüzek gyúltak, jelezve, hogy merre húzódik a Pusztaság és az Ültetvény határa, a koncentrikus körökbe rendeződő, emberlakta táj: előbb ezrek, majd milliók és milliárdok egymás mögött; tüzek egészen a feneketlen messzeségig, halomtól halomig küldve a fényt, végül egészen addig, amerre a Napok kiemelkednek az Óceánból, amelyben, akár egy teknőcpáncél, lebeg a Kozmosz vándora, a Bolygó. És minden egyes domb olyan volt, akár egy világítótorony az éjszakában, ahogy láthatatlan hajókat vezérel elporló útjaikon, hajókat, amelyek csöndesen és nagy titokban indultak az Idő ellen egy zavaros vizű, lusta Folyam hullámain. A sötétségben csak furcsa suhogás hatolt át, s egy mély zúgás, akár a tengeré, amelyet egy másik sereg hullámai keltettek, egy másik, megszámlálhatatlan sereg hullámai, amint ott, néhány lépésre tőlük valamire készültek! Valami előre nem látott és iszonyúan fontos dolog indult meg, valami, amitől az ember megremeg, és reszkető kézzel szorítja melléhez az ezüstös sugárvédő köpenyt. A régi köpenyek szakadásain keresztül néhol láthatóvá vált a harcosok mellén lógó hús, amelyet gyógyíthatatlan bomlás emésztett. Itt-ott kéjben vonagló asszonyok sikolya, kacarászása törte meg a pillanat nagyszerűségét, míg a gyermeknyöszörgés úgy hallatszott, mintha azokból a zsenge testekből lett volna durván kiszakítva, amelyeket egy, inkább a halálhoz, semmint a tévedéshez és igazsághoz közel álló élet oltárán áldoztak volna fel nemrég. Egy roppant menyegző éjszakája volt ez, ahol a semmi egyesült a hamuval, hogy világra hozza a vérfertőzés torz fattyait. A vőlegény a Porból öltött ruhát, a menyasszony a kor sötétjébe öltözött, fátylán ezernyi fénylő csillaggal. A vendégek pedig az éjszaka árnyait viselték, mintha az Ünnepség, amelyre meghívták őket, halotti tor lett volna.

– És főképp azt jegyezzétek meg: amikor majd fölemelkednek, nem szabad hagyni, hogy bárhova is leszálljanak! – mondta oktatólag az öreg. – Ez az egyedüli, amiben reménykedhetünk. Most ez a parancs!

Es a többiek szó nélkül igent bólintottak.

9.

Az asszony távolabb küldte a gyermeket, hogy ne lássa a kínlódását. Nagyokat öklendezett, hörögve szedte a levegőt, amikor a vézna hangocska arra késztette, hogy lenyelje a szájában összegyűlt keserű vért.

– Anyuka, nézd, egy angyal!

– Nem megmondtam, hogy ne állj itt, hanem eredj odébb játszani, a magas fűbe... – suttogta az asszony, miközben igyekezett elfojtani elviselhetetlen köhögését. De amikor mégis föltekintett, a köhögése siralmas vicsorgássá változott. Megmerevedett, szája lefittyedt, s mivel több napja már semmit sem evett, és a fertőtlenített, íztelen vizet a szervezete nem dolgozta fel, pálló zsigerei rothadó bűzt árasztottak körülötte. Bambán bámult a magasba, miközben a gyerek, belekapaszkodván a kibomlott köpenybe, illetlenül felfedte fonnyadt hasát, amelyet természetellenes, feketés-őszes szőrzet borított, bekúszva dagadt mellei közé.

– Anyu, anyu, mi van, mi történt?

Az asszony végre lepillantott a kopasz csöppségre, és egy önkéntelen mozdulattal kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a koponyáján tátongó nyílt fekélyeket.

– Uram Istenem! – ismételgette. – Add, Uram, hogy továbbmenjen! Add, Uram, hogy ne éppen itt szálljon le! Vidd, Istenem, a dombon túli szomszédhoz, vidd a pusztákra!

Kidülledt szemmel követte a törékeny teremtés útját az égbolt magasán, a lény úgy tűnt, mintha vértől csöpögne.

Csak egy fióka volt, arca nyílt, tekintete sötét és üres, gömbölyű fémkoponyája rubintosan csillogott a napban: egy Libelung, aki alig nyitotta rá szemét a világra egy hosszú, álmok nélküli álom után, mialatt egyebet sem csinált, mint bizonyos érthetetlen mozdulatok önműködő programját ismételgette, amit a faj még azelőtt ültetett a testébe, mielőtt megszületett volna. Követett egy útvonalat, egy irányt, amely éltette, elindítva a bizonyosság felé. Fluoreszkáló szárnyai, amelyeken a csíkozás mértani ábrák hologramjait rajzolta ki, percenként több ezer csapással tartották a levegőben a szokatlan látvány fölött, amely varázslatosan tükröződött színképelemző tekintetében.

Így az idegen földet övező szánalmas vesszőkerítés onnan fentről csodásan sugárzó jelenségnek tűnt, az élet varázslatos szivárványának, míg az asszony neki, egyedül neki integetett a mellette álló kis színképalakzatra mutatva. És a Libelung közelebb jött, hogy leereszkedve melléjük megnyugtassa őket. Végtelen szánalmat érzett e jelentéktelen teremtések tragikus vergődése, a féregszerű lét iránt, amely a repülést nem ismerve a zsarnoki porhoz oly közel csak vonszolta magát.

Ám amikor kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa őket, felajánlva legalább egy cseppjét annak a gyöngédségnek, mely a fémes páncélzat alatti űrt kitöltötte, a porszerű lények rárontottak, és vad csapásokkal végeztek vele.

Nagyon fiatal Libelung volt. Páncélzata reccsenve engedett a botok csapásainak, amiket a haldokló asszony és nagyobbik fia találomra ragadott fel.

– Még csak meg sem próbált védekezni – állapította meg csodálkozva a gyermek, miközben óvatosan vakargatta combján a fekélyes tályogokat.

– A Libelungok sohasem védekeznek – magyarázta az asszony. – Jó, de akkor miért öljük meg őket? – kérdezte a gyerek értetlenül.

– Hogy le ne szálljanak – válaszolta oda se figyelve az asszony, miközben a közelgő dobogás irányába fülelt. – Mert ez a parancs!

Aztán előözönlöttek a lovasok. Kurjongatva, kiélesített fegyvereiket rázva vágtattak. Észrevették az anyát és fiát, néhányan előre-lendültek gyors lovaikon a barázdák felett, egy csapással ketté hasították a gyermeket, és akik nem verődtek össze, lerágni a kevéske húst a görbe csontokról, az asszonyt hentergették, vagy görcsös rángásain szórakoztak.

Ez volt az első hullám.

10.

A horda a Libelungok előtt hömpölygött, üvöltve s feldúlva az idegen vidéket, maradéktalanul kihasználva a váratlan portya lehetőségét. Útjukban mindent lekaszaboltak, hogy a Libelungok le ne szállhassanak, szünetet ne tarthassanak repülésükben. Nagyszerű érzés volt az égből leereszkedő lények szeme közé sújtani, karddal a kézben, amely csöpögött a fiatal Libelungok pihekönnyű testéből kicsorduló tejes váladéktól!

Az első hullám nyomán csak azok a szerencsések maradtak életben, akiknek sikerült föld alatti üregeikben bújni, mivel azt a legvakmerőbbek alkották, akik prédálni, pusztítani, ölni kerekedtek fel.

A második hullám színes göncökben jött, amelyek kibomlottak a szélben. Énekeltek, felkutatták a rejtekhelyeket, pányvára fűzték az asszonyokat, megölték a csecsemőket. Azokat a férfiakat, akik nem szálltak azonnal nyeregbe, hogy csatlakozzanak a hordához, lábuknál fogva a korallként megüvegesedett fák ágaira húzták fel, a fákra, amelyek az Ültetvényeknek a Mezőség felőli oldalát vigyázták, ami most a Pusztaság gyors lovainak patacsattogásától volt hangos.

Emberek! Milliárdok! S nyomukban jönnek a Libelungok, akik nem szállhatnak le, nem szállhatnak le semmi áron!

És valóban, a második hullámot a Libelungok követték. Ha közülük valamelyik röptében megpihent, szárnyánál fogva oszlophoz kötözték, s eleven fáklyává változtatták.

A harmadik hullám végig a raj alatt lovagolt. Lóhátról ütötték, röptükben nyilazták le, kövekkel zúzták szét a Libelungokat, összetörték a lábszáraikat. A raj vonulása nyomán széthasogatott, fémes páncélzatok borították az Ültetvényeket.

De már a Libelungok sem azok a törékeny lények voltak, akik egykor a Pusztaság porából Nekropolisz mellett megszülettek. Sudár termetük erős titán-és alumíniumpáncéllá keményedett. Szárnyaik szakadatlanul fénylettek, és amikor jöttek, az égbolt elsötétült. Közben milliárdok maradtak le, hogy a Bolygó vöröslő napja alatt elbomoljanak. És milliárdok repültek tovább a magasban, győzedelmesen. Világra jövetelük pillanatától kezdve semmilyen táplálékot nem vettek magukhoz. A fékezhetetlen energiák e csírái maguktól nőttek és fejlődtek, felemelkedve, hogy átröpüljenek a jelen világ gyötrelmei fölött, eljussanak oda, ahol leszállniuk rendeltetett. Senki sem tudta megállítani őket. Ezúttal nem létezett semmi, ami megakadályozhatta volna őket abban, hogy elérjék titkos céljukat, amelyre fennkölt vonulásuk során minden egyes alkalommal törtek, akár az elkerülhetetlen győzelem felé.

11.

Swan az öreg mellett lovagolt. Az élelem elfogyott, s kopogott a szemük az éhségtől. A nyeregben aludtak, karddal a kézben, megállás nélkül vágtattak egy tökéletesen egyenes vonal mentén a homályos cél felé haladó végtelen raj alatt.

– Ne engedjük őket leszállni! – kiáltotta az öreg.

De neki suttogva elárulta, hogy már képtelenek megállítani őket úgy, ahogy máskor tették.

És Swan érdeklődve s tisztelettel tekintett a sűrű fellegekben szálló lények felé, amelyek alatt éjt nappallá téve lovagoltak.

– Vajon miért a mezők fölött vonulnak? – csodálkozott Swan. – Egyenesen, a rövidebb utat választva, már régen elérték volna az Óceánt, s mi nem tehettünk volna semmit ellene.

– Talán nem is az Óceán a céljuk. Ki tudja, talán egy másik hely...

Megállás nélkül kavarogtak, örvényeket és erős áramlatokat keltettek, meglobogtatták a harcosok tolldíszeit, miközben, akár egy végtelen hóesés, széttépett angyalok hulltak a földre. Mindezekkel együtt a felhő továbbra is létezett, s nyomasztóan úszott az ég alatt, mint nyílvesszők hada, mutatta az Irányt.

A Lakott Övezet legtávolabbi határaihoz érve a lovasok túlnyomó része feladta, és leszállt a nyeregből. Ő és az öreg azonban folytatták útjukat, csöndben lovagoltak, csípő a csípő mellett, zászlós lándzsa a zászlós lándzsa mellett, s kardjuk ütemesen verte a lovak tomporát. Swannak most jutott először az eszébe, hogy bár évek sorát töltötte az öreggel, majdnem egy teljes emberöltőt, még csak azt sem tudja, hogy hívják, sohasem volt annyira kíváncsi rá, hogy megkérdezte volna; de végül is, mondta magában, milyen jelentősége lehet egy névnek?

Mélyen az emlékezetébe vésve hordozta annak a magasból lehullt Libelungnak a képét, aki csöndben nézte, ahogy közelítenek hozzá, tisztességtudóan fölállt törött szárnyaival. Vágtatva közeledtek, és amikor odaértek, egy ideig kíváncsian vizsgálgatták egymást. És Swan kinyújtotta izgalomtól remegő kezét, és megtapogatta a ridegen csillogó páncélt. A héj színe ismét megváltozott, és amikor Swan megérintette, a bőre megborzongott valami belső hidegtől. A látvány alapján egészen másra számított.

Akkor az öreg odanyújtotta a kardot, és Swan két kézzel megragadva a feje fölé emelte, tekintetét a Libelung jeges tekintetébe fúrta. Amikor a penge süvítve lecsapott, a szétzúzott test nem adott ki egyetlen hangot sem. Egy halálra sebzett ember, még egy asszony is nyög, sikolt, átkozódik vagy sír legalább. De a Libelung vergődése néma volt.

– Lehet, hogy nincs nyelvük – szólalt meg a férfi, de az öreg tagadóan ingatta a fejét.

A vágtatás a Világ Végének Földjén folytatódott. Hatalmas városba értek.

Itt kevésbé látszottak a pusztítás nyomai, mint az ő Nekropoliszukban, a Síkságon. A lovak patáinak csattogása messze hangzott a háztömbök közt húzódó utcák kövezetén. A házak megmaradtak olyannak, amilyenek egykor lehettek: ablakok, ajtók nélküli, egyszerű, érintetlen paralelepipedonok, amelyeket az ügető lovakról közömbösen követ a tekintet, ahogy elhalad mellettük a Libelungok felhője alatti örökös alkonyatban.

– Az Örök Városban jársz – mondta az öreg.

– Miféle városban? – kérdezte, mert azt hitte, hogy nem jól hallotta.

Megállás nélkül vágtattak keresztül a Városon. Kiszikkadt tetemek hevertek mindenfelé. Majd egyszerre a Város alámerült az Óceánba. A távolban még a víz színe fölé emelkedett egypár elsüllyedt épület, de ott, ahol a hullámok a szárazföldnek csapódtak, keskeny, homokos part alakult ki. A homokos rész előtt égig érő oszlopoktól övezett tér nyílt.

Oda ereszkedtek le a Libelungok. Bár azok közül, akik a Pusztaságból annak idején elindultak, valószínűleg csak egymilliomod rész maradt, mégis sokan voltak, nyomasztóan sokan.

– Vége – mormogta az öreg.

Valóban, már nem volt mit tenni. A leereszkedő örvény erős szelet kavart, miközben a nap ismét megjelent a derült, vöröslő égen. Ólmoszöld hullámok csapódtak a szikláknak, majd szivárványos cseppekké hulltak szét a levegőben. És a parton a tiszta és szép vándorok mozduló tagjai lágyan összesimultak a légáramlatokkal.

A Libelungok egyre táguló körökbe gyülekeztek. A lovascsapatok előreszegezett lándzsákkal rontottak rájuk. Az acélozott hegyek jégesőként kopogtak a páncélhéjakon, de a fenséges teremtmények egyáltalán nem törődtek a fehér csontnyergekben ülő lovasok dühödt támadásával. A sztratoszférában gyémántosra edződött páncélokról szikrázva pattant le az acél, nem tudván kárt tenni bennük. Swan és az öreg leszállt a nyeregből, és átfurakodva a szárnyas fémtestek összefüggő alakzatán, a középpont felé igyekezett, amely összefogta a gyűrűkben hullámzó tömeget. Körös-körül a Világmindenség legkeményebb fémjéből gyúrt sudár testek, mozdulatlan arcok magasodtak. Az első sor előtt, térdig a vízben, egy Libelung világítótoronyként emelte magasba karjának csillogó élét, magasztos, szent mozdulattal, miközben éles jajszava belehasított a levegőbe. A nap vérszínnel borította be áttetsző szárnyait, a fény számtalan, soha nem látott árnyalatban tört meg rajtuk, absztrakt képek játékát tárva fel felületükön. A seregek urának látszott ő, s ahogy karjait ismét a végtelen sokaság fölé emelte, torokhangú zúgás tört elő az erős, fedetlen mellkasokból, egy zengő harmónia, akár olyan orgonáé, amelynek síprendszere maga a Történelem.

– Uramisten! – suttogta az öreg. – Tehát ez volt! Tehát ez az!

Mintha az örökkön létező szomorúság simított volna végig feldúlt lelkükön, most és mindörökké. Swan térdre hullt, arccal a homokba, két kézzel tépte a haját, s homlokát egy fényesre csiszolt mozaiklapba verte. Az öreg szeméből is nagy könnycseppek gördültek alá, rácsöppentek kusza fehér szakállára, mellére.

És a Libelungok éneke egyre áthatóbban zengett, szívszaggatóan, soha nem hallott fenséggel és drámaisággal szárnyalt a halott Óceán, a tönkretett, kietlen Világ fölött. Mélyen, hangsúlyok nélkül, fémesen, közvetlenül, lenyűgözően, felemelve a lelket a Végtelenség és Vigasztalanság legmagasabb csúcsai felé.

A Libelungok éneke a homokos partról hangzott, ahol az Óceán az Örök Város falait ostromolja.

 

Járai István Csongor fordítása